SOPHOKLES
ELEKTRA.
GÖRÖGBŐL FORDITOTTA,
BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
CSIKY
GERGELY.
NEGYEDIK KIADÁS.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET
ÉS KÖNYVNYOMDA.
1903.
SZEMÉLYEK.
Nevelő.
Orestes.
Elektra.
Kar: mykenei
nők.
Chrysothemis.
Klytaemnestra.
Aegisthos.
FRANKLIN-TÁRSULAT
NYOMDÁJA.
BEVEZETÉS.
Agamemnon, Argos és Mykene királya, Trója ostromára indulván,
három leányát, Elektrát, Iphianassát és Chrysothemist, s fiát,
Orestest, otthon hagyta nejével Klytaemnestrával, Iphigenia leányát
pedig magával vitte. De kedvezőtlen szelek miatt a görög hajóhad
kénytelen volt Aulisban vesztegelni, mig a jóslat ki nem jelenté,
hogy csak úgy fordulnak meg a szelek, ha Agamemnon leánya
feláldozásával engeszteli meg a megsértett Artemis haragját.
Agamemnonban győzött a hazafi az atya fölött, feláldozta
Iphigeniát, s a görög sereg Trója ostromára indult.
Tíz évi hadjárat után Agamemnon visszatért hazájába. De ezalatt
Klytaemnestra megszegte női hűségét, s bűnös viszonyt kötött
Aegisthossal. A hazatérő Agamemnont nagy ünnepélylyel fogadták;
lakomát tartottak, s ennek végén Agamemnont neje s ennek kedvese
orozva meggyilták. Orestest is meg akarták ölni, de Elektra
titkon egy hű rabszolga gondjaira bizta s általa Phokisba Strophios
királyhoz küldte. Orestes itt fölnevelkedett s a király fiával,
Pyladessel, szoros barátságot kötött.
A gyilkos Aegisthos ezalatt Klytaemnestrával boldogul élt és
uralkodott Argosban. Mindenki meghajolt igája alatt, nem volt
egyetlen férfiu, ki bosszút álljon Agamemnon halálaért. Egyedül
Elektra nem mondott le a bosszú gondolatáról. Atyja gyilkosainak
házában élve, nem némítá el ajkát a félelem. Szüntelen szemökre
veté elkövetett bűnjöket, s szenvedte üldözéseiket és bántalmaikat,
azon reményben, hogy Orestes megjő és bosszút áll atyja
gyilkosain.
Végre a delphii oraculum parancsára meg is jelenik Orestes,
nevelője és Pylades kiséretében; ez utóbbi csak mint néma személy
szerepel. Itt kezdődik a tragédia cselekvénye, mely Mykenében, a
királyi palota előtt levő téren folyik le.
ELEKTRA.
(Hajnal. Orestes jő a nevelővel és
Pyladessel.)
Nevelő. Oh Tróját vívó Agamemnon
gyermeke,
Most valahára
szinről-szinre láthatod
A tájat,
melyért mindig vágyódott szived.
Im
itt, miért epedtél, ősi Argosod,1)
A fulánkszurta
Inachos-lány2) ligete;
Amott, Orestes, lásd a farkaspusztitó
Isten3)
piaczát; Hera4) híres temploma
Balkézre van; s e helytt, hová
megérkezénk,
A kincsben dús Mykenet
szemmel láthatod,
A Pelopidák5) vérontásban dús lakát,
Hol meggyilkolt atyádnak gyász halálakor
Testvérnénéd kezéből téged egykoron
Átvévén megmentélek s fölneveltelek,
Hogy felnövén, atyád halálát
megboszuld.
Most hát Orestes, és te,
kedves Pylades,
Vegyétek gyorsan
fontolóra, mit tegyünk;
Mert a kelő
nap tündöklő sugára már
Felkölti a
madarak reggeli dalát,
S szétfoszlott
a sötét éj csillagfátyola;
Mig hát
elő nem jő a házból valaki,
Egyezzetek meg szóval; mert addig jutánk,
Hol nincs idő habozni, hol már tenni
kell.
Orestes. Oh te, szolgák legjobbja, mint
megismerem
Hozzánk való hűséged
fényes jeleit!
Mint a nemes mén,
bárha aggkor nyomja is,
Nem veszti
bátorságát a veszély között,
Hanem
fülét hegyezve vár rá: úgy te is
Biztatsz bennünket, és az elsők közt haladsz.
Elmondom hát, mit tartok jónak; te
pedig
Figyelj szavamra éber füllel és
mutass
Jobb útat, hogyha
egyben-másban tévedek.
Midőn a
Pythiának6) kértem jóslatát,
Hogy megtanitson arra, mint vegyek
boszút
Atyám halálaért a gyilkosok
felett:
E választ adta Phoebos,
halljad iziben:
Hogy hadsereg és
fegyver nélkül, titkosan,
Csel által
hajtsam végre méltó bosszumat.
Hallván tehát a jóslat ilyen szózatát,
Indulj a házba, s jó szerét ha
ejtheted,
Azonnal lépj be, tudd meg,
mi történik ott,
Hogy látva mindent,
biztos hirt hozhass nekünk.
Ily aggon
és oly hosszú évek mulva nem
Ismernek
rád, s gyanútól védnek ékeid.7)
Mondd el, hogy
idegen vagy, Phokisból8)
jövél,
Phanoteus9)
nevében; mert e férfiút
Tartják
legtöbbre minden frigytársuk között.
Jelentsd aztán s erősitsd esküvel szavad,
Hogy megölé Orestest zordon végzete,
A pythiai harczjátékon10)
lezuhant
Gyors szekeréről; igy intézd
beszédedet
Mi meg előbb atyám sirját,
parancs szerint,
Ajándokokkal11) ékesitjük és fejünk
Fürtjével; visszatérünk azután ide,
Kezünkben lesz az érczből öntött hamvveder,
Melyet bokorba rejték, mint te is
tudod,
És áltató beszéddel kedves
hirt hozunk
Számukra, hogy már lángok
martaléka lett
Holttestem és a
máglyán porrá hamvadott.
Mit árt
nekem, ha szóval holtnak mondanak,
De
tettleg élek és dicsőséget nyerek?
Nem tartok rosznak semmi szót, mely hasznot ad.
Láttam már gyakran, hogy holt híröket
vivék
Bölcseknek is, s ha aztán
visszatértenek,
Több tiszteletben
álltak még, mint az előtt.
Bizton
reménylem én is, hogy e hir után
Fénylő csillagként fognak látni ellenim.
Oh én hazám s hazámnak intenségei,
Fogadjatok be, áldjatok meg útamon,
S te is szülői házam; hisz az istenek
Küldének, hogy boszúmmal
megtisztitsalak;
Ne üzzetek el innen
szégyenletesen;
Hadd állitsam fel
újra ősi házamat!
Ez volt mondandóm;
most pedig készülj, öreg,
S legyen
gondod rá, hogy jól végezd dolgodat.
Mi ketten távozunk; mert a jó alkalom
Az ember minden művének legfőbb ura.
Elektra (a palotában).
Oh jaj nekem!
Nevelő. Ugy tetszik, mintha benn a házajtó
mögött
Cselédnő jajgatását hallanám,
fiam!
Orestes. Talán szegény Elektra volt? Nem
gondolod,
Hogy itt maradjunk s
meghalljuk keserveit?
Nevelő. Nem, nem. Ne fogjunk
semmihez, mig Loxias12)
Parancsát meg nem
tettük; most első legyen
Atyád sirján
az áldozat; ez ád nekünk
Erőt nehéz
munkánkra s fényes diadalt.
(Elmennek. Elektra jő a palotából.)
Elektra. Oh mennyei fény,
S te földölelő lég, mennyiszer
Hallád gyászdalomat,
Hallád,
mint téptem, ütöttem
Véresre saját
kebelem’,
Mikoron eloszolt a sötét
éj.
Ah! jól tudja gyűlölt
nyoszolyám
Álmatlan éjjeleim
gyötrelmeit,
Miként siratom
boldogtalan atyámat,
Kit a véres Ares
idegen
Földön nem fogadott be
lakába;
Hanem itthon vágta le drága
fejét
Gyilkos bárddal anyám s a
lator
Aegisthos, mint csert a
favágó,
S rajtam kivül senki sem
ejt
Könyet, atyám, hogy ily iszonyu
és
Szégyenletes volt a
halálod.
Nem fog soha
szünni
Gyászos sóhajom és
panaszom,
Mig látom a fényes
csillagokat,
Látom a nap
ragyogását;
Mint a fiát vesztett
csalogány
Hallatom én bús
zokogásom’,
A szülői ház ajtója
előtt.
Oh Hades és Persephone
tanyája!13)
Oh pokoli Hermes,14) s
te felséges Ara!15)
És ti Erinysek,16)
isteni szülöttek!
Kik látjátok a
meggyilkolt tetemét,
Kik látjátok a
rablott násznyoszolyát,
Jertek,
adjatok segedelmet,
Boszuljátok meg
atyám halálát,
S adjátok vissza
fivérem; mert egyedül
Nem birom el
immár
Gyötrelmeim iszonyu terhét. (A
kar fellép.)
Első versszak.
Kar. Oh gyermek, oh szörnyü anyád
Leánya, Elektra, miért
Hangzik szüntelenül bús panaszod
Hős Agamemnon után, kit anyád csele
Hajdan orozva megejte, s gonosz keze
Halálra külde ravaszul? Veszszen el, a ki ezt
Tevé, ha igy szabad beszélnem.
Elektra. Oh ti nemes
szülöttek!
Bánatom enyhületére
jövétek;
Jól tudom, érezem ezt,
szivem ismeri
Kebleteket; de ah! én
soha nem szünöm
Sirni, keseregni
atyám gyász sorsa felett.
Oh ti,
kiket annyi szeretet csatol egybe szivemmel,
Engedjetek zokogni,
Ah erre kérlek!
Első ellenversszak.
Kar. Sem sóhajtásod, sem imád
Nem költi fel Hades örök,
Mindent eltemető öléből atyádat.
Ám mértéktelenné teszi a fájdalom
Mértékét nem szünő keserved,
Mig bánatodra nem ad semmi
enyhületet.
Miért vágyódol
szenvedésért?
Elektra. Esztelen az, ki feledni
Tudja megölt szülei nyomorú halálát.
Szivem a bús, panaszos dalu,
Egyre Ityst, csak Ityst sirató
Félénk csalogányt,17)
Zeus követét szereti.
Te vagy
istennőm nekem, oh Niobe, szenvedő anya,18)
Ki szikla sirfalak
közt
Ah! egyre sirsz
még.
Második versszak.
Kar. Nem téged ért, gyermekem,
Egyedül a fájdalom,
Türd te is e gyötrelmeket nyugodtan,
Mint azok, a kik törzsed sarjadéki:
Ime Crysothemis igy él, igy Iphianassa;
Igy rejti el ifjuságát,
Miglen a visszatérőt
Büszke
Mykene földe
Ős örökébe fogadja
örömmel, –
Ő, kit a nagy Zeusz vezet
e honba – Orestes.
Elektra. Várom őt, ah! szüntelenül,
szegény leány én.
Bolyongok egyre
könyes szemekkel,
Férjtelenül,
gyermektelenül, végtelen
Bánatomat
viselem; de ő feledé
Tettemet és
szavamat. Avagy mért izen
Áltató
hireket szüntelenül nekem?
Szivében
ég a vágy,
De mégse’ hozza vissza
vágya.
Második ellenversszak.
Kar. Bizzál, oh bizzál, gyermek!
Fenn a magas égben él
Még Jupiter, ki mindent lát s igazgat;
Tedd a boszú gondját az ő kezébe,
Égő gyűlöleted ne mutasd hevesen, s ne feledd
el;
Jótékony isten az
idő.
Nem lesz örökké
távol
Tőled Agamemnon
hős
Gyermeke, Krisa füves
legelőin,19)
S nem marad el Acheron20)
uralkodója.
Elektra. Ah! de reménytelenül oda van,
elenyészett
Életem java, nem birom el
immár;
Igy epedek, gyermektelenül,
magam,
Nincs szerető férjem, kinek óv
keze,
Ah! idegen vagyok ősi
lakomban,
Szolga atyám örökébe’,
silány ruha
Takarja
testemet,
S üres számomra minden
asztal.
Harmadik versszak.
Kar. Jaj volt, hogy visszatére,
Jaj volt, hogy ősei ágyán
Érte szivét az érczbalta,
S megölé sulyos csapása.
Szerelem sugalá, csel fejezé be,
Szörnyű alakban a szörnyü bűnt,
Vajon isten volt, avagy emberi kéz,
A mely ezt tehette?
Elektra. Oh iszonyú nap, éltem napjai
Között legiszonyúbb te!
Oh éj, oh szörnyü lakoma
Borzadalma!
Melyen atyámat a
két
Nyomorult keze oly gonoszul
megölé,
És vele megölte az
én
Elárult éltemet is!
A magas Olympos nagy istene
Küldje fejökre a boszú tüzét!
És ne legyen soha részök öröm,
mosoly,
Kik ezt a bűnt
mivelték!
Harmadik ellenversszak.
Kar. Ne szólj tovább ily hangon,
Nem gondolod meg, mi mélyen
Sülyedél szégyenletes nyomorba
A boldogság ormáról?
Szaporán növeléd keserűséged,
Mert boszus lelked egyre új
Harczokba sodor; nem jó küzdeni így
A hatalmasokkal.
Elektra. A kín ragadott el, a
kín;
Jól látom
szenvedélyem’,
De kínjaim közt nem
csillapodnak
Panaszaim,
Mig szivem élete tart.
Ki tud én nekem, oh szeretett barátnők,
Enyhületes szót mondani?
Ki tanácsot adni nekem?
Hagyjatok el, ne vigasztaljatok!
Kínom örök, soha meg nem szünő,
És nem fog soha sem megszünni keservem,
Soha könnyeim folyása.
Végdal.
Kar. Jó indulattal szólok,
Mint hű anyád tanácslom:
Ne tégy
bajodhoz új bajt.
Elektra. Ah! lehet-e mérsékleni
bánatom’?
Illik-e, mondd, feledni a
holtakat?
Hol van az ember, ki erre
képes?
Nem kell ilyentől
tisztelet;
És ha boldogság vár
reám,
Ne legyen békével
enyém,
Ha feledve atyámat,
elnémul
Bús zokogásom.
Hiszen ha a halott
megsemmisülve lenn
Fekszik föld
alatt,
És a büntetés
Nem sujtotta le gyilkosait:
Nincs akkor szégyen,
Se’ jámborság az emberek közt.
Kar. Oh gyermekem, javadra jöttem
és magam
Javára, ám ha nem szólok
jól, úgy legyen
A te kivánatod
szerint, mi követünk.
Elektra. Valóban szégyenelnem kell, oh
asszonyok,
Hogy oly levertnek tüntet
föl a sok panasz;
De mert erőszak
kényszerit, hogy igy tegyek,
Bocsássatok meg. Mily nemes nő tenne mást,
Ki szemmel látja atyjának
balvégzetét,
Miként én látom, éjjel,
nappal egyaránt,
Nem fogyva, inkább
gyarapodva szüntelen?
Hiszen szülő
anyám kezéből jött reám
A
legszörnyűbb baj; egy födél alatt lakom
Azokkal enházamban, kik meggyilkolák
Atyámat; ők parancsolóim; rajtok áll,
Megvonni tőlem, vagy megadni
részemet.
És mit gondoltok, mily
órákat élek át,
Midőn Aegisthost
látom ülni trónusán
Atyámnak, látom
azt a köntöst tagjain,
Melyet atyám
viselt, s áldozni látom őt
A tűzhely
mellett, hol atyámat megölé;
És látom
azt, mi mindennél több fertelem,
Atyámnak nászágyában a gyilkost magát,
Boldogtalan anyámmal, ha még
mondhatom
Anyámnak őt, ki ágyát ezzel
osztja meg;
Ki vakmerően ily
gonosz karjában él,
S a boszus
fúriáktól nem remeg szive;
Nem,
mintha még örülne annak, mit müvelt,
A hányszor újra fordul az a nap, melyen
Atyámat meggyilkolta áruló csele,
Dalt, tánczot rendel, és havonkint
gödölyét
Áldoz fel a védistenek
oltárain.
És látva ezt a házban, én
boldogtalan,
Sirok, kesergek a
szégyenletes napon,
Melyet atyám
emléknapjának mondanak –
Ah
egymagamban! Hisz még azt sem engedik,
Hogy annyit sirjak, mennyit szívem sirni vágy.
Mert ez az asszony, kit nemesnek
mondanak,
Szidalmazó szavakkal igy
kiált reám:
Istentelen teremtés,
egyedül a te
Atyád veszett el? Nem
gyászol más ember is?
Halj meg hát
nyomorultan és e kínodat
Ne oltsák el
az alvilági istenek!
Igy gúnyol; ám
ha azt találja hallani,
Hogy jő
Orestes: akkor dühvel rám rohan,
Sikoltva: Nemde ezt neked köszönhetem?
Nem a te műved volt ez, a ki ellopád
Orestest tőlem és titokban elvivéd?
De tudd meg, elnyered még méltó
díjadat!
Ekként üvölt rám; híres
kedvese pedig
Mellette állva még
ingerli ellenem,
A nyomorult, a
mindig gyáva szörnyeteg,
Ki asszonyok
frigyével küzdi harczait.
És én
szegény, Orestest várva szüntelen,
Hogy sorsomon segítsen, egyre sorvadok.
Mert késedelme tönkre
tette egyaránt
Jelen s jövő reményem
minden vígaszát.
Ily állapotban ah!
ki tudna, kedvesim,
Kegyes, türelmes
lenni? Hisz rosz végzetünk
Magunkat
is rossz vágyra, tettre kényszerit.
Kar. Ugyan mondd, mig te ily módon
beszélsz velünk,
Itthon van-e
Aegisthos vagy eltávozott?
Elektra. Bizonynyal nincs itt. Hisz
másképen, azt hiszed,
Távozhatnám a
házból? A mezőre ment.
Kar. Ha igy van, akkor én is többet
merhetek,
S bátrabban is beszédbe
állhatok veled.
Elektra. Eltávozott, kérdezz hát tetszésed
szerint.
Kar. Kérdésem ebből áll: Mit tudsz öcséd
felől?
Jön-é vagy késik? Ezt
szeretném hallani.
Elektra. Ezt mondja mindig, ámde mondja s nem
teszi.
Kar. A férfiú, ha nagy munkába fog,
haboz.
Elektra. Midőn megmentém éltét, nem haboztam
én.
Kar.
Bizzál; ő jó, s nem hagyja el szeretteit.
Elektra. Oh elhiszem; máskép nem
élhetnék soká.
Kar. Ne szólj tovább; Chrysothemist,
testvéredet,
Atyád s anyád leányát
látja most szemem,
A házból jönni
áldozattal, a minőt
Halottak emlékére
szoktak nyujtani.
(Chrysothemis jő a palotából.)
Chrysothemis. Miért jösz kedves nővér, a kapu
elé,
Hogy ismét hallasd gyászos
jajgatásodat?
Nem tanulád meg ily
hosszú idő alatt,
Hogy hasztalan
haragnak át ne add magad?
Hisz én is
érzem e fájdalmat, engem is
Gyötör e kín; s ha volna rá elég
erőm,
Meg is mutatnám nyiltan azt,
mit érezek.
De a vitorlát most a
vészben bevonom,
S nem látszom azt
akarni, a mit nem birok.
Ohajtom,
testvér, bár tennél ekként te is.
Lehet, hogy nem az én szavam helyes, hanem
A te itéleted; de hogyha szabadon
Kivánok élni, az erőnek engedek.
Elektra. Oh szégyen! el
tudod feledni az atyát,
Ki nemze, és
csak arra gondolsz, a ki szült.
Mert
minden intés, melylyel engem oktatál,
Ő tőle van, magadtól nem jött semmi sem.
Válaszsz tehát: vagy esztelennek
mondalak,
Vagy józan észszel feledéd
szerettidet;
Hisz ép’ most mondád,
volna csak elég erőd,
Ugy megmutatnád
gyűlölségedet nekik;
S midőn atyámért
bosszut állni akarok,
Te nem segitsz,
de gátolón utamba lépsz.
Nem
egyesűlne így a bajjal gyávaság?
Tanits meg, vagy tanuld meg tőlem, mily haszon
Érhetne engem, ha megszünnék
panaszom?
Hisz rosszul bár, de élek,
s ez elég nekem.
És gyötröm őket, s a
halottat tisztelem,
Ha ott alant még
érez örömet a szív.
Te gyűlöletről
szólva, csak szóval gyülölsz,
De
tettel a gaz gyilkosoknak társa vagy.
Én nem hajolnék meg előttök, bárha mind
Előmbe raknák gazdag ékességidet,
Melyek rajtad ragyognak; légyen
asztalod
Dúsan teritve, élvezz fényes
lakomát:
Az én egyetlen
táplálékom bánatom
Legyen; dicsőséged
nem vágyom osztani,
Te sem kivánnád
józan észszel. Ámde most
Legjobb
atyádnak mig lehetnél gyermeke,
Légy
az anyád leánya.21) Rosznak látszol
igy,
Elárulván szerettidet s a holt
atyát.
Kar. Az istenekre, semmi szenvedély!
Hiszen
Mindkettőtök szavába’ van jó
és helyes,
Ha te reá hallgatnál, s ő
viszont reád.
Chrysothemis. Hozzá vagyok már szokva én, oh
asszonyok,
Az ily beszédhez; most se’
hoztam volna fel,
Ha nem hallottam
volna, mily szörnyű veszély
Közelg
felé, hogy elnémitsa panaszát.
Elektra. Mondd hát a szörnyűt, és
ha rosszabb mostani
Gyötrelmemnél,
többé nem szólok ellened.
Chrysothemis. Elmondom híven
mindazt, mit magam tudok.
Ha meg nem
szűnik panaszod, szándékuk az,
Hogy
olyan helyre küldenek, hol a napot
Többé nem látod, és sötét börtönfalak
Között, távol hazánktól, sirhatsz
sorsodon.
Gondold meg ezt s később
majd kinjaid között
Ne vádolj engem.
Térj eszedre, mig lehet.
Elektra. Ez szándokuk hát, igy tennének ők
velem?
Chrysothemis. Bizonynyal igy, mihelyt Aegisthos
visszatér
Elektra. Ugy rajta! térjen is hát vissza
mielőbb.
Chrysothemis. Mit kivánsz e szavaddal, oh
boldogtalan?
Elektra. Aegisthos visszatértét, ha ez
szándoka.
Chrysothemis. Hogy szenvedés gyötörjön? Merre
tévelyegsz?
Elektra. Hogy mentől távolabbra fussak
tőletek.
Chrysothemis. Nem gondolsz életeddel, mely most a
tied?
Elektra. Valóban szép, csodálandó egy élet
ez.
Chrysothemis. Szép lenne, csak te hallgatnád az ész
szavát.
Elektra. Szeretteimhez rossznak lenni ne
tanits.
Chrysothemis. Nem is tanitlak; ámde tiszteld az
erőst.
Elektra. Tiszteld magad; nem illik hozzám ily
tanács.
Chrysothemis. Pedig szép elkerülni esztelen
bukást.
Elektra. Ha buknom kell, atyámért küzdve bukjam
el.
Chrysothemis. Atyám, tudom jól, megbocsátja ezt
nekem.
Elektra. Ily szókat helyben hagyni rosszakhoz
való.
Chrysothemis. Nem tartasz hát velem, nem fogadod
szavam’?
Elektra. Valóban nem. Soh’se legyek ily
esztelen!
Chrysothemis. Tovább megyek hát, merre küldtek,
útamon.
Elektra. Hová indulsz? Kiért van e
gyászáldozat?
Chrysothemis. Atyám sirjára küldi általam
anyám.
Elektra. Mit? Legnagyobb ellenségének küldi
ezt?
Chrysothemis. A kit meggyilkolt; ezt akartad
mondani.
Elektra. Ki gondolt erre? Mily barátja vette
rá?
Chrysothemis. Azt vélem, rémes éji látománya
volt.
Elektra. Oh ősi istenim, csak most
segitsetek!
Chrysothemis. Reményre gerjeszt tán ez éji
borzalom?
Elektra. Beszéld el álmát, aztán
megfelelhetek.
Chrysothemis. Kevés az, mit felőle mondhatok
neked.
Elektra. Beszéld el ezt; kicsiny szó gyakran volt
elég,
Halandót fölemelni vagy
lesujtani.
Chrysothemis. Atyánkat látta volna, szóbeszéd
szerint,
Ismét életre kelve
megjelenni és
Melléje állni; s
megragadva a jogart,
Mely hajdan az
övé volt, most Aegisthosé,
A tűzhely
mellett állitá fel; galy fakadt
Belőle tüstént, melynek gazdag lombjai
Egész Mykene országát beárnyalák.
Igy hallám attól, ki jelen volt, a
midőn
Ez álmát elbeszélte Helios
előtt.22)
De ennél többet nem tudok, csak azt tudom,
Hogy félelmében küld a sirhoz
engemet.
Az istenekre kérlek hát,
fogadd szavam,
S ne vonj magadra
vészt meggondolatlanul;
Ha nem
követsz most, majd a baj rákényszerit.
Elektra. Ne tégy atyánk sirjára
semmit, kedvesem,
Azokból, mik
kezedben vannak; sérelem
S gonoszság
volna, holt atyádnak nyujtani
Ez ellenséges asszony adományait;
Nem, dobd a vizbe, vagy ásd mélyen föld
alá,
Honnan ne érjék el atyánk sirját
soha;
Maradjanak elrejtve drága
kincsül ott,
E nő számára, majd ha
meghal egykoron.
Ha nem a nők
legvakmerőbbje volna ő,
E gyűlölt
áldozattal meg nem hintené
A
férfiúnak sirját, kit meggyilkola.
Gondold meg, vajjon szívesen fogadja-e
Sirjában tőle a halott ez adományt,
Ki aljasul meggyilkolá, mint ellenét
Megcsonkitá, és kardja véres foltjait
Fejéhez törlé; s azt hiszed, ez
áldozat
Ki fogja engesztelni a
gyilkos bünét?
Oh nem! Hagyj fel hát
ezzel; vágd le fürtjeid
Végszálait;
im én szegény, hozzá teszem
Saját
hajam’ – kevés ez, ámde mindenem
Nekem –, áldozd fel egyszerű hajfürtimet,
S ez övemet, melyen nem csillog semmi
dísz.
S a porba hullva kérd őt,
jöjjön most a föld
Alól, legyen
segélyünk ellenink között,
Hogy
gyermeke Orestes diadalmasan
Lábbal
tiporja atyja ellenségeit,
S mi e
csekély ajándékoknál gazdagabb
Kezekkel áldozhassunk sirján egykoron.
Hiszem, valóban hinni kezdem, ő vala,
Ki ezt a szörnyü álomképet küldte rá;
De te, oh testvér, tedd meg e
szolgálatot,
Nekem, magadnak és
atyánknak, az emberek
Legjobbikának,
a ki Hadesben pihen.
Kar. Kegyesség szól e szűz ajkán, s
te kedvesem.
Ha józan kívánsz lenni,
megteszed szavát.
Chrysothemis. Meg is teszem; mert hol a jog parancsa
szól,
Ott nem vitázni, ámde gyorsan
tenni kell,
De míg ezt megkisérlem,
titkot tartsatok,
Az istenekre
kérlek, kedves asszonyok;
Mert ha
anyám megtudná, biztosan hiszem,
Merészségem gyászossá lenne én reám.
(Átveszi Elektra levágott fürtjeit s az övet.
Azután el.)
Kar. Ha nem téved a jós szellem igéje,
S nem hagyott el az értelem:
Mert jelenti jöttét
Az isteni igazság büntető keze,
Boszúja nincs messze már, óh gyermekem!
Ez éji látomány
Enyhe fuvallatára
Bennem új
remény fakad;
Nem fogja elfeledni a
hellen vezér, atyád,
Az ősi kétélű
szekercze ércz csapásait,
Melyek
gonoszul, gyalázattal megölték őt.
Ellenversszak.
Már a sok karu, sok lábu
Erinys23)
Érczlépéseivel közelg
Szörnyű
leshelyéből.
Boszút lihegve a
buják fejére, kik
Tilos menyegzőt
gyilokkal ültenek.
Azért reménylem
én,
Gyász jele lesz ez
álom
A gonosztevőkre és
A czinkosokra. Mert az éjek szörnyü
álmai,
S az istenek jóshangja – mind
hiú káprázatok,
Ha nem hoz ez éji
látvány üdvöt és áldást.
Végdal.
Oh te, az ősi
Pelops
Merész
versenyfutása!
Mennyi nyomorral
sujtád
Ezt a hont.
Mert a mióta Myrtilos
Tenger ölében pihen,
Melybe az
áruló
Kéz aranyos
szekérről
Álnokul
ledobta:
Nem hagyá
El azóta e házat
Örök iszonyú átok.24)
(Klytaemnestra kijő a palotából. Utána hölgyek,
áldozati adományokkal.)
Klytaemnestra. Ugy látszik, ismét fékvesztetten
kóborolsz;
Mert távol jár Aegisthos,
ki meggátola,
Hogy a kapun kivül
gyalázd tiéidet;
De most távollétében
nem gondolsz velem
Semmit sem.
Sokszor és sokaknak kürtöléd,
Hogy
vakmerően s jogtalan uralkodom,
Gyalázattal tetézve téged s dolgaid.
Pedig én nem gyalázlak, csak megtorlom azt,
A mit te számtalanszor kezdesz
ellenem.
Atyádat én ölém meg – mert
mindig csak ezt
Hozod fel ellenemben
– úgy van, megölém;
Tudom jól; nincs
szándékom eltagadni ezt;
Diké25) vevé el éltét, nem csak én magam;
Őt kellett volna ész szerint
segítened.
Mert ez atyád, kiért most
egyre húll könyűd,
A hellenek közt
egyedül merészelé
Feláldozni
nővéredet, bár atyja volt
Csupán, s
nem szülte, mint én, fájdalmak között.
Ugyan tanits meg hát, kinek javára, mért
Áldozta őt fel? Argos népeért talán?
Ám ennek nem volt lányom éltéhez
joga,
De ha Menelaos kedvéért ölte
meg
Leányomat, nem állhaték jogos
boszút?
Nem volt-e ennek is két
gyermeke, kiket
Inkább megölhetének,
mint leányomat?
Hiszen szülőikért
kelt útra a sereg.
Avagy tán Hades
égőbb vágygyal éhezett
Az én
szülötteimre, mint övéire?
Vagy
jobban szereté e rossz atya az én
Szülötteimnél Menelaos sarjait?
Nem esztelen s gonosz lelkű az ily atya?
Én azt hiszem, bár kedved ellen mondom
is.
De a halott, ha szólna, szint’
ezt mondaná.
A mit tevék, nem bántam
én meg azt soha;
De ha te
rossznak tartod véleményemet,
Keresd,
mi jobb, s csak aztán szólj meg másokat.
Elektra. Nem mondhatod, hogy én
kezdélek bántani,
S csak megtorlásul
kelle most ezt hallanom.
De ha szabad
beszélnem, elmondom neked
A holtról
és testvéremről az igazat.
Klytaemnestra. Beszélj; ha mindig
ekként kezdenéd a szót,
Nem ingerelne
bosszuságra ellened.
Elektra. Beszélek hát. Atyámat, mondod,
megöléd.
Van ennél szégyenítőbb
vallomás, akár
Joggal téved, akár
nem? S én mondom neked,
Nem a jogos
boszú vezérle, ám e rosz
Ember
beszélt rá, a kinek most nője vagy.
Kérdezd meg a vadászó Artemist: kinek
Bünéért zárt el Aulisban minden
szelet?
Vagy nem, megmondom én: hisz
őt nem kérdheted.
Atyám ez istennő
berkében egykoron
Üzőbe vett (igy
hallám ezt) egy tarka, szép
Agancsu
szarvast, és elejtve a vadat,
Ajkán
dicsekvő szó talált kisiklani.
Ezért
haragra gyulva Leto gyermeke,
Lelánczolá Achaja sergét, míg atyám
Váltságul önnön lányát adta a vadért.
Ezért áldozták őt fel; máskép a sereg
Nem juthatott sem Ilionba, sem haza.
Ezért volt kénytelen hosszú küzdés
után
Od’adni lányát, és nem
Menelaosért,
De ha – szavad szerint
beszélve – kedveért
Tevé is mindezt:
volt ezért neked jogod
Boszúból őt
megölni? Mily törvény szerint?
Vigyázz, ily törvényt hozva emberek
közé,
Ne hozz magadra megbánását és
szenvedést.
Mert ha megöljük egyikért
a másikat,
Először is te halsz meg
méltó jog szerint.
Lásd, mily hiú
ürügyre épited szavad’.
Mert fejtsd
meg azt, ha kedved tartja, mért fedi
A legborzasztóbb bűnök szennye fejedet,
Miért osztod meg a gonoszszal
ágyadat,
Kivel atyámat egykoron
meggyilkolád,
S kitől most gyermeket
szülsz; és elkergeted
A tiszta
násznak tiszta sarjadékait.
Miként
dicsérhetném ezt? Vagy tán erre is
Azt mondod, hogy boszúból tetted lányodért?
Szégyen reád, ha mondod; mert nem szép
soha,
Lányod miatt az ellenséggel
kötni nászt.
De nincs hatalmam téged
jóra inteni,
Téged, ki egyre azt
kiáltod, hogy anyánk
Nevét gyalázzuk;
bár irántunk, azt hiszem,
Inkább
úrnőnek, mint anyának mondhatunk;
Hisz oly gyász éltet élek, annyi gyötrelem
Jut tőled és férjedtől
osztályrészemül.
S Orestes is, alig
kerülve el kezed,
Kinnal hurczolja
messze földön életét;
Kiért oly
sokszor vádolál, hogy ellened
Boszúra
nevelem. Meg is tenném bizony,
Ha
volna rá hatalmam, tudd meg ezt. Azért
Kiálts ki hát gonosznak az egész világ
Előtt, akár szájasnak, szemtelennek
is!
Hiszen ha mind e roszban járatos
vagyok,
Fajodnak szégyenére úgy nem
válhatok.
Kar. Látom, haragra lobbant; ám nem látom
azt,
Hogy számba vennék, jogosan
haragszik-e.
Klytaemnestra. Ugyan mit szükség számba vennem ez
iránt,
Ki vakmerőn gyalázza anyjának
nevét,
S hozzá ily korban? Vajjon
mégsem gondolod,
Hogy semmitől sem
tartja vissza szégyene?
Elektra. Tudd meg, szégyen piritja arczomat,
habár
Nem is teszed fel rólam; azt is
jól tudom,
Hogy nem hozzám s koromhoz
illők tetteim.
De a te ellenséges
lelked s műveid
Erővel ily tettekre
kényszerítenek.
Rosz tettekből
tanuljuk a rosz tetteket.
Klytaemnestra. Arczátlan szörny!
Valóban tettem és szavam
Tulságos sok
beszédet engedett neked.
Elektra. Magad beszélsz, nem én; hiszen te
műveled
A tettet, és minden tett
megleli nevét.
Klytaemnestra. Hatalmas Artemisre! el nem
kerülöd
A büntetést, mihelyt
Aegisthos visszatér.
Elektra. No lásd, haragra lobbanál, holott
szabad
Szót engedél; de meghallgatni
nem tudod.
Klytaemnestra. De hát nyugodtan még áldozni sem
lehet,
Mivel szabad pórázra hagytam
nyelvedet?
Elektra. Csak rajta, áldozz, nem zavarlak.
Ajkamat
Többé ne vádold, mert egy
szót sem szólok én.
Klytaemnestra (egyik hölgyéhez). Nyujtsd hát te, ki
mellettem állsz, az áldozat
Gyümölcseit ez istennek, hogy hallja meg
Imáimat jelen borzalmaim között. (Az oltár felé
fordul.)
Hallgasd meg hát, oh
Phoebos, védő istenem,
Elfojtott
hangom’; mert nem híveim között
Beszélek hozzád, és minden szót nem lehet
Napfényre hoznom, míg ez itt mellettem
áll,
Nehogy boszúja és nem pihenő
szava
Az összes várost csalfa hirrel
töltse be.
Hallgass meg hát úgy, a
mint hozzád szólok én.
A kétértelmü
álomképet, a melyet
Ma éjjel láttam,
hogyha kedvezőt jelent,
Engedd rajtam
beteljesülni, nagy király!
De hogyha
rossz, úgy forditsd ellenimre azt,
S
ne hadd, hogy bárki álnok csellel e jelen
Jólétemet képes legyen megdönteni;
Oh add, hogy éltem mindig felhőtlen legyen,
S békével kormányozzam Atreus lakát,
Szeretteim körében, kikkel most
vagyok;
S boldog napokra keljek
gyermekim között,
Kiket nem lázit
ellenem rosz indulat.
Hallgasd meg
ezt, oh nagy Apollo, kegyesen,
És add
meg mindnyájunknak, a mit kér imánk;
A többi mást, habár szóval nem mondom is,
Isten létedre, úgy hiszem, jól
ismered.
Hisz mindent tisztán látnak
Zeus szülöttei.
(A nevelő fellép.)
Nevelő. Oh idegen nők, mint lehetne
biztosan
Megtudnom, ez-e Aegisthos
király laka?
Kar. Valóban ez, oh idegen; jól
gondolád.
Nevelő. S nem tévedek, ha ezt nejének
gondolom?
Királynénak mutatja fényes
külseje.
Kar. Minden bizonynyal; a királyné ez
maga.
Nevelő. Üdvözlégy, oh királyné! Kedves hirt
hozok
Neked s férjednek, jó barátod
résziről.
Klytaemnestra. Örömmel hallom; ámde
mindenekelőtt
Kivánom tudni, mily
embertől küldetél?
Nevelő. Phanoteus Phokisból fontos hirt
izen.
Klytaemnestra. Minő hirt, mondd, oh idegen? Hisz jól
tudom,
Baráttól csak baráti szót
hozhatsz nekünk.
Nevelő. Meghalt Orestes; ennyi röviden a
hir.
Elektra. Oh jaj nekem, meghaltam én is e
napon!
Klytaemnestra. Mit mondasz, oh mit mondasz? Ne
ügyelj reá.
Nevelő. Meghalt Orestes, mondtam, s mondom újra
most.
Elektra. Ah én szegény, elvesztem, semmivé
levék!
Klytaemnestra. Gondolj magad dolgával. Te meg
idegen,
Beszéld el a valót nekem.
Mint halt meg ő?
Nevelő. Ezért küldettem; elmondom hát a
valót.
Hellas dicső harczünnepére
megjövén,
Hogy Delphi játékában küzdő
részt vegyen,
Alig hallá a hirnök
harsány szózatát,
Versenyfutást
hirdetve első harcz gyanánt:
Mindenkitől csodálva, megjelent legott,
S mint várható volt, megfutván a
pályatért,
A győzelem dicső jutalmát
elnyeré.
Hogy a sokat kevés szavakkal
mondjam el:
Nem láttam ily erőt s ily
tetteket soha.
Ez egyet halld: a
pálya minden versenyén,
Mit a
harczbírák hirdetének ős szokás
Szerint, övé volt minden győzedelmi díj;
Mindenki őt magasztalá, az argosit;
Orestes – mondák – Agamemnon hős fia,
Ki hajdan Hellas híres sergét vezeté.
Igy történt; ám ha isten karja sujt
reánk,
Csapásitól nem óv meg semmi
hős erő.
Másnap, midőn a fürge lábú
paripák
Gyors versenyére jött a sor
napkeltekor,
Számos szekérhajtóval ő
is megjelent.
Achaja egyet külde,
egyet Sparta is,
Kettő jött Libyából
kettős fogaton;
Utánuk ötödiknek ő
jött thessali
Lovakkal; majd
Aetoliából pej csikón
A hatodik;
magnesi volt a hetedik;
Fehér
lovakkal külde egyet Aenia;
Az isten
épitette Athen26) szülte a
Következőt; s boeoti zárta be a sort.
Majd rendbe álltak, a miként a
harczbirák
Tüzték ki sors szerint a
szekerek helyét,
S az érczkürtnek
szavára elszáguldtanak,
A méneket
biztatva és a zabolát
Rángatva; a
dübörgő szekerek zaja
Betölté az
egész utat; magasra szállt
A por;
egymásra tódult a szekértömeg,
És nem
kimélte egyikök sem ostorát,
Hogy
hátra hagyja társa tengelyét s lovát.
Mert a küllőket s a versenyzők vállait
Habbal szórták be a tajtékzó paripák.
De ő a mint kerékagyával súrolá
A legszélső korlátot,
rudasát szabad
Futásra hagyva,
visszarántá nyergesét.
Kezdetben
egyenest haladt a tiz szekér;
De
nemsokára elragadják Aenia
Küldöttét
bokros ménei, s a többivel
Szemközt
rohanva hat-hét forduló után,
Homlokkal Barke27)
szekérnek rontanak;
Egymásra dőlt ez
egy baj folytán mind a két
Kocsi, s
az egyik széttöré a másikat,
Szekér-romok boríták Krisa mezejét.
De az ügyes atheni észrevevé ezt,
Kitér az útból és megáll, a paripák
Zavart hullámit oldalt hagyja hirtelen.
A sor végén haladt Orestes, méneit
Nem fárasztván, a verseny végében
bizott;
De látva, hogy csak még egy
versenytárs maradt,
Utána száguld,
harsány hanggal sürgeti
Gyors méneit;
utól is éri csakhamar,
S egymás
mellett vágtatnak, majd ez, majd amaz
Előzi meg lófejjel társa fogatát,
Baj nélkül végze eddiglen futást,
Töretlen szekéren állt töretlen a hős;
De most a fordulónál meglazitva bal
Lovának gyeplőszárát, észrevétlenül
A korláthoz csapódott; eltört
tengelye,
S ő bakjáról lebukva,
bekeveredett
A szétszakadt szíjakba;
és hogy földre húllt,
A pályán végig
száguldoztak ménei.
A néptömeg
szemlélve gyászos esetét,
Hangos
sirással jajgat ez ifjú felett,
Ki ily tettekre ily gyötrelmet nyert
dijul,
A földön vonszoltatva, majd az
ég felé
Forditva lábát; miglen
versenytársai
Megálliták nagy
fáradsággal méneit,
S kioldák vérző
testét, melynek nyomorult
Alakját meg
nem ismeré baráti szem.
Égő máglyára
tették tüstént, s phokisi
Választott
férfiak elhozzák most kicsiny
Edényben nagy testének gyászos hamvait,
Hogy önhazája földén fedje síri hant.
Igy történt ez. Fájdalmas elbeszélve
is,
De látni mindazt, mint mi láttuk:
legnagyobb
Minden keserv közt, melyet
láttam valaha.
Kar. Hajh! látom, ős királyaink egész
faja
Kipusztul immár végső
sarjadékaig.
Klytaemnestra. Oh Zeus, mi ez? Szerencsének
nevezzem-e,
Vagy gyásznak, mely
hasznot hajt? Mily kinos, saját
Gyötrelmem árán váltanom meg éltemet.
Nevelő. Mért csügged e
beszédre, oh asszony, szived?
Klytaemnestra. Hatalmas a szülő
szerelme; gyermekét,
Bár roszat
szenved tőle, nem gyülölheti.
Nevelő. Úgy látszik hát, hiában
jöttem én ide.
Klytaemnestra. Nem úgy. Miként lett volna útad
hasztalan.
Holott biztos hírt hoztál
a halott felől,
Ki szivemnek szülötte
lévén, elhagyá
Emlőmet, ápolásomat,
és idegen
Földön bujdosva, a mióta
távozott
E honból, többé szemmel nem
tekinte rám,
De atyjáért szörnyű
boszúval rémitett;
Hogy enyhe
álom éjjel, nappal egyaránt
Kerülte
szempillámat; s minden pillanat
A
haldokló utolsó percze volt reám.
De
mától fogva többé nem remeg szivem
E
lánytól s tőle, mert e lány nagyobb csapás
Volt rám, lakomban élve s szíva
szüntelen
Szivemnek tiszta vérét;
ámde ezután
Nyugodtan élünk, nem
ijeszt már bosszuja.
Elektra. Oh én boldogtalan! Most már
sirathatom
Halálodat, Orestes, mert
gyász sorsodat
Anyád gúnynyal tetézi.
Jól van-e ez így?
Klytaemnestra. Te nem vagy jól; de az, a mint van,
jól van úgy.
Elektra. Oh halld ezt, a halottnak
bosszu-szelleme!
Klytaemnestra. Hallá azt, a mit kelle, s jól
meghallgatá.
Elektra. Csak gúnyolódjál, hisz szerencse ére
most.
Klytaemnestra. Bizony Oresteseddel meg nem döntöd
azt.
Elektra. Ah! megdőltünk mi, s téged meg nem
dönthetünk.
Klytaemnestra. Nagy hálát érdemelne jöttöd,
idegen,
Ha ennek nyelvességét is
megdöntenéd.
Nevelő. Ha minden jól van, úgy én
eltávozhatom.
Klytaemnestra. Oh nem; méltatlan volna e gyors
távozás
Hozzám s a küldő jó baráthoz
egyaránt.
Lépj hát a házba, ám e
lányt hagyd ide kinn
Jajgatni önnön
és szerettinek baján.
(Klytaemnestra kiséretével s a nevelővel a
palotába megy.)
Elektra. Azt vélitek, bánkódik e
boldogtalan,
Vagy szörnyü fájdalmában
könnyet ejt szeme,
Hogy így kellett
fiának elpusztulnia?
Igen, nevetve
távozott. Oh én szegény!
Orestesem,
halálod mily halál reám!
Mert elvivéd
magaddal a végső reményt,
Mely
egyedül maradt szivemben vígaszul,
Hogy megjösz egykor élve és megbosszulod
Atyánkat s engem. Most hová forduljak
én?
Mert egyedül vagyok, megfosztva
tőled és
Atyámtól. Rabszolgává kell
lennem megint,
A leggyülöltebb
emberek között, atyám
Gyilkosai közt.
Nemde szép sors vár reám?
De egy
födél alatt bizonynyal nem lakom
Velök jövőre; nem, itt e kapu előtt
Fog elhagyatva elhervadni életem.
Hadd öljön meg, kinek terhére van könyem
A palotában; jótét lesz rám a halál,
És kín az élet, mert nem vágyom élni
már.