Csendesen!
A nap most löveli legelső sugárait az ébredő tájra, ott künn a toronyőr kiáltása hangzik a magasból:
«Hajnal van, szép piros hajnal!»…
… Halott van, szép fehér halott!…
Milyen különös dolog az!
Mikor az egyik oldalon lemegy a hold, akkor a másik oldalon feljön a nap. Az egyik félig elsűlyedve, a másik félig fölmerülve. Talán épen egymás szemébe néznek?
Milyen különös az!
Meghalt a szép kedves leányka s mennyi változást hagyott itthon halálával.
A halál még nem oly szomorú, mint a milyen szomorú a temetés. Erre a nagy mondásra egy kedves barátom tanított meg, a ki azt temette el, kit legjobban szeretett.
A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló, – hanem a temetés a szomorú, a gyászos, a kétségbeejtő.
Az a folytonos temetés!
Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal, mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt és el van jól temetve.
Azután hazajönnek; eltakarítják a szobákból a megholt öltözeteit, nem nézheti azokat sírás nélkül, a ki oly nagyon szerette. Elteszik, eltemetik lassankint, a mi reá emlékeztetne.
Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen üresség! csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon és mégis nagyobb pusztaság a föld minden sivatagainál!
Este egy szobába nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel többé, egy nevet nem mondanak ki hivólag soha, soha. A ki említi is, csak sóhajt magában s mindannyiszor temetkezni látszik: temetgeti bántó emlékeit.
Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szépen bekötött könyvet hord.
– Ez Blair Hugó æsthetikai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez épen neki való mű.
És jár vele szobáról szobára, egyik emeletből a másikba, a kastélyból ki a kertbe és a kertből ismét vissza.
– De hol lehet? merre mehetett? mondogatja magában halkan, az imént itt volt; már nincsen itt. Hol keressem most?
Kérdezősködni nem mer utána senkitől, mert attól fél, hogy valaki azt találja neki felelni: hogy «meghalt».
Néha azután mégis eszébe jut, hogy hátha csakugyan meghalt! és akkor rohan szobájába, ágyára veti magát és sír! sír keservesen, hogy az egész házban szerte hangzik.
Azután csak ismét fölveszi a könyvet s megindul szobáról szobára szomorú keresésével, benyit minden ajtón, szétnéz és magában susogja: «már itt sincsen».
És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap társzekerek jelennek meg a kastély udvarán, felraknak rájok butorokat, házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velök. Sok ismerős arczczal ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad.
Ötödnap ismét folytatják a temetkezést. Evelinet a nagy fedett hintóba ültetik.
– Különös, mondja ő, hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint én velem.
A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő butorokat mind szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a folyosókról, csak egy üres hintó áll még útra készen a kijárás előtt.
Az egész nagy, puszta kastélyban egyes egyedül van a tanácsos.
Nincs többé onnan mit eltemetnie.
Ott jár a Kárpáthyak családi könyvtárában, e nagy, idegen képekkel, idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő ottlétének.
Ki ismerne rá a hatalmas, büszke arczra ez órában?
Ez arczról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt, hogy letörölt egy mindenkinél hatalmasabb úr minden hazug édességet, minden csalárd ragyogványt.
Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jártában s elbámul maga elé; mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon? Majd fölveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatja! S tán később is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az elűzhetetlen, ez az eltemethetetlen gondolat.
Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a tanácsos magához tér, az ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt.
Ismerősök jönnek.
Tarnaváry, Kovács és Varga Péter, a volt jószágigazgató.
Szomorúan üdvözlik a tanácsost és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta egyébkor.
Foglaljanak helyet.
Ünnepélyes tényre hívta őket ide Kőcserepy.
A Kárpáthy-birtok engedélyének visszabocsátása végett annak valódi urára.
Megigérte azt haldokló gyermekének. Merne-e valaha reá gondolni, ha ez igéretet nem teljesítené?
A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyán messze egymástól a hosszú asztal mellett, mintha mindenik távol szeretne maradni.
A törvényes munka annak rende szerint be lőn fejezve köztük, a tanácsos sajátkezű iratában átadá a lemondást.
Midőn a tanúk részéről is alá volt irva, akkor látszott arczán valami halvány mosolygás, épen nem hasonló azon hajdanihoz, melylyel a világ előtt szokta magát álarczozni, ez olyan mosoly volt, mely nem tud magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, a kit senki sem lát.
Ez a sóhajtás azt látszik lehelni:
– Ugy-e meg vagy elégülve velem? Már most térj menyországodba haza…
Az eddigi szavak mind igen hivatalos hangon és formában voltak mondva; az ilyen perczekben úgy őrzi minden ember arczát, hogy azon valami kifejezést ne áruljon el.
Azután még egyszer összeolvasták az okiratokat, aláirták, s előttemezték, pecséteiket reá nyomták, a nélkül, hogy valaki valami mondanivalót találna, a mit a másikhoz intézzen.
A tanácsos fölkelt, azon ismeretlen mosolytalan arczczal, melynek szomorúsága ép oly változatlan volt most, mint hajdan a mozdulatlan nyájasság. Meghajtá magát az urak előtt, kik hivására megjelentek, felölté készen álló úti kabátját, fölvette fövegét s távozni készült. Folyvást egyetlen fölösleges szó nélkül.
Tarnaváry sem szól hozzá mind ez ideig, s iparkodott nem nézni rá; félt, hogy kemény villogó szemei sérteni találják a bánatos férfit.
Hanem az ajtónál találkozniok kellett s ott nem állhatá meg Tarnaváry, hogy ellenségének, ki a sors legsúlyosabb csapása után úgy megadta magát, őszintén, férfiasan kezét ne nyújtsa.
Kőcserepynek jól esett az. Talán várta is. Megszorítá Tarnaváry kezét és azon pillanatban mind a két férfi arcza ellágyult, elérzékenyült.
A hétszemélynök éles, nyilazó szemeiben is látszott valami hivatlan vendég, valami ismeretlen csillogó nedű.
A tanácsosnak, úgy látszott, volt még valami mondani valója, s most idejét és alkalmát látta azt elmondhatni. Ez a tartós kézszorítás bátorítá őt arra.
– Midőn az ifju Kárpáthy lemondott uradalmairól, szólt oly tört hangon, melyről alig lehetett megismerni, hogy ez az övé, akkor ő egy bezárt szobát tarta fenn magának e kastélyban és egy bekerített folt földet a fenyvesek alatt, a hová más senkinek ne legyen szabad lépni. Most én távozom innen, most az én emlékeim maradnak itt. Legyen szabad nekem is egyet kérnem e kastély leendő uraitól. Egy kis szobácska itt, egy darabka föld odakünn én rám nézve is kedves emlék. A hol leányom meghalt, a hol ő el van temetve, ne legyen azon két helyet látogatni joga másnak, csupán nekem és még egy embernek. Hogy ki az? ezt tudni fogja az ifju Kárpáthy és elég, hogy ő tudja. Isten legyen önökkel. Mondják meg Kárpáthynak, hogy én őszintén, szivemből kivánom neki, hogy legyen boldog.
Azzal felnyitá az ajtót a tanácsos s vissza sem nézve többé, oly hirtelen eltávozott a folyosón, hogy midőn az őt kisérni óhajtók a lépcső aljára értek, ő már kocsijában ült.
Onnan még egyszer üdvözölte őket; azután a hintó kigördült az udvarról, a három férfi kiment utána egész a kapuig, elkisérték szemeikkel a hosszú utczán végig, míg csak a távol jegenyesétány végén be nem kanyarodott… A távozó egyetlen egyszer sem nézett vissza.
A mint az utolsó házakon túl az országút a fenyvesek felé tér le, ott megállítá kocsiját, maga leszállt, bement a temetőbe, fölkeresett egy szép virágos sírhalmot, mely ezüstös rácscsal volt körülkerítve. Még most csak egy egyszerű fehér kő jelöli a helyet, a pompás fehér márvány síremlék még nem készülhetett el; ott azon kő előtt leborult, összecsókolá, megölelgeté azt…
Van-e olyan hideg, olyan nehéz, olyan kemény kő több, mint a sírkő?…
Egy virágot leszakított a sírról. Különös, hogy fűnek, fának, virágnak van élete, csak ő neki nincs! – Ezt a rózsát ő maga ültette, alig három hete fejlett ki rajta a legelső bimbó. Napról napra leste, számította, mikor fog kinyilni?
Ime a rózsa kinyilt és ő már halva van.
A letört virágot tárczájába rejté.
«Isten hozzád, Isten hozzád.»
A sír ott maradt virágozni, hervadozni… A tanácsos utazott tovább… csendesen… szomorúan… egyedül…
Míg Kárpátfalva egyik felén egy bús, bánatos férfi távozik el, egyedül, senkitől nem kisérve, senkitől vissza nem óhajtva és soha vissza nem kivánkozva, a másik oldalon az alatt zöld ágakból színes lobogókból diadalíveket készítenek, az utakat egyengetik, a házak falait meszelik mindenütt, mint valami közelgő sátoros ünnep előtt.
A régi, a kedves birtokos fog visszatérni.
Tárjátok ki a kapukat, tárjátok ki a sziveket, hogy jöhessen és mehessen, a hova neki tetszik.
Tartsátok akkorra örömeiteket, lakomáitokat, keresztelővel, lakodalommal várni kell reája, mintha mindenkinek vendége, komája, násznagya lenne, a kire vártok.
A gyermekek tanulják az ő dalait, a leánykák öltözzenek fel ékesen azon napra.
Az öregek előre beszélnek róla, a köny is kiesik szemökből, hogyha mondják:
– Visszajön a régi gazda!
A ki úgy szeretett mindnyájunkat, a ki velünk kezet szorított.
A délczeg legények tisztogatják lovaikat, fényesítik szerszámaikat, kalapjaik mellé bokrétákat tűznek. A határig eléje fognak menni a kedves jövevénynek, a kit számukra visszahozott Isten!
Lám, megmondták ezt ők még akkor, midőn elvált tőlök!
Minden rossz esztendő, a nem-szeretem napok, miket a bitorló új gazda alatt eltöltöttek, csak arra tanítá meg őket jobban, milyen boldogok voltak ők az eltávozott, a megsiratott gazda alatt.
A falu bölcsei is jobb napjaikat látták közeledni: még most is ott hevert helységök ládájában a megigért örökváltság díja, még csak kamatra sem adák, mert csak azt hitték, hogy hiszen ha meg nem jön Zoltán a zsenge kenyérre, majd csak megjő az új borra, avagy pedig karácsonyi disznótorra; – jókor lesz, ha husvéti páskabárányra érkezik is; – akármikor jön, csak eljön, végre is neki kell megnyerni a perét, mert az az igazság Isten előtt, s az Isten nem késik soká.
És ime úgy is következett az; mint a villám terjedt el a hír, hogy Kárpáthy Zoltán visszafoglalja ősei uradalmát s visszahozza falvaiba a régi aranyidőket.
A család régi hű tisztviselői, a hajdani jó cselédek, kiket a másik úr meghatalmazottja szétriasztott, összeszedkőztek annyi vármegyéből újra s ott voltak napjára a kárpátfalvi kastélyban. A száműzött bútorok, a falakról elvándorolt képek, miket a volt jószágigazgató tartogatott magánál, visszaszállíttattak, elfoglalták régi helyeiket; a családi czímer újra kitűzetett elfoglalt helyére, a palota homlokára és a kapuk fölé. Minden visszaváltozott úgy, a miként volt évek előtt, hogy midőn Zoltán visszajön, mindenét helyén találja; még azt a szeretetet is, a mit a szivekben hagyott.
Szentirmán is múlni kellett a gyásznak.
Rudolf végrendeletében az volt irva, hogy Zoltán az ő halála után hat héttel nőül vegye Katinkát, kivel oly régen szeretik egymást, őt ne gyászolják tovább.
Azt egyedül Zoltán tudta, hogy e végrendeletet Rudolf még halálos sebe előtt irá, és hogy azt a sebet miért s miként kapta és hogy házasságukat miért sietteté?
Nem csak szerelmi, hanem becsületbeli tartozás is volt az.
E nemes férfi nevének tisztán kellett állania a világ előtt; e házasság az utolsó kételyt is elhallgattatá.
A fájdalom lassan-lassan elveszté éleit, helyet adva boldogabb reményeknek és az igazaknak azon jutalmuk van, hogy nekik még fájdalmaikban is van valami édes. Gyönyör nekik a visszaemlékezés, bárha keserű is, s őket a bezárt sír nem fenyegeti rémeivel, megbánással, lélekfurdalással.
Szentirmay végső órájának titka egyedül Zoltán előtt volt ismeretes; csak ő sirathatta őt keserű szánalommal szivében, de annál édesebb szeretettel; a többi megnyugodott abban, hogy ezután ő leend családjoknak feje.
Flóra vigasztalá magát azzal, hogy hiszen elég sokáig volt boldog, s ezentúl gyermekeiben leend az. Oh az igaz jellemek nem iparkodnak terhére esni Istennek és embereknek panaszaikkal a megváltozhatatlanok fölött, hanem köszönettel fogadnak jót és rosszat, a mi onnan felülről jön.
Zoltán kezéhez vevé ősei örökét, jobb ismerőit összehivatá házassága kitűzött napjára. Minden zaj és külpompa nélkül kellett annak megtörténni. Ki akart volna lármás vigalmat ülni, hat héttel Szentirmay tora után?
Ugyanazon napra halasztá jobbágyainak örökváltságát is.
A szertartás egész egyszerűséggel ment végbe, Zoltán megtiltott minden ünnepélyt, minden ragyogványt; úgy is, mi a világ minden ragyogványa olyan két bűbájos szem ragyogása mellett, a minő az oltár előtt szűzen, szemérmesen reá tekint.
De ha minden fényt és ragyogványt megtiltott is, azt csak még sem tilthatta meg, hogy minden vidékből tengernyi nép özönöljék a templomba, s a kik ott vannak körüle, mindenkinek szemeiben ragyogjon valami, s minden szív és lélek ki legyen világítva az ő örömében.
Ünnep volt e nap minden háznál, s ez órától kezdve ezernyi nép számítá élete boldogabb szakát.
Fényesebb pompával még senki sem ülte meg menyegzőjét és több igaz áldás senkire sem szállott esküvője napján.
Ne hallgatott volna-e meg annyi igaz óhajtást Isten?
Ne örültek volna-e azok, a kik onnan a magasból lenéznek, midőn a boldog ifju kebléhez ölelé régen-régen szeretett kedvesét, a kiért annyit szenvedett, annyit áldozott, a kit elvesztett és visszavívott, a kihez hű volt örökké és a ki által boldog fog lenni halálig?…
… – Hol van Vilma? kérdi Kőcserepy neje megérkező férjét, kit egyedül lát leszállni hintajából. A tanácsos sohajtva karolja át nejét és nem tud neki mit felelni.
Ime a fény és az árny…
Mikor az ember hosszas ideig távol van valami helytől, a hol ismerősei laknak, s egyszer ismét véletlenül visszakerül oda, nem első dolgának találja-e sorba kérdezősködni hajdani ismerősei felől, megtudni kiből mi lett, kivel mi történt? s olyan jól esik azután, ha azt mondják, hogy a jók, a becsületesek most is élnek, boldogulnak, jól folynak sorsaik, a rosszak, a ravaszok pedig megbuktak, elpusztultak, gyalázatba estek.
Az ember szereti azt mondani ilyenkor: «szegény emberek», pedig nem igaz, nem sajnálja őket, csak alakoskodik; belül azt érezi, hogy «úgy kell nekik, megmondtam előre, hogy ez lesz a végük», s meg van elégedve a sorssal és titkon hálát ad Istennek, hogy őt megőrizte bajtól, gyalázattól, s engedte előre haladni, becsületesnek maradni.
A midőn kárpátfalvi ismerőseinket elhagyjuk s visszatérünk Pestre, épen akkor legújabb ujdonságul fogjuk hallani kedves Maszlaczky úr kudarczát.
Csak egyszer történt meg rajta, de már százféle változatban tudják azt előadni.
A tény körülbelül annyi, hogy kedves Maszlaczky úr egy kézre játszott a felperessel, mint alperesi ügyvéd és miután meg hagyta magát vesztegetni a felperes által, hogy a pert cliense számára elveszítse, akkor ismét a felperest is rászedte; az nem restelt lármát ütni ellene és saját magát is bajba keverni, hogy ő rajta bosszút álljon. Ebből aztán igen csúnya lárma lett, Maszlaczky úrra száz meg száz féle undokság sült ki; szerencséje volt, hogy vele együtt igen sokan belekeveredtek a kérdéses csávába, s így ő valami hangosabb bűnhődés nélkül úszott ki belőle.
De mégis ott veszté, a mi rá nézve drágább volt jó hírnél és névnél: ügyvédi oklevelét.
Silentiumot kapott örök időkre. Többé soha semmiféle pert nem szabad folytatnia.
Azt hitte ugyan, hogy ezen a bajon könnyen segíthet. Akad fiatal okleveles ügyvédre, a ki nevét odaadja neki, hogy annak jelszava alatt ügyködjék. Nem talált senkit. Nem volt olyan szerencsétlen ember a két fővárosban, a ki eladta volna magát, hogy háta legyen egy olyan embernek, a kit mindenfelől ütnek.
Még Bogozyt is előkereste; fényes igéreteket tett neki, ha ajánlatát elfogadja.
A jeles fiatal ember alázatosan köszönte a megtiszteltetést, de nem fogadhatta azt el, mert sokkal nyugodalmasabb kilátásai vannak; az ifju Kárpáthyhoz folyamodott valami ispánságért, a ki ugyan haragszik rá a követválasztás óta s nem tudja neki megbocsátani, hogy a kedveért ellenfeleit főbe verte; ha ez elutasítja, akkor megpróbálja még elébb Kőcserepy úrhoz folyamodni iródiákságért, majd azután gondolkozik róla, ha elfogadja-e Maszlaczky úr ajánlatát vagy sem?
Maszlaczky úrra nézve megszünt a világ «kedves barátom uram» lenni.
Ismerősei, ha az utczán találkoztak vele, kikerülték; régi, messziről mosolygó ábrázatok úgy kapták félre a szemeiket róla, mintha soha sem látták volna; hajdani pártfogóit ha meg akarta látogatni, egyet sem talált otthon. Talán ki volt már adva az arczképe minden kapusnak, hogy ha ilyen és ilyen ember talál jönni, senki sincs a számára odahaza.
Boldogabb napjaiban gyakran találkozott az utczán egy nyomorult rongyos emberrel, ki embertől vissza nem emlékezhető idők óta járt ugyanazon rongyos atillában, télen épen úgy, mint nyáron, s lábán egyebet nem lehete látni soha félregázolt sarkú csizmánál, de igen a lábait a csizma hiányosságain keresztül.
Ez valami silentiarius ügyvéd, a kit régen-régen valami csempészetért hallgatásban marasztaltak el, s a ki azóta csak úgy tengett-lengett a fővárosban, emberek irgalmából. Néha meg-megszánta valaki, adott neki vagy egy kötélre valót, a mit az még inkább beivott, mint hogy felakaszsza magát.
Maszlaczky úr emlékezett ez alakra élte fényesb szakából, gyakran találkozott vele az utczán, milyen alázatosan szokott köszönni mindig; csaknem a földig eresztette le a kalapját előtte, pedig annak is alig volt már karimája és hogy szokott ő olyankor félre nézni, mintha nem látná a nyomorút, mintha nem hallaná azt a hangosan elmondott: «servus humillimus, domine spectabilis, bonum mane præcor!»
Midőn senki sem akart többé Maszlaczky úrra ismerni, a midőn keresztül mehetett a város legnépesebb utczáján, a nélkül, hogy valakivel találkozzék, a ki a kalapját megemelintse előtte, egyszer összetalálkozik a silentiariussal.
A rongyos, szurtos alak messziről nyájasan nyújtá eléje kezét, s ha nem is vette le ezúttal kalapját oly mélyen, mint hajdan, de annál ismerősebb és örvendetesebb hangon kiálta eléje:
– Servus humillimus, domine spectabilis; quomodo dignetur valere? Hogy mint méltóztatik szolgálni az egészségének?
S azzal megfogá mosdáshoz nem szoktatott tenyereivel Maszlaczky úr kezét és megszorongatá azt barátságosan.
Maszlaczky elszörnyedt; csak akkor tünt fel előtte, milyen mélyen kellett buknia!
Ellökte útjából azt az egyetlen embert, a ki kezet szorított vele és futott haza, fel a negyedik emeletbe s nagy kedve volt akkor meg onnan a negyedik emeletből kiugrani az ablakon.
Ez az este megszöktette Pestről.
Összeszedé, a hol pénzei voltak s gondolkozék rajta, hogy hova vonuljon el, a hol szépen összehúzódva, takarékossággal és uzsorával tisztességesen elélhessen holtig. Az mégis bántotta nagyon, hogy így be hagyta vágni pályáját; annyi küzdés után ily csúful lejáratni magát. Olyan kedve lett volna még valakin megboszulni magát, valakinek a vállán kiemelkedni szigorú helyzetéből. Minden ember magasabban állt nálánál.
Mégis úgy tetszék neki, mintha akadna még egy emberre, a kit megrémíthet.
Kárpáthy Abellinotól talált irományai között holmi hányt-vetett szerződéseket, avult kötelezvényeket, miket az hihetőleg gondatlan volt tőle visszakérni, vagy a miket tán sürgethetett, de azon választ nyerte, hogy biz azok eltévedtek, meglehet, hogy erről ellenokmányokat, térítvényeket is kapott Maszlaczky úrtól, s igen valószínű, hogy azokat régen felhasználta parókája fodrozásához. Itt még szerencsét lehet kisérleni.
Könnyű volt a Kárpáthy-család bankárjától, a ki rendes apanageát utána küldözé, megtudni, hogy Abellino jelenleg Graefenbergben van; ott készíttet magából egészen új embert.
Azon időben kezdett leginkább Priesznicz neve és a hidegvíz-gyógyrendszer hírre kapni nálunk; Abellino is elvivé Prieszniczhez roncsolt tagjait, adjon neki helyettök másokat.
Maszlaczky úr elszántan utána indult.
Gondolta magában, ha annak a huszonnégyezer pengőnek, melyet ő szerzett a bárónak, csak felét el lehetne tőle disputálni, az nem megvetendő halászat lenne.
Az ő sérelme világos; egy nagy perben tizenkét esztendeig fáradott, arra költött és annyi szép és nagy sikerű munkáért még sem kapott semmit. Igaz ugyan, hogy az ő saját balgasága, miszerint a számára biztosított összegről önként lemondott Kőcserepy részére, hogy leánya kezét megnyerje és hogy attól úgy elhagyta magát riasztatni. És már most ott nincs is mit keresni: a leány is meghalt, a jószág is vissza van adva Kárpáthynak, élők, holtak, igazság és hazugság, jog és csalás, olyan czifrán össze vannak keveredve, hogy a ki ebbe a tömkelegbe bele meri magát mártani, soha ebben az emberi életben abból többet ki nem kerül. Itt nincs más orvoslat, mint Abellinot támadni meg; majd az talán megijed, s ott hagyja a bőre egyik felét, csak hogy a másikban ne háborgassák.
Ez üdvös gondolatok közt látta meg Maszlaczky úr Graefenberg csörgedező patakjait és susogó fenyőfáit s elgondolá magában, hogy ha e sok szép patak mind-mind tinta volna, s ezeknek a fenyőfáknak minden tűlevele egy-egy irótoll volna, még sem volna elég, hogy azt a pert teleirja, a mi most az ő fejében össze-vissza van gubanczolva.
Megérkezve a fürdő-intézetbe, rögtön tudakozódott a nagyságos báró után. Nem tagadták előtte, hogy itt van.
Mikor lehetne vele találkozni?
Akármikor. Graefenbergben nem csinálnak a curából titkot, folyvást lehet a betegekkel találkozni.
Odavezették Maszlaczky urat a kérdezetthez.
Künn a szabadban négy ölnyi magasságról omlik alá egy emberkar-vastagságú zuhatag, az alatt állt valami nagyon kevés öltönynyel ellátott emberi alak.
Maszlaczky úr azt hitte, hogy meg kell annak ott halni rögtön.
Erre az arczra sehogy sem emlékezett. Ilyen kopasz fővel és piros pofával ő még nem látott embert, a kit ismerjen.
Mondák neki, hogy az ő nagysága, a báró.
Nem merte elhinni, a míg az ki nem jött a zuhany alól, s meglátva Maszlaczky urat, azon vizesen át nem nyalábolta.
– Servus, kedves barátom uram!
A lucskos alak azzal futott végig a harmatos fűben mezitláb, inte Maszlaczkynak, hogy csak menjen utána, ki még ez ideig shwalját sem merte levetni nyakáról, hogy a reggeli légtől torokgyíkot ne kapjon.
Bámulva kullogott a futó báró után. Mire azon szobába ért, a hol eltünni látta, már akkor a nemes báró nyakig ült egy kád jéghideg vízben s oly lubiczkolást vitt véghez, hogy Maszlaczky a szoba legszélső szegletében sem volt előle tökéletesen biztos.
Ilyen állapotban alig lehet peres dolgokról beszélni.
Elvárta, míg a nyugodtabb részei következnek be a curának.
Nemsokára két izmos fogdmeg állt be, azok kiugratták a bárót a vízből s fogtak egy csomó vizes pokróczot, azzal körültekergették, bepólyázták, mint egy mézeskalács kisdedet, s lefektették szépen, hogy izzadjon.
No most nem szaladhat el! gondolá Maszlaczky úr. Különben is, ha az a czél, hogy izzadjon, hát segítsünk egy kicsit rajta.
– Legkedvesebb méltóságos úr, méltóztatik-e még emlékezni azon kellemes időkre, a midőn a Kárpáthy contra Kárpáthy per alkalmatosságával annyi kedves pillanatot töltöttünk el együtt?
– Hagyja el, kedves Maszlaczky, hagyja el, replicázott Abellino onnan a sok pokrócz közül. Infamis idők voltak azok, az a semmiházi charlatan, az a doctor Mauz milyen iszonyatos kínzást vitt rajtam véghez. – Miért is nem lőtte akkor főbe, kedves Maszlaczkym, akkor mindjárt, a hogy összevesztek. Tíz esztendőt elrabolt az életemből, nem tízet, de húszat, a legszebb időmet. – Az a sok só, a mit akkor megétetett velem, mind most izzad ki rajtam; Oh ez a Priesznicz valóságos Isten áldása, ha jó fatumom ide nem hoz, régen a föld alatt vagyok, régen.
– Az ugyan nagy kár volna, sietett nyilatkozni Maszlaszky úr, magában gondolván: az kellene még csak, hogy te is meghalj, mielőtt illendően eret vághatnék rajtad.
– Oh kedves Maszlaczkym, én egészen más ember vagyok most, olyan tál aludttejeket megeszem reggelire négy-öt font fekete kenyérrel, a milyennek a láttára kilelt volna máskor a hideg; minden csontom helyreáll, új vérem támad, a hideg víz keresztül-kasul mossa egész belsőmet, még a bőröm is elváltozik, mint a kigyóé tavaszkor; milyen élet van itt, milyen élet! No majd meglássa: korán reggel felkelünk, mosdunk, fürdünk, nyargalunk a jó friss esőben, mert itt mindennap van eső, mezitláb szaladgálunk, nem képzeli ön, milyen gyönyörűség mezitláb járni a hideg harmatos fűben, a jó tocsogó sárban. Majd meglássa ön, ha csak egy hónapig lesz is itt, mennyire átváltozva érzendi magát; ez a Priesznicz úgy kimossa, úgy kiszapulja önt, hogy maga sem ismer magára.
Maszlaczky úr gondolta magában, hogy szeretné látni azt a Prieszniczet, a ki a silentiumot le tudná mosni róla.
Abellino nagyon szeretett beszélni erről a tárgyról.
– Majd meglássa ön, kedves Maszlaczkym, az első két hét nem igen kellemetes, a míg az ember hozzá nem szokik a zuhanyhoz, hanem azután…
– De instálom alássan, vágott közbe türelmetlenül Maszlaczky, én korántsem azért jöttem ide, hogy itt mosdjam és fürödjem s igyam a vizet napszámban…
– De hát miért? Itt nem szabad más curával élnie, Priesznicz azt meg nem engedi. Priesznicznek csak egy gyógyszere van és az a hideg víz.
– Köszönöm alássan. Én nem vagyok beteg, semmi bajom sincs, azaz, hogy tulajdonképen igen is nagy bajom van, hanem azon nem segít sem a hydropathia, sem az allopathia, sem a homeopathia, sem az isopathia, etc. græca, mert az egészen exoticus valami baj.
– Halljuk, halljuk, kérdé Abellino kiváncsian, a ki még csak távolról sem remélte azt, hogy Maszlaczky úr őt választandja orvosának.
– Méltóztatik tudni, hogy Kőcserepy tanácsos engemet milyen rútul rászedett.
– Hogyne tudnám. A leánya kezét igérte önnek, s azután ráfogta, hogy a nejébe szerelmes, s megugrasztotta onnan. Ez genialis ötlet volt tőle. Már hiába, kedves Maszlaczkym, én magát szeretem, de azt meg kell ismernem, hogy Kőcserepy ezúttal igen elmés volt.
Maszlaczkynak kedve lett volna Abellinonak nekiesni, s a mint ott a pokrócz között nem mozdíthatta se kezét, se lábát, jól meggyomrozni.
Ennél azonban sokkal okosabb tromfot is tudott.
– Persze, persze; jó elmésség volt Kőcserepynek az én követeléseimet kivetni a nyakából s azokat mind méltóságodra hárítani vissza.
Abellinot elhagyta a kaczagás. Kezdett jobban figyelmezni Maszlaczkyra.
– Mit hárított ő rám vissza? kérdé nagy szemeket meresztve.
Maszlaczky úrnak volt egy irtóztató nagy kabátzsebje, abban egy szokatlan terjedelmű sárga bőrtárcza; azt most elővette, kibontotta, holmi avas papirost előkutatott belőle s azt kiterjesztve hajtásaiból, odatartá a pokróczba takargatott férfi elé.
– Tetszik ezt látni. Ez méltóságod irása, melyben nekem ötszázezer forintot kötelez a Kárpáthy Zoltán elleni perben tett fáradozásaimért.
Abellino kezdett izzadni.
– Azt méltóztatik tudni, hogy én követelésemről lemondottam volna azon esetben, ha Kőcserepy úr föltételeimet teljesíti. Miután azonban ez meg nem történhetett, én kénytelen vagyok elébbi követeléseimet ismét igénybe venni.
– De ki fogja önnek azt kifizetni? kérdé Abellino s nagyon kiváncsi volt a feleletet hallani rá.
– Kőcserepy úr aligha, mert ő a jószágot vissza is engedte Kárpáthy Zoltánnak, az még kevésbbé, mert neki semmi köze hozzám.
– Talán bizony én? Kérdé megrémülve Abellino.
Maszlaczky úr igen jónak találta mosolyogni azon, hogy Abellino ilyen ügyesen meg tudja fejteni a rebusokat.
– Valóban, igen is.
Abellino úgy meg volt rettenve, hogy egy szóval sem birta magát védelmezni.
Maszlaczky úr közelebb lépett hozzá.
– Azt tetszik gondolni talán, hogy én magamat ki engedem játszatni? Talán azt mondja méltóságod, hogy én erről a követelésemről lemondtam? Van erről valami irás? nincs egy betű sem. A szó nem bizonyít. Verba volant, scripta manent, a szó repül, a sor marad. Van méltóságodnak csak egy sora tőlem, hogy én követelésemről ezért, vagy amazért lemondok? Avagy talán azzal hiszi méltóságod magát védelmezhetni, hogy az a jószág kezére nem került soha? Hja, de tehetek-e én arról, hogy méltóságod cessiót adott róla Kőcserepynek, hogy huszonnégy ezer rongyos forintért elprédálta egész úri birtokát? Tanácsoltam én ezt méltóságodnak? Nem méltóságod erőszakolta-e rám a cessiót, nem erőnek erejével küldött-e Kőcserepyhez?
Abellino mind erre szót sem tudott válaszolni. Elébb a kezeit iparkodott kiszabadítani a pokrócz közül, majd a nyelvével keresett valami megfelelő igét, de nem birt kibontakozni sem így, sem amúgy; Maszlaczky úr ott ült a lelkén, a nyelvén, a tüdején, mint a boszorkányos macska a mesében, melyet az álmodó nem bir magáról elhajtani.
Végre kétségbeesett ordításban tört ki:
– Héj! segítség! gyilkosok! rablók! meggyilkolnak! segítsetek! szabadítsatok meg!
A nagy riadalra összeröffent a fürdői cselédség, a szomszédok, ki félig, ki sehogy sem öltözötten, egy-egy pokróczczal a nyakukban, víztől csepegve, borzasan, lucskosan rohantak Abellino szobájába, ki kézzel-lábbal kapálózott pokróczai közepett s egyre gyilkost és tüzet kiabált.
Maszlaczky úr ijedten húzta magát egy szögletbe s égre-földre esküdött a szobába tolongók előtt, hogy ő egy ujjal sem bántotta a nemes bárót, kiforgatta előttük zsebjeit, hogy ám nézzék, hogy ő nála sem pisztoly, sem peniczilus, sem semmi egyéb öldöklő eszköz nincsen. A méltóságos úr minden bizonynyal megőrült, talán a vér a fejébe ment a hideg víztől, s attól egyszerre megzavarodott.
Alig bontották ki Abellinót a pokróczok közül, a midőn ez neki rohant Maszlaczkynak, s ha el nem csípik ideje korán, az sül ki, hogy ő akarja azt megölni, nem az őtet. Csak arra kérte visszatartóztatóit, hogy engedjék meg neki, hogy a nyakát kitekerhesse annak az embernek.
Azt persze nem engedték neki, hanem a helyett eltávolíták Maszlaczky urat, Abellinot pedig a zuhany alá vitték s addig húzták a fejére a vizet, a míg azt nem mondta, hogy nem haragszik.
Abellino azonban tüstént felmondta a curát Priesznicznek.
– Vagy én nem maradok itt, vagy azt az embert kergessék el innen.
A fürdő-tulajdonos leleményes ember volt. A mint megértette eleitől végig a két úr közötti viszálkodás okát, rögtön sietett Maszlaczky úr szállására, s ott igen udvariasan bocsánatot kért tőle ezen rendkívüli eset miatt, a mi közte és a báró között történt. Azt nem kell olyan érzékenyen venni. A báró úr nem rosszaságból cselekedett úgy.
És itt bizalmasan megsúgá neki, hogy a báró úr igen jeles, derék ember ugyan és minden tekintetben nagyon okos és értelmes, hanem néha-néha valamely monomaniában szenved, az a sajátszerű rögeszméje van: hogy ő neki nincsen lelke és hogy azt tőle bizonyosan ellopta valaki. Ez az ötlet igen mulatságos bohóság egyébkor, hanem néha-néha oda fajul, hogy eszébe jutván, miszerint neki magának lelke nincsen, a hozzá legközelebb állóét kivánja elvenni; s biz ilyenkor nem tanácsos holmi vékony testalkatú embernek jutni melléje, mert hasonló lélekállapotban az emberek rendkívüli ideg-erővel birnak s egy kézszorítással képesek valakit megfojtani.
Egy óráig sem maradt tovább Maszlaczky úr Graefenbergben.
A más világon ám cseréljen vele lelket, a kinek tetszik, de ezen az innensőn ugyan bizony senki se áhitozzék utána.
Soha e percztől fogva nem látta Abellino többé Maszlaczky urat.
Hanem azért csalatkozott, ha azt hivé, hogy megszabadult tőle. Ha személyesen nem tehette tiszteletét, jöttek a levelei, a mikben három tömött lapon keresztül kért, könyörgött, fenyegetőzött; biztatta, hogy megidézteti, becsukatja, exequáltatja; ingerelte, hogy béküljön ki, bőszítette barátságos egyezségek ajánlatával, a kétségbeesés örvényébe hajtá hű szolgálatainak fölemlegetésével.
Abellino bújt, futott előle egyik városból a másikba; Maszlaczky úr levelei mindenütt reá találtak, s olyan ravaszul voltak álarczozva, hogy Abellino mindig felbontá azokat. A czímzet ismeretlen kéztől, néha francziául vagy németül volt irva. Mikor már azt hitte, hogy egyszer-egyszer jól elrejté magát valahol, megint csak kapja a veszedelmes leveleket, s ismét fut odább, mint a hajtott róka.
Végre kiköltözött az országból; ekkor már nem találhatott rá Maszlaczky úr olyan könnyen levél útján, tehát elővette a hirlapokban.
Abellino majd itt, majd amott bukkant egy őt illető szerelmes nyilatkozatra valami külföldi lap hátulján.
«Báró K. B. úr felszólíttatik Maszlaczky Gábor által, hogy ki nem fizetett ügyvédi díját térítse meg, különben az egész nevét ki fogja tenni.»
Vagy pedig:
«Báró Kárpáthy Béla úr, kinek tartózkodási helye nem tudatik, vagy maga, vagy meghatalmazottja jelenjen meg ez s ez napon Maszlaczky Gábornál fontos ügyek elintézése végett.»
Azután:
«Báró Kárpáthy Bélával igen nevezetes közlendői vannak Maszlaczky Gábornak.»
S több ilyenféle.
Abellino dühösebb volt egy vért szagolt kannibálnál; nem tudott magán segíteni ez ember ellenében. Hiszen ha feleselni kezd vele, pörbe keveri, ha párbajra hívja, pört indít ellene, ha megdöngeti, pört akaszt a nyakába és abból soha sem lehet kikeveredni, soha kiszabadulni, soha végét szakítani.
Végre is Zoltán sokalta meg a dolgot s felszólíttatá Maszlaczkyt, hogy szabja valami árát annak a lemondásnak, miszerint nem hozza többet összeköttetésbe a Kárpáthy nevet saját becses nevével, s békét hagy Abellinonak és Kőcserepynek és a többi jámbor embereknek.
Maszlaczky először százezrekről beszélt, hanem azután leszállt egész ötezer forintig. Ez mindenféle sportulákkal és költségekkel együtt megint fölment hatezer forintra; ezt azután kifizetteté neki Zoltán Kovács által, átvevén tőle Abellino ott feledt iratait s tudtára adatván, hogy már most azután úgy elhallgasson ám ezzel a bajával, hogy szavát se hallják, mert ha még egyszer valahol valami úton-módon előhozza ezt a tárgyat, Zoltán nem fog sokalni öt forintot egy korbácsért és kétszázat azért a gyönyörűségért, hogy azzal Maszlaczky úron hatalmaskodást kövessen el a magyar jus privatum criminale értelmében.
Ez a drasticus szer használt. Azóta nem tudnak Maszlaczky úrról mások, mint azok, a kiknek pénzt kölcsönözget irtóztató uzsorára. Azoknak pedig úgy kell, minek mennek hozzá. Egy-kettő megszökik néha a felvett pénzzel, minden psychologia daczára; a többin visszavásárolja azt az érdemes úr.
Más ember vesztését veszteségnek híják, az övé mindig rajtavesztés, s az ilyenre mindig azt szokták mondani az emberek:
«Nagyon sajnálom, de ugyan örülök rajta.»
Mulnak az évek. Isten tudja hány esztendő, hány század, hány ezred mult el azóta?
A míg a pálmafa törzsöke kőszénné válik a föld gyomrában, a míg egyik helyen elhagyja a tenger régi partjait s másutt új medret mos magának, a míg egy nagy világvárost népeivel együtt elfed, eltakar a por és a moha, a míg egy-egy állatfaj úgy kihal, hogy későn előkerülő csontjait a muzeumokba viszik bámultatni, a míg megváltozik az éghajlat, hogy a datolya-pálma helyén fenyő teremhet, hisz ahoz ezer meg ezer esztendő kell!
A régi homályos múlt ködéből kitünik még két félig elmosódott alak, kikre néha visszaemlékezünk.
Az egyik ott ül a dunai lánczhid oszlopán, nagy szellemének ez örök emlékén. Lábai előtt terül két zajos város, lábai alatt folyik égszínt játszó folyam.
És ő oly szomorún, oly mélán néz alá, mintha látná mindazt, a mit más nem láthat és semmit abból, a mit mások látnak.
Oh e sasszemekre nézve nincs többé világa a napnak, a sarkaiból kiforgatott lélek visszásan vet minden sugárt a szív sötétjébe, egy összedúlt világ van ott belől, a mit a teremtés keze kétségbeestében összerontott.
Mennyi sötétség ül e sűrű fekete szemöldök alatt! elég volna napfogyatkozásnak. Milyen halaványság e dúlt arczulaton! Elég volna halálnak.
Olyan búsan, olyan merően mit tudhat nézni semmi tárgyat nem ismerő szemeivel? Ha kérdenék, mit mondana? Ha mondana, ki értené? Ki értené, s ki tudná elviselni lelkén?
Messze, távol Gæfenberg hűs hegyei között roskatag ősz férfi támaszkodik a levágott fenyőtörzsre, erőtvesztett vonásain a kelő nap fénye ragyog, sugárait nem látja ő, csak melegét érzi annak.
Miért néz mégis áhitattal kelet felé? Tán kedvesebb is van rá nézve ott a kelő napnál?
Oh mint fájhat nem láthatni azt, a miről örökké gondolkozik! Köröskörül az egész világ be van zárva előtte. Szemeinek nincs világa többé.
Egy élő halott, a ki hallja, mint szegezik le koporsóját és a mit kiáltott, a mit jelentett, az csak képzelet volt, nem látta, nem hallotta senki. Megtaposták a földet fölötte; azt mondták, hogy meg van halva és senki sem kérdezte többé: vajjon talán ez a szegény halott ott a sír fenekén nem érez-e? és nem fáj-e neki valami?…
… Ez volt a vége hazánk két legnagyobb fiának: Széchenyi István és Wesselényi Miklósnak, kiknek még csak a nagy szellemek szokott díját sem adta meg a nagy világ: «a dicsőitést a nem lét után.»
Legyenek e szerény sorok azon emlékkő morzsái, melyet számukra elfeledtek emelni.
A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud kicsiny lenni.
Ti pedig, Kárpáthy Abellinók, Berzy Tivadarok és a többi, és a többi – szeretetreméltó képmásai könnyüvérű barátainknak, haladjatok tovább is mulatságosabb pályáitokon, okulva mások szomorú végzetén, s ne hallgassatok a poéták unalmas prédikáczióira, a kik úgy is csak azért korholják mások viseletét, mert ők nem tehetnek hasonlóan.4)
Utolsó szavunkat végezzük Zoltánnal.
Mióta ő megtért ősei lakába, azóta a kárpátfalvi kastélynak nincsenek rémei, de van örömhangja reggeltől napestig. Ő kivívta magának a sorstól, hogy neki néhány évet előlegezzen a menyországból, mert a boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni.
Késői években egy hirlapi hirdetményben olvasá Zoltán, hogy egy hirtelen elhunyt különcz főúr budai villáját fogják nyilvánosan árvereztetni.
Valóban elszomorodott rajta.
Az egész család úgy elpusztult, egymás után, egyik a másikat követve. Pedig bizonyára senki sem átkozta meg őket.
Zoltán rögtön elrendelé ügyvédénél, hogy azon villát minden benne levő tárgygyal együtt vásárolja meg számára; ne jusson semmi idegen kézre abból, a mi valaha Vilmáé volt, azon leányé, a ki oly nagyon szeretett és olyan sokat szenvedett.
Olcsó áron lett elprédálva minden, a hogy szokott költséges bohóságokkal történni, miket csak elmúlt tulajdonosuk becsült.
Később maga meglátogatta a helyet Zoltán. Szép neje karján lépett az elhagyott kertbe, hol évek előtt legelőször találkozott Vilmával, s hol úgy féltette kicsikéjét. Most mindarra visszaemlékezett.
A termekben mindenütt az elhunyt leány képe. A meghalt tanácsos mindenütt maga előtt akarta őt látni.
Künn a kertben el volt hagyva minden, míveletlen elparlagult szőlő és kert; az útak benőve fűvel. A két fiatal szerető ott áll egymást átölelve; olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…