– Csak nem bántad talán meg a kihívást?

– Oh azt nem. De úgy látom, hogy ti még is követtetek el egy inconvenientiát a kihívásnál.

– Teringettét! Te adsz nekem leczkét abból, hogy mik a párbaji convenientiák?

– Journalsértésnél mindig alternativát szokás feltenni, vagy revocálja a czikkiró a sérelmet, vagy fegyveres elégtételt ád. Ti az elsőt meg sem kisérlettétek.

A két főúr megdöbbenve nézett egymásra. Az igaz, hogy az első se kérve, se ajánlva nem igen volt.

A rend-úr kezdett kétségbeesni fia fölött. Az rettenetes volna.

E kényelmetlen helyzetet egész alkalmilag szakítá meg a belépő komornyik.

– Egy úr van itten, erővel be akar jönni. Nincs látogató jegye. Valamit beszél Jerichoról, hogy odavaló.

Princz Alienor arczát egy reménysugár deríté fel.

– Bocsásd be.

Karakán barátunk rontott be a szobába. Fujt a sietségtől, s a homloka csupa izzadság volt.

– Alászolgájuk uraim. Az én nevem Karakán Absolon, a «Jerichói Kürt» főmunkatársa. Csak most értesültem, hogy önök uraim, princz Alienor megbizásából, a szerkesztőségben jártak, s ama bizonyos szinházi czikk szerzője után tudakozódtak. Azon czikk szerzője, uraim, én vagyok!

(– Nos, mit mondtam? dörmögé gróf Kolabinszkyhez Nornenstein fejedelem.)

– Becsületemre esküszöm, hogy én írtam azt a czikket; heveskedék Karakán Absolon, itt van az eredeti kéziratom, azon módon, a hogy a szedőinas bepiszkolta a festékes ujjával, itt az eredeti szedés, a hogy én azt megírtam; az a másik úr, a ki a szerzőséget magára vállalta, csak átidomította azt; maga ott sem volt a szinházban. Én vagyok a szerző, igaz, katholikus hitemre esküszöm. Önök tartoznak nekem hitelt adni. Tanúkkal is bizonyíthatom. S én azt nem engedhetem, lovagias érzületem tiltja, hogy az én vétségemért más valaki bünhödjék. Én nem bújok el senki háta mögé. A mit írtam, azért helyt állok, ha ott maradok is.

– (Ettől féltem, dörmögé Nornenstein Octavian rendúr. No ez szép fordulat. Tudtam előre.) Azután nyugalmat erőltetve, fordult Karakánhoz. De uram, ha ön lovagiasságra hivatkozik, akkor tán megengedi magához azt a kérdést intézni, hogy nem találná-e helyesebbnek egy olyan megbántást, mely nőket is érintett, szintén hirlapi úton helyrehozni?

Most egyszerre mindkét segédjének bámulatára előlépett princz Alienor. Arcza büszke volt és fejtartása vakmerő.

– Semmi egyezkedés! Én nem kívántam revocálást! Az csak ráduplázás volna a bántalomra. Én fegyveres elégtételt kértem, s azt követelek.

Nornenstein Octavian fejedelem azt hitte, hogy fiából most a hamis becsvágy beszél, s csitítva sugá oda neki:

(– Te, fiam. Ez a legveszedelmesebb verekedő a monarchiában.)

Princz Alienor fennhangon válaszolt rá.

– S én nem bánom, ha vívómester is! Ő még dicsekszik azzal, hogy engemet, és még más valakit, a kinek én védelemmel tartozom, megbántani merészelt. Én e megbántás emlékét oda akarom neki a pofájára feljegyezni.

Karakán Absolon arcza ragyogott a dicsőségtől. Oda! oda! Egy tíz czentiméter hosszúságút!

Fürst Octavian Nornenstein pedig meg volt dicsőülve.

Odament fiához és keblére szorította.

– Most ismerek a saját véremre benned! Épen így szóltam én, mikor egy névtelen megbántás okozójául egy óriást, az orosz ezredest találtam magam előtt; gyermek voltam: az meg egy hős; én is azt mondtam, a mit te. Mindegy! Én megakarom azt az embert ölni! És megöltem.

(Jaj, hogy dörzsöli a képemet a szakállad!)

– Nos, hát uram, Karakán Absolon úr, nevezze meg ön a segédeit, a kikkel értekezzünk, s mondja meg, hogy a nap folytán hol találhatjuk meg, ha szükség lesz rá.

A nagy viador mondott két hozzá méltó gentlemant, s olyan nagy volt az öröme a fölött, hogy ajánlata elfogadtatott, hogy még bucsúra is nyujtá kezét princz Alienornak, mikor eltávozott. Szerencsére ez jobban betanulta szerepét, s eldugta a kezét a háta mögé.

– Futó bolond! dörmögé utána Octavian fejedelem.

– Nem szeretnék vele egyedül találkozni valami erdőben; volt gróf Kolabinszky észrevétele.

A két úr azonnal fölkerekedett és ment azt a két gentlemant innen-amonnan összeszedegetni, a kik az ellensegédek lesznek; gróf Kolabinszkynek ismét nem kellett sok emeletet járni, mert mind a két distingvált úr a kávéházban volt található. Délig rendbehozatott az ügy.

Nornenstein Octavian fejedelem túl a rendén meg volt elégedve utódjának magatartásával. Első vérre fog menni. Itt minden a pillanatnyi sugallattól függ. Végtére is Alienorban fel van ébresztve a férfiszellem; ez volt a főczél: ez a tiszta nyereség. Lehet, hogy ő is sebet kap; annál jobb ránézve. Az első sebbel fel van az ember avatva hősnek.

A mellett az urak érdemesnek sem tartották még Zárkány Napoleonnal, vagy annak segédeivel is szóba állani, s a változásról őket értesíteni. A dolog nagyon érthető volt. A szegény tintásujjú megszeppent, mikor megtudta, hogy karddal fognak a nyaka körül járni, s sietett hirtelen maga elé tolni a conventionatus viadort, az most örül, hogy kihúzhatta a lábát a sárban hagyott csizmából, s mezítláb megmenekülhetett. Jó lesz szegénynek békét hagyni.

Hanem ennek a téves felfogásnak azután az a következése lett, hogy Zárkány Napoleon másnap jóval a kitüzött óra előtt első volt a kijelölt helyen megjelenésben segédeivel és orvosával együtt, s jó öt perczet várt, míg a szentlőrinczi úton egy másik fedett hintó is utána érkezett; melyből megint Karakán barátunk segédei ugráltak elő. Ezek nem hoztak magukkal feltsert, gondolták, majd hoz a princz.

A két összetalálkozó consortium aztán rettenetes farkasszemet nézett egymással. Tévedés nem lehetett a dologban; mind a kettőnek az utasítása: balra a csőszháztól, a tölgyes közepén levő tisztás volt.

– Hát ti mit kerestek itten? Kérdezé Karakán Absolon Leontól.

– Azt én kérdezhetném inkább tőletek, a ki elébb foglaltam el a tért.

– Adjatok nekünk helyet, mi most verekedni akarunk.

– Azt nekem nem szükséges megtudnom. Verekedhetsz, a mennyit akarsz, de itt, és ebben az órában nem.

– Miért nem?

– Azt mondják el egymásnak a segédeink, ha jónak látják.

– Napoleon öcsém, ne hozz ki a türelmemből. Én nem parlamentairozok sokat. Nekem ma itt párbajom van princz Nornenstein Alienorral.

– Az nem lehetetlen; mihelyt az enyim be lesz fejezve ugyanazon gentlemannel.

– No most már elég. Princz Alienor az én ellenfelem. Ő provocált engem szabályszerüen.

– Az én kihivatásom ép oly szabályszerüen esett meg.

– De ez tévedés volt; félreértésen alapult.

– Erről engem nem világosított fel senki.

– No hát felvilágosítlak én.

– Te pedig nem vagy Nornenstein képviselője.

– No hát vagyok a magam képviselője, s már most én mondom, hogy tisztulj innen; mert különben velem gyülik meg a bajod.

– Az is megtörténhetik.

– Zárkány úr! Én nagyon röviden szoktam azokkal elbánni, a kik a lábukat előttem keresztbe teszik.

– Nem kétkedem benne.

– No hát, az istenfáját! vagy elmegy ön innen, vagy velem verekszik meg elébb.

– S minthogy nem megyek el innen, a míg mások nem engedik meg…

– Hát akkor csak le a kabáttal, aztán ki a gyepre! Egy, kettő, három, az idő rövid.

– Az megint igaz.

A segédek hasztalan vetették magukat közbe; Karakán henczegett pogányul, Leon pedig csak vállát vonogatta. Egyik sem akart tágítani. Utoljára is rájuk kellett hagyni, hogy verekedjenek össze inpromptu.

Levetkőztek. Karakán bikaerejű test volt. Zárkány Napoleon karcsú, nyulánk; de hosszú karú és lábszárú.

Karakánnak meg voltak a professionatus henczegő modorai. Markába köpött, mikor a kardot a kezébe vette; mutogatta a foga fehérét, gyönyörüséggel, valódi étvágygyal mosolygott ellenfelére, ravaszul hátrahúzta magát, s karját úgy összehúzta, hogy öklével vállát érinté, s mikor előre csapott, vadállati horkantást hallatott, s a lábával nagyokat dobbantott. Mindez könnyen megzavarja a tapasztalatlan ellenfelet. Aztán az volt a szokása a vivásnál, hogy nem sokat törődve a védmozdulatokkal, első rohamra, mint a medve, legázolta ellenfelét, s annak nem engedett időt a támadásba átmenni. Ezzel rendesen megpiszkolta elleneseit, s ha maga is sebet kapott, az nem sokat számított.

Hanem ezúttal mégis olyan vívóval akadt össze, a kinek szintén meg voltak a maga sajátságai. Leonnak meg abban állt a fortélya, hogy hosszú karjai voltak, s azokkal úgy betudott vágni az ellenfél kardján keresztül, hogy az maga sem értette, hogy jutott ahhoz a vágáshoz? A mellett a hosszú lábainak is jól tudta hasznát venni. Szökelt előre és hátra. Nem lehetett rárohanással letörni, mert ő épen olyan gyorsan tudott hátrálni, s hátrálás közben finom, kimért visszavágásokkal ellenfelének meggyüjteni a baját. Úgy elszökött Karakán elől, hogy nem birta kardhegyre kapni. «A tánczmesteres istenfádat».

A csetepaténak eredménye ez lett:

Először kapott Karakán barátunk Leontól egyet a jobb pofájára, a mi, ha princz Alienornak számított volna, megér huszonnyolczezer forintot. Akkor Leon egy kicsit hagyta magát kergetni, s e közben ott felejtett neki a mellén egy tizenöt czentimérnyi vonalt, tizenötezer forint értékben, azután nem tagadhatott meg tőle egy tizenkét czentiméternyit a karjára, végül megtisztelte pour la dame a kezefejére egy ötezeressel: úgy hogy az együtt egy igen csinos összeget repræsentált volna, ha princz Alienortól vette volna eredetét. Az utolsó vágás egyúttal harczképtelenné is tette ellenfelét. Ez volt az utolsó cotillon-figura.

Mikor princz Alienor a segédjeivel és orvosával megérkezett a találkozás szinhelyére, már akkor Karakán ki volt terítve a gyepre, s három ember varrta és ragasztotta össze a bőrét, míg körüle vérázott szivacsok hevertek.

Alienort az ájulás környezte e látványra.

Leon segédjei nem késtek a felvilágosítást megadni Alienor segédjeinek. A két munkatárs összeveszett azon tisztesség felett, hogy melyiknek legyen joga princz Nornenstein Alienornak elégtételt adhatni a «Jerichói Kürt»-ben megjelent, s mindkettőjük által jogosan sajátul elismert czikk miatt? Zárkány úrnak kedvezett a sors, a kinek a cartellje különben is fennáll.

Ezt nem lehetett eltagadni.

És már most az az ember, a ki a gyakorlott spadassint így tönkre aprította, hogy fog még tánczba kerekedni princz Alienorral.

(– No most már fiam csak hidegvér! dörmögé Octavian Alienor fülébe.)

Princz Alienor halavány volt, mint egy sápkóros leány; hanem azért erőt vett magán, hogy ideges borzalmát el ne árulja.

Ideges ellenszenve volt a köszörült vas iránt, a mit ott szeme előtt törölgettek meg a harasztban a vértől. S neki most azt a vasat meg kellett fogni és szembe állni azzal az emberrel, a ki már egyet lefektetett a fübe. De meghalni könnyebb, mint visszalépni.

Mikor apja odalépett hozzá, hogy a fekete selyem kendővel átkösse a kezét csuklóban, hogy az üterét ne érje a vágás, ijedten sugá neki:

– (Neked lázad van.)

Mielőtt az ellenfeleket levetkőztették volna, gróf Kolabinszky, a segédek egyike, hogy ezúttal a párbajszabályok minden szakaszának eleget tegyen, föltette a kérdést a vívandók elé, hogy nem hajlandók-e kibékülni? nevezetesen a sértő fél nem akarja-e a sértést megkövetés által helyrehozni?

Ezt mindig meg szokták kérdezni, de a felelet rá rendesen az, hogy «nem».

Ezúttal azonban kivétel történt. E felszólításra Zárkány Napoleon azt felelte:

«Igen».

És azzal oldalzsebébe nyult, s kihúzott egy iratot.

«Én ezennel nyilvánítom önök előtt, hogy ama czikkben foglalt megsértéseket bánom és rosszalom, s azokért a sértetteket megkövetem és tölük bocsánatot kérek, ezt irásban is adom, s felhatalmazom önöket, hogy e megkövetést hirlapilag közzétegyék».

Princz Alienor új életre feltámadva érzé magát. Egész hévvel ragadá meg Leon kezét és kérte, hogy nevezze őt ezentúl barátjának, egyedüli igaz barátjának.

– Erről ismerni meg az igazi gavallért! szólt beavatkozva a kézszorongatási duettbe Octavian fejedelem. Ez a nemesi bátorság: elismerni és visszavonni a megbántást férfiasan, ha megérdemli a bántott fél.

Napoleon pedig nem szorongatta vissza a kezeiket. Csendesen mosolygott. Gondolta magában: mégis csak én vagyok itt a legnagyobb komédiás; megkövetést teljesítek egy czikkért, a mit egy harmadik írt, s a miben az megsértett egy hölgyet, a kit én tisztelek, s egy másikat, a kit szeretek; s még ezért agybafőbe hagyom magamat dicsértetni.

Leon pedig e váratlan ötletével annyira meghódította a kedélyeket, hogy még gróf Kolabinszkynak is az jutott eszébe, hogy felső kabátját rásegítse, nehogy meghűtse magát a felhevülés után, s egy perczre még is elfeledkezett saját magára vigyázni.

A TRAGOEDIA VAUDEVILLEBEN VÉGZŐDIK.

– Jó reggelt, kedves Zárkány barátom, köszönte be egy reggel Leonhoz Nornenstein Octavian fejedelem; lássa, már úgy vagyunk önnel, mint a megszorult adós a jótékony hitelezővel: mentül jobban eladósodtunk nála, annál többet követelünk tőle. Ön minket lovagias eljárásával teljesen lekötelezett, s már most azt nyerte vele, hogy le nem rázhat a nyakáról. Annak a fatális affairenek még folytatása is van. Nézze csak: micsoda levelet ír nekem az a rettenetes Karakán! Olvassa csak el. Senkivel sem merem közölni, mert ha kipattan belőle valami, akkor kivándorolhatok a fiammal együtt Tazmaniába. Egyedül önhöz van bizalmam. Ön olyan nagyon megnyerte azt. Nos mit szól ehhez a históriához? A ficzkó leirja, hogy micsoda szemfényvesztési kisérlet volt ő közötte és fiam között. A fiam megvette az ő pofáját, hogy ráhúzhasson egyet, drága pénzért. Én azt el is hiszem, ez az ötlet nagyon hajaz az én fiamhoz. Egészen beillik a conduitjába. A bramarbas ám megkapta a vágást a pofájára; de nem a fiamtól, hanem öntől, per procura. Persze, hogy ennek most Alienorra nézve semmi becse nincsen. De Karakán úr csak viseli azt mégis. Már most ez az ember azzal fenyegetőzik, hogy ha én neki ennyi, meg ennyi pénzt rögtön le nem teszek, hát ő ezt az egész történetet kinyomatja, minden hirlapnak megküldi, annyival is inkább, mert Kolompy úr ama párbaj indokai miatt, de még inkább a következményei miatt neki felmondott, most ő kenyér nélkül maradt, harcz- és ir-képtelenné lett: ezt a levelet is balkézzel calligraphiázta. Már most mit csináljak én ezzel az emberrel? tanácsoljon ön. Agyonüssem-e? Befogassam-e? Vagy kifizessem! Hogy elhallgasson.

– Egyiket se kisértse meg ezek közül magasságod. Az agyonütést ily esetben hazai törvényeink tiltják, a befogatást pedig nem rendelik el. A kifizetés végre semmi czélra sem vezetne, mert a mint a pénz elfogy, megint itt volna a fenyegetéssel, hogy szólni fog, ha nem adnak. Magasságod erszénye fölött örökösen egy damoclesi zsebmetszőkés függne. Hagyja nálam ezt a levelet, holnap reggelig elintézem az egész dolgot.

– Tartok tőle, hogy már eddig sem egészen titok az a cselszövény, a casinóban csipkelődő észrevételeket hallottam elejtegetni.

Másnap reggel a «Jerichói Kürt» tárczájában teljes szövege szerint megjelent Karakán Absolon levele Nornenstein Octaviánhoz a princz Alienorral kötött szövetség meséjével együtt.

Nornenstein Octavián az ágy mennyezetéig ugrott fel fektéből, a mint ezt megpillantotta: «Perfidia, toronymagas!»

Hanem aztán mikor végigolvasta a czikket, akkor kellemesen volt megnyugtatva. Zárkány Napoleon zárszavai a közönséget hivták fel itélő biróul, hogy lehet-e hitelt adni ily izetlen, esetlen eszmeficzamnak, a mit egy gyanús egyéniség gondolt ki, egy a közvélemény előtt magasan álló család megsarczolására, mely e kicsikarási szándék és rágalom ellen legjobb védelemnek találja azt szórul-szóra közölni, átadva a fenyegetőt a közvélemény törvényszékének. Az egész vad mese különben nem is eredeti gondolat, szórul-szóra volt az megirva Grandmesnil: «Le duel payé» czímü vaudevillejében, a mit a Port-Saint-Martinban előadtak, ki is fütyöltek az első előadásnál. Tehát nemcsak rágalom, hanem még plagium is hozzá.

Fürst Nornenstein sietett Zárkány Leonhoz.

– No ön szépen megijesztett! Hanem aztán megvigasztalt. Így csakugyan agyon van ütve a mendemonda. De ugyan mondja csak ön: valóban létezik egy ilyen monsieur Grandmesnil, a ki egy hasonló tartalmú «Le duel payé» czimű vaudevillet irt?

– Nem tudom; mert én soha sem hallottam a nevét.

– E szerint ez mystificatió? magyarán, hazugság?

– Olyan hazugság, a minőt az ember a rablónak fel van jogosítva mondani, ki pisztolyt szegez a mellére.

– De koczkáztatja ön, hogy valaki nem restelli azt a fáradtságot, hogy elmenjen Párisba, s felkutassa a Port-Saint-Martin szinház könyvtárát s kiderítse, hogy az a darab nem is létezik.

– Az alatt rég elfelejtik itthon az egész ügyet, s ha kiderítik a mystificatiót, csak engem nevetnek ki érte; én pedig ujságiró vagyok, rajtam elfér.

– Köszönöm. Már most mit gondol ön, nem jó volna, ha ön ezt az egész ezer forintot ebbe a hirlapba betakargatva, annak a ficzkónak elküldené.

– De az bizony annak nagyon jól fogna esni.

Ezért ugyan aztán Leon kapott Karakántól egy levelet vissza, melyben elneveztetik a világ minden nyelvén tolvajnak, rablónak, haramiának; hanem az ezer forint nem küldetik vissza.

Ezzel aztán princz Alienor első kirohanása a tettek mezejére szerencsés visszavonulásával végződött, azt azonban mindenki tudta, ha nem mondta is, hogy ezúttal a nornensteini Pratz dynastiának Zárkány Napoleon volt a Szobieszkyje.

Azt az érzékeny szivüek megnyugtatására megjegyezhetjük, hogy azért Karakán barátunk nem maradt kenyér nélkül: átment a radicalis irányáról ismeretes «Isten ostora» czímű szélsőbali laphoz főmunkatársnak, a hol tárt karokkal fogadtatott.

POMPEIA.

– Kedves Leon, úgy látom, hogy ön nem azzal a szándékkal jött a bálba, hogy tánczoljon; hanem inkább látni szeret. Látni pedig sokkal jobban lehet az embernek másodmagával, mint egyedül. Tehát innen a jázminbozót mögűl legjobban körültekinthetjük az egész világot, a nélkül, hogy útjába esnénk valakinek, a ki megzavarja beszélgetésünket, azzal a szeretetreméltó kérdéssel, hogy jól szolgál-e egészségünk? Gyönyörű szép terem! Az egész Etelváry herczegi palota hasonlít az én nornensteini várlakomhoz «kicsiben». Csak a felséges szép park hiányzik körüle, a mi oly mulhatatlanul kiegészítő része egy uri laknak; azok a fenséges négyszáz éves hársfák, azok a nemesi czímerei egy kastélynak. Hja biz azt egy varázsszóra előidézni nem lehet. Épületet lehet emelni pénzért, de a szép terebélyfa ősök hagyománya, s egymást tiszteletben tartó ivadékok öröksége. A szép ősfák hiánya még sokáig el fogja árulni önök fővárosáról az ujdonsült nemességet, hogy ez csak egy európai Chicagó, a palotasorok még magukban nem teszik meg. A másik, a mi első tekintetre az amerikai keletkező új városokra emlékeztet, egy nagyobbszerű templom hiánya. Minden világvárosnak van legalább egy cathedráléja, mely messze kimagasodik a ködből, a miben a többi házak tömkelege összefoly, s jellemet ád a városnak. Önök ezen könnyen segíthetnének. Csodálom, hogy rá nem jöttek még maguktól. Ausztria herczegprímása Bécsben székel, Francziaországé Párisban; az önöké pedig Esztergomban. Milyen könnyen megtehetnék önök, hogy az is tegye át székhelyét Budapestre, s emelje gazdagságával, fényével a fővárost. Akkor aztán majd lenne Budapestnek bazilikája is.2) Hanem azt persze nem azon kellene kezdeni, hogy a hozzá tartozó elemeket szószékről és hirlapokból folyton-folyvást insultáljuk. Nem önt értettem: ön kivétel a sok közül. Annyi bizonyos, hogy egyik irány a másikat kizárja. Gyárkémények és bazilikák egymás szomszédságában egyidejűleg nem emelkednek. Prága ős nemesi fényét csak az Altneu zsinagóga kormos barlangja egészíti ki s a zsidóváros sikátorai. Én nem azt mondom ezzel, hogy az ujabb kor nemességének meg kell vetni az üzletet. Ellenkezőleg. Az üzletet magát kell nemessé tenni. Mi voltunk a földbirtok fejedelmei hajdan; lehetünk mi pénzfejedelmei a jövőben. Miért engednők a pénzbáró, pénzkirály rangját másoknak, mikor azokat magunk is megtarthatjuk? Ön előtt bizonyosan eléggé ismeretes lesz, hogy a katholikus szövetségnek, mely Európa sorsát intézni fogja örökké, nem a péterfillérek perselyében áll minden gazdagsága. Az legalább harmadfél milliárd franknyi tőkével rendelkezik: egy teljes ezer millió osztrák forinttal. S irányt ad a brüsseli és párisi pénzpiaczoknak. E tőkének nagy része a jelenlegi bizonytalan viszonyok között rendelkezhető állapotban van, s csak egy kedvező véleményáramlatnak kell megindulni az ön hazájában, s ez olcsó pénztömeg önkényt ideomlik, s önöknek egy varázsütésre támad minden intézményük, eszközük, a mi gazdagodásuknak életföltétele; lesz jegybankjuk, világkereskedelmük, hitelük, gyáriparuk. Ezek nem dogmaticus subtilitások, ifjú barátom, ezek korszükségek. Ez föld és kenyér. S egy ilyen lendületnél az olyan tehetségnek, mint az öné, magas emelkedés kinálkozik. Egy az ügynek tett jó szolgálat, s ön mint félmilliomos ébred föl. – Én nem tréfálok. Ön ismeri azt a keleti mesét, a hol egy bűvös lakban alvónak tizenkét dzsin jelen meg éjjelenkint, kezébe adnak egy vasvesszőt, aztán ott tánczolnak előtte, nem hagyják aludni, végre mindenik dzsin odadob neki egy réz aspert, s azzal eltünnek; a nyomorult így éldegél tizenkét aspernyi alamizsnából. Egyszer az öcscse hál helyette a megbűvölt szobában, s az a dzsinekre ráver a vasvesszővel, s ez ütésre azok egyszerre arany-szobrokká változnak. Így lesz önnel is. Az ön rézaspergyűjtő fönökét rövid időn megérdemlett nyugalomba helyezzük, s ön lép helyébe, mint lapvezér, s akkor kezében lesz már a vasvessző, melytől a dzsinek aranynyá válnak. De a fecsegés közben egészen elfeledkeztünk a társaságot szemügyre venni, mely előttünk hullámzik. – Ime, itt a magyar «high life». – Ez is új szerzemény: csak azóta támadt, a mióta sikerült önöknek az udvart megnyerni – vendégül. Mert még csak vendég az; itthon nincsen. A budai királyi lak nem rezidenczia még, csak királyi leszálló hely. Most mégis látni már egy magyar főúr tánczvigalmán fényes katonai egyenruhákat és rendjeldíszitett férfiakat. De ezek még mind nem a legfőbbek közül valók. A küldiplomatiának nem a nagykövetei, csak a consulai vannak itt. A jelenlevő katonai celebritások közül legkitünőbb Falbenheim lovag, de ő még csak tábornok, bár derék vitéz, ki Sadovánál nagy érdemeket szerzett s pártunknak kitünő híve: az ő pályafutásának magasabb része azonban még a jövendőben van. Majd meg fogom önöket ismertetni egymással. Ő ugyan az irók irányában kissé feszes, mint a kik merő ellentétei a fegyelemnek, subordinatiónak, hanem önért kivételt fog tenni, úgy hiszem. Az is feltünő, hogy ilyen ünnepélyeken alig látható egy főpapi palást. Más ország előkelő terméből az nem hiányzik. Alig látok többet egy-két violaszín soutanenál, s azok is inkább akadémikusok, mint prælatusok. A születési aristocratia, az meglehetősen együtt van. Az ilyen főurak, mint Etelváry herczeg, valóban mindent megtesznek, hogy az elmulasztottat helyrehozzák. Odahagyják Párist, a hol annyi a finom élvezet; nem mennek Nizzába, a hyerei szigetekre telelni, a mit egészségük megkivánna; lelépnek a küludvarok fényes parquettjeiről, a hol szerepet lehet játszani, s hazajönnek, palotákat építenek a fővárosban, elnökölnek a közgyüléseken, feljárnak a muzeumba főrendeket játszani, ölelkeznek a bundás hazafiakkal, szónokolnak anyanyelvükön, úgy, mint aki nem szokott hozzá, hogy mezítláb járjon a göröngyös úton; olvassák a németből fordított ujdonságokat magyar hirlapokból, samaritánus felebaráti szeretettel hallgatják végig mindazt, a mit a Skala, Coventgarden, Theatre Français, Odeon és Varietésben külön tálaltak fel, itt együtt; vesződnek a közintézetekkel; nevelnek szülőiktől elhagyott gyermekeket, adakoznak minden inség és művészet számára, keresik az elvesztett tehetségeket, szindarabokat játszanak, tableauxokat componálnak, laczikonyhán árulnak szent czélok gyarapítása végett, felöltöznek középkori lovagoknak nemesi ünnepélyek alkalmából, törekszenek a népet kevesebb káromkodásra s több istentiszteletre szoktatni; munkát adnak az itthoni iparosnak és kereskedőnek s mindezzel azt nyerik, hogy torzképeket, carricaturákat csinálnak róluk az élczlapokban: de azért mégis folytatják, mert meg akarják mutatni, hogy az a «kis» ország, mely nekik ideáljuk, mely őseik hazája, nem «volt», hanem «lesz». Lássa ön: ez az, a miben egy hiten vagyunk. De most veszem észre, hogy nagyon is belemerültem a politizálásba. Önkényt jön. A magyar high life férfiairól beszéltem, s itt önkényt merül fel az az észrevétel a szemlélő előtt, hogy a magyar főrend nem az a büszke, önérzetteljes kaszt, a mi az angol, az orosz, a német, még a cseh is; a magyar mágnás érzi azt, a mit én, az indigena érez Magyarországon, hogy keresni kell a nagy zsarnok, a közvélemény jóindulatát, s eltűrni önkénykedéseit. – A magyar főúr már nem is a neve elé, hanem a neve után írja azt, hogy «gróf», «báró», «herczeg»; mintha első volna a lába, azután jönne a feje, utoljára a koronája. Hanem aztán a mi a hölgy-részét illeti a társaságnak, az előtt porrá leszek feltétlen hódolatomban. Hivatkozhatnám első Sándor czárra, ha szükségem volna tekintélyekre, a ki azt mondta a magyar hölgyekről egy tánczvigalomban, hogy «ez egy csupa királynékból álló társaság!» Mily gyűjteménye a szépségeknek! És mily különfajú szépségek; az arczok metszése, az arczszín, a szemek, a hajzat, a termet plastikája, mintha a világ minden nemzetének szépségei tartanának nemzetközi kongresszust. De mindannyi között, valljuk meg az igazat, legjobban meghódít Rafaela herczegnő szépsége. Párisnak ezúttal aligha összeütközése nem lenne a mythologiával. Junónak adná az aranyalmát. Ilyen lehetett Junó leánykorában. A férfi semmivé lenni érzi magát mellette. Istennő! neked társul nem elég egy fejedelem, neked egy isten kell férjül. Csak a végtelen jóság, szelidség, mely arczáról sugárzik, teszi halandókra nézve elviselhetővé emberek közötti megjelenését. Mennyivel másnemű szépség az a másik! Az a miénk. A német szépség. Falbenheim Pompeia, a tábornok leánya. Az a haj nincs rizsporozva, magától oly fehér, mint a len, mint az oxydált arany. Hosszan zilált hullámokban hagyja leomlani, hogy lássák, miszerint nem mesterkélt szinű. Mennyi elevenség arczkifejezésében! Báj, humor, kötekedés egymást fölváltva gyorsan, s néha bűvszerű összekeveredésben. A szellem egyesülve a szépséggel. Akarja ön, hogy bemutassam neki? Most épen végződött a franczia négyes, s ő helyére ment.

– Kérem, magasság!

– Hanem aztán vigyázzon a szivére!

– Nem nagy kár érte, ha elvész.

Ezzel karon fogta Nornenstein fejedelem Leont, s odavezette a magas társaságon keresztűl Falbenheim Pompeiához, bemutatta őt s aztán utána dobta az úszó kötelet; eviczkéljen ki a partra ahogy tud.

– Igen örülök, hogy önt megismerhetem, szólt Pompeia Leonhoz; Nornenstein megigérte nekem, hogy alkalmat ád rá önnek bemutatásával. Én vártam önre.

Leon úgy találta, hogy Pompeiának a fekete szeme is ép oly szelid, szende ragyogású, mint a kék. (Ez veszedelmes assaut volt első fogadásra.)

– Bárónő, tekintse, hogy én a gyenge nemhez tartozom.

– S bánjak önnel irgalommal, nemde? Sajnálom, hogy nem tehetem. Annak bizonyságául, hogy milyen bizton számítottam önre, nézze tánczrendemet. Itt a füzértáncz helye betöltetlen van hagyva. Akarja ön, hogy odairjam az ön nevét?

– Soha fényesebb lapra ne legyen írva a nevem.

– Én azt is meggondoltam, hogy nem koczkáztatok-e vele valamit? Ön lehetett volna a füzértánczra már más valakivel foglalkozva. De én kiszámítottam azt is, hogy nincsen. Én ügyeltem rá, hogy mely hölgynek mutattatja ön be magát. Láttam néhány szót váltani Rafaela herczegnővel és elválhatlan barátnőjével Livia kisasszonynyal, azontúl senkivel sem. Princz Alienortól viszont azt tudtam meg, hogy ő foglalkozott a herczegnővel a cotillonra, s így bizonyosan számítottam önre.

Leon úgy tapasztalá, hogy Pompeiának a kék szeme is ép oly csábító, oly csalfa, mint a fekete.

Kettészakítá a társalgást a rázendülő polka, melynél Pompeia bárónőt a tánczosa sietett elrabolni; arra aztán Napoleon is elszédelgett a társaság közé.

A kinek egy hölgy a cotillonrovatot hagyja fenn, annak nagy oka van e dicsőségével elbizakodni. A két óráig tartó füzértáncz alatt több idő van az ellenőrizetlen társalgásra, mint a keringőre. A kedélyes zürzavarból mindig visszatér mindenki a maga párjához, s két órai megszokás egymást a maga párjának tekinteni: már egy darab együttlét.

A füzértáncz csak a nyugóra után kezdődött; mikor egy lelkesítő vacsora behatása vállalkozóbbá teszi a kedélyeket, mikor a mellbokréták már el vannak hervadva, a hajfürtök lelankadtak, s a csipkefodrok gyürődöttek; mikor már azt mondja az ember mindenre: bouquettra, hajfürtre, csipkére és – szívre: hadd pusztuljon, ha elkezdett!

Nornenstein Octavian fejedelem mérgesen jött ki a férfibuffettből. S fenhangon gondolkozott, úgy, hogy akárki meghallhatta:

(«Átkozott flamand vér! Nem hiába almaboron hízott Mynheer volt az anyai ősöd! Három pohár pezsgő leüti a lábáról. Én csap alul tanultam inni a bort, nem folyondár virág tölcséréből. De azért se fogod csúffá tenni a Nornenstein-czímert!)

Azzal fölkereste Rafaela herczegnőt, s így adta neki elő a bajt.

– Herczegnő! Az én Alienoromon az a baj esett, hogy elcsúszott egy narancshéjban, s kificzamította a lábát. Sebaj; minden jól lesz. Én jövök magamat felajánlani a fiam helyett tánczosul, s igérem, hogy becsületére fogok válni a cserének.

A herczegnő kecsesen nevetett és kezet adott rá. Octavián fejedelmi rendúr élére állt a colonne-nak, s az egész társaság egyhangú véleménye az lett, hogy soha még elmésebb, ügyesebb cotillonvezér nem működött a küzdtéren, mint a minőt a véletlen ajándékozott. Octavián délczeg és ideges férfi volt, könnyen tánczolt s tánczosnéi repültek inkább, mint lejtettek vele. Az egész mulatságnak új érdeket, vervet adott az a körülmény, hogy az öreg gárda lépett a sorompóba, s bizony megszégyenít minden fiatalt, – Nornenstein hangja, alakja uralkodott az egész teremben.

Az alatt fesztelen beszélgethetett egy ifjú tánczosnőjével, annak széktámlájára támaszkodva.

– Én mindent elolvasok, a mit ön ir. És az mind úgy jön nekem, mintha mindazt a gondolatot ébresztené fel bennem, a mi eddig csak álomban élt nálam. Mások is írnak e tárgyról; de azokon meglátszik a kényszerített buzgóság. Az ön mondatain áttündöklik az egyszerű meggyőződés. És aztán nemcsak azt olvasom, a mit ön ir, hanem azt is, a mit ön ellen írnak. A «Mene, Tekel, Fáresz» minden füzete meg van nálam. Az egy rendkívüli ember. Nem is ember, hanem dæmon. Ötletei elkábítók, világnézete képes a gyönge fejűt elszédíteni; megrémít vakmerőségével, s dühbe hoz kegyetlenségével, melylyel ellenfeleit megkínozza; gyanusításai úgy hasonlítanak az igazsághoz, hogy szinte fájnak az olvasónak. Mondja csak, hogy tudnak az írók egymással ily kegyetlenül bánni?

– Biztosíthatom róla báróné, hogy az nekünk nem fáj. Úgy vagyunk már trainirozva, mint az angol öklözők; egy ökölcsapás, a mitől más ember szerte-szét hullana, számításba sem jön.

– Jól van, azt elhiszem, hogy annak, a ki kapja az ütést, nem fáj az, de hogy nem fáj annak, a ki adja? Hogy nem érzi az ösztönszerű visszaborzadást saját tettétől egy mívelt, becsületben, erkölcsben nevelt ember, mikor egy pályatársát lelkileg megsebesíteni, kínpadra vonni, megölni törekszik?

– Bárónő! a kannibálok nem azért eszik meg egymást mintha haragudnának egymásra, vagy rossz erkölcseik volnának, hanem: mert egymást megenni először is hőstett, másodszor pedig delicia.

– És ön azt mégsem teszi soha. Az ön viszonzásai mindig oly nyugodtak, oly hideg méltósággal vannak tartva. Ez, a mi önre nézve nyert ügygyé tesz minden vitát. A hidegvér meghódít. Én nem jó volnék az ön helyében. Én dühbe jönnék s mindent elrontanék, mikor mindent megtámadva látok, a mi előttem szent. Így aztán nem tudok más boszuállást kitalálni, mint hogy előveszem a gombostűt s összeszurkálom a «Mene, Tekel, Fáresz» minden lapját: azt hiszem, hogy azt mind megérzi az, a ki írta.

– Ah, a bárónő tehát egész harczot folytat mellettünk.

– És azonkívül, a hol önt támadja meg, ott ollóval kivágom a sorból az ön nevét. Szidja a semmit! – Aztán tömjénfüst fölé tartom s ráteszem a fülemet: úgy hallgatom, hogy sírnak benne a rossz szellemek!

Egy újabb cotillonfigura félbeszakítá e társalgást.

Mikor visszakerültek helyükre, Pompeia, még a táncztól lihegő kebellel, újra fölvevé az elejtett fonalat. Tudniillik azt a fonalat, a miből a hálót szövik.

A bókok, a hizelgés már bevégezték szerepüket, következett a bizalmasság második stádiuma: az ismerősök megszólalása.

– Mily hévvel vezényel a fejedelem ő magassága s maga is átugrik a kifeszített fátyolon, s kapkodja a felvetett zsebkendőt és pihenés közben elmondja minden összetalálkozónak, hogy neki most Alienort kell helyettesíteni, a ki szegény kificzamította a lábát, s aztán mindenki hasonló komoly arczczal sopánkodik rajta, s ajánlja a jeges borítékot.

– Ezt valóban én is baráti kötelességemnek tartottam emlékezetbe hozni.

– És a mellett mindenki gondolja magában, hogy «az ám: megártott neki az, a mit a «fehér lapból» tanult».

Pompeia nem akarta azt mondani, hogy megártott neki a bor: elég volt a «carte blanche»-ra czéloznia.

– Szívdobogást kapott tőle; menté Leon.

– Nem igaz sem az egyik, sem a másik. A princz csak teszi magát gyöngélkedőnek. Ki akarta magát húzni a cotillonból. Ez az egész. Ő kényelmes, önző és lusta. Azt nem bánná, ha az egész hölgytársaság őt mulattatná; de hogy ő mulattassa azt, ahhoz rest. Valami más oka is lehet. De a restség az alapok. Semmi ambitió nincs benne, még csak a cotillon-előtánczosi dicsvágy sem. Készebb azt a szégyent eltűrni, hogy borszédítettnek higyje az előkelő világ, mint hogy kényelmes helyét odahagyja.

«Cotillon!» hangzék a fejedelmi vezényszó, s arra Leonnak kötelessége lett hölgye karcsú derekát rögtön átölelni, magához szorítani, s neki eredni vele a világnak; az ezüst szőke fürtök röptében arczához verődtek, az egymásnak ellenmondó szempár szemeibe tüzelt közvetlen közelből: a tündéri zürzavarban el-elhagytak egy tánczoló párt, a tánczosnőben Leon Liviára ismert. Az nem látta őt meg. Lesütött szemmel tánczolt.

Ismét visszatértek helyükre.

– Hallja csak ön: ez önt személyesen is érdekelni fogja. Nornenstein Octavián gyakran eljár atyámhoz, s előttem fesztelenül beszélgetnek. Természetesen, én vagyok a házi asszony. Egyszer azt mondja a fejedelem atyámnak: «Ennek az én trónörökösömnek még is kellene már valami állást szerezni a világban». – «Miért nem küldöd a hadsereghez?» mondá rá az atyám, ki előtt egyedüli rang a katonai. Ő előtte az, a ki kard nélkül jár, lehet akármilyen nagy herczeg, de nem lehet férfi. Erre azonban a fejedelem dühbe jött, s arra fakadt: «tán markotányosnénak küldjem oda?» Akkor aztán elmondta, hogy micsoda bizarr ötlete volt nemrég a princznek. Felöltözött hölgyruhába, egészen a journál szerint, s úgy ment el egyikébe azoknak a báloknak, a hova a hölgyek kiséret nélkül is beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egy pár fiatal embert elbolondíthatott. A rendőrség azonban felismerte, s nem látszott tréfára venni az ötletet. Octavián fejedelemnek sok fáradságába került a dolgot elsimítani, hogy botrány ne legyen belőle. Harczias hajlamai nincsenek. Tehát a feketefrakkos világban kell neki valami fényes állást szerezni, hogy számot tegyen a társaságban. «Lehetne belőle képviselő a magyar országgyülésen,» vélte a fejedelem. Atyám nagyot nevetett rá. «De hát ért ő valamit a magyar törvényekhez, alkotmányhoz?» «Annyit, mint a ház háromötödrésze. Vannak ott poéták, sportsmannok, papok, kereskedők, vannak világcarricaturái, vannak, kik a tanácskozás nyelvét nem értik; vannak, kik a buffeten túl nem is keresik a helyüket; mért ne lehetne Alienor is ott?» – «Az már igaz, mondá az atyám, de hát tulajdonképen mi haszon lenne ő rá nézve, s mi változás állna be a világban ha Alienor princz (megelőzvén a nagykorusíttatás) fiadból atyáddá emeltetnék?» – «Oh Alienor nagyon jó helyen volna ott, mondá Fürst Octavián; ő nevezetes celebritás fogna ott lenni. Nem a szószéken: az rá nézve pitoyable debut lenne, hanem a kuliszszák között. Nincs olyan cselszövő a világon több, mint Alienor. Ez az asszonyi tulajdon nagyon nagy tökéletességre van benne fejlődve. Pártokat aláaknázni, kormányférfiakat kitúrni a helyeikből, vakon rohanó töredékeket eszközül felhasználni, fractiókat összeboronálni nagyon jól értene ő. S a miniszteri székek nagyon közel vannak a képviselői padokhoz.» – «Tán még utoljára miniszter is lehetne belőle!» szólt atyám felkaczagva. «No, hát mi nevetni való van ezen? Egy magyarországi nagybirtokú dynastából? Hiszen úgy is olyan kevés válogatásuk van már a mágnásokban, hogy kénytelenek a professorok közül szemelgetni a minisztereket. Mi teszi a jó minisztert? A jó államtitkár, meg a jó miniszteri ebédek. Csak arra kell ügyelnie, hogy az osztálytanácsosainak a dolgába bele ne avatkozzon, s valódi franczia pezsgőt adasson fel. Tán nem láttunk már ilyen minisztereket még külömb országokban is? Bismarck az iskoláit sem végezte, Persigny nem tudott helyesen írni s Gladstone fiatal korában a kakasviadalon kívül egyebet nem kultivált.» Az atyám erre egyre kaczagott. «De hát mégis miféle ressortot szántál Alienornak?» – «Hát akármelyiket. Legkönynyebben a honvédelmit.» – «De hiszen magad mondtad, hogy nem való katonának.» – «Katonának nem, de honvédnek igen: olyan katonának, a ki csak tartalékul szolgál; hadgyakorlatoknál vaktöltéssel lövöldöz, háborúban ágyúdörejtávolba campiroz, s a kinek a minisztere végre is csak akkor köt kardot, a mikor névnap van az udvarnál. Mindez pedig nem tréfa. Te tudod, hogy mik a végczéljaink? Azokhoz minden eszközt fel kell használni. – A magyar parlament is egy eszköz. A merre az megindul, viszi magával Ausztriát is…» – De most vegyen karjára: a vezér cotillont kiáltott, rajtunk a sor.

Leon ezúttal nagyon kicsinyre szabta az ellipsoid kört, hogy mentül előbb helyére érhessen Pompeiával.

– Szóljon közbe ön is valamit. A ki ránk ügyel, észre fogja venni, hogy mindig én beszélek önhöz.

– Igazolni fogja azt az önzésemet, hogy önt örömest hallom.

– Tehát aztán az atyám azt kérdezte a fejedelemtől: «De hát hogyan fogsz hozzá, hogy fiadat a házba behozd? úgy tudom, hogy a publikumot olyankor haranguirozni kell: pohárral és szóval.» – «A pohár meglesz, szólt Pratz Octavián; pénzt szántam rá eleget. Szónoklatokat a fiam nem tud tartani, hanem van neki egy igen jó barátja, a ki ért hozzá.»

– Az bizonyosan én vagyok.

– Szeretem, hogy kitalálta ön. Aztán mondá: «külömben is le vagyunk ennek a fiatal gentlemannak kötelezve.»

– Tehát annál fogva én vagyok az ő adósuk.

– Várjon csak, Nornenstein fejedelem nagyon sok jóakarattal van önhöz; csakhogy abban a hitben – mondom: tévhítben – él, hogy jóakaratot tanusítani gazdag embernek leginkább pénzzel lehet. Az ő terve princz Alienort az etelvári kerületben választatni meg, a herczeg befolyásával – és az ön vezetésével.

– Ah, tehát már emelkedem a sors létrafokán, már kortesvezérré kandidálnak.

– Teljhatalommal az affaire pénzügyi kérdéseiben.

– A mi a kortesvezérre nézve felér egy syndicatussal.

– Azután elmondtak előttem mindenféle cselfogást, a mikkel választások idején a választókat megnyerni, elfogni, elijeszteni szokás. Ezeket, úgy hiszem, sokkal jobban ismeri ön, mint én és azok az urak, a kik az mondják, hogy ők nagyon értenek a cselszövéshez. Hanem mi nők mégis jobban értünk hozzá. Úgy-e bár, azok után, a miket önnek elárultam, valódi megbántás lesz az, ha önt fel fogják szólítani, hogy vigye el princz Alienort az etelvári kerületbe megválasztatni: «Coute que coute». És én azt mondom önnek mégis, hogy fogadja el e megbizást. – (Vigyázzon! Ránk ügyelnek.) – Tegyen úgy, mintha egy szál jáczintot kérne a virágcsokromból s én azt kinálnám önnek. – Nos, elfogadja?

– A jáczintot nagy triumfussal, hanem a megbizást…

– Azt még inkább. Mondok önnek valamit. Ha beleviszi princz Alienort a választási mozgalomba, a hogy én a szinészt és a szinpadot ismerem, ő a fele játék alatt megszökik az előadásból, s akkor ön marad ott a helyén, kitűzi a saját zászlóját, s maga hozza el az etelvári kerület babérjait.

– Mivelhogy a tábornok ő nagyméltósága nincs jelen, a ki erre az obligát nevetést ismételje, engedje meg bárónő, hogy azt magam teljesítsem.

– Rossz helyütt alkalmazná ön azt. Ön ismeri jól saját értékét, s annak a helynek a nagy becsét is, a melyet a képviselői mandátum megszerez. Ön nem menne oda cselt szőni, áskálódni, hanem nyiltan és lelkesen küzdeni egy eszméért, a minek még most oly kevés előharczosa van; és a mely nekem és sokunknak egész lelkünket betölti. Mi a nem közönséges embert látjuk önben. – S ha önnek mondják azt, hogy a képviselői padhoz a miniszteri szék nem messze van: az nem hiú szólásforma. Lehetnek, a kik önben vélik feltalálni azt, a ki egykor maga után viszi Magyarország vitéz légióit: nem azokat, kik ágyúdörejtávolban táboroznak, hanem azokat, a kik előre mennek az igaz ügyért harczolni. De vigyázzon ön! Forduljon meg! A hölgykeringő járja; a herczegnőt látom közeledni: az önért jön.

Rafaela herczegnő valóban Leonért jött. Megszégyenítette. Ő egy fordulóra sem kérte fel a herczegnőt. Azért is egy hálósipkás cotillonrendet akasztott a mellére.

Mikor helyére ért vele, meg is feddé.

– Ön észre sem veszi hajdani ismerőseit. Nagyon elveszté magát az ezüsthajú tündér szép szemeibe.

– S az ország nehéz gondjaiba.

– Visszaadom önt napjának.

– Még nem, herczegnő.

Azzal Leon meghajtá magát a herczegnő előtt s egy lépést tett Livia felé.

A leányka elérté a közelítést s karjára támaszkodott. Leon vitte őt magával. Most már szemébe nézett. A táncz szilaj lejtése közben azt sugá Leon: «szeretsz-e még?» Livia visszasúgott: «örökké». – Senki sem hallotta mit sugdostak.

– Természetes! szólt csipősen Pompeia hazakerült tánczosához, ha a herczegnő elvitte önt, akkor önnek elválhatlanával is kellett egy fordulót tennie.

– De kedves gyermek!

– Én még sem értem a herczegnőt: mit akar vele? Úgy tartja, mint saját magát. Ezzel szerencsétlenné teszi szegény leányt. Főrangú úr nem veszi el, mert tudja, hogy szegény és nem magas születésű, szegény ember pedig nem mer hozzá közelítni, mert úrnőnek volt szoktatva. Én nem tudom, hogy mi lesz ebből?

– Én sem tudom bárónő.

A cotillonnak vége lett a legelmésebben szabályozott zürzavar után. Leon bucsút vett tánczosnőjétől s gomblyukába tűzte a nyert rózsaszín jáczintot, az Isten kegyelméből uralkodó bálkirálynők becsületrendjének csillagkeresztjét s a megfordulásnál szemközt találta magát Octavian fejedelemmel.

Ily nagy munka után a rendúr még csak nem is izzadt.

– Nos? hát? Lehet önnel még prózában beszélni? Ön tökéletes hódítást követett el. Láttam, ügyeltem önökre. Az egész cotillon alatt a többi férfitársaság nem létezett a bárónőre nézve: a cotillonjegyek mind ott maradtak a fauteuiljében heverve, felhasználatlanul. S mily hévvel beszélt önhöz, és milyen közelből! Hogy az ajkaival mit beszélt? az persze titok, hanem hogy a szemeivel mit beszélt? azt érthette, a ki rávigyázott. S még ez a virág is a gomblyukban! Tökéletes a hódítás. Már most csak törekedjék ön minél gyorsabban gazdag emberré lenni. Egyéb nem kell. Akarja ön, hogy bemutassam a bárónő atyjának? épen itt jön. – «Zárkány Napoleon úr.»

Falbenheim tábornok nem tagadhatta el, hogy Pompeiának édes atyja. Épen olyan világos szőke haja volt; szemöldei és szempillái hasonló fehérek, s à la Haynau bajúsza, mint két halászmadárszárny verte a levegőt röptében. Tíz érdemrend volt a mellén.

A kitünő hadvezér, miután a bemutatott úr nevének sem előtte, sem utána nem hallott semmi felvilágosító minőséget, csakis olyan fejbóllintással vevé tudomásul a bemutatást. A mit Leon rögtön észrevett s azzal katonásan, ujjai hegyét homlokához emelve, sietett a mulasztást készségesen utánpótolni; előadva minősítését:

– Kiszolgált egyéves önkénytes káplár a rezervában a hadseregnél.

Erre megmutatta neki a fogait a bajusza alatt a tábornok, a mi annyit fejezett ki nála, hogy elmosolyodott.

– Ön leányom tánczosa volt a cotillonban, szólt aztán leereszkedőleg. Látogasson meg egyszer bennünket.

– Élni fogok ez engedelemmel.

Azzal «jobbra át»-ot csinált és eldefilirozott.

A társaság oszlóban volt. Leonnak még alkalma nyilt a ruhatárban előkerestetni Pompeia burnuszát és capuchonját s azokat felsegíteni, azután sikerült neki három kengyelfutó fiatal óriás között a leggyorsabbnak lenni s éjben, ködben leghamarább feltalálni Falbenheimék bérkocsisát az urasági szekérvár között s azzal diadalmasan visszatérni és tartani a hintó ajtaját, a míg a tábornok úr kisasszonyát felsegíti a hintóba, s aztán becsapni az ajtót, jó éjt kivánni és megmondani a bérkocsisnak, hogy hova hajtson? a mik mind határozottan kitünő előnyök.

Pompeia, a mint hazaérve, éji toilettjét bevégzé, mielőtt nyugalomra tért volna, elővett egy dobozkát: olyanformát, a minőkben műkedvelő entomologok lepkegyűjteményeiket tartják. Azt felnyította. Sajátságos gyűjtemény volt az. Kártyából kivágott alakok, gombostűvel a doboz oldalához tűzve. Legtöbb a veres-alsó, de makk-filkók is feles számmal. Pompeia most elővette a patience-kártyát s kikeresett belőle egy «valet de coeur»-t, azt kis himzetollójával kinyírta a lapból; aztán hátuljára oda írt egy nevet: «Zárkány Napoleon».

Tehát csak «valet de coeur!» Csak a «szív szolgája».

Ezt is oda tűzte gombostűvel a doboz oldalához.

Olyan bizonyos volt már felőle.

A sok kártya-silhouette között van egyetlenegy, a «szívkirály» is; hanem hogy annak a hátlapjára minő név van írva? azt nekünk Falbenheim Pompeia nem mutatja meg.

Leon is hazatért: ő sem vetette magát az ágyra mindjárt. Előbb kivette a kebléből azt a medaillont, mely annak a védszentnek a képét rejti, a kivel ő tanácsot szokott tartani s a míg ahhoz beszélgetett, az is lassankint elmondott neki mindent szépen.

«Hogy Falbenheim Pompeia téged oly felötlően kitüntetett: az azt jelenti, hegy te egészen közönyös vagy rá nézve; de van valaki más, a kit féltékenynyé akar tenni te veled.

«Princz Alienort gúnyolta előtted, leszólta, nevetségessé tette. Tehát bizonyosan ez az, a kit szeret. Ez a «szívkirály.

«Nornenstein Octavian bemutat téged Pompeiának, őt magasztalja te előtted, tégedet ő előtte. Belétek akarja vitatni, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Még azzal is biztat, hogy majd valami országos hitelművelet alkalmával gyorsan szerzett vagyonhoz segít, s akkor semmi akadály sem lesz közöttetek.

«Ezt Nornenstein Octavian azért teszi, mert fél, hogy Alienor bele talál bolondulni Pompeia ezüst-arany hajába s fogva marad benne, mint egy légy.

«Alienor pedig aligha fogva nincs már. Ittasnak színleli magát inkább, csakhogy ne legyen a füzértánczban társa Rafaelának Pompeia láttára.

«Octavian pedig semmiképen sem engedi, hogy Rafaela megmeneküljön a játékból; inkább maga áll be fia helyett tánczosának. Tehát Rafaelát akarja Alienornak megtartani.

«Most azután kioldózik az egész cselszövény csomója. Ezért törekszik Pompeia meghiusítani azt a vállalatot, hogy Alienort az etelvári kerületben képviselővé megválaszszák, a mi őt a legszorosabban csatolná az Etelváry herczeg családjához, míg egy boszantó megbukás, visszalépés összeforraszthatatlan törést idézne elő közöttük.

«Te vagy az, a ki azt végrehajthatod.

«És így jösz bele, te, barátom Napoleon, ebbe a credoba, képviselőségeddel, miniszteri karszékeddel, honvédezredesi paripáddal együtt: – meg azzal a jáczinttal ott a gomblyukadban.»

… Ezeket beszélte az a parányi védszent abban a kis arany dióhéjban Leonnak.

Leon rázárta a képre a födelet, s «azután» megcsókolta azt, a hogy illik a sanctuariumnak csak az ajtaját érinteni halandó bűnös ajkkal, nem magát a szentet; azzal felkaczagott egyesegyedül magában, késő éjszakán.

«Hahaha! Főuraim és delnőim! Hahaha! Hiszen én magam is komédiás vagyok!»

Azzal elfújta a gyertyát, ágyába vetette magát és elaludt ringatás nélkül.

HADI TERVEK.

– Méltóságos, kegyelmes és excellentiás uraim! A nagy hadvezér Montecuculi azt mondta, hogy egy hadjárathoz három dolog kivántatik meg: pénz, pénz és ismét pénz. Én a most megnyitandó alkotmányos hadjáratra aláirok a magam részéről háromszázezer márkát; másik háromszázezer márkát a rendúri egyesület részéről. Kegyelmes herczeg Etelváry, méltóztassék az aláirást folytatni, s az ívet a többi főuraknak körüladni.

(Tíz percz mulva visszakerül az ív a mediatizált fejedelemhez.)

– Az eddig aláírt összeg tehát körülbelül két millió forint. Vannak azonban még távollevő ügybarátaink, kik részvételükről biztosítottak, több főpap hozzájárulása az elmaradhatlan események közé tartozik, az is be fog bizonyulni, hogy a «cassa nemonis» nem ábrándkép. Innen könnyen kitelik a harmadik millió. A negyedik millióra bizton számíthatunk több barátságos bécsi bankárház részéről, kik vasúti vállalkozás, s országos hitelműveletek érdekegysége által vannak ügyünkhöz kapcsolva; némelyiknek legolcsóbban teljesíthető vágya: csupán a magyar nemesi czím megnyerése.

Borcsák Timót prépost úr nem állhatta meg, hogy azt az észrevételét ki ne mondja, hogy mégis égrekiáltó: annyi tenger pénzt a tisztelt választók torkába beletölteni. A rendúr megnyugtatá őt azzal a mondattal, hogy «a háború nem történik meg vérontás nélkül, s ott is minden egyes elesett ember annyi pénzbe kerül a hadviselő félnek, mint egy megválasztott képviselő. Minden halottra negyvenezer forint hadiköltség jut. Ennyit egy képviselő is megér. Van eszerint eszközünk eddigelé száz darab képviselőt hozhatni be, a ki saját zászlónkat fogja követni.»

– Lássuk magát a zászlót!

Az is kibontatik.

A jelenlevő főurak, egyházi és világi méltóságok fölöslegesnek tartják egymástól parolát venni előlegesen, hogy nem árulják el a titkot: hiszen a nélkül is «noblesse oblige».

A programm érthető, világos, és mindent magában foglaló. Ezüst táblájú tokba van foglalva: ezért neveztetik ezüst könyvnek.

A legtöbben jól ismerik már annak tartalmát. Csak néhány faluról jött adeptus kiváncsi azt végigtanulmányozni. E kiváncsiak közé tartozik páter Timót, az etelvári prépost.

Kilencz szakasza van a sybillakönyvnek. Első szakasz: vallás és nevelési ügyek; programm: az œcumeni concilium határozatai, az encyclika. (Ezt még érti páter Timót.) 2-ik szakasz. Sajtóügy; prgramm: az index, a syllabus s hirlapokra nézve a párisi szeptemberi conventió, a megintési rendszer. (Már ezt nem egészen érti.) 3-ik szakasz. Alkotmányügy; programm: a soproni XII. pont. (Hát azokat ki adja elő?) 4-ik szakasz: hadügy; programm: az innsbrucki megállapodás codicillusa. 5-ik szakasz: bankügy; financziális kérdések; programm: a vöslaui értekezlet eredménye. 6-ik szakasz: kereskedelmi, vám, vasút-kérdések; programm: a badeni összejövet cartellja. 7-ik szakasz: nemzetközi viszonyok; programm: a frohsdorfi entente cordiale reciproque. 8-ik szakasz: külpolitika és socialis kérdések; programm: a heidelbergai rendúri gyülés jegyzőkönyve. 9-ik szakasz: európai véd- és dacz-szövetség; programm: a gasteini entrevue corollariumai.

– De hát én ezeket megtudva, épen oly okos vagyok, mint azelőtt. Mondá ki igazmondó őszinteséggel véleményét pater Timót.

– Vannak, a kik egész fenékig értik a dolgot, főtisztelendő úr, nyugtatá meg az elnök; mire néhányan a jelenlevő celebritások közül komolyan bólintának fejeikkel, a többi pedig hallgatott, nehogy kinevessék tudatlanságáért, mint ezt a faluról jött papot.

«Encyclica, index, konventió, punctatió, codicillus, resultatum, cartell, entente cordiale, protocollum, corollarium! Ki megy ennek mind utánjárni a vaticanba és a többi helyekre? talán nem is találna rá ottan azokra az urakra, a kik útbaigazítsák, hogy hol keresse ezeket? Inkább aláírja az ember, s elhiszi, hogy a kiknek a neve az ezüstkönyvbe belekerült, nagyon jól tudják, hogy mit cselekesznek.

Következik a táborkar megalakítása. Elnökség, jegyzők, pénztárnok, szűkebb bizottság.

Azután kerül napirendre a leendő harcztér topografiai felvétele.

A magyar képviselőház padjainak négyszáznegyvenhárom ülése van, melyeknek ugyanannyi választókerület felel meg a térképen. Vannak különböző nagyságú, kaliberű, nemzetiségű, vallású választókerületek. Vannak drága és olcsó, szabott árú és ingyen megkapható választókerületek. Vannak kerületek, melyekben az alkotmány iránti buzgalom hihetetlen nagyfokú szomjat szokott felkölteni, mely okvetlen eloltásra vár; vannak olyanok, a mikben húsz szavazó jelen meg a választásra; megint olyanok, a mikben nyolczezer szavazót kell összehordani tíz mértföldnyi kerületből szekéren; vannak lelkes, tántoríthatlan választókerületek, kik tűzbe, vízbe mennek a kedvencz vezérükért, megint olyanok, kiknek minden választáskor új képviselő kell; vannak választókerületek, a mikért egész niebelungenharczot kell folytatni, aztán megint olyanok, a miket el lehet lopni. A jó hadvezér első feladata azt kikémszemlészni, hogy melyik kerület meghódítható? második kérdés, hogy ki által meghódítandó? ki ott a «possibilis» ember? Mert nem minden ember mindenütt possibilis. Ahhoz sajátszerű combinatió kell, mint az orchidæák, calceolariák tenyésztéséhez: saját lég, saját talaj, saját composttrágya és alkalmas plánta.

A haditanácsnak az a legnehezebb feladata: «possibilis» embereket állítani fel a «disponibilis» kerületekben. A többi azután az alvezérek dolga, kiket «kortesvezérek»-nek neveznek, mely szó valószínűleg a spanyol «cortes»-től származik, s egyike azon idegen szavaknak, a mikhez a nyelvújítók szentségtelen keze még nem mert hozzányulni.

Ez terhes munka, nem képzelné az ember, hogy mennyi időt vesz igénybe. Az egy olyan statisztikai tanulmány, a minek pontos összeállításáért végtelen hálára érezhetné magát lekötelezve az egész tanulmányos világ, az ezzel foglalkozó szakférfiak irányában. Ez a tudomány igen sok paragraphusra oszlik. Bár bizonyosak vagyunk felőle, hogy véghetetlenül untatni fogunk vele mindenkit, kivéve a szakférfiakat és (miért ne mondanók?) a szakhölgyeket; mégis az utóbbiak kedvéért nem mulaszthatjuk el, hogy legalább a fejezeteit el ne mondjuk e katechismusnak.

I. Kérdés. Mennyi a választók száma most? mennyi volt a mult összeiráskor? (Ebből tudható meg, ha fogyott-e, vagy szaporodott? hogy jó adófizetők-e azok, vagy rosszak? következőleg kell-e oda pénz és mennyi?)

II. Minő vallásfelekezet mekkora contigenst szolgáltat e számhoz?

III. Minő nyelveken beszélnek ott? (Ennek eldöntésétől függ, hogy pálinkát kell-e oda küldeni, vagy bort?)

IV. Hány község tartozik hozzá? Azok megint micsodások?

V. Hány volt a többsége a mult választásnál a győztesnek?

VI. Mit igért nekik, a miért megválasztották? s mit nem tartott meg?

VII. Mibe került neki átlag egy szavazat?

VIII. Ki ott a nagybirtokos, a ki feles kukoriczaföldekkel rendelkezik?

IX. Melyik párton vannak a mózes-hitű polgártársak? Vannak-e felmondható bérleteik?

X. Milyen számarány van a pártok között?

XI. Hány szavazatot lehet az ellenpártból reclamáczió útján kitörültetni? (Ez a legolcsóbb agyonverése az eleven embereknek.)

XII. Vannak-e ellenjelöltek? jelöltaspiransok? jelöltségért duzzogók, s más efféle gyanús személyek a kerületben?

XIII. Ha vannak, mi hibáikat lehet felfedezni? Mi puhatolható ki ellenük egész életük lefolyásából?

XIV. Vannak-e hires verekedők, a kikkel meg lehet rémíteni az ellenpártot, hogy otthon maradjon?

XV. Kik a legnevezetesebb népvezérek ott helyben? s mit kell nekik igérni, hogy szolgálataikat rendelkezésre bocsássák? hivatalt, vagy készpénzt?

XVI. Ki a választási elnök? és a mi emberünk-e az?

A nagyméltóságú bizottság mind e kérdéseket esetről-esetre tüzetesen megvitatni el nem mulasztotta, s oly szerencsésen oldá meg feladatát, hogy három napi permanens ülésezés után már csak az etelvári kerület maga volt hátra.

Az értekezlet feszült várakozással leste az elnök szavait, ki előtt egy hoszú lajstrom állt, tele kék és veres irallal aláhuzott nevekkel: abba sokat nézegetett, valjon kit fog jelöltül hangoztatni?

Ő magassága nagyon törni látszott a fejét. Összeránczolta a homlokát, s felnézett a plafonra.

Ekkor felemelkedék székéből Kolompy úr, ki ott mint jegyző működött s engedelmet kérve nagy vakmerőségeért, melyet mentsen ki az ügy iránti nagy buzgalom, e véleménynek adott kifejezést:

– Több hű elvtársaink nevében is bátorkodom azon ajánlatot tenni, hogy ha az etelvári kerületben diadalunkat biztosítani szándékozunk, ez csupán egy névnek ægise alatt lehetséges, s e név nem más, mint Princz Nornenstein Alienor.

– Ahaha! uram; kiáltá fel az elnöklő rendúr, szerteszórva kezéből plajbászt és lajstromot, ön talán csak tréfál? Az én fiam! Egy gyermek-ember! Egy tudatlan ficzkó. Egy ilyen magas hivatásban! Mit gondol?

– Bocsánatot kell kérnem ő magasságától, hogy ezúttal vakmerő vagyok ellentmondani, de az ügy szentsége kényszerít felemelni szavamat még azon veszélylyel szemben is, hogy ő magassága neheztelését magamra vonjam. Hazánknak új, ifjú erőkre van szüksége, s egy ilyennek ismerjük mi princz Alienort, a ki mind éles elméje, mind széles ismeretei, mind magas állásánál fogva országgyülésünk legkiválóbb díszei közé fogna tartozni. Nekünk áll legfőbb érdekünkben, hogy hazánknak ily kedves fogadott fiát ily erős kapcsokkal lánczoljuk le hazánk földéhez, s a Nornenstein-nevet kitörülhetetlen betűkkel írjuk be nemzetünk aranykönyvébe.

E szép beszédet itt-ott helyeslő mormogás követte.

– Nagyméltóságú uraim, szólt erre Nornenstein Octavian mély megilletődéssel: ha az ajánlat csakugyan komolyan van értve, akkor én kénytelen vagyok e termet elhagyni, s felkérni ő kegyelmességét, alelnökünket, herczeg Etelváryt, hogy foglalja el az elnöki széket, mivelhogy én magam nem elnökösködhetem akkor, midőn a gyűlés családom tagja fölött határoz.

Azzal fölkelt az asztalfőről, s elhagyta a szobát. Helyét Etelváry herczeg foglalta el.

– Főtisztelendő prépost úr legjobban felvilágosíthatná a tanácskozmányt az etelvári kerület viszonyairól, szólt Kolompy úr, páter Timótot apostrofálva.

Páter Timót egy kicsit vonogatta a vállait, de végre is átlátta, hogy itt nem lehet azzal felelni, hogy «non sum paratus», hát csak rászánta magát.

– Hiszen ha parancsolnak velem kegyelmességtek, én elmondhatok mindent, úgy, a hogy van; de én csak igazat fogok mondani. Ha megengedik?

Felhatalmaztatott rá, hogy mondjon hát igazat: ha már nem tud máskép.

– Tehát az elején kezdve mondhatom azt, hogy az etelvári kerület a mult választásoknál is mindig rossz kerület volt, mindig megbuktunk benne, akárhogy felhasználtunk minden rendelkezésünkre álló eszközt. Az arány ez: 1900 választó közül 900-nál többet mi soha nem tudunk összeszedni. Ez a mi négy hű községünkből telik ki, melyek névszerint, Már, Bátok, Kopron és Csiva. Ezek, ha lefoglaltatnak, bizonyosak. Ellenben meghódíthatlanok Turó, Gezetlen, a kik nyakas kálvinisták, s maga a választókerület központja és választási helye, Sipota mezőváros, melyben dominálja az egész lakosságot a csizmadia és fazekas iparüző osztály. Ezeket semmi pénzen megvenni nem lehet. Ez kurucz nép, a kit megijeszteni sem lehet. Próbáltuk őket már megszöktetni is a választástól, olyan formán, hogy elzárattuk őket a katonasággal a várostól ki a mezőre, a hol még csak vizet sem kaptak, s elébb a mieinket szavaztattuk le; de azok meg sem mozdultak onnan, étlen, szomjan kiállták, s leszavaztak az utolsó emberig; még a kolerabetegeiket is felhordták szavazni. Egy ott halt meg a választás színhelyén, öt perczczel azután, hogy a szavazatát beadta. Tehát ezer áll kilenczszáz ellen. Most még egy újabb veszedelem is fejlődött ki. Az eddig megválasztott képviselő: Nagybaróty Sámuel, régi fajta, balközépi ember, vonakodik a jelöltséget újból elvállalni; beteges voltát vetve okul; de a mi nem igaz. Inkább az áll, hogy a menyecske féltékeny, s nem igen szereti, hogy férje abban a veszedelmes Pestben mindenféle csábító alkalmaknak legyen kitéve.

(Általános derültség.)

– Erre a neszre, hogy a balközépnek nincs jelöltje, hirtelen ott terem a szélsőbal, valami Karakán Absolon személyében.

– Ah! az én volt munkatársam.

– No ezt szépen kinevelte az úr, mondhatom. Bezzeg tud az a nép szája ízén főzni. Igér ez a népnek olyan dolgokat, hogy az embernek a háta borsódzik tőle.

– Be kell őt fogatni, mint lázítót!

– Jó lenne; de van ám neki annyi emberi esze, hogy a piacz közepén, a népgyűlés előtt nem mond el semmit, a miért a hatóság rátehetné a kezét a gallérjára, hanem kijár a mezőre, a tanyára, ott ül össze az egyes gazdákkal, azoknak mondja el a mit tud, azok megint tovább adják; már van neki négyszáz szavazója, s nem tudom, hogy nincs-e közte a mienk is? mert nagyon megérthető igéreteket osztogat ám, a mik erősen hasonlítanak a communismus tételeihez.

– Fel kell világosítani a népet.

– Hiszen ez az, a mit én is mondok. Szükséges volna egy olyan férfiút állítani e veszélyeztetett helyre, a ki mind szóval, mind tettel meghódítaná a közönséget. Azért ha még egyszer megengedik, kegyelmes uraim, hogy egy kis igazságot elmondjak, csak akkorát, mint egy mustármag: tehát nem tarthatom titokban, hogy akármilyen derék és eszes ember legyen is az a princz Alienor, de az Isten áldja meg őtet, a mint azt a szót kimondja a népgyülésen, hogy «Tisztelt polgártársak!» s a nép meghallja, hogy nem tudja az «r»-et kimondani, mind fölkiált rá, hogy «köpje ki a szájából azt a kását, úgy beszéljen!» s azzal vége van.

E nyilatkozatot elfojthatlan közderültség követte.

– Ne aggódjék e miatt főtisztelendő úr, szólt a nyugalom helyreálltával Kolompy úr. Van arról már gondoskodva kellőleg. Mint hajdan a bölcs törvényhozó Mózest, ki maga dadogott, kisérte az ékesszóló Áron, Princz Alienort, a mi legügyesebb, legbátrabb, népszerűbb barátunk fogja jelöltségi körútjában kisérni, a ki majd meg tudja nyerni hathatós szóval is a kedélyeket, s leveri a Góliátot.

– S ki legyen ez a nagy férfiu?

– Zárkány Napoleon.