The Project Gutenberg eBook of Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály (Magyar remekirók 6. kötet) by László Négyesy

Jámbor Olvasó!

E munkácskának ki legyen szerzője, ha kérded,
Nem tudom: a bizonyos, hogy az én kezeimbe csak így jött
Név nélkűl; nekem egy szomszédom hozta az Erdő-
Hátról, vagy honnan, hogy jó lesz rajta nevetni
Majd borozás közbenn. Igaz is: mert rajta nem egy-két
Vídám estvéket tölténk; még Marczi kanász is,
A ki nagy Á-t se tanúlt soha, sokszor majd megütötte
A guta, úgy röhögött: «No ilyet soha Gazd’ uram – úgymond, –
Még a hetvenedik nagyapámnak lelke se hallott.
Be furcsán perdűl; pedig a sor vége nem úgy megy,
Mint a nótában szokták. Osztán meg akárki
Irta uram! de gonosz csontnak kell lenni, ugyancsak
Tudja mikíp szokták». Így ítélt Marczi tudatlan
Fővel; mások még több szépet láttak ezen kis
Munkában, de kivált a többek közt, nekem a sok
Körmönfont magyaros szólás formája, meg a nagy
Könnyűség, elmés lelemény, természeti festés,
Mellyek ezen kisded munkát kedveltetik, egybe
Úgy megtetszettek, s egyszersmind Döbrögi úrnak
Példátlan példás megjobbúlása is egybe
Úgy szívemre hatott, hogy azonnal, mint Matyi, én is
Háromszor tettem fogadást, hogy közre-bocsátom
A fúrfangos eszű Lúdas Matyi tetteit, és már
Szükség, hogy szavamat telyesítsem, mint magyar ember.
Ebből áll az egész dolog, a mit mondani szükség
Volt, legalább annak véltem. Most útra bocsátom
A Matyit, országot hadd menjen látni; ne féljen
Döbrögi úr, mert ő már többször nem veri ám meg.

Írtam – – – JOBBOTTHON

Egy kancsó jankai mellett –

A SZERZŐ AZ OLVASÓKHOZ.

Hajdann ütlekkel magyarázták a mi atyáink
Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? –
A ki erősebb volt, ugyan az kényére bitangolt –
A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóczczal
Adta jelét olykor bosszújának, de oroszlány
Szíve kevésnek volt, hogy mint Matyi visszapofozza
A mi goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.
Elmúlt a vad idő; ki van ennek szabva határa,
Szintúgy mint annak; szent a törvény; az igazság
Fennyen hordja fejét, mert van bizodalma hazánknak
Bölcs fejedelmeiben. Bátran eleresztem azért én
Döbrögi Mátyássát, mint medvét, mely vadonából
Emberi kézre került, és már gazdája dudáján
Úgy illeg-billeg, hogy rajta akárki nevethet,
Senki fiának sem lévén oka tőle szepegni.
Bécsbe ugyan hírem nélkül szöke pőre gatyában
És bogjás fővel: most én csimbókba kötözve
Fürtjeit és e kis kaczagánkát vetve nyakába,
A korhelyt fogadott apjának visszabocsátom.

LÚDAS MATYI.

ELSŐ LEVONÁS.

Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é, vagy az Erdő-
Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe,
Már csak elég az, hogy: volt hajdann egy öreg asszony,
Özvegy volt, s egy rossz fia volt. Ez munka fejében
Nyáronn a legyet a szárán csapkodta napestig,
Télenn a tüzelő mellett a piszkafa végén
Ácsorgott el egész napokat. Jó anyja eléggé
Zsémbelt rá; de akár a száraz falra marokkal
Borsót hintett volna, szitok, mocsok és a hurítás
Annyit tett Matyinak (Matyi volt neve a sihedernek).
Ily tunya életet élt ő jó ideig; hanem egyszer
Holtra elúnta magát; hosszúknak kezdte találni
A napokat s nem elég tágasnak az anyja telekjét:
Addig nyújtódzott hát, hogy valahára szokatlan
Bajra vetette fejét, s kigyaloglott a falu végén
Lévő dombig, a hol szoktak volt mindenik innep
Délyesténn az időtöltők karikába’ hasalni. –
Mint sziszeg a fót lúd idegenre: Matyinkat is akként
Gúnyolták ki az ő vele nőtt egyforma korású
Virgonczok; de csak ott volt már ő s nem sok időre
Öszvegyalúlódott velek. – Innen láta először
A mi fiúnk, nézvén szana-széllyel, az ég karimáján
Dalmahodó hegyeket; más részről mint ugyanannyi
Nyársakat a távol helységek tornyait; itten
Vette ki a szóból, hogy szomszéd vármegye is van;
És a többek közt, hogy a híres döbrögi vásár
Egy hét múlva esik. – Felperczene benne az ország
Látására való kívánság; már az eszében
Kezd sok gondolatok forrása mozogni, pezsegni;
Nincsen nyugta; fejét töri, míg végtére előtte
Rés nyílik, mellyen szándéka folyásnak eredhet. –
Anyjának húsz szép anyjányi libái valának
Egy vén gúnárral, s egy pár öregecske tojóval,
Jókor költek azok, maga bajmolt véllek az özvegy,
Hogyha szerencsésen, úgymond, fel tudja nevelni,
Majd egy kis télére valót árúlna belőllök.
E lúdakra fené fogait Matyi, kéri az anyját,
Bízná rá azokat, hogy hadd próbálna szerencsét;
A vásárra bemenne velek; jó móddal eladná;
S így kapadozva talán kupecz is kerekedne belőlle,
Melly úton sok rácz úr lett abbann az időben. –
«Korhely! léhűtő! majd a vásárra, pokolba!
Mit keresél az egész nyáron? jobb hogyha dologhoz
Látsz itthonn»: – az anyó így s így mocskolta le Mátyást.
Ő pedig a vásárra menést feltette magába,
Már pedig ő, a mit feltett furfangos eszébe,
Azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé;
És addig kunyorált, hogy csak rávette az anyját:
«Ám no hiszen legyen úgy, úgymond, áldjon meg az Isten,
Csak lendíts valamit, mert héj nagy bűn a henyélés.»
Kedve derűl Matyinak, szerez egy jó kézbeli fütyköst,
S a sutból kivon egy pókháló-lepte tarisznyát,
Melly öreg apjának sohasem szállott le nyakából.
Ebbe az anyja rakott túrót, hájat, kenyeret, sót
S fokhagymát; azalatt ő a vén lúdakat arrább
Hessegeté; az eladni való húszat kiszakasztá,
És egy körmöm font ostorral az útra riasztván,
Anyjának minden jót kíván s ballag utánnok.
Döbrögben vala hát ekkor vásár, a hatalmas
Döbrögi úr örökös jószágában, ki magáról
Azt tartotta, hogy ott neki a felség se parancsol;
A mit akart, a volt törvény, s tetszése igazság. –
A portékáknak maga szokta kiszabni az árát,
És a mely darabért többet mert kérni az áros,
Elconfiscáltatta, meg is büntette keményen.
Hogyha pedig nétán más ólcsón vett meg akármit
És neki megtetszett, csak azért kivetette belőlle,
Hogy fenntartódjon fegyverrel nyert ösi jussa. –
A mint Döbrögi úr ekkor sétála alá s fel
A mi Matyink és a szép húsz liba tűne szemébe,
Annyival inkább, mert minden süvegelte személyét,
Csak Matyinak volt fenn egyedűl a főre valója.
Kérdi az úr: «Ki ezen lúdak gazdája?» «Magam la!»
Így szólott nagy nyers-nyakason Matyi. «Ejnye gazember!
Nem tudod itt ki az úr? majd emberségre tanítlak!
Hol vagyon a süveged? mi ezen lúdaknak az ára?» –
Bényomván süvegét s megrázintván kaczagányát:
«Három márjás», úgymond, «párja az illyen amollyan!» –
Kérdi az úr: «Id’adod fele áránn?» – «Ő biz az apja
Lelkének sem alább párját egy kurta forintnál.»
Döbrögi vág egyet sinkójával; nosza három
Fogdmeg toppan elő; Matyit a kastélyba czibálják;
Lúdjait elhajtják; és a kapu közt hevenyébenn
Ötvent vágnak rá, mellyet süvegelve faránál
Egy ispán híven számlált, és Döbrögi bőrös
Karszékből szemlélt. – Matyi így szólt, hogy felereszték:
«Én uram a fizetést köszönöm; ha az Isten erőd ád
S életben megtart, majd megszolgálom; azért csak
Róvja fel e kapufélfájára, hogy el ne felejtse:
Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!»
Ezt csak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba-
Főbe verék, s kiveték jól meghurczolva hajánál
Fogva, hogy a földet még a lábújja sem érte.
Míg húzták-vonták, még egyszer vissza kiáltott:
«Osztán háromszor veri meg Lúdas Matyi kendet!»
Hogy már ott kinn volt, így szólott a sokasághoz:
«Majd meglássátok, háromszor megverem azt la!»
Ezt minden neveté; de kivált a Döbrögi-háznál
Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.

MÁSODIK LEVONÁS.

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja
Háza felé képpel sem fordúlt; búgva morogva
Elment földetlen földig; s elvitte magával
A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe czéljához juthasson, pénz-kuporásra
Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,
Hol szolgálattal; s néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt;
S annyira mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A csínját-bínját. Bízván hát mind az eszéhez,
Mind erszényjéhez: «Hogy Döbrögi meg ne csalódna,
– Úgymond, – már egyszer vele számot kellene vetni.»
Képe azólta nagyon elváltoza néki; azomba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátrann elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,
A melynek küszöbén nem igen kedvére hasalt volt.
Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta
Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,
A fala fel van már építve, de a fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
«Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve.»
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekerczét,
Zsebbeli ölmérőt, s plajbászt egy irha kötővel;
És egy vándorló olasz ács formába jelen meg.
Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő
A falnak szélét hosszát mérkéli szemével;
Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;
Olykor fel-fel-néz, a fákat megmosolyogja;
S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert,
Arra felé sétál; mit akar? megkérdezi. «Semmit,
– Úgymond – méltóságos uram! csak ezen vala útam,
Meg sem is állhatnám, hogy az illyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,
A palotában a kőmíves munka királyi,
Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem
E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.»
Mondja az úr: «Ezeket bizony én vágattam az erdőn
Csak hozzá vetvén.» «Jók, jók, – úgymond Matyi, – apróbb
Házaknak, de nem illy kastélynak; Róma felé kell
Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember.
Én, nagyságos uram! láttam s dolgoztam is egy-két
Herczegi munkákat: de bizonynyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni.» – Kirántja
Mérőjét, – mérkéli – «Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik;
Ám de hisz e’ nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Sem magam ok nélkűl más munkájába nem ártom.»
Menni akar; de az úr megtartóztatja. «Barátom!
Még nekem – úgymond – nincs egy ácscsal is alkum. Az úr hát
Járt az olasz földön? – tessék béjönni! – Ebédje
Volt-é már ma? – Ha a munkám fog tetszeni, nem fog
Nálam az országban nemesebb gazdára találni.»
Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak
Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
«Óh! – mond Döbrögi, – nincs a földön oly jeles erdő,
Melly az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.»
Látni szeretné azt Matyi. – Döbrögi pontba parancsol
Egy hintóba fogatni. – Szakács tálaljon azomba!
Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra való fák
Hogyha találtatnak, jó volna talám kijegyezni,
Sőt tán egyúttal vágatni is. – Egybe az ispánt
Szóllítsák! – kétszáz fejszést rendeljen az erdő
Sarkához. – Készen az ebéd; jól laknak; a hintó
Ott terem. – Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.
A fejszések is ott vagynak már. – Járja az úrral
A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. – Már minden munkást elrendele széjjel,
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára találni.
Beljebb mennek hát, – vizsgálódnak, Matyi egyszer
Mondja, hogy ő már lelt. – Egy sűrű völgybe lecsalja. –
«Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete volna.»
Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,
Egy gúzszsal, mellyet csak azért font, öszveszorítja.
«Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi – úgymond, –
Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,
S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.
E’ most hát első.» Vág egy jó tölgyfa husángot,
S azzal tarkótól-talpig meghányja keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert fa mohával
A száját jól bétömködte; azomba az erdő
Rengett a sürű kopogástól, s a rohanó fák
Vad morgásaitól. – Mátyás az urat megagyalván
És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,
Törli szemét száját, és a sűrűbe elillant.
Már a fejszések, nem lévén munka, pihentek.
Már jobbára ledöntve hevert a czímeres erdő
Legszebb része; menő félen már a nap: az ember
Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:
Még sem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat: erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak: de csak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. –
Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje
Zengeti a zordont; beljebb-beljebb morog, a míg
Mélyen elnémúl. – Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most-most szeppen meg az ispán,
Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. –
A mint egynéhány hajtók a völgyet elérik,
Hallanak egy ollyan horkantást, mint mikor a kant
Megdöfik, és szívét-ért sebje miatt az utolsót
Elhergette. Mi az? megdobban az ijjedezésre
Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;
Ott terem az, s félénk népét bíztatva lemégyen
Ólálkodva az aljra velek: – mit látnak? az Isten
Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!
Fához kötve urok, fa mohával szája betömve,
És a drága ruhák szét vannak rajta feselve.
Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik
A mohot; a réműlt ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erősen
A nagyságos urat? Felelet hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta.
Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját
Megrántá; más a mellette valóra könyökkel
Titkon bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött:
«Óh fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok», úgymond.
Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben
Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. –
Hogy haza czammogtak vele a lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széllyel rajta; az udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt-hat férjfi cseléd, és szintugyanannyi fejér nép
Ütköze egymáshoz; nagy volt egyszóval a hűhó!

HARMADIK LEVONÁS.

Hát Matyi hol jár most? vátig keresék, de az éjnek
Jó oltalma alatt hamar által ment a határon,
És már új módon gondolkozik a mi urunknak
Más izrombeli megpüföléséről. Mikor elsőbb
Vándorlott, egy vén doktornál jó darab ízig
Szolgált (hajdann ez valamely külföldi seregnél
Felcser volt). Minthogy híven szolgálta, bizonynyal
Tudta tehát, hogy még jó szívvel látja: ez úgy lett.
Még életbe lelé, s hozzá beszegőde inasnak,
Olly feltétel alatt, hogy az esmeretes nyavalyáknak
Czifra nevére, haszonvehető fűvekre, porokra,
Érvágó, köppöly, kristély, lánczéta, borotva,
S más borbély-szerszám hasznára, sebekre való szer,
Fördők s párgolatok készítésére, kenőcsre
Oktatná őtet. – Feje jó volt a mi Matyinknak
S egy-két hét csak alig múlt, hogy vagy római nyelven
Vagy görögül, sok rossz nyavalyákat elő tuda bölcsen
Mondani, mellyek azon században műbe valának;
És az azokra való szer kotyvasztáshoz is értett. –
Elkéré ekkor doctor Scorbuntzius úrtól
Ócska parókáját, spádéját, vén paripáját,
Bőr bugyogóját, és a tábori régi kabátját,
Hadd csapjon velek egy farsangot földesuránál.
Ráállott az öreg, minthogy jó zálogot ígért. –
Felveszi hát a vén haczukákat; doktori módon
Kezdi viselni magát; illett rá tászli, paróka,
Koszperd és bugyogó; úgyhogy Scorbuntzius úr is
Megfogván a hasát, majmát majd hóltra nevette.
Ő meg búcsút vesz, s Döbrögnek ereszti fakóját.
Döbrögi még szintén meg sem szabadúlt az elébbi
Megpüfölés szedres daganatjaitól; ihol újra
Látogatásra megyen hozzá Matyi hajdani szörnyű
Igéretje szerént. Hijjába keríti magát bé
Puzdrás és láncsás hajdúkkal: nincs neki annyi
Lelke, hogy a bosszús Matyinak kikerűlje husángját. –
A végső faluhoz jutván Matyi, ott maga mellé
Egy vezetőt bérelt; mikor osztán Döbrögöt érte,
Ott a bírótól katonás hangon kalaúzt kért,
Mert ő menni muszajn szakkerment a generális,
Quartély a ki betegh. (Hihető, abban az időben
Történt volt e’ meg, mikor a sokféle keresztes
Ponyva hadak szanaszét kóborlották be hazánknak
Nagy részét.) Bíztatja Matyit szóval, hanem elsőbb
Földesurához fut bíró uram, és bejelenti,
Hogy hadi orvosló vagyon itt; mert Döbrögi fűhöz
Fához kapkoda, és a kit csak ajánlani tudtak,
Bárha kerékgyártó, lóorvos, marhakuruzsló
Volt is, kínjában mind meghallgatta tanácsát.
Kéreti hát ezt a felcsert is, hogy ha az Istent
Féli, tekintse az ő nyomorúságát, s ha csak egy-két
Pillantást szánjon megnézésére; jutalmat
Várakozása felett ígér, és a kocsijában
Küldi el a generál szállásáig. Matyi gazda
Egy darabig vonogatta magát; végtére az egymást
Felváltó posták elvitték csaknem erővel.
(Bárha nem említném, lehet elgondolni csak úgy is,
Hogy Matyi a képét okosan bé tudta vakolni
És különös módonn elváltoztatni beszédét.)
A mi urunk, ki szegény, még vagy három daganattal,
Mellyek a hátáról nem akartak eloszlani, ágyban
Kornyadozott: hogy vélt orvossa felé közelített,
Majd kirepűlt szedres bőréből; kéri az égre
S földre, hogy ily nyomorúlt sorsán, ha lehetne, segítsen.
Megtapogatja erét Matyi, és veszedelmes hevűlést
Érez megromlott vérében; hogyha azonnal
Fördő nem készűl, és köppöly, még ma bizonynyal
A szívére megy és –. Ekkor vállat von az álnok.
Kéri az úr minden szentekre, hogy a mit az Isten
Értésére adott, rendeljen. – Doktori módon
Harmadik újjával megbökvén homloka búbját:
«Fördő-viz szaporánn, – úgymond, – és fűvek!» Ezeknek
Elszámlálja külön neveket; száz erdei, réti
Dudvák voltak ezek; nyúl-, farkas-, békacseresznyék;
Medve-, szamár-, disznó-, eb-, egér-, kutya-, macskatövissek;
Hát meg az angyal-, szent- s ördög-gyökerek (mivel akkor
A fűvek neve csak barom, ördög, s szent vala; Fűvész-
Könyv még nem lévén). Nosza ispán, szolga, poroszló,
Hajdú, kukta, szakács, kertész, szoba-, konyhaleányok,
Béres, strázsa, kocsis, fullajtár, bába, favágó,
Egyszóval minden, valamely’k csak elől vagy utól volt,
Fusson az udvarból a rétre, ligetre, mezőre;
Addig az üstben víz legyen, és hadd égjen alatta.
A nép mind kirohant, egyedűl egy sánta banyára
Hagyvánn a tüzelést; hanem a szemfűl Matyi ettől
Így szabadúla meg: a paphoz küldé, hogy az Istent
A fűveknek erőt szerző mennybéli malasztért
Kérje a hívekkel. – Maga megvizsgálja az úrnak
Vak szemeit; kendőt vesz elő s addig simogatja
A két szárnyával, hogy száját béfedi; ekkor
Megköti hátulról tarkójánál. «Uram! – úgymond, –
Nem felcser vagyok én, hanem a Lúdas Matyi, kit kend
Megveretett s lúdját elvette; de hasztalan a szót
Nem szaporítom; elég hogy most másodszor adom meg,
A mit megmondtam; főkép hogy kend is a hosszas
Várakozásba magát ne gyötörje sokára, csak essünk
Által rajta; ha még nekem a jó Isten erőt ád,
Harmadszor se fogok majd késni.» Előveszi osztán
Döbrögit, és a vert testét megdöngeti rútúl.
Ekkor az ágyfőből a pénz kulcsát kikeresvén,
«Lúdjaim árát és költségemet elveszem,» – úgymond.
Azzal búcsút vesz, kimegy; a paripára felugrik;
S illa berek. – Haza jő a fűvészcsorda rakottan:
Bészalad egy szobalyány, meglátja az úr csuda képét;
Elsikkantja magát, kifut, öszve rikoltja az udvart.
Egyik kérdi, mi baj? másik, hogy hol van az orvos?
Kúcsolják kezeket, tanakodnak, hogy ki az ördög
Fojtá bé ismét száját nagyságos uroknak?
Óldjuk meg szaporánn. – A félholt Döbrögi ekkor
Már csak alig szuszogott, és minden pontba’ elájúlt,
S csak lassan nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi volt az,
És hogy agyon kínzá. – Mind lóra kap, a ki csak ülhet,
Kergetik a Matyi hűlt nyomait, de haszontalan, ő már
Tudj’ Isten hol járt; bizonyos, hogy csalfa örömmel
És degesz erszénynyel tért meg Scorbuntzius úrhoz.

NEGYEDIK LEVONÁS.

Már most ám igazán rosszúl lett Döbrögi; rendes
Orvosokat hívtak, s currenst küldöztek az ország
Minden részéhez, Lúdas Matyi megfogatása
Végett; csakhogy az ő képét igazára leírni
Nem lehetett, minthogy mindég más színbe jelent meg.
Hogy pedig ez nem más földön, hanem a mi hazánkban
Történt, a’ bizonyos: megtetszik az akkori törvény-
Tévők gondjából, kik az ő csúfjára, örökre
Feljegyzék a nagy törvénykönyvben, hogy az ollyan
Rossz úton járó kutyafog, mint a mi Matyink volt,
Lúdasnak neveződjön: ez hát nem puszta találmány.72) –
Nem jött kézre Matyink, mely Döbrögi úrnak eléggé
Bokroztatta baját, és már egy ízbe reménység
Sem volt éltéhez: hanem a bölcs orvosok által
Nagy nyavalyájánn a munkás természet erőt vett,
És lassan-lassan keze szennyét csak kiheverte
Mátyásnak; hanem a Lúdas név annyira fészket
Vert szívébe, hogy a vídék lúdját kiölette,
Mert csak lúd-tollat látott is, azonnal elájúlt;
Még a ludimagistert is ki akarta csapatni
A jószágából; de az azt ígérte, hogy inkább
Rectornak hívatja magát s minden követőit.
Húsz láncsást csak azért tartott, hogy tíze napestig,
Tíze viszont éjjel mindég őrt álljon az udvar
Környékén; – hozzá közelítni akárki fiának
Sem lehetett, ha ugyan csak előtte nem esmeretes volt.
Hogyha az udvarból a jószágába kiment is,
Tíz láncsás lovagolt mindenkor hintaja mellett. –
Ezt Matyi is mint más, jól tudta, de hasztalan; ő azt
Háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit: annak,
Bárha törik-szakad is, csak meg kell lenni akárhogy. –

Országos vásár esik egykor Döbrögi úrnak
Városkájában; Matyi ott, mint más igaz ember,
Megjelenik paripánn; a lóvásárba bolyongván,
Meglát egy virgoncz lovat egy idegen sihedernél;
Kérdezi, hogy mire tartja? «Uram, csak száz arany» – úgymond.
«Czimbora, hogy lehet az? – Matyi így szól – úgy-e komázol?
Tíz lovat is veszek én annyin, tán jobbat is ennél.»
«Úgyde uram! – felel a siheder, – jó nagy Magyarország,
És mégis ki hagyom mindjárt vájatni aczéllal
Mind a két szememet, ha csak egy lova hág is elébe.»
«Úgy én a lovadat megvenném, mond Matyi, hogyha
Megbizonyíthatnád, pedig így meg nem veszi senki.
– Int neki, – félre megyen vele, – nézd ottan lakik egy úr,
A Lúdas Matyi név iszonyú félelmes előtte,
Tán tudod azt magad is, – majd itt kocsikázik el arra;
Tíz láncsás katonák lovagolnak hintaja mellett;
Majd ha az erdőnél járnak, nyargalj oda, mondjad
Szembe az úrnak, hogy: te vagy a Lúdas Matyi, osztán
Kotródj ám, mert száz lelked lesz, még is az ördög
Elvisz ecsém, ha azok megcsípnek; hogyha nem, úgy én
Megveszem a lovadat; felpénzül, hogy bizonyos légy,
Tíz aranyat feladok; majd meglelsz engemet itt s itt.»
Tetszett a tűzről-pattant sihedernek az alku,
És nehezen lesi, hogy mikor indúl már az az úr ki. –
Egyszer lárma esik, – riogatják széjjel az embert;
Döbrögi jő hintón! – Útjából félre vonódik
Minden igaz lélek. – Pezseg a pozsgás sihederbenn
A jó vér, s csak alig várhatja, hogy a kerek erdőt
Érjék Döbrögiék; mint a nyil utánok ereszti
Ráróját. – «Lassann, lassann uraim!» – kiabálja:
Mellé szöktet a hintónak, – «Tudod-é uram – úgymond, –
Hogy ki vagyok? tudd meg, Lúdas Matyi én vagyok!» – «Uczczu!
Rajta legény!» – ordítja az úr – egyszerre utána
Hajt a tíz láncsás, de mi haszna, nyomába se hágnak.
«Fogd ki kocsis nyerges lovadat, – mond Döbrögi, – jobb ez
Mind a tízénél, mondjad, hogy száz arany, a ki
Elfoghatja! – szorítsd!» Maga a hintóba felugrik,
És kíváncsi szemét düllyesztve mereszti utánok,
Hogy fogják már el Matyit. – Ő pedig a kerek erdő
Sarkánál elbújva fülelt, s látván, hogy az úr már
Csak maga van, kilopószkodik, és megrántja ruháját:
«Mit bámúl az uram? nem fogják azt ma el – úgymond; –
Osztán nem Lúdas Matyi az, hanem én vagyok, a kit
Megveretett kelmed, s lúdját elvette erővel.»
Döbrögit a mennykő ha azon nyomban megütötte
Volna, talán sokkal könnyebb lett volna szegénynek.
Öszverogyott, és a kocsiból ájúlva zuhant le.
Ott Matyi szánakozás nélkül megverte utólszor;
S erszényét a lúd árába viszont kiürítvén
Mondja: «Ne féljen az úr, már többször nem verem én meg.»
Azzal lóra kapott, s elment dolgára örökre.

A tizenegy lovasok nagy későn visszakerűltek,
Vert lovaik csak alig húzván inokat, valamint a
Megzsákolt urok is, kit elérkezvén, kocsijában
Bágyadtan leltek; mondják, hogy nem vala képes
Tarkón csípni Matyit. «Nem is a volt – Döbrögi mondja,
A négyelni való, megvert háromszor. – Az Isten
Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.»
Ezt mondván, megtért a kastélyába, s azonnal
Elküldötte a húsz láncsást, kegyelemmel akarván
Ójni magát ezutánn az erőszaktételek ellen;
És törvénytelenűl nem bánt, hanem úgy, a hogy illik
Embertársaival; jól is végezte világát.

KISEBB KÖLTEMÉNYEK

RUSZÁNDA A MOLDVA SZÉP.

A nyúgodalomnak útján
Még nem is messze mentünk,
A borzasztó csata után
Még csak alig pihentünk;
A hadra feszült ereink
Még jól le sem lankadtak,
Tüzünktől felforrt ereink
Még le sem csillapodtak:
Még is mely gyenge mozgások
Melyek bennem pezsegnek,
A harcz után nem szokások
Igy verni az ereknek.
Óh hányféle indulattól
Hányódunk és vetődünk!
Most a hadi ábrázattól
Talpig felhevítődünk,
Majd egy szép szem csillámjától
Lobbant fel egy tekintet,
Melynek igaz bírásától
Márs vas bottal elintett.
Most is a török puskája
Nem lőtt meg oly mérgesen,
Mint egy oláh kis lyánkája,
Rám tekintvén édesen.
Nem láttam én még vad fának
Soha ily szép gyümölcsét,
Egy havason nőtt oláhnak
Ilyen nyájas erkölcsét.
A Mahomed mord vitézze
Elfelejti vadságát
Dühösségében, csak nézze
E természet virágát;
Én is ha magyar nem volnék,
Érte nevem letenném,
Vagy halnék vagy megbomolnék,
De Ruszándát elvenném.
Ha nem volnék, a mi vagyok
Lábom azt is ígérte,
Hogy – a Karpatusok nagyok –
Mégis megmászná érte.
Oláhszűrt vennék magamra,
Kérges bocskort kötöznék,
Fejszét vennék a vállamra,
S a hegyekbe költöznék.
Ha kimennék a juhokkal,
Ruszándát is kicsalnám,
Talpig megraknám csókokkal
Örömömben felfalnám. –
Vess véget hazai hűség
E lágy gondolatoknak,
A puhának gyönyörűség,
Pálma kell a bajnoknak.

ELÖLJÁRÓ BESZÉD K.* F.*-TŐL

A SZERZŐ AZ OLVASÓKHOZ.

LÚDAS MATYI.

ELSŐ LEVONÁS.

MÁSODIK LEVONÁS.

HARMADIK LEVONÁS.

NEGYEDIK LEVONÁS.

KISEBB KÖLTEMÉNYEK

RUSZÁNDA A MOLDVA SZÉP.

A GRÁCZIÁKHOZ.

EGY VÉRES ÜTKÖZET ESTVÉJÉN
SERKENT GONDOLATOK.

ELÖLJÁRÓ BESZÉD K.* F.*-TŐL

A SZERZŐ AZ OLVASÓKHOZ.

LÚDAS MATYI.

ELSŐ LEVONÁS.

MÁSODIK LEVONÁS.

HARMADIK LEVONÁS.

NEGYEDIK LEVONÁS.

KISEBB KÖLTEMÉNYEK

RUSZÁNDA A MOLDVA SZÉP.

A GRÁCZIÁKHOZ.

EGY VÉRES ÜTKÖZET ESTVÉJÉN SERKENT GONDOLATOK.

EGY VÉRES ÜTKÖZET ESTVÉJÉN
SERKENT GONDOLATOK.