Odadugta mind a két levelet az oldalzsebébe: Pálmáét is, meg a választ is rá.
– No szívem! Én édes szívem. Jól laktál-e már keserüséggel. Telidestele vagy-e már? – Nem fogsz-e már ezentul sebes dobogásoddal felverni álmomból; nem veszed ki a tollat a kezemből, mikor össze-összeszorulsz? Kivánhatsz-e még valamit? Hiszen dobzódhatol most… Igy járnak, a kik engem megkínoztak!… Most még csak azt tudnám, hogy hát az a másik hogy éli világát?… Az, a ki a menyegző napján adott ki rajtam… Szenved-e az is?… Nem szerencsétlen-e a férj mellett, a kiért elcserélt… Oh, ha még azt is megtudnám, hogy ő is nyomorulttá lett, hogy elsorvad a korhely, kicsapongó férj oldala mellett, hogy szerencsétlen s átkozza sorsát!… Ah, ha ezt is megverte volna a saját keze; nem irigyelnék senkit a világon… Nem. Még a kannibálok fejedelmét sem, a ki az ellenségeit és hütelen feleségeit megeszi. Előkereste azután az ereklyéi közül azt a levelet is, a mit akkor irtak hozzá. Elolvasta ismét. S odatette a keblébe a másik mellé. Hadd beszéljenek egymással! Úgy kelt az útra.
Ilyen méregittas eszméket hányt-vetett a fejében, a míg a közel faluba megérkezett. Sietett maga a postaházhoz.
Épen a kapuba találta a postamestert.
Visszahőkölt, a mint azt meglátta. Régi ismerős volt. Gorombolyi.
– Ne ijedj meg tőlem. Hiszen nem vagyok hadvezér. Nem követelek tőled negyvenezer adag kenyeret, főbelövetés terhe alatt. Postamester vagyok.
– Hát hogy kerültél ebbe az állapotba?
– A komáromi kapitulátióval vízmentessé tétetvén a bőröm, valami mesterség után kellett látnom. A postamesterséget választottam. Ez leginkább magyar embernek való hivatal. Lóval kell bánni. De hát gyere be. Látom, ide tartasz. Mi hozott? Előfogat kell? Van most épen négy jó lovam itthon; befogathatom. Úgy elröpítenek, mint a sárkány!
– Köszönöm. Egy levél is megteszi. Térti vevénynyel akarom feladni, azért hoztam el magam.
Ferencz kivette a zsebéből a Pálmának szóló levelet.
Aha, mondá Gorombolyi, Pálma grófnőnek irsz? Azt gondoltam, magad mégy oda. Most egyedül van Gargón. Megismertem az irását azon a levélen, a mit ma reggel küldtem ki hozzád. Hát miért nem mégy inkább személyesen oda?
– Soha többet míg a világ világ lesz.
– Pedig ott most nagyon mosolygó arczczal fogadnának.
– Azzal vagyok épen jól lakva örökre. Az asszonyi mosolygással.
– No, hát menjünk be, hadd irom be azt a levelet a könyvbe.
A míg Gorombolyi a nagy könyvet forgatta s a vevények közt keresgélt: Illavaynak jutott valami az eszébe.
– Te! Emlékezel rá, mikor annál a nevezetes expeditiónál összetalálkoztunk, eleinte főbe akartál lövetni, a búcsuzáskor meg ilyesmit mondtál nekem, a mint a dolnavári leányra fordult a szó: «hej, ha te azt tudnád, a mit én tudok?»
– Hogy ne emlékezném rá?
– Tehát mi az, a mit akkor tudtál? Te keresztüljöttél Dolnaváron. Láttad őt?
Gorombolyi nagy szemeket mereszte a kérdezőre.
– Hát te nem tudsz felőle semmit?
– Nem akartam felőle kérdezősködni. De most szeretném tudni, hogy kihez ment nőül?
– Nőül? – Senkihez, édes barátom. – És nem is fog az férjhez menni soha; mert az épen a lakodalmatok előhetében meghimlőzött, s az arcza elrútult szegénynek.
Illavay képe egész elhalványult erre a szóra.
– Mit szólsz? – Hát azért irta azt nekem, hogy nem szeret, mást választott?
– Hát persze hogy azért. Tudta, hogy vissza fogsz rettenni megrútult arczától: vagy ha becsületből elveszed, szerencsétlen fogsz lenni egy ragyás arczú asszony mellett.
Illavay nem szólt többet, csak kiragadta kebléből azt a kis levélkét, s majd a szivéhez, majd az ajkaihoz szorongatá; olvasta volna, ha könyeitől látta volna a betüket, de az ajkai érezték, hogy mi van bennük, mikor össze meg össze csókolgatták. Oh mi keserű volt, oh mi édes lett e levélke egyszerre!
– Fogasd be rögtön azt a négy lovat!
– Aztán merre? Dolnavárra?
– Hát hová máshová, mint Dolnavárra!
– És a Pálmához irott leveled?
– Ugyan siettesd kérlek azokat a lovakat!
Gorombolyi ment az istállóba, Illavay az alatt félrevette magát egy zugba, hogy újra átélvezze minden sorát annak a végzetterhes kis levélnek. Mennyiszer átkozta azt magában!
Hozták már a lovakat. Nem volt türelme, míg azokat befogják, maga sietett a kocsisnak felszerszámozni, gyeplőszárakat összecsatolni, istrángot kisafára hurkolni.
– No hát azt a Temetvényi grófnő levelét nem adod ide?
Illavay ugrott fel a csézába.
– Te! Hát a Temetvényi Pálma levelét! Itt a recepisséd!
Nem hallott ő már erre a névre. A négylovas hintó kirobogott az udvarból. Gorombolyi elővette a tajtékpipáját s fidibust csinált a vevényből.
Szegény leány! Két éve mult már annak, hogy azt a szomorú levelet megirta. – Azóta mennyi történt? – Testvére elesett a csatában, – anyját sírba vitte a bánat, – egyedül marad és árva. – A gonosz idő, az volt a mostohája.
A dolnavári lakház minden redőnye zárva, kapuja is be van csukva. Nem látogat ide vendég, atyafi, leánynéző.
Ki nézne még rá?
Azt a gyönyörű szép arczot feldulta a himlő; csak a classicus arczélt mutató nemes vonások sejtetik, minő szép lehetett valaha. Valaha! Csak két év előtt még. Csak a piros ajkak, és a lángoló szemek maradtak meg annak, a mik voltak hajdan.
És ő maga tudja azt jól.
Még sem saját magáért fáj a szíve, hanem azért a másikért.
Csak azon aggódik, hogy minő keserű lehet annak az élete!
Ő volt az, a ki ama fecskehordó leveleket irta Pálmának. Ő tudatta vele azokat az apró kedveskedéseket, a mik egykori kedvesének szivét úgy megnyerik. Azt akarta, hogy legyen boldog. Ha ő nem tehette azzá, tegye az a másik: az a szebbik, az az érdemesebb.
Hogy örült rajta, mikor meghallá, hogy már el vannak jegyezve! Mennyit imádkozott értük! Mennyit tervezett, hogy majd ha egyszer nagyon boldogok lesznek, – mikép lehessen észrevétlenül, úgy hogy azok ne tudjanak róla, távolról szemlélője örömeiknek.
És azután mikor megtudta, hogy ködkép volt ez is. Szétfoszlott. Neki fájt jobban e megvetés, mint annak, a kit elvetettek.
Milyen szomorú élete lehet szegénynek.
Egyszer is sok így meghalni az élet örömeinek, hát még kétszer.
Hogy gyűlöli ez most az egész világot! Melyben számára nincs, csak örök tél.
Fű, fa azonban most is csak kizöldül. Azoknak olyan rövid ideig kell várni a feltámadásra. A szomorú szív pedig számlálja: «megint egy új tavasz: Mikor jön már az utolsó levélhullás?»
S aztán most az egész világa ez a kert.
Ezt segített «ő» ültetni, rendezni, mikor egymáséi voltak és boldogok. Egy-egy fa, egy-egy rózsabokor megszólítja a tévedezőt: «emlékezel-e rá?» Ő ojtotta azokat. Együtt lesték rajta az első virág kinyilását.
Itt van a lugos, a jerichói rózsával. Itt tanította őt ezen az asztalon sakkozni. «Majd ha egyszer megvénülünk, minden este együtt sakkozunk». Csak akkor majd! Míg fiatal, van egyéb gondja a nőnek: édesebb gond.
Azóta is minden délután előveszi a sakktáblát, a mit «ő» hozott neki ajándékba, s aztán játszik egymagában. Odaképzeli őt a másiknak s hagyja nyerni.
Egy öreg nagynénje költözött a házhoz, anyja halála után, az viszi a háztartást. Ő maga ráér – számlálni a perczek millióit, a mik még hátra vannak a sírig: egyik olyan, mint a másik. Végiglépdelni a virágos kert hosszú útján, megint vissza. Egyik lépés olyan mint a másik.
Pedig a lépések között különbség van. Vannak lépések, a mik alatt megdobbanik a föld, – hangjokra megdobbanik a szív.
Régen volt az!
Tán csak álom, mely azzal áltatja, hogy ismét visszatérnek ezek a lépések, a miktől messziről döng már a föld.
Dehogy álom! Dehogy álom! Nem ilyen a fántom, nem ilyen a kisértet, mint az, a ki keresztültör rózsabokron, virágágyon! Ember ez, pedig igazi. Nem is köszön, nem is kiván se reggelt, se napot; csak oda rohan s egy percz mulva eltünik az ölében az a kis gyászruhás teremtés: halmozza csókjával, öntözi könyével, fejét odaszorítja kebléhez szörnyű tenyerével, s aztán, mikor jól kisirta magát, azt zokogja mély oroszlánmormogással:
– Miért tetted ezt velem?
A leány nevet a fájó gyönyörtől, sirni akarna, aztán nevet: mint egy gyermek, a ki rossz akarna lenni, aztán nem tud.
– Azt hittem, hogy nem fogsz szeretni, ha ilyen rutnak látsz.
– Ki mondja azt! dörmögi az erőszakos ember, két kezével eltartva magától a gyönge alakot, hogy jól az arczába láthasson. – Hát van ilyen szép száj, ilyen szép szem, ilyen szép homlok még a világon? Ilyen édes teremtés? Te szép vagy, gyönyörű vagy, az angyaloknál is szebb vagy! Nekem édesem vagy!
S a mit szája mondott, azt a szája meg is erősítette.
– Miért kínoztál így meg engem?
– Büntess meg érte.
– Meg is teszem! Kegyetlen és irgalomnélküli ember leszek ezután! Tudod, hogy e hó tizedik napjára van kitüzve menyegzőnk. Az a holnap!
– Igen, a két év előtti holnap… sohajtá fel a lány.
– Ez a két év ki van törölve életemből! Ki vagyunk hirdetve háromszor: holnap esküszünk. Jer anyánkhoz!
– Ő rég meghalt.
– S te nekem még azt sem irtad meg!
– Féltem, hogy akkor idejösz, s megtudod a valót.
– Oh, bár tudtam volna meg hamarább! Mennyi kíntól megszabadulhattam volna. Hát bátyád?
– Elesett a harczban.
– Egyedül vagy?
– Öreg nagynéném van itt velem. Jer, hadd vezesselek hozzá. Ha tudnád, mennyit beszéltünk mi rólad!
– Ha tudnád, mennyiszer megtiltottam én magamnak, hogy rád gondoljak! Óh milyen csúfnak képzeltelek, ha tudnád.
– Rútabbnak, mint a milyennek látsz?
– Hiszen mondtam már, hogy szentséges szép vagy!
S levette a kalapját s ernyőül odatartá a leánynak az arcza elé, hogy el ne süsse a nap.
Úgy vezette fel a kertből, átölelve.
Az öreg nagynéne bizony eldobott mindent a kezéből, mikor meglátta őket ölelkezve jönni.
– No nem mondtam-e mindig? Mindennap kivetettem én azt a kártyán, s te kicsufoltál vele. Ugy-e, hogy a kártya igazat mond?
– Egyedül igazat a földön, minden más hazudik, bizonyítá a vőlegény. Hazugság minden papiros, csak a néni kártyája mond igazat.
– Nem álmodtam-e az éjjel is meg, hogy lakodalomra készültünk? Meg volt terítve a hosszú asztal; aztán nem volt más násznép, mint ti ketten, meg a pap, meg Gorombolyi, az volt a násznagy.
– Az nem volt álom. Az úgy lesz. Hanem az volt az álom, a mit én álmodtam. Jegyben jártam egy nővel, a kinek nincsen szive. Oh milyen nagy veszélyben voltam! ha ti azt megtudnátok valaha. Tudod, mit tettek velem?
– Ne mondd el, ha rossz.
– De megverte őket saját kezök! Még ma is, még ezen a napon is kisértetbe vittek. Nézd e levelet! Ismered ezt az irást? Ne tagadd! Te leveleztél ezzel a nővel. Te voltál az, a ki elárultad neki, hogy én mit szeretek egy nőnél és mit gyülölök; mit tegyen, hogy megszeressem, mit kerüljön, hogy el ne vadítson? Valld meg, te avattad be őt az otthonos titkaimba.
A leány elpirulva fekteté arczát a keblére.
– No, ezért az árulásért majd leszámolok veled, kegyetlen! Oh azt, a mit két év alatt elvesztettél velem, megveszem rajtad mind, el nem engedem! Hanem előbb «ő vele» számolok le. Olvasd el, mit irt ő nekem mai nap s azután olvasd el, hogy mit válaszoltam én neki?
Juliska elhárítá magától az egyik levelet.
– Azt, a mit ő irt te hozzád, nekem elolvasni semmi jogom; de a mit te irtál ő hozzá, ha te megengeded, elolvasom.
És azután csak ámult és bámult, nagy szemei felnyiltak csodálkozásra, fejét tagadólag ingatta. Rettenetes dolgok lehettek abban a levélben!
– Te irhattad volna ezt? Te lehettél ilyen kegyetlen? Nem, ez nem te vagy!
– Boszut akartam állani lelkem egész keserüségével.
– Hát ismered te a boszuállást? Te? Hát van a világon valami, a mivel téged így fel lehetne ingerelni? Olvasd el még egyszer a leveledet. Te magad nem fogsz magadra ismerni benne.
Ferencz átfutotta a levelét s aztán kezét nyujtá a leánynak.
– Igazad van. Ez nem szép. De akkor olyan indulatban voltam, a mit most, lelkem örömében, vissza sem tudok képzelni többé. Úgy látszik most nekem, mintha mámor lett volna! Azt akartam, hogy piruljon, azt akartam, hogy könyezzen, mikor levelem olvassa! Már nem tudom, miért akartam?
– Tépd össze ezt s irj neki másikat.
A leány felnyitotta előtte iróasztalát s eléje tett egyet azokból a halvány violaszín fecskehordó levélpapirokból. Ferencz leült és irt.
Mikor készen volt: azt is megmutatta szerelmesének.
Ez volt benne:
«Tisztelt grófnő!
Bizonyosan tudom, hogy ön kedve ellenére irta ezt a levelet s azóta megbánta már, hogy nekem elküldte. Azért, hogy kinzó nyugtalanságot ne érezzen miatta, visszaküldöm azt önnek. Mint levelem keltéből láthatja ön, én már megtaláltam boldogságomat s kivánom önnek, hogy ön is találja meg e boldogságot minél előbb s legyen az is oly valódi és örök, mint az enyim. Viszonzásul csak azt kérem öntől: küldje el nekem azokat a violaszin levélkéket, a miket ön egykor innen Dolnavárról kapott, mert azok az «én» drágaságaim. Isten önnel!
Illavay.»
A leány szeme ragyogott a könytől: odanyujtá a kezét Ferencznek s megcsókolta az arczát.
– Igen! «Ez» vagy te!
Pálmának nem volt nyugta, a mióta azt a levelet elküldé.
Egyedül volt Gargóváron s ott várta rá a választ.
Akármi lesz a válasz, az csak rossz lesz.
Két keserű gondolat között volt válogatása.
– Ha visszatér, én ölöm meg, ha visszautasít, ő öl meg engem. Vagy ölök, vagy halok.
Ha visszatér a férfi annyi megcsufoltatás után, kénytelen lesz a leány megvetni a gyávát s azt éreztetni vele egész életén keresztül; mert mindent megbocsát a nő a férfinak, csak a gyávaságot nem. Nevezd azt angyali jóságnak, mégis utálni fog érte. Ha pedig büszkén visszautasítja a férfi a meghivást, akkor a leány megvan halva, eltemetve. Senki sem tilthatja meg az annyiszor megsértett férfinak, hogy visszakérezkedő hajdani jegyese levelét meg ne mutogassa boldog-boldogtalannak s azzal aztán a nő el van temetve. A magasan álló nőnek az az átka, hogy annak a megszégyenülés: halál.
Rettegett az elsőtől s rettegett a másodiktól.
Vagy megfordítva megint kivánta ezt, kivánta amazt.
Fájt neki az a gondolat, hogy ha visszatér régi kedvese, akkor le kell rontania lelkében azt a látványt, a mit egy férfi eszményképeül tartogat abban; de hizelegni fog e bálványomlás asszonyi hiuságának; ha pedig nem jön vissza a hivásra, akkor önszeretete oltárának kell összeomlani, de megmarad nála a sirig a hit, hogy volt egyszer egy igazi férfi a világon s az őt szerette igazán!
Nem volt maradása otthon a kastélyban.
Az otthonlét első napján kilovagolt a nagy romvárhoz; ispánt, cselédeket vitt magával. Azok el nem tudták gondolni, miféle szellem szállta meg a grófnőt, hogy a nagy köveket odahordatja a füves romudvarra, ötöt-hatot egymásra sorjában? Aztán meg felkeresteti a kiásott nagy levendula-bokrot, a mit valahová félredobtak: most is zöldül még a szegény bokor, élősködve abból a földből, a mi a kitépett gyökeréhez tapadt. Azt megint visszaültetteti a hajdani helyére. Ki kereskednék a nagy urak rigolyáinak indoka után?
S azután naplementig ott ül az erkély ablakában és nézi a völgyet. Azt a kis távol völgyet, azzal az oszlopos házzal.
Milyen gyorsan el tudott az az ember futni azon a kanyargó ösvényen innen! Visszajönni tán nehezebb.
Talán annak, a kit a «nagy ajtón» kidobtak, hogy a «kis ajtón» visszajöjjön, az egész földet körül kell előbb kerülnie?
Este tért vissza a kastélyba.
Kérdezte, hogy nem jött-e levele?
Igen. Érkezett egy. Nem az, a mit várt. Ezt az atyja küldte Bécsből. Tudatá vele, hogy a napokban ő is megérkezik. Úgy látszik, hogy az ő jelenléte is szükségesebb idelenn, mint odafenn.
Nem volt türelme. Egy lovászt megbizott vele, hogy még az éjjel hozzon hirt, otthon van-e jelenleg Illavay?
Reggelig nem feküdt le, a míg az vissza nem tért.
A lovász azt a hirt hozta, hogy Illavay még korán reggel elutazott. A saját kocsiját az első állomásról visszabocsátotta s azután posta-fogattal utazott tovább: nem tudják hová? Sem azt, hogy mikor tér vissza.
És így valószinű, hogy az ő levelét nem kapta. Várni kell, míg hazatér.
Ez a legkinzóbb! Várni!
Pedig soká fog várni! Mert azoknak ott most más dolguk van, mint levelet küldeni. Dolnaváron sincs posta. És az nap, a mikor Gorombolyi eljön násznagynak, az ő falujában sem lesz posta. Majd ott átadják neki a levelet személyesen. Nem sürgős az. Nekik nem az.
Pálmának pedig mindennap egy siralomházi nap, a mikor a halálra itélt várja, hogy jön-e hát vagy a kegyelem, vagy a hóhér?
Nem bir odahaza maradni. Már korán reggel befogat s összevissza barangolja a vidéket.
Mintha archæolog volna, úgy kutatja az emlékeket, a régiségeket. Érdekli a városok multja: a közintézetek.
Egyik útjában meglepi egy csinos kis város regényes fekvése. Egy ódon, klastromszerű épület a nagy folyam partján válik ki a rendes háztömeg közül. Azt mondják neki, hogy ez «Illava».
Meglepi a név.
Ki lakja azt a kastélyt?
Furcsa kastély az! Nagyon híres emberek lakják. Csupa olyan gonosztevők, a kik tíz évnél hosszabb fogtágra vannak elitélve rémséges bűntettekért. Csupa előkelő gyilkos és haramia. Ez az állami fogház. Egy világsárlat kitüntetést nyert bűnökből. Laktanyája a szörnyetegek legiójának.
Az a bizarr ötlete támad, hogy ő ezt a házat megnézi belül. Látni akarja, hogy milyenek azok az emberek, a kiket a törvény élő halottakul elrakott a kriptába? Az emberiség elátkozottjai! A pokol hősei! Az ország első emberei, alulról kezdve.
Behajtat s az igazgatónál bejelenteti magát.
Közönséges látogatónak előbb miniszteri engedélyt kell hozni, hogy az állami fegyház titkait megmutogassák neki; de Temetvényi Pálmának a neve elég, hogy a nehéz zárak megnyiljanak előtte s igazgató és porkolábok rögtön szolgálatára álljanak.
Pedig az szomorú birodalom ott.
Ott is olyan emberek laknak, a kiknek nem elég egyszer meghalni.
Végig vezetik őt a műhelyeken, a sütő-, főző-konyhákon, a dolgozó-, a háló-szobákon, a kórházon és az imaházon, az iskolán. Mindenki munkában van. Egy teremben zeneszerek állnak: a rabok muzsikálni is szoktak s van közöttük festő, képfaragó.
S ez arczokban mennyi tanulmány van egy lélekbuvárra nézve! Minő rendkívüli meghasonlások az arcz vonásai között! A szenvedély mindenütt, a lenyomott vagy kiülő homlok, az arcz, a szemöldök-csont, az állkapocs szokatlan alakulásaiban kifejezve. Ezek az emberkerülő szemek; ezek a vadállati ajkak. S felváltva megint egy-egy szelid, ábrándteljes arcz, szabályos vonásokkal, szelid szemekkel. Az a legnagyobb gonosztevők egyike épen. Érdekes tanulmány az, olyan fiatal úrhölgyeknek, a kik meghasonlottak a csupa dicső emberekből álló társasággal.
Pálma tanulmányozhatja őket. Ő nézhet az arczaikba a sűrűre vont kék fátyolon keresztül; azoknak a nézése nem sértheti meg az ő arczát.
Mikor egy-egy terembe a látogató belép az igazgatótól kisérve, az őrt álló csendőr «vigyázz»-t kiált s azzal mindenki leteszi a munkát a kezéből s feláll és arczczal fordul a belépők fölé.
A látogatónak szabad velök beszédbe eredni s a fogolynak kötelessége elmondani a kérdésre, mit vétett? Miért van elitélve? kit ölt meg? ha apját, anyját megölte is. Mérgezett, vagy fegyverrel ölt? vagy rágyujtotta a házat az alvókra? Oly pontosan elmondanak mindent, mint mikor az audientián az udvaronczok megfelelnek a magas kérdésekre s elszámlálják az érdemeiket és szolgálataikat. A raboknak ellenben nem szabad viszont kérdést intézni a látogatóhoz: «hát-önt mi hozta ide?»
Egy-egy olyan arczra is talált Pálma, a miről úgy rémlett neki, mintha látta volna valahol. Valaki a Zsiborák bandájából lehet az, a kik valaha ott lakmároztak a gargóvári fényes asztalnál. Oh, még magát az Orol Krivánszky urat is megtalálhatná ott, ha nem restelné a gyapjutépő doroszológépet megnézni: ott hajtja az a nehéz kereket: s igen jól viseli magát. De oda már nem vezették.
Mindent meg akart apróra tudni. Megjavulnak-e valóban ezek az emberek itten? A lelkük megtér-e? Nem igyekeznek-e innen kitörni? Nem támad-e fel bennük a szabadságvágy olykor? Nem esküdhetnek-e össze a helyőrség ellen? Mivel büntetik őket, ha vétenek?
Az igazgató felvilágosítá mindenről készségesen.
Biz ezeknek nagy részét csak a fegyelem tartja meghunyászkodva. A kiszabadulás vágyáról soha le nem tesznek. Vannak közöttük veszedelmes izgatók. Különösen van egy közöttük, a ki mindig összeesküvést csinál, a zárakat feltörni igyekszik s nem egyszer megkisértette már az őrtálló katona kezéből kicsavarni a fegyvert. Büntetésből most is a magán-börtönben ül s el van tőle véve minden munka és szerszám.
– Mi a neve?
– Ribeaud.
Pálma soha sem hallotta azt a nevet.
– Nem lehetne azt is meglátni?
– Igen.
Az igazgató valamit sugott a porkolábnak, mire az más kulcscsomagot vett elő s aztán a két kisérő csendőrnek inte: azok levették a vállaikra akasztott puskát s csendesen felhuzva rajta a sárkányt, szuronyszegezve vették közre a grófnőt és az igazgatót.
Ebbe a külön börtönbe így szokás látogatóba menni.
– Ez egy valódi fenevad, mondá az igazgató.
Pálmát csak még kiváncsiabbá tette e szavával.
Hogy engedné el magának, hogy egy ilyen fenevadat szemtől-szembe lásson?
A magán-börtönhöz egy külön lépcsőn kellett lemenni. A hármas zárral belakatolt ajtó előtt kívül állt egy őr és belül a másik. Azután jött egy szűk udvar, abban is járt egy őr, a ki minden végig sétálásnál benézett a czella ablakán. Azon pedig kettős vasrostély volt.
Ennek a czellának az ajtaját sajátszerű csavarkulcs zárta be egy olyan zárral, melynek négy ütközője volt s egyszerre nyomult mind a négy a vaspántos kőajtófélbe.
Az ajtó megnyilt: a két csendőr, meg az igazgató és a porkoláb közé fogva, belépett a czellába Pálma grófnő.
A veszedelmes rab felállt székéről és feléjük fordult.
Nem volt annak semmi fenevadas kinézése: inkább igen finom, mosolygó, udvarias arcz volt, a ki hölgyet látva maga előtt, meghajtá magát elegáns modorban. És mégis Pálma összerezzent a láttára.
Ez Cousin.
A mióta az ellenszenves alak eltünt a házuktól, Pálma soha sem kérdezte, hová lett? Mikoriban közelében látta, akkor sem akarta észrevenni.
A sűrű fátyol miatt az nem ismerte őt meg.
Valami veszedelmes kiváncsiság ösztönözte Pálma grófnőt, hogy megszólítsa ezt az embert.
– Hogy hivják önt?
– Valódi nevem Ribeaud, Francziaországból megszökött gályarab. Felelt az, kötelezett chablonszerű modorban.
– Miért itélték el itt?
– Zsiborák rablóbandájával szövetkeztem, Temetvényi gróf kastélyának kirablására. Harminczhat rablót bocsátottam a vár alatti pinczébe. Le akartuk ölni az egész háznépet, kivéve a grófkisasszonyt, azt meg akartam tartani szeretőmnek.
Ezt mind kötelessége elmondani a rabnak így minden kérdező előtt.
– S mi akadályozta meg a szándékot? suttogá a fátyolos hölgy.
– Egyetlen ember! Mikor én már mindenkit elaltattam álomitallal, a szolgákat és csendőröket, a grófnőt magát mákonyos szivarral, ez az egy ember ébren maradt: rám lesett, utánam jött, mikor a pinczeajtót ki akartam nyitni, hogy Zsiborák czimboráit bebocsássam. A késem nem ment elég mélyen az oldalába s ő letepert és megkötözött. A grófnő kikosarazott vőlegénye volt a bolond! Átkozott legyen a neve is! Azt is úgy hiják, mint ezt a börtönt: Illava!
Már e végszavak túlmentek a kötelezett válaszon. A rab dühbe kezdett jönni. Pálma kifutott a czellából. Agyon akarta nyomni a börtönlég. Vagy talán valami más?
Megköszönte az igazgatónak a szivességet s sietett a rettentő tanyát elhagyni.
Ismét elővette az a láz, a mit a túlizgatás idéz elő.
Egész hazáig reszketett a hidegtől.
Mire hazaért, akkor meg aztán kiütötte a hőség.
Atyja megérkezett az alatt.
– Hol jártál? kérdezé elbámulva, mikor eléje lépett ez a máskor mindig márványarczú kisértet, most két arcza úgy ég, mint az alkonyég felhői.
– Illaván voltam. Rebegé Pálma kiszáradt ajkakkal. A fegyházat látogattam meg. Beszéltem egy élethosszig elitélt rabbal, a kit hajdan úgy hittak, hogy Cousin. Elmondta, mit vétett? Miért van elitélve? Igaz az mind, a mit elmondott?
– Igaz!
– Hogy téged a haláltól, engem a legiszonyatosabb sorstól szabadított meg Illavay azon az éjszakán.
– Úgy történt.
– Ugyanazon az éjszakán, a melyen én őt eltaszítottam, kicsúfoltam, halálra sértettem! Hogy mikor én beszegődtem az ő üldöző dæmonának, ő még akkor is védelmező őrangyalom volt nekem. Miért nem mondtad ezt te meg nekem soha? Nem mondtad meg, mert féltél, hogy ha én ezt megtudom, utána futok s itt hagylak palotáiddal, váraiddal együtt! s megyek vele világgá: – koldulni! vagy a börtönét őrizni, ha elitélteted!
– Ő maga kivánta azt tőlem, nemes tettei jutalmául, hogy ne mondjam ezt el neked soha.
– Ő maga kivánta, hogy ne tudjam én ezt meg soha! És ezt a szivet dobtam én el magamtól. És ezt a szivet gyötröttem én meg oly keservesen. Oh szűz anyám! te jól tudsz megbüntetni.
Egy szép antik Máriaszobor állt ott; elefántcsont faragvány. Az előtt térdre roskadt.
– Mert most már ebbe meg kell halnom. Most már könyörögnöm kell Te Hozzád, hogy hozd őt vissza, hogy a lábaihoz omolhassak s azt mondhassam neki: bocsáss meg, add vissza a morzsáit az elvesztett szerelemnek! Egyszer volt. Soha sem lesz többet. Az enyém volt. S én dobtam el őt.
Még az atyja is megszánta őt. Odament hozzá, fölemelte.
– Légy nyugodt, leányom. Ne gyötörd magad.
– Oh, atyám – oh, uram: – az én szivem nagyon beteg. Egy igen jó menedékem volt, a míg azt hittem, hogy gyülölni, megvetni fogom őt, ha hozzám visszatér. És most imádkozom érte, hogy jöjjön vissza. Most már nincs hová menekülnöm előle többé. Köröskörül betölti előttem az egész világot. Mindenütt ott van nekem! Csak ott nincsen, a hol én vagyok.
– Bizzál szavamban. Ő a tied lesz.
– Imádkozom is érte! – de nem hiszek benne: – tudom, hogy nincs foganatja az imának, mégis teszem.
Már akkor útban volt hozzá Illavay levele.
Másnap megérkezett a várt levél.
Pálma csaknem bizonyos volt felőle, hogy visszautasítás lesz benne.
A fegyházban hallott fölfedezés után semmi kétsége sem lehetett ez iránt.
De az a másik levél, a mit Illavay, szerelmese kértére, széttépett, nem fájt volna így a szivének, mint ez. Abban sértő, szemrehányó szavak voltak. Azokért lehetett volna megharagudni.
Még ezt is elvette tőle «ő».
«Még csak azt sem engedi meg, hogy gyülöljem: még csak a harag által sem akar velem összekötve lenni».
Előkereste mind a lilaszin levelkéket s összecsomagolta azokat annak a számára, a kinek ezek – a drágaságai.
Azután irt valamit egy lapra s átment vele az atyjához.
Megmutatta neki Illavay levelét.
Ferdinánd gróf csüggedten hajtá tenyerébe nehéz fejét. Erre nem volt semmi szava.
– Már most, kedves atyám, megengeded ugy-e, hogy én magam vegyem kezembe a sorsomat?
A gróf némán inte a fejével.
– Van nekünk Pozsonyban egy ősi házunk, a hol csak keresztülutazóban szoktunk megszállni: különben üresen áll. Ezt a házat te átiratod az én nevemre hogy abból engem senki ki ne zavarjon valaha. Azután a pozsonyi takarékpénztárba leteszesz az én számomra egy oly összeget, a minek a kamatjaiból egy magányos nő szerényen megélhet s ez is az én kizárólagos rendelkezésemre lesz adva.
Erre még mind helyeslést bólintott a fejével Temetvényi Ferdinánd.
– Végül kinyomatod ezt a czédulát s szétküldöd az ismerőseinknek.
Arra a czédulára ez volt irva:
«Temetvényi Ferdinánd gróf szomorodott szivvel jelenti egyetlen leányának, Pálma grófnőnek, élete 22-ik évében, kínos szenvedés után történt halálát».
– Mi ez? Kiálta felriadva kábult szórakozottságából a gróf.
– Gyászjelentés. A szokásos végsor nélkül «béke hamvaira». Én csak a világnak halok meg: magamnak még sokáig élek. Nagynénéim mind kilenczven esztendősek voltak: – én még el akarom őket hagyni. Olyan észrevétlenül fogok beköltözni a pozsonyi házba, s olyan nesztelenül fogok benne meglenni, hogy senki sem tudja meg, élő lakik-e benne, vagy halott?
– De az ég szerelmére, Pálma! Hova gondolsz? Ily szörnyű elhatározáshoz én nem adhatom beleegyezésemet.
– Jó. Fontold meg holnapig a te dolgodat. Én már elkészültem a magaméval. Ha holnap aláirod a gyászjelentést: úgy is jó lesz, ha nem teszed: akkor majd holnapután hozzáirhatod a hiányzó sort is: «béke hamvaira». Útra kész vagyok. Te határozd el, hogy hová?…
Azzal magára hagyta a grófot.
A gyászlap úgy lett szétküldve, a végsor nélkül.
Vannak gyászesetek, a miknél az ismerősök gyöngédtelenségnek tartják a kérdezősködést.
Csak egy ember tudhatott meg valamit a valóból. Illavaynak Pozsonyból küldték meg azt a csomagot, a miben az ő visszakivánt drágaságai voltak: a gyászjelentés szétküldése után.
Így végződött az, a mi Tegnap történt. Ezeknek az alakoknak a regénye bizony be van fejezve. Új emberek kezdik meg és folytatják az új történetet, melynek ez az elmult a háttere; az új emberek dolgának a czíme lesz: a «Ma».
I. KÖTET.
ELSŐ RÉSZ: A TEGNAP.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 11 | milyen vagy? | milyen vagy?» |
| 35 | úgy teszett neki | úgy tetszett neki |
| 84 | a miert ide | a miért ide |
| 87 | pénzt keres tem | pénzt kerestem |
| 88 | másík pénzt | másik pénzt |
| 113 | akarja kripróbálni | akarja kipróbálni |
| 131 | látta, bogy | látta, hogy |
| 138 | Onnek ez | Önnek ez |
| 156 | oka onnak | oka annak |
| 239 | vídám kaczagás | vidám kaczagás |
| 242 | elrabolt kíncseit | elrabolt kincseit |
| 243 | s most azán | s most aztán |
| 360 | hggy mennyivel | hogy mennyivel |
| 393 | O maga kivánta | Ő maga kivánta |