JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVII. KÖTET

ENYIM, TIED, ÖVÉ. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ENYIM, TIED, ÖVÉ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

FÉRFI SORSA A NŐ.

TAVASZ.

Huszonnégy ifjú mulat kedvére a ligetben.

Tavasz van. A fákon még nincs levél, csak virág. Azok az aranyba, rózsaszinbe játszó, hímporterhes barkák, mik a lombot megelőzik, tündéri zománczot adnak az erdőnek; a mező is sárga a fűvel együtt ébredő virágtól. A berekben már itthon van a fülemile.

Természetébredés van: a vadméh előjön faodujából, megy virágot bújni, ezret egy nap; a nővirágból mézet szí, a hímvirágból hímport szed; a kéjencz! pedig ő maga se nem férfi, se nem nő.

A hol a bükkfák sürüjéből a távolba kilátás nyílik, a zöld vetésektől zománczolt rónán egy lovag-kastély látszik a festői perspectiva hátterében, oszlopos peristyljével, aranyozott tornyaival; túl rajta ismét sötét erdők.

A huszonnégy ifjú élvezi a szabad lég örömeit, s mulatja magát hajlamai szerint.

Néhányan az erdők mélyét járják; – ki növényeket gyűjt, ki köveket tör kalapácscsal. Amaz orvos lesz valaha, emez bányász. Egy pár puskával karján cserkészik a távoli vágásban és vetések között, s a melyik közülök lőtt foglyot hord, tarisznyájára akasztva, az szenvedélyes vadásznak indult; míg a másik, ki elszalaszt nyulat, pipiskét, s csak a vetéseket bírálja, iparkodó mezei gazdát árul el magában. Kettőnek megint az a mulatsága van, hogy háromszögellési munkálatokat hevenyésznek: ezekből bizonyára mérnökök válnak. Egy letelepült egy levágott fa törzse mellé, s rajzalbumába egy tájkép-részletet vázol. Ez híres festő lesz valaha. Egy félrehúzta magát egy virágtól aranyos juharberekbe, s fuvoláján versenyez a csalogánynyal. Ebben a jövendő nagy zeneművésze rejlik.

Egy csoport az erdei majorlak udvarán a vadgesztenyefák alatt ül az asztalnál, s jókor hozzálát a kancsóhoz, s a közben hevesen vitatkozik a nagy napi kérdés: a honi védegylet fölött; mellette és ellene keményen feleselnek, indokaik száma kifogyhatlan, furfangos fordulataik meglepők, meggyőződésük makacs; elárulják a leendő publicistát, megyei szónokot, pártvezért, és mindenesetre a hivatott ügyvédet.

Kettő-három heverész a fűben és élvezi a semmit tevést. Ezek urak lesznek valaha. Főispánok, helytartótanácsosok.

Egynek az a feladata van, mezei mulatságul, hogy társai összeadott pénzéből lakomát rendez, annak a kiállítási költségei felől a majorossal alkudozik, úgy hogy annak is maradjon valami, s a közbenjáró is megtalálja a maga provisióját. Gyönyörűen tud visszaélni a kétszerkettővel. Ebből bankár lesz valaha.

Egy meg a konyha szentélyébe tört be, s mig társa a majorossal alkudozik, tüzes ostromot kezd a majoros kökényszemű leánya ellen, nem riadva vissza a hirtelen-kéz gyors kifizetéseitől. Alacsony, de ideges termetű eleven fiú, göndör, fekete hajjal, tüzes szemekkel, vérpiros ajkakkal; fürge és szemtelen, mint egy ördög. Ebből nagy Seladon lesz valaha.

– Majd békét hagysz annak a jámbor szűznek, Gideon! kiált az asztal mellől gordonka hangon a számvető társ.

A jámbor szűznek azonban nincs szüksége idegen oltalomra. Kap egy kanna vizet, s bizony anabaptizálja vele Gideon úrfit, s most már üldözöttből üldözővé válik. Gideon úrfi sem veszi tréfára a dolgot s menekül, a merre ajtót lát. A konyhának azonban kettős ajtaja van: a felső nyitva, az alsó szárny csukva. A menekvő Don Juan őzsebesen szökik át a zárt ajtón, egyúttal fejét is mesterileg alákapva, hogy az ajtóragasztóba ne üsse felülről, s az utána küldött kanta vizet mind az asztalnál ülő társak kapják a nyakuk közé. Szitkozódnak aztán és nevetnek.

Hanem az ugrás remek volt. «Ebből a fiúból műlovar lesz: meglássátok!»

Az ifjak mind levetették felső-öltönyeiket. Olyan jól esik ingujjakban lehetni. Hogy nincs rajtuk a felső-öltöny. A «nincs» esik jól.

Az ebéd elkészül. Jelt adnak a pásztor-kürttel. Az, a melyik a csalitban furulyázott, a havasi kürtöt is gyönyörüen tudja fújni. Universal genie a hangszerek közt. A hívó szózatra összegyülnek a szanaszét kóborlók: a füvész, a kövész páfránaival, zuzmóival, paláival és csillámaival, a festő félig kész rajzával, a vadászok pipiskéikkel; a hosszú asztal körül megnépesül; csak egy hiányzik még. Hol van Incze?

Azt sem éhség, sem kürtszó nem csalja ide?

Keresik, nevét kiabálják, nem kerül elő sehonnan.

Tán elaludt valahol? – Incze? Aludni? Hisz még éjjel sem aluszik.

Tán valami szép leányra akadt? – Inczének leány? Akkor futna el, ha egy szép leány akadt volna ő rá.

A majoros szép leánya csakugyan emlékezett rá, hogy látta a keresett ifjút a méhesbe bemenni. Utána eredt, hogy majd behíjja. Incze csakugyan ott volt. Olvasott egy könyvet. Abba úgy el volt merülve, hogy se látott, se hallott, se nem éhezett. Mit mondtunk? ugy-e? A mint a méhes egyik ajtaján a szép leány belépett: Incze rögtön kimenekült a túlsó ajtón.

«Oh Innocenti!»

Volt nagy kaczagás, évődés, ingerkedés a társak részéről. Mit olvastál? Tocquillet. Amerikában járt a fiú. S hogy visszakerült egyszerre, a mint egy leányarcztól megijedt!

A kigúnyolt könyvbuvár szép görögszabású arcz és alak. Apolló homloka és Theseus vállai hozzá: áll, ajk, szemöldök, mind a classicus szobormintákra emlékeztetnek; még a kifejezés is oly hideg és nyugodt e vonásokon, mint egy szoboré, s izmos termetének mozdulataiban az erő nyugalma látszik.

Társai a főhelyet hagyták fenn számára az asztalnál. Ő látszik a legidősebbnek; bár szőr neki sincs az arczán, mint a többinek. Bizonyos felsőbbséget látszik gyakorolni társai fölött.

Az izletes lakoma, az ürülő kancsó mellett zajos lesz a társalgás, vitatkoznak kedvencz eszméik felett; van dévaj kaczagás itt-amott; járják a bohó adomák. Azoknak némelyikében a zárszó csak a latinul értők kedveért mondatik: «Mit mondott a barát a thea és kávé közötti választásra a szép leánynak?» «Te quidem vellem; sed cave.» – «Mit mondott a diaconus az esperesnek?» «Malo Cocam, quam Uri?» – Közbe egy citamen Horáczból: «Nesit ancillae tibi amor pudori!» Ezt tréfásan mondja Gedő Inczének s telt poharával koczintásra ingerli a komoly mélázó ifjút egy «Vivat»-tal a szép majorosleányra; de Incze nem iszik bort, s nem iszik leányért.

Végre keresztültör a zajból a dal, megzendül a legvidámabb népdana, tüzes szemű leányról, barnáról, szőkéről, piros ajkról, csókról, forró szivdobogásokról: az ifjú arczokon úgy ragyog a láng!

Incze hagyja őket dalolni, maga nem vesz benne részt.

Kitűnik, hogy egyike azoknak, kiket a fűben heverve láttunk restelkedni, gyönyörű tenorhanggal bir, s szépen énekel. Bravo! Nagyobb úr lesz belőle, mint a milyennek szántuk: nem főispán, de operai művész, európai hirű!

Az egyetértés nem tarthat sokáig, a hol huszonnégyen vannak, s a hol félakó bor elfogyott. Egy rész bordalt akar énekelni, más rész Nabucco kardalait, ezen két pártra oszlanak; tizenketten felkerekednek s elhagyják az asztalt, kivonulnak az erdőbe; azok közt van Incze. A más tizenkettő ott marad a diadalmasan megtartott padokon, s most már nekieresztett kedvvel harsogtatja profánus dalait, mig az elvált rész egy viszhangos szálfaerdő tövében hymnusokat énekel – operákból.

De a győztesül ottmaradtaknak nem elég az, hogy az ellenpártot megszöktessék, jó kedvüknek még az a vágya is van, hogy amazokat ne engedjék a maguk módja szerint mulatni. Utánuk mennek, megtömve zsebeiket makkal, s a mennyire a makk elhord, elkezdik amazokat hajigálni. Gedő ügyes hajító. A mint a tizenkét ellenpárti bajtárs körben felállt, előre megmondja: ez a makk melyiknek szól. S valóban odatalál. A löveg koppan, vállon, tarkón, háton: nem tesz kárt, de boszant. A megtámadottak nem állnak boszút. Felkerekednek, bevonulnak az erdőbe, ott azután védve vannak a hajigálás ellen.

Gedőnek pedig már minden porczikáját csiklandozta a veszekedési terv. Túl volt terhelve az életerő villanyával: valami tárgyat kellett találnia, a min negédét kitöltse. Ott legelészett egy szamár a fris gyepen. Fiatal vemhe volt, nem viselt még terhet soha.

«Ki üli meg ezt a szamarat?» veté oda az indítványt Gedő.

De hát ki ne vállalkozott volna rá? Én is. Más is.

Pedig hát se egynek, se másnak nem sikerült a vállalat. Óh, a szamár nagyon okos állat: csak teszi magát, hogy ő szamár. Nem engedi az magát olyan könnyen megnyergelni, mint az ember. Furfangos, elővigyázó, ravasz, sunyi állat az; van érzéke a humor iránt, s ha feltett valamit a fejében, van erős jelleme attól el nem állani.

Hárman-négyen lepotyogtak a hátáról egymás után, a többieknek rengeteg hahotája mellett.

Ez a tréfa odacsalta az erdőbe menekülteket is. Nem haragudtak már. Változott a mulatság tárgya. A szamár lett a központ.

A nyeregbetörés kiséretében most Gedőn volt a sor.

Az ifjú oly gyors volt és ügyes, mint egy párducz. Mikor ez felszökött a szabad vadállat hátára, azt nem tudta ez oly egyszerre lebukfenczeztetni a hátáról, mint a többit. Azokkal könnyen elbánt. Ha nagyon előre ültek a hátán, akkor elkezdett szaladni, s azután egyszerre lekapta a fejét a két első lába közé, s hirtelen megállt, a lovag keresztülrepült a fején; ha pedig nagyon hátra ült, akkor felrúgott a két hátulsó lábával, s a lovag bukfenczet vetve szállt alá; a melyik már azt hitte, hogy megmarad a hátán, az alól meg olyan szépen ki tudott ugrani valami szörnyen tréfás, groteszk fartolással oldalvást, hogy az csak bámulva találta maga alatt a szamár helyett a vakandturást.

De nem dobhatta le Gedőt. Úgy fogta az két marokkal a bozontos sörényét, s úgy szorítá keresztül lábszáraival a derekát, hogy a vad vemhe nem szabadulhatott meg tőle. Hasztalan rúgott fel, ágaskodott előre: ezt nem hagyhatá el; megkisérté kínzóját nekivinni a fák derekának, hogy lehorzsolja magáról szamár szokás szerint; hanem egy kegyetlen ökölcsapás eszére téríté; majd levágta magát a gyepre, hogy majd úgy heveri le a lovast a hátáról; az sem ért semmit: az ifjú ott maradt a földön fekvő felett szétvetett lábakkal, s mikor az felugrott, ismét ott érzé vékonyaiban a sarkait, mig végre valami tiz-tizenkét gyorsan egymásután következő ökölcsapás a buksi fejére teljesen felvilágosítá őt a szamár hivatása felől e földön; a mikor azután teljesen megadta magát, s négy lábát szétvetve, és füleit előre tartva, ő maga kezdé el a kapitulaczionális chamadeot trombitálni, s szontyolodottan hagyta a kötőféket a szájába köttetni; a mikor aztán diadalmas lovagja kormányozhatá jobbra-balra. Milyen hatalmas huszár lesz ebből valaha! vagy talán lovászmester; – avagy sportsman!

Általános üdvriadal köszönté a győztest.

A győzelem hevélye szokás szerint felkölté benne a kevélység dicsekedő daemonát.

«Most így fogok hazavonulni, mint Krisztus virágvasárnapon.»

Egy része az ifjaknak nevetett; egy része morgott.

«Nézzétek a lictorokat!» szólt a szamáron lovagló gúnyosan, «hogy morognak. Pedig ha mi lettünk volna akkor a halászok, ilyen tizenkét fiú, mint mi; ha minden apostol azt tette volna, a mit Péter, hogy karddal csapott volna közé, nagy fordulat állt volna be a világtörténetben; Krisztus megszabadult volna, mennyi csodát tett volna! késő vénséget ért volna, s most ő volna az öreg Isten!»

A morgás most már a felgerjedés hangjává emelkedett.

«Ne itéljétek őt meg most!» csitítá Incze nyugodt hangon társait: «látjátok, ő most hozzá van nőve a szamárhoz; Biléam szelleme szól belőle.»

Ez a szó egyszerre kaczajjá változtatta a botránkozás hangját; Gideon észrevette, hogy rá nézve most már rossz positio a szamárhát. Leszállt róla.

S a földön állva folytatá:

«Azt mondom, hogy ha mi lettünk volna az apostolok, akkor te volnál a keresztre feszítve – Pilátus!»

«No hát legyek én Pilátus,» szólt Incze, kalapját ledobva fejéről a gyepre, s karjairól feltürve az ingujjakat. «Jertek hát ránk és düljön el itten, hogy mi fordulat lett volna a világtörténetben, ha a Gethsemane kertben dulakodásra került volna a dolog?»

«Ide halászok!»

«Ide lictorok!»

A fiatalság ősi szokás szerint halászoknak és lictoroknak nevezte egymást, a szerint, a hogy hajlamai csoportosíták.

Azzal mindenki ölrekapott a maga kiválasztott ellenfelével.

Hogy is végződhetnék fiatalok közötti mulatság a zöld gyepen birkózás nélkül. Ez az élvezetek legmagasabbika: mámorítóbb az ivásnál, hevítőbb a szerelemnél; a túlhabzó férfierőnek kölcsönös összevillámlása.

Mindenki kikeresi magához illő ellenfelét s birokra megy vele. Gideonnak jut Incze.

Ha nyers erő, durva hevély volna megengedve a játékban, az egész társaság együtt nem volna képes helyt állani a herculesi komoly ifju ökleinek; de itt csak gyakorlott ügyességre van hivatkozás, s ebben méltó ellenfelére akadt. Ki vannak véve az erőszak fogásai, a derék-betörés, a gulyásos levegőbe lódítás és földreteremtés, az állfelütés, az ököllel nyomás; csupán a nemesebb testgyakorlati fordulatok járják, s ezekben a két mérkőző egyike sem enged a másiknak.

A többi társak, győzve, vagy legyőzötten, abbahagyták már, le is verték magukról a port s most csak a kettő tusáját nézik.

Buzdítják őket, «ne hagyd magad!» A részvét a gyöngébb félhez hajlik, ki társa erejének túlsúlyát bámulatos tornászi ügyességével egyenlíti ki. A körülálló ifjak ujjongnak Inczének minden újabb sikertelen kisérletén. Ez boszantja a küzdőt. Egyszerre hóna alá kapja ellenfele fejét balkarjával, s jobb karját alája csapva, felragadja azt a levegőbe, s azzal ennek két kalimpázó lábával, mint a csata-cséppel veri szét a kaczagókat; nem nézve ki barát, ki ellenség? Erre valamennyien ellene támadnak. Most azután igazán elemében van. Lerázza magáról támadóit, mint oroszlán a kopókat. Három társa akad, ki segíteni jő neki. Hátaikat egymásnak vetik s szembeszállnak a többivel mind. Van kaczagó harag, dühig fokozott jókedv, csintalan örömkitörés, férfihoz, ifjúhoz illő. Gyönyör elnézni e tomboló férfirajt, e küzdő gomolyt; az olympi játékok legnemesebb faját.

Most csak játék, de minő küzdés lesz az, ha egyszer ez a jelszó talál elhangzani: fegyverre férfiak! Minő hősök, minő katonák lesznek ezek itten!…

… Az estharang megcsendül. A távol lovagvár tornyából mélán ringanak át a zengő ligeten áhitatgerjesztő hangjai.

Az első kondulására a harangnak mintha ketté volna vágva egyszerre a tusa, a játék. A küzdők szétválnak. Nincs többé se vidám harag, se szikrázó jókedv. Egy szó nélkül siet mindenki felöltönyét felvenni. S mikor az angelus utolsó csendülése is elrezgett a légben, mind a huszonnégy ifju ott áll párosával sorban a gesztenyefák sorai alatt. Öltönyük, mit felvettek, hosszú fehér talár, az idősebbeknél fekete övvel és skapuláréval.

S az utolsó harangszónál egyszerre rázendítik mindnyájan a zsolozsmát: «Ave Maria…»

… A tavasz igérete csalárd!… Nem lesznek ezekből sem hires ügyvédek, sem nevezetes államférfiak, sem hirhedett művészek, sem ügyes technikusok, sem magas hivatalnokok, sem gazdag üzérek, sem vitéz huszárok, sem diadalmas hadvezetők; – mert ezek egy szerzetes rend növendékei: az a távol kastély ott az ő kolostoruk; az az ő sírboltjuk, a hol élve meghalnak s meghalva élnek.

… Azonban ki láthatja a jövendőt előre?

EGY MAGYAR KOLOSTOR.

A «fehér barátok» kolostora (a hogy a népnyelv híja őket) hazánk egyik legnagyobb rengetegének közepén fekszik. A rengeteg csak a hegyeket fedi már, a téres völgyek a leggazdagabb gabonatermő földdé vannak átalakítva. Az országutat, mely a lejtőkön, halmokon alá s fel kígyózik, két oldalán fehér virágpalástba burkolt cseresznyefák jelölik: mintha hó-gulák volnának zöld mezőben.

A kolostor egészen modern stylben épült palota. Az északi szárnyát képező kéttornyú cathedrale nélkül magán úrilaknak volna nézhető. A hajdani kolostort, melyet Imre királyunk építtetett, a török háború alatt leégették, s kirabolták; egy portale az uton a régi alapkő lapidarbetüs feliratával, s egy faragott pillér homlokrésze, mely most egy szobor alapjául szolgál, az egyedüli emlékek, mik a romokból megmaradtak. A góthstyl remekei ily töredékekben is.

Minden új alkotás itt: az épületek újabbkori kényelem igényei szerint alakítva; a parkban exoticus fák, virágcserjék, pozsgár bozótok, a legvénebb fenyőcsoport a belső udvaron, simahéjú amerikai cembrák, bár a torony ablakáig emelték már sudaraikat, nem idősebbek száz évesnél. Gyermekkor náluk.

A török pusztítás által elárvult kolostor roppant birtokait mint «res nullius»-t? (senki birtokát) majd a körüllakó főurak, majd a szomszéd ausztriai szerzetes rend provinciálisai foglalták el azután, s két századon át tartották magukénak. A szerzet magyarországi tagjainak hosszú és kitartó küzdelmükbe került azt visszaszerezni. Egy apátjukat, ki ez ügyben sokat fáradozott, mikor útjából visszatért, az erdőben agyonverették; arczképe alá oda van írva: «ex insidiis occisus». S utoljára is meg kellett vásárolniok a birtokukat készpénzen, s még azután is sok ideig vazalljai és adófizetői maradtak az osztrák főnöknek, csak e század elején szabadíták ki nyakukat a hűbériség járma alól. A jelenet meg van örökítve a képtárban, a midőn I. Ferencz átadja a diplomát az akkori apátúrnak. Az apátúr úgy tünik fel a képen a király mellett, mint egy óriás: széles homloka, erős szemöldei, ajkai fölött a borotválás daczára is feketéllő bajusz, a merész szemek, tanuskodnak róla, hogy ez alak nem szokott eszköz lenni, hanem cselekvő kéz.

A visszaszerzett föld az erélyes kéz alatt visszaadta mindazt, a mi elveszett. A hajdani gazdagság visszatért. Az elrabolt templomkincsek helyébe újak jöttek, az oltáron szobrász és festész remekelt, muzeumok gyüjtettek össze ritkaságokból, s felépült a kolostor büszkesége, a kincseket érő könyvtár, melynek karzatait, táblázatát, állványait bámulandó remekben magyar asztalosok készíték, magyarhoni ritka fanemüekből, a díszitések gyönyörű tiszafa- és szömörcze-lapokból alakítva, kiváló ízléssel. A tudomány minden ága képviselve a nagy foliánsok s a tarka kötésű zsebkiadásokban, egész a classica és a modern litteraturáig; köztük becses incunabulák, egyetlen példányok, érdekes kéziratok, a régi nyomdászat remekei, s a miniatur-festészet és szépirászat türelempéldányai.

De nem csak a küllem új és nemzeti: a szellem, mely azt alkotá, vele azonos; ezen kolostor tanárokat nevel, kik az előhaladott tudományos képzettségben, a szabadelvű felfogásban, s a hazafias érzületben minden más felekezet tanáraival méltán versenyeznek.

«Haladás, szabadelvűség, hazafiuság» egy kolostorban! szokatlan fogalom; de köztudomású, hogy úgy van, s a történetírónak, ki egy nagy esemény emlékét akarja plastice kiemelni, ahhoz méltó piedestalul a külzetet is élethíven kell kifaragnia, hogy szobrából érthetlen torzkép ne legyen, vagy hihetlen ábrándkép, vagy a mi legrosszabb: prózai sáralak.

Ez a kolostor növendékeire nézve nem börtön, hanem otthon; nem sírbolt, hanem egy világ.

A tantervből a kényelem s az egészségápoló élvezet sincs kifeledve.

A tantermek mindegyikében csak nyolcz növendék foglal helyet saját íróasztala mellett; csupán a természettani előadásokra gyülnek össze egy közös teremben. Üres idejét mindenki töltheti szabadon választott mulatsággal: minden tanoncznak van külön kertje; a közös kertben fedett tekepálya, a teremben tekéző asztal, távolról odavezetett forrás-viz csorog a folyosón márvány medenczébe, s fürdőszobákban válogathat, kinek hideg, kinek meleg tetszik; pipázni egy külön terembe gyülnek össze, s ott állnak, sorba támogatva, longissimáik a közös dohánydöböz körül; ott vannak a hegedűk, violoncellok, fuvolák, mikkel quartetteket rendeznek; télen járja a korcsolyázás a befagyott tavon. Étkezésük tápláló és izletes, melyből egy kis adag bor sem hiányzik; éjszakára tiszta kárpitos ágyak várnak reájuk négyesével egy teremben; az egy szobában lakókat hajlamaik válogatják össze. – És azután van minden évben két hónapjuk, a mikor a rend minden tagja: novitius, diakonus, tanár, perjel és apátúr teljes szabadsággal mehet a világba, a merre kedve tartja, s nem őrködik felette más, mint saját fogadalma; a mikor még szerzete fehér palástját is leteheti, az sem gátolja lépteit.

Ebben a kolostorban nincs semmi poézis! Nincs sem börtön, sem kínzó eszközök, sem befalazott üreg, hová az élve eltemetettnek lyukon adogatnak be kenyeret és vizet, sem a szőring alatt viselt szeges öv, sem mezitláb vezeklés, sem sanyarú jejuniumok, sem éjjeli virrasztások, ascetai testsanyargatás; és semmi neme a büntetésnek arra nézve, ki hibát követ el vagy a kényszernek arra nézve, ki a zárdát el akarja hagyni.

Ennek a kolostornak a tagjait nem köti más hatalom egymáshoz, csak a kölcsönös szeretet.

Az engedelmességi fogadás, melyet önválasztotta apátjuk kezébe tettek, nem nehezebb, mint egy gyermek engedelmessége atyja iránt.

Egymás közt úgy nevezik magukat, hogy «testvérek».

Főnökük az apátúr, egy szelid arczú, jámbor kedélyű agg; Socratesfő – szakáll nélkül; soha nem iszik bort (az áldozat-kelyhen kívül), soha föveg fején nincsen (az infulán kívül), soha nem beteg, soha nem haragszik. – Úgy tünik fel gyermekei között, mintha rájuk nézve nem csak atya volna, de maga az «alma mater» is benne személyesülne.

Nem félnek tőle: – szeretik.

EGY BETEG TESTVÉR.

Egy nyáron kiütött a himlő-ragály a vidéken. Gyorsan elterjedt az a falvakban. Ily vész idején a pap egyszerre testi-lelki orvos. A fehér barátok ifja-vénje el volt foglalva a körülfekvő falvakban betegek és halottak körüli szomorú szolgálattétellel. Önfeláldozó buzgalommal vállalkoztak a küldetésre.

Csupán egy vallotta meg nyiltan az apátúrnak, hogy ő fél. Az apátúr ennélfogva felmentette őt a beteg-látogatás kötelessége alól, a ki fél a ragálytól, az ne közelítsen. – Ez az egy volt Gedő.

Pedig társai előtt ő volt bátorságáról hirhedett. Ő mert az alig befagyott tó ujjnyi vékony lemezén korcsolyával végigsikamlani; ő tette meg azt, hogy a kastély keskeny párkányán végigsétált, s a közben még hegedült is; ő volt az, a kinek hiába beszéltek, hogy áthevülten, izzadtan, jéghideg vizet ne igyék, s a ki társai közül egyiktől sem félt, s a hogy szóval mondá, magától az ördögtől sem s a hogy tetteivel igazolá, főnökeitől sem. Hanem a ragálytól félt.

Nagyon tudott félni.

Nem is hált abban a teremben, a hol a beteglátogatásból hazatérő társai voltak; hanem áttétette az ágyát az infirmeriába.

Ezt ugyan a babonás hit istenkisértésnek nevezi: ha egészséges ember előre a kórodában keres menedéket; de Gedő a babonától sem félt. Ő csak a reális veszélytől tudott rettegni, s ezúttal a kolostorban egyedül a kóroda volt vésztelenített hely.

Pedig ám a ragály is épen olyan láthatatlan, megmagyarázhatatlan ellenség, mint a vakhit alkotása: az átok; nincs szárnya, még is repül; nincs körme, még is megfog; nincs foga, mégis megmar.

A ragály rég elmult, hónapok teltek el utána. Azok közül, a kik benne naponként keresztül-kasul jártak, egy sem esett áldozatul. És akkor, mint egy zivatar után elkésett villám, sujtotta le a rég más vidékre költözött ragály az egyedül őrizkedőt. Gedő testvér kapta meg a himlőt a legveszélyesebb alakjában a kórnak.

Most azután jó oka volt az infirmeriában feküdni.

Társai felváltva ápolták: ágya mellett éjjel-nappal ott ült egy és őrködött felette. A himlőkórosok igen nyugtalan betegek. Gedő mindannyi közt a legrosszabb volt.

Mikor az a szak következett a kórlefolyásban, a midőn a beteg hajlandó az arczán égető viszketegséget egy veszedelmes karmolással megszüntetni, mely által az Isten képét egész életére elcsufitja magán: akkor kénytelenek voltak a kényszer-zubbonyt feladni rá, hogy kezeivel ne árthasson magának.

Ez fokozta lázas dühét.

A válságos éjszakán Incze testvér virrasztott mellette. A beteg ilyenkor mindig ébren van, vagy hagymázban beszél.

Incze a bölcs Kempis Tamás munkájából olvasott fel előtte: A beteg ingerülten szakítá félbe:

«Csapd be azt a könyvet; ha azt nem akarod, hogy ordítsak, mint a behemoth.»

«Mit kivánsz?»

«Azt, hogy szabadítsd ki a kezeimet ebből a zubbonyból.»

«Nem lehet. El fogod arczodat ékteleníteni.»

«Azt akarom. Hadd legyek csúf. Legalább, ha tanár leszek, félni fognak a pofámtól a kölykek. Hejh, kapjam őket egyszer a kezembe; több botot elnyüvök rajtuk, mint Orbilius Pupillus, a római gyereknyúzó grammatikus. Hadd marczangoljam össze az arczomat, kérlek. Ha pap lesz belőlem, nem kell az ördöggel ijesztgetnem a híveimet, magam is megijeszthetem. Többet szenvedek, mint Jób. Hiszen Jóbnak, mikor bélpoklos volt, szabad volt undok testét a szemétdombon cseréppel vakarni.»

«Nyugodjál meg, testvér.»

A beteg féldeliriumban beszélt.

«Ejh, én nem vagyok neked testvér; csak ős anyánk volt közös: Éva asszony. Az én apám nem volt Ádám, – hanem Szammáel: Éva asszony balkézi házassága. Attól eredt Káin. Csak olyan atyafiság ez. Eredj fel a könyvtárba, keresd fel nekem a gnosticusok közül azt, a melyik Káin és Abel legendáját kommentálja. Saturninus, Tatianus vagy Carpocrates közül az egyik. Majd megmutatom abból neked, hogy az első két testvér is leányokon veszett össze: egy szép leányon, meg egy rút leányon. A szép Aklimát mind a kettő szerette, s a rút Lebuda egyiknek sem kellett. Ezért azután Abel urat, a te nagyapádat, agyoncsapta az én nagyapám, Káin. És azután hordozta egy állatbőrben a hátára kötve magával erdőn-hegyen át, mig egyszer meglátta, hogy a cserebülyök hogy hantolnak el egy döglött vakandokot, s azoktól megtanulta az első temetkezést. És ez mind leányok miatt történt: az áldozat füstje csak emblema.»

«Ránk nem szállott az ő örökségük.»

«Ki tudja? Borgia Caesar bibornok volt, s megfojtotta a szép Aklimáért annak a férjét.»

«A ki keresi a kisértetet, megleli azt, ha bibort visel is.»

«Vigyázz Innocenti! Tudod, hogy a kisértő körüljár, sicut leo rugiens, quaerens, quem devoret?»

«Küzdünk ellene szent Antallal.»

«Könnyű volt Antalnak szentnek maradni. Hol kisértették? A pusztában. Kik kisértették? Álmok, phantasmagoriák. Álmodott csábleányok, álmodott aranyhalmazok, álmodott étkek. Könnyű volt el nem csábulni. Csak fel kellett ébredni az álomból. Csak az ördög volt a kisértő. De jőjjön csak Antal oda, a hol eleven ember a kisértő, a hol élő asszonyarcz nevet a bűnös élvezetvágytól, a hol igazi pénzzel kinál a sunnyogó saintsimonismus, s a hol nem hazudik a pincerna és refectorium, azután ott maradjon meg ascetának!»

«Tekints magad körül, s látni fogod a kit idéztél. Férfiakat, kik vizet isznak a vendégeik számára megrakott gazdag asztalnál, s kincseiket Istennek s emberiségnek áldozva, ők maguk szőrcsuhában járnak.»

«Mondd: örök kényszerzubbonyban. Szabadítsd ki kérlek a kezemet, hadd legyek hozzájuk hasonló. Engedd megrontanom a testemet, ha meg akarod menteni a lelkemet. Talán ha rút fogok lenni, egészen más életnézeteim lesznek. Megnyugvó, zárkozott ember leszek. Az a tudat, hogy a pofám fertelmes, elfojtja bennem a kínzó vágyakat. Tudni fogom, hogy a kik rám néznek, utálnak, s nem fogok náluk szeretetet keresni. Hallgass rám. Engem ne keressen a kisértő, a ki fenyeget, hogy megesz; olyan kedvemben találhat, hogy megeszem őtet én! Én nekem rossz gondolataim vannak. Felóniát főzök magamban. Arra gondolok, hogy ha én ép testtel, arczczal kelek föl most, csak addig maradok veletek, míg hasznát veszem. Ti tápláltok, ruháztok, megtömtök tudománynyal. Mikor készen leszek, odadobom lábaitokhoz a palástot és skapulárét, s megyek örülni az életnek. Ez a szándékom. Nos, kiszabadítod-e a kezemet?»

«Imádkozni fogok Istenhez, hogy gyógyítsa meg testedet és lelkedet.»

«Útjában fog állni imádságodnak minden gondolatom. A hol járok, a hol kelek, mindenütt lázadást szítok fogadalmaink ellen. Nem tűröm az engedelmeskedést, nem a szegénységet, nem a vágyak megölését. Férfinak tudom magamat, ifjunak és szépnek. Ha egy deli nőarczot meglátok, ha egy délczeg férfival találkozom, ez a látás, mint a ragályos incubatio lappang véremben, s alkalmat vár, hogy kitörjön. Mikor egyik oltárképünkön azt a szép Magdolna arczot látom, eléje térdelek, s lelkemben azokat a titkokat kutatom, a mikért e könnyek fakadtak, s hogy miért nem lehet azokat letörölni? Ez az a daemon, a melyiket nem űz ki az «exsufflatio». Mikor a kőrisfák virágait meglepi a spanyol légy, hogy a bűztől nem lehet a park azon osztályához közelíteni, én akkor egyedül sétálgatok ott magamban, s e langymeleg émelyítő szagot tele tüdővel szívom be. Ti bölcsek azt mondjátok, ez a szagműszer allotriophagiája; de én tudom, hogy ez a philtra. Ah, minő zúgás, csengés ez itt a fülemben. Úgy nevezik, hogy «apácza-zengés».

A beteg megkísérté veszteg maradni. De nem soká tartott az neki. Újra felsikoltott egész dühvel, a himlőkórosok sajátszerüen elcsukló hangján rikácsolva:

«Bocsásd szabadon kezeimet, hadd tépjem velük ezt az elátkozott arczot. A minap egy szép szőke leány azt mondta a másiknak, mikor a templomból kijött: nézd minő szép ifju! és rám mutatott; társnéja nevetett és azt mondá: hagyd el: hiszen pap. Engedd, hadd csináljak magamból szörnyeteget. Száműzzetek innen! Én elrontok másokat is. Systema van az őrjöngésemben. Tudod-e, hogy az emberi tagok és mozdulataik egy teljes alphabetet képeznek? Ezt én találtam ki. Tanuld meg tőlem te is, hogy azután tudhasd, mit tesznek azok ketten-hárman és többen is, kik a legünnepélyesebb tények alatt mintegy véletlenül homlokaikat, szemeiket, mellüket érintik ujjaikkal? Tanuld meg tőlem: A: a fül, auris. B: az áll, barba. C: a nyak, cervix. D: a középujj, digitus. E: a mozduló száj, edo. F: a homlok, frons. G: a térd, genu. I: a lágyék, ingven. K: a fő, caput. L: az ajk, labies. M: a kéz, manus. N: az orr, nasus. O: a szem, oculus. P: a mell, pectus. R: a nevető ajk, risus. S: a szemöld, supercilium. T: a lábszár, tibia. U: a köröm, ungvis. V: a has, venter. Majd aztán ügyelj a mozdulatainkra, s abból megtudod, hogy mikor némán, csendesen ülni látszunk, s csak kezeink mozdulnak néha, miről beszélünk? Óh, minő gyehenna ég a fejemen belül, s ti nem engeditek, hogy az öklömmel üthessem azt, míg szétszakad!»

Incze megujitá a hűtő borékot a lázkóros homlokán és gyuladt fekélyektől égő arczain, s beadta neki a csillapító gyógyszert; mire az sok hánykódás után elaludt végre, és mély álomba sülyedt.

Ezalatt Incze kilopózott, és szobájából elhozta az ágya fölött függő szűz Mária-képet, s odaakasztá a falra, a beteggel szemközt, hogy a mint az fölébred, első tekintete e minden földi szenvedélytől tiszta művészi alkotású képre essék. Talán ez enyhíteni fogja lázas agyának tüzét.

Mikor a nap első sugarai átpiroslottak a szömörczefák lombjain, gömbölyű karikákat vetve a kóroda belső falára, a beteg fölébredt, s halk, rekedt hangon könyörgött ápolójának:

«Emeld föl szemeimről a takarót.»

Incze sietett kivánatát teljesíteni, s jóságteljes hangon kérdezé tőle: hogyan van?

«Csendesebben», suttogá a beteg.

Incze ismerte már a kór lefolyását sok tapasztalás után.

«Túl vagy a veszélyes válságon. A másodláz is lefolyt. Sokat szenvedtél alatta.»

«Panaszkodtam?»

«Láttam.»

Egy pohárból mandulatejet adott a betegnek innia.

«Ma már szemeidet fel lehet takarni, s holnap kezeid is felszabadulnak.»

«Ejh, vidd innen ezt az italt: nem állhatom ki.»

– Mit kivánsz?

– Adj bort.

Incze hozott neki vizes bort. Ez jót tesz a kimerült idegeknek.

Attól újra elaludt a beteg: érzékeny szemei nem vették észre a Mária-képet.

Azután egész nap aludt. Incze egész nap mellette ült, s borogatta orczáit langyvizes kendőkkel. E korszakban legragályosabb a kór lymphája; benne van az a beteg lehelletében, érintésében, a szövetben, melylyel takarózik, s a szoba levegőjében. Incze nem engedte magát fölváltatni.

Következő reggelen már egészen megszünt a láz; Gedőről levették a kényszerzubbonyt. Sarcasticus kedve visszatért. Észrevette a Mária-képet ágyával szemközt.

A mint Incze odalépett kórágyához, így szólt hozzá: (Kedve volt már szurkálódni.)

– Én ismertem a te apádat. Szentképfestő volt Gyimóton. Nem tanította neki a mesterségét senki: magától jött rá. Egész nap mázolt, szegény, buzavirágszin palástos Megváltókat és rózsaszin köpenyes Miasszonyainkat. Zöld kantust csak szent Cicellének adott. Remekül ki tudta rakni aranynyal a fejeik körül a glóriát, az aureolát, s ezüsttel a hét tőrt, mely a Boldogasszony szivét átszúrja. Az egész vidéket ő látta el szentképekkel. Olcsón adta. Alig kereste meg vele a napszámot. Azért adta olyan olcsón, hogy a zsidó piktorokat elszoktassa a szentképfestéstől. Minden képe egyforma volt. Azt hiszem, hogy álmában is tudta volna már azokat festeni, vagy sötétben, bekötött szemmel. Félig-meddig belső ember volt már: a papok is ismerték mindenütt. Minden vásáron, minden búcsun ott volt a szentképes ládájával. Nekem is ajándékozott egy sárkányölő Szentgyörgyöt, mikor nála voltam: tetszett neki, hogy úgy dicsérem a képeit. El is csakliztam azt a városban nyolcz garasért. Te is segítettél neki mázolni vakácziók alatt; de neked azt mondta a megboldogult: hagyd el fiam, ne állj te az én mesterségembe, tanulj inkább diákul beszélni ezekkel a képekkel, a miket én festek; az könnyebb munka, s jobban táplálja az embert. Állj be papnak: lesz belőled perjel, apátúr, talán püspök is. Jó konyhát, jó pinczét tarthatsz s nem bajod, ha a buzát megeszi a drótféreg: a tiedet nem eszi meg. Négy lovon jársz. Még majd a szegény atyádfiain is tudsz segíteni néha napján. Mikor azután kedvet kaptál a papsághoz, akkor, mint jó szófogadó gyermeknek, jutalmul festette az öreg ezt a szentszűz képedet. Az öreg igazán remekelt rajta, felülmulta saját magát. A többi képei vásári mázolatok voltak, ez művészi ihlett alkotás. A szinvegyülete Tintoretto ecsetjére emlékeztet. Pedig a többi képei nem emlékeztetnek másra, mint Kóbi Iczig pamacsára, a ki boltczímereket pingál. A többi csak festett vászon: ez egy eleven kép. Van benne valami csodálatos földi báj, elvegyülve földfeletti magasztossággal. Ennek a képnek az eszménye nem született a te öreged agyában. Ez egy élő nő másolatja. Vigyázz magadra Innocenti! Minden este, reggel e kép előtt térdepelsz: ha egyszer rátalálsz az eredetijére nehéz lesz a térdednek elszokni a meghajlástól.»

Incze szentségtörésnek vette e czélzást, s a gúnyolódó előtt eltakará a függönynyel imádata szent tárgyát. Úgy fájt neki e profán beszéd, mint mikor az ártatlan gyermek azt a rágalmat hallja szülői felől, hogy azok földi szerelemmel szerették egymást. Kedélye visszataszítja ezt a gondolatot.

A veszély elmultával azután megszünt Gedőt ápolni, felváltotta őt más.

Gedő felgyógyult; arcza nem éktelenült el; egy hét mulva csekély maradványai látszottak még rajta a kórnak: akkor visszatérhetett társai közé.

Sokat köszönhetett nekik, leginkább Inczének; de nem volt szokása a hálálkodás. Nem is volt nézetei szerint, mit megköszönni. A megmentett életet? vagy a megtartott sima arczot? az ép szemeket? De hát mire jó neki az élet, az ifjudad arcz, az ép szemek?

Ezt kérdezte ő számtalanszor ama kínos éjszakákon Inczétől, kisérve daemoni kifakadásoktól, a gondviselés ellen emelt vádaktól.

Mikor azután felgyógyultan találkozott Inczével: épen a tanteremben volt az, azon időköz alatt, melyet a kolostori napirend így jelöl meg: 12 túl XII-ig. (Ez a különbözet a toronyóra és a belső óra ütése között.) – Így szólt hozzá:

– Emlékezel-e még azokra a szavaimra, a miket ama keserves éjszakán intéztem hozzád? Akkor hallgattál, nem feleltél semmit: beteg voltam; kimélni akartál. Emlékezel-e rájuk?

Incze nyugodtan felelt neki:

– Ha hagymázban mondtad azon szavaidat, akkor, mint gyógyító ápolód, a kórtünetek jelenségei közé számítom kifakadásaid, ha pedig józan észszel, meggondolva mondtad, akkor mint lelkész, gyónásnak veszem azokat; titkul tartom, s megadom rájuk a feloldást.

Ámde Gideon daczosan felemelte veres foltoktól még mindig égő arczát, a helyett, hogy fejét alázatosan lesütötte volna.

«Nem úgy! Se nem mint orvos, se nem mint pap állsz velem szemközt: hanem mint peres fél; kérdeztelek, adós maradtál, felelj meg: mire jó hát ez az élet, a mely a mienk? felelj most, midőn mindannyian üdvözöltök, hogy életben maradtam.»

Incze egy perczig lecsüggeszté fejét, erős szemöldeit összevonva, mik homloka izmait kérdőjelek redőibe vonták, azután nyugodtan kiegyenesedett, s mondá:

– Választ adok. Mi az élet «itt» és bárhol «e földön» nekem és neked? A hit, remény és a szeretet. Hiszek az emberiségben, hiszek a hazámban, hiszek a mennyországban; remélem az elsőnek tökéletesülését, a másodiknak felvirágzását, a harmadiknak örök üdvét; szeretem a hármat együtt… S a mi tehetségeimtől telik, minden erőmet e három elérésére fordítom, s ez a munka – az élet… S e munka nincsen öröm nélkül: e munkának sikere a gyönyör. A ki munkájában nem találja fel az örömöt, az nem élő; az csak kenyérevő halott. S ez életnek örömei magasztosak. Enyim a természet világa. A fák növésében, a csillagok hullásában tanulom ismerni az Isten hatalmát, s a természet alkotó erejét, a növények az én barátaim, s a bennök rejlő gyógyerőt megvallják nekem. A négy elem minden meteorjai hozzám beszélnek, s a porszem és a vízcsepp csodákat mutogat nekem. Enyim a tudományok világa, melynek magasain minél feljebb hágok, annál szélesebb látkör terül el körülem, bámulatos új országaival, mik közül csak egynek is minden titkait megismerni, rövid az élet. S a tudomány titkainak gyönyöre több, mint mindaz, miket szomj, éh és sovár szív megóhajt. S a mit gyüjtök, az nem holt kincs, száz- meg százfelé elosztom, s elosztva több lesz. Enyim a jövő nemzedék világa. A lelki fénynek egy kis központja leszek, melytől a többi lelkek meggyuladnak. S rajtam áll, hogy az ivadék, melynek szelleme rám volt bízva, okos, mívelt, boldog, igazságszerető, hűséges és erényes legyen. Ha megvénülök, egy nagy család vesz körül, fiak, unokák, dédunokák, az az erkölcs, az a tudomány él tovább, melyet én szereztem nekik: apáiktól csak testüket kapják, de lelkük kincseit én tőlem. Enyim az emberi kedélyek világa. Én osztom nekik az áldást örömeikhez, én osztom a vigaszt szomorúságaikban; én fogadom őket a bölcsőiknél, én kisérem a sírig; én segítem felállni az elbukottakat, én térítem meg a vétkezőt; én állok az egész nép előtt, mint vezér, s vezetem fel őt a porból a mennyországba. S a menny világa is az enyém. Enyim a hitnél fogva. Enyim az előttem haladott vértanúk, hitbajnokok érdemeinél fogva, kiket követnem könnyű és édes munka nekem, s kiknek boldogságát elérhetnem erősebb vágy nekem a szív minden szenvedélyeinél. Enyim önlelkemnek világa! S ott béke van és nyugalom… E béke, e nyugalom malasztját adja meg neked is a Mindenható: én édes testvérem, hogy tudjad, mi «itt» az élet?

Az egész diaconus sereg elragadtatva a beszélő ifjú ihlete által, lelkesülve kiálta fel chorusban: Amen.

Csak Gideon nem monda rá ament. Himlőhelyes arczán valami dæmoni mosolygás vonaglott. Szemei még véresek voltak a lefolyt betegségtől; oly bántó volt nézésében.

Odahajolt Inczéhez, s azt sugá neki halkan:

– Ez így lesz mindaddig, a míg Madonna-képed eredetijét egyszer feltalálod.

Incze szánó arczkifejezéssel fordult el tőle.

A második tizenkét óraütés is hangzott, s utána a jeladó harangszó.

Mind elhallgattak egyszerre. Imádkoztak.

A DUDAI LÉVITA.

Egy őszi napon valami parasztszekér állt meg a kolostor előtt. A fuvarosgazda levelet hozott az apátur számára.

Valami messzeeső faluból kértek egyházi segítséget. Keresztelni kellett egy újszülöttet.

Az egész falu protestans, az újszülött anyja pedig római hitű, a gyermek gyönge, útra nem vihető, a szertartás sürgetős; a feladat a kolostoré: tagjai közül valakit kiküldeni, a ki azt végrehajtsa.

A rendes lelkész távol volt: az apátur Incze testvért szólítá fel, hogy keljen útra a kivánt szertartást elvégezni.

Incze készen volt hirtelen; ő és az egyházfi felültek a szekérre. Az egyházfinak jobb dolga volt: ő a kocsis mellé került s az magának jó ülésről gondoskodott, míg Incze számára csak egy kéve zsupp volt odadobva a saraglyába ülésnek; hanem hiszen (mint Gideon testvér mondá) az első apostolok, mikor keresztelni jártak, még ilyen alkalmatossággal sem voltak ellátva.

Négy óráig tart az út oda; ha ugyan útnak szabad nevezni egy szakadatlan kővágányt, a minek az a czélja, hogy egy szekéren ülő embernek minden porczikáját kipróbálja, hogy jól oda van-e a másikhoz kapcsolva.

Dudának hítták azt a falut, a hová Inczének kegyes küldetéssel kellett mennie.

Ott feküdt valahol a Bakonyban az Isten háta mögött. De annál szebb volt a lakosaitól, hogy ők még a háta mögött is tisztelték az Istent, még pedig hogy erősen tisztelték, az azzal bizonyítható be, hogy mindannyian kálvinisták voltak, a kik maguk kenyerén dicsérik az Urat.

Templomot is építettek maguknak, már olyant, a milyen tőlük tellett, biz annak tornya nem volt; mellette állt a harangláb, s maga csak azért nem harangozott a pap, mert először is a csengetyű régen el volt repedve, másodszor pedig, s ez a fődolog: nem is szokott ő náluk pap lenni, hanem csak lévita, a ki egy személyben képvisel papot, kántort, tanítót; prédikál, imádkozik, keresztel, temet; ábéczét tanít, s a híveknek beénekel meg kiénekel. Akad azért erre a helyre is mindig ember, s a dudaiak meg vannak az állapotjukkal elégedve, s nincs az a földi kincs, vagy égi malaszt, a miért hitüket elhagynák.

Pedig bizony nagyon szegény emberek. Népdal is van róluk: «Dudaiak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek.» Igen is, szenet égetnek, ez az ő földi hivatásuk. Nem is tagadhatnák el, ha akarnák sem, mert a szénpor annyira bevette magát epidermisük minden porusába, hogy szinükre nézve æthiopi fajnak tekinthetők.

Kis helységük el van dugva mély hegyvölgy közé, tekervényes, zökkenős út vezet odáig, melyen még akkor is kerékmarasztó sár van, mikor másutt országos aszályról panaszkodnak. Ereken, patakokon kell járni hid nélkül; terebélyes vén fák keresztül nyujtogatják az úton vastag gyökereiket, s a meztelen sziklafalról csepeg alá a viz.

A hegyeket rengeteg erdők borítják. Itt terem a falu népének a kenyere: a fa, a mit előbb szénné kell égetni; mert ha faalakban akarná a városba beküldeni, többe kerülne neki a fuvar, mint a mit a fa érne.

Egy mély üst fenekén fekszik a kis helység, melyben már délután négy órakor nyáron is este van. Köd és füst közül feketéllenek elő a szalmás háztetők, rendetlen hosszú utczát képezve egy kanyargó hegyi patak mentén, mely elébb jól felmossa az odavezető utat.

A mint a fakó szekér, mely Inczét idáig hozta, az úton átcsergedező patakhoz ért, a hol a lovak szokás szerint megálltak a vizbe belekóstolni, a patakon túl egy férfialak látszott az érkezőre várni, a kinek nem kellett bemutatás, hogy első tekintetre meg lehessen benne ismerni a falu lévitáját.

Hosszú sovány alak, előrehajlott nyakkal, melyet egy fekete nyakkendő oly szorosan tart bepólyázva, mintha büntetésből volna rácsavarva, úgy hogy mikor a fejét félrefordítja, az álla egyet vonaglik belé. Arczát nézve, lehet az ember nagyon fiatal is, lehet kicsinyt vén is. Simára van borotválva, de elég ránczos; s bár nagyon komoly mindig, de azért még is bohókás. Haja hosszúra van eresztve, s fekete kabátja állig begombolva, a mi nem csekély vezeklés nyári időben. Minden ékszere egy lószőrből kötött gyürű balkeze kis ujján; azt nyilván maga készítette; jobb kezében egy görcsös pálcza, melynek fejére egy kutya van faragva: ez is saját művészi alkotása.

A parton álló alak elébb egyet köszörült a torkán, azután rekedten, torokbaszorult hangon megszólítá Inczét, balkezével belekapaszkodva a lőcsbe:

– Jó napot, felebarátom. Itt várék, mondván szent Dáviddal: aki utasokkal eszik, áldozik. Nem hallgatom el ugyanis, hogy az út, mely falunkba viszen, oly sáros és zökkenős, hogy sokkal jobbnak találnám, ha felebarátom leszállana itten, s én aztán elvezetném itt a szép mezőn keresztül a kerteken át a parochiáig, a szép zöld pázsiton. De meg azután – khm, rhm (ez a torokköszörülést jelenti), hogy az igazat megvalljam: – igazmondás légyen szájamnak ejtése, tartván Ezekiással; nem igen szeretném, hogy egy más hitű szerzetes menne végig szekéren az egész falun, s a parochián szállna le; mivelhogy olyan az én népem szent Dávidként, mint Básánnak bikái; ennélfogva jobbnak látnám, ha e szép virágos pázsiton keresztül s a többi.

Azzal szokta a mondását bevégezni rendesen, hogy «s a többi,» mikor már sejtette, hogy úgy is érti a hallgató.

Incze mind a való indokot, mind a helyettesítettet elégnek találta arra, hogy a szekérből leszálljon, a mi négy órai zötyögtetés után valódi pihenés volt ránézve, s szivélyesen sietett kollegáját üdvözölni.

– A dudai lelkész urat tisztelhetem? kérdezé.

– Nem lelkész, csak lévita: igazítá ki az elfogadó. Nevem Sós Márton, semmi egyéb. Ha úgy tetszik.

Azzal maga mellett bocsátva vendégét, azon igyekezett, hogy azt a keskeny gyalogút használatában megtartsa, az ő csizmáinak kevesebbet ártván a harmatos fűben gyalogolás.

– Engem egy véletlenül itt született katholikus kisded megkeresztelésére híttak ide, mondá Incze.

– Az bizony aképen történt, magyarázá a lévita, hogy valami kóbor asszonyszemély itt bujdokálván, az elkerülhetetlen sors e faluban érte utól, a hol is senki őt be nem fogadván, utoljára is a parochiára menekült, s ott a tiszteletes asszony által befogadtatott és ápolás alá vétetett. Úgy tudom, hogy leányzó az, aki született, s mivel hogy az anyja katholika: ezért máshova kellett folyamodnom, mert félő, hogy a gyermek meghal.

– Pedig ez a véletlen nagy kellemetlenség lehet önre nézve, mondá Incze. Önnek igen hitbuzgó népe van.

(Ezt onnan tudhatta Incze, mert kocsisa az egész úton nem volt rábirható, hogy valami kérdésére feleletet adjon; ha pedig szemközt találkozó ismerős kérdezé, há megy, mit visz? annak azt felelte daczosan: ördög vagyok, papot viszek.)

Sós Mártont nem vitte rá igazmondó lelke, hogy egy el nem követett jó tettel dicsekedjék.

– Nem az én cselekedetem az, hanem a tiszteletes asszonyé, meg a leányáé.

– S az nem az ön családja?

A lévita meggondoltan lógatta a fejét, s sokáig gondolkozott rajta, hogy mit feleljen.

– Az az elődöm özvegye. Én még új ember vagyok itten.

S hogy még jobban elhárítson magáról minden érdemet és felelősséget, egészen tisztába hozta a helyzetet.

– Az özvegy most a kegyelem-esztendőt tölti itten. Nálunk az a szokás, hogy a lelkész özvegye férje halála után még egy évig a parochiában marad, mint Mózes mondja: Ne üzd ki a kecskét gödölyéjével együtt! s azon évben az egész fizetést ő kapta.

– S mennyire megy ez a fizetés Dudán?

– Biz az sok. Tizenöt forint készpénzben, tizenkét öl fa, kilencz szapú kétszeres, hat zsák karórépa, hat zsák csöves kukoricza, fél mázsa só, egy birka, egy tehéntartás, fél láncz kertiföld, négy sertésre makkoltatás, azután minden pártól egy sonka; ha szilva terem, minden üsttől egy itcze vutka lukmának, aztán minden gyerektől, a ki iskolába jár, egy tyúk meg tizenkét tojás; minden szekeresgazdától egy fuvar, azután minden temetésért egy huszas énekkel, egy tizes ének nélkül. – S a többi.

A lévita mindezt nagyon komolyan adta elő.

Incze közel volt hozzá, hogy elnevesse magát e furcsa fizetési sorozaton, mely soknak az igaz, hogy «sok», csakhogy együttvéve «kevés».

– De hát meg lehet ebből élni?

– Bizony nem olyan bőven, mint a kalocsai érsekségből; hanem hát erre is akad ember. Nálunk is vannak jó parochiák; de azokba csak olyan ember jut, a ki első eminens volt, vagy akinek esperes az apja, vagy legalább az ipa; az olyan ember pedig, mint magam, a kinek csiszlik volt az apja, s a ki mindig első volt a classisban – hátulrul: – mert mint szent Márk evangelista mondja: az utolsók lesznek egykor az elsők; – annak idejut ki Dudára s a többi.

A jámbor lévitában jó adag maradt meg a «bennlakói» mórióskodásból, keverve az öngúny cynismusával.

Incze érzé, hogy tőle gyöngédtelenség volna ezt a kérdést tovább űzni-fűzni s abbahagyta azt. De nem úgy Sós Márton. Ő benne megvolt a cynikusok dicsvágya: a nyomorúsággal kérkedni, s most már egészen be akarta avatni a helyzetbe kollegáját.

– Még az előttem megholt lévitának könnyű volt a dolga. Életrevaló felesége volt: az könnyített a sorsán olyaténképen, hogy a kertjében káposztát termesztett, s rengeteg pénzt árult belőle. Nevetni tetszik ugyebár azon a szón, hogy «káposzta?» Pedig ne tessék nevetni; mert az ő káposztái olyanok a káposzták között, mint Góliáth a filisteusok között: elhordták azokat messze földre; még Veszprémbe is. Kérdezze meg csak a püspöktől!

Incze azt mondta, hogy inkább elhiszi.

Sós Márton pedig már benne volt a káposztában, s nem akart belőle kijönni.

– És aztán nem tudja ám senki más ennek a káposztatermesztésnek a titkát, egyedül a tiszteletes asszony. Hiába is próbálgatja azt más. A többi szomszédjának csak karalábéja terem, az is fás. Én tudom, mert nekem főznek belőle. Mensa ambulatorián éldegélek addig, a míg az özvegy kegyéve tart; s a többi.

Azután úgy látszik, mintha más érdekesebb tárgyra akarná átvinni a beszélgetést.

– Nézze csak felebarátom, találja ki, micsoda fából van ez az én botom? De csak vessen hozzá. Mondjon valamit.

Incze találgatta; az igaz, hogy csodálatos egy termény is volt az: erei, csomói, czikkei vannak, bunkó a végén: fiatal szágópálma? aloeszár? fává lett pulykaorr?

– Egyik sem! szólt diadallal a lévita: ez annak a káposztának a virágtorzsája, a mit a tiszteletesné termeszt.

Incze gyöngéden érinté azt a kérdést, hogy elvégre is mi sors vár egy ilyen elárvult papözvegyre, ha a kegyév letelt, s azontúl se fizetés, se káposztás kert?

– «Jó az Isten: ki a mezők liliomait ruházza», mondja bölcs Salamon. Azért csak nem látott még senki özvegy papnét koldulni menni. Többnyire vagy maga férjhez megy, ha még fiatal, vagy ha eladó leánya van, azt veszi el valaki, s aztán annál telepszik le. Gyakorta maga a hivatalbeli successor az, a kit számára rendel az Isten, mondván Mózessel: «nem jó az embernek egyedül élni.»

Incze discrétus czélzást tett, hogy talán itt is találkozunk az isteni gondviselésnek hasonló ujjmutatásával?

A lévita arczvonásai akaratlan mosolyra vonultak e kérdésnél. Sovány arczbőre feszes redőket vetett e mosolynál, melyet hasztalan iparkodott el-el simítani; az áruló derültség erővel visszatért megint. Tetszett is neki a kényes gyanusítás, meg nem is. Hizelgett a férfiui büszkeségnek, de homályosítá a papi méltóságát.

– Nem lehetetlen a dolog. Az özvegy ugyan már kissé idős; de igen jó áldott teremtés, és kitünő jó gazdasszony; a leánya ellenben szép és fiatal, de nagyon akaratos természet és még mindig tudatlan.

– És így nehéz a választás.

– De bölcs Salamonnal tartunk, könnyű. A leány feleségnek, az anyja napamasszonynak és – s a többi.

– E szerint csak Isten áldása kell hozzá.

– De bizony van a dolognak egy bibéje. Egy igen nagy bibéje. Tetszik tudni: én fanatikus nem vagyok. Én semmi más vallásbelit nem gyűlölök. Én soha a pápista diákokkal nem verekedtem, sem őket pullusoknak nem csufoltam, a lutheránusokról sem terjesztettem odiosus anekdotákat, még a zsidókat sem bántottam soha, ráczot pedig testi alakjában nem is láttam, erre mifelénk nem teremnek: valamennyit mind magamhoz hasonló Isten teremtésének tartom.

Incze mindannyiak nevében elismerését fejezte ki e méltányosság fölött.

– De tetszik tudni, a köznép nem olyan. Ez a magáéhoz szít, s rugodózik a más szőrüek ellen. Előttem van antecessorom szomorú példája. Ő katholikus leányt vett nőül. Ez volt a főoka, a miért iderekedt Dudára. Se a hívek, se a consistorium nem tudták ezt neki elnézni. Sohasem jutott promotióhoz. Pedig úgy prédikált, mint szent Pál, s olyan tudós volt, hogy még a leányát is megtanította anglusul, francziául. Még sem tudott Dudánál tovább jutni. Ez az én népem pedig kegyetlenül buzgó a maga hitéhez, s minthogy a lévita felesége nem járt az ő templomába, azzal büntette meg a lévitát, hogy vizet töltött a lukmájába, csermelyét kevert a buzája közé, s a legsoványabb sonkákat válogatta ki a számára. Én pedig három dolgot nem szeretek: a vizet a pálinkában, a csermelyét a kenyérben, s a csontot a húsban.

– Annálfogva meg kellene a balhelyzetet váltani az által, hogy a menyasszony térne által. Incze kitalálta az enigmát.

– Az ám, hebegé a lévita. Ez a bibéje a dolognak! S a kisasszonynál ez már nem volna olyan nehéz, mint az asszonyságnál; mert ő már atyja után félig ugy is nostras. Neki csak fél lábbal kellene átlépnie.

Incze meg volt felőle győződve, hogy azt minden bizonynyal meg is fogja tenni Sós Mártonért, s azután ez a nagy bökkenő is el lesz hárítva az útból.

E meggyőződésében teljesen megerősödött akkor, midőn a mezőn keresztülvágva, végre eljutott barátságos kalauzával együtt abba a kertbe, mely a parochia hűbérét képezte. A mellette elfolyó patakot egy keresztüldöntött bükkfaderék hidalta át.

– Ime, a tiszteletesné káposztái! mondá a lévita, a szerzetest bevezetve «in medias res.»

S azok valóban megnézni való, sőt megtapogatni való tünemények voltak. Másfél láb átmérőjű hatalmas ellipsoidek, hüvelykujjal benyomhatatlan kemény koponyákkal, kalapnagyságú levelekkel. Egy-egy felmagzott növény virágtorzsája, izmos karóhoz kötve olyan volt, mint valami agave virágbokrétája.

– Nézzen ön ide! Micsoda fejek! magyarázá elragadtatással a lévita. Akármi legyek, ha ezek a káposzták nem gondolkoznak. «Cogito; ergo sum.» (Gondolkozom, tehát vagyok.) Azt mondja Kánt. Már pedig a káposztának feje «van»; tehát «gondolkozik.»

Ez olyan nagyszerű élcz volt, hogy Sós Márton megállt és kiegyenesedett maga magát megbámulni. Incze is mosolygott rajta. Pedig azok a nagy zöld fejek, ha gondolkoznak, akkor beszélnek is. S ha beszélnek, azt mondják egymás között: «aha, már itt van. Ő még nem tudja, hogy mi kik vagyunk! de mi már tudjuk, hogy ő kicsoda!»… Hallgassatok! parancsolt rájuk az ölnyi magas virágzó dédős, megrázva maghüvelyeit, a mint a vendég elhaladtában vállával hozzá ért: «csendesen odalenn ti egyéves novitiusok! ti itt maradtok, mi vele megyünk.»

És a mint Incze végighaladt a duplaszegfűkkel és violákkal szegélyezett úton, egy perczig úgy volt, mintha álmodnék. Egy perczig mintha álmodná mindazt, a mi körüle van; de más vidéket, más eget hozzá: – és más érzelmet odabenn.

A lévita felköltötte belőle.

– Ime felebarátom: ez az én kastélyom. Mint Horatius mondja: non ebur, neque aureum mea renidet in domo lacunar. (Sem elefántcsont, sem aranyos mestergerenda nem ragyog én házamban.)

Az igaz, hogy elefántcsont és aranyozás mentül kevesebb volt rajta. Egy deszkakunyhó volt az, épen akkora, hogy egy hárságy elférjen benne. Luxusnak lehet azonban nevezni és méltán, hogy deszkafalai be voltak ragasztva papirral, melynek vonalozott sorai közé iskolai szorgalom irt verébfejű betükkel kegyes zsoltári mondatokat.

– Annyiban hasonlít a szultán palotájához, mondá a lévita, a mennyiben az is tele van irva alkoránbeli phrázisokkal. A lévita szokott élczelni, ha belejön.

Az ágy egyúttal könyvtár is volt: a vánkos alatt állt két vaskos foliáns, meg egy elnyűtt kötet, a minek az egerek a tábláját megették, s minden levele fel volt kunkorodva. Az ágy lábához volt támasztva egy gitár, az ágy fölött függött egy vadászpuska, s az ajtósarkon lógott egy törülköző. A lévita szokott énekelni, lövöldözni és mosdani.

– Ez az én rezidencziám, szólt büszkén és elégülten. A parochiát engedem mind a két szobájával az özvegy használatára; ámbátor az egyiket jogom volna magamnak követelni. Innen legalább a káposztáskert fölött is őrködhetem, s ekként duplex libelli dos est. S a többi.

Valóban még ez a hivatal is együttjár a lévitasággal.

Egyébiránt ez a figyelmes gyöngédség becsületére válik Sós Márton jó szivének, s kedvező elővéleményt ád felőle.

A kertből egy kis méhesen át lehetett az udvarra jutni. A méhkasok üresen álltak most.

– A babonás nép azt szokta tartani, mondá a lévita, hogy a méhtartó gazda halálával a méhei is elvesznek, csupa sympathiából; hanem az csak babonás hit. Tömérdek gyilkos csomorika termett az idén a mezőn, annak a virágától vesztek el a méhek. – Azonban keresnők fel azt a bűnös asszonyi állatot; s a többi.

Incze bámulva tekinte Sós Mártonra.

– Kit?

– No azt a gyerekágyas személyt, a ki a felebarátomat ide hivatta.

– Ismeri ön őt?

– Én-e? Deus avertat! Egyszer és utoljára láttam őt életemben tegnap.

– S miért nevezi őt bűnösnek? Igaz, hogy mindnyájan bűnösek vagyunk; de nem hordjuk ezt, mint praedicatumot a nevünk előtt.

– Magától hallottam, felelt a lévita komolyan. Furcsán járt az velem nagyon. Hát a mint az új világpolgár, az az hogy polgárnő már örvendett az Isten világának: oda hivat engem magához az anya és mindenkit eltávolítva a szobában, elkezdi nekem elmondani bűnös élete folyását, melyből az volt a tanulság, hogy ő voltaképen egy férjét elhagyott nő: a ki épen nem Susánna-i életet folytatott. Bámultam az őszinteségén. De még nagyobb lett elszörnyedésem, mikor elmondta mindazt, a mi rosszat életében cselekedett, majd elkezdé még azt is bevallani, a mit cselekedni szándékozott és ezután szándékozik. Elmondá előttem, hogy föltette magában, ha fia születik, azt valahol a félreeső falvak egyikében kiteszi valakinek az ablakába s ott elhagyja; mert az úgy is korhely lenne és háládatlan; de miután leánya született, azt megtartja és fölneveli, mert az jobban megmarad az anyjánál, s később még segíthet is rajta, ha szép lesz. Én álmélkodva kérdezém, hogy immár miért kellett nekem megtudnom mindezeket? Felele pedig ő, mondván: uram, adj feloldást nekem az én bűneimből! – A boldogtalan: azt hallva, hogy pap vagyok, katholikus papnak nézett, s meggyónta a legtitkosabb gondolatjait is nekem… s a többi.

Incze összeborzadt s hátralépett a beszélőtől. Előtte szentségtörés volt az, a mit ez most előtte tett: a gyónástitok elárulása; pedig a jámbor levitánál nem volt az egyéb gondatlan indiscretionál, egy általa erkölcsileg mélyen elsülyedtnek látszó, tehát megvetendő személy ellenében, kivel ilyen furcsa qui pro quoba keveredett, a kinek a titkait ő se nem kérdezte, se nem igérte, hogy őrizni fogja. Nem is vette észre, hogy ezen a másik pap megütközik.

– Ha úgy tetszik, lépjünk által az udvarba… s a többi, monda, megnyomván a fakilincset, mely az udvarra nyíló méhes ajtót betéve tartotta.