– Méltóságos uram, szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz, hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy kérdését feleletre méltatá.

– Præsentes concludunt. (A jelenlévők határoznak.)

Rudolf egy sarcasticus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány választóra s visszahuzta magát. A veletartók mindnyájan elhatározák, hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra s mind az, a mi az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elül lóháton Emanuel barátunk, ki e pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát s büszkén köszöngetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre, különösen a szép Vilmára: milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalagja hátig lobog kalapjáról, kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kaczkiás vitézek, egyik kézben a rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból, a hölgyek kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok. Milyen pompás derék fiuk! A főispán rögtön kiiratja nagy betűkkel a fekete táblára e végzetteljes szót «vox».

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy ménkü botjával s megriad egyszerre háromszáz torokból:

«Éljen Szentirmay és Kárpáthy!»

Mi volt ez? hogyan volt ez? álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul? vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsáppadnak, elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna el a bombát s két kezével int, hogy hallgassanak el, a mi által még rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját és egyszerre elhallgat az egész tömeg, egy intésére.

Oda mutat botja bunkójával a fekete táblára: «vox!» s azzal egyet int a kapuk felé:

– Be kell zárni a kapukat.

– Nem szabad! nem szabad! nem kell megengedni! kiáltoznak alá az erkélyről, mire Bogozy stentor hangon felordít:

– Præsentes determinant! (a jelenlevők határoznak!)

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne kaczagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papirra mutat, hova az alispán untával tollpróbaképen tizszer, tizenkétszer leirta ezt a mondást: præsentes concludunt.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! kiálta az őrt álló megyehajduknak Korondy, az alispán.

Egy pár sujtásos vitéz szót akart fogadni, a mivel azt nyerte, hogy kilökték a kapun s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni? A felszólításnak rögtön engedett is néhány jámborabb fél, a ki félt ott maradni a küzdtéren.

Csak Emanuel ficzánkolt még ott egy magában. Bízott nagyon bársony dolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyulni, s lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló tömeghez, de soha sem vitte tovább a megszólításnál: «Barátim, kedves barátim!» Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba s azt mondá neki, midőn mentésen, kardosan meglátta: az «én hősöm!» Ezt a hős nevet meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind ő reá néznek. Egyedül ő mentheti még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját s a kapuhoz nyargalva, elkezdé kiáltozni:

– Nyissátok ki a kaput; a ki hozzám mer nyulni, halál fia!

Eleinte nem hallgattak reá, később azután könyörült rajta Bogozy.

– Adjátok ki az urfit a kapun, ha úgy kéredzkedik!

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját, hattyuprémes mentéjét letépték nyakából s kivetették a kapu tetején át, mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ez alatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az érdemes választók seregéből koronkint előállt egy-egy hangosabb hazafi s fokos-kiséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, őszbajuszú kortes emelte fel szavát, minden sor után diadalmasan tekintve végig minden jelenlevő emberen.

Az öreg megtörülte utána a száját s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s daczosan csóválgatta nyakát, míg a verset mondta.

A kokánfalviak hires költők ebben a genre-ban.

Jött utána a harmadik; ez már valami notáriusféle ember volt:

Valaki oda hátul mindjárt rögtönzött reá:

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a tanácsosné elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet, monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Oh a kedves, délczeg, szeretetre méltó fiuk! Az elébb pompás derék fiuk, most már részeg ittas, csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát, ha részegek, nem ő itatta le. Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket, Kőcserepy borát itták. Háládatlan hitszegők! Ez a név illik rájok legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint s még sem adták el lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarkatollas tábor mind künn szaladgált az utczán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete táblán kiirva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jőjjön fel egy szóra a terembe! hangzott alá az erkélyről.

A nemes urak, gonoszat sejtve, nem akarták engedni, hogy Bogozy felmenjen.

– Hátha tüzes sárkánynyal volna tele mind az egész ház, vajh nem mennék-e fel? monda büszke önbizalommal a szittya vezér, s távolléte alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum, maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

Kőcserepy eléje futott, még az ajtóban elfogta.

– Mit cselekedett ön, szerencsétlen ember! támadt rá fogcsikorgatva.

– Ha tudni kivánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem: nagyságod és czinkostársa, Maszlaczky, az én tiz körmömet használták fel Kárpáthy Zoltán megrontására, mert ha én le nem irom neki azt az átkozott pert, nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, a mit vétettem azon derék hazafi ellen, a kit az úr Isten éltessen sokáig. Ezt cselekedtem, nagyságos uram.

– Ön gyalázatosan, undokul megcsalt engem; ön egy, egy…

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemes embert még a pap se leczkézzen meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően meghajtotta magát előtte, a hogy tudta s szépen megállt ott, két keze a botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vadszittyához, de részint oly halkan beszélt, részint oly rossz accentussal, kissé hebegve is, hogy a ki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiomáját gyakorolja az indogerman szólásnak?

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet, helylyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában legkevesebb kételkedést, ellenvetést, avagy tiszteletlen felindulást sem engedett arczkifejezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely kedvéért tartatott, hanem áhitattal állt ott az utolsó szóig, midőn az elnök úr ő méltósága ismét mentéjébe takargatta magát, azon hittel, hogy ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferentiával tevé töredelmes hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel nagyot hallok.

Nem ismerem azt a geniust, a ki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták és le nem vetették az erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához ököllel, mint egy paraszthajszál.

Túldörgé valamennyi beszédét Tarnaváry harsány szava.

– Ne hallgasson senkire Bogozy! ezek az urak csak időt akarnak nyerni. Az ő embereik megtámadták a mieinket s gyilkos verekedéssel kiűzték őket az utczára, a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést s most megakarják azt újítani; ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta egygyel magasabbra rezes fringiáját s mutatá tenyérrel, hogy már most ő is beszélni akar.

– Megértém a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy kinyitván a kapukat, birokra ereszszenek bennünket a künn dörömböző ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a kokánfalvi nemesség hires krónikáját, a ki nem ismeri, annak im elmondom. A mióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt még második András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők maguk hadat izentek egész Biharvármegyének, mely határaik fölött igazságtalanul itélt. Negyedik Béla király alatt csak Kokánfalva mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni oda még be nem jött senki apja fia, a kit ki nem vertek; még csak szolgabiró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri insurrectiónál hátát vetette a többi nemesség a franczia seregnek, a kokánfalviak ott is szembe álltak s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy mentek azok panaszra Napoleon császárjokhoz, mondván: «nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz.» Azok a görbék most is kézben vannak, azok a kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké és semmivel sem kisebb bennünk a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolczszáz esztendő leforgása alatt. Azért, ha azt kivánják a méltóságos urak, hogy most szavazatot adjunk rendes úton-módon, mi megteszszük azt is rendben becsülettel; de ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk, kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserüségeire, hogy úgy elkergetjük innen a tarka-tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, a melyből annyi volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék a mi akar! kiáltott közbe daczosan Tarnaváry, a kik verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek vissza többé. Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; ime tessék a jelenlevők határozatát meghallgatni.

Odalenn egyhangúlag kiálták:

«Éljen Szentirmay, Kárpáthy!»

Egy hang sem éltette Kőcserepyt.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? szólt Tarnaváry erőszakos hévvel ostromolva a főispánt.

A főispán hidegvérrel mutatott a fekete táblán kiirt szóra: «Vox!»

– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az ellenfél mellett.

A főispán ismét csak a táblára mutatott.

– Méltóságos uram, szólt Rudolf egészen magán kívül, az lehetetlen, hogy méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen a mint ezek az emberek egyenkint kibocsáttatnak az utczára, a felbőszült ellenfél rögtön agyonveri őket.

A főispán vállat vont rá s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő bizottmány tagjait.

Künn az utczákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely az üldözésből visszatérve, a kapukat zárva találta s a menekültek által értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják a választási tért.

– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat, ordíták odakünn, s rögtön hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapunak, fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.

– Tessék szavazatra menni, inte a főispán.

– Tessék szavazni! mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet előidézését megengedni.

– Önöket mind meggyilkolják odakünn! szólt Zoltán átölelve Bogozyt, s remegve miatta és társai miatt.

Ez nem volt azon ok, melylyel Bogozyt meg lehetett győzni.

– Csak tessék azt reánk bízni! szólt hegykén s ő maga indult meg legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyilt folyosón volt felállítva.

Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni s azután kimenni a megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével s ólmos bottal.

Bogozy odalenn összesúgott embereivel s kiválasztva azt az ötvenet, a kik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét, markába szorítá buzogányát s kinyittatá az ajtót.

– Üssétek agyon! ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról fogadta, a mint kilépett.

– De ki üt hát agyon? kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve s véres fejeket osztva mindenfelé.

– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? ordítá a maroknyi csapat, mint a sárkány dúlva ellenfelei közt. Ti akartok mi velünk kikötni? Nektek kell háború? Nesze háború! nesze vitézség.

A kokánfalviak perczről-perczre többen jöttek elő a megyeházból, a verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást, letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit, leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utczai kaput s egyszerre kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt emberei megsokalták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük, hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat s azon az úton, melyen néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők maguk futottak el a kokánfalvi atyafiak előtt, kik megűzték őket a város végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a megyeházához nagy diadalmasan végigénekelve az utczán:

A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, irnokok szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztül hallatszik:

XIX. JELLEMEK.

Kőcserepynek rossz éjszakája volt. Annyi veszteség mellett Eveline betegsége volt rá nézve a legsulyosabb csapás. Férje meggyaláztatásán elájult a túlérzékeny delnő s egész éjjel a legnagyobb kínok közt fetrengett; ha néhány perczre egészen magához tért, lankadtan susogá: «minő gyalázat! minő gyalázat!» – és azután ismét elkezdett sírni, vonaglani, hogy ajkán a kín tajtékja habzott.

Milyen éjszaka ez!

Odakünn az utczákon egész éjjel hangzott a víg zene, a nemzeti induló, a fáklyák fénye bevilágítá az utczákat. Bizonyosan a nap diadalmas vezéreinek adnak fáklyás-zenét.

Mégis legalább egy vigasztalása volt a megbukott pártfőnöknek: az, hogy ha ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan győzött. A szégyen közös. A diadallal ők sem fognak dicsekedhetni senki előtt. Az eredmény által ők is le vannak rántva azok sorába, kik személyeiket kiemelték, de letaposták az elvet.

Nem marad neki az a vigasztalása sem.

A fáklyás-zene hősei nem találták sem Rudolfot, sem Zoltánt szállásaikon, mindkettő egész éjjel távol maradt, csak másnap reggel jelent meg Zoltán egyedül a megyegyűlésen, a midőn a főispán kimondá a tegnapi nap eredményét. A jelenlevők szavazata Szentirmayt és Kárpáthyt választá meg követekül.

Mindkét név hangos éljent kapott. Csupán a kokánfalvi választók voltak jelen a teremben. A karzatok gyéren voltak látogatva, a hölgyek mind elmaradtak onnan.

Pedig kár volt nekik ez órában Zoltánt nem láthatni.

Halaványan, mint a ki az egész éjt átvirrasztá, kelt fel az ifju az őt követi székében megerősítő éljenzések után.

Mindenki azt várta, hogy e megtiszteltetést meg fogja köszönni.

– Sokkal szentebbek előttem hazám törvényei, szólt az ifju, nagy sötét szemeit a gyülekezeten végighordva, hogysem azokat még ügyfeleimnek is meg engedném szegni. A mi tegnap e szent helyen történt, az örökké megsiratandó emlék marad én előttem és annak eredményét, midőn reánk nézve kedvező az, ép olyan kevéssé ismerem el jogosnak, törvényesnek, mintha az ellenkező esett volna meg, s alkotmányos jogaink durva megszegése ellen a mint óvást tettem ellenfeleimnél, ép úgy óvást teszek saját pártom ellen, s a választást semmisnek tekintem. Én oly helyet, hol alkotmányunk fentartására kellene őrködnöm, el nem foglalhatok azon az úton, melyre engem az alkotmány megszegése vezetett s a kényszer és erőszak, mely alulról jő, ép úgy ellenére talál bennem, mint az ellenkező. Én igazságot keresek, nem diadalt. Azért e választás ellen mind magam, mind jelölttársam nevében ünnepélyesen tiltakozom, a küldetést el nem fogadom, s új, jogszerű és törvényesen megtartott választást kivánok.

E szavak mindenkit megleptek. Az ellenzék itt-amott zúgott utána, mintha bosszankodnék, de mégis jól esett nekik ez a beszéd, hogy kedvök lett volna az ifjut sziveik mélységébe takarni; a mi pedig Kőcserepy híveit illeti, bizonyosan mondhatjuk, hogy Zoltán e váratlan lemondással legalább egy harmadát azoknak maga részére hódította úgy hogy midőn néhány percz mulva megzendült az általános éljenkiáltás rá, azt – a jobb oldalon kezdték.

Maga a főispán is megrendítve érzé magát. Lehetetlen volt neki meg nem vallani maga előtt, hogy kettő közül ez az igaz ember.

Egész tisztelettel inte Kárpáthy felé s valódi meghatott hangon mondta a gyülekezetnek:

– A nemes báró lemondását nagyrabecsülöm és elfogadom; az újabb választásra a jövő hét ugyanezen napját tűzöm ki s férfiui szavamra mondom, hogy legkisebb szabálytalanságot sem fogok eltűrni! Igérem és megtartom.

A főispán úr ezuttal őszinte és általános éljent kapott. Azt iparkodott is megérdemelni.

Szentirmay még a választás éjjelén sietett fel a kormányhoz, a választás eredményét megsemmisíttetni. A következő hét alatt nagy felügyelet volt rá, hogy minden vesztegetésnek eleje vétessék.

A kijelölt napra a nemesség újra egybehivatott. Bölcs megfontolással, józanon, cselekvényök nemzeti fontosságától áthatva jelentek meg mindkét oldalon.

A szavazás mély csendben, egész kegyelettel ment végbe, legkisebb botrány, legkisebb undorító tény sem történt. A választók háromnegyede Szentirmay és Kárpáthyra szavazott. Tehát csak egy negyedrész maradt Kőcserepynek.

Tehát meg kellett győződnie a felől, hogy nem szeretet, nem becsülés vonta hozzá az embereket, hanem csak mámor. Midőn kijózanultak, megvetették.

Oh mint kellett neki gyűlölnie ez embereket, kikről kénytelen volt elismerni, hogy jobbak, mint ő, mert hiszen azok, a kik kezet szorítottak vele, még ők is elpártoltak tőle.

Hát még ha arra gondolt volna, a ki szivéhez legközelebb áll, s a kinek a szive még is tőle legtávolabb van és leggyűlöltebb ellenségeihez közel: tulajdon leánya?…

A második választás letörlé az első gyalázatát; nem az intézmény volt kárhozatos, hanem azok, a kik visszaéltek vele, nem a nép volt a rossz, oh a nép mindig jó, hanem rosszak voltak azok, a kik konkolyt hánytak közé, s valahányszor hasonló esetek jöttek elő alkotmányos életünk történetében, annak soha sem a pártviszály volt az oka, mert e nép mindig meg tudott férni magával, hanem a vezetők lelketlen önzése, hiú nagyravágyás, személyes ellenszenv, a mi bűn volt, mindig a nagyok bűne volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.

XX. A NŐ VÉDELME.

A ki a mult évtizedek küzdelmeit együtt át nem fáradta, a ki maga is részt nem vett azon általános izgatottságban, szenvedélyekben, melyek akkor az idők urai voltak, az előtt valami exoticus tárgy fog lenni amaz elkeseredésrőli fogalom, mely egy bukott pártvezér szivét eltölthette.

Szép olvasónéim közül igen sokan még nevelőintézeteikben voltak akkor, vagy még dajkáik meséit hallgatták, a midőn azon nemzeti galvanismus felvillanyozta az egész országot, a mire már csak mi vének emlékezünk. Legyen szabad saját fogalmat alkotnom a vénségről: a ki e század negyvenes éveit mint férfi érte meg, vén az az ötvenesekben; legalább én nekem úgy tetszik, mintha nemcsak e század volna ötvennégy esztendős, hanem én magam is.

Még akkor milyen fiatalok voltunk!…

Kőcserepy tanácsos palotája siralomház. Mindenki kerüli; legjobb barátai sem találják korszerű vállalatnak hozzá járogatni. Azelőtt mindennap két-három levelet kapott az ország minden vidékeiből, nagyhírű férfiaktól, kik benne pártjok támaszát ismerték. Magas kilátásokkal volt kecsegtetve, miknek elnyerése a fényes sikertől függött. És most mind ennek vége, senki sem gondol rá többet, elfeledték, nem beszélnek róla, nem keresik, nem hivogatják, el vannak nála nélkül. A konferencziára küldött indítványait visszaküldték – hátirat nélkül… Semmit sem válaszoltak rá… De mégis: néhány betű volt rájok írva vörös iracscsal.

 S. C. 
a. r. t.

Talán csak a lajstromozó betük azok, de ő ezt olvassa belőlök: «Scart».

Scart! Minő gúny! minő megvetés! Scartba tették, mint az egyedül maradt makkhetest!

Nem mehet sehova falujából, attól félve, hogy mindenütt gúnynyal fogadják; nem akar senkihez levelet irni, attól tartva, hogy olvasatlan utasítják vissza; nem viheti családját sehova, mert nem fogják őket meglátni; nem kereshet magának a közéletben, hivatalában szórakozást, mert nem fognak semmit reája bízni.

Minő szomorú alak: egy nagyravágyó pártfőnök, a ki megbuktatta pártját.

Valahol egy távollevő megyében rokonai éltek, szegény közsorsú emberek, a kik a bukás után elváltoztatták neveiket Vályogosyra. Még azok is megtagadták.

S bár találna otthon, házi körében vigasztalást. De ott érzi még legjobban elhagyatottságát. Mindenki olyan szomorú körüle. Nincs, a kivel egy vidám szót beszéljen. Egy búskomoly nő jár a pompás szobákon keresztül, végtül végig valamennyin, s ismét vissza. Nem beteg már, de még rosszabbul van, mintha beteg volna; egész nap nem hallani szavát, csak szemlesütve jár fel s alá, mint a ki mélyen, az őrülésig gondolkozik valami rögeszmén s csak olykor sóhajt fel nehezen, nem törődve vele, van-e valaki, a ki hallja, vagy nincs: «minő szégyen, minő gyalázat!»

Jönnek naponkint a fővárosi hirlapok, a nő mohón ragadja azokat; le van írva bennök hosszasan, körülményesen, megtoldva, felczifrázva férjének bukása. Egyszer gonoszul sajnálkoznak rajta, másszor megvetőleg szólnak felőle és utána mindjárt következnek Kárpáthy ünnepelt diadalai a megnyilt országgyűlésen. Hogy dicsérik, hogy hódolnak neki! És ők ülnek itthon, Kárpátfalván…

Minő szégyen, minő gyalázat!

A tanácsos gyakran rajta kapja nejét a hirlapok olvasásán s dühösen tépi azokat össze s vágja a kandallóba, és megtiltja azokat házába bevinni. De mi haszna tépi össze? ezer meg ezer példányban olvassák a hirlapokat az egész országban. Még az inasok is ő róla beszélnek. Példabeszédképen marad fel a neve. Amarról pedig éneket készítnek, még az arató leányok is azt danolják a tarlókon:

Ilyenkor, ha közel lehetne hozzá és egy kés volna kezében!…

– Ne búsulj, ne légy szomorú; szólt egyszer, midőn nejéhez belépett, eljön neki is az ő napja.

Vilma ott ült az ablakban és jól tudá, hogy a kiről szó van, az Zoltán.

A férj bizalmasan beszélt neje előtt; leányától is miért titkolózott volna? Közös ellenségükről volt szó.

Miért titkolta volna el, hogy szive örül, keserűen örül, mert amaz éretlen gyermek, ki az ő fejére mert hágni, bünhödése elé megy, irtózatos bünhödése elé.

Itt mégis lassabban kellett beszélni. Ezt mégis suttogva kellett elmondani.

Van most Pozsonyban egy híres bajvívó, egy hatalmas spadassin, ugyanazon Dabroni, kivel Tarnavárynak volt esete. E Dabroni nekünk jó barátunk; most ír levelet, ő is meg van gyalázva az ellenpárt által, miként mi; ő is dühös, elkeseredett, Pozsonyban minden nap találkozik az úrfival, módjában van vele beszédbe elegyedhetni, bele köthet. Van-e az úrfinak valami különös érzékeny oldala, melynek érintésénél elfelejtkezik magáról, s elhagyja magát ragadtatni indulatától? Ezt kérdezi Dabroni. Oh van, van; erősen érzékeny oldala van. Meg fogjuk azt ismertetni vele. A szemtelen kölyök! Bünhödni fog. Véresen fog bünhödni! Ne búsulj. Nem fogja azt mondhatni senki, hogy Kőcserepyt büntetlen meggyalázta.

S még ezután sokáig suttogtak e tárgyról, borzalmatos, félelmetes dolgokat, miket jó ember kigondolni is félne. Nem gondolnak rá, hogy valaki hallgatja őket, hiszen a mi nekik úgy fáj, fájni kell a vérükből vett vérnek is.

Nézzétek: milyen sáppadt az a leány!

Az apa felkel és hozzá megy, megsimogatja szép fejét; milyen halavány vagy, édes szép gyermekem!

Hiszen igazán, önzéstelenül csak egyedül őt szereti.

A gyermek nem tehet róla, hogy olyan halavány. Hiszen azt megtiltotta magának, hogy remegjen, hiszen megállta, hogy fel nem sikoltott, midőn Zoltánról beszéltek, mintha az a hegyes kard, a miről szó volt, az ő szivébe döfött volna.

– Eredj gyermekem a szabadba, mondják neki apja, anyja, eredj ki lovagolni kissé, a friss lég meggyógyít.

A leány megfogadja a szót, felnyergelteti paripáját, felveszi lovagköntösét. Milyen szép, milyen délczeg benne. Az ablakból is utána néznek mind a ketten.

Hisz csak ez az egy igaz érzésök van. Ez az egy igaz érzés, mit a vadállat épen úgy nem tud magától megtagadni, mint a tanácsos úr, kinek egyéb dolga is van.

A délczeg amazont csak egy groom kiséri, egy parányi törpe lovász; az emberek köszönnek neki végig a falun: «de kár, hogy nem más leánya».

A mint az utolsó házakat elhagyták, megcsapkodta lovát Vilma s a paripa vágtatva rohant vele végig az országúton.

Milyen sebesen nyargal: a szél lobogtatja fátyolát, hosszú lovagköntösét, még sem pirítja ki orczáját.

A kisérő lovász alig bir vele érni, a kisasszony nem fárad el. Már messze elhagyták Kárpátfalvát, a tornyait is alig látni, s a kisasszony hátra sem tekint.

A határból is kiértek, már kezdődik az a széles erdő, mely Kárpátfalvát elválasztja Szentirmától. Régi erdő, nagy tölgyfákkal, télen farkasok is laknak benne; a környékbeli uraságok nagy hajtó-vadászatokat tartanak ottan.

Itt megállítja lovát a kisasszony, s odaintve lovászát, leemelkedik nyergéből; a kantárt odaveti neki.

– Jártasd a lovakat itt alá s fel; várj itt reám, mindjárt visszajövök. Elmegyek az erdőbe ibolyákat szedni.

Ibolyákat szedni! gondolja magában a lovász. Rég elmult már az ibolyák ideje, tüske van ott és haraszt; s aggódva tekint úrnője után, ki egyedül, senkitől sem kisérve, tűnik el előle az erdőben.

Egy gyalogút vezetett az erdőn keresztül; Vilma úgy gondolá, hogy annak a szomszéd falunál kell végződni, s a mint a fák elfedték a lovász szemei elől, elkezdett sietni rajta.

A hosszú öltöny, melynek uszályát kezében kellett tartania, gátolta a sietésben, a lovaglás miatt egészen el volt fulladva. Különben is oly gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat erőt adott gyönge idegeinek. Őt kell megmentenie! Csak erre gondolt, s nem volt szabad fáradtnak, aléltnak lennie, nem volt szabad félnie a közelgő éjszakától, erdők sötétjétől, ismeretlen állatoktól; minden, minden más félelem elenyészett azon egy előtt, hogy őt meg akarják ölni.

Oh bizonyára meg fogják ölni, ha azon irtózatos emberrel összehozhatják. Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó elég neki, hogy a bizonyos halál elé kiálljon, s amaz ember előtt egy annyitól szeretett ifjút megölni annyi, mint játék. Meg fogja őt ölni minden irgalom nélkül.

Oh hogy kellett sietnie. Az út oly hosszú, talán el is tévedt rajta; de nem, harangszó hangzik felé, szivét könnyebbnek érzi rá: az estharangszó. Még egy keveset kell csak sietnie, csak még odáig tartson ereje; az erdő tisztulni kezd már, a ritkáson keresztül meglátszanak a házak. Szentirmát látni a bokrok közül.

Odább már nem mer menni. Egy kis pórleány hajtja haza a mezőről libáit, azt oda hívja magához.

A gyermek engedelmesen járul a szép úrnő elé.

– Ismered-e a grófkisasszonyt? kérdi tőle Vilma szeliden.

– A Katinka kisasszonyt? hogyne ismerném, ki ne ismerné azt?

– Elvinnél hozzá egy levelet tőlem?

– Akárhányat.

Vilma hirtelen leült a földre s egy levágott fatörzsön tárczájából kitépett lapra irónnal e sorokat jegyezte fel:

«Zoltán ellen irtózatos terv van készülőben; meg akarják őt öletni. Egy Dabroni nevű híres vívó van ellene uszítva: ha sikerül őt vele összeveszíteni, Zoltánt megöli. Siessetek őt megmenteni. Adjátok tudtára, hogy kerülje azt az embert, a hol csak meglátja. Hozzátok el onnan, álljatok az ő és a gyilkos fegyverei közé, gátoljátok meg minden úton e találkozást; tegyetek akármit, hogy őt megmentsétek.»

Vilma reszkető kézzel hajtá össze a levelet.

– Vidd ezt Katinka kisasszonynak rögtön, ha ő nincs otthon, add a grófnénak; ha mind távol vannak, mondjad, hogy küldjék utánuk, mert ez sürgetős, nagyon sürgetős levél.

A kis pórleány részvéttel nézett az úrhölgy fáradt arczára.

– A kisasszony oly bágyadt, jőjjön be a mi házunkhoz; nem messze van, pihenjen meg.

– Köszönöm, sietnem kell vissza.

Eszébe jutott, hogy valami jutalmat kellene adni a kis leánynak a fáradságért, akkor vette észre, hogy tárczáját otthon feledé. Hirtelen leszakítá kebléről smaragdos mellkapcsát s oda adá neki.

– Fogd ezt jutalmul és siess. Hozzám ne jőjj többet vissza, mert én már nem leszek itten.

A kis pórleány csodálkozva tekintett az ajándékra, a mivel úgy sem tudott volna mit csinálni s látva, hogy az ismeretlen kisasszony ismét visszafordul az erdőbe, ő is a helység felé tért, s nem birt magának semmit megmagyarázni abból, a mit látott, a mit hallott. Rögtön sietve ment a kastélyba, fölkereste a kisasszonyt a kastély kertjében.

Azt a szép rózsa-arczú kisasszonyt, a ki úgy mosolygott mindig, vagy akarta vagy sem.

S hogy elcsodálkozott aztán, midőn látta, hogy a míg a levelet olvassa a szép piros arczú kisasszony, az ő arcza is olyan halavány lesz, mint azé a másiké volt…

– Édes anyám! kiálta Katinka, visszafordulva utána jövő anyjához, s mire a levelet oda akarta neki nyújtani, már akkor leesett a földre, a sértő bokrok közé, a nedves kavicsra, élettelen, mozdulatlan.

A pórleány elfutott onnan, mint a ki nagy kárt tett valahol, még a smaragdos ékszert is elhajította magától s midőn anyja házához visszatért, ki nem lehetett belőle venni, mitől ijedt meg oly nagyon?

Egy óra mulva, késő este egy fedett hintó vágtatott ki a kastély udvarából négy tüzes paripával, melynek égő lámpásai késő éjszakai utazásra mutattak.

Egészen sötét volt már az erdőben, midőn Vilma visszafelé vette útját.

Miután czélját elérte, miután a segélykiáltást hírül adhatá, azon erő, mely addig fentartá, elhagyta egészen. A magány félelme elfoglalta lelkét, elzsibbasztá idegeit; érzé, mily segélytelen, mily védtelen állapotban jár itt e rengetegben, egyes egyedül, a mire ez előtt nem gondolt. Az út is bizonytalanabb kezdett előtte lenni, mintha nem ezen jött volna. Semerre sem látott már világosságot, mindenfelé csak az egyforma véghetetlen erdő. Kiáltani akart, de a félelem visszafojtotta szavát; egész teste roskadozott, az öltöny is nehéz volt rajta, úgy vonta valami lefelé, olyan szívesen kinálkoztak a nagy mohos fatörzsökök, hogy engedje rájok omlani lankadt virágtermetét, hajtsa rájok forró, szédülő homlokát. Mintha a fák is azt susognák neki, hogy ne menjen már odább…

Az országúton hagyott lovász nyugtalanul várta vissza kisasszonyát, már az alkonyat is leszállt s ő még mindig nem jött elő. Kiáltozni kezdett utána. Senki sem jött elő szavára. Éjszaka is lett, s a kisasszony még sem került elő.

Kárpátfalván azalatt nagy ijedtség volt a háznál. Hova lett az egyetlen lány? Éjszaka már! Lóra hirtelen minden cseléd! fáklyákat gyujtsatok, kérdezzétek fűtől-fától, keressétek mindenfelé.

Maga a nagyságos úr is fáklyával, lovon nyargal kétségbeesetten, a merre mondják, hogy leánya eltávozott.

Az útfélen ott találják a lovászt a két paripával.

– Hol van leányom? kérdi reszkető ajakkal a tanácsos.

– Elment régen az erdőbe virágot szedni s nem jött vissza.

– Keressétek őt! keressétek! kiált a megrémült apa, s nem gondolva vele, hogy idegen úr birtoka, a melyet embereivel felkutat, keresztül-kasul száguldja az erdőt, leánya nevét kiáltozva.

Késő éjfél van már, midőn egy szolga megtalálja a kisasszonyt. Ott fekszik egy fa tövében, a zöld mohára nyugtatva fejét, – némán, mozdulatlanul, halaványan.

XXI. A SPADASSIN.

«Ha ti birjátók jól nyelvvel, én birom jól karddal. Én emelek szót ellenetek a zöld asztal mellett, engemet kikaczagnak; de álljatok velem szembe a zöld mezőn és akkor titeket, fogadom, megsiratnak. Ti csak lármázni tudtok addig, a míg valaki tőletek megijed, de háttal mentek kifelé, ha egyszer valaki jól szemetekbe néz. Hősök vagytok mindnyájan szájjal, de elsáppadtok egy kivont kard előtt. Ti finom élczeket szórtok ellenem, én nyilt gorombaságokat adok értök vissza. Száz meg száz ember bömböl ellenem: le vele! én szétnézek, és a kire ránéztem, elhallgat. Úgy haragusznak rám, ha lehetne, elvesztenének egy kanál vízben; pedig tudhatják hol lakom, nem tagadom el szállásomat; mindenki számára otthon vagyok s minden nyelven megértem a hozzám intézett szót. Pedig engemet nem mártott az édes anyám sarkam hegyéig a Lethébe, hogy ne fogjon a fegyver, sem amulettet nem hordok a nyakamban, mely a golyótól megőriz. És mégis úgy állok közöttetek, mint az oszlop. Magam kezdem szégyelni magam, hogy az összes magyar nemességben nem akad egy férfi, a kinek bátorsága volna szavaiért helyt is állani.»

Ilyen és még ilyenebb beszédeket lehetett hallani minden nap a pozsonyi nyilvános helyeken, hol az akkori politikai élet hirhedett férfiai szoktak összegyűlni, amaz általunk már bevezetett és Tarnaváry által kivezetett egyéniség szájából, kit mi carmin és ultramarin arczáról s Dabroni névről ismerünk.

Jól tudta mindenki, hogy kivel van dolga! Egy rabiatus renommista, kit keresztül-kasul kergettek már egész Európában lovagias vértettei miatt, s ki most azért ül itt, hogy mint a veszett állat a düh vagy ösztönétől vezetve, másokat összemarjon.

A szabadelvű párt első megjelenésénél visszautasította, s a conservativek nem tartják szerencsének, hogy hozzájok szegődött, mert többet árt elveiknek, mint használ; veszekedő hevessége miatt nem lehet miatta tanácskozni, kénytelenek conferentiáikkal elbúni előle; semmire rá nem vehető, semmi tekintélyt nem tisztel, az ülésekben minden kérdést túlhajt, s e miatt a legkellemetlenebb szövetséges, a minőt csak képzelni lehet.

Nyilvános hetvenkedéseit jól tudja mindenki s iparkodik őt, a mennyire lehet, kerülni. Az embernek nagy előnye van e tekintetben mindenki felett. A ki egész életében egyebet sem tett, mint örökké magánviadalokban gyakorolta magát, a ki saját életével annyit sem törődik, mint egy elvetett szivarcsutakkal, a kit semmi emberi érzéshez hasonló nem háborgatott soha, a ki büszkeségét helyezi abban, hogy saját magát sem becsüli többre egy kósza vadállatnál, melyet ha valahol az erdőben lelőnek, senkinek sem szükség rajta sajnálkozni: az ilyen emberrel senki sem állítja örömest magát szembe, hanem inkább kikerülik, hadd menjen másfelé s okosságnak tartják, nem állni útjába.

E kihívó magaviselet azonban annál tűrhetlenebbé kezdett válni, minél hevesebbek, minél ingerültebbek lettek az országház termeiben a viták. A fiatalság dühöngött, forrongott; egy alkalommal Dabroni a beszédjére zajgó karzatot tömegestül gyávának nevezte; a megsértettek összecsoportosultak járatos kávéházukban, dictiókat, határozatokat tartottak a meggyalázó ellen, s midőn a legjobban fel voltak a kölcsönös hevülés által tüzelve, akkor lépett be a kávéházba Dabroni s gúnyosan mosolyogva foglalt helyet egy asztal mellett, mintha azt kérdené a nemes ifjúságtól: «zavarom önöket talán?»

Ezt a szégyent nem lehetett tűrni tovább. Egyike a legismertebb ifjú szónokoknak felhevült arczczal lépett hozzá, s felszólítá a dühönczöt, hogy hagyja el azt a termet szépszerével, mert itt senkinek sem tetszik az ábrázatja.

Dabroni hideg, kárörvendő önbizalommal kelt föl s kérte a felszólítót, hogy legyen szives őt szállása és honléte adataival megismertetni.

Az ifjú szónok odaveté eléje látogatójegyét, melyet Dabroni büszke mosolygással dugott keblébe s azzal meghajtá magát és eltávozott.

A felszólító ifjú hevesen kérkedett még azután társai előtt, hogy mint fogja ő megtanítani becsületre ezt a mangeur des petits enfants-t, ezt a kis gyermek-nyeldesőt, ezt a hetvenkedő Bramarbast! Úgy meg fogja őt vagdalni, hogy maga sem ismer többé magára.

Két napig azután egyébről sem beszéltek, mint a bekövetkezendő párbajról, mely Dabroni és a fiatal ellenzéki szónok között ez s ez napon korán reggel véghez menend; úgy beszéltek arról előre, mint valami nagy operai előadásról, melyet az érdekeltek mentül inkább köztudomásra akarnak juttatni.

A fiatal ellenzéki szónoknak jámbor öreg anyja volt, ki meghallva egyetlen gyermekének e vakmerő vállalatát, nem késett rögtön hozzá rohanni, s addig sírt, addig könyörgött előtte, míg az ifjú egészen meglágyult anyja könnyeitől; az ő kétségbeesett arcza mellett elfeledé társai túlzott várakozásait, az ő jajszavától nem hallhatá ellenfeleinek és minden ismerősének gúnyhahotáját.

«Elmegyünk innen fiam, mondá a jó aggnő, átkarolva egyetlen gyermekét, oda, a hova hír sem jön a világból, ott fogunk elfeledve élni, a hol senki sem beszél rólad, egyedül én, a kinek te mindene vagy.»

Az ifjú ingadozott, elveszté önakaratát s végre beleegyezett, hogy anyjával még azon éjszakán elhagyja Pozsonyt, melynek reggelén meg kellett vívnia Dabronival.

Az ifjú szónokról nem is lehetett többé hallani semmit. Valószínű, hogy igen boldog ember lett belőle, s fogott rajta a szerető anya áldása.

De Pozsonyban lett gúnykaczaj, midőn a határozott órában segédei nála nélkül jelentek meg a küzdtéren, szégyenpironsággal tudatva, hogy társuk véletlenül eltávozott.

Mily hahota támadt ebből.

«Ime ilyenek a ti bajnokaitok! Ilyenek vagytok ti mind! Vitézkedtek nyelvvel, szóval, s csak olyan vitézek vagytok, mint a milyen hazafiak!»

Ez örökös gúnyt kellett minduntalan hallaniok a leghatározottabb jellemű férfiaknak; a tömeg előtt mindig ezzel lőnek megalázva, legszilárdabb álláspontjaikon mindig e vád tette őket megalázottakká, úgy, hogy végre nem volt más szabadulás e kínzó ingerkedések elől, mint a legbátrabbaknak előlépni a jók java közül, s vagy leverni ezt a dühödt embert, vagy megmutatni neki, hogy nem félnek általa megöletni.

Hisz ő is épen csak ezt akarta.

Az akkori politikai világ első kedvenczei között emlegeté az ifjú Kárpáthyt, kiben a honfierények példányát bámulta ifjú és öreg, kit pártfelei szerettek, ellenei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, a minő alak; szív és arcz egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: nagy jövendője van…

Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, a ki oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, a kinek olyan nagy jövendőt igérnek, – egy ostoba karddal ledöfni! Lelőni onnan, mikor legjobban bámulják!…

Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat, csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál mégis rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fontos kérdés megvitatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai székeiket, hogy a felső táblánál foglaljanak helyet. Ide Dabroninak is bejárása van. Születése által neki is jutott egy szék az ország legfelső törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze, hivatása, szilárd jelleme? még azt sem kérdik: tud-e magyarul? elég, hogy czímere van.

Ez épen szép alkalom most: a karzatokon a legdíszesebb nép. Mindkét párt hősei remekelnek eszes, lelkesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése szaporítja a hatást.

A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán iratta fel magát a szónokok közé. Dabroni sietett az elnökhöz, utánok iratni nevét.

Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy, azt pedig épen nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni? de hogy ő mit felelend nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának egy széles papirra s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta azt, hogy minden szót a szerint mondjon.

Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés lecsillapult, felállt a bajvívó, s gúnyos arczát Zoltánra szegezve, hozzá intézte szavait.

– Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy összhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én nem kutatom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a magánéletben? de bárki előtt is méltán feltünhetik azon fiúi ragaszkodás, melylyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi…

Mit beszélt, mit nem beszélt még aztán Dabroni? azt hallani sem lehetett többé a rátámadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el Zoltán, mint kel föl helyéből, oly fehéren, mint egy halott, s szótlanul, visszatorlástalan elhagyja a termet rögtön.

A tanácsterem reszketett a karzatok dühös tombolásától.

Ekkor Miklós báró felállt és nem várva be, míg csendesség lesz, az egész zaj fölött uralkodó szóval dörgé:

– Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti megvetésöket szavazzák meg egy néma hallgatásban.

Egyszerre olyan csendesség lett, mint a sírban. Ez meg volt szavazva.

Dabroni arcza pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint a kinek a polgárkoszorút sikerült elnyernie.

Szentirmay semmi hatást sem mutatott arczán; ő tökéletesen tudott indulatain uralkodni.

Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el; előre sejtette azt. Meg kellett előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, a mit teendő volt, helytelen és kivihetlen eszme lett volna, de megelőzni lehetséges.

Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá:

– Legyetek szivesek ülés után velem jönni.

Szivesen igérkezett mindkettő.

A mint az ülésnek vége lett, Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott társával együtt s hajtatott Dabroni szállására.

Az még akkor nem volt otthon.

Rudolf és barátai helyet foglaltak szobájában s rá vártak, míg megjön.

Nemsokára hallatszott, a mint fütyölve jött fel a lépcsőkön s föltett kalappal lépett be termébe.

Némely embernek tetszik az, hogy odahaza úgy érezheti magát, mintha korcsmában volna.

Rudolf sietett vele elvégezni dolgát.

– Önnek szándéka volt engem megsérteni, szólt hozzá egész nyugalommal.

– Úgy hiszem, viszonzá a báró, hogy nem önt volt szándékom megsérteni, hanem más valakit.

– Tudom. Nálamnál gyöngébb embert.

– Úgy tetszik, mintha ön féltené őt.

– Az meglehet. Úgy hiszem, hogy én megelőztem őt.

– Nem tagadom. Ámbár bizonyosan tudom, hogy ő is fel fog keresni.

– Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőztem. Mikor van önnek üres ideje?

– Akár holnap.

– Elébb nem?

– Délután nem divat ily ügyeket elintézni.

– Tehát ön nem találkozhatik reggelnél elébb velem?

– Becsületemre mondom, senkivel sem.

– Melyik önnél a legkorábbi óra?

– Hat, reggel. Elébb nem öltözöm.

– Jó. A többit lesz ön szíves elintézni segédeimmel.

Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bízva, kik a találkozás helyét és a fegyvernemet egymás között elvégezik.

Alig távoztak el, midőn két új látogató jelent meg Dabroninál.

Zoltán küldöttei voltak.

Egy kis találkozásra hívták meg a dunai ligetbe, másnap hat órára.

– Lehetetlen korábban szolgálnom önöknek nyolcz óránál, felelt Dabroni; el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb nyolcz órakor parancsolatjokra állok.

Megegyeztek a nyolcz órai határ-időben.

Tehát mind a kettőt egymásután!

A spadassin örült, tánczolt jó kedvében; egymásután mind a kettő, két lövésre két madarat.

Újra csengettek szobája ajtaján.

– Tán még egy harmadik is jő?

Miklós báró nyitott be hozzá.

– Frater! kezdé, nem is üdvözölve Dabronit a báró. Azt tudod jól, hogy te egy alávaló ficzkó vagy, s én csak csak azt bánom nagyon, hogy még eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked és én azt mondom, hogy ne tovább! – Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban s azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért, hogy utálnak. Ezt a hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha te neked tetszik a gyilkos szerepe, én nekem meg tetszik a bakóé, s ha te az észszel vívott tanácskozmányokba mindig a kardodat veted, illő, hogy akadjon valaki, a ki egyszer már azt a hátadhoz verje. Reménylem, hogy a hova hívlak, ott leszesz.

– Avec plaisir, sietett mondani a spadassin, neki az gyönyörűség volt.

– Korán hajnalban.

– Csak ezt nem tehetem. Hat órakor találkám van és nyolczkor ismét.

Miklós haragosan dobbantott lábával.

– Ördög vigyen el. Nem tart az olyan soká. Hat és nyolcz között még két óra idő van, hétkor vagy eljösz, vagy itt várlak a kapudban s erővel viszlek el magammal.

– Oly sürgetős?

– Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, meg találja tudni a főlovászmester s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell.

– Kitől tudná meg? szólt Dabroni, nekem nincs öreg anyám…

Ez gúnyos czélzás volt a párbaj elől megszöktetett fiatal emberre.

Miklós báró igen drasticus feleletet adott rá:

– Frater, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találkozókra hívnak, ha ezt tudom, korbácsot hozok magammal és tanúkat.

– Elég! kiálta fel bőszülten Dabroni. Hét órakor jelen vagyok. Küldheted tanúidat mindjárt!

– El ne késd az időt, szólt a báró hátat fordítva neki s markába tört az ajtó kilincse, midőn azt kinyitotta.

Dabroni pedig ugrált és fütyült örömében és sipkáját hajigálta fölfelé és felragadva a szegletből egy vítőrt, úgy megvívott vele egymagában, mintha minden döféssel egy-egy köztiszteletre méltó bajnokát a közvéleménynek szúrná szívén keresztül.

Rudolf az utczán találkozott még Zoltánnal.

A mint egymást megpillanták, elébb úgy tetszett, mintha megdöbbentek volna, azután pedig jó kedvvel siettek egymást üdvözölni.

Milyen jó kedvű, milyen kedélyes iparkodott lenni mind a kettő. Karon fogták egymást s végigsétáltak Pozsony utczáin, le és fel a Dunaparton; mennyi tréfás beszélni valójok volt ez alatt! Apróságok, útbaeső csekélységek mennyire érdekelték őket; lehetett felőlük beszédet kezdeni, hosszú, közönyös beszédet.

Ebéd ideje is volt már, valóban észre lehetett venni; az órák ötre jártak délután, milyen tréfás dolog az, hogy ezt ők nem vették észre a nagy beszélgetés közben.

Rudolf meghívta Zoltánt, hogy ebédeljen ma ő nála. Ő elfogadta szívesen, úgyis oly régen ebédeltek együtt.

Ismét karöltve, vidáman visszatértek Rudolf szállására; felsiettek a lépcsőkön, oly gyorsan, mintha fogadásból tennék: ki hamarább oda ér?

Zoltán elébb nyitotta ki az ajtót, de mégis Rudolfot akará előre bocsátani; Rudolf ellenkezett, hogy ő itthon van; Zoltán azt állítá, hogy ő is itthon van, a miből nagy nevetség lett.

A mint így kaczagva belépnek, egyszerre megdöbben mind a kettő.

Az előszobában hölgyi felső ruhák voltak lerakva, minőket utazók szoktak levetni.

Ki van itt? kérdé Rudolf elősiető cselédjétől.

– A nagyságos grófné és a kisasszony.

– Nőm és leányom.

Hogy elsáppadt egyszerre mind a két férfi!

Mint a kit valami nagy bűnös tetten kapnak. Egy perczig nem tudtak mit szólani.

Rudolf hamarább magához tért.

– No, az ugyan különös, hogy mi így meg vagyunk lepetve, szólt tréfás mosolylyal, a helyett, hogy örülnénk, úgy nézünk, mint a kik megijedtek.

Azzal megragadá Zoltán kezét s vidám arczczal vitte őt magával szobáiba.

A legelső ajtó-nyitásnál mind a két hölgy nyakában volt Rudolfnak.

Sírt mind a kettő szótlanul, keservesen.

– Mi bajotok? kérdé Rudolf csodálkozva. Mi történt veletek? Miért jöttetek ily hamar utánunk? mi csak egy hónap mulva vártunk. Azt hittétek ugy-e, hogy meg fogtok bennünket lepni valami tiltott kalandon, valami hűtlenségi csínyen? De hát örömötökben sírtok-e így?

– Nem, nem, szólt Flóra, nézd ezt a levelet.

És azzal átadá Rudolfnak a titkos tudósítást Kőcserepy leányától.

Rudolf végig olvasá azt és elmosolyodott rajta.

– Hát ennek köszönhetjük, hogy ily jókor látunk benneteket? Oh, mi kedves bohók vagytok ti. Nesze Zoltán, olvasd.

Zoltán is elolvasá az iratot és ő is nevetett rajta.

Katinka úgy intette őt, félig sírva, félig haragosan, hogy minek nevet? mikor ők már három nap óta kétségbe vannak esve e miatt.

Igazán kétségbeesve? Oh, azért a gyöngéd vallomásért százszor össze kell csókolni azt a gyöngéd, remegő kezecskét, azt a testvéri kezecskét.

– Tehát te remegtél miattam? Te féltettél engem? Nem szeretnéd, ha elvesznék?

Erre a szóra ismét újra kellett kezdeni a sírást.

A két férfi kénytelen volt még jobban nevetni.

– Ezek a bohók azt képzelik, hogy itt Pozsonyban csak úgy lövöldözik le az embereket, mint a madarat, monda Rudolf kötekedve, s összeölelgeté kedves szép nejét.

Katinka ellenben elfordult Zoltántól, s úgy haragudott rá, hogy olyan könnyen tudja venni a dolgot.

– De hát kedves kicsikém, azt képzeled-e, hogy engem minden bohó embernek módjában van, hírem, tudtom nélkül megölni? De abba még én is bele szólnék. Nem láttál-e még soha lőni, vívni? Hát félek én valakitől? És épen egy ilyen szájhőstől, a milyennel a te titkos tudósítód összehoz. Egy ilyen ügyetlen ember, a kit mindenünnen kidobnak, elvernek, s a ki csak dicsekedni tud, s legfeljebb olyan emberekkel köt ki, mint Tarnaváry bátyánk, a kikről tudja, hogy nem értenek a kardhoz.

Rudolf is segített az eszmét bővíteni.

– Az igaz, hogy gyönyörű hidalgóval rémítettek meg benneteket.

– Valódi don Quixote de la Mancha.

– Egy gyermekijesztő Bramarbas, a kinek a gyávasága példabeszéd.

– Ez pompás tréfa volt akárkitől.

– Hihetőleg valami szenvedő lovag műve lehet, szólt Rudolf, tréfásan karolva át szép neje karcsú derekát s édes csókot nyomva annak szép piros arczára; valami szenvedő lovagé, a kinek az imádottja nagyon sokat kacsingathatott ránk a szinházban, vagy a termekben, s a ki az által hitt bennünket imádottja előtt népszerűtlenné tenni, hogy titeket ide rendelt.

A két hölgy végre maga is oly mulatságosnak találta az esetet, hogy elhagyta magát csábítani a férfiak jó kedvétől s abban egyeztek meg kölcsönösen, hogy akármint történt, nagyon jól ütött ki, hogy ők hamarább eljöttek egy hónappal a várt időnél, már most nem is maradnak el Rudolftól egy napra sem többé.

– De már holnapig mégis el kell maradnotok, szólt Rudolf jókedvűen, mert itt az sincs, a hova letelepedjetek. Elébb rendbe kell hozatnom szállástokat, tehát reggelig csak vándoroljatok át Szencziékhez, ők ugyis nagyon egyedül vannak, majd holnap azután hozzám költözhettek.

Ez igen természetes volt. Hiszen ez oly rövid idő.

A pitvarnok azonban jelenté, hogy fel van hordva az ebéd. Rudolfnak ki kellett menteni magát. Biz azt nem az ő szakácsa főzte, csak a casinóból szokta hozatni, hanem a mi tán az ételek választékosságából elmaradt, azt kipótolá a viszontlátás édes öröme, egy-egy gyöngéd kézszorítás, egy tekintet több élvet ad az istenek minden olympi lakomáinál. Estig az asztalnál ült a kis család, vigan tréfálózva, enyelegve. Zoltán ma kifogyhatlan volt az elménczkedésben.

– Hogy féltettünk titeket, szólt Flóra gyöngéden odasimulva férje átölelt karjához, mikor távol voltunk tőletek; az ember olyankor a legnagyobb veszélyt is elhiszi azokról, a kiket szeret.

Szegény asszony! És a midőn a legnagyobb veszélyben voltak azok, kiket szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan hajtá le fejét az egyik keblére s nézett mosolyogva a másikra.

Azok poharat koczintottak szeretteik egészségére. Éljenek azok sokáig és legyenek boldogok!

Soká nem lehetett fenmaradni; a hölgyek fáradtak voltak a sietős út miatt, nyugalomra volt szükségök. Zoltán magára vállalta, hogy őket elkisérje Szencziékig.

– Holnap reggel hét órakor jőjj szállásomra, szólt Rudolf Zoltánhoz, valami dolgunk lesz együtt.

– Hét órakor? monda Zoltán meggondolkozva; eljöhetek.

– Ah, ti oly korán keltek fel? kérdé Flóra.

– Megszoktuk falusi életünkben, tréfálózék Rudolf, nejét és gyermekét megcsókolva, megszorítá Zoltán kezét is, és a midőn ilyen vigan enyelegve kezet szorítottak, az egyik gondolta magában: «jó barát, holnap megbosszullak!» a másik pedig gondolá: «kedves gyermek, holnap megelőzlek.»

Zoltán kétfelől karjára fűzé a két hölgyet s készakarva kerülőt tett velök, hogy mentül tovább együtt lehessenek; milyen boldog lehetett!

Hallhatá, érezheté, mennyire szeretik; nem volt előtte titok, sőt hit és való, hogy egy drága szivet bir, mely gazdag szerelemben és hűségben, s azt tőle el nem rabolhatja senki ez életben.

Ez életben!

Még Szencziékhez is fel kellett mennie velök, még ott is végig kellett hallgatnia, mennyire féltve, mennyire szeretve van; midőn elbúcsúzott onnan, a legkedvesebb mosolygás a világon kisérte ki, s a legédesebb hang kérte, hogy holnap reggel tíz órakor jőjjön el értök, őket Rudolfhoz vezetendő.

Holnap reggel tíz órakor! Elhozza-e ezt az órát az ő számára a holnap?

Hetet ütött pontban az óra, midőn Zoltán Szentirmay ajtaján csöngetett.

Hallotta ő a hat órát is ütni és az ötöt is és éjfélután minden órát. Még a nyolczat is meg fogja hallani.

A pitvarnok nyitotta ki az ajtót s kérte Zoltánt, hogy csendesen lépjen, mert a gróffal szerencsétlenség történt.

Zoltán a földet érzé emelkedni lábai alatt.

– Mi történt? kérdezé reszketve.

– A gróf korán reggel kikocsikázott, nem vette észre, hogy zekéje oldalzsebében egy töltött pisztoly volt, s a mint a lovak megbokrosodtak, ő kiugrott, a pisztoly véletlenül a kerékhez csapódva elsült s a grófot megsebesítette.

– Veszélyesen?

– Talán nem.

Zoltán értette a többit, Rudolf megelőzte őt a párbajban és meglövetett; egy pillanat mulva ott térdelt ágya előtt.

A szobában nem volt Rudolfon kívül más, mint az orvos.

A véres öltönyök oda voltak levetve a pamlagra.

A gróf arcza most is ugyanazon nyugalmas kifejezéssel birt, mely mindig sajátja volt. Halk, de töretlen hangon kérte orvosát, hogy engedje egy pillanatra Zoltánnal maradni.

– Kedves Zoltán, szólt a sebesült az előtte térdelő ifjuhoz, én veszélyesen meg vagyok sebesülve, még félóráig öntudatomnál vagyok, azután beáll a láz és másik félóra mulva nem élek. Hogy miért történt ez? azt te jól tudod, de soha sem fogod senkinek mondani. Véletlen szerencsétlenség ölt meg, ezt mondd családomnak. Ezzel a halállal tartozom neked, tartoztam azoknak, kik téged szeretnek ezen a világon és a másikon. A ki engem megölt, most e miatt kénytelen elhagyni ezt az országot, s te többet fel nem találod őt. Amott asztalomon van egy hozzád czímezett boriték, azt vedd magadhoz és majd ha nyugodt óráidban leszesz, bontsd fel és olvasd el: két levél van abban, az egyiket én irtam, a másikat édes anyád, mindketten halálunk órája előtt, annak előérzetében: mindkettő halállal hitelesített. A két irat meg fogja veled tudatni, hogy nincs okod pirulni, midőn emlékeinkre gondolsz, e két irat megnyugtatja lelkedet, ha volna annak még gyanúja a halottak iránt.

A tóduló vér meggátlá Rudolfot a további beszédben, pedig csak lassan, suttogva szólt. Zoltán az orvost akará szólítani, hanem Rudolf kezével intett neki, hogy maradjon. Minek volna pazarlani az időt?

Percz mulva ismét beszélhetett.

– Egy kérésem van hozzád. Hogy e szörnyű mesének vége szakadjon, hogy meg legyen az czáfolva örökre a világ előtt, vedd nőül leányomat. Ez el fogja hallgattatni az átkozott vádat…

Az ifju úgy zokogott, hogy nem tudott egy szót is felelni.

– Igérd meg nekem, hogy szeretni fogod őt.

A néma kézszorítás felelé az igent.

– Igérd meg, hogy semmire sem gondolsz egyébre, mint hogy őt boldogítani fogod.

A még erősebben szorító kéz azt látszott mondani: igen; hanem elébb bosszút állok érted.

– Ez igérettel tartozol az én becsületemnek és az ő szerető szívének.

A haldokló szívét jobban nyomta a halál kezénél az a gondolat, hogy Zoltán is találkozni fog amaz iszonyú emberrel, hogy fel fogja őt futtában is keresni, vagy rá talál várni az s vakmerően megjelenik a kitűzött órán még egy áldozatra. Azért követelte ez igéretet oly nagyon.