S azok az óriási nagy káposztafejek, a mik tán gondolkoznak, hogy mondogatták egymásnak, mikor közöttük végig haladt: «látjátok! hogy eljött velünk a föld tulsó oldaláról? Ő a mi jó barátunk s mi vagyunk az ő jó barátjai. Ő minket táplál, mi őtet. A mi gyökereink tartják őt ide kötve ehez a földhöz…»
Hogy kiáltott rájuk aztán a virágba magzott torzsa-óriás.
– Csitt odalenn! Földhöz ragadt laposfejü nép! Asszony volt, a ki idehozott minket is, őtet is. Asszony tart mindannyiunkat itten.
S az asszony dalolva jár a kert fris hajtásu bokrai között, gyapotot, kávé-bogyót és vaniliát szedve a fiatal csemetékről, s a délvirágok között énekli a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját.
A férj ásójára támaszkodva hallgatja a nótát.
Itt cserebogár sincsen.
Incze boldog volt robinzoni magányában. Nem érdekelte más, csak ültetvényei. Boldogságát kétszerezte az, hogy a feleség is osztozott benne.
Letelepült honfitársai ellátogattak hozzá vasárnaponkint s elbeszélték mozgalmas életük napi eseményeit. Az aranyásók dicsekedtek, vagy panaszkodtak. Egy pár közülök a fémjelzést gyakorolta s vagyont szerzett belőle; volt, a ki a kártya-asztalnál csinált szerencsét. Megtörtént némely gróf uron, hogy szatócs-boltot nyitott s igen jól ment neki s nem tréfa, hanem valóság, hogy egy hajdani alispán paprikás pálinkával csoda-kurákat vitt véghez a váltólázban: úgy, hogy indikálva lett neki saját patikát nyitni a paprikás pálinka számára; de még messze földre is elhordták a panaceáját.
Incze csak mosolyogta társai viszontagságait. Az ő telke egy sziget volt a népvándorlás vizözönében. Az aranyéhes kalandorok évről-évre mélyebben ásták magukat a földbe le: az ő fái évről-évre magasabban nőttek fel a földből.
Politikáról beszélni pedig épen nem volt szabad nála.
Kis szobájának ajtajára ez volt felirva krétával:
Esernyőt, sárczipőt és politikát kinn kell hagyni!
Pedig milyen nehéz ezt megállni az ő honfitársainak. Nehezebb, mint a dohányzásról leszokni. Meg is kerülték a tilalmat olyanformán, hogy mikor politizálni akartak, kinn maradtak a veranda alatt. Ott szabad volt.
Incze honfitársai soha sem mondanak le a reményről. Lesz még Európában valami, ha a válságos «öt év» lejár; majd ha a franczia köztársaság ujra elnököt választ! Hanem aztán egyszer megjött a hire a deczember másodikai államcsinynek, s összeomlott minden kártyavár.
Ettől fogva nem kellett megtiltani a politizálást. Úgy sem tették.
Már a harmadik évet tölték a kivándorlottak az arany földön. Incze gyümölcsfái ligetté nőttek már. Szőlőkertje ez évben adott legelső szüretet. A mint kiforrt a bor, Incze meghívta az áldomásra honfitársait.
Meleg őszi nap volt: nálunk nyárnak is megjárná; künn telepedtek le a szabadban.
Sok nevezetes ürügye volt a baráti ünnepélynek. Az első bor került asztalra, melyet magyar kertész az új világ szőlőt nem ismert földén termesztett. A lelkesítő ismerős ital, melyet az ó és új világ minden gyártott kotyvaléka soha el nem felejtet; a mitől annyiszor lelkesültünk – a hazáért! (Hol van az már?) – (Nem szabad politizálni!)
Aztán pedig nem állhatja meg az ember, hogy mikor bor van a pohárban, áldomást ne igyék. Ugyan iszik-e valaki valahol áldomást sörrel, theával, pálinkával? Ha iszik, csak olyan áldomás is lesz az! Ah a bor, az mi egészen más! Az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt; demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi a szegényt.
Az új bort, az első bort nem lehetett a nélkül meginni, hogy minden felemelt pohár előtt egy toaszt ne robbanjon el kengyelfutónak.
Incze honfitársai loyalis emberek.
Az első áldomás szólt annak az új hazának, a ki a számüzötteknek menhelyet és ilyen jó bort adott.
Ittak rá ünnepélyes komolysággal.
A második áldomás szólt arra a kedves házigazdára és gazdasszonyra, a kik azt a jó bort termesztették. Hozzá volt téve nagyon illendően az a jó kivánság is, hogy ne soká legyenek ilyen egyedül: az Isten szaporítsa meg az ő házuk táját!
Inczének a szemei egyszerre villogni kezdtek. Kérdő, esdő tekintettel nézett Serenára, mintha várná az engedélyt, hogy szabad-e elárulni egy titkot?
Serena bátorító tekintettel inte vissza. Elmondhatja azt.
Ekkor aztán Incze emelé föl poharát üdvsugárzó arczczal.
Elmondá, hogy a jó kivánságot már megelőzte az ég malasztja. A jövő tavasz nemcsak a kert csemetéinek, de magának a háznak is meg fogja hozni virágait. Koczintsunk poharat az első magyar egészségeért, a ki ez uj haza földén látja meg először az eget.
Incze szemei folyvást mondhatlan gyöngédséggel sugárzottak Serena arczára, míg két könycsepp el nem oltá sugaraikat; a nő pedig az anyai büszkeség fenséges nyugalmával állta ki a ránéző szemek tekintetét.
Lett erre aztán hathatós riadal. Szerencsés volt az a pohár, a mely össze nem törött. «Az első magyar polgárért, a ki az új hazában fog születni!»
S bizonyára minden csepp magyar vérnek savóvá kellett volna változnia, minden logikának a földről eltünnie, ha erre a toasztra rögtön nyomba az a másik nem következett volna, hogy «adja Isten ennek a születendő új polgárnak egykor azt a régi hazáját is vissza!»
Ez a toaszt pedig már a magas politikába vág. De hát a ki bort ád a vendégeinek: ne kivánjon tőlük lehetetlent.
S aztán csak vért kell szagolni az oroszlánnak!
Következett a többi. Senki sem akart az asztalnál adós maradni egy toaszttal.
Egyszer végre egy nagyon hallgató fémjelzőre került a sor. Halljuk.
Rászánta magát, s poharat emelt Napoleon császárért.
Ezt aztán egyszerre tizen hítták ki párbajra.
Ez pedig nagy hidegvérrel vette elő zsebéből a Times legújabbi számát, melyet még a többiek nem láttak s felolvasá nekik belőle a világrendítő tényt, hogy Orosz- és Törökország között kiütött a háború, Napoleon létrehozta az angol-franczia egyességet az orosz elleni intervenczióra. Az európai háború meg van indítva.
Hajh milyen meleget költött ez a néhány sor! Mennyien megittasultak tőle bor nélkül is; hát még bor mellett!
Incze kedélyén nagy sebet ütött ez a tény.
Eddig bele sem nézett a hirlapokba; e naptól kezdve minden nap eljárt a kávéházba hirlapot olvasni s oly szótalan, gondolkozó volt egész nap odahaza. Nem ízlett a munka.
A szép káposztákat ehette a hernyó, meg a csiga. A nagy lapos fejek, a mik gondolkoznak, mondogatták egymásnak: «nem lát meg minket a mi gazdánk.»
Serena tudta azt jól, hogy Incze miről gondolkozik? Rég megszokta, hogy férje lelkében olvasson, hogy legtitkosabb vágyait kitalálja – és ha kitalálta, betöltse.
Már akkor San Franciscoban nagyszerű hirlapok voltak, a mik a newyorki világlapokkal versenyeztek. Volt egy régibb: a «California Star», melynek huszezer előfizetője volt és fél millió dollárnyi hirdetménybevétele. Ennek volt egy vetélytársa: a «Golden Globe,» a melyiket harminczezer példányban nyomtattak, de csak háromszázezer dollárra vitte még a hirdetményeivel.
Serena levelezést kezdett mind a két lap igazgatóságával.
Az eredmény nem maradt el.
Egy unalmas téli napon, (hat hétig tart az esőszak: ez a tél) Incze levelet kap a California Star szerkesztőségétől, melyben azt az ajánlatot teszik, hogy adnak neki négyszáz dollárt havonkint, meg az úti költséget, ha vállalkozik elmenni harczi tudósítónak az európai keleti csatatérre.
Visszamenni Európába!
Ott lenni a csatatéren!
Szemközt azzal az ellenséggel, a ki hazájából kiűzte! Látni annak a romlását, veszedelmét! Látni megvalósulását azoknak a nehéz álmoknak, a mik nem maradnak el az új ég csillagai alatt sem!
Oh minő csábító szózat!…
… Nem lesz belőle semmi…
Incze zsebébe dugta a levelet; nejének nem is szólt felőle s az nap nem ment el a kávéházba hirlapot olvasni. Otthon maradt kosarat fonni.
Másnap egy másik levelet kapott a Golden Globe szerkesztőjétől.
Ez ötszáz dollárt igért neki havonkint, ha elmegy a török-orosz csatatérre «our special correspondent»-nek.
Incze összegyürte a levelet s eldugta a zsebébe. Az nap minden kosarat elrontott, a mihez hozzá fogott.
Jó feleség rendesen szokta azt tudni, ha a férj levelet kap. S jó férj meg szokta azt mondani a feleségnek, hogy mi van a levélben? ha kérdezi tőle.
Serena pedig szerette volna azt megtudni, hogy mi lehet azokban a levelekben, a mik Inczének annyi ránczot csinálnak a homlokán?
Hát hiszen Incze nem csinált abból titkot előtte. (Serena pedig úgy is tudhatta, mi van azokban? hisz ő biztatta a két lapszerkesztőt, hogy férjét csábítsák el.)
– No. És te nem fogadod el e megbízást? Az szép dij!
– Hogyan? szólt Incze felförmedve; hogy én most tégedet ilyen állapotban hajóra ültesselek, neki menjek veled ennek a hosszú tengeri utnak? koczkáztassam a te egészségedet, az én reménységemet? Hátha Peru minden ezüstjét s California minden aranyát nekem igérnék érte?
Hiszen az igaz, hogy ezüstnek aranynak nincs elég csábító ereje. De hát a távolról jövő hireknek? mit érez a kivándorlott magyar, mikor a föld utolsó oldaláról meghallja a silisztriai, a kalafáti ütközetek hirét? mikor olvassa a sürgönyöket az akhtiári öbölben elsülyesztett orosz hajóhadról? Mikor azt hallja, hogy már lengyel és magyar légiók alakulnak Stambulban! hogy török nevű magyar hadvezérek vezetik az előcsapatokat, s védik a végvárakat. Az egész világ megmozdul! Nem mozdul-e az ő lába alatt is a föld?
Áldorfai Incze minden éjjel felriadt álmából: ágyútelepeket ostromolt s kozákokkal hadakozott ágyában. Serena gyöngéd keze szabadította ki rendesen a gyilkos ütközetekből: homlokát simogatta, míg fölébredt.
Az ó világ harcza egyre érdekfeszítőbb mérveket kezdett ölteni. A lapszerkesztők ostromolták Inczét a megbízással, mely egyenesen számára látszott teremve lenni. Csatatéri tudósítónak ember kell a gátra, a ki egyformán tud karddal, pisztolylyal, tollal és rajzónnal bánni; s a kinek a hadvezérek megengedik, hogy ott legyen, a hol a forróját főzik, s bele merjen abba a kanalával merni. Egy ilyen becses személyt jobban dijaznak, mint egy minisztert.
Ha most a feleség nem volna!
– Fogadd el, monda neki Serena. Tehetünk úgy, hogy én itt maradok s te elmégy egyedül. Hiszen jó helyen hagysz. Barátaink majd gondot viselnek rám. Itthon vagyok, becsületes cselédeim vannak. Hátha még nagyobb küldetés is vár reád Európában? Hátha hazánknak szolgálhatsz amott? Jöhet úgy, hogy utánad kell mennem. De akkor mindannyian megyünk. Most már a száraz földön át is utazhatni New-Yorkig; s onnan husz nap alatt Európába szállítanak a gyors gőzösök. Mehetek utánad a Great Easternen, az óriás hajón nem érezni a tengeri betegséget. Ha pedig újra csalódunk s neked ismét vissza kell jönnöd: az Isten megtart számodra addig, s a viszontlátáskor nem találsz egyedül!
Oh mi édes bíztatás volt ez! Serena tudta jól, hogy férje vágyik el innen. Hogy nincs öröme többé a borsóvirágban, a mióta a krimi csatatér vérvirágai nyilnak. Tettek után vágyik. Ő maga bíztatta, hogy menjen. Ő maga egyengette számára az utat. Lemondott élete egyetlen kincséről, férjének mindennapi láthatásáról: azért, hogy annak titkos vágyait betöltve lássa.
Áldorfai Incze rá hagyta magát venni az európai utra. Serena még csak egy keserü könynyel sem nehezítette elválását. Pedig már akkor többet hagyott el benne Incze, mint egy feleséget.
Ez volt a legnagyobb áldozat, a mit valaha nő hozott egy férfinak, a kit szeret: hogy meg tudta magát fosztani attól, a kit szeret. És épen oly időben, a mikor a nő egy titokteljes jövendő homályának megy eléje, a hol nem tudja, hogy nem sírja vár-e reá? És mégis meg tudta tartani azt, hogy elküldje magától férjét két ezer mértföldnyi távolba, mikor annak arczáról leolvasá, hogy ez vágyik oda!
Ki tudja milyen nagy jövendő vár ott reá? Ne álljon annak utjában egy halavány asszonyi arcz!
Már azért is sok szemrehányást tett magának, hogy ő volt az oka, a miért Incze visszautasítá a ferikké kineveztetést. Ha ő nincs, most talán Incze is diadalmas hadseregeket vezet az oroszok ellen. Az ő két szeméért áldozott fel az egy életpályát. Hadd keresse az elvesztettet fel újra. Serena is hitte azt, a mit annyian, hogy a keleti háboru mulhatatlanul Magyarország felszabadítására vezet. De sok embert tengerre csalt ez a fata morgana!
E történet irója, úgy látszik, feltette magában: a tisztelt olvasót mindannyiszor megcsalni, a mikor tőle nagyszerű csaták leirását várja. Mennyi alkalom volna rá! Alma, Inkerman! Szimferopol! Az akhtiári titáni várostrom!
De ugyan minek volna ezzel tölteni az időt?
Az egész nagy háboru egy nehéz álom volt, a mi megálmodatlan is maradhatott volna. Mindabból senkinek sem volt haszna, csak a birminghami csontlisztgyárnak, mely három év mulva a háboru után kibérelte a sebastopoli csatamezőt s az ott összeszedett csontokból spodiumot és fénymázt gyártott.
Nem irunk itt világtörténetet; csak egy férfi szívének drámáját, melybe néha az ágyúdördülések is belejátszanak. A háboru a szinfalak között marad.
A következő év tavaszán érkezett vissza Kaliforniába Áldorfai Incze. Ezuttal tökéletesen kigyógyulva minden európai nostalgiából.
Mikor Incze a Mississippi gőzössel megérkezett a sanfranciscói kikötőbe, a parton vártak rá honfitársai, a Golden Globe szerkesztői és családja.
Igen is: már családja volt! Nő és gyermek. Minden posta-hajóval kapott levelet Serenától, a miben újszülöttéről csodadolgokat olvashatott s képzelme maga elé álmodá a gyermeket, a kit még nem látott, s az anyját, kit oly régen nem látott. De az álom messze maradt a valóság mögött. Ilyen szép gyermek nem volt még a világon soha! S még nevet, mikor az apja megcsókolja! s picziny ajkai azt mondják neki: «pá.» S milyen szép lett a nő is! Milyen halvány volt, mikor itt hagyta s milyen életvidám most. Beszélhetnek hozzá a többiek! kérdezősködhetnek a párisi congressus békeföltételeiről! Ő csak azt hallja, a mit ezek a picziny ajkak nem beszélnek.
Egyik meglepetésből a másikba esik. Saját egy lovas fogatja vár reá, a volt kertészfiu néger pofája kocsis kalap alól vigyorog reá. Serena jól gazdasszonykodott számára az alatt: már fogatot is tud tartani. Otthon a kis házikóhoz egy új lakosztály épült, az ő számára dolgozó szobának, abban lakályos kényelem: asszonyi gyöngéd figyelem mindenütt. A kert minden csemetéje óriássá nőtt az ő távolléte alatt, s a szőllő-lugasra rá nem ismer. Az öntözést bivalyhajtotta malomgép végzi. Mindezt futólag felszedi látkörébe, de annak középpontja mégis csak az a kis bölcső, a miben kis fiát ringatják. Mennyi mindenféle játékszert hozott számára s próbálgatja, hogy melyikben telnék öröme? Azt hiszi, hogy az alatt a tiz hónap alatt, a míg ő úgy vágyott utána, a gyermek legalább is három esztendős lett. Neki hosszú volt az az idő! Három napig el nem hagyja otthonát, s ha jön látogatója, annak a kedveért sem teszi le a gyermeket öléből, pedig oly ügyetlen a vele bánásban. Mindig megríkatja, s bolondul érte, ha az piczi kezeivel boszuból bajuszát, szakállát megtépi. Ez által aztán megismerkedik Serenának egy új gyöngédségi nyilatkozatával. Az anya haragot tettet, mikor az apa kicsinyét csókjaival megríkatja, s a szófogadatlan apát gyors kézzel pofonlegyinti, akár van ott valaki, akár nincs. Hajh micsoda öröm, micsoda kitüntetés, micsoda dicsekedés egy olyan megérdemlett pofon, egy olyan büntető kéztől, egy olyan gonosz tettért! Csak azért is elkövetik azt, hogy a büntetést megkapják.
Beletelt két hét, a míg Inczével annyira lehetett menni, hogy arra a kérdésre, mit csinál Palmerston? azt ne felelje, hogy már jönnek a szemfogai! S mikor Napoleon herczegről tudakozódnak tőle, fel ne ugorjék e szóval: «igazság! a kis fiamat rá kell ültetni az edényre!»
Pedig a Golden Globe szerkesztői valami okos dologról is szerettek volna vele beszélni. A krimi «our special correspondent» kitünő szolgálatokat tett a lapnak. Azóta a lap előfizetői ötvenezerre szaporodtak, s az igazgatók elismerék, hogy e sikerhez nagyban járultak a krimi levelek. Incze gyors és hiteles tudósításokat küldött; leirásai élethívek voltak; saját szemlélet után irt, s elment a legveszélyesebb helyekre; benne volt a csatákban és ostromokban, s a mit látott, az ragyogó tollal volt megirva. A szerkesztők ajánlatot tettek neki, hogy továbbra is legyen munkatársuk rendes dij mellett. Incze megköszönte az ajánlatot s egyelőre azt válaszolta, hogy ki akarja magát pihenni s az európai káposztát nem melegíti fel többet.
Pedig valami betegséget mégis hozott el magával Európából, a miből ritkán lehet kigyógyulni. Olyan szenv ez, mint a honvágy, csakhogy ellentéte annak: a távolvágy, az egy helyben maradni nem tudás nyugtalanító láza. Serena leghamarább felismerte ezt a betegséget férjén. S ezt csak a kielégítés által lehet gyógyítani.
Az ismerős szerkesztők nem sokára ajánlatokat tettek Inczének, a mik annak kedélyét felvillanyozták. Merész utazási vállalatok voltak azok. Nagy expedítiók teljes előkészülettel a föld eddig bejárhatlan vidékeire; együtt a természetbuvárlat, a vadászkaland, a harcz élvezetei. Ezekhez kedve volt neki.
– Nem bánom, monda. Megyek a hova akarjátok. Felülök gályára, tutajra, öszvérre, kutyaszánkára; – csak Napoleon biztatására nem ülök föl többet.
Néhány év mulva, mint hirhedett utazó vívott ki magának helyet a világban. Részt vett a legmerészebb úti vállalkozásokban s tudománya s bátorsága értékesítve volt olyan téren, a hol azt méltányolni tudják.
Valahányszor egy ilyen hosszú expeditióból ismét visszakerült kis lakába a Sacramento mellé, mintha mindannyiszor egy új élet kezdődött volna meg számára. Az első visszatéréskor kis fia már eléje futott, kit pólyában hagyott el. Akkor még csak egy szót tudott: «apa»; most már beszélt, kérdezett és felelt. A másik visszatéréskor már elménczkedett a fiu; kritizált, megszólt, humorizált; bámulatra ragadott eszével. Mire apja a Cordillerák csúcsait megmászta, akkorra már a Lajoska három európai nyelven beszélt. S a míg egyszer az apja a cotopaxi tűzhányó kraterének titkait búvárkodta át, az alatt Lajoska nagyobb titkokat fedezett fel a világon: megtanult olvasni. A gyermek minden visszontlátáskor nagyobb és okosabb volt, s az asszony egyre szebb. Jó kedélyű nőknek az a kiváltsága van, hogy az idő haladtával még szépülnek.
Incze lelkét egészen betölté ez a hivatás; kedélye ki volt elégítve. Birt egy nőt, a kinek szerelméről oly bizonyos volt, mint az égről. És ő lehetett hozzá hűtelen: a legcsábítóbb, a legváltozatosabb szerelmű hölgy után csapongva, kinek neve: a «föld.» Ezt meghódítá új meg új alakban, s hódításait diadalmaskodva beszélte el a feleségnek, ki mindannyiszor boldog volt, midőn e nagy vetélytársnéját legyőzheté. Más vetélytársnéja nem volt. A természetbúvár: szűz.
Így tölt el év év után; eljött az 1859-ik év. Új vajudások kora az ó világban.
Az olasz-franczia-osztrák háború hírére Inczének valamennyi még ott maradt honfitársa egyszerre fölkerekedett és hazaindult. Most már kétségtelen volt, hogy ábrándjaik megvalósulnak.
De Incze nem mozdult helyéből. Nem hitt többé. Sem a diplomatiában, sem hazafiaiban. «Humbug az mind, a mit Európában kezdenek.»
Megfogadta, hogy ebben az évben ott nem hagyja családját, akármi történik is a kerek földön. Még utazni sem ment sehova. Hiába ösztökélte a Golden Globe szerkesztősége, hiába hítták a magyar legióhoz, nem ment el se «our special correspondentnek», se a «mi tábornokunknak.»
S milyen nagy elégtétel volt pessimismusának, mikor a nyár közepén meghozta a tengeralatti huzal villanyszikrája a villamhírt, hogy a béke megköttetett Villafrancában s a magyar legió bele sem jött az actióba. A diplomatia nem engedte őket addig föllépni, míg nadrágjaikra a kacskaringós sujtást fel nem varrják; a míg az elkészült, addig vége lett a háborúnak.
– De jó volt a káposztafejek szavára hallgatni! Okosabbak ők, mint a politikusok.
Incze most már megdicsérte magát, hogy ellent tudott állni annyi csábnak. Hogy volt ereje leküzdeni honvágyát, dicsvágyát, a boszut, harczi ösztönét s minden egyéb kórepedéseit az emberi szívnek, a mik egyik hemisphaeriumról a másikra átfutni kényszerítik.
Pedig bizony, ez az egész ereje abban állt, hogy nős volt.
Ha ez a mosolygó arcz nem állt volna mellette, de elfutott volna ő is! – a hogy a többi.
Meg volt magával elégedve, hogy azt nem tette. S megvolt a jutalma érte, hogy jobban szerette a feleségét, mint a dicsőséget, nem lett felcsúfolva fenhéjázó reményeiben.
Azt mondá: «elég» dicsőség volt nekem, hogy a szőllőt, hagymát és káposztát meghonosítottam az Új-világban.
(Ez ugyan jobbadán az «asszony» érdeme.)
– Meg hogy fiam van.
(Az is.)
Egy évig ezután teljes elvonultságban élt a Sacramento-parti remete. Eltávozott honfitársai nem tértek többé oda vissza. Elég volt nekik az aranyból. Utazni sem volt többé semmi vágya. Valami nyomasztó előérzet úgy készteté untalan otthon maradni. Megérte, hogy ha az ember sokáig él, apródonkint minden a másé lesz; csak a feleség marad az «enyim».
Már a gyemek nem az. Annak hivatása, hogy a magáé legyen. Az elrepül, mihelyt szárnya megnő. Csak a feleség az, a kinek a keze a közös vándorbotot el nem ereszti.
Lajoska hat éves volt már. Lángeszű gyermek. Szépen fejlődött.
1860-ban készültek hetedik születése napját megülni. Erre a napra Incze kedves meglepetést készített fiacskájának. Egy kis hétmarkos fekete ponyt vett a számára. Mint fog majd annak örülni! Serenának csak a ló színe ellen volt kifogása. Miért nem vett neki fehér lovacskát?
Incze bistosítá, hogy fehér pony nincsen a világon.
Dehogy nincsen.
Van a jó Istennek olyan fehér lovacskája is, a melyik a kis gyermekeket elhordogatja. A környékben kiütött a vörheny s a szép gyermek hetedik születése ünnepén ott feküdt a ravatalon.
Ez rettentő csapás volt mind a két szülőre nézve.
S ez ellen a tőr ellen nincs a szíven pánczél.
Nincs nagy ember, nincs philosoph – az ilyen kis koporsó mellett.
Ott a kis kertben készítettek számára kriptát. Annak az elejét ültették tele virággal: azt a kertet ápolták együtt.
Megkisérték egymást vigasztalni s csak fájdalmaikat cserélték ki egymással.
Mindennap temetés volt a háznál. Egy-egy darabka papirt ha megleltek, melyen a kedves irott ákombákjai voltak, azon megint újra kezdődőtt a temetés. Mikor a virágok nyíltak, a miket ő ültetett, mikor a gyümölcs érett, a mit ő szeretett, virágnyílás, gyümölcshullás mind csak az ő temetési ünnepe volt.
Ez a seb nem tudott begyógyulni.
Az új év is eljött. A lelki szenvedés nagyon meglátszott az asszony arczán.
A házi orvos azt tanácsolta, hogy égaljat kell változtatni. El kell távolítani az asszonyt gyermeke sírjától.
Szóba sem lehetett azt előtte hozni. Készebb volt utána halni.
Az 1861-ik évben aztán megint csodadolgok kezdtek el történni a Ó-világban.
Egy tavaszelői napon Incze táviratot kap Magyarországról.
Egykori főnöke, az apátur küldé azt *ről. E sürgöny tudatá vele, hogy a magyar országgyülés össze van híva Budapestre; s a *i választóközönség hajdani képviselőjét újra egyhangú felkiáltással megválasztá. Siessen honfitársai hivásának eleget tenni!
Ez fölrázta Inczét elfásultságából.
Hivják: hivatása van. Nem álom, nem ábrándkép többé; valódi, a világ rendes folyása szerint keletkezett feladat. Egy ország sorsának bölcs elintézése. Ott még használhat valamit ez a darabokra tört szív.
Jó nemtője: a kétkedés még egyszer megragadta kezét: «maradj ülve! Ne halld meg a jó emberek hivását! Izend meg nekik, hogy meghaltál. Nem érted te már a hazádfiait, a kik, mióta elmentél, azt teszik, hogy mikor háború van, előveszik a bölcseségüket s mikor béke van, megtalálják a bátorságukat. Idegen ember vagy te már odahaza.»
De még egyszer eldöntötte Incze végzetét az asszony.
Orvosa komolyan figyelmezteté, hogy ha feleségét valami európai fürdőbe el nem viszi a tavaszszal, majd az ősz elviszi azt máshová.
Csak azután, hogy Incze elhatározá magában neje végett visszatérni Európába, mutatta meg Serenának az apátur levelét, mely a sürgönyt követte. Le volt abban irva a nagy nemzeti lelkesedés és a népies pompa, mely mellett a választás alkotmányos ténye végbement, igen szépen.
Serena a nélkül is fenhangolt idegein valami sejtelmes borzadály futott végig, mikor e levelet elolvasá. Önkénytelen visszatért emlékébe amaz éber álom, az az érzéktévedés, midőn ama nagy diadal napján a díszkapukat korallgrottáknak látta maga ellőtt s az ölébe hulló koszorúkat a tenger csoda-puhányainak. E visió végigfutott lelkén ismét.
Visszaadá a meghívó levelet férjének.
– Nekünk el kell mennünk – haza.
Igaz, hisz ott is van egy sírhalom, mely az övé: – az is «otthon.»
Tudta, hogy férje akarja ezt; s nem mondott ellent.
Pedig sok mondanivalója lett volna; de elhallgatta mind.
Ő készteté legjobban férjét, hogy igyekezzék minél elébb kertét, házát eladni. S hogy nem gondolt az ide visszatérésre többet, azt bizonyítá azzal, hogy gyermeke koporsóját kihozatá a sírboltból, egy másik ércz-koporsóba záratta, hogy magával vihesse Európába s ott temethesse el. Talán majd a dudai sírhalom szomszédjába.
Az utazás nem járt már annyi hosszadalmassággal, mint idejövetelükkor. A Pacific vonal egy részén már lehetett utazni s a hiányzó részeken gyors szárazföldi közlekedés volt egész New-Yorkig. Onnét pedig gyors gőzösön csak tizennégy napi járó út Southamptonig.
Az idő is nagyon kedvezett az útnak. Gyönyörű enyhe tavasz volt a föld más oldalán az isothermaek alatt, míg itt Európában szakadatlanul tombolt egész tavaszszal a hideg, száraz éjszakkeleti szél.
Különösen a tengeri úton derült, csendes idő volt. Serenát egyszer sem lepte meg a tengeri betegség; még inkább erősíté idegeit a tengeri lég, s szemlátomást üdülni látszott.
Incze igazat adott magában az orvosnak. Jó volt őt arról a helyről eltávolítani, a hol minden tárgy egy beszélő emlék volt rá nézve. Serena kedélye kezdett földerülni. Valamelyik utasnak, a ki a világ minden élczlapjait gyüjté, egy magyarországi humoristikus lapja is volt a gyüjteményében s azt megmutatta Serenának. S Serena tudott már nevetni is a derék Bolond Miska politikai élczeim. – Talán még örülni is megtanul valaha.
Az egész útat a legkedvezőbb szerencsével végezték be. Már ott voltak a végén. Albion partjai fehérlettek a láthatáron. Reggel már Southampton kikötőjében lesznek. A Water Nymph kitünő hajó.
Este sokáig fenn voltak a fedélzeten az utazók s gyönyörködtek a látványban, a mint a félhold alá sülyed az oceánba. Azután jó éjt kivántak egymásnak s mentek aludni. A hölgyek a női cabinokba tértek, a férfiak a közös hálóterembe.
Incze megcsókolta Serena ajkát és homlokát az elváláskor. Azután eszébe jutott valami, utána sietett, visszahivta, hogy még a két szemét is megcsókolja. «Jó éjszakát kedves! jó éjszakát!»
Éjfél után volt az idő, midőn egyszerre irtóztató rázkódás s rá következő kábító recsegés, ropogás veré föl az alvókat.
Kiugrottak ágyaikból. Rohant, a ki birt a födélzetre. Borzasztó látvány volt előttük. Egy roppant nagy három árboczos hajó nekiment éjjel a gőzösüknek: egyenesen neki az orrával a Water Nymph oldalának s teljes gőzerővel keresztül hajtott rajta. Öt másodpercz alatt a Water Nymph keresztül volt törve, s a három árboczos feneke alá gázolva, elmerítve a hullámokba.
Ez történt a Barton Cliff előtt, két mérföldnyire Whyte sziget nyugoti hegyétől.
Minden élő és nem élő, a mi a Water Nymphen volt, a víz alá merült.
Mikor Incze magához tért: a három árboczos födélzetén pillantá meg ezt a nemszeretem-világot.
Első szava az volt ápolójához:
– Hol van nőm?
Az vállat vont s azt felelte:
– A kik a női hálószobában voltak, azok mind elvesztek.
Ő is.
I. KÖTET.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 17 | könyörgött ápo lójának: | könyörgött ápolójának: |
| 56 | Őnlelkét feddé | Önlelkét feddé |
| 72 | ntán mentek | után mentek |
| 96 | minig közelből | mindig közelből |
| 132 | kastály udvarára | kastély udvarára |
| 135 | jól fegyerezve | jól fegyverezve |
| 179 | minha gyöngyökkel | mintha gyöngyökkel |
| 182 | kvül is belül | kívül is belül |
| 208 | balcsíllagzatokkal megrakott | balcsillagzatokkal megrakott |
| 221 | Alligatorra víssza | Alligatorra vissza |
| 241 | elő.fizetője | előfizetője |
| 241 | hirdetménybevétele- | hirdetménybevétele. |
| 243 | Szerena tudta | Serena tudta |
| 244 | csontlisztgyárnak- mely | csontlisztgyárnak, mely |
| 249 | nincsen a vilagon | nincsen a világon |