Volt egyszer egy szegény ember, volt egy lovacskája, s mindig kereskedett aval az egy lovacskájával. Ment mészszel a város felé, egy vizen kellett keresztül menni. Ott állt három ördögfi. Azt mondja a legküssebbik:
– Béütöm annak az embernek a lovát a vízbe.
Azt mondják a nagyobbak:
– Nincs kurázsid, mert az imádkozik és nincs erőd hëzza.
Fogadást tettek, hogy egy évet szolgál, ha bé nem üti a szegény embert a vízbe. Meg ës botlatta a lovát háromszor, de a szegény ember imádkozott, és az ördögfiúnak nem volt ereje, hogy beléüsse a vízbe a lovát.
Utánszaladott, hogy szegődjék fel szolgának neki. A szegény ember nem akarta elfogadni, mert még neki sincs mit egyék, nem kell neki szolga, de az ördög nem távozott tölle.
Ment a város felé, elárulta ő a meszet három annyi áron, mind addig a szegény ember. Hazamentek, a felesége elhajtani akarta szolgástól a gazdát:
– Nincs mit enni gyermekeidnek és még szolgát hozsz a nyakamra!
De az ördögfiú nem távozott, csak tovább maradott szolgának. Fél év alatt annyira gazdagodott a szegény ember, hogy két ökröt vett. Az egy lovacskáról két ökörre verődött.
Kiment szántani a két ökörrel. János úgy tójta (tolta) a szántó ekét, hogy sokkal jobban bírta a két ökör, mind a más ember négy ökre. Meglátja egy gazdag ember, hogy milyen két kemény kis ökör, adott a két ökörért négyet cserébe. Úgy mán négy ökrös gazda lett.
Azután jött a cséplés. A nemes embernek kellett minden ember menni csépelni egy napot. Kérdezte János, ő ës menjen csépelni? Elészedi a szegény ember a csépeket. János azt mondja:
– Nekünk e még pujiszka keverni ës keves (így) volna, ilyen csép. Láttam egyet a tiszteletes úrnál. Elmënyëk, elkérem.
Ott volt egy akkora fa, két ökörrel hozták az erdőről.
– Tiszteletes úr, láttam egy csépnyelet itt az udvaron, elviszem, ha ide adja.
– Igen János, elviheted – felelte a tiszteletes úr – elviheted.
Felkapta a vállára. Megijedett a tiszteletes úr, (hogy) a nagy tönköt viszi. Azt gondolta, egy kis csépnyel (így). Hasonlóképen a tanítótól egy ilyen gömbölyű tönkfát kért el cséphadarónak. Elment a kovácshoz ës, és az egy mázsás vasat tett rëa.
De mán délután lett, a mások kifáradtak a cséplésben. Ment ő a nagy cséppel a nemes emberhez, meglátták a többi cséplők, mind elfutottak, hogy milyen nagy csépje van neki, de ő estig mind kicsépelte egyedül, a mi volt a nemes embernek búzája. Azt mondja a nemes ember:
– Hozz János egy zsákot, adjak neked is búzát, mert sokat csépeltél egyedül.
Hazamënyën János, kér egy zsákot, az asszony eléveszi. Azt mondja János:
– E nálunk még koldustarisznyának se volna elég!
Összeszed ő valami lepedőket a szomszédoktól, csinál ő egy zsákot. Elmënyën a grófhoz, a mit csépelt mind belémérte abb a zsákba. A gróf azt hitte, csak el nem viszi, de bizony János felvette és vitte. A gróf azt mondta:
– Ereszszétek ki a bivalybikát, hogy ölje meg, mert mind elviszi a búzámat.
János azt ës felkapta a zsák tetejére, a bivalybikát, és vitte azt ës.
– Tedd le János a bivalybikát, adok egy véka aranyat – azt kiájcsa a gróf.
Letette s visszament. Mértek egy véka aranyat neki. Tetette magát, hogy nem bírja a véka aranyat. Azt mondja a gróf, hogy tegyenek fogadást. Maradjon ott minden, ha kettőt nem bír. Töltöttek kettőt, akkor felkapta, és elvitte a bivalybikát ës.
Hazament, úgy elgazdagította a gazdáját, két véka aranya nem volt az egész megyének, s még annyi búzája. A szegény ember jól kezdett élni s a felesége kezdett másokat ës szeretni. Szerette még a komám uramat ës.
Megint béállott tavaszszal a szántás. A komám uram ës szántani volt a határban s a férje ës. Sütött az asszony valami jó süteményt, délebédre vigye az urának. De a komámnak vitte, az urának csak egyszerűt. János őt ës megcsalta, mert ő mindent tudott. A komám uramnak vájczi (svajczi) ökre volt, s az asszony arról üsmerte meg, hogy merre van. De János békötötte a fehér ökröt fekete kendővel, az ës vájczi ökör lett, s a komám asszony oda vitte a jó ételt. Evett a gazda, János, még sok megmaradott. Mondta az asszony, abból jó volna egy kicsit a komám uramnak ës vinni, mert jó barátok voltak. Azt mondja János:
– Majd elviszem én.
De még (míg) odaért, mind eldobigálta a mezőben (t. i. az ételt). Ott azt mondta a komám uramnak:
– Gazdám idejő, a fejszécskével megüti, mért ment a feleségéhez!
Visszajő János, azt mondja:
– Gazduram menjen, a komám uramnak rosszul jár az ekéje, vigye a fészít, koppantson egyet, kettőt rája.
A gazda meg ës fogadta, de mikor közél jött volna, a komám megijedett, mert tudta, hogy hibás. Azt mondja a gazda:
– Ne fusson komám uram, mert csak kettecskét koppantok.
– Édes komám, megengedjen, mert kecczër (kétszer) voltam csak a komám asszonynál.
Nevetett hát és visszatért a gazda. Jöttibe megtalálta azokat az elhányt darab kalácsokat, a kiket János elhányt. Kezdette felszedni. Kérdezi az asszony:
– Mit szed gazdád, János?
– Abizony követ, hogy magát agyonverje. Mért szereti a komáját!
Aval szaladni kezdett az asszony hazafelé. Azt mondja János a gazdának:
– Asszonyom azt mondja, ha hazáig utóléri, két liter bort fizet.
Utánribad a gazda, hogy érje utól a gazdaasszonyt. De szalad az asszony elől, de igen a gazda után. Mikor majd béérte, rákiált az asszony:
– Édes uram ne dobigálj, mert csak kecczërke (mindössze kétszer) volt komám uram nálam.
Ekkor kitudta a gazda, hogy a komám uram mit csinál az asszonnyal.
Hazamentek, elmentek az erdőbe. Ösve (este) hazajött János. Komám uram ott volt, elbújt az ágy alá, mert tudta, hogy a hunczut szolga bárhol megtalálja őt. János azonnal, hogy hazaért, valami fákat meghegyzett s azt mondja:
– Gazdám azt mondta, hánjam bé az ágy alá, hogy száradjanak. Eleget rivánkodott (rimánkodott) az asszony, hogy ne, nem jó hely, János mégës odahányta, szegény komám uramat jól ësszedöfdöste.
Megint elmentek az erdőre másnap, ekkor mán egy hétre mentek, hogy ott maradnak az erdőre. Komám uram, nagy betegen ës elment (t. i. az asszonyhoz). János ösve azt mondja a gazdának:
– Menjünk haza, mert telik ki az évem, nekem muszáj hogy menjek.
Hazamennek, a komám uram megint ott volt. János még kifogta az ökröket, béállott a koma egy zsákba. Az asszony békötötte, gondolta, azt nem gondolja János, hogy mi van ott. A békötött zsákot az ajtó mëgi állította az asszony.
Vacsoráznak, hogy kitőlt az év, az ember hozott neki aranyat, ezüstöt, mindenfélét, hogy kifizesse a szolgát. De János semmit se fogadott el, csak kérte azt a zsákot, a ki fel volt állítva. Mert az asszony azt mondta, abb a zsákba nád vagyon békötve, egy bordakötő mester hatta ott. János azt mondta, hogy ő is afféle mester, bordakötő. Eleget nem akarta az asszony, de azt mondta az ura:
– Adjuk oda. Annak a bordásnak adunk majd pénzt.
Kiegyezés után jócczokát és búcsút mondott János és a zsákot a vállára kapta, a kapufájához úgy odacsapta, hogy minyát meghalt a komám uram a zsákban. János elment, s a szegény ember máig ës él, ha meg nem halt.
(Tóth Mihály, Zajzon.)
Volt egy asszony, egy királyasszony, a ki a világon a legszebb asszony volt. (Küsasszony volt, azt kellett volna írja.) Több királyok kérték, de alig akadt egy, a ki őt el tudta feleségül venni, olyan szép volt. Hëzzaadta magát a legszebb királyfiúnak. Ő el ës terhesedett, várta, hogy legyen néki egy gyermeke. Lett is egy oan szép leánya, a ki még nálánál ës szebb volt.
De volt néki egy félretérítő (csábító?) öreg boszorkánya, a ki azt mondta, hogy:
– Te mán szép voltál, de a te leányod hétszerte szebb, mint te.
Ő azért nagyon haragutt, a királyné, hogy mért van nálánál szebb a világon. Azt mondta a vén boszorkány, vessék el az ő leányát, hogy ne legyen szebb mind ő a világon. El ës vetette a vén boszorkány. Bépakolta egy bölcsőbe és elvetette az erdőben. Megtalálták ezt a rablók s felkarolták s felnevelték, isten angyalának nevezték, olyan szép volt.
De tőlt-múlt az üdő, s a bűvös boszorkány adott néki egy tükröt, s a mind azt mondta: szebb a leányod ez világon! No hogy így kitudódott, hogy él, az édes anyja mindig kereste a halálát a leánynak a vén asszonynyal, a boszorkánynyal. A boszorkány ellopta a rablóktól és még visszakerült az édes anyjához.
Ennek az édes anyja megint megundorodott, hogy mért van szebb mind ő a világon. Adott néki egyszer (a boszorkány) egy gyűrűt. Mihelyt rëahúzta (a leánynak) az ujjára, mindjárt meghalt s vitték ki a temetőbe. A rablók ott ës elrabolták, a kiknél volt előre (első ízben). Lehúzták a gyűrűt az ujjából és feltámadott. Mint egy halott szentnek tartották.
De tőlt-múlt az üdő s a tükör esmënt azt mondta: Szebb a leányod ez világon! Az anyja mind sírt, hogy mért szebb a leánya, mind ő. Akkor a vén asszony megint ellopta a rablóktól s egy hajtőt dugott a fejébe. Bétették egy évegkoporsóba s egy iromszarvasnak a szarva közé kötötték.
Hogy az iromszarvasnak jutott a szarva között, ment egy királyfiú vadászni, a kinek sose tetszett e világon leány. A szarvast le akarta lőni, de mégis meglátta, hogy valami a szarva között volt, tám valami koporsó. Nem lelőtte, hát megszelidítette. Meg ës fogta s meg ës szelidült az iromszarvas, hazavitte az édes apjához. A koporsót levették, bévitték a szobába, vajjon mi lehet benne. Ugyan sírt, hogy mit talált benne, egy gyönyörű szép királyküsasszonyt. De kihúzta a hajtőt a fejéből s akkor kiszökött a királyküsasszony belölle. Aztán ő volt neki a kedvese, mint halott kincset tartotta. El ës vette feleségül s még most ës élhetnek, ha meg nem haltak.
(Tóth Mihály, Zajzon.)
Volt egy királynak három fia, az egyik szebb volt a másiknál, és mind a hárman szerettek volna világot próbálni. Elment a két nagyobbik. A küssebbet az apja nem igen akarta, de az ës elment. A nagyobbik fiú volt Endre, a másik András, a másik Ambrus. Megpróbálta mind a kettő a világot, de körülbelül keves (így) szerencsére jutott, csak a küssebbiknek jutott.
A legküssebb találkozott egy oan esettel, hogy három sárkány volt a világban, kilenczvenkilencz legényt kért mindennap ebédelésére. A küssebbik rábízta magát, hogy ő azokat meggyőzi. Rá ës ment a munkára, ráment a csatára. Eggyel győzött, a hétfejűvel. Győzött a másikkal ës, a kilenczfejűvel. A tizenegyfejűvel nem győzött. Kérte a sárkány, változzanak aczélkerekké, menjenek fel egy hegyre, onnan lefutnak s ha ësszeütköznek, a melyikből szikra esik, al lesz a legyőzött.
S felmentek egy nagy hegyre, s leindultak, s a legény kereke szikrát ütött az aczélkerekből, megnyerte. De ez nem volt elég, a sárkányoknak volt háromnak három anyjuk, az egyik nagyobb mérges volt a másiknál. Azt mondta a nagyobbik sárkánynak az anyja:
– Ha megölte fiamat Ambrus, lesz e világnak a színén vér minden forrásból. A ki abból iszik, mind meghal.
Ambrus ezt megtudta, a vén asszonyt levágta.
A másik sárkánynak az anyja azt mondta:
– Ha megölte fiamat Ambrus, akkor leszek én egy nagy körtve fa, egy orszgút széjin, s ha valaki az én gyümölcsömből eszik, mind meghal.
A harmadik azt mondta:
– Ha Ambrus megölte az én tizenegyfejű fiamat, akkor leszek én szederinda a világon, s a ki átlépik rajtam, mindenik meghal. De ha Ambrus a kardját átdugja rajtam, akkor hát semmi se lesz.
De a vén bába attól megijedt, mert Ambrus nagy karddal ment elejébe, s elfutott. De Ambrus csinos ficzkó volt, s nagyon megszerette (t. i. a sárkány anyja).
Igy Ambrus tovább vándorlott hazafelé. Nem ës gondolt ő rája, még az öreg asszonynak a szovára se. Ment ő, utazott, meglátott egy kocsit. Megáll a kocsi, hízeleg egy vén asszony belölle s hívja. Ő rëarúgott a lábával a kocsitengelyhez, de rögtön rëaragadt a lába a kocsitengelyhez. Két macska húzta a kocsit, rögtön bé ës vitték a pokolba, mert ëppen a pokol szádán voltak.
Sírt szegény a szabadulásáért, de hiába. A vén asszony mindig csak hízelgett tovább, hogy elvegye feleségül. Ambrusnak má nem volt mit gondolni, csak ott kellett maradni. Kigondolása csak úgy volt:
– Tám csak megszabadulok!
Mind kérdette a vén asszony, mikor lesz nékik az eskükvésük. Meg ës lett, mert van pokolban ës pap elég. Esszeadták, ësszeeskették, így tovább éldegélt Ambrus a feleségével, a vén vasorrú bábával.
Volt neki egy szép szobaleány, a kit az a földről lopott volt el. A még jobban belészeretett Ambrusba, mind a vén banya. Nagyon keresték elszabadulásukat, rëa ës vitte, mert hát el ës szabanultak. Megkérdezte Ambrus a vén asszonyt, hol van neki az ereje, hol a tehetsége. A vén asszony megmondta. Vagyon neki egy hetvenhét éves bogara, s annak kilenczvenkilencz része, s a kilenczvenkilenczedikben vagyon az ő ereje. Ambrus rögtön a bogarat megölte, elvette a vén asszony erejét. A leány mán tudta minden titkát, rögtön felültek a kocsira hipp, happ! a magyar földön voltak, Igy szabadult Ambrus az alvilágról vissza.
Én ës úgy tanultam, s ha hazugság, én ës úgy adom vissza.
(Tóth Mihály, Zajzon.)
Egyszer volt, hol nem olt, volt egy öreg ember s annak az öreg embernek volt egy tizenhárom éves fiacskája. Ők ketten dolgozgattak úgy lassan, hogy annyit kerestek, hogy úgy megéltek napról-napra. Úgy éldegéltek ők tovább s egyszer bizony a fiút bésorozták katonának. S hogy bésorozták katonának, s a fiú hazunnan nem kapott semmit, hát ő ott ës gyengén éldegélt a katonaságba.
Jött egyszer egy vasárnap, s elmënën délután három órakor ki az erdőbe sétálni. Sétál ő elé s hátra, s a mint ott sétál, jő egy öreg asszony. Hát az öreg asszony azt mondja:
– Adjon isten jó napot, vitéz uram!
A katona ës azt feleli:
– Adjon isten, édes mányi!
Nohát ő így az öreg asszonyt mányijának fogadta, s az öreg asszony kérdezi, hogy mit keres ő ott az erdőszéjbe. Azt mondta az öreg asszonynak, hogy:
– Édes mányi, szegény fiú vagyok, eljöttem ide sétálni. Édes anyám nincsen, az édes apám nagyon öreg, nem küldnek nekem soha semmit.
– Nohát – azt mondja az öreg asszony, – édes fiam, gyere velem.
S elindultak ők ketten, a katona az öreg asszonynyal, s mentek két egész áldott nap. Harmadik napján béértek egy nagy mezőbe s mentek egészen harmadik napján délig, a mező közepéig. Hát akkor ott értek egy olyan kút formájú lyukat, és az öreg asszony a katonát leküldötte oda, hogy ott van neki három háza, s hozza fel a harmadik házból, van egy tűzvasa, van egy fitíl és van egy darabocska köve. De a szegény katona azt mondta, hogy ő nem mënyën le, hogyha nem ád neki valamit.
Azt mondta az öreg asszony, hogy:
– Itt a nyakkendőm és a surczom. Menjen le és az első házban mind rézpénz van, de azt a pénzt őrzi egy nagy fehér kutya. A mint bényit az ajtón, ne ijedjen meg a kutyától, hanem a nyakkendőt és a surczot terítse le az asztalra és a kutyát vegye fel az ölébe s tegye fel az asztalra. S mikor jő ki, a kutyát szépen tegye vissza és a surczot vegye el. És így a második és a harmadik házban ës. Pénzt annyit vihet, amennyit akar, csak az aczélt, a kovát, meg a fitilt adja ide.
Nohát a szegény baka úgy csinált. Bément az első házba és bément a másik házba ës. Hát ott volt egy roppantott nagy feteke kutya. De abban a házban tiszta ezüst pénz volt. És ő kapja magát, leteríti a ruvát az asztalra, rëateszi a kutyát oda. Abbizën ő elhányja a rézpénzt és megrakja magát ezüstpénzzel. A hova csak lehetett, mindenüve tett, még a sapka karimájába ës. Nohát abbizën leteszi a kutyát a helyire, elveszi a ruvát és a surczot, és úgy mënën a pénzzel tovább a harmadik szobába. A mint bényit abba a harmadik szobába, hát látja, hogy van egy roppantott nagy veres kutya. Neki a szeme világa elveszett, mert annyi arany pénz volt abban a szobában, hogy a szeme nem lepte bé. Ő bizën kapja magát, leteríti a surczot az asztalra és a ruvát, felfogja a nagy veres kutyát az ölébe és felteszi az asztalra. Hogy sok arany pénz volt, ő bizën az ezüst pénzt lerakta és megrakta magát tiszta arany pénzzel. És ő akkor keresni kezdette az aczélt, a fitilt és a kovadarabot. Keresi, keresi, s ott megtalálta ëppen az asztalon a pénz között. S elveszi az aczélt, a kovát és a fitilt, és kifelé indul a házakból, hogy menjen ki az öreg asszonyhoz.
Nohát mënën, mënën kifelé. Mikor kijő, félig, az öreg asszony lekëjájt, hogy hát:
– Jösz-é Gábor?
Azt mondta Gábor erre, hogy hát:
– Igen, igen, jövök.
Hát így szép lassan kiér a lik szádához, s kéri az öreg asszony tölle a fitilt s az aczélt s a kovadarabot. Azt mondta a katona, hogy hát:
– Ugyan öreg mányi, mire való ez magának?
Az öreg asszony azt mondta erre, hogy nem szabad tudja itt senkinek. De a katona mégës vallatta az öreg asszonyt, hogy mondja meg neki mire való az. De hogy az öreg asszony nem mondta meg, ő baonétot húzott és megölte az öreg asszonyt. És nálla maradott a három szerszámdarab.
Nohát ő bizën elment azzal a pénzzel, a kit hozott, a kávéházba. És ő múlatott reggelig s reggel kifizeti, a mit kellett, a vendéglősnek, és elment, csináltatott a szabónál egy rend kadéti ruhát. A szabó kért tölle a kadéti ruháért egy marok aranyat, és ő hármat adott.
Elindult ő a városon végig és ott nem ösmerte meg senki. És ő bément egy más kávéházba és múlatott tizenkét órakorig écczoka. Nohát ekkor kifizette, a mit követelt a vendéglős, és megfizette a kontóját, és akkor azt mondta a vendéglősnek, hogy adjon neki egy szobát. A vendéglős rendelt neki egy szobát, és bémënyën ő abba a szobába és kirakja az asztalra azt a sok pénzt, a kit ő kihozott onnan. És ott múlatgat lassan, egyedül. S abbizën szivaradzott, s elfogyott a mësinája. Szégyenlëtte, hogy a vendéglőstől kérjen, hát abbizën eszébe jut néki, hogy van néki egy fitilje és egy aczél darabja és egy kovadarabja. Nahát ő bizën eléveszi azt a három darabot, és mikor egyet koppant, akkor nem gyullott meg a fitil, de látja, hogy egyszeribe ott van a nagy fehér kutya. Ő bizën még koppant kettőt egymásután egyszerre. Mikor kettőt koppantott, a fitil úgy meggyullott, hogy egy pillanatra öt czentiméter égett el. Akkor ott van egyszeribe a fekete kutya meg a veres kutya is.
Nohát abbizën a kutyák azt kérdik a katonától, hogy:
– Mi van, édes gazdám?
Azt mondja:
– Most nincsen semmi, mert már meggyujtottam a szivarat, de – azt mondja – kell nékem egy szép fehérnép.
Nohát azt mondja a veres kutya, hogy itt a szomszéd országban, azt mondja, van a királynak egy szép leánya. Nohát elmënën a veres kutya és elhozza a leányt, és a kadét megcsókolta szépen háromszor úgy, hogy a leány nem ëbredëtt fel álmából.
Abbizën a kutya visszaviszi s leteszi a küsasszonyt az ágyba, a hol aludt. És a kutya elmënën vissza a gazdájához, és visszaküldi a gazdája mind a három kutyát a szobákba.
És visszamennek a kutyák a helyükre, és mondja reggel a királyküsasszony az édes apjának, hogy né, őt álmában mintha egy kadét megcsókolta volna háromszor. Nohát erre bizën a király felállított egy sereg katonaságot a kapujához posztnak, hogy nëzzék, meg, hogy az ő leányához ki jár bé.
Abbizën felállottak a katonaság, és mikor megint az öste eljött, hát jő a nagy veres kutya, hogy vigye el a királyi küsasszonyt. Akkor a sok katonaság mëgjedëtt s jettibe mindegyik a földre esett, és a kutya úgy megint elviszi a királyi küsasszonyt a kadéthoz. És megcsókolgatta a kadét háromszor a küsasszonyt, és megint a kutya visszavitte.
És kérdezi reggel a király a leányt, hogy hát az éjjel mit látott álmában. Abbizën azt mondta a királyküsasszony, hogy megint azt látta álmában, a mit a múlt éjjel. Abbizën hát a király kimënën s kérdezi a katonaságot, hogy láttak-e valamit. Azt mondták a katonaság, hogy ők bizën nem láttak semmit.
Nohát úgy a király másnap östére felállított három batalión katonaságot posztnak. Nohát eljő öste és várják mimmerén, hogy mi lesz. Ekközben a király felkötött a leánynak egy kupa kását egy tarisznyácskába és a katonaságnak mind egy darab krétát adott a kezébe, hogy a melyik leghamarébb meglátja, hogy hova viszik bé, hogy a kapura csináljanak egy keresztet.
Nohát abbizën a kutya eljött s úgy kivitte a leányt az életből (házból), hogy nem látta csupán egy. Nohát erre az egyre az egész utána mentek a kutya után, és mikor ahhoz bévitte a kutya a leányt, oda csënáltak a kapura egy keresztet.
Nohát a kutya, a meddig a katonaság visszament, addig a kutya a leányt hazavitte. És mikor jő vissza a kutya, ëszrevëtte, hogy né egy ösven van kásából és a kapun egy kereszt vagyon. A kutya megmondta a gazdájának és a gazdája azt mondta, hogy:
– Më, egy darab kréta. – És feltett a kutyának a hátára egy vékáni kását, és hogy menjen onnan addig a kapuig. – És akkor harapd ki a zsákot alól és hordozd el aztot az egész városba és keresztezz meg mindegyik kaput.
És a kutya úgy csënált. És mikor elvégezte, hogy megkeresztezte mindegyik kaput, akkor visszament a gazdájához és megmondta, hogy megcsinálta, a mit poroncsolt.
Nohát abbizën a király reggel megkérdezi a katonaságot, kérdezi a leányát:
– Nohát mit láttál az éjjel álmodban?
Akkor azt mondta a leány:
– Mindazt, a mit eddig.
A katonaságot megint megkérdezte, még egyszer, és a katonaság azt felelte, hogy:
– Már rëaakadtunk, a hova elvitték a küsasszonyt.
Nohát felül a kocsiba és elindul ki a városba, hogy nëzze meg, hoa vitték az ő leányát. És a katonaság ment elől, hogy mutaszsza meg, hogy hol van a kereszt a kapun. Hát látja a király, hogy mindenütt a kása elhullatva, és minden kapun meg van keresztezve, és egy se reménykedett, hogy tisztán melyik lehet.
Nohát így elmënyën a király nagy szégyennel, és másnap estére a katonaságnak rendelt kék plajbászt. Nohát megint eljő este és a veres kutya eljő és elviszi a küsasszonyt. És meglátták, hogy viszi és a katonaság utána ment és egy keresztet csináltak a kék plajbásszal a kapura.
Nohát abbizën reggel kérdezi a király a leányát, és a leánya azt felelte, hogy:
– Igenis, édes apám, mind csak azt az álmot láttam, a mit eddig.
De – hogy szavamat ne felejtsem – a küsasszonyt, a meddig hordozták, sose ébredt fel.
Nohát kérdezi a király a katonaságot, hogy láttak valamit-e? A katonaság azt felelték:
– Igenis, császárunk, meg van jelezve, a hova elvitték.
Nohát abbizë rëaakadtak a kadétra, és a kadétot elfogták és vasba verték, s elitélték, hogy akasszák fel. Abbizë a kadét a börtönből, a mint kitekintett, meglátott egy izét, egy suszterinast. És mondta neki:
– Me fiam, adok neked két marok aranyat, és me a kócs, és menj el ebbe s ebbe a vendéglőbe. – És megmondta neki az ajtószámot ës. – És van az asztalon egy fitil, egy aczél és egy kova darab, és hozd el azt nekem, és hozd vissza a kócsot ës.
Nohát a fiúcska elmënën s elhozza az aczélt és a kovát és a fitilt, akkor a fiúcska béadja neki és megadja a kadét a fiúcskának a két marok aranyat.
Nohát eljő az üdő, hogy vigyék a kadétot és akaszszák fel. Nohát elviszik a kadétot, a mint viszik, útközben találkozik egy napszámos emberrel. Nohát azt mondja a kadét a napszámos embernek:
– Öreg bácsi, adja nekem a pipáját és adjon nekem egy pipa dohányt, mert adok két marok aranyat.
Nohát az öreg megörült a pénznek, s odaadja a pipát, s ad neki egy fél pakét dohányt. S mikor felakasztanák, azt mondja, hogy engedjék meg neki, hogy még bár egyszer gyujtsa meg a pipáját, hogy még ereszszen bár két füstöt. És megengedték a kadétnak. Eléveszi a pipáját s rëatölt, eléveszi a kovát s az aczéldarabot s a fitilt, s abbizë ő hármat koppant egymásután, hármat gyorsan. Mikor hármat koppantott, ott volt mind a három kutyája. Akkor a sokrémüség nép megijedtek a kutyáktól és hanyatt estek, mindamennyi, ëppen a király maradt egyedül. És akkor ő a királylyal szembement, kihúzta a kardját, hogy vágja le, és a király azt mondta:
– Édes barátom, ne vágj le, mert neked adom a leányomat és neked adom fele királyságomat.
Nohát abbizë úgy ketten hazamentek, és a király odaadta a leányát és rëairatta fele királyságát. Ha meg nem haltak, máég ës élnek.
(Fórizs Márton, Zajzon.)
Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon ës túl lehetett, volt egy szabó. Ez szegényebb volt, mind a más szabók, és ő nem bírt megélni abban a faluban, és elvándorlott más faluba és ott nem üsmerték őt senki. Ott ő mondta, hogy ő olyan ember, hogy ő egy csapásra hetet leüt.
És abba a faluba járt két óriás rabolni, s minden écczoka béjártak a faluba rabolni. A biróság megtudta, hogy van itt egy olyan ember, hogy egy csapásra hetet leüt, és elment a biróság ahhoz az emberhez és mondta néki, hogy itt van két óriás, és ezeket üsse meg (üsse agyon) és kap hat szekér pénzt.
Nohát erre a szabó elvár reggelig és megleste, hogy az óriások merre mennek. S utánuk ment a szabó, s látta, hogy bémentek egy nagy erdőbe. S megleste, hogy mit csinálnak, s látta, hogy le van feküve mind a kettő.
Kapja magát a szabó és felhágott egy nagy cserefára. És a cserefán magok voltak, és egyet leszakított és az egyik óriásnak az órára dobta. És akkor az óriás törölte az órát és meglökte a másikat s azt mondta:
– Hagyj békét, hogy aludjam!
A másik azt mondta:
– Én nem csinálok neked semmit.
A szabó megint leszakított egy cseremagot és megdobja az előbbszerinek az orrát megint. És akkor megdöfi a másikat, hogy:
– Nyugudjál, mert ha nem, megütlek!
És a szabó még egyszer leszakított egy magot és megint a másodiknak az órára dobta. Erre a második megharagutt, és összevesztek. És kikapott az egyik ës egy lábon álló fát és a másik ës. Az egyik éppen azt találta kikapni, a melyiken a szabó volt. A szabót a fa tetejéről eldobta messzire és úgy megvágta a két óriás egyik a másikat, hogy mind a kettő meghalt.
És erre a szabó kapja magát, odamënyën és megnëzi, hogy meg vannak-é halva. És látja, hogy az egyiknek a fejéből az agya van kijőve, a másiknak itt a válla van eltörve.
És a szabó erre nagy örömmel mënyën a városba és jelenti a biróságnak, hogy megütte (agyonütötte) az óriásokat, s azt mondta, ha nem hiszik, nëzzék meg. A biróság kimënyën s látják, hogy az óriások meg vannak halva. Nagy örömmel mennek haza és megadják a szabónak a hat szekér pénzt. És megén megkérte a biróságot, hogy adjanak neki marhákat, hogy ő vigye haza a pénzt. A biróság adott, és így hazavitte a pénzt a szabó, és így lett belölle nagy gazda.
(Fórizs Márton, Zajzon.)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy apának három fia. Az egyik volt nagyobb gazda, a másik volt küssebb, s a harmadik szegény ember volt. Hát abbizën, a falu széjinél kezdődött egy nagy erdő s abban az erdőben tartózkodott tizenkét rabló. Hát abbizën az a szegényebbik kapja magát, meglesi a tolvajokat, és a tolvajokat megkapta, hogy egy nagy kőszálba tartózkodtak. S várja ott a meddig egyszer jőnek a tolvajok. Hát egyszer látja, hogy jőnek tizenketten lóháton, hoznak mindegyiken, a mit a ló elbírt, annyi pénzt. Éppen akkor hallatszott, hogy kiraboltak egy nagy gazdát. Hát ő bizën ott lesi, hogy hol mennek bé a tolvajok a kőszálba. Hát abbizën látja, hogy a legnagyobbik megkopogtatja a kőszálat és háromszorig mondja: Zuzám, Zuzám, nyíljál ki! S ekkor a kőszál kinyillott, a tolvajok bémentek.
Ott várja, hogy mikor jőnek ki. Hát egyszer látja három nap mulva, hogy jőnek ki. De ő el volt bújva s őt nem látták. Akkor ő ës neki fogott és bément. Látta, hogy vannak nagy rakás ezüstpénz, aranypénz és bankópénz. Ő bizën kapja magát és még várja, hogy hány nap mulva jőnek vissza a rablók. Hát látja, hogy tizenkét nap mulva jöttek vissza. Ő akkor hazament és három nap mulva oda ment ő ës tíz lóval és minden lóra tett két átólvetőt. Akkor bémënyën ő ës oda s megpakolja mind a tíz lovát úgy, a hogy csak lehetett.
Hát abbizën elmënyën haza, és a bátyja, a leggazdagabbik, az elmënyën száz tevével, hogy hozzon ő ës pénzt.
Ekközben a tolvajok látták, hogy a pénzhez nyúltak. És mikor kijöttek, akkor felírták a kőszálnak az oldalára, hogy ha valakit megkapnak ott benne, hát igyenyësën négy felé hasítják. Hát bémënyën ő ës a száz tevével, de ő már megpakolta a tevéket jól. Ott kopogtatja a kőszálat, hogy jőön ki, de ő nem mondta háromszor, hogy: Zuzám, Zuzám, nyíljál ki, és a kőszál nem nyillott meg.
Ekközben a tolvajok hazajöttek és benn kapták a leggazdagabbikat, a melyik száz tevével elment. És neki fogtak, négyfelé hasították és felállították kívül a kőszálhoz.
És ekközben annak az embernek a felesége elment a legküssebbik emberhez, hogy kérdezze meg, vaon az ő ura hol van, hogy menjen utánna. S megmondta a küssebbik neki, s elment az asszony, s látja, hogy oda fel van állítva a férje négybe hasítva. És mondta a legküssebbik embernek, hogy né az urával mi történt. Hát abbizën azt felelte a küssebbik ember, úgy kell, ha a kevesvel nem elégszik meg.
Ha kevesebbet hozott volna el, lehet, hogy szerencséje lett volna, de így nem lett. S úgy maradott az asszony ögyvezen, s ha meg nem halt, májég ës él.
(Fórizs Márton, Zajzon.)
Volt egy országnak egy fővárosa, melyben se a nap, se a hold, se a csillagok nem sütöttek. A király kihirdette, hogy a melyik fel tudja hozni a napot, a holdat és a csillagokat, azt fizet, a mit kiván.
Későre talált olyan embert a király, és végre mégis egy özvegy asszonynak volt három fia, s azok ajánlkoztak. A legküsebbiket hítták Szépmező szárnyának. Tizenhat éves volt és nagyon kemény legény. Az azt mondta, hogy majd fel fogja hozni. Elmentek a királyhoz, s a király adott hármuknak három lovat s pénzt az útra. Szépmező szárnya még kért egy mázsa aranyat a királytól és szekeret, hogy azon hozzák.
Hogy elindultak, a várkapuhoz értek. A vár kapusát hítták Ország kovácsának. Idős ember volt, és nagyon erős ember. A még csendesítette Szépmező szárnyát, hogy ne veszítse el fiatalságát ilyen korán, de ő nem hajtott arra. Azt mondja:
– Itt van ez az arany. A király parancsára addig főzze, míg én visszajövök.
Aval elindultak, mentek három éjjel és három nap. A harmadik nap estéjén elértek egy hidat. A hídon mikor menni akartak keresztül, Szépmező szárnyának a lova megbotlott.
– Hallod, – azt mondja Szépmező szárnya a bátyjainak – tovább nem megyünk!
S leszállottak, tüzet csináltak és lefeküdtek. Tíz órakor Szépmező szárnya felëbredt és kiment a hídra sétálni. A hétfejű sárkány, melyik a csillagokat hordozta, a híd alatt nyergelte a lovát. Felült a nyeregbe, alig ment nehányat, megbotlott a lova.
– Hí, kutya igya a véredet! Vaj tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?
– Vaj érzed, vaj nem, de itt vagyok! – rikójtotta Szépmező szárnya a hídról.
Aval feljött a sárkány, kérdette Szépmező szárnyát:
– Hogy küzsdjünk, karddal-é vaj küzsdéssel?
Azt mondja Szépmező szárnya:
– Dërëkból, mert szerencsésebb!
Küzsdeni kezdnek. Béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező szárnya kiszökött, léütötte a sárkányt egész nyakig. Aval levágta a hétfejűt s a lovát odavezette a tűzhöz.
A bátyjai erről semmit se tudtak, úgy el voltak aluva. Mikor odavezette a lovat, s felköltötte, megjettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a csillagok, úgy ragyogott. Kérdezték, hogy honnan fogta. Azt mondta, itt a hídon egy egész lóserget űztek keresztül, onnan fogta.
Hogy a sárkányt elpusztította Szépmező szárnya, hát a csillagok mindjárt a városba bésütöttek. A király mindjárt egy zenét küldött ki és várta Szépmező szárnyát örömbe.
Azzal ott maradtak reggelig. Reggel elindultak estig, akkor még elértek egy hidat. A hídon mikor mentek keresztül, Szépmező szárnyának a lova megint megbotlott.
– Halt! – azt mondja a bátyjainak – tovább nem megyünk, mert nem szerencsés.
Visszatértek onnan ës. Tüzet csináltak, a lovakat kikötötték, zabot adtak, lefeküdtek. Tizenegy órakor felébredt Szépmező szárnya, kiment a hídra sétálni. A híd alatt nyergelte a kilenczfejű sárkány a lovát, melyik a holdat hordozta. Felül a nyeregbe, a ló elig lépett hármat, megbotlott.
– Hí, kutya igya véredet! Tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?
– Érzi, nem érzi, de itt vagyok! Hogy küzsdjünk, dërëkból-é, vaj karddal?
– Dërëkból, mert szerencsésebb – szólt a sárkány.
Küzsdeni kezdtek. A sárkány béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező szárnya kiugrott, és béütötte ő ës a sárkányt, Akkor kiugrott megint a sárkány, és béütötte Szépmező szárnyát a földbe. Szépmező szárnya kiugrott, megmérgelődött és béütötte egész nyakig a kilenczfejűt. Levágta mind a kilencz fejét, s hogy levágta, a hold minyá felsütött, és sütött a városba.
A király a zenét megint kiküldte, várta Szépmező szárnyát. De Szépmező szárnya a lovát odavezette a tűzhöz, felköltötte a bátyjait. A bátyjai elijedtek, olyan szép ló volt, mind a hold éppen. Kérdezték honnan hozta. A hídon egy serget keresztül űztek, s onnan fogta, azt mondta.
Reggel megint elindultak. Mentek egész estig, este megint elértek egy hidat. A hídon megint megbotlott Szépmező szárnyának a lova lába.
– Halt! – azt mondja bátyjainak – tovább nem megyünk, nem szerencsés.
Visszatértek, tüzet tettek, a lovakat megkötötték és ennik adtak. Tizenkét órakor megint felébredt és kiment a hídra Szépmező szárnya. A híd alatt a tizenkétfejű sárkány nyergelte a lovát. Felül a nyeregbe, elig lépik a lába hármat, megbotlott.
– Hí, kutya igya a véredet. Talám érzed Szépmező szárnyának a szagát?
– Vaj érzi, vaj nem, de itt vagyok!
– Hogy küzsdjünk, dërëkba vagy karddal?
– Dërëkba, mert szerencsésebb.
Küzsdöttek egy darabig, de nem tudták egymást sérteni, mert egyik oan erős volt, mind a más. Azt mondja a sárkány:
– Látom, hogy nem tudunk semmire menni. Legyen belölled egy fakerek (így), és belöllem egy vaskerek. Te menj ki erre és én erre a hegyre, és ereszkedjünk ëssze, és a miiké (melyiké) ësszetörik, a legyen a vesztes.
Azt mondja Szépmező szárnya:
– Nem bánom, legyen belöllem egy oan fakerek, hogy félig menjen a földbe, belölled egy oan vaskerek, hogy menjen föld színén.
Úgy ës lett. Kecskebucskát vetettek, és lett két kerek a kettő; egyikből fakerek, a másból vaskerek.
Béereszkedtek, de a fakerek roppant erős volt, bément a földbe, s a vaskerek ësszetört. Akkor a sárkány nem egyezett abba belé, és:
– Úgy nem jó. Legyen belölled egy fehér langocska (így), belöllem egy kék. Melyik összégeti a másikat, a legyen a nyertes.
Aval két langocska lett a kettőből. Kezdték egymást égetni, de addig küzsdöttek, hogy a nap már fel kellett volna jőjön, fel volt annyira a hajnal virradva. Mënyën el három feteke holló felettük, és meglátja a sárkány. Azt mondja nekik:
– Menjetek s hozzatok szájatokban egy kis vizet s öntsétek a fehér langocskára. Egy nagy dögöt teremtek nektek.
Szépmező szárnya azt mondja:
– Menjetek el bátyáimhoz. Mondjátok nekik keljenek fel, hozzanak a kalapjukban vizet, mert három királyi loat adok nektek.
Azzal el ës mentek a hollók, fel ës költötték a bátyjait. Vizet vittek és a kék langra öntötték, a ki elaludt, s akkor Szépmező szárnya összeégette a sárkányt. Aval a nap ës minyát bésütött a városba s a király megint a zenét kiküldte Szépmező szárnya elé.
Aval elvette ennek ës a lovát Szépmező szárnya s felültek hárman a három sárkánynak a lovára, úgy mentek tovább. A három ló, a kikkel elindultak hazulról, a ment utánuk. Hogy elindultak, minyát a három feteke holló kezdett gágogni. Szépmező szárnya minyá megállott, bátyjaival megüttette a három lovat, a melyikkel elindultak, s otthatta a hollóknak.
Aval ment tovább, s elértek egy nagy erdőbe. Az erdőben egy alkalmas hely volt, megállottak, a lovakat kikötötték. Szépmező szárnya, volt egy gyalogút, s elment azon. Nem ment soká, csakhamar elért egy nagy kőbe rakott várat. Odamënyën, gondolkozik, hogy hogy menjen bé a várba. Kecskebucsát vetétt, s lett belölle egy darázs. A kócslikon bébújt, de mikor bébújt, elijedëtt, mert ott volt a sárkányoknak a felesége és az anyósa, mind a három. A sárkányoknak a feleségük már megtudták, hogy a férjüket elpusztította Szépmező szárnya.
Felköltötték akkor az öreg sárkánykotát. A mosdó vizet kért, azzal azt mondja a nagyobbiknak, hogy:
– Buszut kell álljunk! Nem lehet, hogy elhagyjuk, mert elpusztította mind a három fiamat!
A nagyobbikat elküldte azon az úton, a melyiken már tudta, hogy elmenjen Szépmező szárnya a város felé, és azt mondta, hogy legyen egy körtefa belölle. Legyen egy nagy éhség, hogy az ember majd étlen haljon meg, s a ki abból a gyümölcsből eszik, haljon meg. Azt mondja a másiknak, mind azon az úton menjen tovább, legyen belölle egy szép vízforrás, s a ki abból a vízből iszik, hogy haljon meg. A harmadiknak mondja, hogy menjen mind azon az úton tovább, és legyen belölle egy nagy híd, és tűz égesse össze. Aval elindultak, mentek, merre menjenek.
Elindultak, és ezalatt Szépmező szárnya ës elindult a lovakhoz, a bátyjaihoz. Ő kecskebucsát vetett és megint ember lett belölle. Felültek a lovakra és elindultak. Hogy elindultak, oan éhség csapta meg, hogy majdnem étlen haltak. Meglátnak egyszer egy körtefát, sietnek arra felé, egyenek a körtéből. Szépmező szárnya megszorította a lovát, megkerülte bátyjait és kardját belévágta a fába. Az ësszerogyott, vérré változott. Kérdezte a bátyjait, még éhesek. Azt mondják: nem. Akkor mennek előre.
Megindultak, nem mentek messzire, akkor úgy megszomjaztak, hogy elig voltak. Meglátnak egy forrást, igyanak belölle, verjék el a szomjuságot. Szépmező szárnya akkor ës megsarkantyúzta a lovát, megkerülte a bátyjait, a kardját belévágta a forrásba, és a vérré vált. Kérdi a bátyjait:
– Ihatnának, vaj nem?
– Nem – azt mondják.
– No, akkor mënünk elé.
Megindultak, egyszer oan hideg csapta meg, hogy elig tudtak a loon ülni. Meglátnak egy tüzet, sietnek oda, hogy melegítsék meg magokat. Szépmező szárnya akkor ës megkerülte, a kardját belevágta a tűzbe, és a tűz akkor ës összeomlott, vérré vált.
Elpusztította mind a három sárkánynak a feleségét. S a sárkánynak az anyjuk jött utánuk és meglátta, hogy elpusztította a fiainak a feleségét ës. Még inkább megdühösödött. Úgy ment utánuk, hogy szájából két ölnyire jött ki a lang.
Egyszer azt mondja Szépmező szárnyának a lova:
– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj onnan hátul.
Visszanëz, látja, hogy jő a sárkány utánuk.
– Minyát levëszën, lovam, a hátadról.
– Nem baj. Van egy vakaród, vesd le.
Levetette a vakarót és olyan kősziklás erdő lett, hogy míg a sárkánykota át tudott jőni, ők messze mentek. Egyszer megint azt mondja a ló:
– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj hátul.
Azt mondja Szépmező szárnya:
– Jő a sárkány, minyát levëszën megint a hátadról.
– Nem baj, semmi. Van egy keféd, vesd le.
Levetette a kefét, abból olyan sűrű cserefa erdő lett, hogy a sárkánynak ki kellett tépni. Míg kitépte az erdőt, és utat csált magának, addig ő messze elhaladott.
Egyszer megint azt mondja a ló:
– Nëzz vissza gazdám, mert valami roszsz szél fúj hátul.
Vissza néz, mondja:
– Jő a sárkány, mindjárt leveszen a hátadról.
– Nem baj, semmi. Van egy zsebruvád (zsebkendőd), vesd le.
Levetëtte, abból egy oan jég lett, befogyott a folyó. Ha a sárkány rëalépett, minyát esëtt el. Le kellett jőön, hogy megpatkolja magát. Míg patkót csinált, megpatkolta magát, és keresztül tudott jőni, addig messze mentek megint.
Mikor majd a városhoz értek, – már a zene künn volt, a város széjin várta Szépmező szárnyát – visszanéz Szépmező szárnya, látja, hogy jő a sárkány dühösen. Aval megszorította a lovát és vágtában rikójtotta Ország kovácsának:
– Nyisd ki Ország kovácsa a kaput, mert jövök!
A kaput kinyitotta Ország kovácsa, és leszökött a lováról Szépmező szárnya, s a kaput betette. A kaput elig tette bé, már ott volt a sárkány. A kapu hogy kemény volt, nem tudta béütni, hát a kapu alatt likat ásott, a fejét bédugta, hogy emelje fel a kaput. Akkor Szépmező szárnya a bátyjaival elment az aranyhoz. Az, míg elmentek mind főtt. A forró aranyat rëaöntötték a sárkány fejére, a fejét mind összeégette. Elpusztult már a sárkánynak az anyja ës, az egész nemzetség.
Az a zene békisérte Szépmező szárnyáékat a királyi palotába. A király örömében, hogy felhozta a napot s a holdat s a csillagokat, szép vendégséget, mulatságot csált. Megjándékozta annyi kincscsel, hogy holtig legyen miből éljenek. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.
(Jakab János, Zajzon.)
Volt egy özvegy asszonynak három leánya, s azok a legényektől, emberektől nagyon féltek. Az anyjuk megszidta, hogy mit akarnak, mért nem akarnak férjhez menni, megházasodni. De mind el akartak menni hazulról. Az anyjuk látta, hogy nem tud semmire menni véllik, eleresztette. Merëndét tett tarisznyájukba mind a háromnak, s elindultak, mentek, míg abba az erdőbe bévetődtek. Az erdőből eleget siettek, hogy napvilágot érjenek, de nem tudtak, bésetétedtek. De setétbe ës mentek, mert féltek ott maradni, míg elértek egy házat, hol az erdőpásztorok voltak.
Ott az ablakon néztek bé, s látták, hogy pásztorok vannak benne, férfiak. Gondolkoztak, hogy menjenek; s elhatározták azután mégës, hogy bémennek, mert künn ës féltek. A nagyobbik bément, szállást kért, a pásztorok azt mondták, hogy:
– Adhatunk, de nagyon kicsi a hely, hármunknak csak három ágy van. Ha akarnak, hárman hármunknál ës elhálhatnak.
Aztán a liányok beléegyeztek. Lefeküdtek, elaludtak. De écczoka a küssebbik pásztor a küssebbik leányon keresztülvetette a kezét. A felszökött onnan, hogy valami csúfságot akar vélle tenni s többet le se ës feküdt egész reggelig.
Reggel felkeltek a két testvére ës, a két nénje, megmosdódtak. S a nagyobbik liány adott a nagyobbik pásztornak egy selyem kendőt, a közbelső adott a közbelsőnek egy selyem kalapot, a küssebbik nem akart semmit adni a küssebbik erdőpásztornak, mért csálta azt a csufságot vélle. A két nénje biztatták, hogy ne maradjon szégyenbe, kapjon az ës. S volt neki, a harmadiknak, egy gyűrü, s aval meggyőződtek, hogy valóságban tette-é, vaj csak álmotta. Azt mondja a nagyobbik, hogy adja oda azt a gyűrüt, mindjárt megtudja, hogy valóságban tette-é, vaj csak álmotta. Oda adta, s fordította (a gyűrűt a legény), s folyva folyt ki az arany belölle. S látták, hogy nem ímette tette. S aval odaadták néki ës, s elmentek.
A fiúk most azt határozták, hogy lemondnak hivatalukról. El ës mentek bé a városba, lemondtak hivatalukról, aztán elmentek, hogy válaszszanak oan helyet, a melyiket szeretik ők, a hol jó lesz lakni nekik. Mentek, s egyhelyt három felé ment az út, s hárman háromfelé eltértek. A nagyobb ment jobbra, a küssebb ment balra, s a közbelső igyenest.
A nagyobb elment egy városba, s a selyem kendőjével gazdag lett, utóljára király lett belölle. A közepső (így), megint egy városba ment, sok just szerzett (bűvös kalapjával). A küssebb nem kapott semmiképen oan helyet, a hol szeresse, s kiment abból a városból.
Kiment a városból, bément a másba. Hallotta, hogy ott egy oan királyleány van, nem bír senki vélle játszodni, kártyázni. Ki volt hirdetve, hogy a ki meg tud kártyázni vélle, annak a király odaadja a leányt, és fele királyságát, s halála után ő lesz a király. S a ki nem tud megkártyázni, hát ott van a karón kilenczvenkilencz fej, s az övé lesz a századik. Ő elment igyenest oda a királyhoz, s kártyázni kezdett a király leányával. Tizenkét órakor nappal elkezdték, egész écczoka tizenkettőig. Elnyert a leány egy mázsa és száz darab aranyat tölle, de adott a gyűrü eleget. Akkor hozott egy vén asszony két feteke kávét. Azt megitták s mind a ketten elaludtak. Az a vén asszony látta, hogy elaludtak, elment, a gyűrűt elcserélte, mást tett helyébe.
A fiú nem aludt sokat, megëbredt jókor. Hogy látta, hogy nem foly a gyűrűből az arany, elszökött. Elment a közbelső bátyjához, annak hazudott, hogy elveszítette a gyűrüt, s az odaadta a kalapot, menjen s ha neki több (pénze) lesz, mind a bátyjának, hát vigye vissza.
Avval a kalappal ës odament a liányhoz. Kártyázni kezdtek, elnyert két mázsa és kétszáz aranyat a liány. Écczoka tizenkét óráig. Akkor ës az öreg asszony két kávét vitt s elaludtak. Az öreg asszony elment s megcserélte a kalapot ës. A fiú akkor ës felëbredt korán s elugrott akkor ës. Elment a nagyobb bátyjához, az király volt. Annak ës hazudott, hogy elvesztette a gyűrüt. Az ës odaadta:
– Met nékem elég van. Ha egyszer gondolod, hogy néked többed van, hozd vissza.
Aval ës úgy járt. Odament, kártyázni kezdtek, elnyert a liány három mázsát és háromszáz darabot a fiútól. Akkor a vén asszony megint két feteke kávét hozott. Megitták, elaludtak mind a ketten. Az öreg asszony elcserélte a kendőt és mást tett a helyébe. Akkor a fiú késén ëbredt, a liány hamarébb felébredt. Kezdett könyörögni, engedje el, ne vegye fejét, ha annyi pénzt elvesztett. A liány megsajnálta és elengedte.
Most nem ment a bátyjaihoz. Elindult, hogy vándoroljon, utazzon. Ment, egy mezőbe ért, megehült, hogy már nem ës látott a szeméből. Egyszer egy almagyümölcsszag csapta meg. Mënyën arra felé, elért egy szép kertet. Kapu, hogy bémenjen, nem volt sehol. Elhatározta magában, bészökik a kertbe, és úgy ës eszik abból a gyümölcsből. Mert lopni szégyen, de az éhség rëavitte, hogy muszáj lopni.
Bément, megevett egy almát és szarva lett. Mëgëtt még egyet, s akkora szarva lett, hogy a fák között elig bírt bújkálni. Oan nehéz volt, hogy mán elig birta. Látta, egy kasocskában körte volt. Elkezdett bújkálni arra felé. Valahogy odaért, mëgëtt egy körtét, leesett egy szarva. Mëgëtt még egyet leesett a másik ës. Most körtét annyit ëtt, a mennyi neki kellett. Jól lakott. A körtéket a kosárból kiszedte, zsebébe tette. A kertbe, a melyik legszebb hat alma volt, leszakította s bétette a kasba. És ezt a kertet a szent leányok csinálták. Ott voltak, csakhogy ő nem látta. Meg akarták segéjteni, mert nem bánt csúful véllik ott az erdőben.
Aztán bizë bément a városba, és ott kezdte rikójtozni, hogy: vegyenek almát! A király kiment, és a királyné, és a liánya. Megvett a liány kettőt, és a király és a királyné csak egyet. Aztán hogy a királyliány látta, hogy az apja s az anyja csak egyet vett, vett ő nékik még egyet. De az alma drága volt; száz darab arany volt egy. Ő aval elment, ott hagyta őköt.
A király, s a királyné, s a liány, mikor megették az almákat, abb a helybe nem tudtak többé mozdulni. Olyan szarvuk lett, hogy az egyik szegletből a másikba. A király hírré tette, hogy ki meg tudja menteni, az orvosok jőjenek, s a ki meg tudja menteni, fele királyságát adja neki s holta után az egészet.
A mennyi orvos volt az országban, mind odamentek. S a királynak egyik szarvát levágták, lett tizenkettő belölle. Ő elment, a fiú, el a piaczra, s vett egy rend gunyát mind egy orvos. Elkészítette magát mindennel, mind egy orvos. Ment ő ës a királyhoz, mentse meg a szarvaitól. Mikor odament, már nem tértek a doktorok az udvaron, annyin voltak. A mint ott gyúródott bé, azt mondták:
– Hoa mënyën? Nem tud semmit, ha mi nem tudtunk!
– Ereszszenek bé, mert majd tudok én, ha maguk nem tudtak – azt mondja.
Béeresztik, elmënyën a királyhoz, és azt mondja:
– Én lehet segíthetek magukon, de elébb a leányukkal akarok beszélni.
A király el ës kisértette a liányhoz. Ott elévett egy pár kártyát, kezdte hányni, mind a kártyavető czigánynék. Azt mondja:
– Lehet, én tudnék a maguk baján segíteni, de jártak itt valami emberek, itt háltak valami kártyások, a kit megloptak erőst. Elébb vissza kell adni.
A liány minyát eléhítta a vén asszonyt, lássa, hol vannak azok a dolgok, adja elé. Mert a vén asszony megmondta a liánynak, ők együtt dolgoztak. A vén asszony elé ës hozta. A fiú mëgnëzte, foly-é az arany belőllük. Folyva folyt. Hát bétette egymásba, békötözte a ruhába (kendőbe) a kalapot s a gyűrüt. Aval odaadott egy körtét a liánynak, kivette a zsebéből. Megette s egyik szarva leesett. Még odaadott egyet, megette azt ës, leesett a másik szarva ës. Aval a liány kartőn fogta, kezdte csókolni, nem ës tudta, mit csináljon.
A király meghallotta, hogy énekel a liány, rikójtozta, hogy hozzák oda, mentse meg őt ës a szarvától. Odament, a királynak ës odaadott két körtét, és leesett mind a két szarva. Akkor elment a királynéhoz, annak ës adott kettőt, az megette s leesett mind a kettő.
Aval a király mán gondolta, elveszi a leányát, s a királyságnak felét s halála után az egészet, de ő nem akart maradni semmiképen. Hogy nem akart ott maradni, a király pénzt adott neki, kocsit, lovakat, a lovakról czédolát, a kocsist kifizette egy évre a király még. De a fiú kijött a városból odaadta a kocsit, lovat, mindent a kocsisnak, és elment a bátyjaihoz vissza. Visszaadta az egyik bátyjának a kalapot, a másiknak a kendőt, azután ott maradt a nagyobbik bátyjánál s máig ës él, ha meg nem halt.
(Jakab János, Zajzon.)
Volt egyszer, hol nem volt, még a túlsó világon ës túl volt, volt egy gróf és annak a grófnak az udvarába volt egy akkora cseresznyefa, hogy az ég alatt meghajlott. Hát erre a cseresznyefára sokan fel akartak menni, hogy a grófnak cseresznyét rázzanak. És sokan igérkeztek, hogy felmennek, mert a gróf sok pénzt igért annak, a ki arról a fáról cseresznyét ráz neki.
Hát találkozott egy tizenhárom éves árva fiú. Azt mondja, hogy ő felmász, hogyha a gróf csináltat neki két rend gunyát, egyet posztóból és egyet onból (így), és tëszën neki útravalót, a meddig ő ottan felmënyën.
És a gróf csináltatott és bétette az útravalót és akkor Józsefnek volt egy kis baltája, és akkor nekifogott a fára felmászni. Igy hát a fiúcska mászott. Ott sokan nëzték, és annyira mászott, hogy elig látták a fa oldalán, mind egy kis madarat. Akkor a baltát belévágta a fába és egyet evett s aval neki fogott tovább menni a fán. S ért egy nagy ágat s azt a nagy ágat megrázta, hogy hulljon cseresznye. S annyi cseresznye hullott, hogy az udvar teli volt, térdig jártak a cseresznye közt.
És annak a fának a tetejében volt egy arany város, arany kastély, abban a kastélyban volt egy templom, s a fiú odament a templomhoz rongyosan vaj egy krajczárkát kérjen a népektől. Hát ott olyan népek voltak, hogy a templomban a templomozás nem ment jól, hogyha nem volt ott egy küsasszony. Az a küsasszony meglátta ezt a szegény fiút; de mán körülbé egy tizenhét éves volt, addig mászott a fán. Hát bizën a küsasszony elvitte magához az ő lakására és felöltöztette a fiút rendesen. Hát a fiút odahaza hatta; volt egy szobaleány, és egy szakácsné és a fiú, hárman voltak odahaza,
A fiút annyira megszerette, hogy mán mindegyik szobába megengedte járni. Volt tizenhárom szobája annak a küsasszonynak és a tizenkettőbe szabad volt járni mindegyiknek, csak a tizenharmadikba nem. Abbizën a fiú – a küsasszony elment a templomba – a fiú bizën bénézett a tizenharmadik szobába ës. Hát látja, hogy a tizenharmadik szobában volt egy hétfejű sárkány. Hát a sárkány meglátta ezt a fiút és nagyon dühös lett, és mikor a küsasszony bément hëzza, akkor a sárkány megfogta a küsasszonyt, és kitörte az ajtót és elvitte a küsasszonyt a sárkány az ő lakására.
Abbizën Józsefnek nehezen jött, hogy az ő asszonyát elvitték. Hát ő bizën egyet próbált. Gondolta magában, hátha vissza tudná hozni. Elmënyën, elmënyën s addig mënyën, a míg megtalálja. És egyszer éppen látja, hogy az ő asszonya két kártyával (fakannával) vizért ment. Ő bizën beszélt vele. Azt mondta, hogy jöön el az asszony vele, mert a sárkány úgy se tudja meg. És erre elmënyën az asszony a férfiúval.
Hát egyszer egy darabig várja a sárkány s látja, hogy nem jő. Utánna nëz a merre van az uton, hogy nem látja-é menni. Hát abbizën ëppen meglátta. S utána szaladott s azt mondja Józsefnek:
– Hogyha még egyszer ide találsz jőni, hogy a küsasszonyt elvidd, akkor összetörlek!
Abbizën Józsefnek oan kemény szive lett, hogy ő ilyen csufosan kell hazamenjen. Abbizën, gondolta magában, hazamegy és még egyet próbál ezután. Abbizën hazament és kapott (talált) egy rozsdás kardot. És ő megint elment, hogy hátha valamiképen el tudná hozni.
Elment megint arr a helyré és látja ëppen, hogy a küsasszony megint vizért ment. És akkor még azt mondta a küsasszonynak, hogy menjen vélle mert ha utánna ës jő a sárkány, úgyës levágja. Abbizën az asszony elindult Józseffel, hát egyszer látja, hogy a sárkány mënyën utánna. Hát arra a sárkány utóléri s azt mondja a sárkány neki, hogy:
– No most leváglak!
Azt felelte József:
– Le, ha le tudsz!
Azt mondja arra a hétfejű sárkány, hogy:
– Küzsdjünk-é vaj vagdalkozzunk?
Azt mondja József, hogy vagdalkozzanak.
Amint a sárkány vágta a kardjával, mert a sárkánynak oan kardja volt, mind a beretvakés, hát nekivágott és akkor József az ő kardját mindig fokkal fordította. Egyszer nekiigyorodott és levágta egy vágásra a rossz karddal három fejét.
Akkor azt mondta a sárkány, hogy hát küzsdjenek meg. Abba küzsdeni kezdettek és úgy vágta a sárkányt a földhöz, hogy két nyaka törött ki. És úgy elvitte József a küsasszonyt.
Megházasodtak és akkora víg mulatság volt, hogy akkora hosszú asztalt terítettek, mind ide2) Zajzon. De istenes ember volt, aki egy csepp italt vaj ételt kapott.