– Tudom én, hogy mi az ő bajuk, hogy mit tudjanak felhozni ellened? szólt a birkás ravasz arczfintorítással, mintha valami nagyon titkos dolognak került volna a háta mögé. Majd segítek én azon.
Adorján rámereszté a szemeit: vajjon mit tud az öreg? mert hiszen azt, hogy ő országos korhely, kártyás, részeges, tivornyázó, azt ország-világ tudja, azt nem szükség az öregnek felfedezni. Tudja azt bizonyosan Somlyóházy gróf is, csakhogy nem akarja az embernek úgy minden allegoria nélkül szemébe mondani; és bizonyosan Serena is sokszor hallotta már azt; hanem az ilyesmi csak annál érdekesebbé teszi a férfit a nő előtt. A nő mindig azt hiszi magában, hogy neki hivatása szerelmi erejével bukott lelkeket fölemelni. Hanem hogy ezen miként akar az öreg segítni? az nem volt egyszerre átlátszó Adorján előtt. Tán meg akarja tiltani a boritalt?
– Az a bajuk, szólt titkolózva az öreg Borcz, s Adorjánt zsinórjánál fogva közelebb huzá magához, hogy te nem vagy gróf, mint ők.
Üm. Ezt Adorján is tudta régen; hanem hiszen épen az a nagy szerencse, hogy egy grófkisasszony egy köznemes fiuba szerelmes, s ha elveszi, mindig így beszélhet felőle mások előtt: «feleségem a grófnő» s a cselédek többé nem tekintetes úrnak, hanem nagyságosnak hivják, mert konteszt vett feleségül. Hisz ez az essentiája az egész viszonynak.
– Mikor Ludvéghy báróhoz akart menni a kontesz, szólt az öreg, okosan ujjaira szedve a mondást, akkor kétségbe voltak esve a grófék, mert haragudtak rá, mert rongált vagyonu, aztán meg mivel nagyon mihaszna ember is az, ha meg kell neki adni az igazat; midőn pedig Borcz Adorján kéri leányukat, akkor csak nevetnek, akkor rá sem ügyelnek a dologra: mert az csak egy birkás fia; pedig a birkásnak van pénze, több mint nekik. De nem fognak ők soká nevetni, nem fognak ők soká fumigálni! azt fogadom.
Adorján várta, hogy miféle talizmánja van az öregnek, melynek erejével meggátolhassa, hogy a ki nevethetnék, ne nevessen?
– Te is gróf fogsz lenni! kiálta az öreg úr s elkezdett örömében kaczagni. Olyan jól esett neki az a gondolat, hogy kaczagott rajta és egészen nekipirult.
Adorján előtt nem volt egészen tisztában a kilátás, nem tudta, mi úton képzeli ezt apja elérendőnek, tán valami régi kutyabőrt fedezett fel, melyből kisül, hogy elődeik, mielőtt juhokat nyirtak volna, zászlós urak voltak? vagy azt várja a fiától, hogy az valamikép megmentse az országot, s hazafiui érdemeiért kineveztessék mágnásnak? vagy csak amugy via facti el akar foglalni egy bitangjában járó grófi czímet s szeretné látni, hogy ki választja el őt attól?
Az öreg Borcz még mindig nehezen tudott magához térni a nagy nevetésből s munkájába került komolyan értekezni a fiával.
– Hát tudod; van nekem egy ágensem Bécsben. Igen derék, okos ember. Azzal én már értekeztem, hogy mi úton módon lehetne az embernek gróffá lenni? Tudod: gróffá! a kinek azt mondja minden ember, hogy «méltóságos gróf úr!» a kinek szabad az udvarba bejárni, szabad a király asztalához leülni…
– Jól van, jól no; tudom én, hogy mi minden szabad neki.
– Hát ez az ágens úr, ez a derék, okos ember azt mondta, hogy az nem lehetetlen. Hogy ha az ember valami nagy áldozatot, valami nagy szolgálatot tenne, a mi hát sok pénzbe kerülne; én nem tudom, hogy hogyan? de ő már tudja, mert ő nagyon okos, tapasztalt ember. Ez az úr mondott is nekem több olyan grófokat, még herczegeket is, a kik így lettek nagy urakká. No én herczeg lenni nem kivánok, az nekem sok; de gróf csakugyan lehetnék. Lehetnék! Tarthatnék olyan lovakat, mint akármelyik, mert van miből? Vehetnék uradalmat, a hol nekem tetszik, a milyen nagyot tetszik. No hát nem igaz?
Adorján elgondolkozott; valami homályos sejtelem azt sugta neki, hogy az a hölgy, a ki megszerette a rangján alul levő ifjut s kész volt czimeréről lemondani, hogy hozzá leszálljon: nem fogná-e megvetni azt a nevetséges embert, a ki pénzen vett magának rangot, hogy kedveséhez emelkedjék? Hanem azután az a kellemes gondolat kitörülte azt a fejéből, hogy az mégis szép volna, ha az ember azzal az öntudattal dughatná a szivart a szájába: «én is mágnás vagyok».
– Hanem akkor neked is meg kell igérned, Adorján, hogy nekem szót fogadsz abban az egyben, a mire kérlek, ugy-e bár?
Adorján elnevette magát, vállat vont.
– Jól van.
Miért ne igérhette volna meg, hiszen csak egy kis tréfás játékról van szó, a mit végre kellett hajtani… igen: egy utálatos, alávaló, nemtelen játékról.
Adorján készen volt rá.
Torhányi úr azon időkben nagy tekintélyű férfiu volt a kereskedő világban. A kik emlékeznek még azokra a tágas raktárakra a Duna partján, megmondhatják, mennyi tenger nép jött, ment, dolgozott azok körül napestig: itt hajókról hordták a gabonát, nagy kétkerekű talyigákra rakva; amott társzekerekről emelgették le a roppant árukötegeket, deszkaládákat, hengergették a rengeteg tonnákat előre, czipelték öten hatan vállvetve a gyapjus harazsákokat; tevékeny spediteurök számláskönyveikkel jöttek mentek közöttük, megbizott ágensek alkudoztak kisebb nagyobb kalmárokkal; s a bureauban ott ült egy sereg irnok s reggeltől estig irt roppant könyveket tele számokkal.
Torhányi úr üzlete ragyogóan halad. Milliók forognak a kezén, tudja az egész világ. Mindenben szerencsés, a mihez fog; soha sem panaszkodik rossz időkről; neki a legmostohább évszak is gazdagon fizet.
Ő ért minden egyes ágához a kiterjedt kereskedelemnek; gabonát, gyapjut, déli gyümölcsöket ad és vesz; váltókat escomptál, hitelpapirokkal nyerészkedik és az mind jól üt be neki: speculatiói mindig szerencsések; semmi portéka rajta nem vész; manquo, deficit, behajthatatlan tartozás nincs rubrikái közt, el tudja találni a pontot, mikor kell a hausseról egyszerre a baissera fordulni s mintha a szerencse istenasszonya is ahhoz szítana, a ki már úgy is gazdag, csaknem minden évben éri egy-egy sorsjáték főnyerője; valóságos publicum scandalum már, mikor sorshuzás után olvassa az ember, hogy ismét Torhányi nyert ötven, hatvan, nyolczvan ezer forintot, a ki eddig sem tudja már, hogy hova legyen a sok pénztől?
Mert ha igen-igen fölöslegesen nem volna a pénze, nem tehetne olyanokat, mint például néhány év előtt, a midőn egy bécsi nagykereskedőház megbukott s sok egyéb házat is belevont a condolentiába; akkor azt beszélték, hogy Torhányi is uszik vele egy pár százezer forintig; s ekkor ő, midőn legjobban sajnálkoztak rajta, megvett egy puszta szigetet a Duna közepén, raktáraival szemben, saját költségén áthidaltatta ott a folyót, erős töltéssel körülfogatta a szigetet s olyan angol kertet telepíttetett rá, hogy azt később méltán megillette ez a büszke czim: «Kis Éden.» A legritkább becses fák virágzó bokrai között tündéri mulatólakok emelkedtek elő, befuttatva kúszó rózsafajokkal, hogy messziről szinte égni látszott az egész ház a nyiló rózsáktól; s mesterséges szökőkutak lövelték a vizet a márvány medenczéiket körülfogó keleti virágokra s művész faragta szobrok fehér tagjaira.
Igy felelt meg Torhányi uram a sajnálkozó közvéleménynek, midőn az legjobban aggódott ő miatta.
Oh Torhányit nem kell félteni egy pár szegény százezer forint miatt; Torhányi meg sem érzi azt, egy helyen elveszti, másikon kétszeresen visszanyeri. Fekvő birtokain kivül ki tudja mennyi pénze van, a mit látni nem, csak sejteni lehet szegény ember fiának.
Torhányi úr hitelét az is rendkivül szokta emelni, hogy minden szerencsés sikerü vállalata után megemlékezik a jótékony segélyre szorult szegények házairól, százakat, ezreket ajándékoz kórházaknak, szent eklézsiáknak, város szükségeire: ki nem marad sehonnan, a hol valami hazafiui aktust lehet elkövetni, országos intézetek alapításában részt vesz; jótéteményeit nem késnek hirdetni a háládatos hirlapok s olyankor tudhatja az ember: Torhányi úr megint nyert igen sokat, mert az év végén a bilanceon maradó tiszta haszonból busásan áldozott minden szép és nemes czélra.
Torhányi úr egy szóval derék ember, szilárd ember, szerencsés ember!…
Pedig hát mindez csak káprázat.2)
Torhányi úr egész üzlete jégre van építve: csak a napnak kell rá sütni, s rögtön összeolvad. Minden, minden ámítás itt. Ámítanak a ki- és berakodó hajók, a társzekerek, a hengerített hordók; ámítanak a főkönyvbe írt erős számok; a nagy nyereségek, a jótékony adakozások, a kis Éden gyümölcsfái; még Amália kisasszony gyémántjai is. Mind káprázat az egész.
De hát ki tudhatja azt?
Ki tudhatja azt, hogy mi van azokban a bezárt málhacsomagokban? Hogy Torhányi már régen folytatja azt a veszedelmes szemfényvesztést, hogy nagy áron hitelbe megvesz kevesebbet érő árukat; azokat eladja kész pénzen olcsóbbért, mint vette. Az így támadt pénzzel fizet régi tartozást, s új adóssággal törleszti a lejárat napján számláit.
Ki tudhatja azt, hogy vannak egész osztályok Torhányi raktáraiban a padlásig rakva tonnákkal, tele czukorral, kávéval, gáliczkővel (egyben sincs egyéb homoknál) mikre bármikor ezreket kaphat kölcsön a banktól. A bank szolid hypothekákat keres mindig, minthogy holmi földbirtokra nem kölcsönözhet.
Ki tudhatná azt, hogy Torhányi üzlete már évek óta úgy libeg a semmiben, mint a Mahomet koporsója, legalább kétszer annyi adóssággal, mint a mennyi értéke van. Nagyon szép tudomány az: két hitelező közől az egyik pénzével fizetni ki a másikat, s a harmadikéval az egyiket.
Hát azok a nagy nyereségek a börzén? az is mind káprázat. A diadalból nagy zajt csinál az ember, a kudarczot elhallgatja, így azt hiszik, hogy mindig szerencsés; bátor, mosolygó arcz a legnagyobb veszteség idején majdnem annyit ér, mint a tele erszény, legalább az üzletvilágban.
És a pompás sziget a Duna közepén, a gyönyörű magasztos nevű kis Éden? – az régen el van már adva egy gazdag bécsi bankárnak, forma szerint átruházva rá, csak titkos egyezés tartja még, hogy egy évig ne tudjon róla senki semmit.
Hát a sorshuzási nyeremények? ennyi egymásra következő tüneményes szerencse? Ez is csak káprázat. Torhányi nagyszerű hazárdjátékot űz abban; a mennyit nyer, sokkal többet ad ki a megvásárolt jegyekre, s hogy mennyit veszt e titkos játékban, azt nem számíthatja utána senki.
Még többet:
A jótékonyságok, az adakozások játéka is csak szemfényvesztés, még pedig a legártalmasabb; azok a jámbor intézetek, miknek a kalmár néha nagylelkű adományokat szokott ajándékozni, mind igen biztos helyre gondolták vinni tőkéiket, midőn a nagyhitelű kereskedőt kérték fel, «hogy viselje gondját pénzeiknek». Ő ugyan szabadkozott, a kezelés sok dolgot ad; de hát mégis ügyszeretetből csak elfogadta s szivességből, minden fizetés nélkül kegyeskedett azoknak elhelyezéséről gondoskodni; nem is lehet semmi hibát találni bennük; a kamatok rendesen fizettetnek, a számadások mindig rendben vannak, a pénztárak filléres pontosságig telve; curatorok, directorok meglehetnek nyugodva, hogy olyan derék férfiu kezeibe tették le községeik vagyonát.
De valjon? ha egyszer – egy szép reggelen azt találják mondani: Torhányi úr nem jött haza a határidőre, melyen itthon kellene lennie, melyen hosszú képű emberek várnak reá hosszú levelekkel, és azután nap múlik nap után s mindennap több hosszú képű ember kezdi a csengetyüt rángatni s a kis Éden hídján tombolni, s a képek mindig hosszabbak, a hosszú papirosok türelme mindig rövidebb lesz; akkor! akkor igen, mit fognak majd mondani azok a szépen patronizált közintézetek, a miket hirtelenében megtanítottak arra a gyönyörű természettudományi igazságra, hogy ha a jeget hármas lakat alá zárják is vasas ládába, mégis elolvad?
A hazafias intézetek kezében maradnak nagyszerű összegekről szóló kötelezvények, a mik nevetségnek okáért be vannak táblázva itt meg amott fekvő dominiumokra, de a mely dominiumok mindössze is egy pár hold kaszálóból állnak, egy kidült-bedült oldalú csőszházzal a szögletben.
És végre a termek pompája, a roppant ezüst és arany készlet, és a hamis gyémántok Amália fülönfüggőiben;… de pardon, ezer bocsánat, engedelmet kérek, hiszen én egy szót sem szóltam, ez mind csak olyan föltételes vélemény; ne tessék megijedni miatta; én nem akartam Torhányi úr hitelét megingatni; hiszen épen most készülődik az egész ház a pompás, nagyszerű menyegzőhöz, mely egy milliomos (valódi milliomos) fiával hozza kapcsolatba a házat s így bizonyosan ujabban megerősítendi azt; ha pedig az meghiusulna, 150 ezer forint készpénzt hajtana a cassába, a mivel megint szép ideig el lehet veszteni a közönség szeme fényét.
A menyegző előtti nap is elérkezett már, vendégek, násznagyok mind felgyülekeztek, menyasszonyi öltönyök is elkészültek, pastétomokat, tortákat sütöttek, pörköltek hozzáértő egyéniségek – egy olyan lakodalomra, a mi nem fog végbemenni.
Amália az angol-kertben sétál báró Ludvéghyval s beszél neki atyja vállalatairól, megálmodott főnyertes sorsjegyeiről, tengeren járó hajóiról; a báró pedig rendkivül érdekes mulatságot szerez neki az által, hogy tiszttartóiról, kasznárairól mesél, kik gulyákról, ménesekről referálnak neki; végre mindkét rokonszenves lélek édes ábrándjai találkoznak egy közös kőszénbányában, melyet báró Ludvéghy főmérnöke fedezett fel, s melynek kiaknázására, ha tőkepénzes vállalkoznék, csak úgy meríthetné ki belőle a milliókat, egyik vederrel magának, másikkal a bárónak.
Torhányi úr ez alatt érkező vendégei elfogadásában remekel. Minden szava, minden mosolygása remekben van csinálva, a tettetés mesterei nem találhatnak azokban semmi hibát, semmi szakadást: senki a világon fel nem fedezheti vidám, önelégült arczán azt a benső nyugtalanságot, a mi szivét oly folytonosan hajtja, mint a megáradt patakvíz a malomkereket: «vajjon eljönnek-e? vajjon nem jönnek-e?»
Minden kocsi, melynek robogását a szigetre vezető hidon hallja, azt a kínt ujítja meg szivében: vajjon eljönnek-e?
Legnagyobb aggodalmai közepett egy levelet kap Bécsből, ottani ügynökétől. Félre megy vele, a hol arczát kipihenteti a fárasztó mosolygástól; s a mint e levelet elolvassa, egészen felelevenül tőle, most már nem erőszakból mosolyog, hanem igazán jó kedve van.
Azt írják neki, hogy Borcz Adorján lépéseket tett magát főnemesi rangba emeltetni; az öreg Borcz arra utasítá ügynökét, hogy semmi áldozatot ne kiméljen.
Ez biztos jelenség, erre bátran lehet speculálni. Majd olyan szilárd alap az értelmes üzérre nézve, mint egy két hetes fagy 12 minus fok Réaumur, a repczéket illető vállalatnál. Világos, hogy 12 minusnál a repcze kifagy s a meglevőnek az ára felmegy; az is világos, hogy Borcz Adorján nem azért akar gróffá lenni minden áron, hogy egy polgári származású kereskedő leányát nőül vehesse.
Adorján kétségtelenül biztosítást kapott Somlyóházyéknál, hogy Serena kezét megnyerheti s csak a rangkülönbség okoz még nehézségeket. Világos combinatió.
Az öreg Borcz az utolsó perczig húzza a lemondást, azt remélve, hogy talán nászura fogja őt abban megelőzni. Abban pedig nagyon csalatkozik. Torhányi úr rendületlen speculans; ő minden fordulatra készen van. Visszalépni semmi esetre nem fog; ha arra kerül a sor, hogy Borcz uramék csakugyan eljönnek, szívesen látja őket; ha Adorján csakugyan elveszi Amáliát, az is jó. Hideg vérrel fogja elnézni, hogy esküszik meg leánya egy olyan emberrel, a kit nem szeret, s a ki őt nem szereti, – a ki mást szeret; és a kit ő gyűlöl.
Ah de ime ismerős hangok kezdenek hallatszani a mellék teremben; olyan ismerős hangok, a minőkhöz Torhányi úr épen nem reménylette ez uttal szerencséjét: valósággal Borcz uram krákogó szavai azok. Borcz úr mindig olyan hangon beszél, mint egy varjú; minden ötödik szó után köhint, nem azért, mintha idült náthában szenvedne, hanem hogy magát azzal is kellemetlenebbé tegye.
Ezt a torokreszelő krákogást vélte Torhányi úr legédesebb conjecturái közt dísztermeiben hallani.
No! ezt elvihetné a manó; ha a vőlegény csakugyan elérkezett volna a menyegzőre! Tán csak van még annyi igazság a nap alatt, hogy ily égrekiáltó rosszaság nem követtetik el. Az rettenetes volna, ha a vőlegény szavát tartaná s megülné a lakodalmat.
Az inasok nyitják Borcz úr előtt az ajtót; annak azonban még egy kis veszekedése van velük, mert odakinn levettették vele, úri szokásból, a felső kabátját, s fél hogy valamit kilopnak belőle.
– No no! Abban a katufrékomban van ám holmi egyetmás. Egy zsebkendő, meg egy juholtó kés; el ne vesszen ám valami belőle. Ki visel rá gondot? Maga? Hogy híják magát? Zsán? De igazán Zsánnak híják? Hát aztán magától kérem ám elő a katufrékomat. Aztán ne hibázzék belőle valami, azt mondom. Mert én mindent tudok, hogy mi van benne. Ördög vigye az ilyen módit! az ember olyan messzire elhagyja magától a kabátját. Még ki is cserélhetik. Annyi ember között.
Az igaz, hogy sok ember volt már a díszteremben, mind lakadalmas vendégek távolabb vidékekről, kik egy nappal hamarább érkeztek, hogy el ne maradjanak – egy olyan ünnepélyről, a mit a főszereplők maguk semmi esetre sem akarnak megtartani.
Torhányi úr kétség és remény közt nézett leendő nászura elé; őt magát látta már nagyon, de – Adorjánt sehol.
Az öreg Borcz egyedül jött.
– Hozta Isten! hozta Isten! kedves tiszteletreméltó nászuram.
Következett a kézszorítás és összecsókolózás.
– Meg tetszett érkezni.
– Meg bizony. Pedig fatális utunk volt. De hát csak megteszi az ember – a hasznáért.
– És a gyermekei boldogságáért. Toldá a kalmár kegyes arczulattal.
– No meg azért.
– Tehát méltóztatott megérkezni?
– Méltóztattam hát! Látja már, hogy itt vagyok. Ebben a disznó sárban el nem jöttem volna Szatmárból idáig senki háromszáz forintjáért. Hanem hát az úr kedvéért eljöttem. Azt ne mondja, hogy elmaradtam. Itt van a kontraktus a zsebemben.
Torhányi úr aggódva nézett körül: a szomszéd teremben levő vendégek nem hallanak-e valamit?
– Úgy hiszem, hogy szerződésünket kölcsönösen meg fogjuk tartani. Tehát Adorján úrfi is megérkezett?
– Oh igenis. Itt van már a városban; hanem biz az egy pár pajtására akadt, s most azokkal egy bucsú-poharat költ el; tudja nagy jó uram, szokták ezt a fiatal emberek esküvőjük előtt, hogy hát bucsút vegyenek a szabadságtól, mert ha egyszer feleség van a háznál, hát vége ám a szabadságnak.
– Tehát bú-elfelejtésre?
– A mi igaz, az igaz. Mai világban bizony úgy fordúlhat a dolog, hogy nem a menyasszonyokon, hanem a vőlegényeken lesz a sor sírva fakadni, mikor az oltár elé kell menni. Hanem azért állunk a contractus mellett.
– Oh ez nekem nagy örömömre szolgál! Sietett rá megfelelni Torhányi úr; rám nézve a legnagyobb szerencse, a mit egyetlen gyermekemnek kivánhatok. Olyan szép vagyon és hozzá egy gróf.
– Egy gróf, micsoda gróf? kiálta föl Borcz uram, visszatéve a tálczára a félig kiivott marasquino pohárkát. Nem volt még hozzá szokva ahhoz a gondolathoz, hogy neki egy gróf fia van.
– Hát kicsoda? hát gróf Rózsapallagi Borcz Adorján, nem tetszik ismerni? Hehe! Én már ezt is tudom. Mondhatom, hogy én is segítettem benne bécsi ágensem által, hogy megkapta ezt a titulust. Természetesen; az nekem is büszkeségem leend.
– No igaz, ez igaz; szólt Borcz úr, ki jónak látta leülni erre a fölfedezésre. Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetne Adorján is gróf, mikor annyian vannak?
– Igazán nagy szerencse Amáliára nézve. Egy polgárleány! Nem csodálnám, ha valami comtesse, vagy baronesse kedveért történt volna; de épen egy polgárleányért. Ez igazán felfordúlt világ; de nagyon szép.
Borcz urat nagyon kelletleníté ez a fordulata a beszédnek.
– Hiszen a mi igaz: az igaz. Adorján úrfi bizonyosan igen szép pártiákat csinálhatott volna, hanem már az megvan, ezen nem segíthetünk; itt a zsebemben a contractus, én ehhez ragaszkodom.
– És Adorján gróf is? kérdé hamis czélzattal Torhányi.
– No természetesen! Neki azt kell tenni, amit én parancsolok. A gróf úrnak azt kell tenni, a mit a birkás parancsol! Csak azért is hagytam gróffá lenni, hogy elmondhassam: a birkás parancsol a grófnak; mert a birkás az apa, a gróf pedig a fia! Azért neki kezet kell nekem csókolnia, mikor könyökig kulimászos vagyok is; mert én vagyok az úr!
Torhányi úr hagyta őt kiabálni, tudta, hogy ez nem igaz.
– Meg fog érkezni az ebédre Adorján gróf? kérdezé nagy nyájassággal.
– Nem szükség rá várakozni; akkor jön, a mikor neki tetszik; nem lesz az éhes. Különben ha későn lesz az ebéd, én sem várok ám rá, mert tisztességes ember hat órakor vacsorálni szokott, nem ebédelni; hát csak nekem adasson valamit harapnom elébb. Különben sem szeretek ott, a hol sok ember eszik egy rakáson. Megszoktam magamban ebédelni, megszoktam felkönyökölni az asztalra; aztán meg-megpihenni evés közben; azért nem szeretem az ilyen társaságot. Az ember a lajbliját sem gombolhatja ki ha jóllakott; meg azokkal a kanál forma ezüst villákkal sem tudok enni; aztán meg szeretek a tálba mártogatni kedvem szerint. No hát csak az én kedvemért ne várakoztassa becses vendégeit, hanem nekem tálaltasson elébb és valahol külön; úgy sincs én rajtam mit nézni. Biz én rajtam ne is figurázzék az a sok inczifinczi kis városi kupczihér.
– Kérem alássan, szólt sértődötten Torhányi úr; az én vendégeim mind igen előkelő urak, udvari ágensek, finánczráthok, præsidensek, igazgatók…
– Ejh, mit! Egyiknek sincs azok közül gróf fia:
Ezzel ketté volt vágva a beszéd. Borcz uramnak csakugyan külön tálaltak; mit Torhányi úr azzal mentett ki összegyűlt vendégei előtt, hogy a derék úr el van törődve, korán le akar pihenni; a vőlegény meg nem érkeztét pedig azzal magyarázá ki, hogy annak valami kis baja esett, de mindjárt ő is meg fog érkezni.
(A mitől ugyan minden égi és földi hatalom őrizzen meg! gondolta hozzá magában.)
Torhányi úr nagyon örült, hogy ilyen számosan megjelentek házánál, kik a holnapi ünnepélyre voltak hivatalosak; különösen Bécsből jöttek sokan. Torhányi úrnak egy nagynénje vitte a háziasszonyi szerepet, kit más időkben aztán nem szokás respectálni, csak az előszobák felett uralkodik. Ezt a vidéki vendégek nem tudhatják.
A menyasszonyt nem fárasztják most az asztalhoz; a menyegző előtti napon szabad neki elrejtőzni utolszor magányos szobájába, a hol csak bizalmasabb ismerőseinek van kiváltságuk őt egy üdvözlésre meglátogatni. Ez ismerősök közé tartoznak a násznagyok; azoknak egyike pedig Ludvéghy báró. Ki találna abban valami felötlőt, ha a kérő násznagy a menyegző előestéjén nehány szót vált a holnapi ünnep királynéjával? Senki sem; senkinek sincs az érdekében.
A vendégek mulatnak, a menyasszony mulat, a vőlegény is mulat; – tíz óra tájon egy ismerős ügytársa Torhányi úrnak a városból érkezik, arczán nagyon is észrevehető nyomaival a megrezzenésnek, a mit szeretne egy kis haraggal ékesíteni; ki Torhányi urat félre hívja nagy titokban, valami sürgetős közlendő végett.
– Nos, mi jót hoz Háfner barátom?
Háfner barátom egészen el van fulladva a nagy sietésben, és nem hiszi, hogy maszk volna a képén, a miből azt lehessen olvasni, hogy valami jót hozott.
– Egészen el van fáradva, nem tetszik egy pohár pezsgő?
– Köszönöm, dehogy iszom: beszélni is alig tudok. Képzelje nagyságos Torhányi úr, – most jövök a vendéglőből.
– Aha, tehát azért nem iszik.
– Dehogy. Nem azért beszélek. A vendéglőben láttam a nagyságos úr vőlegényét.
– Manót? Az enyimet? nem vagyok én menyasszony!
– Jajh! Elbotlott a nyelvem; a leendő vejét, vagy mit, egy szóval Adorjáni Borz urat.
De már nem állhatta Torhányi úr a nevetést.
– Ördögöt Adorjáni Borz! Borcz Adorján.
– De kérem alássan, ne tessék olyan hangosan lenni; én nem szeretném, ha a vendégek figyelmessé lennének aziránt, a mit beszélek.
– No, hát mit látott Háfner barátom; miben botránkozott meg? Fiam uram jól mulat ugy-e?
– De kérem alássan, micsoda mulatás? No iszen én is voltam fiatal ember, de fi donc, hisz ez orgia, ez valóságos botrány!
– Látják mások is?
– A kinek csak tetszik. Minden ember skandalirozva van általa. Én nem állhattam meg, hogy meg ne szólítsam az úrfit: nagyon tisztelt úr, én az ön leendő ipának igen nagy jóakarója vagyok, ennélfogva nem állhatom meg, hogy szivesen meg ne kérjem, hogy miután kegyed holnap üli menyegzőjét Amália kisasszonnyal: az ilyen zajos mulatságot legalább ne tenné a világ előtt; legalább ne csinálna belőle közbotrányt.
– No és erre a szóra kivetette önt az ajtón, nemde?
– Jobban esett volna, ha azt teszi velem. Dehogy. Megölelt, összecsókolt, per tu nevezett s azt mondta: «ne félj pajtás, nem veszem én el a vén Wucherer leányát soha. (Engedelmet kérek, úgy fejezte ki magát.) Nem rablom én el Amália kisasszonyt, ha egyedül van is a világon; pedig hát nincs egyedül: van én nekem szebb is jobb is, ha akarom grófleány is, húzd rá czigány azt a nótát «a min megszerettük egymást!» Azzal lehúzta a jegygyűrűjét, a mit Amália kisasszonytól kapott s a serhordó pinczérnő ujjára akarta dugni. Szerencsére annak a körömhegyére sem ment rá, olyan vastagok az ujjai. Én, nagyságos uram, azt hittem, a földbe sülyedek, s most sem tudom, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom?
Torhányi úr tréfásan veregetett az ijedt ember vállára.
– Bohóság az egész, Háfner barátom: kár volt érte magának olyan aggodalmat csinálni. Olyan ember ez az Adorján: mikor néha iszik, akkor minden bolondot összebeszél; különben pedig aranyos egy jó fiu. Tudja, én nekem volt egy jó ismerősöm, a ki mindig azt kérdezte a fiataltól, a ki leánykérőbe jött hozzá: «volt-e valaha korhely, öcsém uram?» – ha a legény szabadkozott, hogy ő soha életében sem volt, azt mondta neki, akkor ezután fog az lenni öcsém uram. De a melyik megvallotta, hogy biz ő már volt korhely, az tetszett neki, mert ez már átesett rajta. Mind átestünk biz ezen, édes Háfner barátom, csakhogy némelyikünk jobban el tudta titkolni. Csak nagyobb baj ne legyen a világon.
Háfner úr nem beszélt aztán tovább, megiszogatta a pezsgőmaradékot, a mit eléje tettek, Torhányi úr pedig derült arczczal tért vissza vendégeihez; ennél jobb hírt sem hozhattak volna neki. Adorján nem akarja elvenni Amáliát, mert egy grófnéba szerelmes.
Még húsz palaczk pezsgőt erre a hírre! (Hisz ez 150 ezer forint készpénz.)
Éjfél felé kezdett már az idő járni; a vendégek sugdostak egymásközt: a vőlegény ugyancsak hosszúra elmaradt; tán nagy baja is lett; kezdtek már kérdezősködni is rejtélyes holléte felől, míg végre Torhányi úr idején valónak találta az aggodalmakat eloszlatni egy jókor alkalmazott toaszttal, felemelvén poharát e szavakkal:
– Az én kedves jövendőbeli vőm egészségére, ki bár távol van is e perczben mulhatatlan foglalatosságai miatt, a mi sziveinkben örökké jelen van ő.
Alig csördültek össze a poharak, midőn egy inas jelenteni jön Torhányi úrnak, hogy Adorján úrfi megérkezett.
Torhányinak csaknem a lélekző gégéjére ment az a kis pezsgő erre a tudósításra. Ezt ő nem várta.
– Az urfinak valami nagy baja történhetett az úton, sietett a cseléd ijedt arczczal tudósítani a társaságot, mert úgy emelték le a kocsiból, s emelve hozzák négyen fel a lépcsőn.
– Az Istenért! valami nagy szerencsétlenség! kiáltának minden oldalról s törték magukat az ajtó felé.
– Oh nem, ne tessék semmin aggódni! igyekezett megnyugtatni a társaságot Torhányi; ő tudta már jól, hogy mi baja van Adorján urfinak.
Azonban már késő volt a veszedelmet megelőzni, mert az öreg Borcz, ki a kocsit régóta leste magánszobájából, nagy lármázva jött maga a lépcsőn fel; utána czepelte négy cseléd Adorjánt kezénél, lábánál fogva.
– Oda a fiam! meghalt a fiam! kiabált a birkás torka szakadtából, hol egy doktor? fussanak tilógusért! kitörte a nyakát, elragadták a lovak, elsült a pisztoly a zsebében, keresztül ment a szívén! szaladjanak frissen.
Nosza a lármára Paffmann úr, a város főorvosa, félretaszigálva az előtte állókat, törte magát az öntudatlanul czepelt ifju felé, s futtában keresgélni kezdte érvágóját oldalzsebeiben s annyira meg volt indulva az igyekezettől, hogy egy fogpiszkálót fogott el helyette. A cselédség a terembe ért fel Adorjánnal, ott lefektették a szőnyegre; doktor Paffmann odatérdelt mellé s megfogta üterét, ekkor a deli ifju kirántá kezét a doktoréból, azon a sajátságos ábrándozó hangon, mely bizonyos betegséget annyira jellemez, elkezdé: «ne izélj, Csillás! húzd rá azt a szép asszony nótáját, a ki angyala van! mert különben betöröm a bőgőd!»
Doktor Paffmann elszörnyedve ugrott fel mellőle.
Hisz ez nem halott, hanem holtrészeg.
Torhányi lökte a cselédeket, hogy vigyék gyorsan félre; a vendégek zavarodott ábrázatokkal iparkodtak tisztulni a teremből, s három percz mulva nem volt a nagy étteremben senki, mint Torhányi úr és Ludvéghy báró.
A báró csak a zajra jött elő.
Torhányi úr őt is örömest kikerülte volna ugyan, de nem lehetett, mert Ludvéghy egyenesen felé jött. A nemes úr igen felindultnak látszék s nem mutatta, hogy Torhányi urat vigasztalni jött volna.
– Tisztelt uram, szólt nagy lélekzetet véve, ez infámia! A mit ez a birkás nép megenged magának honett emberek irányában, az több az elégnél. Igen is, birkásnak neveztem őket, és nem sokat fogom magamat mérsékelni kifejezéseimben; mert ha én magam silány ember vagyok is, de apáim között volt igen sok derék ember, a kikre büszke vagyok. Ha az úr elég spekuláns egy ilyen emberhez odavetni egyetlen gyermekét, ki önmagát ilyen órában így kompromittálja, az az ön dolga, hanem azt kijelentem, hogy egy ilyen házasságnak én násznagyja nem lehetek. Az ifju Borcz úgy tudom, hogy grófi rangot vett magának és így tudni fogja, hogy a nemesi czímerrel nemesi kötelességek is járnak. No ezt majd meglátjuk. Én még ez órában elhagyom e házat, de fogadom nemesi szavamra, hogy Borcz úrfi nem fog e házból úgy távozni, mint Amália férje. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.
Ezen az éjszakán pedig nagyon rossz nyugodalma volt mindenkinek.
Torhányi úr nagyon mélyen belelátott már a birkás cselszövényébe. Biz az elég brutalis gondolat volt: egy apát ilyen érzékeny oldalán támadni meg.
Hanem Borcz uram tapasztalni fogja, hogy ezen érzékeny testrész Torhányinál nem létezik. Ha azt hiszi a birkás, hogy a kalmár ezt sértésnek veendi, s majd az ily botrány után kiád a vőlegényen, akkor ugyan rosszul számított. Ilyen tréfáért nem dobja ki a börze-üzér a kész proczentot a zsebéből. «A ki szégyenkedik, az nem lesz gazdag.» Híres bankár mondá ki ez arany szót, Torhányi úr ezt jelszavának fogadta el. A kinek pénz kell, ne legyen sérthető! Hát a mit a báró beszélt? olyasmivel fenyegetődzött, hogy Adorjánt párbajra hívja. Ez is nagyon jó lesz. A báró úgy lő, mint Tell Vilmos; ha Adorján ezt tudja, megszökik, s ebben az esetben ő szegte meg a házassági szerződés föltételeit, ha pedig nem tudja, meglövik, Amália özvegy asszony lesz s megkapja a móringot. Így is jól van. De azt ne higyje senki, hogy Torhányi meghátráljon Borcz előtt, s ha az csakugyan nem akarja kárba veszteni a móringját, ha inkább lemond grófi kilátásairól, új szerelméről: ám ő lássa, a börze-üzér mosolyogva fogja nézni, mikor Adorján az oltár előtt megesküszik Amáliával. – Nem fogják egymást szeretni, de hozzá lesznek kötve.
Hanem a börzék embere még sem tanulta ki eléggé az embereket! Nem gyanította a kulimászos kezü Borcz fejében azt a furfangot, mely túlment a kézzel fogható brutálitáson; nem fogta fel jól Ludvéghy jellemét. Egészen más történt reggelig, mint párbajra kihívás!
A derék kifestett gentleman egészen más nemét találta ki a bosszuállásnak, és az ártatlanság védelmezésének. – Elszöktette az éjjel a menyasszonyt.
Jól összeboronálta az esetet a vén birkás! Nagyon tudta ő azt, hogy ennek az utolsó órában be kell következni. A menyasszonynyal meggyűlölteté a vőlegényt s a násznagyba szerelmesíté, s elkábítá mind a kettőt egymás gazdagságával.
Torhányi úr másnap reggel, midőn leányát indult keresni, egy levelet talált annak asztalán, mely atyjához szólt, s melyben szemére volt hányva, hogy vele mily kegyetlenül bánt, hogy e gyalázatot nem tűrheti többé, inkább elmenne a világba szolgálni, ha történetesen az a szerencse nem kinálkoznék számára, hogy báró Ludvéghyhez mehessen uralkodni.
Ekkor nyilt fel a szeme a börzeüzérnek! Ezek «döglött halak!» (Börzekifejezés.)
Jól van biz ez kedves leányom. – Ha te elszöktél, – hát én is megszököm…
– Ugyan édes Serena grófné, mondja meg, mikor megy már haza?
E kérdéssel lepé meg egy napon a somlyóházi tiszttartóné Serenát, ki már akkor a hatodik hetet tölté Somlyóházán.
Mulatságos kérdés, mikor az ember azt hiszi magáról, hogy szivesen látott vendég, s hogy körülbelül itthon van! Serena grófnénak azonban sokkal több kedélye volt, minthogy azt kellőleg méltányolni ne tudja.
– Kedves, jó, zsörtölődő mama, ne verjen még ki. Tudja, hogy gazdasszonynyá akarom magamat kiképezni szárnyai alatt, addig nem megyek el.
– A grófné pedig soha sem lesz jó gazdasszony!
– Ah! Miért nem?
– Mert nincs semmi talentoma hozzá. A grófné jobban tud lőni, mint rántást behabarni; jobban ért a paripákhoz, mint a ludakhoz; egyébiránt nem is ebben áll az, a mi a gazdasszonyságot teszi, hanem abban, hogy az ember mindennek tudja a rendjét; ez hiányzik a grófnénál, édes lelkem, ne haragudjék, de nagyságodból, úgy segéljen, nem lesz soha semmiféle gazdasszony.
– De ha én erősen azt akarom, hogy az legyek.
– Szeszély, kedves grófné. Kápricz; semmi más.
– Nem kelek-e fel öt órakor? Nem ügyelek-e a cselédekre? Nem adok-e ki az éléstárból?
– Mind igaz, de mind nagyobb baj, mintha nem tenné. A cselédek, a helyett, hogy félnének jelenlététől, minden hibájukban bizonyos védelmére számítanak, az éléstárban meg mindig benne feledi a kulcsot; aztán tegnap is két itcze lisztet adott palacsintához három embernek, már ki látta azt? Nagyságodnak haza kellene menni Kolozsvárra; ott van az úri palota; ott az előkelő társaságok, ott van a jó atyja, édes anyja, Cecil testvére; ott van a grófnénak helye, nem itten. Ne haragudjék, de már én, tudja, hogy a mi a számon, az a szivemen.
– No hát nekem is az a számon, a mi a szivemen. Én nem akarok grófné lenni, meguntam azokat az aristokrata köröket, a mikben felnőttem. Nem szólom meg őket, de kerülni akarom. Én csak keserűséget találtam azokban. Meg kell vallanom, hogy igen nagy szerencsétlenségnek találom, hogy grófné vagyok. Milyen irigylésre méltók a közrendű családok, világtól elvonult, csendes, elégedett magányukban, egyedül önmaguknak s nem a világi félszeg előitéleteknek élve.
– Hagyja el grófné, azoknak is megvannak a maguk bajai. Aztán már egyszer az kicsinált dolog, hogy úr nem élhet úgy, mint szegény ember s azzal vége van.
– De nincs vége!
– Már teszem föl.
– Ha például egy gróf leány egy közrendűhöz megy férjhez.
– Azt teheti, hanem akkor az urat minden ember fél mágnásnak fogja tartani.
– Miért hiszi azt?
– Mert még az soha sem történt, hogy ha egy tekintetes úr egy méltóságos kisasszonyt vett feleségül, ez lett volna tekintetes asszony, inkább a férj lett nagyságos úr.
– Kedves mama. Majd fog az ellenkezőre példát látni.
– Tán Serena grófné akarja azt produkálni?
– Igen. Én. Látja, nekem az büszkeségem; én büszke vagyok arra, hogy egy köznemes ifjuhoz menjek nőül; hogy legyek nő, ki férje nevét s nem férje családjának nevét viseli! hogy tudjak élni nem a világnak, hanem egy embernek, a ki szeret, és a kit szeretek. Ezért nem szeretek most atyám házánál lenni; ő nem szól ellenem, sokkal jobb, de abban a mosolygásban, melylyel untalan találkozom nála, meg kell találnom azt az örökös gunyt, a mivel szememre hányja, hogy csak magamat ámítom, hogy csak szeszélyem ez; a mi pedig vérem, életem, meggyőződésem. Anyámmal találkozni sem merek: ő lenéz; hozzám nem szól, vagy ha szól, az egészen közönyös. S hát még ha ilyenkor szegény kis hugomra esik tekintetem, a ki ha sóhajt, csak én értem, miért? a ki szólni nem mer, mert előtte vasrács az a gát, a mi én előttem csak nádkorlát. Oh ha másért nem, Cecilért kell bebizonyítanom a világ előtt, hogy egy grófné lehet tekintetes asszony, és lehet igen boldog.
A tiszttartóné furcsán összehuzá ajkait, a mi kövér, telt arczának sajátságos kifejezést adott, s fejét egyre csóválgatá Serena rajongásai alatt.
– Hm, hm, no, no, ej, ej. Hát a grófné csakugyan azt hiszi, hogy tekintetes asszony fog lenni?
– Igen. Hiszem és akarom!
– No, no! ez az «akarom» szó nem való tekintetes asszonynak, ez grófnénak való.
Serena nyugalmat erőtetett, pedig nagyon ingerelve volt már.
– Mondhatom, hogy «akarom», miután csupán rajtam függ.
– Vajjon.
– Atyám és anyám nem tettek ellenvetést.
– Tudom. Hanem azért mégis azt mondom, hogy a grófné nem lesz tekintetes asszony, hanem csak grófné lesz, a mint illik.
– No már, kedves mama, azt csakugyan bohóság kegyedtől állítani. Ennél jobb lett volna, ha kizár az ajtón.
– Bohóság? Édes grófné, én bohóságokat már régen nem mondok. Nem is tudok. Az nem az én termetemhez való. Én régen tudok már valamit, a mit a grófnénak nem lett volna szabad megtudni, hadd lett volna meglepetés, hanem hát mivel a grófné engem azzal vádol, hogy bolondoskodom, kénytelen vagyok előrukkolni vele. Igen is, a grófné grófné marad.
– Visszalépne tán esküjétől?
– Oh nem! No iszen az kellene! Én csapnám agyon az akasztófára valót. – Engedelmet kérek; elszaladt a nyelvem. No de csak gondolatnak is, hogy ilyen menyasszonytól visszalépne!
– Nos, hát?
– Meg fognak esküdni, az már bizonyos. Hanem kérem, el ne árulja, a mit most mondok, hogy én tőlem tudta meg. Adorján örökre haragosom lenne, a mivel én persze ő érte nem sokat törődném, ha az én szeretett grófnémnak férje nem lenne a – kópé.
– De kérem, ne mondjon hát akkor grófnénak, szóla bele Serena, egy makranczos gyerek esdeklő hangján.
A tiszttartóné vállat vont s folytatá:
– A grófné semmit sem fog tudni, azaz, hogy jól van, jól, no, Serena kisasszony semmit sem fog tudni mindaddig, a míg az oltár elé nem állanak. A tisztelendő úr egymásba teszi kezeiket, így ni, mintha ez a csomó kulcs volna a vőlegény keze, akkor elkezdi, először a vőlegénynek: szereted-e te ezt a derék hajadont, kinek kezét kezedben tartod, nagyságos Somlyóházy Serena grófnét? Az persze azt feleli rá, hogy «hogy az ördögbe ne szeretné». Ekkor következik a sor a menyasszonyra. No: várja úgy-e, hogy mi lesz? De el ne árulja, hogy én mondtam.
Serena türelmetlenül toppantott.
– Akkor azt kérdi a pap: hát te jámbor hajadon, szereted-e ezt a kegyes férfiut, kinek kezét kezedben tartod: Rózsapallagi gróf Borcz Adorján urat?
Serena arcza vörös lett, mint a széljósló esti ég.
– Micsoda?
A tiszttartóné kaczagott előadása hatásával elégülten.
– Rózsapallagi gróf Borcz Adorján. A biz úgy van. – Három nap óta itt van már nálam az úrfi levele, melyben tudósít, hogy sikerült apja ágensének Bécsben számára megnyerni a grófi czímet s én el tudtam azt hallgatni; pedig ugy-e lelkem, «tekintetes» grófné, ez nagy meglepetés. S én el tudtam idáig hallgatni.
Serena arcza még egyre égett – a szégyen miatt. Nem felelt semmit a nyilt szivű asszonyságnak, ki igen mulatságos dolgot vélt elkövetni azáltal, hogy Serenával e meglepetést előre közölhette.
– Már most hát édes lelkem, grófné, csak hagyjon fel minden időre azokkal a «tekintetes asszonykodási» kísérletekkel; mert láthatja, hogy azokból semmi sem lesz. A kit Isten úrnak rendelt, maradjon úrnak; marad szegény ember elég: azokat nem kell szaporítani, teremnek maguktól. Már most hát azt is megértheti, miért kérdeztem én az előbb, hogy meddig tetszik itt még mulatni? s miért nem tetszik hazamenni atyja úri házához? Mert ámbátor én igen nagy tisztességnek tartanám, ha én tarthatnám ki a lakodalmat, s a grófi család sem neheztelne meg érte, de csak mégis illendőbbnek tartanám, hogy mikor egy mágnás leányát egy mágnás úrfi veszi nőül, az a szokott ünnepies pompával és díszességgel menjen véghez.
Serena nem mondatott magának többet, karjára ölté kalapját s szótlanul kitámolygott a kertbe, ott megállt az ugrókút medenczéje előtt, s nézte a tánczoló szunyogokat. Egy-egy néha belecsapódott a vízbe; azt, ha menekülni nem bírt, elkapkodták a kis virgoncz arany halak. És Serena olyan szívtelen volt, hogy a szegény szunyogocskát ily halálveszedelemből ki nem segíté. Nagy dolognak kellett vele történni, hogy a más szerencsétlenségét ilyen könnyen tudja nézni!
Ha az igaz volna!
Ha bűn volna ábrándozni; ábrándozni egy grófnőnek arról, hogy rangján alól válaszszon férjet, s beleálmodja magát abba a zajtalanabb életbe, a mi a köznemesi társaságokat jellemzi, – persze az ő képzeletében; ha sok időn keresztűl a szeszély kitartásával makacsul magára vitatta azt a meggyőződést, hogy az aristokraták nem is lehetnek boldogok; ha erős lemondással törekedett elszokni mindarról, a miben nevelték, hogy egy új életrendszerhez törje meg magát, ha boldognak érzé magát abban a gondolatban, hogy feláldozhatja magát, eddigi ismerőseit, családkörét, czímét, igényeit a világ irányában egy férfiért, ki szemében a boldog középosztály képviselőinek eszményképe, – s akkor egyszerre azzal a hírrel lepik meg, hogy vőlegénye gróffá lett, a legegyszerűbb úton-módon, a hogy csak azzá lenni lehet; – megadta az árát.
Oh mily kikaczagni való helyzet!
A jámbor kertész, ki pelargoniumokat ültet egy rabattba, el nem tudja gondolni, mit kaczag a grófnő olyan jó izüet rajta, mikor kérdésére megnevezi a jámbor muskátlikat saját kertészeti neveik szerint: ez a djuk af Uvellington, ez a vicomte de Bellegarde, ez a marquise de Pontalba; emezek itt, a tarka levelűek, hybridumok, ez itt a comtesse de Berny, emez a lord Evendale… (Csupa gróf és herczeg, a ki könnyen jutott hozzá!)
– Hahaha! Hahaha! vicomte de Bellegarde! marquise de Pontalba! Hahaha! Emezek meg hybridumok? egy gróf, meg egy herczeg ivadéka! comtesse, mylord! báró és gróf! Hahaha! És még hybridumok is! Hahaha.
A kertész abban maradt, hogy kár kicsufolni az öreg embert; pedig dehogy csufolja őt Serena grófné, – saját magán kaczag ő olyan nagyon; saját sorsán nevet ő oly haragos hahotával. – Grófok és herczegek; egy forint 30 krajczárért darab számra!
A mint visszatér a kastélyba, éppen akkor szökik le paripájáról Gábor, Adorjánnak hajdani korhely pajtása, kinek ismerjük azt a jeles tulajdonát, hogy nyáron át igen komoly férfiu szokott lenni.
Esztikéhez jött, a tiszttartóné leányához, ki a mult farsang óta vele van eljegyezve. Ez nyilt titok.
Serena grófné a kert rácsozata mögött megállva, önkényt nem láttatá magát a lovaggal; – hadd keresse fel menyasszonyát, kár volna boldog ember perczeit közönyös dolgokkal elrabolni.
Azonban úgy intézte el, hogy mikor Gábor ismét távozni fog, akkor találkozzék vele, szava volt hozzá.
Fél óra mulva megsokallta a várakozást; eszébe jutott, hogy hiszen Gábor ebédre is itt maradhat, s akkor ő hiába vár a kertajtóban; tehát azt tette, hogy beizent a kertészlánykától Esztikéhez, hogy nem jönne-e ki hozzá a kertbe sétálni; tudta, hogy így Gábor is utána fog majd jönni.
Esztike sietett ki a grófnőhöz; nagyon jól illett neki a menyasszonyi arcz; Serena gondolá, hogy az mégis boldogabb, mint ő; pedig hiszen ő is csak azt akarta, hogy boldogabb legyen.
– Esztikém, galambom, szólt Serena grófné, karjára fűzve a tiszttartó leányát. Nekem egy nagy kérésem volna hozzád. Mamád egy óra előtt azzal a hírrel ijesztett meg, hogy Adorján gróffá lett – vásári áron.
Itt meg kellett állni Serenának, oly közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.
– Én azt hiszem, hogy ez csak tréfa. Gábor bizonyosan fogja tudni, hogy igaz-e? Magam nem kérdezősködhetem felőle, tedd meg a kedvemért, édesem, hozd elő neki, s azután mondj meg nekem mindent, de mindent, hogy mi véleménynyel van felőle Gábor? az ő szavára én olyan sokat adok; tudod: oly régi hű barátok. Ugy-e megteszed ezt a kedvemért? unalmas dolog másról beszélned ő vele, de csak egy percz.
Esztike állítá, hogy oh neki úgy sincs semmi egyéb beszélni valója Gáborral.
Mint Serena grófnő előre tudta, a türelmetlen vőlegény nem várta be, míg Esztike visszatér, hanem utána jött; Serena meglátta őt a kerti sétány végén.
– Látod, már jön is; de ne beszélj itt a fák között erről vele, valaki meghallhatná, s azt nem szeretném. Csald el a kerti pavillonig, s ott hozd elő csak Adorjánt.
Azzal Serena az út ellenkező irányában elvált Esztikétől, a legelső út-fordulónál azonban, használva a bokrok sűrűjét, sietett a pavillonhoz, s annak a hátulsó ajtaján besuhant; az első ajtót is bezárta, úgy hogy mire a két boldog szerelmes nagy andalogva odaérkezett, ha akart sem mehetett volna be a nyaralóba; de a mit nem is próbáltak meg, hanem ott maradtak a veranda alatt. A vékony deszkafalon át Serena minden szavukat hallhatá.
Esztike kérdezé Gábortól:
– Mikor beszéltél Adorjánnal?
– Nagyon régen; – volt rá a közönyös válasz.
– Mikor fogsz vele ismét találkozni?
– Soha sem.
E felelet nagyon megzavarhatta Esztikét, egy ideig alig tudta, hogyan folytatni.
– Nem is láttuk egymást – már éktelen idők óta.
– Talán megbántott?
– Akkor neki volna oka engemet kerülni.
– De hát mi bajod van vele?
– Nekem épen semmi sincs.
– És mégis kerülöd?
– Utálom.
– Talán azért, mert gróffá lett?
– Oh biz azért nem. Annyi gróf van, a kit becsülök! Ha tehette, az az ő dolga.
– Azt hittem, azért hasonlottál meg vele, hogy náladnál magasabb rangra iparkodott jutni, pénz által.
– Oh nem! Sőt én vagyok végtelenül magasabb rangban, mint ő.
– Micsoda?
– Én egy becsületes nemes ember vagyok; ő pedig egy alacsonylelkü csaló.
– Az Istenért; ne beszélj olyan hangosan. Talán játékban.
– Igen; a legcsufabb játékban: a becsülettel, az adott szóval, a szerelemmel való játékban! Emlékezel Torhányiékra, ugy-e?
– Nagyon jól.
– Amália Adorján menyasszonya volt.
– De a viszony már régen felbomlott; azon percztől fogva, hogy Adorján a grófnét megpillantotta. Emlékezel arra a polkára farsang utolsó napján.
– A szívviszony felbomlott; de volt egy irásbeli szerződés, mely szerint mind a két fél őrizkedő szüléi roppant bánatpénz fizetésére kötelezék magukat azon esetben, ha egyik vagy másik fél visszalépése miatt felbomlanék a tervezett házasság.
– Erről hallottam, sőt azt is tudom, hogy Adorján Serena grófnénak becsületszavát adta, hogy engedi apjával fizettetni a bánatpénzt Torhányinak, s soha többet Amáliával nem találkozik.
– Ezt ugyanazon napon mondhatta a grófnénak, a midőn kártyán az egész társaság pénzét elnyerve, azt mint önkénytes adakozást iratta velük alá a grófné által pártfogolt tűzkárvallottak számára. Egynehány százzal több vagy kevesebb, mit tesz az.
– Ah!
– Hogyan tartotta meg becsületszavát? azt majd mindjárt megmondom. Apjával együtt egy cselszövényt fontak, a Torhányi családnak ezzel a Ludvéghy báróvali megismertetésére, a kit Serena grófnő egy izben az oltár előtt hagyott. A báró derangirozott ember, szüksége volt rá, hogy egy milliomosnak hitt leány kezével hozza helyre dülőfélben levő gazdaságát. A két Borcz szépen összeboronálta őket. E közben a házassági előkészületek mentek olyan szépen, mintha Adorjánra nézve semmi Serena grófnő sem volna a világon. – Az utolsó nap, a menyegző előtti döntött.
– S Adorján megjelent volna a menyegzőre is? Ha ezt a grófnő megtudja valaha!
– Megjelent, még pedig négy ember által hurczoltatva mint holt részeg.
– Holtrészegen?
– Dehogy úgy! Csak tettette magát annak!
– Hogyan? Nem értem.
– Nem érted? Hogy azzal a nővel, a kit holnap az oltár elé kellene vezetnie, megutáltassa magát.
– Ah; ez rút dolog!
– Ugy-e? És annyival rútabb, hogy a czél teljesen sikerült; Amália még azon éjjel báró Ludvéghyval megszökött.
– Csitt. Csendesebben.
– A világ meg fogja tudni; mert e miatt Torhányi, vagyonilag kénytelen lévén megbukni, szintén eltünt, vagyonát dobra verték; dobra fogják ütni nemsokára a leány hirnevét is: a kit a báró, megtudva, hogy vagyontalan, most már nejévé bizonyosan nem tesz.
– Ah, ez rettenetes.
– Ez alávalóság. Százötvenezer forintért Borcz Adorján megszegte becsületszavát, jegybenjárt egyszerre két menyasszonynyal, megbuktatott egy családot, s meggyalázott egy nőt, ki menyasszonya vala. Akkor azután százötvenezer forintért grófi czimet vásárolt, s már most azt hiszi, hogy pénzét jó helyre tette.
– S ezen ember lesz Serena grófnő férje!
– A grófnő maga keresi a fátumot.
– Ne légy hozzá igaztalan, ő oly ábrándos; a kit megszeret, annak nem látja hibáit.
– Akkor még boldog is lehet vele.
– De az irtóztató gondolat, hogy egy ily nemes lélek egy olyan aljas emberhez legyen örökre lánczolva. Ezt tudatni kellene vele.
– Hova gondolsz? Halálos ellenségeddé tennéd vele. A legaljasabb embereket a legállandóbban szokták szeretni. Az asszonyszív titkai ezek: csodák, a miket nem értünk.
– De hiszen elébb-utóbb meg fogja tudni.
– Tudja meg mástól. A kitől ezt meg fogja hallani, azt gyülölni fogja egész életén keresztül; a férfit pedig annál jobban szereti. Nem érti azt senki, hogy ez miért van így, de ez így van mindig.
– Szegény Serena!
A boldog pár elhagyta a verandát s a kert tekervényes utain, boldogabb eszmékről susogva, tovább haladt.
A grófleány pedig benn a nyaralóban a földön fekve hevert s könyeivel áztatta a néma padlatot, mely egyedüli tanuja volt kitörő fájdalmainak.
Félóra mulva megjelent az ebédnél Serena. Újra öltözködött s soha jobb kedvű nem volt, mint most. Csak úgy szórta az élczeket mindenfelé.
A tiszttartóné koczkáztatta azt az észrevételt, hogy a grófné aligha «valamit nem érez».
Ebéd után Eszti megsugta Serenának, hogy Adorján grófsága csakugyan igaz, hanem hogy Gábor ezért nem itéli meg Adorjánt.
Serena megfordította magában a tételt: «nem ezért» itéli meg Adorjánt, s olyan jó kedvű volt, miként még soha életében.
E naptól fogva Serena kedélye nagy változáson ment keresztül. Mintha ketté vágták volna gazdasszonykodási szenvedélyét, abba hagyott konyhát, éléstárt, veteményeskertet. Későn kelt, későn feküdt; a hosszas pipere miatt késleltette az ebédet; lovával, zongorájával volt elfoglalva, s a családias együttlétet a tiszttartó családjával átfordítá azon megelőző szivességre, melyet a jólnevelt grófnők olyan jól ki tudnak mutatni, ha olyan emberekkel találkoznak össze, a kiket megbecsülni okuk van; de a kikkel mégis nem kiváncsiak minden este egy kemenczét körülülni.
A tiszttartóné mindjárt észrevette azt, s szót is tett felőle Esztinek, megjegyezvén, hogy úgy is előre tudta ő, hogy hamar vége lesz annak a bohóskodásnak. Annyival inkább szükségesnek tartá a grófnét sürgetni, hogy menjen haza Kolozsvárra. Hisz az lehetetlen, hogy egy grófi vőlegény egy grófi kisasszonyt épen a tiszttartótól vigyen az oltárhoz.
– Oda nem megyek, – monda a grófné, – Kolozsvárra semmiesetre sem. Ismerem az ottani köröket, egy ujdonsült mágnást ott nagyon rosszul fogadnának: annak Adorjánra nézve nagyon rossz vége lenne. Különösen atyámnál épen nem számolok Adorján számára valami előzékenységre; hiszen ő nagy demokrata, asztalánál tudósok, professorok és művészek szoktak ülni. Könnyen megtehetné azt a tréfát, hogy a «vett gróf» számára a «Katzentischre» teríttetne. Nem állanám ki azt az iróniát, a mivel ott találkoznom kellene.
No ez már okos beszéd, gondolá magában a tiszttartóné; Adorjánt félti, jól teszi. Átlátta, hogy mulya ficzkó, de szereti. Így is jól van. Az is Isten áldása, ha egy ostoba férjnek okos asszony jut házastársul.
– Hanem azt gondoltam, hogy inkább nagynénémhez megyek vissza Pozsonyba.
– Bizony nagyon jól lesz; annál még a mult évekről megmaradt «Staffirung» is azon módon megvan.
Serena összeránczolá szép szemöldeit, a mi neki oly jól illett; hanem a tiszttartóné jámbor tele arcza meggyőzheté felőle, hogy semmi malitia sem volt ez észrevételben. A jó asszonyság csupán azt látszott igen illendőnek tartani, hogy egy menyasszony rangjához illő mennyiségű batiszt zsebkendőkkel legyen ellátva az esküvő napjáig.
– Azért is jobb lesz Pozsonyban esküdnünk, mert ott már több előszeretettel fogadnak olyan embereket, kik valami nagyon friss megtiszteltetést kaptak Bécsből.
– Minthogy közelebb vannak oda.
– Aztán végtére is, minden grófi czím Bécsből jön; igen sokan, ha nagyon keresnék titulusaik kútforrását őseik biografiájában, még elhallgatásra méltóbb indokokat is fedeznének fel, mint Adorján «hű szolgálatai».
(Védelmezi az úrfit, gondolá a tiszttartóné, nagyon jól van. – Nem jön ez többet Somlyóházára.)
– S mikor szándékozik a grófné Pozsonyba utazni nagynénjéhez?
– Azt még magam sem tudom. Majd ha rágondolom magamat.
– De én pedig szeretném azt jó eleve tudni, a készületek végett.
Serena nevetve mondá:
– De hisz én miattam még csak útra való pogácsát sem szükség sütni.
– Tudom, hogy a grófnénál minden perczben készen van a «fogj be, indulj,» de nekem ám rendben kell hagynom a házat, ha olyan hosszú útra távozom.
Serena úgy tett, mint a ki csodálkozik.
– Ah, hiszen én azt nem kivánom kegyedtől, hogy miattam törje magát olyan hosszú, kellemetlen útra. Aztán én éjjel-nappal szoktam utazni, kegyed abba belebetegednék.
– De kedves grófné, gondolja meg azt, hogy engemet micsoda szégyenbe hozna az által édes atyja, a gróf előtt, ha megengedném, hogy egyedül, az én kiséretem nélkül induljon olyan hosszú útra; nem mernék soha szeme elé kerülni. S ha valami történnék a grófnéval az uton, akkor akár mindjárt én is világgá menjek.
– Mi bajom történhetnék? utaztam már elégszer egyedül. Aztán velem lesz szobaleányom, meg pisztolyaim.
– No azok talán megőrzik a betegségtől, meg a zsiványoktól; – de a világ nyelvétől?
– Ah! szólt Serena gúnyosan nevetve; az engem nem sebesít.
A tiszttartóné egészen elszomorodott e világmegvetésre, mely úgy nem illik egy fiatal leány liliomarczához s még egyszer kérte, hogy gondolja meg, mit tesz?
– Ne szóljunk erről többet. Tudhatják, hogy mentől jobban biztatnak valamire, annál kevésbbé hajlok rá. Ez az út nem kegyednek való, egyedül fogok utazni.
Ez végét szakítá az értekezletnek. Tiszttartóné asszony megállapodott abban, hogy egy kigyógyíthatatlan makranczczal van dolga: bár az Isten soha ide ne hozta volna, s ha már ide hozta, segítené mentől előbb valami biztos helyre, a hol más dolga lenne a rávigyázás.
Serena pedig még abban az órában leült levelet irni. Irt kettőt. Ugy össze pecsételte mind a kettőt spanyolviaszszal, hogy abba ugyan bele nem lehetett lopózni emberi tekintetnek.
Az egyik levél szólt Borcz Adorján úrnak; a másik Fehér Gyula úrnak; mindkettő térti vevény mellett. A leveleket a bécsi postára küldte el.
Azontul mindennap volt dolga a lovásznak benyargalni Deézsre, megtudni, ha visszaértek-e a vevények?
Először Fehér Gyuláé érkezett meg s csak másnap Adorjáné; ugyanekkor két levél is jött a grófnéhoz a mondott uraktól.
A mint ezeket megkapta a grófné, rögtön intézkedéseket tétetett, hogy holnapután utazhassék. A tiszttartócsalád irányában oly visszatartó volt már, hogy többé senki sem látta jónak ellenvetéseket kisérteni meg elhatározása iránt.
Egészen félrevonulva rendezé Serena útikészületeit, saját szobaleánya segélyével; kocsisa utasítva volt hosszú útra készülni, a minek az nagyon örült. A háziakat nem avatták többé semmibe.
A legutóbbi napokban már ebédelni sem jött le Serena a tiszttartóékhoz, szobáiba vitette étkeit, s egyedül falatozott. Igazán azt akarta, hogy senkinek se legyen nehéz szíve utána, ha eltávozik.
Elutazása előtti estén sietett röviden elbúcsúzni a háziaktól, igen száraz utasításokat adva a tiszttartónak, hogy mit mondjon majd atyjának, ha Kolozsvárra érkezik.
Akkor mégis reszketett egy kicsit a hangja, a midőn arra kérte, hogy jó testvérét, Cecilt üdvözölje.
Esztikét kérte, hogy fogadjon el tőle egy karpereczet menyasszonyi ajándokul. Az ugyan jobban örült volna egy barátnői csóknak búcsú fejében, a mivel még néhány nap előtt a tekintetes asszonynyá készülő Serena irányában oly adakozó volt; hanem hiszen ma már tudja, hogy nem lehet grófnénak nem lennie, s azok értékes tárgyakat szoktak ajándékozni.
Végül arra kért mindenkit Serena, hogy miatta korán ne keljenek, mert ő igen korán hajnalban fog elindulni, a mikor még mindenki alszik a háznál.
A kis tiszttartó oly félszegül mosolygott arra a szóra: lehet is ő előtte azt mondani: igen korán. A gazdaemberre nézve nem kezdődik és végződik a nap; az ébren alszik és éjfélben is sorra látogatja az aklokat. Nincs annak semmi korán.
Serena azonban azt hivé, hogy azzal rászedheti a tiszttartóékat, ha akkor, a midőn gondolni lehet, hogy most a legéberebbek is első álmukat aluszszák, szép csendesen befogat, s elhagyja az udvart, anélkül, hogy valaki észrevenné. Szép holdvilágos az éj, az utak jó karban vannak, könnyű az utazás.
A kifőzött terv egészen sikerült; az első kakasszó után készen állt a hintó; Serena felült minden nesz nélkül, s elhagyta a kastélyt, a nélkül, hogy valakit felzavart volna, még a kutya sem nyiffantotta el magát.
A falun keresztül mentében nem találkozott egyébbel, mint az éji őrrel, ki találomra épen akkor kiáltotta a tizenegyet; pedig bizonyosan volt már éjfél. A házak kapuiban ülő komondorok ugattak egy kicsit nagy álmosan a haladó hintó után, hanem azok is abba hagyták s nemsokára kint robogott a hintó a nyilt országuton.
A mint a holdvilágos útra kiértek az árnyas utczák fasorai közül, Serena kinézett a hintó hátulsó ablakán, s egy távolról koczogó ekhós szekeret vett észre, mely utánuk jött.
Kereskedő lehet, ki ily későn utazik; ki járna más ily órában a maga jószántából?
Félóra mulva megint hátranézett; már akkor közelebb járt az ekhós szekér. Csak három lóval volt, de könnyű szerrel levén, versenyt futhatott a négylovas hintóval.
Ezentúl kezdett az ekhós szekér Serena figyelmének tárgya lenni, minden tiz perczben kinézett utána, néhány száz lépésnyire beérte az a hintót s azután mintha meg lenne elégedve a sikerrel, nyomában maradt, nem akarta elkerülni.
Egyszer azt parancsolá Serena a kocsisnak, hogy sebesen hajtson, azután visszanézett az ekhós szekérre, mit csinál. Ha elmaradt is az egy időre, de félóra mulva ismét nyomában volt, nem birták elhagyni.
Majd meg azt parancsolá Serena, hogy álljanak meg, akkor az utána jövő is megállt; a kocsis leszállt s annyi rendbehozni valót talált lovai szerszámán, hogy kifogyasztá Serena türelmét. Ha pedig ő tovább hajtatott, az ekhós szekér is mindjárt nyomult utána.
– Micsoda ember lehet az, a ki utánunk jön, s sem el nem akar hagyni bennünket, sem elmaradni tőlünk? kérdé végre a grófné kocsisától.
– Valami jámbor kupecz lehet, felelt az, a ki örül, hogy ily későn éjszaka valakit lát maga előtt.
Ezt a magyarázatot Serena maga is a legvalószinűbbnek tartotta, s azzal fejét a kocsi oldalvánkosára hajtva, elkezdett álmodozni; maga sem vette észre, hogy pedig mégsem alszik, hanem ébren van.
Abban az ekhós szekérben pedig, a mely makacsul követte a hintót, senki sem volt más, mint – a kis tiszttartó maga, ki feladatául vette, hogy a grófkisasszonyt követni fogja, ha mindjárt az operencziákig is.
Mikorra az utazó-kocsi az ilondai magas hegyi útra felvergődött, akkorra feljött a hajnalcsillag is a láthatárra; a míg a lovakat nehány perczre pihentetni megállíták a hegytetőn, Serena is kiszállt a hintóból.
Gyönyörű őszi hajnalhasadás volt; a magas hegytetőről mélyen be lehet látni a magyarországi rónára, melynek láthatára még ködös lilaszínben borongott, a mindig alacsonyabbá váló hegyhátak, mint óriási lépcsők következtek egymásra; – a borongós hegyoldalból egy hámor vérvörös tűzszeme világított nagy messziről idáig; – a tulsó láthatáron pedig már rózsaszint kezdett játszani az ég, s a havasok aranyos párkányai fölött ragyogott a hajnalcsillag.
A rétek zöld bársonya itt-ott ezüsttel van behintve, a tiszta égen vándor darucsapat vonult végig, tán épen a kelő napot üdvözölni, melynek tűzképe mint egy támadó aranyhegy kezd már emelkedni a havasok mögül, előre küldött csillaghirnöke után.