JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXII. KÖTET

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

A KIK KÉTSZER HALNAK MEG

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ: A «TEGNAP»

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

ELSŐ RÉSZ
A „TEGNAP“

ABBAN A TÓTOK ORSZÁGÁBAN.

Szokás a képcsoportozathoz tájképeket is adni staffagenak, a miknek rendeltetésük az, hogy festményben nem nézik, regényben nem olvassák. Ennek a mi történetünknek a vidéke azonban úgy össze van nőve magával az eseménysorozattal, hogy együtt játszik vele; sőt befolyást gyakorol rá.

Vannak vidékek, a miknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, a miknek multja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe.

Pozsonytól fölfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy. Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, a mit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak; egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerübb városai, egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve; a lombfedte hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harczi védelemre szánt sánczművek közé fészkelve s benn renaissance-kori franczia ízlésű pompával berendezve; körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyuri bőkezüség alkothatott valaha, hattyus tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad-csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, a mikből még csak nem rég halt ki az élet: a dült falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók, az egyesült családok czimer-pajzsai, miket a szárnyas nemtő Hymen ölel össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a geniust; ott vannak még a leomlott erkélyek helyén a művészien faragott caryatidák, s a históriai falak tele irva, vésve már az ujabb kor látogató Kiselakjainak neveivel.

S e holt falak története még oly közel van.

Itt borong a dült vár, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kisért. Szűzlányok vérében szeretett fürdeni, attól lett oly fehér. Még bejárható a pincze, a hová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifju lovag lakott, a kinek kedveért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, tul a hegyeken, a hol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arcz oly szeliden néz le ránk, mintha csak azt kérdené: «hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürdöttem, hát vétek az?»

Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bércz, mint egy óriási erratikus szikla, melynek tetején egy «bolond» szavára emeltetett várat egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta.

Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az; itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát s harczolt vele az uralomért, mint egyenrangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és a cseh ellen s ketten se birtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha.

Jön utána a másik: a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, a hová a leghatalmasabb összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot. Az volt a terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt s úgy ragadják magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki s a boszuálló fejedelem tőből széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas főurak elmultak. Idegen kastélyok czimertermeiben néz le még ránk a kékszemű szőke Petrőczy, a kié a vár volt, s a délczeg Tököly, a ki azt végsőig védte.

A tulparti hegyeken átellenben fehérlik, mint egy óriási mausoleum, a büszke Oroszlánkő, s a völgyszoros vágánya közül kimagaslik a hirneves «Temetvényi» sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára s a merre csak a Vág kanyarodik, mindenütt előtünik egy-egy várrommal királylyá koronázott hegytető. Az alatta levő falunak csak keresztneve van «Podhrágy», a vezetéknevet a vár adta hozzá. Lednitz, Sztrecsény, Lietava, Hricsó: holt nevek már.

Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harcz legzajosabb küzdtere. Várait minden időben hatalmas dynasták lakták, birtokaikra nézve kis királyok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyüjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vivták meg döntő csatáikat. Ágyúik dörgése áthangzott a határon. Váraik ormairól szép, derült időben odamutogattak a várurak a láthatáron kimagasló bécsi Szent István tornyára: «oda megyünk!»

Aztán az égborulat eltakarta előlük a csalképet; a zivatar letörte váraik ormait. Ott látni még a «Kuruczsánczot», melyben Rákóczy lova elbotlott a végzetteljes ütközetben, s e bukással vége lett az egész fényes álomnak, mikor már annak kilencz-tizedrésze való volt.

Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként feladottaknak adtak új gazdákat, idegeneket. A nagyszerű rovnyai parkban a «Száz hársfa», miket Rákóczy ültetett a zborói «Sub centum tiliis» másodlatául, egy Aspremont «szivének» siremlékét árnyékozza most be: a magyar fejedelmi gazda hamvait ott égeti a verőfény a Pontus partján. Új urak, új dynasták kerültek a régiek helyébe.

Azok sem öröködtek meg. Egyiknek a czimerét felváltotta a másiké a várkapun, senkinek sem volt maradása. Ezek a rengeteg birtokok, a mik közül egynek-egynek a határát a névadó vár ormáról nem lehet belátni, nem akarják megtűrni az új gazdát, valami fekszik e tájon. Csák Máté büszkesége, Petrőczy daczolása, Tököly rajongása, Rákóczy honszerelme, Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor őrjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a fáról a levéllel s újra kihajt a bimbóval: együtt örökli azt a hanttal, a kővel, a kalászszal, a patak vizével az új ivadék s ő is elmegy arra, a merre a szél fújja s megint visszatér abban a ködben, mely a tájat elüli.

De nemcsak a nagyurak hagytak maguk után siremlékül felséges várromokat; a koldus remetének is ott áll a romemléke, s romnak a koldus háza is olyan szép, mint a herczegé. Az elpusztult zárda kőfalai ott tükröződnek vissza a zátonyos, sima víztükörből; csak a remete barlangja alattuk maradt meg épen. Ott van a penészes szobor is egy oduba kuporodva. A nép azt hiszi, hogy ő maga az, a szent, kővé válva a hosszú időtől.

S aztán még távolabb, a folyam mentével szemben, a mint a szulyói völgy elzárja a láthatárt, ott meg már mintha a titánok építkeztek volna s azoknak a palotáját döntötte volna romba egy Isten, egy mennyei császár: az egész vidék átalakul egy rémtornáczczá; tornyok, piramidok, obeliszkek egymás mellé rakva, meg ledöntögetve, egy gigasi Bábel, a minek a története a Nephitimekkel együtt az æoceneben veszhetett el. Mindennek változni kell e tájon: az óriások temetője ez itt!

Csak kettő marad megörökülten: a szálfa és a kis emberek.

Mind a kettőnek jó talaja van itt.

Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. S azokhoz is annyi emlék van kötve. Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot egészen betakarja, Lorándfy Zsuzsánáról susog; amottan Rákóczy hársfái hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét, sárgult falevélben; ott az útfélen áll egy terebély hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak czimerét ékíti s prædikátumául szolgál, tehát századokkal régibb nemes, mint urai. Itt van a kilencz iharfa, egyetlen egy törzszsé nőve, a miket egy nagy úr hajdan, a reformatió kezdetén, összefont gúzsnak, s azt mondá az új vallás fölvevőinek: «No ha ezt elültetitek így és megéled, ha élő fa lesz belőle, akkor marad meg a ti vallástok is ebben az országban!» S lett belőle egy élő kolossz. Ott pompáznak tőle nem messze a «Kálvinista Nádor» vérpiros virágú gránát-almafái, mik a szabadban tenyésznek; a római Monte Marion nem látni hatalmasabb példányokat. Ott zizeg a szélben kedvencz sabinai borókafája, mely másutt e vidéken csak cserje, itt fenyőnyi szálfa. Nem hordják el már az ágait szép leányok, vén boszorkák gonosz bűvitalnak. És alatta most is ott áll még az öles átmérőjű palakőasztal, melyre a dominium utolsó előtti urának a mostani leszámlálta a három milliót, mind aranyban!

A főúr elmult, az arany elmult; a fa megmaradt, még a levelét sem hullatja el télre.

És aztán megmaradt a nép.

Csodálatos egy népfaj ez, a mihez foghatót nem találni ebben az országban.

Szegényebb és szaporább, mint hogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a dervis; nem szolgálatba állni, mint a helveta, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában övé az utcza, kész szállása, a házküszöb. Ismeri e vándor alakokat Páris úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, meg Asztrakánig. A mi pénzt összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsuptető alá s javítnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva, megtanulnak angolul, francziául, németül, törökül, perzsául annyit, a mennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És épen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harczoltak Rákóczyval végső csatái alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sánczot Szent-Tamás első megrohanásánál.

Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon jól tudják s vérzeni is tudnak érte.

Még többet is: türni és dolgozni is tudnak érte. Más népfajt képeznek s mégis egygyé vannak forrva azzal a gentryvel, mely kezdettől mostanáig oly hű volt nemzetéhez, mint áldozatkész a szabadságért, s melyet mi furcsa tájkiejtéseért annyiszor kigúnyolunk s mely azért nem neheztel. Itt van a «tótok országa».

Tájképünket az ő krumpli és pohánkaföldeik, az ő szilvásaik, káposztás-kertjeik, kender- és len-táblácskáik, az ő pirosvirágú paszulylyal, selyem tökkel befuttatott zsupfödelű házikóik egészítik ki. Tengeri és szőlő ott már nem tenyész; délnövényeket csak a főurak nevelhetnek, a kik télire üvegházat rakatnak a gránát-almafa fölé. Ezen a földön tiszta buzát nem aratnak már. Azért mégis víg dal hangzik végig a mezőn.

Most már vasút kanyarog át a völgyön. Mikor a vágtató vonatról az elragadó panorámán végigtekintünk, a láttani csalódás azt a káprázatot játszsza velünk, mintha a távol hegyhátak, rengeteg erdőikkel, mind futnának egymás alul, tornyos épületeikkel, váraikkal; a sík lapály pedig csendesen bontakoznék az alatt boglyarakta mezőiből, zöld vetés szalagjaiból, a miken jókedvű nép hangyamunkája foly, egy örökké ugyanazon képpé.

Miért futnak azok a nagy erdős hegyhátak, váraikkal együtt? s hová futnak olyan nagyon? Erről beszél a mi történetünk.

Először elmondja, hogy mi történt «Tegnap», azután meg azt, hogy mi történik «Ma?»

ILLAVAY FERENCZ URAM TÜKRE.

Illavay Ferencz uramat, mikor életünkben először találkozunk vele, azon a foglalatosságon kapjuk, hogy tükörbe néz s azt húzamos időn keresztül folytatja.

A mi elég terhelő körülmény egy férfi jellemére nézve.

Azonban három rendbeli igen erős mentségünk van a számára.

Az egyik az, hogy borotválkozik. Ez nem történhetik meg tükör nélkül. A ki ehhez szoktatta magát, az kénytelen mindennap találkozni a saját ábrázatjával, akár tetszik az neki, akár nem.

A másik mentségünk a «fiatal ember» számára az, hogy ő ezen a mai napon épen vőlegény. Az udvaron várja négylovas hintó, mely őt még ma délre átröpítse az eljegyzési ünnepélyre, szeretett menyasszonyához Dolnavárra. Vőlegény korában pedig már csak minden férfi embernek megbocsátható, ha a tükre előtt hosszasabban hivalkodik.

A harmadik mentség pedig maga a tükör.

Mert ez nem olyan tükör, mint más becsületes tükrök szoktak lenni, hogy az embernek olyan kellemetes arczot mutasson vissza, mint a milyennel őt szembe nézi: nem, ez egy csufondáros, torzképvágó tükör, mely a belenézőnek a száját félrehúzza, a szemét feltolja, az orrát félrefintorítja, minden vonását kiforgatja a rendes formájából, úgy, hogy penitenczia azt az embernek végig kiállni, a míg megborotválkozik belőle.

Hanem hát ez a tükör: ereklye.

Ferencz úrra az édes anyjáról maradt az, a kinek viszont annak az édes atyja vette azt Vágujhelyen, a vásárban: ajándékul, mikor menyasszony volt. Akkor kezdtek divatba jönni az olyan összecsukható, fiókos toilette-tükrök. Olyant vett egyet látatlanban a jó Opatovszky Mátyás egy szlatinai üvegestől Borbála leánya számára. Csak akkor tünt ki, hogy mennyire rászedte az üveges, mikor a leánya belenézett a tükörbe s majd elejté, úgy megijedt a maga képétől. De már a vásár megvolt, a tükröt nem lehetett visszaadni, mert az üveges odább ment egy országgal. Azonban megvigasztalta a leányát Mátyás úr. – Látod leányom, ez a tükör épen azért lesz jó neked. Mert mire való a tükör? Arra, hogy az ember meglássa belőle, nem borzas-e a haja? nem maradt-e valami piszok az ábrázatján? azt ez a tükör is megmutatja. Ellenben nem fogja neked azt hazudozni, hogy valami szép vagy; sőt az ellenkezőről fog mindig meggyőzni, s az nagyon jó, hogyha van az embernek egy igaz barátja, a ki mindig megmondja a szemébe az igazat.

És úgy történt, Opatovszky Borbála az ő férjével Illavay János urammal egész holta napjáig igen boldog életet élt s azt jó részben ennek a tükörnek köszönheté. Sokszor emlegette ezt a fia előtt. «Megbecsüld ezt a tükröt, reád hagyom: engem sok veszedelemtől óvott meg. Akármi indulat vett erőt rajtam, csak a tükrömbe néztem bele s jó tanácsot kaptam tőle. Mindig azt mondta: hátha magadban van a hiba? El ne pusztítsd ezt a tükröt. Te is sok hasznát veszed az életben.»

Meg is tartotta az ereklyét Illavay Ferencz hiven és soha sem borotválkozott más tükörből. Pedig lett volna módjában akár Velenczéből hozatni akkorát, hogy talpig meglássa benne magát.

Egy mindennapi nélkülözhetlen jó barát volt az rá nézve: egy zsebbeli kritikus.

S oh milyen jó, milyen áldott szer ez a kritika!

«Hátha magadban van a hiba?»

Ha minden embernek volna egy ilyen fintortükre, a mely naponkint azt mondaná a szemébe: hátha magadban van a hiba? felére leolvadnának a háborúk, egy negyedrészre a házastársi czivódások, egy nyolczadrészre a párbajok s tizenhatodrészre a processusok.

«No, már most hát azt hiszed, hogy ugyancsak szép legény vagy», mondá a csufolódó tükör; «egészen vőlegénynek való ábrázat! Hát hiszed, hogy ekkora nagy fejjel lehet valakibe szerelmes egy leányféle? Alig van valami nyakad. Micsoda homlok! Faltörő kosnak hatalmas előrész volna. Meg ez a két vastag szemöldök, a mi csaknem összeér! Nem látod, hogy a kis gyerekek elbujnak előled az ajtó mögé. Jó volna, ha ezt a gömbölyű képedet így meg lehetne nyujtogatni, mint a hogy én teszem. Vagy ha ezt a felvetett szájat lehetne maszkirozni valahogy azzal a sertebajuszszal. Egyébiránt akármit csinálsz is a képeddel, az általános kifejezést: ezt a mogorva együgyüséget el nem űzheted róla. A legrosszabb hybrydum ez. A jámborság vegyítve a vadsággal; a komikum és az ijesztő együtt. Egy Herkulesfő, a melyikből Pan-szobor lett. Aztán te már most mégy jegyet váltani? Azt hiszed, hogy szeretnek, azért, mert magad szerelmes vagy? Ugyan valld meg igazán, ha te volnál az a szép kis leány, azokkal a bogár szemekkel, szépnek találnád ezt a képet, a mi most rád néz? No, nevess egyet, hát akkor milyen vagy?»

E néma társalgást félbeszakítá a postakürt szava, a postaszekér ott állt meg a ház előtt, bizonyosan hivatalos levelek jöttek: Illavay Ferencz úr volt a központi járás főszolgabirája. A hajdu jelenté az ajtón keresztül, hogy sürgős levelek érkeztek.

– Hát csak tegye le az asztalomra a kanczelláriában.

Bizony olyan sürgős levél nincs a világon, a miért az ember félbeszakítsa a nyakravalója csokorkötését, mikor a jegyváltásra készül, mert szépen csokorra kell azt kötni, azt a szép ujdonatuj tarka selyem nyakravalót s ez nagy munka egy olyan embernek, a kinek nem ez a kenyere.

A tükör pedig tovább is gunyolódik.

– Bizony pedig az egész előnyöd az, hogy főszolgabiró vagy. No, no! Ne képzeld, mintha azzal derekabb ember volnál, mint más, hanem csak azért, mert a főszolgabiró mindig úton van, ritkán alkalmatlankodik odahaza a maga házánál s az igen kellemetes minőség egy olyan férfinál, mint magad!

– Tudsz-e még valamit? (Még a haját is rendbe kellett hozni, mely olyan sűrű volt és kemény, hogy alig fogta a fésű.) Tudott biz az. Most meg az orrát nyujtotta meg hosszúra.

– Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláczió. Csak már valami okosabb neved volna. Ferencz! Most épen divatja van a nevek megmagyarosításának. Rudolfból csinálnak Rezsőt, Ferdinándból Nándort, Benedekből Bánkot, Péterből Petőt, Jánosból Ivánt, Albertből Bélát, Victorból Gézát, Juliusból Gyulát, Augustból Ágostot, Edmundból Ödönt, Eugenből Jenőt, Benjaminból Benőt, Ernesztből Ernőt, Fridrikből Frigyest, Maximiliánból Miksát, csak a tiedből nem lehet csinálni semmiféle regényes hangzású nevet. Már a keresztvízzel a fejedre volt kitöltve, hogy unalmas, prózai ember legyen belőled.

Többet nem beszélhetett a tükör, mert ott hagyták.

– No hát lássuk azokat a névnapi gratulácziókat.

Ferencz átment az irodájába, a hol halommal álltak a most érkezett kisebb-nagyobb és legnagyobb levelek.

A csomag tetején volt legfelül a legkisebb.

De ennek láttára nagyot dobbant a szíve. Ismerős volt előtte még a papirja is, még a borítékja is annak a levélnek! Hát még az irás a czímzeten! Azok a finom gyöngyszem alakú betűk! Ez az ő irása. A szép jegyesé. A kinek a számára most viszi a gyűrűt magáral. De hát miért ír ma? Mikor néhány óra mulva úgy is találkozni fognak. Nem várhatta be, míg megérkezik? előre küldte üdvözletét? Mit írhat most?

Nehéz kezében reszketett az olló, a míg fölvágta a levelet.

Ugyanazon szép finom gömbölyű betűk; de minő emberölő méreg a tartalmuk.

«Tisztelt uram!» (Már maga a megszólítás.)

«Későn bár, de mégis elég jókor, meg kell tennem ön előtt azon nyilatkozatot, hogy szívem már nem szabad. Ha önnek ezzel keserűséget okozok, higyjen rossznak, s akkor el fog felejteni. Minden ámítás volt. Ne kivánjon többet megtudni. Elhatározásom megmásíthatatlan. Mi egymással többé nem találkozhatunk soha. Isten áldja meg önt. – Julia.»

Ferencz csak lerogyott a székébe.

Eltakarta nagy tenyerével az arczát, s csak széles, erős mellének görcsös rángatózása árulta el, hogy sír.

– Minden ámítás volt! A gyöngéd suttogások, a szemérmes epedés sohajai, az ábrándteljes séták a napsütötte ligetben, a bizalmas együttlét ezer bohó tréfái, az örömrepdeső fogadás hosszas távollét után, az édes tervek a jövendőre, a mosoly, a köny, a kézszorítás, az elpirulás, még a lopva adott búcsucsók is: záloga egy élet boldogságának, mind csak ámítás!

Hát ilyen az asszony! Hanem az asszonyon túl férfi is van! Azt irják: «Szivem már nem szabad»; no hát lássuk azt, a ki elrabolta! Ha nem megyünk kézfogóra Dolnavárra, hát menjünk ökölcsapásra! Ide ficzkó! akárki vagy.

A széles vállak csak úgy feszültek, a kemény izmok majd szétrepesztették a vőlegényi attilát.

Igaz! Az ökölcsapáshoz nem kell se ezüstgombos attila, se bársonymellény, se selyem nyakravaló.

Ledobálta magáról a parádés öltönydarabokat szerteszét a földre. Ide a fakó viselet is megteszi, meg a fekete nyakkendő.

Hanem azért a fekete nyakravalóért még egyszer oda kell állnia a tükör elé.

– No most vagy még csak igazán szép gyerek, ha tudnád! beszél hozzá az a zsebbeli kritikus. Milyen jól illik a képedhez ez az emberevő agyarkodás. Hát nem megmondtam előre, hogy el vagy ámítva? Senkisem ámított, magad ámítottad magadat. Hát van rajtad mit szeretni egy szép leánynak? Te csak olyan után láss, a ki már másnak senkinek sem kell. Hát már most miért dühösködöl? Mert az mást szeret, a ki bizonyosan szép fiú. Hát aztán, ha azt a szép fiút összekaszabolod, kevésbbé fogsz csúf lenni, mint most vagy? Még meg kellene inkább köszönnöd annak a leánynak, hogy őszintén felvilágosított a veszedelmedről, a míg a nyakadba nem került a guzs. Hiszen tehette volna, a mit sokan tesznek, hogy a kezüket az egyik embernek adják, a szivüket a másiknak tartogatják. Férjhez mehetett volna hozzád, s aztán a főszolgabiró nem alkalmatlan férj, mindig a világot járja. No nézd! Még azt is elfelejtetted nagy dühödben, hogy főszolgabiró vagy. Azt a nagy halom hivatalos levelet ott hagytad olvasatlanul. Legalább azokat nyisd fel. Ki tudja, milyen fontos ügyek lehetnek bennük ebben a mostani zűrzavaros világban? Látod, még valóságos isteni gondviselés ez rád nézve, hogy így történt. Ki tudja, micsoda viszontagságok várnak rád a jövő napokban? Háboru van, forradalmi időszak. Jobb ilyenkor, ha nem te viszed az oltárhoz a szép menyasszonyt, hanem más. No ne fintorgass itt ilyen elkárhozott pofákat, hanem eredj, olvasd el a többi paksamétáidat.

Addig-addig, hogy rábeszélte a tükör: menjen vissza az iróasztalához a többi leveleket átolvasni.

Azokról már nem vágta ollóval, csak tépte a pecsétet.

Az egyik Gorombolyi kormánybiztos és őrnagy levele volt. Kurtán beszélt:

«Szolgabiró polgártárs!

Én a dandárommal holnapután megérkezem. Tartson ön készen számomra negyvenezer adag kenyeret, négyezer adag szénát, ezer mérő zabot, ötven akó pálinkát. Minden patakmalmot alakítson át egy hét alatt puskaporosmalommá s a papirgyárat posztógyárrá. A vashámorokban öntessen ön hat és tizenkét fontos golyókat egyre-másra. A kémeket és izgatókat az egész vidéken fogdostassa össze. Az utakat és hidakat tökéletes karba helyeztesse ön, nehogy azok a nehéz ágyúim alatt beszakadjanak. Jelen parancsolatomnak minden pontját azonnal és haladéktalanul foganatosítani szigorú kötelességének ismerje ön. A legkisebb mulasztásért haditörvényszék elé állíttatom önt és főbe lövetem.»

GOROMBOLYI ŐRNAGY.

Illavay Ferencz mély búbánata közepett hatalmasat kaczagott erre a levélre.

A második levél a másodalispántól jött.

A jó Kapronczay annyira meg volt ijedve, hogy megszólítás helyett azon kezdte: «Az Isten szerelmeért!» A vége az volt, hogy «nézze csak, kedves uramöcsém, mit ír a kormánybiztos? Segítsen rajtunk!»

Oda volt csatolva másolatban Gorombolyi levele az alispánhoz. Ezen kezdődött: «Ti lomha, renyhe piszliczár táblabirák! Ha nekem azt az ujonczilletményt, a mi rátok már a mult héten ki lett vetve, mire székvárostokba megérkezem, az utolsó emberig ki nem állítjátok: mindnyájatokat haditörvényszék elé állíttatlak és főbelövetlek, stb., stb.

Az alispán levelének utóirata is volt.

– Beteg is vagyok.

(– Azt elhiszem, dörmögé magában Ferencz.)

Hát a harmadik levél?

Azt a kúszált bagolyrugdalást előre kitalálhatta, hogy kié? Ilyen betűket csak ő nagyméltósága Temetvényi gróf szokott megörökíteni.

Az volt még csak megijedve.

De háromszor is át kellett tanulmányozni a levelét, míg a konfuzus mondathalmazból kiokoskodhatta az ember, hogy ő nagyságát is a fentisztelt kormánybiztos úr ijesztette meg ilyen nagyon, bejelentve magát, hogy két nap mulva oda fog hozzá szállni vendégül négy ezred magával. Ez még nem elég; de egyúttal meghagyja és parancsolja a kegyelmes úrnak, hogy ő, mint a gorgói nemzetőrség törvényes és természetes főkapitánya, a maga nemzetőrzászlóalját azonnal és haladéktalanul begyakorolva, adjusztirozva, századokra és kompániákra beosztva, készen tartsa, hogy azzal az ő megérkeztekor azonnal a dandárhoz csatlakozhassék s a csatatérre siethessen. Különben haditörvényszék s a többi!

Ő nagyméltóságának az irása hemzsegett félig leirt s félig kitörült szavaktól, orthographiai hibáktól s németül kezdett s francziául bevégzett mondatoktól, a mikből mind az derült ki, hogy neki legkisebb kedve sincsen ehhez a rábizott nagyon megtisztelő kiküldetéshez, legjobban szeretne megszökni előle: csak tudná, merre? Kéri a főszolgabiró urat, hogy segítsen ezen a veszedelmen.

(Mert hisz a szolgabiró, ez az universalis gondviselés ezen a földön.)

Még egy negyedik levél is volt; de erre már elfelejtették ráirni a czímet. A pecsét ugyanaz volt, a mi az előbbin. Ezt is a gróf úr írta. Egyszerre két levelet küldött a főszolgabirónak. Abból meg azt lehetett kivenni, hogy «új» veszedelem is van. A grófnak gyapjús szekerei vannak útban, a miknek már több nap előtt meg kellett volna érkezniök. Most értesül, hogy azokat a kormánybiztos úr útközben az állam nevében lefoglalta, hogy belőlük a hadsereg számára posztót csináltasson: az árát kifizeti. Ez azonban a grófra és az egész családjára nézve megmérhetetlen nagy szerencsétlenség. Neki ezeket a gyapjús szekereket okvetlenül meg kell kapnia, akármi áldozat árán. Bővebb magyarázatot levélre bízni nem lehet, azért nagyon kéri a főszolgabiró urat: kegyeskedjék egy kis félórára átrándulni hozzá, hogy élő szóval elmondhassa előtte, mi baj van. De még ma.

No ez mind jó nekem, mormogá magában Ferencz. Már most hát csak az a kérdés, hogy hogyan szaladjak egyszerre kétfelé? Mégis csak isteni gondviselés volt hát, hogy ez az örömnap így megkeserült. Lám, ha most e levelek olvasása előtt elmentem volna a jegyváltásra, s ott szerető tárt karokkal fogadtak volna, most semmi víz le nem mosná rólam, hogy elszöktem a baj elől; kihirdetnének mint szökevényt s hazaárulót; megcsípnének, meglőnének, vagy futhatnék világgá. A becsületem is oda lenne. Ha pedig e leveleket elolvastam volna elébb, s én volnék kénytelen megírni annak a leánynak és a családjának, hogy nem mehetek a jegyváltásra, mert ilyen meg olyan baj van itthon, nem hinnék el, azt mondanák: hűtelen, csalfa, szószegő lettem, megvetnének s nekik volna igazságuk. Így van minden jól, a hogy van. No hát lássunk a dolgunk után. Nem megyünk hát Dolnavárra, se kézfogóra, se ökölcsapásra: «Jancsi! Fogass ki a hintóból, szedjétek le a lovakról a sallangokat, keszkenőket, aztán fogjatok a nájdicsánkába!»

Két percz alatt készen volt a fejében az egész komplikált hadi terv. Délig a birákat felrendelni a sütendő kenyerek végett; délután a jegyzőkkel a betoborzott ujonczokat felhozatni, a vármegyei chirurgussal megvizsgáltatni, a székvárosba felküldeni; estére Gargóra a grófhoz átrándulni, holdvilágnál az utakat megvizsgálni, az útbiztost az ágyából kihúzni, a hidakon a gerendákat helyrepótolni; másnap délre a járás határán a berdóczi korcsmában megjelenni, az élelmezésről intézkedni s Gorombolyi őrnagyot bevárni. Van rá huszonnégy óra. Bőven elég.

A plánummal elkészülve, még egyszer a tükre elé állt, kipödörni a bajuszát; a mi nem történik hiúságból, hanem azért, mert a kipödrött bajusz az embernek tekintélyt ád. (Példa rá III. Napoleon.)

A tükör azt mondta neki ezuttal:

«No lásd, most már tetszel nekem!»

A HÓBORTOS.

A délelőtt unalmas dolgokkal telt el. Az élelmezés ügyét kellett megértetni birák uraimékkal. Ez a vidék kenyérszegény. Maga a lakosság alföldre jár el aratni, onnan hozza haza télire valónak az arató részt. Megtörtént minden, a mi lehető volt. A délelőtt a kenyérrel tölt el, délután következett a hús. Tudniillik az ujonczok.

A főszolgabiró alszolgabirója és esküdtje mind elment mozgó nemzetőrnek, magára maradt az egész dolog. Ő maga írta be az ujonczokat a lajstromba, az előtornáczban pedig a járásorvos vizsgálta meg a testi állapotjaikat. Jobbadán beváltak: ezen a vidéken teremnek a legszálasabb legények s nincs köztük se szűk mellű, se görvélyes. Aztán örömest mennek katonának, harczolni a magyar szabadságért. Csak úgy döng a melle, mikor ráüt az öklével s azt mondja: «ja szom magyar!» Az udvar tele van asszonynyal, anyóka, szerető, «matka, katka» búcsúzik a felcsapott legénytől, a ki már nemzeti szín rózsás csákóval jön ki a tornáczból. Az egyenruha többi alkatrészét majd még csak imitt-amott kapják: bakancsot talán Nagyszombatban, attilát Pozsonyban, a borjút Budán, puskát, szuronyt majd a hol ellenséget találnak, a kitől azt elvehetik.

Egy árva czigánybanda húzza künn az utczán a «hajja czicza, kis Katicza!» toborzó nótáját s egy pár rendesen felöltözött honvéd altiszt biztatja vígságra az a nélkül is ujjongó fiatalságot, piros borral kinálva.

A beiratás olyan gyorsan megy, hogy Illavay Ferencznek ideje sincs felnézni a rubrikázott irásból, hogy szemügyre vegye a legényeket, a kik csak azután jönnek hozzá beiratkozni, mikor a tiloguson átestek, s ott mindjárt megkapják tőle az egy forint felpénzt, valóságos három huszasban.

Illavay ekkép nem is lesz figyelmes két újon érkező alakra, a kik egymáshoz társulva törnek maguknak utat a többi legénységen keresztül az iróasztalig.

Az előbbjövő nyurga, hirtelen nőtt fiatal ember, valami húsz éves; de olyan ábrázat, a mi vén korában is gyermekkép marad; rendesen halvány, de aztán megint a hajatövéig elpiruló; két nyugtalan, igen világos kék szeme nagyon közel áll egymáshoz s soha sem néz annak a szemébe, a kivel beszél: az egész arcz fölül keskeny, alul pedig széles. Felvetett ajkain örökös duzzogás, panasz és élvezetvágy egyesült kifejezése látszik. Abból a savószínű pihéből, a mi az ajkak fölött kemény viaszkpedrővel van hegybe facsarítva, soha sem lesz bajusz, ellenben két, felfelé fordított V betűt képező szemöldei olyan kifejezést adnak az arczának, a miről azt hiszi az ember, hogy mikor legjobban fenyegetőzik, akkor van legjobban megijedve. Visel pedig e nagy tenyerekben és nehéz lábakban végződő nyurga alak piros hajtókás ólompitykés victoriadolmányt, a mi eredetileg nem rá volt szabva, mert a kézcsuklói ki vannak belőle; ellenben koczkás bársonymellényt; nyakravaló helyett csomóra kötött, de már nagyon zsíros veres szalagot, s a fejébe nyomva egy nemzetőri csákót viaszkos vászonból.

A háta mögött jövő s tőle elmaradni nem akaró társ pedig egy alacsony, zömök legény, a ki szintén húsz-huszonkét éves lehet, de már ennek az ábrázatja úgy be van nőve fekete bozóttal, hogy csak a két szeme villog ki belőle; ez az arcz azonban mindig nevetésre áll, nehéz is volna neki más kifejezést adni. Az egyik szemének a lehunyorítása még egy kis ravaszságot is kölcsönöz hozzá.

Ennek a fején van egy Hunyady-kalap; a termetét ellenben bőven fedi egy hosszú vászonkitli, a melyen a hiányzó gombokat igen czélszerűen pótolják holmi madzagra kötött fapeczkek.

Hát ez a két alak jobbra-balra taszigálva a paraszt legénységet, renden kívül odafurakodott a főszolgabiró székéhez, ki háttal ült a publikumnak s azzal az előljövő éles ráspolyhangon kiáltá a sorozatbeiró fülébe:

– Tessék beírni! «Apátvári Soma.»

E hangra mégis csak föltekintett Illavay és hátrafordult; s a mint ezt a két alakot meglátta, csak lecsapta a tollát az asztalra.

– Hát ez már megint micsoda bolondság?

A nyurga ifjú e szóra hősi állásba vetette magát s fölfelé pödörgetve azt, a mit bajusznak képzelt: elnézett a szolgabiró feje fölött, mintha annak a tintás üvegnek beszélne ott a polczon.

– Semmi bolondság! ti gyáva hazaárulók, kik a nemzet lelkesült fiait vissza akarjátok tartóztatni, hogy vérüket hazájok szabadságaért kiontsák. Ismerünk benneteket! Én meg fogom írni a «Nép Szavá»-nak, hogy a petrőczfalvi főszolgabiró nem akarja engedni a harczvágyó ifjaknak, hogy a zászlók alá sorakozzanak. Izé –

Itt rátalált tétova szemeivel tekinteni Illavayra s annak a szemeitől elfelejté, hogy van tovább?

– Nézzen rám Kornél, szólt ez hozzá.

A szemeivel aztán megfogta.

– Hát mi vagyok én?

A míg a szemeibe nézett, addig nem tudott neki mást mondani, mint hogy «izé», hanem a mint egyszer megint kiszabadíthatta saját szemeit Illavay szemeinek a fogságából s visszatalált velük a tintás üvegre, megint feltalálta az elvesztett fonalat.

– Nekem nem tutorom az úr többé. Nekem nem parancsol többet se a vármegye, se a sequestri curator, mert ütött a szabadság órája. Ön nekem nem zsarnokom többé.

– Hiszen nem is azt kérdeztem, hanem hogy hová való szolgabiró vagyok én?

– Petrőczfalvi! Tudja meg ön. Ezentúl nem Prusznócz, hanem Petrőczfalva; minden falunak magyar neve lesz, minden embernek magyar neve lesz.

– Ahán! Ilyenformán jut ön is az Apátváry névhez. Persze; Opatovszky annyit tesz. De mikor lett önből Samu?

– Nem Samu, hanem Soma! Kornél attól származik, hogy «cornus» = som: tehát Soma.

– Hátha attól származik, hogy «cornu» = szarv, akkor Szarvas?

A hátulsó alak elnevette magát.

Az első hátrafordult s ráförmedt:

– Ön meg ne röhögjön, mert levágom a fülét!

Szerencsére – nem volt mivel.

– Az úr pedig, szolgabiró uram, ne vicczeljen itt, mikor ily szent elhatározásról van szó, hanem a lelkes ifjuság visszatartóztatásától tartózkodjék!

– Jól van, jól. De hát volt-e már a lelkes fiatalság a felcsernél, magát megvizsgáltatni?

– Mire való az?

– Hát hogy meggyőződjünk róla, vajon testileg alkalmas-e a haza védelmének megfelelni?

– Ez régi katonai schlendrián! Ez a zsarnokság találmánya. A franczia convent nem nézte azt, hogy megüti-e valaki a katonai mértéket?

– De nekem ez az utasításom. Hát tessék előbb kimenni és levetkőzni a felcser előtt.

– Mit? Hogy egy nemes ember levetközzék a parasztok előtt?

– Kérem, mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk.

– De – izé. – Itt megakadt valami göcsben.

– Tetszik? Nem tetszik? Mert én nem érek rá itten alkudozni.

Nagyon halk hangon sugá oda az ifjú:

– Nem lehetne ezt holnapra halasztani?

– Még ma este el kell szállítanom az egész ujonczilletményt.

Az ifjú elébb összenézett a háta mögött álló erdei manóval. Az pedig cynikus vigyorgással szólalt meg felvilágosítólag.

– Az a kis hiba van ám, hogy nincs az úrfin ing, azt valahol elvesztettük; csak egy forhemedlink takarja a deficzitet.

– Ne locsogjon, izé.

– Úgy vagyunk bizony, mint az egyszeri spanyol grand.

Illavay boszusan ütött a tenyerével az asztalra.

– No hát azért is! Kiálta a nyulánk ifjú s nekilódult a benyilónak, de két lépésnyire megint meggondolta magát s visszalódult: «no hát azért sem!» Tekintete e közben a főszolgabiró asztalán levő szivardobozra esett: az rögtön adott neki egy jó eszmét; belemarkolt, kivett belőle vagy hatot: «hát majd utoljára, mikor a sok parasztnak vége lesz, addig kimegyünk – fraternizálni». Azzal kilődörgött a szobából.

– Ön maradjon itt Koczur! szólt Illavay a pávián képű társnak s aztán felállt és a másik ifjú eltávoztával, odaszorította ezt az ablakmélyedésbe.

– Hát most megint micsoda istentelen ostobaságot követtek el önök? Így vigyáz ön a védenczére?

A kis ember csak mosolygott, mint a ki hozzá van szokva, hogy ha megtépik is a haját, azért csak mosolyogni kell.

– Hát tehetek én róla? Én sem vagyok okosabb, mint a vármegye. A vármegye azt határozta, hogy Kornél úrfit, mint hóbortost, örök gondnokság alá kell rendelni. Hogy ne legyen alkalma bolondozni, elküldték Debreczenbe, járjon ott az iskolába, szokjék a jámbor hétköznapi emberek társaságához. Beadták kosztra-kvártélyra egy professzorhoz, a ki nagyon okos ember. Engem odarendeltek melléje mentornak vagy martyrnak, vagy inasnak, egy szóval, hogy a két bolondból legyen egy pár. Nem is lehetett neki Debreczenben semmi rendkívüliséget elkövetnie. De hát már arról ki tehet, hogy egyszer csak kiüt a szabadság, a diákok mind beállnak honvédeknek, a kollégiumot bezárják.

– Mind tudom. De hiszen én küldtem a Kornél instruktorának rögtön útiköltséget, hogy hozza a fiút haza.

– Igen ám, de az instruktor azt mondta, hogy neki előbbvaló kötelessége, mint vörösszalagos mozgó nemzetőrnek elmenni Nagy-Bányára a táborba, azzal markunkba nyomta az útipénzt, hogy találjunk haza nála nélkül, hisz ketten kiteszünk egy négylábú állatot.

– No, és ez augusztusban történt s azóta önök mindig utaznak?

– Hát persze. Először elindultunk Kassa felé, akkor híre fut, hogy jön Schlick, erre mi visszaflankenbewegungoztunk Tokajra. Onnan lekerültünk Tisza-Fürednek s megint neki vágtunk Miskolcz felé. Miskolczon azzal excipiáltak bennünket, hogy itt jön Simunich! Arra mi hátrafelé koncentráltuk magunkat Szolnokra. Onnan lekerültünk Pestre, ott kipihentük magunkat egy kicsit a hadjárat fáradalmaitól.

– Egy kicsit a nasi-vasi bankot is fölkerestük.

– Még nem. Az csak később következik. Itt jól kipihenve magunkat, újra kezdtük a hadjáratot s elmentünk egész Komáromig, ott szembetalálkoztunk a rémhírrel, hogy jön Jellasich!

– Hisz ez a túlparton járt!

– Hát nem lehet az innenső partra átlőni? Innen visszaretiráltunk megint Pestre s akkor állt be az említett eventuálitás.

– A nasi-vasi bank.

– Mintha csak nyomtatva volna, úgy tudja tens úr.

– Végződött egy nagy catastrophán. Ott elvesztették az utolsó garasukat is.

– De még az útiköpenyegeinket is, külömben most is ott ülnénk. Útközben aztán Kornél barátunkról imitt-amott elmaradozott egy-egy öltönydarab. Az utolsó stáczión kénytelen voltam a magam Victoria-dolmányát ráadni; nyakravaló helyett meg a kalapomról a veres szalagot odakölcsönözni; valaki a kávéházban megszánta s adott neki egy viaszkos vászonból faragott csákót. S ettől a mi Kornél barátunk arra a fölséges ötletre jött, hogy álljunk be katonának, akkor, majd ha Illavay Ferencz urambátyám szeme elé kerülünk, még nekünk fog feljebb állni! Tetszik látni, hogy mi nem vagyunk olyan bolondok, mint a milyennek látszunk.

– De hisz ez képtelenség! Ön ismeri ezt a fiút testileg-lelkileg. Ez nem lehet katona! Nem tudta ön őt lebeszélni?

– Eleget beszéltem neki. Mondtam, hogy nem bírja el maga a puskát; milyen vékonyak a karjai, meg a lábszárai. De azzal felelt rá, hogy jól agyba-főbe vert, s minthogy én nekem már gyerekkoromtól fogva az volt a hivatalom, hogy ha Kornél úrfinak tetszik a vitézségét rajtam kipróbálni, hát csak hagyjam magamat, hisz azért táplálnak, hát most ez azt hiszi, hogy nincs olyan ember, a kit ő meg ne verjen.

– A testi gyöngeség még hagyján, de az a hóbortos agy. Az apai elmeháborodottság lappangó öröksége a vérében, a gyermekkori reminiscentiák, a fékezhetlen természet, a félénkség és a szilajság végleteibe ugráló szeszély. Hisz ez azt fogja tenni, hogy vakmerő lesz a saját előljárójával szemben s gyáva az ellenség előtt.

– Én nem tehetek róla. Próbálja meg a tekintetes úr lebeszélni. Én nem tehetek egyebet, mint hogy ha ő beáll katonának, én is beállok s ha majd masirozás közben eldobja a puskáját, én magam czipelem mind a kettőt.

– Hija be ön azt a fiút!

Az ifjú úr visszajött, egész gyönyörüséggel füstölve a szájába dugott szivarral.

– No mi tetszik, szólt ez, az egyik lábát rázva, mintha köszörüt hajtana.

– Hát legelébb is fogja a szekrényem kulcsát, menjen át a másik szobába, ott fog találni egy öltözet ruhát.

– Csak nem bolondultam meg, hogy az úr termetére való ruhában parádézzak?

– Nem. Számítottam rá, hogy ön ilyen állapotban fog haza érkezni s készletben tartottam egy egész öltözetet.

– De hogy mert az úr nekem ruhát varratni, az én mértékem nélkül? Azt gondolja, hogy én fölveszem azt a ruhát, a mit a prusznóczi schneider eszkábált?

– Pestről hozattam az öltönyeit: Formanektől, a kinél legutoljára ekvipiroztatta ön magát.

Ez lefegyverezte az ellenmondás szellemét, elvette a kulcsot büszkén s átment a másik szobába felöltözni. Mikor visszajött, egészen dandy volt.

– De még csak egy tükör sincs az úrnak a házánál?

– Nincs.

Az ereklyét zár alatt szokta tartani.

– Az ember azt sem tudja, hogy áll rajta az öltözet?

– Hát hisz e miatt nem sokáig lesz önnek aggodalma, mert ha beválik, akkor majd kap honvéd attilát.

– Ohó, nix honvéd attila, nix bakancs. Én huszár leszek.

– Megengedem. Hanem elébb vizsgáltassa meg ön magát.

Most már nem huzódott az operatiótól; az orvos ugyan úgy találta, hogy nagyon szűk a mellkasa, akárhogyan feszítgeti kifelé, de csak azt nyerte vele, hogy összehazaárulózták, a ki egykézre játszik azzal a másik hazaárulóval odabenn; mikor pedig azt találta neki mondani az orvos, hogy a karjai nagyon véznák, arra épen fölgerjedt: «micsoda? hát nem tudok én száz moulinét vágni egy huzamban, kinyújtott karral?» Azzal kirántotta az egyik őrmester oldaláról a kardot s elkezdett ide-oda nyaklókarral malomvágásokat tenni az orvos felé. Az utoljára is, nehogy orra, füle bánja meg a dolgot, ráhagyta, hogy ez bizony gyógyíthatatlan vitézségi mániában szenved, hát legyen «alkalmas».

Mikor aztán kezében volt az orvosi bizonyítvány, hogy «beválik», büszkén lépegetett vissza az összeiró asztalhoz.

– Ihol van! Már most hát csak tessék szépen bepingálni: Apátfalvi Soma.

– A bizony jó lesz. Legalább ha elszökik az ember, nem keresik a neve után. Dörmögé Illavay.

– De nem szökik el! Kiálta pulykamérgesen az ifjú. Hanem harczolni fog, mint egy oroszlán! Nem szökik el, hanem visszatér egykor, mint koszorus hős, mellén a Terézia-renddel.

– Azt ugyan a császár osztogatja.

– No hát a becsületrend keresztjével.

– Azt meg a francziák osztogatják.

– Arra egy civilistának semmi gondja. Mindegy. Visszatérek! S akkor ezeket a hazaárulókat mint leguillotinoztatom.

Illustrátióul a papirosnyíró ollóval levágta Illavay irótollának a szárnyát.

– Engem is? Kérdé az nyugodtan.

– Önt négyfelé! kiáltá fenyegetőleg az ifjú, s az ollót beleüté az asztalba, hogy megállt benne; aztán egyszerre a legnagyobb haragból és fenyegetőzésből alászállt a legcsendesebb pénzkérő pianóba. – Hát már most adjon hamar pénzt.

– Tessék, szólt Illavay, odaszámlálva eléje a három huszast.

– Hát ez micsoda?

– Három huszas.

– Hászen tudom, hogy három huszas egy forint. Ennyire engem is megtanítottak a collegiumban. De hát ferblizni akar az úr velem, s vizinek teszi be?

– Ez a felpénz. Ennyit kap minden ujoncz.

A fiatal ember e szóra a két tenyerét a két térdére tette s elkezdett idétlenül kaczagni.

– Hát most én ebből a három huszasból vegyek magamnak lovat, nyerget, lószerszámot, egyenruhát, állítsak ki belőle egy bandériumot, élelmezzem a háború végeig? Hahaha!

Aztán a legszilajabb kaczagásból egyszerre csak átcsapott az érzékenykedésbe.

Felkapta a három huszast az asztalról s odadobta a hátulálló ujonczok közé.

– Nesztek! Igyátok meg! – Aztán felemelte szemeit a magasba. Mikor úgy felnézett a semmibe, olyankor talált eszméket. – Hová jutottam! Hajdan az őseim saját banderiumaikat vezették a háboruba, most én, mint sereghajtó kullogok a bocskoros rekruták után! Három napi járó földön mindenütt az őseim birtokán járok s a csizmámnak nincsen talpa. Az apámnak negyven paripája állt az istállójában!

E szavaknál úgy égtek a szemei: az álla reszketett. Válság előtt látszott lenni. Vagy sírva fakad rögtön, vagy elkezd törni, zúzni, a mit elől-utól talál, míg meg nem kötözik. Illavay ismerte jól a természetét. Másod-ági unokatestvérek voltak. Kornél a hajdani dynasta majoresconak a fia. Ferencz pedig az anyai ágon a kisebb birtokos Opatovszkyak utóda, ezért volt rábízva a hóbortos unokaöcs fölötti gyámság, s a szétzilált nagybirtok ujrarendezése. Imerte jól a védencze kedélyét. Nem lehetett arra mással hatni, mint nyugodt humorral. A kitörést megelőzve, azt mondá neki egész szeliden:

– Lássa, kedves Soma, az ön édes atyja tehette azt, hogy negyven paripát tartson, mert tudta jól, hogy van neki egy derék, okos fia, a ki a gazdaságát majd jól rendbehozza, – de önnek még nincs.

Az ifju le volt fegyverezve. Elmosolyodott rá.

– Bizony nagy bolond maga, szólt egészen alábbhagyva az indulatoskodással. Egészen bolond. Hanem hát beszéljünk már most komolyan. – Hát – kedves urambátyám.

– Jól van, kedves öcsém. Hanem, ha azt akarja, hogy komolyan beszéljünk, hát engedjen engem beszélni. Miután önnek olyan nagy kedve van a hadi pályához, erről nem akarom leverni. Azonban nekem ott is kötelességem lesz önre felügyelni. Fogok róla gondoskodni, hogy ön jól legyen felmentézve, paripázva és fegyverezve s az egész szolgálatidő alatt ellátva minden szükségessel. Hanem az ehhez való pénzt önnek a kezébe nem adom; mert akkor abból nem lesz se paripa, se mundur; ellenben ott leszek holnap az őrnagyánál s annak a kezébe adom a szükséges összeget, a ki aztán önről szépen gondoskodni fog.

– Micsoda? hát nem meri az én kezembe adni? Hát nem tart engem becsületes embernek? Az én becsületszavamban mer valaki kételkedni? Akkor annak a valakinek én azt mondom, hogy…

Illavay attól tartott, hogy ez most mindjárt sértegetni fog, s még majd kurta-vason kezdi a hadipályát: hirtelen eléje vágott kemény szóval:

– Jobbra át! Indulj!

A parancsszó meghökkenté az ifjut, az a másik fiu segített eldönteni az elhatározást, fülébe súgva:

– Hiszen kapunk már kölcsön. Csak gyerünk innen. Hozzon el egy marék szivart magával.

A szőke ifju úgy tett: a mennyi nagy tenyerébe befért, annyit kisajátított a szivardobozból s azzal dölyfösen oda döczögteté a szolgabirónak a végső véleményét.

– Azt mondom az úrnak, hogy az úr egy –h–h–h egy –

Koczur kiczibálta magával az ajtón.

Az elhozott szivarokat aztán el kellett helyezni. Az új kabát zsebébe egy szivartáska is volt dugva: a tutor arról is gondoskodott. A mint azt felnyitá az ifju vitéz, annak egyik oldalrejtekéből öt darab szép piros szemű tízforintos mosolygott elé. A mint ezt meglátta, kirántá magát satellese kezéből, visszarohant a hivatalszobába, s minden átmeneti præludium nélkül, nyakába borult a kegyetlen zsarnokának s összecsókolá annak az arczát.

– Kedves, édes, jó Feri bácsi! Ugy-e nem haragszik azért, – a mit magamban gondoltam? – Bocsásson meg – – Isten önnel. Ha valaha veszély fenyegeti önt – csak egy szót! – Én repülök és kiszabadítom önt! Előre fiuk!

Bizonyos, hogy mind megitta az ujoncztársaival azt az örvendetes véletlen pénzt, még azon éjjel.

A SZÉP KISÉRTET.

Illavay késő délután készült el a rábízott feladatokkal. Kenyér, zab sokkal kevesebb került ki, mint a mennyi parancsolva volt, ellenben ujoncz épen kétszer annyi, mint a hogy ki volt vetve a járásra. Kell is, hogy más járásnak a hiányát pótolja, a hol lőcslábú generatio lakik.

Ekkor jutott hozzá, hogy átránduljon Gargóvárra a grófhoz.

Gargóvár még az a birtok, a mely a Rákóczy-korszak óta nem cserélt gazdát. A Temetvényi grófok mindig hűségesek voltak a trónhoz: Bécsben laktak, ide csak vadászni jártak le; a szarvasaik számára bekerített hely négyszög mértföldeket számlált. A gargói várkastély maga arról volt híres, hogy annak száz szobája és terme rococo- és renaissance-kori pompával van berendezve, a mik azonban csak évenkint egyszer vagy kétszer nyilnak meg külföldről összehívott vendégsereg előtt, máskor mindig zárva vannak. Megesik, hogy átutazó uraságoknak megmutogatja azokat a várnagy, feltakargatva – jó borravalóért – a rejtett műkincseket. Illavay Ferencz bizony soha sem látta e híres dísztermeket. A vidékieknek az a szokásuk, hogy a helyükben levő rendkívüliségekre nem kiváncsiak. Egyéb oka is volt. Ferencz gyűlölt minden külpompát, maga mindenben a rideg egyszerüséget szerette; hiányzott nála a szép ízlés.

A kanyargó hegyi út, mindenütt a pisztráng-gazdag patak mentét követve, hatalmas bástyakapukon keresztül visz fel a várba. A sánczárokban már nincs víz, az be van nőve gyeppel, de a fölvonó hid még minden éjszakára csörömpölve zárja el a kaput, s a későn érkező vendég közeledtét a toronyőr kürtszava jelenti, hogy a hidat újra leereszszék.

A kapubejáratnál még ott ülnek, mint hátulsó lábaikra kuporodott szelindekek, a talpaikról levett sugárágyúk, török háborúk diadaljelvényei; a nagy négyszögű udvar kövezete közül azonban mindenütt kinőtt a fű, a középen álló szökőkút tritonjának tülkéből nem ömlik most a víz. Látszik, hogy a grófi család hirtelen költözött ide; nem volt idő az udvarról a füvet feltépetni s a vízvezeték hibáit kitataroztatni. Egyéb baj volt most itt.

Illavay hintaját inas és komornyik fogadta. Német volt mind a kettő. A komornyik még a hintóból leszállás alatt elmondá neki, hogy nagyon várják az uraságok, de mielőtt ő exczellentiájához fölmenne, kegyeskedjék Pálma comtessehez bemenni, a ki okvetlenül elébb akar beszélni a tekintetes úrral.

– De barátom, ilyen sárgyúró csizmában csak nem állhatok be a comtessehez tisztelkedni.

– Nem tesz az semmit. Hát mikor vadászatok vannak? Vegyük úgy, hogy most is azok vannak.

– Csakhogy ezúttal a vad kergeti a vadászt. No hát vezessen oda, a hol a comtessere várnom kell.

A komornyik egy földszinti szobába vezette a szolgabirót, a minek igen egyszerű bőr butorzata volt, a falakon tollrajzok, aranyozatlan rámában. Műértő ember ugyan nagy kegyelettel ismerte volna fel e székeken a legbecsesebb ó-mór bőrműveket, s az egyszerű rajzokban világhirű mesterek kézvonásait; de hát mindezekhez Illavaynál hiányzott a fogékonyság.

Kiváncsi volt rá, hogy vajjon mit akarhat vele a comtesse? Bizony nem is ő rá magára. Jól volt ő lakva úgy az asszonyi képpel hogy jöhetett volna eléje valaki Circe minden bűbájával ma.

Alig távozott el a komornyik a várt vendéget bejelenteni, nemsokára nyilt az oldalajtó s belépett rajta a grófkisasszony.

Egyedül jött s az ajtót is betette maga után.

Mintha öntudatával birna annak, hogy neki nincs szüksége őrizetre: maga a tekintete elég, hogy bűvkört vonjon körüle, a mi tele van eltaszító delejjel.

Hosszúkás vont arcza oly fehér, mint a porczellán, szép, tökéletes vonásokkal, a mikről sugárzik a hidegség. Haja olyan szinű, mint az érett buzakalász hullámzó tengere s e sajátszerű halavány aranyhoz kirívó ellentétül a két sűrű szemöldöke csaknem szénfekete, s azok alól két nagy szem sötétlik, a mikről nem lehet meghatározni, hogy barnák-e vagy sötétkékek: az élet tüze mélyen elrejtve bennük. S mikor ez a piros ajk megnyílik, az ember szinte megdöbben: ime a szobor beszél. Az is olyan csendes, szenvnélküli hang, mintha álomkép beszélne álmodozóhoz. Magas, nyulánk termetét fehér öltöny teszi még szoborszerűbbé.

Egy szép kisértet, mikor előlép a félhomályból.

Maga a kéz is, a mit meghivott vendége üdvözlésére nyujt, oly hideg.

De lehetett volna az a kéz akármilyen meleg, azért Illavay elfelejtette azt megcsókolni. Még tegnap talán eszébe jutott volna, hogy az úgy szokás.

– Megbocsásson ön, szólt Pálma grófnő, helyet mutatva Illavaynak az asztal mellett, mely a bőrpamlag előtt állt (remek antik faragvány), maga a pamlagra ült le, – azért, hogy elfogtam önt útközben. Nekem okvetlenül elébb kellett önnel beszélnem, mielőtt az atyámat meglátogatta. Ismeri ön az atyámat?

– Találkoztam vele egyszer, mikor birtokára megérkezett, s a szeszgyárosával kellett valami ügyét eligazítanom.

– Akkor nem ismeri őt. A mint hogy nagyon kevesen ismerik. Ő nagyon zárkózott és túlovakodó. Az a kör, a miben az egész életét leélte, az oka ennek. Ott mindenkinek vigyázni kell arra a szóra, a mit más előtt kimond, és feljegyezni azt a szót, a mit mástól kimondani hallott; s ha szólni kénytelen az ember, nem mondani el mindent, a mit tud. Ez megszokás. Hanem a jelen helyzetünkben ez ránk nézve igen nagy baj lehet. Apám ugyebár irt önnek levelet?

– Kettőt is.

– Azt irta ugyebár, hogy ő nem képes a kormánybiztos fölszólítását teljesíteni. Nincs elkészülve arra, hogy négyezer vendéget ellásson; még kevésbé érzi magát alkalmasnak arra, hogy a gargóvári nemzetőrök zászlóalját vezesse, mert sohasem volt katona, mert beteges.

– Ilyenformát irt.

– No lássa ön. Ez az ő régi szokása. Hogy a bajának csak egy részét adja elő: úgy, hogy a ki a legjobb akarattal segíteni kivánt rajta, a bajának a nagyobb részén nem segített. Azt ő eltitkolta. Ha ön a szerint sziveskednék eljárni, a hogy ő kivánta, hát abból csak az lenne, hogy a kormánybiztos, (föltéve, hogy az ön szives közbenjárása teljes sikert aratna nála), azt mondaná, hogy no hát jól van, ha nem láthat el a gróf négyezer embert, hát megyünk hozzá csak négyszázan. Ha egyszer aztán itt vannak: elmondanák az atyámnak, hogy hiszen nem szükséges neki a gargói nemzetőröket a táborba vezetni; elég, ha felfegyverzi őket, s aztán egyszer, lóra ülve, tart hozzájuk egy lelkesítő beszédet, átad nekik egy általam hímzendő zászlót. Ez is jó lesz. S ezt ki tagadhatná meg?

– Az igaz, hogy ezt nem lehetne megtagadni.

– Pedig ez az, a mitől az atyám retteg. Nem beteg ő: el birna viselni akárminő testi fáradalmakat. De nem akar! Nem lehet neki. És ezt ő nem fogja önnek megmondani soha. Hogy ő nem akar résztvenni ebben az egész mostani mozgalomban. Sem az egyik fél, sem a másik fél mellett. Hiszen azért hagytuk el Bécset. Mikor a fellázadt nép magához ragadta az uralmat, mikor ablakaink alatt végigrohantak egy végeláthatatlan tömegben, előttünk addig soha nem hallott kiáltásokat hangoztatva: mi sietve hagytuk el a császárvárost, szökevényképen, felkerestük ősi lakházunkat Magyarország egyik legcsendesebb zugában. Azt hittük, hogy itt békén meg fogunk huzódni, míg a zivatar valamerre feltisztul. Képtelenségnek hittük, hogy a válság ide is utánunk jőjjön. Hogy itt is utolérjen bennünket a kérdés: hová tartoztok? Ez az, a mi atyámat kétségbe ejti, de a mit kimondani nincs bizodalma senkihez. Nekem van: önnek megmondom. Ránk nézve egyenlő baj, ha négyezred magával jön ide vendégül a kormánybiztos, vagy ha negyvened magával jön s atyámat nem ijeszti el az a gondolat jobban, hogy kezében a zászlóval rohanjon az ágyútűzbe, mint az, hogy a neve meg legyen említve a legegyszerűbb nemzetőri zászlószentelési ünnepélyen. Azért kérem önt, ne nyugodjék meg az ő levelében, tegyen többet érte, mint a mennyit abban ő maga kért: vegye rá a kormánybiztos urat, hogy egyáltalában kerülje el megtisztelő látogatásával a mi szerény lakásunkat s hagyjon nekünk minden tekintetben békét.

Illavay nehéz feje nagy csóválásnak indult erre a szóra.

Pálma grófnő nem vette azt észre.

– Ha ön ezt nem viheti keresztül, akkor előre is megmondhatom önnek őszintén, a mi következni fog. Atyám nem várja be itt a kormánybiztost. Hanem, ha erőszakolni fogják, hogy álljon párthoz, itthagyja az országot s elmegy Badenbe. Én pedig nem akarom azt, hogy ő ahhoz a táborhoz álljon, mely Magyarországgal ellenségül áll szemközt.

Illavay érdekelten kezdett nézni e hölgy arczára. Nem volt azon semmi verőfénye az indulatnak. Maga is vette észre, hogy félreértetett. Egyik ajkszeglete hideg mosolyra vonult el.

– Nagyon kérem önt, valami idétlen honleánykodást ne keressen ön szavaimban. Én nem rajongok magasabb eszmékért. Belőlem csak az önérdek beszél. Én nem akarom, hogy az atyám bármely oldalra nézve is kompromittálva legyen. Ki tudja, hogy melyik fél marad győztes a végkimenetelnél? Az ellenpárton levőknek a birtokát az bizonyosan el fogja kobozni. Nekem pedig nincsen kedvem, mint a franczia forradalom alatti emigránsnőknek, pénzért dolgozni a számkivetésben. Belőlem a józan önzés beszél.

Jobban le nem hűthették volna Illavait.

Ezt is észrevette a szép kisértet.

Jónak látta aztán egy kedélyes mosolylyal bebizonyítani e földi eredetét. Az a mosoly jól illett halvány arczához.

– Ugyebár, sajátszerű az? Én belőlem nem szól más, mint az önzés s öntől mégis azt kivánom, hogy tegyen meg értünk mindent, a mire képes, a kikhez önnek semmi oka sincs jó indulattal viseltetni. Ennek ön maga az oka. Önről azt mondja mindenki, hogy nagyon jó ember. S a ki nagyon jó ember, az mindenkinek az adósa.

Illavay maga is elmosolyodott erre. Úgy látszik, hogy a comtessenek igaza van.

– Jól van, szólt fölkelve a helyéről. Majd úgy járok el, hogy semmi baj ne legyen.

– Kérem, legyen ön még szives leülni. Önhöz még egy másik levelet is irt az atyám.

– Igen, valami gyapjuszállítmányról, a mit útközben lefoglaltak.

– Azt irta benne, hogy majd a többit elmondja élő szóval. De ő itt megint nem fog önnek mindent elmondani, túlságos óvakodásból. Annyit fog önnel közölni, hogy azokban a gyapjus zsákokban nem csupán gyapju van, hanem a legalsó zsákban van egy aczél láda. Ezt mi nem hozhattuk magunkkal, mikor Bécsből menekültünk, mert a sorompóknál a felkelők mindenkit megmotoztak. Úgy jöttünk ki, mintha sétakocsizást tennénk. Ezt a ládát pedig egy bizományosunk társzekerével indítottuk útnak gyapjuszállítmány közé csomagolva, a háznagyunk felügyelete alatt, a ki azt az egész úton kiséri. Ez jelenti most, hogy a gyapjuszállítmány az állam részére lefoglaltatott útközben. Már most azt tudatni fogja önnel az atyám, hogy abban a gyapjuszállítmányban van egy láda is, a mit nekünk megkapnunk okvetlenül szükséges. De már azt, hogy mi van abban a ládában, ismét nem fogja önnek egészen elmondani. Családi okiratok, nagybecsű szerződések. És ebből megint nagy baj lesz. Mert ha ön azzal a szóval reklamálja az elrejtett ládát, hogy abban irások vannak: a mai veszedelmes világban okvetlenül azt fogja rá mondani a kormánybiztos, hogy azok lehetnek valami államellenes iratok, a miket még inkább szükséges megvizsgálni s annyival bizonyosabban elviszi magával. Azért én megmondom önnek s kérem, hogy mondja meg az atyámnak, hogy tőlem hallotta ezt. Abban a ládában, a családi iratokon kívül, vannak még a családi gyémántjaink is, több mint fél millió becsértékben. Azért arra kérem önt, hogy beszéljen ön igen határozottan az atyámmal. Mondja meg neki, hogy mindent tud már. Követeljen tőle teljhatalmú megbizást a maga számára és kivánja átadatni annak a ládának a kulcsát, hogy a kormánybiztos előtt felnyithassa azt és megmutathassa annak a tartalmát. Megbocsát ön, hogy ilyen őszintén fordultam önhöz. De hát azok, a kiknek bajuk van, nem tehetnek egyebet, mint hogy azoknak a terhére váljanak, a kiknek életfeladatuk a mások baján segíteni.

Ezzel ismét kezét nyujtá Illavaynak s az a kis kéz most már nem volt olyan hideg: a szép kisértetet valami emberi melegség lehelte át.

Illavay utána nézett az eltávozónak s úgy tetszett neki, mintha könnyebben érezné magát, mikor már nem áll vele szemközt, mikor nem hallja azt az álomországból jövő hangját.