Dávid aztán nem akart várakozni; türelmetlen volt; odalépett az asztalához:
– Ne gondolkozzék sokat: legyen kerek szám: hatszáz arany! Itt van! ez épen annyi.
S azzal letette Mazrur asztalára a pénzt az elefántcsont hüvelyben.
Rozáli örömtül repesve csapdosott a tenyerébe.
Most azután Mazrur igazán dühbe jött.
Ő el volt határozva, hogy ezt a lányt semmi áron sem engedi oda. Voltak vele nagyralátó czéljai. Egész mesés terve volt hozzá kötve. Kész volt a végső eszközhöz is nyulni. Hisz kitől félhet? Biró, hatóság ő ellene szigort soha sem használ. Még a kormány sem meri bántani, az legjobban tudja, minő hatalom áll a háta mögött. Testi ereje pedig egy bölényé. Azt teheti a mit akar. Dobott ő már ki innen hetvenkedő legényt eleget.
Mikor azt látta, hogy az ifju a pénzt is le tudja tenni gavalléros bőkezűséggel, akkor egyszerre felvette a tuniszi ábrázatját s egy kalózvezér durva dölyfével mondá Dávidnak:
– A harmadik föltétel pedig az, ha el akarja ön vinni a Sabinából a szép Szulamithot, ha ki tudja ön őt venni a kezemből.
Azzal hirtelen megfogta izmos kezével Rozáli kézcsuklóját s úgy megszorítá, hogy a leány sziszegve hajolt oda a szorító ökölhöz.
Mazrur pedig nevetett; olyan két nagy fehér fogsor villogott elő szőrös ábrázatjából, mint egy gorillának.
Dávid elsápadt e nem várt durvaságra.
Mazrur fehér mellényt viselt, széles fehér nyakravalóval; egészen elegáns úr volt. Dávid egy perczig e fehér nyakravalóra nézett, a másik perczben már az a fehér nyakravaló a markában volt. Székelyfogásnak nevezik azt: alulról alákapni a nyakravalónak, s aztán egyet csavarintani rajta. Csalhatatlan az, ha sikerül, s nincs az az óriás, a ki kiállja.
Mazrur arcza egyszerre elkékült, a nyelve kidülledt a szájából, a szemei kimeredtek, a két karja tehetetlenül hanyatlott alá; mit használt herculesi ereje, ha elhagyta lopatni a lélekzetét? százlóerejű gőzgéppé lett fütetlen kazánnal.
Akkor aztán még egyet csavart a nyakravalóján a székely s aztán egyet rántott rajta: olyan volt az, mint mikor a jaguár a bölényt levágja. A nagy, herculesi test végig zuhant a padlón, s Dávid, hogy még a «pede proprio»-ját is hátrahagyja, egyet rugott rajta: a talpa sáros volt; annak a nyoma a legszabályosabb autotyponképen maradt ott a fehér mellényen.
A nő titkár ijedtében elájult, az ajtónálló nő nevető görcsöket kapott; Dávid hirtelen megragadá Rozáli kezét s mielőtt valaki föltartóztathatta volna, lesietett vele a lépcsőkön, bérkocsiba ültette s elhajtatott vele.
Dávid el nem ereszté addig Rozáli kezét a kezéből, mig a bérkocsi meg nem állt a «Vezérhalmon». Odáig volt fogadva. Ott a kápolna előtt leszálltak mind a ketten, s akkor azt kérdezé Rozálitól Dávid:
– Akarsz-e oda jönni, a hová én vezetlek?
– Mindenüvé! felelt a leány.
Egy park volt előttük, mely a hajdani «hét ház» helyén alakíttatott; azt egész terjedelmében magas vasrács fogta körül. A park bejáratát egy egyptomi mintázatú kapuzat képezte s ennek a kapuzatnak a legfelső párkányába egy sárga zászló volt tűzve.
Azt már mindenki tudja, hogy mit jelent a sárga zászló? Ennek a vasrácsnak az oldalán két ölnyire be van gyepesedve az út, a járókelők a tulsó oldalra mennek át, mikor a sárga zászlót meglátják.
Dávid odavezeté a kapuzathoz mennyasszonyát. A vasrácson keresztül egy jól ápolt kertbe lehetett látni; a hibikbokrok épen teljes virágzásban voltak s az ezüsthársak jázminillata messze elárasztá a levegőt gyógyerejű édességgel.
A kapuzat belső részében, a kapurostélyon belül volt az őr lakása, oda egy csengetyű szolgált kivülről.
Mielőtt e csengetyűzsinórt meghúzta volna, így szólt Dávid Rozálihoz:
– E helyen fogsz maradni, míg érted nem jövök, vagy halálhiremet nem hallod.
– Vagy te az enyimet! sohajta fel Rozáli. Talán sejtette, hogy mit jelent a sárga zászló?
Dávid kebléhez szorítá a gyermek fejét s megcsókolá tiszta homlokát.
Azután meghúzta a csengetyűt.
Egy izmos, csontos termetű nő lépett ki a kapus páholyból.
– Ki az? kérdezé.
«Parabolana!» felelé Dávid.
A kapusnő gyanusan nézett végig Rozáli rózsaszín kashmir öltözetén; a la Faustina hajfonadékain, s aztán mogorva arczczal felnyitá a kapurostélyt; Rozálit bebocsátá, Dávid kivül maradt.
Azután egy előszólított kis leánygyermek elvezette Rozálit a park tévutain.
Rozáli még egyszer visszafordult, mielőtt egy csoport életfa eltakarná őt örök zöldjével – örök időkre s Dávidnak még egy bucsúcsókot inte kezével.
Dávid aztán, mikor nem láthatá többé a leányt, eltakarta arczát a két kezével és sírt.
Ez a park és annak kastélya a parabolánnők menhelye. Innen nem veheti vissza többé a Sabina Rozálit.
Először azért nem, mert az egész egylet az orosz czári herczegnő Hermione védelme alatt áll s még más valakinek a védelme alatt is: a közvéleményé alatt.
Másodszor pedig azért nem, mert a Sabina igazgatósága nem adhat intézetében helyet egy leánynak, a ki egy napot töltött a parabolánnők palotájában, mely palotának minden szobája tömve van a rettenetes «Pellagra» betegeivel, azon iszonyatos pellagráéval, mely a mult századok minden pestiseinél vészesebb, ragályosabb, kínzóbb, undorítóbb, s mely dögvészt gyógyszer nem gyógyít, csupán szeretetteljes ápolás, s az ápoló maga saját életét teszi föl e rettenetes játékban, maguk az orvosok irtóznak egy pellagra beteget meglátogatni. Erre az ápolásra vállalkoztak azon időben önfeláldozásra elszánt nők és hajadonok. Ezeknek lett főnöknőjük Hermione; ezeknek adta át palotáját; ezek közé hozta el Dávid Rozálit.
Ezt hirdeti az a sárga zászló ott a kapun.
Hanem mikor azt a sárga zászlót meglebbenté a szellő Dávid feje fölött, mikor feltekintett az égre s meglátott egy pacsirtát emelkedni a lég magasába, ah! akkor ő is kezdé érezni, hogy mi az a vágy az emberben, hogy «bár csak repülni tudnék!» És mit tesz megőrülni attól a kíntól, hogy miért nem tud az ember repülni? A «Vezérhalom»-ról igen szép kilátás nyilik a Lipótmezőre; ott van egy nagy sokemeletű épület, az az országos tébolyda. Abban van Dávid atyja orvosi ápolás alatt.
Dávid rászánta magát, hogy elmenjen az atyjához a tébolydába.
A Vezérhalomról az egykor «Kutvölgynek» nevezett hegyvágányon át ez idő szerint légnyomatú vasút visz a városmajorig. Ugyanazon vonalon jő fel a hegyvidéket vízzel bőven ellátó vezető cső is.1) Dávid ezt a prózai közlekedési eszközt választá a hegyről lejutásra, a regényesebb gyalogút helyett a Zugligeten keresztűl: sietett.
Mikor a hegyi vonattal leérkezett a városmajori pályafőhöz, őt és a vele együtt utazókat a minden pályafőnél szokásos kiáltás fogadá.
«Astrapé, 3 órai!»
Ezt a kiáltást a vasuti kapus nőcselédje hallatja s ugyanakkor a kezében egy oktáv nagyságú papirlapot tart lebegtetve, a mihez hasonló van még egy csomó a hóna alatt.
Ez az Astrapé aztán egy hirlap.
Négyszer jelen meg napjában. Benne van minden nevezetes eseménye a bel és külföldnek, a legujabb táviratok és a fővárosi sensatios hirek, a gyülések nevezetesebb beszédei és mindez – egy nyolczadrét lapon.
Az Astrapé gyorsirászati jegyekkel irott lap; annálfogva mindaz, a mi a lepedő-lapokon egy egész regál-ivet foglal el, az Astrapéban egy kis lapocskán elfér. És a mellett kiállítása is az emberileg elérhető legnagyobb gyorsasággal megy végbe. Az Astrapénak nem kell se betüszedő, se nyomdász. Papirographiai úton van kiállítva. A hogy a a szerkesztő teleírja a papirlapot (melynek elkészítéséről már a mult században elmélkedett Sennefelder), ugyanarról a lapról egy, az iróasztalához srófolt villanygép kétszáz lenyomatot négy percz alatt elkészít; a szerkesztőnek csak az egyik lábával kell olyanforma gyakorlatot tenni, mintha varrógépet vagy kerekes guzsalyt hajtana, a mi által a tiszta papiros a villanygép pálczái közé, arról a gép által mozgatott s matriczul szolgáló beírt lapra s onnan a kosárba leugrik. Az alatt írhatja a szerkesztő a következő lapot. Egyik munka nem akadályozza őt a másikban; a kezével ir, a lábával nyomtat. Ilyenformán nem kell neki se szedő, se nyomdász, se munkatárs; csak kihordó. A kihordók egyúttal a helyihirek behordói is; «penny a liner», ők bediktálják, mi hir a városban? a szerkesztő odairja, a lábával hajtja a papirtoló gépet, a villanygép nyomtat s öt percz mulva a kihordó a fris ujdonságot már nyomtatva árulja az utczán, a kávéházakban, az indóházakban: egy fillérért!
Egy egész lap egy fillér?
Átkozott concurrentia. Ezt egy lap sem csinálhatja utána. Akárhogy siessenek, valamennyit megelőzi azzal az idővel, a mibe a többi lap betüszedése, formába rakása, kiigazítása kerül, s egy fillérnél kisebb pénz már nincs Európában. Előre látható, hogy az Astrapé időjártával az összes óvilági journalistikát meg fogja ölni.
Ezért a neve «Astrapé» (görögül villám), mely gyors és öl.
Még ugyan védi ellene a typograhiált hirlapokat az a körülmény, hogy nem tud minden ember gyorsirászatot olvasni; azonban évről-évre szaporodik azoknak a száma, a kik azt elsajátították. Már minden gymnasiumban tanítják; a felső tanodákban első tantárgy ez, a mi megkivántatik. Papok, népszónokok, képviselők el sem lehetnek nála nélkül. A kereskedők sürgős levelezéseiket csak gyorsirászati jegyekkel folytatják. A hivatalos lapban minden törvényes idézés, árverés, csőd stb. cincographiált gyorsirászati jegyekkel van nyomtatva, tehát az ügyvédeknek is kell hozzá érteni. A magyar klassikusok gyorsirászati kiadványokban jelentek meg; Vörösmarty összes munkái három, Arany János összes művei két egész íven. Egy Horatius Flaccus egy ív. Egy egész költemény tizenkét szarkaláb meg egy pont. A katonák is taníttatnak a gyorsirászatra.
Eképen ellenállhatatlanul terjed a stenographiát ismerő közönség s vele együtt az Astrapé hatása. Aztán egy fillér az ára. Nem is kapni már semmit a világon egy fillérért, csak nyomtatott papirost; megadja érte a fillért az is, a ki nem tud gyorsirászatot olvasni, a szomszédja bizonyosan tud; az megmagyarázza neki a vett lapból, hogy hány új kormány alakult a legutóbbi hat óra alatt, hány új iparvállalat támadt s hány bukott meg. Hat óra nagy idő a millennium vége felé.
Dávid már hazulról jött a gyorsirászat ismeretével, a katonaságnál szintén tanították: az igen szükséges a gyors rapportoknál; ő is kiadott hát egy fillért a három órakor megjelent Astrapeért, s aztán mindjárt a lap homlokán vastagabb jegyekkel írva, olvasá a legujabb sensatiós hirt.
«Hallatlan merénylet a főváros közepén fényes nappal!!!»
«A Sabina világhirű intézete ma egy borzasztó eseménynek volt szinhelye. Egy közkatona, a XII. voltigeur-ezredből 11 és fél órakor megrohanta az intézet irodáját, s a társulat köztiszteletben álló igazgatóját, nagyméltóságú Mazrur urat torkon ragadva, földhöz sújtá, s akkor a Sabina egyik legszebb hölgyét ölébe kapva azt erőszakosan magával elragadta. A vakmerő katona neve, mint már tudva van, Tatrangi Dávid. Erélyes rendőrségünk már nyomában van a szökevénynek. A földre vert igazgatót csak nagynehezen lehetett életre visszahozni. Reméljük, hogy a katonai hatóság e gyilkos merénylettel összekötött nőrablási esetnél a katonai törvények teljes szigorát fogja alkalmazni a dühöngő közkatona ellen. Valóban siralmas állapot, hogy azon osztály, melynek föladata volna családi tüzhelyünket megvédelmezni, ily vakmerő módon zavarja meg a közbiztonságot. Ügyelni fogunk rá, hogy a katonai hatóság ily nyilvános botrány szokás szerinti elsimítását meg ne kísérthesse. Holnap ez ügy miatt, mint halljuk, interpellatió fog intéztetni a hadügyminiszterhez. Mint hallik, az üldözött katona nemzetiségre nézve székely, vallására nézve szombatos.»
Mikor Dávid ezt a hirt elolvasta az Astrapéból, akkor megváltoztatta azt a szándékát, hogy a Lipótmezőre menjen az atyjához. Most már fel kell mennie a várba, hol ezredkaszárnyája van, s jelenteni magát, hogy ne keressék: ime itt van.
Úgy meg volt vetve az ágya mind a katonaság, mind a polgári közvélemény előtt, hogy menekülésre még csak nem is gondolhatott.
A várba felsiettében már szemközt találta Dávid az őrjáratot, mely felkeresésére volt kiküldve. A négy fegyveres legény szótlanúl közrevette s úgy kisérte be a kaszárnyába. A kofák, a bérkocsisok mutogattak rá: «ez a gyilkos, ez a leányrabló!»
A kaszárnyában legelőször is átadatott a porkolábnak. Az elszedte tőle a kötéllánczot, a távcsövet, a czirkalmat s a katonai rang egyéb jelvényeit, azután bezárta egy magán-kóterbe.
Azzal az ezredes rögtön összehívta a katonai törvényszéket.
Az akkori katonai törvények már nem ismerték a testi fenyítéket, hanem annál jobban kifinomították az akkori kedélyekhez alkalmazott szellemi torturákat.
Legelőször is a törvényszék a legnagyobb katonai nyilvánosság mellett tartatik meg. Azon ezred, melyhez a vádlott tartozik, a kaszárnya udvarán négyszöget alakít s ott várja be a szóbeli per lefolyását lábhoz tett fegyverrel. A négyszög közepén, egy hosszú asztal mellett ül az ezredes, egy százados, egy főhadnagy, egy hadnagy, egy őrmester, egy tizedes és egy közkatona; ezek a birák. Legelőször szavaz a közkatona az itéletmondásnál. A vádlottat az asztal végére állítják, egyik felől áll mellette a dobos, a másik felől a zászlótartó, mellette a porkoláb.
Ha bűnösnek találtatik, s miként a fenforgó esetnél, a 132., 133. és 134. §§. értelmében (erőszakos betörés idegen házba, polgári egyén tettleges bántalmazása, egy nő miatt czivódás kezdése) elmarasztaltatik, akkor megperdül a dob, a sajátszerű «szegény bünösök» accordjait ütve: a zászlótartó becsavarja a zászlót s eldugja a kaucsuk tokba; a vezénylő őrnagy «jobbra át»-ot kiált s arra minden katona egyszerre hátat fordít az elitéltnek, kinek e megszégyenítés után a haja és a szakálla levágatik (ez nem testi büntetés, mert nem fáj, de annál nagyobb szégyen, miután az egész világ szakállt visel; csak az elitéltek nyiratnak meg), a büntetés azután a körülményekhez s a biró akaratához képest lehet egy évi várfogság, s azontúl még három évi kényszerszolgálat a fegyszázadnál, minden előléptetés kizárásával, s minden polgári foglalkozás és öltönyviselés betiltása ez idő alatt. Sulyosbítható még a büntetés a kórházi szolgálattal és a dalmatiai partőrzéssel; nagy bűnösöknél fokozható egész a zenekari nagy bombardon fuvására itéltetésig, a miben két év alatt el kell szakadni az ember tüdejének.
Már most Dávidnak csak azon kellett magában tanakodnia, hogy mekkorát kap a büntetésből, mikor a négyszög közepébe a krucifixos asztal elé kiállították.
Abból, hogy vádlójául az ezredauditor helyett a Generalgewaltigert látta megjelenni, előre gondolhatá, hogy merényletéből celebris ügyet szándékozik csinálni a hadügyminiszterium.
– Közvitéz, Tatrangi Dávid! szólt az elnöklő ezredes, midőn a Generalgewaltiger felolvasá a bűnvádat: igaz-e az, hogy ön egy érdemes «polgárt», méltóságos Mazrur Miron igazgató urat saját házában erőszakosan megtámadá, földreverte s házából egy hölgyet elragadott?
– Igaz.
– Megmondhatja ön tettének indokait?
– Nem.
– Tudja ön, hogy e tette által a katonai büntető törvénykönyv 132., 133. és 134-ik szakaszaival jött összeütközésbe, melyek a fegyver alatt álló sorhadi, lovassági, tüzérségi és hadihajózási közvitézekre a polgárokon elkövetett erőszakért és a nők miatt kezdett czivódásért egy évi várfogságot, három évi kényszerszolgálatot és örökös degradatiót diktálnak?
– Tudom.
– Van önnek valami mentsége?
– Van.
Dávid elővette a kebléből a király levelét s átnyujtá azt a közel álló porkolábnak, az elvitte ez ezredesig.
A levélnek nem volt czíme.
– Kinek szól ez?
– Bírámnak.
Az ezredes felnyitá a levelet s végig olvasá annak tartalmát.
A törvényszéki etiquette szerint, ha elmarasztaló az itélet, annak kimondásakor a szavazók ülve maradnak. Csak akkor áll fel a szavazó, ha fölmenté a vádlottat. Kezdeni szokta a szavazást rendesen a közvitéz.
Ezúttal azonban az elnöklő ezredes kezdé, felállva székéről s az elolvasott levelet két tenyere közé fogva. Arra aztán mindenki felállt.
– Uraim! Ő Felsége, dicsőségesen uralkodó császárunk és királyunk jelen legmagasabb kéziratában, a tegnapi kelettel, Tatrangi Dávid urat a vitéz XII. voltigeur-ezred alhadnagyává legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott. Ez által a vádpontok categoriája elesik. Alhadnagy Tatrangi Dávid lovagias kötelességét teljesítette, a midőn egy sértett hölgyért tettleges elégtételt vett a bántalmazón. Tambour! A tisztelgőt! Kornétás! A chamadeot! Zászlótartó! A honneurt!
Dob, trombita pörgött és recsegett, a zászló háromszor meglóbáltatott Dávid feje fölött; az egész négyszög egyszerre lábtól két kézre kapta fegyverét és tisztelgett. Ez a katonai becsülethelyreállítás szertartása.
Az ezredes pedig odalépett Dávidhoz, a markába csapott, megrázta a kezét s azt mondá neki:
– Fogadj Isten, bajtárs; ugyan derekasan tetted, hogy jól megrugdaltad azt a «parasztot»…
Ma aztán szabad volt Dávidnak kardot kötni az oldalára.
S holnap szabad volt neki azt letenni.
Hogy került az Alhambra a budai Vezérhalomra? annak a története ez.
Egy dúsgazdag magyar financzbáró, ki a XIX. század második felében az országos pénzügyi műveletek alkalmával óriási vagyont szerzett, arra a gondolatra jött, hogy ebből a nagy kincsből valamit az országnak vissza is kellene adni. Magasztalásra méltó dicsvágy. Nem kell a gazdagokat megróni azért, hogy fényt űznek. A fény a kortársakat ugyan még égeti, de utódaiknak világít. Minden palota egy darab historia, s a historia az élet. Sok palota: egy nagy város, s egy nagy város: egy nagy nemzet.
A gazdag főúr azt az egész környéket, mely szőlőkertekkel s apró villákkal volt fedve, kisajátítá s egy nagyszerű angol parkot alakíttatott belőle. A szőlők helyébe chinai, australiai, japáni fák jöttek; szőlőkert nem főváros közelébe való; a kőbányákat betemették, s hogy az újonan ültetett park az aszályos délkeleti hegyoldalban sikerüljön, a Mártonhegy teknőjében artézi kutat furattak. Négyszáz lábnyira kellett fúrni a makacs agyagpala rétegeken keresztül, csaknem a Duna szinéig, míg el lett érve a «vörösvári medencze», mely a budai fürdőkbe önti ki vizét, onnan aztán egy oly hatalmas vizsugár lövelt fel, mely perczenkint száz akó vizet ömlesztett, s a hegytetőről leomolva, örök zúgó patakot képezett, mesterségesen alkotott medrében művészi zuhatagokkal. Ez a kút maga egy millióba került, s az eredménye az volt, hogy a budai déli oldal fürdői elvesztették a vizeiket, a hegyoldalt pedig meseszerű gyorsasággal nőtte be az ujon telepített erdő. A szökőkút maga egy magyar művész nevét tette világhirűvé. Remek szobrászati alkotás az, kárpáti fehér márványból; Szent László királyt ábrázolja, midőn az a sziklából forrást támaszt szomjú hadainak; a megszabadított nők, a harczos férfiak alakjai művészi csoportulatban veszik körül a lovagot; a kún rablótól megmentett leány a földön térdelve, hálateljesen csókolja a szent király kengyelvasát. A kút medenczéje zöld márvány, melynek négy szegletén térdre görnyedt ergonadeok tartják négy ország czímerét, a négy középlapon pedig László király legendái vannak domborművezve abba a ritka nagybecsű sárga márványba, a mit a szobrászok giallónak neveznek.
Ez a mű foglalja el a kastély udvarát, melyet a nemzeti tetszelgés elnevezett Alhambrának; a mit azonban nem kell a szó szoros értelmében vennünk. Nem: annak az építtetője csak nem rabolhatott még ki annyi hidalgót és zsidót, mint Abu-Abdallahtól Alfaragiig a mór királyok, százhuszonöt esztendeig, hogy egy akkora palotát készíthessen, melyben negyvenezer ember ellakhatik; hanem az egész épület stylje volt ellesve e mesevilági építménytől, s voltak utazók, kik e palota szoborcsarnokában az Alberca peridromját vélték felismerni, míg a szökőkút udvara az «oroszlán-udvarra» emlékeztet, finom, karcsú oszlopos áttört művű arkádjaival, aranyozott rácsozatával, s hogy tökéletes legyen a csalódás, az udvar délvirágok kertévé van alakítva, cziprus és pálma díszlik, mint otthon, a nialeja szőlőfürtös venyigéi futnak fel a falakon, s a vízmedenczében a nuphar illatos kék rózsái, s a victoria regia illatos nymfatulipánjai nyilnak. Az egész udvar egy tizenöt öl magas üvegkupolával van befedve, s a szökőkút vize hő; télen is spanyolországi lég van e helyen; a föld maga csinál magának tavaszt, a tél közepén meleg vízzel, a játszi vén gyermek!
… Az a tündéri kert azon a tájon lehet, a hol hajdan egy magyar költő háza állott, a kinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ferencze ismeri még; az egész, a mi megmaradt belőle a jövő század számára, tán csak az a három ezüst levelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket s a hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…
A gazdag úr, ki a palotát építteté, sokat akart a jóból, vagy talán meg akarta mutatni, hogy az építészet egyéb iskoláiban is jártas; vagy meglehet, hogy csak a főváros izlésének akart hódolni, melynek épületeiben az ó- és új világ minden architecturai mintáját fel lehet találni: egy múzeumot görög stylben; egy nagy operaházat franczia modorban; egy bálépületet byzanczi izlés szerint; egy hyppodromot a pekkingi pagoda mintájára, egy nemzeti pantheont a római mauzoleum utánzásával, egy alagútat egyptomi portaléval; egy országházat gothikus modorban,2) egy polytechnicumot ó-német tűzfalakkal; palotákat egymás mellett sorban, a világ minden nemzetének és korszakának izlése szerint kúpos és hegyes, emeletes és eltünő fedelekkel, veres külsővel és rokokó faragványokkal, erkélyekkel és donjonokkal, vasépületeket üvegtetőkkel; s mindenek felett templomokat a legnagyobb választékosság szerint, egy góthszerű münsztert, egy kupolás basilikát, egy moszkvai csúcskupolákkal ragyogó szerb templomot s kiváltképen egy «opus rusticum» modorban formált városháztornyot. Meglehet, hogy az építtető főúr nem akart hátramaradni a sok jó példától. Az Alhambraszerű palotához egyptomi bejáratot építtetett; a majorsági lakot chinai mintára rendelte, s a mint a síklevágás közben háttérnek ott maradt a «Széchenyi-Domb» meztelen kőfala, abba az Ellorai indus templom mintájára vágatott – pinczét.
A palota belsejének is kijutott a pompa minden neméből: a magas termek összefutó ívboltozatai, mikről, mint egy cseppkőbarlang padmalyáról, szeszélyes czifrázatú csúcsivek csüggnek alá, mind a legdrágább márványból vannak faragva, a falközök kirakva sötétkék lapis lazulival, vagy habos-zöld malachittal, vagy a mult századokban elveszettnek hitt, most újra feltalált «porporino»-kő biborpiros tábláival, az ablakokon középkori üvegfesztészet remekei, másutt az új találmányú lithophania átlátszó képei; szőnyegekül mult századbeli gobelinok s bauvaisi és flandriai himzetek a XV-ik századból s a most már oly ritka d’Arazzik, mythologiai jelenetek selyembe szőve. A bútorok Jean Goujon modorát utánzó vésnök művészettel, csakhogy ujabbkori találmányok alkalmazása által meghazudtolva az időkort, a diófa kressilalkohol által sötétkékké páczolva, másutt a violaszín királyfa alkalmazva, mely már amerikai szerzemény; az elefántcsontfaragványok görög izlés szerint megfestve; a bronz szobrokon a «corynthi ércz» nemes zöldzománcza. Pompás damaszkozott vasszekrények ezüsttel, aranynyal kiverve; velenczei tükrök rámáin Delaulne bacchansnőinek merész csoportozata, mennyezetes ágyak, brokat függönyökkel, czímeres kandallók, karzatos könyvtárak, pazarlás a chinai, sevresi, japáni és herendi porczellán minden alakú termékeivel; az olasz fayanceal, s a miket a keramika műhelyében Palissi alkotott; a fegyverteremben pompás mellvértek, paizsok, egész felöltözött panoplitok, miknek mellvasán Giulio Romano rajzai vannak aranynyal kiverve, a képtárban hirhedett festők remekei minden iskolából; ritka ékszerek, kristály, achátedények, kameák és csodaművű órák, azok közt Guido Baldo órája egy gyűrű kövében, mely órát és negyedet üt. S a Canterbury érsek Parker órája egy pálczagombban, melyet minden héten egyszer kell felhúzni, s a straszburgi, lyoni, Medina dal Campoi ódon mesterséges óraművek remek mintázatai.
Mindezen remekművek közt azonban több volt az utánzat, mint az eredeti. A civilisatio gyáripara a XX. században mindent elő tud már állítani gyári úton, a mit a hajdankor művészete mint kézműremeket hagyott hátra. Rubenst, Tintorettot olajnyomatok a csalódásig utánozzák, az encausticának megfelel a lithophania, Benvenuto Cellini ciselirozását hajszálig utánképzi a galvanoplastica; a gobelint előállítja a gépszövőszék, az elefántcsontot nem faragják többé, hanem Rouvier találmánya szerint őrölt csontlisztből, schellak és alkohol vegyítékkel légszivattyúba teszik, s aztán formába nyomják; a hajdankori drága corinthi érczet utánozza a princzmetall, az aranyat a chrysorin; a vert vasműveket mintába öntik, a nummismatika ritkaságait ezrével sokasítják, alfenoidot, bathmetallt használva az ezüst helyett, a márványt és lapislazulit pompásan utánozzák Lippmann és Schrechenburger tanulmánya szerint mész márványpor, lenolajba itatott agyagból, összegyúrva kénsavas égénynyel, s Thorwaldsen, Canova és különösen Pradier minden nevezetes szobrászati remekét tudjuk már mintába önteni kétszer égetett, kétszer timsóval átizzasztott fősz-anyagból, hogy azt csak a szakértő tudja megkülönböztetni az igazi carrarai márványtól vagy alabástromtól.
Ilyen utánzat nagyon sok van az ujabbkori Croesusok palotáiban. A luxus encanaillirozza magát! Az eredeti, az igazi műkincsek uralma lejár. A ma készült szobrot beássák guanóba, két hó mulva kiveszik, az egyik lábát letörik, s lesz belőle antik; a ma festett korcsmai képet felakasztják a füstre s két hét mulva lesz belőle Van D’Eyk.
Hanem azért mégis belekerült öt millióba a vezérhalmi Alhambra.
Ha minden igazi lett volna benne és rajta, ötvenbe kellett volna kerülnie. De hát ez is elég nekünk.
A gazdag primus acquisitor aztán meghalt, s hagyott maga után öt fiut és három leányt. A leányoknak hagyott két-két milliót, a fiuknak egyenkint ötöt, a majoresconak ötvenötöt, meg az egész Alhambrát.
Természetesen a majoresco volt az, a ki leghamarább elpazarolta az örökséget, miután az volt a legtöbb.
Mikor a vége felé járt, kezdett terhére lenni az Alhambra.
Összebeszélt a ministerekkel, (sport bajtárs volt) hogy vétessék meg azt az országgal a király számára, olcsón adja: hét millióért. A képviselőház megszavazta az összeget. Hét millió már akár ide, akár oda. Hanem mikor a törvény a király szentesítése elé került, akkor már II. Árpád ült a trónon. S az, mint tudjuk, szűkmarkú ember, visszavetette a törvényt. Neki nem kell az Alhambra.
A majoresconak azonban szintén nem kellett. Annak a fentartási költségei évenkint százötven ezer forintra rugnak. Fogta magát, nagylelkűségre vetemedett, oda ajándékozta az egész Alhambrát minden műkincseivel együtt a felséges nemzetnek.
A felséges nemzet aztán egynehány esztendeig maga fizette az évenkinti százötven ezer forintot az Alhambra fentartásáért.
Akkor egyszerre előálltak a majoresco hitelezői s azt mondták, hogy semmi joga sem volt neki elajándékozni az Alhambrát, mert az a csődtömeghez tartozik! Azzal alakult egy consortium, mely a majoresco zilált vagyoni állását rendezni vállalkozott, az lefoglalta az Alhambrát s erősen fenyegetőzött, hogy a műkincseket el fogja kótyavetyéltetni, a márványt, oszlopokat, szobrokat eladja, mint épület-anyagot, s a gyönyörű parkot kivágatja és elárusítja tüzelőfának ölszámra.
Ebben a nagy szorultságban érkezett az a váratlan szerencse, hogy a szentpétervári palota-forradalomban Constantin czárt letették, az leányával együtt Magyarországra menekült: itt a consortium rögtön körülkapta s addig lélekzethez sem hagyta jutni, míg rá nem kötötte az Alhambrát két millió forintért; a mennyit a ránézés is megér.
Ekként jutott az Alhambra a beteges czár holta után a czári herczegnő, Hermione Peleia birtokába.
A kis kapusleány, egy kis szöszke kondor hajú gyermek, végig vezette Rozálit az oszlopos, nyilt folyosón, melynek mór szabású ívboltjai keletre voltak nyitva, innen széles fehérmárvány lépcsősor vezetett fel az előteremig, két oldalt márvány canephorákkal diszítve, mik élő virágokat emeltek fejeiken; az előterem szétnyitott szárnyajtai előtt megállt a gyermek s hátrahúzódva, szótlanul mutogatott maga elé s azzal sietve visszafutott. Neki nem volt szabad ide belépni.
Rozáli elfogult kebellel állt meg a küszöbön. A terem templomszerű boltozata lapis lazulival van kirakva, aranyozott kupívei egymásba futnak s egyesülten ismét alácsüggnek, mint egy-egy oszlop fejezete, mely alól elvették a pillért; a sötétkék mezők arany csillagokkal behintve. Négy magasan álló ablak egyetlen darabban alkotott litophannal fedve, melynek tejfehér alapjából átlátszó geniusi alakok tünnek elő, fehérbe fehérrel rajzolt szellemképek. E világítás valami túlvilági félhomályt ád a nagyteremnek, melynek padlóját egy nagy, napalakú ábra képezte, sárga márványból kék márvány alapon.
A nagy terem hátterében két nőalak áll.
Az egyik magas, karcsú, fiatal hölgy. Arcza, alakja emlékeztet Phidias Pallas-Athenæ szobrára; az a minervai nyugalom, az az istennői tökély minden vonásában. Büszkeséggel párosult jóság. Sötét haja magas tekercsbe fonva fogja fejét körül. Nagy, átható szemei betörnek a ránéző szemén át annak keblébe. Ruhája fekete, testhez simuló, derekát széles sárga szalag övezi át, mely jobbfelől a ruha szegélyéig aláfut.
A másik hölgy koros nő; szikár termet, hátrafésült rövid hajában semmi diszítés; csontos arcz, férfias homlok, összeszorított ajkak. Tekintete ridegségét növeli a viselt szemüveg. Ő is fekete ruhát hord, de fehér szalaggal.
E két nőalak előtt állt meg a leány abban a rózsaszín ruhában a hármas övvel s a Faustina hajfonatokkal.
– Miért jött ön? kérdezé tőle az ifjabb hölgy, csengő alt hangon, márvány tekintettel.
– Hogy itt maradjak.
– Ki vezette önt ide?
– Jegyesem.
E szónál megdöbbenten huzta hátra a fejét a hölgy s vizsgáló tekintettel birálta az előtte álló alakot.
– Tudja ön, hová jött?
– Egy menhelyre, hol nők ápolnak nőbetegeket.
– S meg volt önnek mondva, micsoda betegek azok?
– A Pellagra betegei.
– S tudja ön, hogy mi az a Pellagra?
– Nem tudom.
– Elhiszem; kik selyemben járnak, nem ismerik azt; mert hisz ez a Pellagra Miserorum, a nyomorultak ragálya. Tudornő: kérem, magyarázza ön meg e tisztelt hölgynek, hogy mi az a Pellagra Miserorum.
E szóra a koros nő előbbre lépett, levette a szemüvegét, megtörülte zsebkendőjével s ismét föltevé; s azzal egész tudományos pedanssággal hozzáfogott az értekezéshez.
«A Pellagra Miserorum egyike azoknak a vészeknek, melyek mint helyhez kötött bajok régóta ismeretesek voltak a szakavatottak előtt; századokig, tán ezredekig ellappangtak a földabrosz egyes zugaiban, míg egyszer, rögtön előtörve saját hazájokból, elterjedtek hirtelen egész világrészeken; némelyik körülutazta az egész földet. Így került elő a himlő Afrikából, a cholera Keletindiából, a sárgaláz Brasiliából, a gyermekölő Noma Chinából, a fekete halál Palæstinából, a mik milliónként pusztíták az emberiséget. Így vannak még most is helyhez kötve a Spakelshed Norvegiában, a Malaria a Maremmek mocsárai közt, a Kretinismus Savoya hegyeiben, a Berri-berri Nepaulban, a Framboise a Provenceban, a Cirragra Lengyelországban. Ezek még nem indultak meg hódító hadjáratokra. Majd elindulnak. Ezután vannak még uralkodó bajok, a mik csak a szegény osztályokat keresik fel. Ilyen a Rupia, az Ergotismus, mely az anyarozsos buzaliszt mérgezéséből támad. Az ilyen endemikus bajok közé számíták a mult században még a Pellagrát. Csak Olaszországnak egy vidékén volt az otthon, csak azon néposztálynál, mely kukoriczával táplálkozik, és különös, még eddig orvosilag meg nem állapítható okokból, inkább a nőket támadta meg, mint a férfiakat, inkább az ifjakat, mint a véneket. Az olasz orvosok «mal rosso»-nak nevezték.
– Keletkezésének oka tudva volt. Egy microscopicus gombafaj szokta azon a vidéken meglepni a tengerit, mely növénykórt otthon «Verderame»-nek neveztek; egy család a szőlővenyige «oidium»-ával. Mióta a baj elterjedt, a tudományos világ előtt «Zeidion Toxicon» a neve. Megismerte azt később Magyarország, Szerbia, Románia is, de azért még mindenütt csak sporadice tünt fel a baj. Egészen ment maradt tőle Németország, a hol a tengerit nem mívelik. Van azonban Németországnak egy más plágája: a «hesseni légy», coccydomia destructor. Ennek az eredete pedig ez: II. Fridrik hesseni uralkodó az amerikai szabadságharcz alatt Angliának átengedte a katonáit, olyan szerződés mellett, hogy a hány azok közül Amerikában elpusztul, a fejedelem annyi ezer tallér kárpótlást kap érte. A fejedelem 21 millió tallér kárpótlást kapott. Fájdalom, hogy nem többet. Nehány ezer hesseni harczos mégis csak visszakerült Európába Amerikából, s nem hagyta ott a bőrét ezer tallérért. Hanem a helyett hozott magával egy sokkal többet érő ajándékot az ágy szalmája között, azt az átkozott szipolyt, a minek hesseni légy a neve. Tíz év mulva a németországi mezei gazdák átka lett ez a rovar, mely petéit a buza és a rozs sásleveleibe rakja, s akkor azok elkezdenek pusztulni. A hesseni légy rajként repül, mint a sáska, fel nem tartja sem folyam, sem hegyláncz. A hol megtelepül, nyomában az éhhalál jár: ott a kenyértermő növény elkorcsosul. Hanemhát ez a hesseni ajándék megmaradt másfélszázadon át Németország tulajdonának. Ekkor átcsapott Magyarországba. És itt azt a természeti tüneményt idézte elő, hogy a míg a buzával együtt a tengerit is meglepte, a tengeriről átoltotta a buza és rozs növényekbe a Zeidion toxicont. És ennek az lett a következése, hogy a Zeidion toxiconnal megmérgezett buza és rozsszemek, az őrlés alatt a liszt közé vegyülve, egyszerre elterjesztették az egész országban a Pellagrát. A betegség, mely eddig endemicus volt, egyszerre epidemicussá vált. Benne van a mindennapi kenyérben, a miért az emberek imádkoznak. A gazdagok könnyen védik magukat ellene; szakácsaik górcsővel vizsgálják meg előbb a lisztet, mielőtt sütnének belőle: nincs-e közte Zeidium? s a szegényt nem bocsátják magukhoz közel. És a Pellagra az eddig uralkodott pestisek minden pokoli tulajdonát egyesíti magában. Ragályos az érintkezés után, mint a himlő, terjed a kedély fogékonysága és az égalj viszonyai szerint, mint a kholera, kínzó, mint a typhus, undorító, mint a pestis. Csak az egyetlen jó tulajdona a régi öldöklő angyaloknak hiányzik nála, a gyorsan ölés. A Pellagra nem öl meg; de hónapokig kínoz. Megjelenik először az arczon, a kezeken, mint egy rózsaszínű folt. Émelygés, láz követi. Akkor elmulik. Egy év mulva biztosan újra előjön. A rózsák most már égnek, felhasadnak; az egész életműszervezet együtt ég velük; a fő elkábul, a gerinczagy fáj, az izmokat görcsök veszik elő, a vér átszivárog a bőrön; az idegek elsenyvednek; eljön az őrjöngés, az öngyilkolási düh, és az ember még sem hal meg: tovább él; kigyógyul. De minő életre gyógyul ki? Agya eltompul; dőre, esztelen marad; arcza feldulva sebhelyektől, ránczoktól, kora vén lesz, haja mind kihull. Ez a Pellagra miserorum.»
– Megértette ön? kérdezé Hermione Peleia herczegasszony a rózsaszínruhás leánytól. Tudja már most, hogy mi lakik odalenn abban a világban, a mit a darócz választ el a bársonytól? Hanem a bársony azért nem őriz meg a Pellagrától, ha érintkezésbe talál jönni a daróczczal. A herczegnőkre is elragad a koldusnők nyavalyája, ha közel jutnak egymáshoz. Ezért zárva a főváros palotáinak kapui nappal is. A kik pedig elszánták magukat, hogy a nyomorultak szenvedéseit enyhítsék, önfeláldozásra kész nők, azoknak neve Parabolana: viseletük fekete öltöny, sárga övszalag, az éjnek, a halálnak, a nyavalyának a szinei; együtt a kettő az önök fővárosában ellenszenvköltő. Épen azért viselik a parabolánnők, hogy mikor az utczán járnak a nép között, mindenki ösztönszerűleg kitérjen előlük: «hah, feketesárga!» Lehet, hogy a Pellagra miazmáját hordják magukkal. Akarja ön ezt az öltönyt felvenni?
– Kész vagyok rá.
Hermione Peleia összeszorítá ajkait s nagy sötét szemeivel hosszasan tartott itéletet Rozáli rózsás arczai fölött. Igazi-e ez a szín, igazi-e ez a nyugalom? Talán nem értette, a mit a tudornő elmondott előtte? A herczegnő nehány szót mondott a tudornőnek egy Rozáli előtt ismeretlen nyelven, mire az eltávozott a teremből.
– Várjon ön, míg a tudornő visszatér.
És odáig hallgatás volt a két hölgy között.
A gondolatterhes csendben egy nagy lepke repült be kívülről a nyitott ajtón, egy gyönyörű Papilio Io, mely pávafarkszerű szárnyaival körülrepkedte a két hölgyet s egyszer megszállt Hermione diadémján, mint egy eleven boglár, ragyogó szárnyait meg-meglibbentve; majd ismét lerepült, körülrajongta mind a kettőt, mintha az «örökkévalóság» jelével (∞) fonná őket körül, ő maga a «halhatatlanság» jelvénye, s egyszer megint leszállt Rozáli vállára, azután kirepült ismét a szabadba.
Most visszaérkezett a tudornő. Egy ingadozó nőalakot vezetett be, kinek feje sűrű fátyollal volt letakarva.
Hermione Peleia herczegasszony így szólt akkor Rozálihoz.
– Ime egy teremtés, a ki a Pellagrát végig szenvedte.
Intésére a tudornő levette a támolygó alak fejéről a fátyolt.
Iszonytató tekintet volt az! Egy nő, a kinek nincsen az arczán bőr, és nincsen a fején haj. Az a gyöngéd, hamvas bőr, a mi az örömnek, a szeméremnek, a gyönyörűségnek tündérmesékkel teljes lapja, az volt elpusztítva, s az a selyemerdő, a bűbájnak aranyos árnya, az volt elpusztítva. Jó szerencse, hogy együtt jár vele az örök dőreség; nem tudja a nyomorult, hogy mi történt vele.
– Ime ez alaknak itt egy év előtt még olyan fehér és piros arcza volt, mint önnek, épen ilyen tömött, hosszú szőke haja, mint önnek! mondá a herczegnő, és hangja úgy csengett, mint egy lélekharang. Ezt cselekszi a Pellagra Miserorum! Ez nem halottakat hagy maga után, hanem kísérteteket. Akar-e ön a Parabolánnők közé lépni?
Rozáli szemei kápráztak, agya szédült, minden idege elzsibbadt e rémkép láttára. Ah! ez rettenetes! Aztán visszagondolt a Sabinára s azt felelé nyugodtan:
– Akarok.
Hermino Peleia még mindig nem bizott Rozáliban. Ez arcz! E kinézés!
– No tehát tegyünk egy körutat a termekben! mondá a tudornőnek intve; mire az a szerencsétlen vázt gyöngéd figyelemmel visszavezeté egy hátulsó ajtóhoz, ott átadta egy szolgálattevő nőnek, visszatért s azt kérdezé:
– Fenséged is jön?
– Igen.
A herczegnő elől ment, hátul a tudornő, közepett a rózsaszín ruhás jövevény.
A domszerű teremből egy széles márványlépcsőn haladtak föl a mezzaninba, melynek ablakai a kertre nyiltak.
A mezzanin lakosztályaiban voltak elhelyezve a pellagra első korszakában szenvedők.
Az úri termek gyönyörű frescofestményei nem voltak most láthatók, sem a padlatok drága mozaikja; minden be volt vonva azzal az új találmányú kelmével, a minek «Kamptulikon» a neve, vulcanizált kaucsukból és parafából készült az, mosható és rögtön szárad; a miazmát nem veszi be úgy, mint a fal. Minden ablak nyitva volt, hogy szabadon járjon a lég, s pálmaháncs szunyoghálóval fedve, a minek szagát kerülik a legyek; a phenilsav átható szaga volt érezhető az egész palotában.
Ezekben a szobákban még nagy csendesség volt, a betegek nyugodtan feküdtek hydrostaticus derekaljakon, mik szüntelen hűsen tartják a testet. Gyógykezelésük csak előzetes volt, szigorú étrend, hidegvíz; némelyiknél használt a melitismus, a mézgyógyrendszer; az osztálynak kilencz-tizedrésze pár hét alatt ezuttal felgyógyultan hagyja el fekhelyét s meglehet, hogy a kritikus év multával nem fog többé ujultan kitörni rajta a vész. Ezeknek még nem kell ápolás, csak felügyelet. Az ápolónők többnyire fiatalok. Még ez osztálynak a baja nem is ragályos nagyon.
Mindezt megmagyarázta a tudornő Rozálinak; azt is megmondá neki, hogy a kiknél a kór az első szakból a másodikba lép, mikor már az arczon és a kézfejen látható rózsafoltok barnulni kezdenek, s előjönnek a gyomorbántalmak, azok innen el vannak távolítva hogy a kórfolyammal együtt járó hangtünetekkel ne zavarják az itteni betegek könnyen ingerelhető kedélyét. Mert a betegségnek egyik főtitka a kedélyállapot. A ki nem fél tőle, megszabadulhat; de a ki szorong, retteg, haragszik, türelmetlen, az mind mélyebben megy bele. Sok hasonlatossága van a víziszony tüneteihez; melyet sok ember, kit az eb megharapott, megkap képzelődésből, bár az eb nem volt dühödt, sőt megkaphatja egy víziszonyos beteg látásától.
Rozáli azt mondá, hogy nem fél azokba a termekbe is bemenni, a hol a sulyosabb betegek vannak.
Fölmentek mind a hárman az emeletbe.
Tizenkét terem egymás hosszában, kórtanyává átalakítva. A ki e palotát építtette, számitott rá, hogy sok vendége lesz; de ilyen sokra még sem. Az ágyak két sorjában voltak felállítva.
A függönyös ágyak mögött már itt nyögés, nyavalygás hangzott, mely egyre nőtt, a mint a belsőbb termek következtek. Itt már kínokat szenvednek; itt sírás, jajveszéklés hangzik, undorodás, émelygés hangjai törnek elő, némelyik kaczag, mintha csiklandoznák, más reszketve nyöszörög és fogait vaczogtatja.
És arczaik minő dultak, a félelem, a kétségbeesés kifejezése százféle alakban. Imádkoznak, könyörögnek, hogy szabadítsák meg őket kínaiktól; könyörögnek, hogy adjanak nekik mérget, mely rögtön öl.
És a parabolánnők csendesen, nyugodtan járnak végig a termeken; fekete ruha, sárga szalaggal rajtuk és feladatuk nagyon nehéz. Mert a Pellagra áldozatait ápolni nem olyan könnyű, mint más beteget. Itt nem adnak be messziről kalánnal orvosságot; a gyógyszert kívülről kell alkalmazni. S ez egy igen kényes és nehéz methodus: az endermaticus gyógymód. Már a mult században alkalmazták azt Bally, Orfila, Magendie; még több sikerrel Lesieur. A felbőrt, az epidermist előbb lehántják, s akkor az eleven bőrbe bedörzsölik a heroicus gyógyszert, hermes mineralét, morphium sulphuricumot, legmakacsabb esetekben a salamandrint. Ez éget! A betegnek minden erében láng hullámzik át, mely egész a belekig hat s a primarius hatás után minden idege szenvedni látszik. Hanem a gyógyrendszernek sikere van. Az endermaticus methodus mellett a bedörzsölt helyen kritikus gyuladás támad, s ha az kifejlődött, a beteg megszabadult, vére kitisztul a kóranyagtól; ép esze, tiszta arcza megmenekül; nehány hét mulva hazamehet, s többé a kenyérméreg nem árt meg neki. Vaccinálva van ellene.
Négyötöde a második stádiumba került betegnek kiépülten hagyja el a parabolanák menhelyét, tán egy kis forradás emlékével arczán és kezein.
Hanem azután van egy rész, a ki végig szenvedi az egész pokolnyavalyát.
Ezek egy külön terembe vannak áttéve.
A herczegnő és tudornő a termeken végig járva, beszédbe eredtek az ápolónőkkel, tudomást szerezve egyes kóresetek fejleményeiről; de a mellett mind a kettő figyelemmel nézte azt a hatást, melyet e fájdalmak házának jelenetei idéztek elő Rozáli arczán.
Nem félt, nem undorodott.
Egy fiatal pellagra-kóros leánynak a karjába épen friss gyógyszert kellett bedörzsölni s ő odament, kezébe vette a ragályos kezet s segítette azt tartani a fájdalmas műtét alatt.
– A leány arcza nem izzad, sugá a tudornő a herczegnőnek.
– Menjünk át a harmadik osztályba, mondá a herczegnő.
E terembe a tudornő lépett be elől, azután a herczegnő, azután Rozáli.
Mintegy húsz ágy volt abban a teremben. Mindegyik ágy előtt két külön ápolónő. Mindegyik ágyban egy őrjöngő némber feküdt.
Ezek már nem nyögtek, nem jajgattak; ezek átkozódtak.
Szidták a világot és a ki őket a világra hozta. Becstelen nevekkel illeték a tisztes asszonyokat, kik ápolásukra vállalkoztak, s mikor megpillanták a tudornőt, egyszerre rákiáltott valamennyi egyhangú zsivajjal:
«Ott jön a méregkeverőnő!»
«Te gyilkos!» rikácsolá egy ágyból valami furia, kinek arczában nem volt már semmi emberi. Száraz kezével a tudornőre mutatott, s azzal hanyattveté magát, két kezét a feje fölé csapva, s lélekzetét visszatartotta, mintha azt akarná mutatni, hogy ő már most igazán meghalt.
A főfelügyelőnő az érkezők elé sietett.
– Működnek a hæmospasiák? kérdezé a tudornő.
(Ezek kaucsuk tömlők, melyek a beteg lábaira szorítva, kitágíttatnak, s ez által, mint óriási száraz köppölyök, azt eszközlik, hogy a vér a fejről a végtagok felé vonatik. Ezek voltak a Pellagra végstádiumában kínlódók lábaira alkalmazva.)
– A testi szenvedések enyhülnek, mióta azok fel vannak téve, felelt az ápolónő; hanem a kedélyek annál ingerültebeek, s ha mind elcsendesülnek is, a mint egyik dühöngni kezd, a többit ismét magával ragadja.
– Kénytelenek leszünk őket mind külön szobában ápoltatni! szólt a herczegnő.
– Az még rosszabb lesz, szólt a tudornő. Akkor viszont a sötétkór lepi meg őket, s az még rosszabb a dühöngésnél.
Ekközben Rozáli közel ment annak a nőnek az ágyához, a ki úgy tett, mintha meg volna halva. Valami veszedelmes kiváncsiság látszott őt oda vonni. Olyan szörnyű volt az a nőalak, tarjagos arczával, kezeivel.
Ámde az a nő nem aludt. A mint Rozáli közel ért hozzá, egyszerre felpattant s villámgyorsan megkapta fekélyes kezével Rozáli piros ruháját s fogcsikorgatva kiálta rá.
– Hát te mit bámulsz? te czifra váz. Gyere no közelebb. Aztán nézz meg jól. Nem láttál még majmot?
A herczegnő és kisérői csak akkor vették azt észre, mikor már megtörtént.
Rozáli nem sikoltott fel. Nem igyekezett öltönyét a dühöngő kezéből kiszabadítani, azt hiába is kisérlette volna. Egészen odalépett hozzá s azt mondá neki egész nyugodtan:
– De igen is láttam már majmot, még pedig igen szépet; az erdélyi vajdáé volt, a ki frakkban, cilinder kalapban járatta; egész urnak volt felöltözve, csakhogy a csizmát az első kezére, a keztyűt pedig a hátulsó kezére szokta felhuzni.
– Ah! Hangoztatá a beteg, s elvigyorodott az ötletlen. Csizmát a kezére, keztyűt a lábára. Ördög adta majma!
S a nagy meglepetésben kiereszté kezéből Rozáli ruháját. Az menekülhetett.
De nem tette azt; hanem odaült a beteg ágya szélére és elkezdett neki mesélni tovább.
– Az ám. Egyszer a tordai főispán ment látogatni a vajdát; a hajdujának az előszobában terítettek, hát mikor az ételt feladták neki, a Muki, így hitták a majmot, oda lopódzott, felült az asztalra, s mind elszedte a hajdu elől az ételt. Ez aztán panaszt tett az uránál, hogy ő éhen maradt, mert a «kis gróf» mindent megevett előle.
– Hahaha! tört ki az őrjöngő ajkán a kaczaj. Még «kis gróf!» s még Mukinak hítták az akasztani valót!
A hahotára a többi ágyak betegei is figyelmesek lettek, s kidugták a fejeiket ágyaik függönyei alul, hogy hallják, mit mesélnek.
Rozáli pedig mesélt tovább.
– De az volt szép, mikor ujságot olvasott.
– A Muki?
– A Muki. Mikor a gróf letette a hirlapot, meg a csibukot, a Muki odaült a karszékébe, a négy kezével megfogta a hírlap négy szegletét, a felkunkorodott farkával pedig fogta a szájába dugott csibuk szárát s így olvasott és pipázott.
Ez már mégis minden őrjöngőnek teljesen megnyerte a tetszését.
Nevetni kezdtek.
Rozáli folytatta a mesét:
– Hát mikor egyszer a gróf borotválkozó eszközeit megkapta a Muki, ő is a tükör elé ült, bemázolta a pofáját szapannal s nekiállt borotválkozni, persze, hogy mindjárt belevágott a pofájába. Attól fogva aztán, valahányszor látta, hogy a grófot borotválják, ő jajgatott helyette; azt hitte, hogy annak is úgy fáj az, mint neki.
Most már mindenki kaczagott, lármázott, hahotázott.
Rozáli pedig e pokoli jelenet közepett rózsás mosolygással inte, hogy hallgassanak, most jön a java.
A dühöngők szájtátva hallgatták. Az, a melyiknek az ágya szélére ült, két tenyerébe támasztá a képét, úgy bámult rá.
– De legszebb volt az tőle, a mit akkor tett, mikor az oláh királyné Erdélyben járt látogatóba. Hát a vajda nagy bált adott a tiszteletére s arra híva voltak messze földről nagy urak és asszonyságok. A Mukit, hogy valami csint ne tegyen azalatt, bezárták a pinczébe, de kiszökött az ablakon s magával hozott egy nagy tubákos szelenczét, a miben a gróf a spanyol burnóját tartotta. Azzal egyenesen fel a tánczterembe, a hol már együtt volt a fényes vendégsereg; ott fogta, szétszórta a székek alatt a burnótot, s aztán elbújt egy nagy virágbokorba. Hát a mint elkezdik járni a kontratánczot s a sok selyemviganó felveri a tubákport, az egyik grófkisasszony azt mondja: hepczi! a tánczosa azt mondja rá: hepczi! Minden ember prüszkölni kezd: a tubákpor felszáll a zenekarig, hegedűsök, trombitások mind prüszkölnek. Az udvarmester kétségbeesik és prüszköl, a vajda dühbe jön és prüszköl. Az ünnepelt királyi vendég majd lefordul a trónusról, úgy prüszköl. S így járják prüszkölő párok, prüszkölő zenekar mellett a tánczot, míg a prüszkölő vajda prüszkölő főispánokat mutogat be a prüszkölő királynénak. A Muki nevette az egészet a bokorból.
Hajh, de az egész Lazaretum is nevette. Hogy kaczagtak a nyomorultak! Hogy hánykódtak fekhelyeiken a nagy nevetéstől!! Rozáli pedig felállt az ágy széléről szeliden mosolyogva, s visszatért a herczegnőhöz.
– Menjünk, mondá a herczegnő.
A mögöttük bezáruló ajtón át is hangzott a vidám zsivaj. A betegek most egymásnak mondták el újra, a mit hallottak.
A három hölgy egy csiga lépcsőn visszatért egyenesen a nagy terembe.
– Ön maga sem tudja, minő jót tett most, szólt Rozálihoz a tudornő. Ön megnevetteté a dühöngőket. Legnagyobb átok szokott e bajnál lenni a kedélyzavar. Már Boccacio idejében tudták azt, hogy a pestisnek nincs jobb ellenszere, mint a víg kedély; úgy támadt a száz víg mese. Most ezek odafenn folytonosan az ön meséjéről fognak egymásnak beszélni, s a mint az egyik ezt a szót kimondja, már a többi nevetni fog. Ez az én hæmospasiam hatását nagyon elősegítendi. Herczegnő, e neophitára ráadhatjuk a parabolánák köntösét.
Hermione Peleia tagadólag inte fejével.
– Nem azt. A fekete ruhát, a sárga szalaggal nem. Ez gyászruha. Ő itt marad. De mindig rózsaszínű ruhát fog viselni, hogy mikor meglátják a nyomorultak, hadd mondják: itt jön a piros ruhás leány! hadd legyen egy, a kinek örülnek.
– Igaz! szólt a tudornő.
A herczegnő inte neki, hogy eltávozhatik, Rozálinak, hogy maradjon.
Mikor egyedül maradtak, odalépett Hermione Peleia Rozáli elé, és e kérdést intézte hozzá:
– Mi oka volt önnek ide jönni, s mi ok készti rá, hogy itt maradjon? Nem rettenetes hely-e ez?
A lány egyenesen, bátran felelt meg leánytársának.
– Azért jöttem ide s azért akarok itt maradni, mert az a hely, a honnan ide jöttem, még rettenetesebb nekem: az a Sabina.
A herczegnő bámulva kérdé:
– Mi az a Sabina?
– Elmondjam?
Hermione Peleia inte Rozálinak, hogy üljön le s maga leereszkedék egy mennyezetes karszékbe.
Rozáli leült a lábához egy zsámolyra s aztán elmondá neki, hogy mi az a Sabina?
Hárman voltak.
A piaczi élcz elnevezte őket Szentháromságnak.
Az egyik abban őrült meg, hogy a léghajó kormányozhatóvá tételét akarta kitalálni s most azt képzeli magáról, hogy ő az Atya Isten, ki hivatva van nytroglycerin mennyköveket és jól tempirozott istennyilákat hajigálni le az egymással veszekedő emberiség fejére. Termetére nézve semmiféle európai mythos Isten bálványához sem hasonlít, legkevésbbé a keresztyén ikonok főalakjához. Arcza duzmadt, szakála vörös és ritka, haja borzas és sertés, homloka húsos, alakja köpczös. Hanem az nem akadályozza abban, hogy ő magát a mindenség urának higyje s az illetékes tiszteletet megkövetelje.
A másik már valósággal hiú arra, hogy ő a Fiú Istennek nevezheti magát. Szőke haját hosszúra eresztve, középen kétfelé választva viseli s rőt szakálát nagy gonddal igazgatja kéthegyűre, hogy a názáretbeli szent alakhoz hasonlítson. Ez pedig abba tébolyult bele, hogy léghajó nélkül, csupán mesterségesen alkotott és fűtött gépművezet segélyével akart a légbe emelkedni. Meg is tette a kisérletet a tihanyi hegytetőről s beleesett gépestől együtt a Balatonba. Magát kifogták, de tébolyultan.
Ez a két ember ki nem állhatja egymást. Először azért nem, mert az Atya sehogy sem akarja elismerni, hogy az a másik az ő Fia lehessen, a Fiu viszont emezzel nem akar családi összeköttetést fentartani; de még inkább gyűlölik egymást azért, hogy az egyik tagadja a másik tudományát, lehetetlennek tartja annak számításait, okoskodásait, tervezeteit; a mit tudvalevőleg tudósok, technikusok soha sem szoktak megbocsátani.
Már most ezek közé került harmadiknak Tatrangi Mózes, Dávidnak az apja. A betegápolók, az őrök, a kertész, a látogatók nem csinálnak belőle titkot, hogy ez hát a «Szentlélek».
Először azért, mert már a másik kettő meg van hozzá; másodszor pedig: mert ez már igazán tudott is repülni, még pedig léggömb nélkül és fűtött mechanikai gép nélkűl le is esett, összetörte magát. Látszik rajta: egyik karja hátraficzamodva, egyik láb kifacsartan felhuzódva, a nyaka félregörbülve, az állkapczája is félretörve, az egyik szeme is lejebb áll, mint a másik: egy minden symetriájából kiferdített emberi trapezoid.
Erre haragszik azután még csak a másik kettő nagyon!
És az természetes: tudják felőle, hogy istentagadó. Nem titkolja, hogy ő semmi olyan istent nem hisz, a kinek eleje és vége van; a kit ha megharagítanak, haragszik; ha kibékítik, kibékül; ha jó szót adnak neki, ajándékoz; s a ki lelkes teremtményeinek kilencztizedrészéről nem akar semmit tudni. (Látni való, hogy milyen maniacus bolond.) Hanem az még csak hagyján, hogy ily általánosságban atheista; de még azonfelül abban a hírben áll, hogy a szombatosokhoz tartozott, tehát Messiás-váró. Ezt meg már az ifjabbik tagja a hármas egységnek speczialis önérdeknél fogva épen nem tudja neki megbocsátani. Ketten együtt pedig leginkább azért törnek ellene, mert az ő theoriája a repülőgépről mindkettőjük alkotásait teljesen semmivé teszi, összelapítja, szétrombolja.
S ez a három ember, a ki ennyire gyűlöli egymást, a ki boszankodik a collectiv gúnynévért, melyet a másik kettővel együtt visel, azért mégis mindig egymást keresi; a mint belépnek a közös társalgási terembe, a mint összetalálkoznak a kert útjain, rögtön egymásba kapaszkodnak és aztán vitatkoznak vége-hossza nélkül, kiki a maga számításait védve s a másikét ostromolva.
Veszekesznek, perlekednek; de nem tudnak egymás nélkül élni.
… Mikor Dávid a haditörvényszéki esete utáni reggel fölkereste a lipótmezei tébolydát, akkor is épen együtt találta az apját a másik két őrülttel. A kertben volt egy hatoldalú filagoria; a «körül» szokott a három őrült tudós vitatkozni. Azért nyomtuk meg a szót: «körül», mert mindegyiknek a zsebében volt rendesen nagy mennyiségű kréta, mindegyik kiválasztott magának egy oldalt a deszkaépületből s azt azután tételeinek bebizonyítására úgy teleirta valamennyi algebrai képletekkel, hogy estefelé mind a hat oldala a hexagonnak tarkállott az arithmetikai jegyektől, a kertész alig győzte azokat este lesikálni; morgott is eleget, hogy hogyan tud valaki ilyen bolondokat firkálni a falra.
Akkor is a kezében volt mind a háromnak a kréta, mikor Dávid fölkereste az atyját. Élénken el voltak foglalva. Mind a háromnak ragyogott az arcza. Nagy tűzben voltak.
Tatrangi Mózes, mikor meglátta a fiát közelíteni, messziről intett neki, hogy ne zavarja meg az érdekes vitát; erre aztán Dávid megállt, nekivetette a hátát egy platánfának s várta, hogy mikor kerül rá a sor?
Most épen a vörösképű öreg magyarázott.
– A léghajózásnál semmi sem egyszerűbb. A levegőég soha sem nyugszik, annak mindig van áramlata, még pedig kettős: egyik réteg a másik fölött. A léghajós feladata csupán az, hogy abba az áramlatba emelkedjék vagy szálljon alá, melylyel tovább akarja magát vitetni. Hogy minő áramlatok vannak fölötte és alatta? ezt megtudhatja a felbocsátott Reichard-féle kémlőlabdák és Aswood leeresztett hullóernyői által. Ha a kedvező ár a feje fölött van, kihányja a hajóterhet s felszáll; ha alatta van, kiereszt a könenyből s lebocsátkozik.
– S ha aztán megint feljebb kell mennie? akasztá őt meg a mechanikus őrült.
– Van róla gondoskodva a Clay-féle könenykészítőgép által. Kőszénparázson átvezetett vízpárából lesz szénéleny és szénsavany; ezt mésztejen átvezetjük; az felszüri a szénsavat s a fenmaradó gáz a legalkalmasabb a léggömb újra töltésére.
– Tehát az ön léghajójában tüzelni is szükséges szénnel; ott égő szénnek kell lenni. Feje fölött pedig könenynyel telt léggömb. De arra nem ülök rá.
– Értsük meg egymást! Az eddigi léggömbök tökéletlensége miben ált? Kisszerűségükben. Ugyan mit mondanának arra az emberre, a ki egy csónakon nekiindulna az atlanti oczeánnak, hogy átvitorlázzék rajta Amerikába? Azt, hogy bolond. Hát erre a nagy oczeánra itt, hogy mer valaki felhágni egy csónakon? Pedig úgy-e, egy ötezer tonnás vitorláshajó milyen szépen körüljárja minden gép nélkül a föld minden tengereit? Gálya kell erre a magas oczeánra, nem csónak. Egy Great Eastern. Az én légjáró gályám egy óriás, mely ezer mázsát emel a magasba. A talapja Petin rendszere nyomán van összeállítva, csak hogy az enyimnél a középvitorlák helyett, melyek az oldalszeleket, akár a Lee, akár a Louw oldalról jövőket, az egyenes irányra felhasználni hivatvák, oldalredőnyök vannak alkalmazva s a négy kaucsuk léggömb, mely az egészet fölemeli, nem a hosszú hajótest hosszában, hanem a két végére van alkalmazva. A hajótest közepén tehát tüzelni lehet, sőt kell is, a rajta utazók végett. A nyitott léggömbből a köneny magától le nem jön, mert az 14-szerte könnyebb, mint az atbmosphærai levegő; hogy pedig a fütőgépből ne mehessen föl hozzá szikra, arról gondoskodik a szikrafogó.
– De elvégre is az ön léghajója akármilyen óriás lesz is, csak oda megy, a hova a szél viszi. Mi hasznát veszszük annak így a háborúban? Ezt veté ellene a mechanikus őrült.
– Nem oda viszi a légáramlat, a hová ő akarja. Tervem egyesíti mindazt, a mit Herson föltalált, az oldalszárnyakat s a legyező-alakú kormányt, melylyel ha akarom, körben fordítom meg a léghajót, mint pedig Partridge Pneumodromonát. Léggömböm kaucsukból van, tiszta könenynyel töltve, nem világító gázzal, mint az eddigiek. Minthogy pedig a köneny a magasban, hol ritkul a lég, erősen kitágul, nehogy a gömböt szétrepeszsze, ebben egy második gömb van, athmosphæriai léggel töltve. A mint a köneny feszít, ezt a léget egy szellentyün át kiszorítja s magának helyet csinál. Fütő gépemmel egész 60° Celsiusig hevíthetem a gázt a kaucsuktömlőn át s nevelhetem tetszés szerint az erejét. Elhagytam azonban az egész repülő gépezetet, a mivel Partridge csak magát csalta meg. Az ő spirálszélkerekei s fekmentes szélkelepei, mik a hajónak hol verticalis, hol horizontalis irányt adtak volna, mathematikai képtelenségek. A gőzgép által hajtott szélmalomszárnyak forogtak ugyan, de azoktól a hajó sebesebben nem ment, épen úgy, mintha egy lapátkerekű gőzösnek az egész kereke vízben volna: mert a mit a hátracsapó lapát a légen taszít, azt az előre csapó másik lapát épen olyan erővel visszataszítja, 1−1=0; 0+0 ez is =0. 1×1 mindig =1. Ez ellen erőszak nem segít. Az a terve pedig Partridgenek, hogy majd ő neki egy nagy hengerbe illesztett szélmotollája a szelet úgy fogja irányozni, hogy azzal a kormányvitorlára szeglettörésben hasson, tisztán képtelen számítás; azért, mivel hogy léghajón nem érezni szelet. Az együtt úszik a légáramlattal s a legvadabb orkánban úgy érzi a bennülő, mintha tökéletes szélcsendben volna. Gép nem visz minket a légben soha! Hogyan viszi hát a madarakat a szárnyuk? Arra könnyű a felelet. Először is a fölemelt szárny a supinatió perczében a léget élével hasítja, lecsapva pedig a lapjával üti. Másodszor, ha tudnánk is hasonló fordulatokat adni egy fel és lecsapó gépszárnynak, külömbségül marad fenn az, hogy az izomerő, mely a madár szárnyát öntestének fölemelésére képesíti, minden eddigi, ember által feltalált gép mozderejéhez képest úgy áll, mint 1:01-hez. És harmadszor az, a mivel a madár repül, a szárnytoll, a hatalmas «panne» semmi ismeretes anyagból elő nem állítható. Ez szilárd, ruganyos, törhetlen és könnyű. Hol van ilyen anyag az eddig ismeretes 64 elem és annak összetételei között? Az aczél szilárd, ruganyos, de törékeny és nehéz, az aluminium könnyű és ruganyos, de nem szilárd, elhajlik; a molybdenezüst ruganyos és könnyű, de törékeny. A wallosin képlet ruganyos és könnyű, de nem szilárd; az ebonit, ez a neme a vulkanizált kaucsuknak, a miből fésüket, botokat, sőt hintórugókat is készítenek, volna még legalkalmasabb a madártollat helyettesíteni; de veszedelmes volna őt a légben röpülésre használni negativ idioelectrikus tulajdona miatt, a minek hatását nem lehet előre kiszámítani. Azért nem marad és nem is lesz soha más megoldása a légben járásnak, mint az én rendszerem, mely e három tényen alapszik: a föld vonzereje, a különböző légrétegek ellentétes áramlatai s a különféle súlyú légnemek folytonos felhasználása és végül az egésznek nagy mérvekben alkalmazása.
Itt megpihent az első őrült.
A másik két bolond végig hagyta őt beszélni. Arról lehetett megismerni, hogy bolondok és nem igazi tudósok, mert ha igazi tudósok lettek volna, régen belekiabáltak volna az előadó kalkulusába s össze-vissza szamarazták volna egymást.
Csak azután, hogy rákerült a sor, fogott a szóhoz a legifjabb őrült, kettős szakálát gondosan kétfelé simítva s haját hátravetve.
– Uraim! Van-e a fecskének a hátán léggömb? Ugy-e, nincs? Könenynyel van-e töltve a vadkacsa bőre? A kik valaha vadkacsát ettünk, tudjuk, hogy nem azzal van töltve. Azonban én nem kértem tanácsot a madaraktól, hanem a halaktól. Ez a tisztelt úr azt állítja, hogy először is egy gépnek, mely minden emeltyüjével ugyanazon elemben van elmerülve, lehetetlen előmozdító erőt kifejteni; másodszor, hogy a szárnymozdulatokhoz, még ha a supinatiónál a kettős fordulat alkalmaztatnék is, nem lehet találni oly megfelelő mozderőt, mely a mozdító gépet magát képes legyen helyéből fölemelni. Mindkét állítását megczáfolja nem a madár, de a hal. A halnak a farka egy propeller, mely egészen el van merülve a vízben és mégis úszik vele és kormányoz; úszszárnyainak izmai aránylag igen gyöngék. Ha egy vízzel tölt hólyagot kötnénk egy halnak a derekára, könnyebben tudna-e azzal úszni? Nem. Mert még egy nagy csomó vizet is kellene magával vontatnia. Ha tehát lehető olyan gép, mely a légnyomást felhasználva, repülésre képesít, annak a ráakasztott léggömb csak kölöncz, mely ha hátrább marad, mint a gép, azt feltartóztatja; ha előtte jár, akkor nem adhat neki a gép irányt, ha pedig másfelé viszi a légáramlat, mint a gép iránya, akkor az «erők parallellogrammja» elméleténél fogva, a léghajó mindig az ismeretlen cathetusok hypothenusáján fog járni, azaz nem tudja, hogy hová megy? – A léggömbhajózás az egész hadviselésben nem egyéb, mint egy igen kétséges koczkajáték. Sikerülhet olyankor, ha egy nagy ostromló sereg egy másikat egy városba beszoríthat, mint azt Moszkvában láttuk az orosz forradalom alatt; a hol az ostromlók ezer léggömböt eresztettek fel, ők maguk tetszés szerint választhatták a helyet, a honnan felbocsátják a ballont, e léggömbök mindegyike több mázsányi nytroglycerinnel töltött pokolgépeket vitt magával; tempirozott gyujtók abban a perczben felgyujtották a könenyt, mikor a gömb a város fölött lebegett s a pokolgép aláhullott s a várost rommá zúzta. Hanem, hogy hasonló művelet a nyilt mezőn is sikerüljön, a hol nem választhatja az ellenfél tetszés szerint a fölemelkedési pontot, sem elég nagy támadási tárgyakat maga előtt nem talál, azt nem hiszem. Mint ballon captif, kötélre kötve, a vár falán talán használható, elfogni az ostromló ballonokat; még az is lehető, hogy kedvező széllel minden ezred előtt egy pár ballont bocsássanak előre, melyet idelenn egy csoport katona tart és bocsát előre, míg odafenn kettő a csónakból robbanó lövegeket hajigálhat le az ellenfélre, különösen annak álczázott ütegeire; de ennek is megvan két igen nagy akadálya: az első az, hogy az ilyen léggömbnek, hogy az ellenség röppentyüi el ne érjék, igen magasra kell eresztve lenni, mely távolból biztosan czélozni alig lehet. A második meg az, hogy a ki próbálta már, mit tesz léghajóba ülni, mikor az még kötéllel van csatolva a földhöz, az tudni fogja, hogy abban egy olyan folytonos rázkódás megy véghez csak húsz méternyi kötélen is, hogy az embernek majd a lelke szakad ki. Hát még majd egy ötszáz méternyi kötélen! Hiszen azt semmi tengerész nem fogja kiállani; az az ötszáz méternyi kötélen hánykódó ballon hajósa ott nem hogy a bombavetésre gondoljon, de elájul, elszédül és megbolondul. A háboruviselő léggömbökről tehát ne beszéljünk többet. Meg kell térnünk a mechanikai ærostatok elméletéhez. Melyik gyermek nem ismeri azt az egyszerű repülő gépet, a mely alakjára hasonlít a szélmalomhoz és a propellerhez, ezt egy fogas korongra csavart zsinor segélyével sebes pörgésbe hozzák s arra az magától felrepül a levegőbe. Ez az én repülő gépem elmélete is, propeller szélkelep, melyet egy korongnál fogva egy calori gép (nevezzük «hő léggépnek») folytonos pörgésben tart. Épen száz éve annak, hogy Ericson a hőléggépet mozderőül alkalmazta. Húsz évig küzdött a kisérletekkel, míg gépe hibáit, akadályait kiismerte, legyőzte, végre egy kétezer tonnás hajót mert egy hőlégmozdonynyal a tengerre bocsátani. Később Lehmann e gépet még tökéletesebbé tette a hideg- és hőlég kölcsönösen ellenható s egymást felváltó müködtetésével. Végül Laubroi és Schwarzkopf tökéletesítették. Mai nap már ez a rendszer csaknem mindenütt kiszorította a mult század gőzgépeit a használatból. Hanem fűteni a hőlégmozdonyt is kell, csakhogy tizedrésznyi fütőszer elég hozzá, mint a gőzgépekhez kellett. Tüzelőgéppel azonban repülőgépet összekötni nem lehet; a légben repülő gépnek oly gyorsasággal kell mozogni, mely a tüzelést szertelenül fokozná; én tehát széntűz helyett használtam az alkarsint. Tudjuk, mi ez. Más néven cacodyloxid. Mirenytartalmu nedv, mely a víznél súlyosabb s annak a fenekére leszáll s a mint levegő ér hozzá, egyszerre forrni, bugyogni kezd, áthevül s lassankint 200 fokú melegséget fejt ki. Hivják «Cadet égő vizének» is. Ez volt repülőgépem fütőszere. Kisérletem a legszebben sikerült. Gépem 45 fok alatti hajlásba helyezve, a mint a gép a hátulsó szélkelepet mozgásba hozta, perczenkint 50 méternyi sebességgel indult meg fölfelé. A gép orrára volt alkalmazva egy Cœhorn-féle «amusette»; mint tudva van: kis kaliberü ágyu, melyből én ugyanazon hajtó gép erejével, gépem harczi czélokra alkalmas voltának bebizonyításául két első percz alatt 20 röppentyüt bocsátottam a Balatonba. Hallottam a partokon körülálló nép tapsolását, éljenriadóját. Akkor az eddig haránt repülő gépnek fekmentes irányt szándékoztam adni s ezt egy halfarkalakú kormány mozdulatával véltem elérhetni. És itt, itt kellett valami hibának lenni a számításomban. A félvonalra számított mozzanat egyszerre mértényi külömbséget vetett s az elhibázott hajszál, mely gépem elejét a horizontalis vonalon alól nyomta, már a következő perczben ötven lábnyi lefelé haladást okozott. Propellerem kelepe, mely addig fölfelé taszított, épen oly erővel kezdett hajtani lefelé. Szerencsém, hogy a Balaton volt alattam. A kik nézték repülésemet, azt mondják, hogy az nem egy parabolát képezett, a hogy kilőtt lövegek szoktak, hanem tökéletes derékszöget. Fölment 45 fok alatt, egyszer megállt s onnan megint 45 fok alatt lejött. Itt megáll minden mathematikai számítás. Tagadhatatlan, hogy a gép működése okozza ezt a tüneményt. De hol van hát a hiba? Ezt nem tudom. De meg fogom tudni. Számítok és újra számítok; s ha innen kiszabadulok, ismét megkisérlem a gépemet és hiszem, hogy rátalálok a hibájára.