Az ezer meg ezer férfi által énekelt harczi kardal lassankint elenyészett a távolban.
* * *
Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast véve magához, fél órával elébb eltávozott a generalis.
Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel tovább ment Bánfi nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt, néha egy pár óra járással is.
Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, a hol a Kőrös vize végig szelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. – A hidnál, mely a vízen keresztül vezet, tábort ütött a török; egy csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskával, fülelve. Meglepni nem lehete őket.
Bánfi-Hunyad felé majd muló, majd terjedő veresség látszott az égen.
Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni. A Kőrös itt néhol oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, a hol csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt.
Ezzel egyet közülök visszaküldött, hogy a többieket is vezesse oda, maga addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, a honnan az égés látszott.
Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján czirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy álljanak meg!
Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került, s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.
– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára s balkézzel kapjátok le a dárdát; monda ez társainak s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak; szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.
Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött s Bánfi társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő a balkézzel biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.
Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány percz alatt leveré.
Dühösen száguldott a part felől kerülő másik három ellene.
– Jertek! Dörmögé Bánfi s azzal az iszonyú humorral, mely némely harczosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva mondá: Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! s ezzel lovát egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá s az elvett dárdát kétkézre kapa, nem telt bele két percz, midőn mind a hármat leöklelte lováról.
Ekkor széttekinte, ha nem jön-e több? s örömmel tapasztalá, hogy a hidnak levők a távol miatt nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja pedig már a tulsó parton járt s szép nesztelen átkelt az innensőre.
Egy pár a leküzdött beduinok közül még nyavalygott és ordítozott.
– Verjétek ezeket főbe, hogy el ne áruljanak bennünket kiáltozásaikkal.
– Ne várjuk be Veér György csapatait? kérdé egy hadnagy.
– Nem lehet, nincs időnk, szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit s azzal a kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon keresztül.
Nemsokára valami távoli zsibongást kezdének hallani, s a mint egy dombtetőre értek, föltünt előttük Bánfi-Hunyad.
Bánfi könnyebbülten lélekzett; nem a város égett, csupán a kertekben levő kazalok, a lakosok előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség föl ne gyujthassa. A templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete látni, mint hemzsegi azt körül a tűz világánál ostromló török had; míg a torony ormairól tűzesőként hullott alá égő szurok és kénkő, néha egy-egy nehéz gerenda is, lesodorva a falakról a fölkapaszkodókat.
Ali basa nem várhatta be ágyuit, mik a rossz utakon elmaradtak s azt hivé, hogy egy ostommal beveheti a parasztoktól és nőktől védett helyet. De a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezében jó fegyver a fejsze és kasza.
Bánfi arcza kigyulladt e látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a torony ormán, s azzal sarkantyúba kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt előre, lovagjainak kiáltva:
– Ne számlálgassuk az ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! s egy óranegyed mulva a város előtti tábor elé ért a kisded csapat.
Itt aludt mindenki. Míg egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért pihenni; még az őrök is nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott feküdtek leczövekelt paripáik mellett, s csak akkor riadtak föl álmaikból, midőn már Bánfi keresztülkasul nyargalt soraikon.
A báró egyedül az ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen keresztül gázolt az eszeveszett seregen, mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára kapott, s egymást vélve ellenének, összekeveredék, kölcsönösen rontva tulajdon csoportját, a csauszok hasztalan iparkodtak a bőszülteket rendbeszedni.
Bánfi azonban véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a templomokat ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan rohama elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.
Egy óriási szerecsen vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú, tizenhét markos mén; maga hét láb magas idomtalan alak; félig meztelen kiülő izmai ragyognak, mint az aczél, az égő kazalok pokoli fényében; széles szája vérzik egy kőhajítástól; fekete arczából rémesen világlanak elő szeme fehérei.
– Megállj giaur! ordíta a szerecsen a csatazajt felülmuló hangon, s egyenesen Bánfinak tartott. Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard villogott, melyet még neki is súlyos volt megemelni.
Két huszár, ki Bánfi elé vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek jobbra-balra hullott le lováról, egyik fejtelenül, másik övig hasítva. A harmadik csapásra fölállt nyergében a szerecsen, elkiáltva magát dörgő hangon:
– Én vagyok Kariaszár! a győzhetetlen. Köszönd Istenednek, hogy általam halsz meg; s ezzel hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi fejére.
A báró hideg vérrel emelé föl kardját szeme elé, s azon pillanatban, midőn Kariasszár felé csapott, egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a villámnál gyorsabb mozdulatot tett vele a szerecsen ökle felé, a vívók belső vágásnak nevezik ezt, s e csapással Kariasszárnak egyszerre négy ujját leütötte, a nehéz pallos csörömpölve hullott alá az ujjatlan marokból.
A fekete arczon meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú ordítással veté magát rögtön Bánfira s nem törődve az arczára és vállára kapott sebekkel, balkezével elkapá Bánfi jobbkarját, s brutális erővel egyet taszított rajta úgy, hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik nyergéből.
Ugy látszott, mintha a szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt összemorzsolni.
Bánfi azonban jó lovas levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját, mire a nemes mén fölágaskodott két hátulsó lábára, s a mint az óriás urával dulakodott, oroszláni erővel tépte annak megmarczangolt karját, – a harczparipa egyszerre neki fordult a szerecsennek, s patkójával czombon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott annak húsos mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.
Kariasszár elordítá magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a bárót, handzsárjához kapott balkezével, s azt jajgatva rántá ki.
Bánfi azon pillanatban nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő egyszerre alágördült, s míg a levágott nyakból háromágú sugárban szökelt fel a vér, a fejetlen alak neki szabadult lován ülve maradt, s kirántott handzsárjával fejetlenül vagdalkozott még holta után is jobbra, balra, – ijesztő tüneményül saját népeinek.
Az óriás elestének láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást taposva s a kerítéseken ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot védő nép, elhányva az útból torlaszait, kirontott ostromlóira, elől Vizaknainé kivont karddal, utána a papok, mint zászlótartók, a templomi lobogókkal. A nagy, de két tűz közé szorult ostromló tömeg kétfelé vált, utat nyitva egyfelől a parasztok kaszáinak, másfelől a huszárok csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a vele bánni tudók kezében: ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú, hegyes orra a lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy sisak, melyet keresztül ne üssön s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa elől. A két csapat nemsokára összeért, elszórva az útból a janicsárokat, kik még félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak lábaihoz.
Vizaknainé kipirult arczczal szökött Bánfi Dénes elé s lova kantárát megragadta.
– A veszély nagy, méltóságos uram, a török husz annyi erővel van, mint mi együttvéve: jőjjön kegyelmed a templom kerítése mögé.
– Egy lépést sem innen. Mondá Bánfi hideg vérrel. Meneküljenek kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.
– Egy lépést sem innen; viszonzá Vizaknainé.
– Én tudom magamat védni. Monda Bánfi hevesen.
– Én is; viszonzá büszkén az asszony.
E pillanatban, mintha a fellegekből szállnának le, vagy a földből támadnának elő, minden utczáról új csapatok rajoznak ki, gyalogok, lovasok, hosszú puskákkal, tegzekkel, szalagos kopjákkal s égbontó ordítás támad minden oldalról:
– Ali! Ali! Allah akbahr!
A magyarság erre hátát a templomnak vetve, csatasorba állott s várta a támadást. Az utcza végéről egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni, a spáhik válogatott csapatja volt ez, délczeg arab paripákon, miknek nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a tűzvilágban. Középett lovagolt Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében gyémántos markolatu görbe kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst pánczéljára hullt le. A mint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt s csapatjait körül elrendezé.
Bánfi mindekkorig hozzá sem nyult pisztolyaihoz, miknek gyönyörű elefántcsontból faragott agyai kilátszottak nyeregkápájából. Most kivonta azokat s mindkettőt odanyujtá Vizaknainénak.
– Fogja kegyelmed, monda. Legyen mivel védnie magát.
Ali basa erre egy hirnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez izenetet hozá nekik:
– Az én uram, Ali basa, fölszólít titeket, hitetlen giaur nép, nincs hová futnotok, minek erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert lábaihoz s várjátok kegyelmét.
Alig ejté ki utolsó szavát a hirnök, midőn két lövés hallatszott és a hirnök holtan esett le lováról. Vizaknainé mind a két pisztolyt ő rá lőtte ki – feleletül.
Erre Ali basa dühösen inte a körülálló csapatoknak s minden oldalról nyilak és puskák irányoztattak a magyarság felé.
Vizaknainé e perczben fölhágott Bánfi kengyelvasába s egy kézzel annak vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva: «ne féljetek, barátim!» Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyilzápor követte. Vizaknainé testével fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni érzé a nő szorítását karján. Egy nyil szive fölött találta a nőt. «E nyil neked volt szánva». Suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a földre.
– Szegény asszony, monda Bánfi utána tekintve. Mindig szeretett és sohasem mutatta.
S azután vér folyt köny helyett.
A magyar csapatot körülözönlé a török raj, de sehol sem birta azt megbontani; Bánfi már a nyolczadik spahival vívott, kik mind elhulltak rendkívüli ügyessége miatt. Ali basa magánkívül jött dühében.
– Nem birjátok hát leverni ezt a csufondáros kutyát! ordítá bőszülten, s szétkardlapozva előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. Én vagyok előtted, hitvány disznó, ordítá rá fogcsikorítva, te kutyák ivadéka.
– Tartsd magadnak czímeidet! kiálta Bánfi s elébe vágtatva, olyat húzott kardjával a basa sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött. Erre mindkét lovag egyszerre döbbenten hátrált vissza s Ali egy gömbölyű paizst kapott el fegyverhordozóitól, míg Bánfinak aczélcsákányt nyujtottak hirtelenében. Ezzel ismét a két vezér összerontott.
A csákány iszonyú csapással sujtott le a gömbölyű paizsra s lyukat ütött rajta, mire Ali basa kardjával visszavágott, s Bánfit ezuttal csak ügyes félrehajlása menté meg a haláltól.
– Fejedet laptának viszem el, szólt gúnyosan Ali.
– Én pedig szakáladat seprűnek, viszonzá Bánfi.
– Nemesi czimeredet lovaim ólára szegzem ki.
– Én pedig bőrödet madárijesztőnek tömetem ki polyvával.
– Te föllázadt rabszolga!
– Te borbélyinasból lett hadvezér.
Minden gúnymondat új dühös csapás által volt kisérve.
– Te becstelen asszonyrabló! kiálta tajtékzó szájjal a basa. Te török leányt rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! s hárememben ő lesz legutolsó rabnőm!
– Bánfi előtt felfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely kivette őt emberi alakjából.
– Átkozott ördög! ordítá fogcsikorgatva, s közepén kapva csákányát, közelebb rugtatott Alihoz, s villámsebességgel pörgetve meg harczeszközét, mint a szélmalom szárnya forgott az kezében, majd fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott paizsra, s védve és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új szokatlan modorú roham által, vissza akart húzódni, de a két harczi mén ezalatt egymás szügyét és nyakát harapdálva, osztá uraik harczát, s nem lehete őket egymástól elválasztani.
A spáhik, látva urok hanyatlását, közbevetették magukat, s elverve Bánfi mellől a védő huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba menekülnek, hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek súlyától a csákány átfurta azt, s Ali fölordításából gyanítva, épen ott, a hol az a karhoz volt csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi, mert minden oldalról körül volt kerítve.
E pillanatban ismeretes trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött, s egy új, általános, egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba:
«Isten! Mihály angyal!»
Veér György érkezett meg a banderiumokkal.
– Isten! Mihály angyal! ordíta a magasan kilátszó nemes vezér lánczüngében, félvállra vetve medvebőr kaczagányát, s gerezdes buzogányával utat tört magának a meglepett törökök koponyáin keresztül.
A támadás eszesen volt intézve; minden utczáról egyszerre tört be a lovas nemesség, zavarba hozva a török sereget minden ponton: úgy, hogy egyik csapat nem jöhetett a másik segélyére, míg a legszélsőt mindig túlnyomó erő verte tönkre.
Ali basa Bánfi legutolsó csapásától gonosz sebet kapott bal karján, miáltal leveretve, sarkantyúba kapta paripáját, s jelt adott a megfutamodásra.
A török sereg hanyatthomlok üzetett ki a városból; vezéreik a gyalui havasok felé iparkodtak őket terelgetni, melynek utain ismét rendbe gondolák szedhetni soraikat.
A falun kívül tovább folyt a bomlott csata.
A magyarok széthányva az égő kazlakat, az éj sötétében összekeveredtek elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg egymást.
Az üldözött török had a sötétben és zavarban majd ellenségeihez menekülve, majd saját társait öldösve, el akarta tanulni a magyarok harczkiáltását, de ez még nagyobb vesztére szolgált, mert nem tudva kimondani «Mihály angyalt», mindig «Mihál andzsalt» kiáltott helyette8) s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.
A török sereg tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva az utczákon és a templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, a hova a magyar seregnek nem volt tanácsos őket követni.
Veér György tehát takarodót fuvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált majd itt, majd amott nyomába törhetni a futó ellenségnek. Hasztalan; minden út el volt hirtelen levágott fákkal torlaszolva.
– Kénytelenek vagyunk őket menekülni hagyni, mondá Veér György, kardját hüvelyébe bocsátva.
– Hátha nem? hátha nem? szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra fölnyargalva, valamit vizsgálni látszott. Egyszerre örömteljes hangon kiálta föl: Nézzetek oda! A jeltüzek épen most gyulladnak ki.
És valóban, a gyalui havasok felől lehete látni, mint lobbanak föl egyenkint a jeltüzek hosszú sorban.
– Azok a mi embereink ott, kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel. Kelepczében van a török. Rajta, előre!
S azzal maga után véve csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott, nem hajtva a gondosabb Veér György figyelmeztetéseire.
* * *
Ali basa ezalatt martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánynyal terhelt szekereit, előre küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a havasokon átvivő utakat tegye járhatókká.
Dzsem-Hamán az éj sötétében előre haladva, a mint arnautáival az utakat egyengetné, egyszerre beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon s egy csoport fegyveres férfit lát ott megjelenni.
A csapatok egyszerre kiáltának egymásra:
– Kik vagytok? mit csináltok?
– Köveket hordunk; felele Dzsem-Hamán. Hát ti?
– Mi is köveket hordunk. Volt fölülről a felelet.
– Én Dzsem-Hamán vagyok, ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát ti nem Csáky László emberei vagytok?
– Mi pedig Ali basa fejére gyűjtjük a köveket s Angyal Mihály emberei vagyunk; – kiáltának onnan felülről s egy hatalmas kőzápor gördült egyszersmind az arnauták fejeire documentum-képen.
– Itt is Mihály andzsal! ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé értve Angyal Mihály nevét s rémülten futottak vissza, elrémítve az utánok jövőket, hogy körül vannak fogva.
E hirre a török sereg, előlhátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe szorult össze, melyre hajnal hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar fölkelő nemesség roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.
Ali basa majd egy, majd más uton iparkodott keresztültörni magát, az alágördült malomkövek és faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel verték vissza; a legbátrabb csatárok, kik karddal kard ellen csatát küzdöttek, sápadva futottak vissza e mennydörgő sziklahasábok elől, mik úgy összezúzták, a ki eléjök állott, hogy nem lehetett rajta megismerni: melyik volt az ember? melyik volt a ló?
Ali szakállát tépte dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el van fogva, és egy oly sereg által, melynél az övé még akkor is erősebb lehete.
– «Nincs védelem és segítség, egyedül a felséges Istennél!»9) Kiálta kétségbeesetten törve ketté kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének szegezte.
E perczben egy kéz félrerántotta fegyverét s Ali basa Zülfikárt látta maga előtt.
– Mit akarsz esztelen? kiálta rá. Tán nem kivánod, hogy élve jussak a hitetlenek kezei közé?
– Én meg foglak szabadítni tégedet és hadseregedet. Monda Zülfikár.
– Allah árnyékára! nagy szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni, első vezéremmé tennélek.
– Az nem kell. Igérj ezer aranyat s bocsáss el Bánfi Déneshez követül.
– Hogy eláruld neki állapotomat, úgy-e, kutya?
– Azt nem szükség elárulnom, láthatja a hegytetőről maga, s te mindenesetre olyan jó helyen vagy, mintha már megvolnál ölve, azért nincs mit válogatnod benne, ha higyj-e nékem, vagy sem? Két nap alatt épen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb lovagaiddal, mint én; ebben az egyben most mind egyenlők vagyunk s nincs miért lenéznünk egymást.
– S mit akarsz tenni, te hitvány szolga?
– Rávenni Bánfit, hogy a Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit s nekünk arra utunk nyiljék megmenekülni.
– S te ezt lehetségesnek hiszed?
– Vagy, vagy nem. A hol bizonyos a halál, ott az ember nem koczkáztatja az életet; ha én estig beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg arrafelé a kimenekülést. Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét visszajöhetsz.
– E ficzkó merészen beszél. Jó, cselekedjél a hogy gondolod. Rád bízom. Allah látja a titkokat! Eredj.
Zülfikár letéve fegyvereit, neki indult egyedül a Kalota felé vezető mély útnak. A magyar előörsökhöz közeledve, az út hosszában sorban a fák ágaira fölaggatott törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott megzavarni e látvány: bátran a magyarok közé lépett, s a mint azok elcsipték, nyugodtan mondá nekik magyarul:
– Vigyetek Bánfi Déneshez, én az ő kéme vagyok.
– Hazudsz! kiáltának rá; ágra vele!
– Be tudom bizonyítani, folytatá szilárdul Zülfikár s egy összehajtott levelet kivéve turbánjából, a hadnagy kezébe adá.
A levélbe ez volt irva:
«Én, Sötér Gergely, tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e levél előmutatója, Zülfikár, az én hűséges hadi kémen. Bocsássák őt mindenütt szabadon.»
A hadnagy dörmögve nyújtá neki vissza a levelet s parancsot adott két legénynek, hogy vezessék őt Bánfihoz s azon esetben, ha Bánfi rá nem ismerne, üssék főbe.
Bánfi azonban az első tekintetre megismerte benne Pongráczot, Balassa egykori szolgáját s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.
– Hát te törökké lettél? kérdé tőle Bánfi.
– Ne kérdezz uram; úgyis sok mondani valóm van. Ha beszélni hagysz, rövid leszek. Balassa Imre engem elűzött házától, megtudva, hogy Azraëlét én segítém neked elszöktetni.
– Jól van, monda Bánfi összehúzva szemöldeit. A leány tőlem is megszökött, s nem tudom, hova lett?
– Tudod biz azt, uram; de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy rejtett szikla-épületed van Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.
– Csitt! kiálta fel Bánfi megijedve. Honnan tudod ezt?
– Balassa följelentette a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly tréfa, mint gondolnád, Azraële a zultán leánya, ki Ali basának volt eljegyezve, Alitól azonban elszökteté őt Corsar bég, s míg Corsart csak Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől, Balassa lett a leány miatt földönfutóvá. E leány vészt hozott mindenkire, a ki őt birtokába vevé. Most rajtad a sor. A fejedelem mindent igérve a kegyvesztett Csáky Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te azon leányt elrejtetted, az a czirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha nem láttak-e egy párduczot az erdőben? jól tudva, hogy e szelidített fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak sziklarejtekedre. Látták a leányt. El van árulva minden.
– Ördög és pokol! kiálta Bánfi elsápadtan.
– Még halld a többit. Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban egyik érdekelt fél, s a terv szerint ugyanakkor, midőn Ali Bánfi-Hunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer oláhval vadászat ürügye alatt a Gregyina Drakuluji sziklát kelle megostromolnia.
– Ez hallatlan ármány! kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva.
– Meglehet uram, hogy még jókor érkezhetel, folytatá ravaszul a renegát, ha sokáig nem késel e helyen.
– Rögtön indulunk! szólt Bánfi dühtől sápadtan. Majd megtanítom én e tányérnyaló népet szabad nemes birtokára törni, mig maga a haza ellenségeivel harczol. Néhány száz ember elég lesz Ali basát ez oldalról sakkban tartani. A többivel, fogadom, hogy fülénél fogva hozom el Csáky László uramat, ha határomon belépett.
Ezzel rögtön parancsot adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb csendben induljanak Marisel felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az erdőben, hogy az ellenség azt higyje, mintha az egész hadosztály ott volna, s azonnal sietett a veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz aranyat fizetve a hiradásért.
Ali basa pedig az összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi által ott hagyott nehány száz főnyi őrségre támadva, azt rövid ellenállás után elverte útjából s kétezer halottat és minden hadi készületét ott hagyva, nagy vereséggel s boszuval haza iramodott Nagy-Váradra.
Zülfikár tőle is megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán szolgálva egyuttal magyarnak és töröknek s mind a kettőtől fizettetve magát.
A vadászkürt rivallása visszahangzott a batrini hegyek között; a hajtás zaja mindig közeleb érkezett; egy csoport uriasan öltözött lovag nyargalt a hajtás csomójában: elől Csáky László uram.
– Utána! utána! hangzott mindenünnen, hihetőleg üldözőben volt már a vad, midőn a nyargaló csoport egy bokros helyen keresztül törtetve, egy szembejövő csapattal találkozék, melynek vezérében mindnyájan Bánfi Dénesre ismerének s megdöbbenve szakíták félbe a hajtást.
Bánfi gúnyos mosolylyal lovagolt hozzájok.
– Hozta Isten kegyelmeteket uraim, az én birtokomban. Nagyon örülök, hogy van szerencsém. Hihetőleg eltévedtek önök; vagy ha nem, akkor vendégeim. És így mégis Isten hozta. – De milyen elvadultan néznek önök rám. Szinte eszembe juttatják a bibliai mondást: «a ki az őzet üldözi a berekben, az az oroszlán fektére bukkan».
– Mi nem nézzük kegyelmedet sem őznek, sem oroszlánnak, viszonzá Csáky, zavarában fülig pirulva; hanem azt hivők, hogy jó helyen járunk.
– Bizonyosan, szólt Bánfi bántó nevetéssel, önök az én birtokomon vannak, s ez elég jó hely, és én nem tudok hová lenni e megtiszteltetés miatti örömömben. Önök hihetőleg el lesznek fáradva; mire nézve meghivom önöket magamhoz Bonczhidára egy kis barátságos vendégségre.
– Köszönjük, szólt haragosan Csáky; de most nem fogadhatjuk el.
– Már az az én gondom. Én nem szoktam soha éhen, szomjan elbocsájtani senkit, a ki hozzám vendégül jött; pedig vadlopóknak csak nem nézhetem kegyelmeteket, tehát vendégeimnek kell néznem.
– Még van egy harmadik minőség is.
– A melyet én nem ismerek.
– Majd meg fogom kegyelmedet ismertetni vele.
– Az igaz, lesz időnk rá az ebéd fölött. Fordítsuk Bonczhida felé a kantárszárat, uraim.
– Megmondám, hogy nem fogadjuk el.
– Mit beszél kegyelmed? s oly rosszul ismeri vendégszeretetemet, hogy azt hiszi, miként én kegyelmeteket erővel is el nem viszem magammal? Ah meg kell önöknek Bonczhidát emlegetniök; ha már vadaimat ismerik, ismerjék meg házi állataimat is. Én mindenesetre erővel is elvitetem önöket.
– Hagyjuk félbe a tréfát, Bánfi. Itt nincs annak helye.
– Én azt hiszem, hogy ti tréfáltok. Legalább én komolyan mondtam, hogy erőszakkal is elvitetlek benneteket.
– Azt szeretnők látni.
– Tehát ám lássátok. Monda Bánfi és kürtjébe fúva, egyszerre minden oldalról fegyveres csapatok jöttek elő az erdőből. Csákyék körül voltak fogva.
– Hah, hisz ez árulás! kiálta föl Csáky.
– Nem, ez csak egy kis farsangi tréfa. Viszonza Bánfi nevetve. Most a vad fogja el a vadászt. Előre atyámfiai! fogjátok meg ezen urak kantárszárait s vezessétek őket utánam Bonczhidára. A ki szép szerivel nem jő, kötözzétek lábait a kengyelhez.
– Én protestálok az erőszakoskodás ellen! kiálta Csáky dühösen. Én fölhivom önöket tanuknak, hogy a hatalmaskodásnak ellent mondék.
– Én pedig fölhivok mindenkit tanunak, utánzá Bánfi nevetve, hogy én ez urakat a legbarátságosabb módon invitáltam vendégségre.
– Protestálok! Ez erőszakoskodás!
– Ez tréfás mulatság! Magyar vendégszeretet.
Az urak egy része kaczagott, a másik káromkodott. Utoljára is Bánfi részén lévén az erő, Csákyék duzzogva, haragosan engedtek a kaczagva hatalmaskodóknak, s hagyták magukat vitetni Bonczhida felé, mi közben Csáky, akárkivel találkozott az úton, mindenkire rákiáltott, hogy őt fölhivja tanunak, miszerint Bánfi őt erőszakkal kényszeríté vele menni; míg Bánfi viszont nevetve iparkodott azoknak értésül adni: hogy a jó úr leitta magát s most egy kis nemesi tréfát űznek vele.
– Megbánja még ezt kegyelmed, hörgé Csáky magánkívül dühében.
A mint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kisérőinek, egy fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen félreugratott a tömeg közől s mielőtt utána rugaszkodhattak volna, elnyargalt.
– Vigye ördög, mondá Bánfi. Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugy-e Csáky László uram?
Csáky lassankint visszanyerte mérsékletét s megszünt dühösködni. Mire Bonczhidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők előtt illetlen és nevetséges is volna dühös arczot csinálnia. Ott tehát minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az uton fölszedett vendéget bemutatni.
Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül ülteté Csákyt Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s Csákynak nem lehetett azt mutatni, hogy érzi!
Mentől jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál dühösebb lett: parázson ülni s hozzá mosolyognia kellett. Végre még azt a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért ivott. Csákynak poharat kellett vele koczintania, ki kellett azt innia az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos nevetéstől.
S az egész bosszantási tortura oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két nő semmit sem vett belőle észre.
Midőn már legvigabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyilik a közép szárnyas ajtó, s belép rajta minden jelentés nélkül – Apafi Mihály fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hirül vitte Csáky elfogatását.
A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé, az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arczán a fenyegető zivatart s elkomorultak.
Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jó kedvét megtartani, mely még haragját is kaczajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről s örvendő arczczal járult a fejedelem elé.
– Istenemre, nagyságod épen akkor nyit be hozzám, midőn egészségeért poharat üríténk, ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.
Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet s a nőket helyeikre vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:
– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket kivánunk kegyelmed fölött tartani.
– Ha mi leszünk a birák, nagyságos uram, szólt közbe tisztelendő tudós Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét, mi már eléggé informálva vagyunk.
– Majd csak magam leszek a biró, monda Apafi, ámbátor nem tudom, hogy Bonczhidán én vagyok-e az úr, vagy Bánfi Dénes uram?
– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram, viszonzá Bánfi.
– Ez jól van megfelelve. Ez által kegyelmed figyelmeztetni akar bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy farsangi tréfa. Kegyelmed kezdte és nevezte annak, mi folytatjuk.
A jelenlevők arczain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa lesz-e ebből, vagy komoly ügy?
– Kegyelmed, szólt Apafi, a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat, erővel elfogá, s elhozá magához.
– Ah, kiálta föl Bánfi csodálkozást szinlelve. Tehát miért nem mondta nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, miért nem izent inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint Csáky László uram.
– Itt nem bakokról van szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne mondassa el itt velem asszonyok előtt.
Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá: «itt kell maradnod», sugá fülébe.
– Én eddig egy szót sem értek a dologból, szólt Bánfi neheztelő hangon.
– Nem? Tehát majd egy pár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A kegyelmed erdejében egy párduczot láttak a parasztok.
– Meglehet, szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának, hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bár mennyire bosszantatik is általa); meglehet, tán még az Árpáddal kijöttek ivadéka lehet, azokat párduczos ősöknek nevezik.
– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások szemeláttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat, hogy azon állatot fölkeresse s megölje s Csáky azon állatot csakugyan meglátta és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.
– Csáky László uram bizonyosan saját kaczagányát nézte párducznak.
– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangjában föl van fedezve! Ért-e már kegyelmed bennünket?
– Értem, nagyságos uram. Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. – Tehát ő fölfedezte ezen sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Columbus Kristófnak nevezni.
– Még mindig gúnyolódunk? még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon barlangot oly nagy titokban vésette?
Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek erejére válik, nem mondani igazat.
– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig futamodott hire e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a Gregyina Drakuluj alatt ismét egy érczfürdőt fedeztem föl, s nehogy az közhasználatra jusson, titokban a sziklában egy kis kéjházat vésettem egyedül nőm számára.
Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nejét kímélje; de épen ellenkező hatást ért vele.
– Ah, ez alávaló hypocrisis, uram! kiálta föl Apafi, öklével az asztalra csapva. Kegyelmed nejével akar takarózni, pedig kegyelmed ott török leányt tartogat, kiért a zultán hadat készül izenni az országnak!
Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá: «légy erős, most légy magadnál».
Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát indulatainak, nyugodtan viszonzá:
– Az nem igaz, uram. Azt tagadom.
– Mit! nem igaz? vannak, a kik látták.
– Kicsoda látta?
– Látta Kelemen, a czirkáló.
– Kelemen, a poéta? Ah a poétáknak mesterségük a hazudás.
– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak találom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed megszünjék az lenni, a minek képzeli magát. Csáky László uram! vezessen bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.
Bánfi szinét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek volna.
Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a fejedelem elé lépett és szólt:
– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; – azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott, – s én rejtém el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.
Minden szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott kerülni a gyenge, halvány nőnek. Apafiné diadalmas arczczal tekinte testvérére, megszorítva kezét.
– Jól van, nemesen van. Erős valál.
Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje Bánfit, haragosan fordult hozzá:
– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei előtt.
Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva fejét, mint egy bünhödő, ki büntetésre vár…
– Az nekem nem szokásom; hörgé rekedten Bánfi.
– Akkor meg fogom büntetni én! kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. E tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.
– Azt pedig nem fogom engedni, uram! dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor fehér volt mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni. Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.
– Uraim! kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jól eső e durva férfi-vita közepett s Apafiné lépett a nő és férfiak közé. Nemes emberek tisztelni szokták a nemes hölgyeket!
– Kegyelmed ismét itt van megvédeni azokat, a kiket én megtámadok? mondá a fejedelem ingerülten.
– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől; s nekem jogom van testvéremet védni mindig, és kötelességem védni akkor, midőn mindenki elhagyá.
E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, a mint az erősebb lény karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.
Bánfi segélyére akart futni nejének. Apafiné visszatartá.
– Távozzék kegyelmed. Majd gondját viselem én.
– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? kérdé a fejedelem nejétől, harag és szánalom közt ingadozó hangon.
– Testvéremnek szüksége van reám, – kegyelmednek úgy látom, hogy nincsen.
Apafi, mióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva, hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett féldiadalával elhagyni a csatatért.
A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit keserves oldalról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.
A mi hajolni nem akar, annak törnie kell.
Némely városnak, sőt némely háznak fátuma: a halál után újra fölébredni.
Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít s új nevet ád a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a multat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az ifjú kornak.
Azon halmot, melyen Erdély egyetlen egy vára fekszik, egykor Diurbán nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. A névre ki emlékeznék? A római legiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat s a véristennek emberáldozattal mocskolt oltári helyén Vesta temploma emelkedék; a dák vezér fapalotája eltünt, s helyét a proprætor márványlaka foglalta el, corynthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia Apulensisnek.
A város ismét vénült, hanyatlott, meghalt.
Új, hatalmasb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették lakóiakat, s a proprætor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy ezeregyéjszakai tündértanya, s a Vesta-templom romjai fölött a pogány ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyula-Fehérvárnak.
E század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók oltárait, s a mely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát, roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek s a keresztyén világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.
Milyen volt a templom? senki sem tudja már. Két század mulva jöttek a tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk után siralmas gúnynévvel nevezék a várost Nigra-Juliának (Gyula-Feketevár).
Hazánk legnagyobb embere, Hunyady János, építteté azt föl újra. A nagy góth bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyady és lefejezett fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttatták, az arab építészet sajátságait toldozák a góth alapzathoz, kigyós oszlopokat s mór faragványokat.
Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszögletű, alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait, mely e helyről nyomtalanul eltünt. Emitt a régi mythras-tisztelet faragványai, ott megcsonkított vestáliák, alant régi oltárcsúcs, a nap összetört képével, fenn virágos arabeszkek.
És ismét elveszté nevét a város. Most neveztetik Károly-Fehérvárnak.
Azon időben, melyben történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s országgyűlések helye volt e város. A hol most a püspöki lak van, ott a János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; termei márványnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem, melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek arczképei, trophæumok között; elől a trón, biborral redőzve, háta mögött zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.
A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi lak pompájával, mert az 1618-ki országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a lakosokra, hogy szünjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult házaikat.
Az ország rendei már felgyülekeztek, kiki a maga helyén van, csak a fejedelem széke üres még.
Ott ülnek sorban az erdélyi patriciusok; a magyar nemesség színe, java, ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak, Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori clanok, kiknek akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket védve, vagy a vérpadon haltak meg ellenük föllázadva, s az utódok még sem szüntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők felvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert, mellette vagy ellene, a hogy hozta a sors.
A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arczaikkal, s a szász rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.
A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, a kire haragszik.
Végre trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A seneshalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság éljent kiált, s belép a fejedelem, udvari kiséretétől környezve.
Elől jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánynyal kezében, mint a székelység generálisa. Utánok az első miniszter, Teleki Mihály, selyem takaróba burkoltan hozva a császári athnámét, mindhárman pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével s a fejedelmi bottal kezében. Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első helyen állnak a török zultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei, Forval, udvarias tekintetű sima férfi, szalagos selyem dolmányában, aranycsipkés kalappal, himzett kardszalaggal s Reverend abbé, mosolygó arczával, bibor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe, hasított újjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.
Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak közől keverednek, élénken beszélgetve az alatt, míg a mult országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.
Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arcza még Zrínyi vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatal embert, ki ifju korában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s a mellett, hogy a korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti jellemét; sőt, mint ezt a francziák maguk állítják, a huszáröltönyt ő ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet szereltetett föl XIV. Lajos.
Meglátva Forvalt, kivel Francziaországban ismeretséget kötött, oda futott hozzá, s szivesen üdvözlé.
– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? kérdé Forval, hallva, hogy valamit már olvasnak.
– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.
– Jőjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, s kik nem azok? Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. (Forval csak most érkezett Erdélybe.)
– Az osztályozás nem megy olyan könnyen, szólt mosolyogva Bethlen. Míg Erdélyből el nem mentem s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig tudtam, hogy a ki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, a ki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem a mióta odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember, becsületes férfi; valamint mind ennek ellenkezője; csak attól függ, hogy ki viszi eszesebben a dolgát? Hanem ha kivánod, elmondom pártnézeteiket. Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét? – Ez a büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő határozott ellensége az indítandó harcznak; ők egymásnak is ellenségeik, de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős visszaverni mindenkit, a ki határain erőszakkal betör; de legyen elég eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopaszhomlokú férfiura a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona, miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harczot itt akarja újra kezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három férfi közt.
– S ha a békepárt talál győzni?
– Az a nemzet határozata lesz.
És a fejedelem nem mondhat annak ellent?
– Barátom, itt nem versaillesi udvarban vagyunk, a hol ilyesmit szabad mondani: L’état c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak, mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy egyedül marad; épen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők tennének a nemzet határozatai ellen.
– Légy őszinte. Reméled-e, hogy a harczi párt győzni fog?
– Ezuttal aligha. Még nem látok embert, a kiért ez megtörténhessék. Az egész magyarországi párt közt nincs alak, a ki a harczvágyó népnek ideálja lenne; a főnökök elvesztek, Rákóczy convertált. Teleki tud pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly helyre harczias ember kell. Ő hideg ész, és ott lángészre van szükség. Neki nincs missiója Magyarországért harczot kezdeni, neki csak érdekei vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifju amott, Tököli Imre, Teleki leányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa. Meglásd, ő nem fogja ott végezni, a hol kezdte, őt csak egy eszme viszi: a hatalom, – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.
Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. E közben bevégezték az unalmas fölolvasást, s Bethlen helyére ült.
A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy a miért összehivatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja, s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szögletébe húzta magát.
Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik s egy nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett.
– Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, a mik legközelebb Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, csak szét kellene néznetek magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arczokat, mikkel gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitok, falataitok felét, s osztoztatok könyeikben. Oh de nem irgalomkenyér, és nem asszonyköny az, a miért ők hozzánk folyamodtak! Te Bocskai és te Bethlen! kiknek arczképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe döröghetnétek a tétovázó ivadéknak: a számüzöttek hazát kérnek tőletek! A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…
Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki hallgatott, érezve, hogy ez csak rhetorica. Teleki e hallgatás emphatikus modorát változtatni kényszeríté…
– Ti hallgatással feleltek szavaimra. Ez alkalommal «qui tacet, negat». Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem engedi lángra gyúlni; ti tétováztok s erőtöket számoljátok. De tudnotok kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk legkevésbbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosainak lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatholikusabb fejedelmek is, sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Ime a franczia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója, nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a zultán sem kételkedendik a kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is, határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn köröskörül hangzik a harczkiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. A mi rajtuk megesett tegnap, megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket befogadjon? Azért hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert bizony mondom nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állni, s a milyen birái lesztek ti ő nekik, oly birátok lesz tinektek a sors!…
Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre tudná, hogy az fog neki legelőbb felelni.
Bánfi fölemelkedék. Arczán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni természetén s hideg vérrel fog szólani.
«Vitézlő feleim, mondá szokatlan csendes hangon. A szerencsétlenek iránti rokonszenv, s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette?… Az a kérdés, hogy Erdély életét koczkára tegyük-e Magyarországért? hogy a mi vérünk föltámasztandja-e őt? – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak érezni tudnak, gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk, a nélkül, hogy mi hódolattal tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt koczkára tennétek. Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes hadsereggé-e? És ha volna is elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bizhatunk magunkon kivül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban, közbejöhet egy kis versaillesi intrigua s mi egyedül maradunk a csatatéren.»
Forval bosszúsan köhintett közbe.
«Szobieszky pedig, folytatá Bánfi, nem fog a mi szép szemeinkért minden ok nélkül bele kötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a zultán nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram gondolná. Mi marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba? Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz Zrínyi Miklós, a ki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor egy mesét, megérdemli, hogy a későkor számára följegyeztessék: – A székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja s megszólítja: hova komé? – visznek a pokolba; felel amaz. Ejnye, az bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne, viszonzá a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne fel és én vinném őtet. – Értsen belőle a ki akar. Én ugyan nem igen tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől, vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harczból? Ha győzünk a török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – – Magyarország sorsa azonban minden esetre javításra vár, s ezt én épen úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyt már, és semmi eredmény! Próbáljunk más útat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelke hatalmával győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon és férfiúi szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem foglaljátok el azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek? Ha ti ott ülnétek, a hol Pázmán és Eszterházy ülnek, nem maradna üres szék Lobkovicz számára, melyre ő leüljön. Ha ti a helyett, hogy itt-amott apró eredménytelen csatákat vívtok, észszel és befolyással harczolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne. Rajtatok áll előidézni nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni s ő a nemzet által lett nagy és hatalmas. Ha ti előttetek a nemzet boldogsága az első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magukra vállalják kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni vagyonaitokat, rangjaitokat s én leszek az első, a ki erre segédkezet nyujtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek? A mi azon jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: hogy a ki Erdély határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország határain botor merészséggel át nem lépend soha.»
– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugy-e? Kiálta föl egy gúnyos hang a tömeg közől.
Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet felé, melyből a kérdés jött s ott az összecsoportosult magyarországiak hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ elfordult vele s kalpagját lecsapva, fölkiálta:
– Ti mondtátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha: még több: mostoha gyermekek! Ti vétkeztetek mindig és mi szenvedtünk miatta! Mi harczoltunk és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti viszálkodástok háromszor döntötte sirba a hazát, Erdély háromszor támasztotta azt föl újra. Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk az árulókat!…
Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön növő zajból kihallassék.
Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.
Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a csendet, kiáltoztak: halljuk Béldit!
Ekkor egy fiatal ember rontott át a korlátokon s merész, neki hevült arczczal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva. Ez volt Tököli Imre.
– Szót kérek én is! kiálta minden zajt túlcsengő hangon. Jog és törvény szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban megtagadjátok édes anyátokat, s korlátokat húztok Erdély s ő közötte, felelek szavaitokra én! ép oly birtokos nemes Erdélyben, mint te büszke kis Isten itt, kinek apja szintén egyike volt azon hősöknek, kiknek nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…
Béldi oda akart menni Tökölihez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban ekkor valaki hátulról megfogá kezét s ő hátratekintve, megdöbbenéssel vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta félre.
Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Tököli rettentő szavai behangzák a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.
Az előcsarnokban lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki midőn leleplezte arczát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki voltak sírva.
– Földönfutók vagyunk, zokogá Zsófia, atyja keblére borulva. Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából s halálra keresik.
Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt balhír. Benn Tököli lázító hangja dörgött s Béldi már nem sietett vissza azt elnyomni.
– Maradjatok nálam, szólt elbúsult arczczal. Itt békében ellehettek, míg az ország sorsa megváltozik.
– Már késő; monda Wesselényi. Én Boham gróf, frank generalis zászlójához szegődtem közvitéznek.
– Te? Közvitéz! Wesselényi nádor ivadéka! s leányom hová leend?
– Ő nálad marad és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem lesz víva!
Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifju férj, megcsókolá homlokát s könytől száraz szemmel eltávozott.
Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát s valami keserűt érze keblén keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező boszúhoz. Szinte jól kezdett neki esni, hogy ott benn harczot ordítanak s azon fokon állott, hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe rohanjon és fölordítson: Harcz! harcz! és visszatorlás!
E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, oda futott hozzá s reszketeg hangon megszólítá:
– Uram! te vagy a székely nemzetnek generalisa, Uzoni Béldi Pál?
– Igen. Mit akarsz tőlem?
– Én vagyok, hebegé el-elhaló szóval a beteg agg, Benfalva utolsó lakója. A többit mind kiölte a harcz, az éhség, a döghalál. – Én maradtam utoljára. – Utánam üres maradt a hely. – Érzem én is, hogy megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam helységünk pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse archivumába; – s irassa alájuk: «ez volt Benfalva harangja és pecsétje, mely faluból az utolsó lakó is kihalt».
Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról leánya karjait és monda neki:
– Eredj anyádhoz Bodolára s tanuld sorsodat nemes lélekkel eltűrni.
Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a terembe, a hol Tököli épen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást gerjesztve mindenütt. A franczia követek kezeit szorongaták.
Ekkor a tábla végén megállt Béldi s a kezébe adott pecsétnyomót letevé az asztalra.
Őt mindenki becsülé s látva, hogy szólni akar, elhallgatának.
– Ime, szólt fölindult hangon. Egy kipusztult falu – utolsó haldokló lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van Erdélyben elég, s időjártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki trophæumaitok jelképei közől.
E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arczain borzadás futott végig.
– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… Folytatá Béldi reszkető ajkakkal. Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek, s ki zokogva veté magát lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a visszatorlást… És én azt mondom tinektek: sírjon leányom! pusztuljon el ő, pusztuljak el én, ha kell családommal együtt! de Erdélyt ne érje az átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcznak… Urak, – e pecsétnyomót, – s majd a többit is, – el ne feledjétek diadalaitok jelei közé tenni.