A pénztárt megvizsgálták; ott minden az utolsó fél krajczárig rendben találtatott.
Duckmaus úr csupán annyi korlátozást szenvedett személyes szabadságában, hogy a város területét nem volt szabad elhagynia a várparancsnoknál való jelentkezés nélkül és akkor is csak egy kiséretül rendelt ordináncz altiszt társaságában, – az is a saját költségére.
Általában nem csaptak semmi lármát az egész nagy rablásból. Küldtek új pénzt a fekete bankó beváltására: de már azon rajta hált, a ki hozta s gyertyát égetett mellette.
Az ellopott pénzre azonban rálestek.
Bécsben a financzdirekcziónál föl volt jegyezve, hogy miféle seriesű bankók küldettek szét az egyes országokba.
A mi Magyarországba lett utalványozva, annak a seriese mind az ezeresen alul volt; még pedig erre a központra a 200 és 300 számból.
Tehát ezen számmal jegyzett seriesű új bankókból többet nem adtak ki.
A mellett pedig értesítettek minden közhivatalt, pénztárt, bankárt, pénzváltót, előkelő vendéglőst, kereskedőt, hogy ha ezen seriessel jegyzett új bankó kerül eléjük, annak a fölmutatóját rögtön fogassák el. Az a tolvaj vagy a czinkostárs.
Ezen az uton okvetlenül hurokra kell neki kerülni.
Van ám esze a policzájnak! Mindig is volt.
Csak az az átkozott dolog, hogy a tolvajnak rendesen még egy quincunxszal több esze van.
De most még egyszer vissza kell lépnünk az idővel. Ugy megy ez a mi történetünk, mint a rák hátrafelé.
Egy adventi napon, karácsony előtt, beállit Búzás Márton uram boltjába egy utas ember s az úr után tudakozódik.
Este felé volt az idő, de még gyertyagyujtás előtt.
Az utasnak fekete kendővel volt felkötve az álla, mint a kinek a foga fáj s zöld sipka volt huzva a fejére.
Búzás Márton uram pedig vaskereskedő volt Esztergomban. Magyar ember.
Az utazó pedig németül beszélt.
Annálfogva az asszonyt kellett tolmácsul fölszólitani, a ki tudott németül, hogy az értekezést közvetítse.
Az idegennek az volt a kivánsága, hogy ő huszonnégy darab, egy láb hosszaságú, egy hüvelyk szélességü és félhüvelyk vastagságu vasrudacskákra óhajtana szert tenni, a melyeknek mind a két végén és a közepén legyen egy lyuk furva.
Búzás Márton uramnak nem ment az a vasrúd a fejébe.
– Mire szolgáljanak ezek a szerszámok? kérdezé az idegen urtól.
– Hát ezek arravalók, hogy én most csináltattam tizenkét bőrszéket. Ezek a vasrudacskák arravalók, hogy a széknek a karját az ülőjével összekapcsolják a két végükön egy-egy rézfejü sróffal.
– Értem, értem. De hát az a középső lyuk mire való a vasrudacskán?
– Ebbe meg egy rézrózsácska jön, a mi nagyon szépen fog illeni a rézszögekhez, a mikkel a szék támlája ki van verve.
– A bizony nagyon szép lesz, ha meglesz.
– De karácsonyra kell, mert akkor jönnek a vendégeim.
– Megeshetik.
– Hát mennyibe kerülnek?
Buzás uram meggondolta a dolgot. Az ő boltjában nem voltak ilyen furcsa dolgok, mert ő csak kis boltos volt, de emlékezett reá, hogy Komáromban látott ilyeneket Hajdukics uram vaskereskedésében, a hol már minden kapható volt. Ott lehetett kapni párját öt forintért. Ő tehát azt mondta az idegennek, hogy párját elkészítteti tiz forintért. (Ez még a nagy bankóbőség idejében történt, a mikor még a réz harminckrajcáros félforintot képviselt.)
Az utazó nem alkudott, azt mondta «áll» s felét a kialkudott árnak rögtön lefizette az asztalra. Megigérte, hogy egy hét mulva visszajön átvenni a megrendelt pántokat s akkor lefizeti a többi pénzt is.
Csak egyet kötött még ki, hogy egy pár a vasrudacskák közül egy tenyérnyivel hosszabb legyen a többinél s hátrafelé legyen a vége hajlítva. Ez meg arravaló lesz, hogy a karszék támlányára kerüljön s azt összefoglalja.
Ezt is föl lehet fogni emberi észszel, miután Búzásné asszonyom kétszer-háromszor megmagyarázta Búzás uramnak a komplikált stratagémát.
– Jól van, meglesz egy hét alatt.
Az utazó e közben le nem vette a téli sipkát a fejéről.
De azért az asszonyi szem fürkésző tehetségét még sem béníthatta meg.
Mikor kiment a boltból, azt mondá Búzásné asszonyom az urának:
– Ejnye de keskeny feje van ennek az urnak! Soha sem láttam ilyen keskeny fejet életemben. E bizony keresztül tudna ezzel bujni az ablak vasrácsán is.
– De már ugyan minek bujna keresztül az ablakrácson a fejével?
– Mit tudom én?
Most már könnyen kitalálhatjuk, hogy ez az idegen utas Duckmaus úr lehetett.
Búzás uram rögtön megrendelte a kivánt vaspántokat Komáromban Hajdukics uram nagykereskedésében, párját öt forintjával, annak a felét ő is megküldte előre. Mert a régi okos világban senkinek sem hiteleztek a nélkül, hogy foglalót ne vettek volna tőle.
Egy hét mulva készen volt az áru: az ismeretlen megrendelő eljött érte, kifizette az alkudott ár másik felét s elvitte a vasrudjait.
De hogyha ez a megrendelő csakugyan Duckmaus úr volt, miért nem vásárolta ő be ugyanazon bőrszékekre való pántokat otthon, első kézből, Hajdukics uram nagy kereskedésében, a hol épen fele áron kaphatta volna, a minthogy a hozzávaló rézsrófokat és bronz rózsácskákat úgy is ott vásárolta be?
Hát majd erre is rájövünk később: de még előbb meg kell egymást értenünk.
Karácsony estéjén már az új székek gyönyörködtették a megszokott vendégeket Duckmaus úr házában.
A női vendégek azt sugdosták egymásnak, hogy az új székek jelentenek valamit. Hugó bizonyosan házasodni készül. De különösen azok a rézrózsák a székek pántjain. Ezek sejtetni engedik, hogy kit vesz el? A Cservenics Bábikának a sublót-kihuzóin akkurát ilyen rézrózsák vannak.
A tréfás példálózásokra Hugó úr csak a nyakát tekergeti.
Hugó úr agglegény; nem is agg, csak legény.
A karácsonyesti vendégek a szolgálóikat is magukkal hozták, a kik őket lámpással kisérik az utczán; mert bizony még utczai lámpás csak egyetlenegy fényeskedik a szentháromság szobra előtt.
A szolgálók odahátul vannak a konyhában, a szakácsnénál. Ma nem fonnak, se tollat nem fosztanak: ünnepeste van; hanem kártyáznak dióra. Mindegyik magával hozott egy zacskó diót hazulról. Azt apródonkint föltörik és megeszegetik, kiki a mit nyert, míg lassanként az egész alaptőke tisztán elfogy éjfélig.
Az alatt a vendégek odabenn a tiszta szobában a kihuzó asztal mellett játszanak «Hammer und Glocke»-t. (Biz ezt magyarul is mondhatnánk: de minthogy ez valóságos német játék, hát csak hadd maradjon a neve is annak.) Van öt kártyalap: Hammer, Glocke, azután Hammer und Glocke együtt, majd egy Schimmli, végül egy Bierhaus. Azok mellé nyolcz csontkoczka.
Szörnyü komplikált börzejáték az! A ki négy iskolát ki nem járt, meg sem érti.
Először is az összes részvényesek mind betesznek bizonyos számu krajczárokat a kasszába. Ez az alaptőke. No a részvényesnek nem kell érteni a dolgot. Ez régen is így volt. Csak betenni a pénzét.
Azután liczitáczióra bocsátják a kártyalapokat. Legkisebb értékü a Hammer und Glocke. Nagyobb ázsiója van külön a két jelvénynek. Tetemesen többet ér a Schimmli! Ez a csirája a totalizatörnek. Legnagyobb versenyt idéz elő a Bierhaus. «Gutes Haus!» Ennek a bérletét néha annyira fölverik, mint az egész alaptőke. Ez mind a tartalék-összeghez csatoltatik.
Akkor aztán elkezdik a nyolcz koczkát egy pohárból az asztalra önteni. Minden koczkának csak egy lapján van szem: egytől hatig; a többi lapja üres. A többi kettőn van a Hammer és a Glocke.
Kinek mennyi szem fordul föl a koczkák felső lapján, annyi krajczárt kap osztalékul a pénztárból. Hogyha a Hammer vagy a Glocke is feljül kerül, akkor annak a tulajdonosa huzza a nyereményt. Ha valaki csupa üreset vet, az fizet a Schimmlinek egy krajczárt. Ha maga a Schimmli vet merő fehér koczkát, akkor minden részvényes fizet neki egy krajczárt.
A Bierhaus tulajdonosa ez alatt várakozó állást foglal el. Ő «baisse»-re játszik.
Hanem aztán mikor a kassza a folytonos osztalékfizetés következtében anynyira leapad, hogy fizetésképtelenné lesz, akkor következik el a Bierhaus aratása. Mert azontul ki menynyivel több szemet vet, mint a mennyi valuta van a kasszában, a differencziát a «Bierhaus»-nak fizeti. Ha van a kasszában két krajczár s vet a játszó tizenkét szemet: fizet tiz krajczárt a Bierhausnak. Ha valaki ezentul csupa üreset vet: fizet a Schimmli a Bierhausnak. S ez tart mindaddig, míg a kettőst magában ki nem vetik. Igy lesz a Bierhaus bérlőjéből milliomos.
De azonban az is megtörténik, hogy mingyárt az első koczkahajitásnál kivetik a «rezdebankot», akkor a Bierhausba beleütött a krach: megbukott a kontremin.
Látnivaló, hogy innen tanultuk meg a börze játékot: a Hammer und Glockéból.
No hát ezt az elmés játékot Duckmaus úr honosította meg a mi városunkban.
A mellett azután kaptak a vendégek tejes kávét pirított kalácscsal, holippnit, linczi tortát, nádszilánkra füzött aszalt megygyet, czifrára metélt birsalma liktáriumot, diós aszalt szilvát. (Krumpli még nem volt az országban, külömben azt is kaptak volna.) Mindezekkel pedig a háziur kinálta sorba a vendégeit. Ha asszony lett volna a háznál, annak a hivatása lett volna: így a házi urra maradt, a ki e miatt nem is vett részt a társasjátékban. Ő soha sem játszott semmi hazárdjátékot, csak ostáblát: abból volt neki három is.
Mikor aztán megkondult az éjféli harangszó a Szent-András tornyában, a vendégek egyszerre fölkerekedtek; a cselédek előkerültek a konyhából lámpásokkal, gazdáikat a templomba kisérni; azonban olyan kevély urak is voltak, a kik a zsebükben hozták magukkal a rézfödelü gömbölyü tolvajlámpást s meggyujtva az abban levő viaszgyertyát, maguk világítottak maguknak (mint a szentjános-bogarak.)
Duckmaus úr maga kisérte ki őket az utczaajtóig s azt az utolsó vendég után sajátkezüleg zárta be tolózárral.
Az egyetlen cseléd, a vén gazdaszszony már rég lefeküdt. Süket is volt. A felől zörgethetett volna akárki az ajtón. Ide éjjel be nem jön senki.
Mikor aztán az utolsó vendégnek a lámpása is végig járatta a szoba falán a fényfoltját s a hó ropogása elnyelte a lépéseket, akkor Duckmaus úr mind a két ablakán bezárta a belső vastáblákat. Nagyon félt a tolvajoktól, meg a tüzi veszedelemtől.
S a mint aztán mély csendesség volt körülötte, akkor egy harapófogóval kisrófolá az új bőrszékekből a pántokat s azokból a rézrózsákat s azután a kihuzott asztalon ismét összerakta őket, a végeiket a srófokkal, a közepeiket a rézrózsákkal egymáshoz illesztve, a miből aztán ilyenforma stratagéma támad:
Ha ezt összetolták, így
akkor egy kabátszárny alatt elfért.
Ha pedig kinyujtották, akkor tiz lábnyi hosszuságra fölmeredt. (Az már nem fér ide.)
Ekkor aztán fogta ezt a masinát Duckmaus úr s a kabátja alá dugta.
A hóna alá vette pedig az egyik ostáblát, a legterjedelmesebbet.
Azután a zsebébe dugott egy gombolyag spárgát, egy kalapácsot, meg két szeget: a másik zsebébe meg a tüzszerszámot, meg a tolvajlámpást.
Azzal kiment a folyosóra.
A konyhán kellett keresztül mennie. Ott aludt a vén süket gazdasszony.
Odafigyelt.
A gazdasszony valósággal horkolt.
Az alvást lehet szimulálni; de a horkolást nem. Ez csak igazi lehet.
Mind a mellett, mikor a konyhaajtón kilépett, a kulcscsal kivülről rázárta az alvó cselédre az ajtót.
A konyhának ablaka volt az udvaron.
Az karácsony éjjel czifrára be volt fagyva. Nem lehetett rajta az udvarra kilátni.
Még sem bizott hozzá eléggé.
A padlásajtót kiemelte a derekából s azt odatámasztotta a konyhaablak elé. Ez egészen eltakarta az ablakot.
Most már biztosnak érezte magát.
Az udvar tulsó oldalán volt egy kut.
Kankalikos kut mint mindenütt, az egész városban; ágassal, vederrel, kámvával: a szivattyus kutak még akkor nem voltak divatban. Odament a kuthoz.
De nem ám egyenesen az udvaron keresztül, mert a frissen hullott hóban a lábnyomok meglátszottak volna. Hanem a fal mellett lépegetve hatolt el odáig. Egy czirokseprőt vitt magával, a mivel a havat ráseperje a visszatérő lépések nyomára.
A bakter épen akkor kiáltotta kinn az utczán a háza előtt:
Sokáig tartott a vaspántok leszedése a székekről s azoknak ujból összeállítása.
Még egyszer szétnézett óvatosan, hogy nem látja-e a vén cseléd?
Pedig hisz az szegény süket is volt, vak is volt.
De még ha látta volna is, bizonyosan azt hitte volna reggel, hogy álmodta azt.
Hogy az ő gazdája éjnek éjszakáján leszáll a kutba, egy furfangos hágcsó segélyével. De még előbb hosszu spárgán leereszt a kutba egy ostáblát.
Egy ember, a ki karácsony éjjelén lemegy a kut fenekére ostáblázni egy magában! Vagy talán a sátánnal? Uram bocsá’! Bizonyára a sátánnal.
Mit csinál Duckmaus Hugó odalenn a kankalikos kutban?
Azon a vashágcsón lelépeget egész a viz szinéig.
Ott előveszi a tüzszerszámot, kicsihol vele. Az izzó taplónál meggyujt egy szál kénfonalat; azzal megint a rézlámpásban a viaszgyertyát. Azt ráakasztja egy vaskapocsra.
Az a vaskapocs egyikét annak a két gömbölyü gerendának csatolja a kut téglaburkolatához, mely azért van a kutkámvától a viz fenekéig leeresztve, hogy a fölhuzott veder ne koptassa a téglafalat, meg a saját dongáit. A veder a két gerenda között csuszik, mikor tele van merítve vizzel.
A között a két gerenda között aztán van egy hézag, mely aláfelé mind jobban összeszükül.
Hugó a spárgán lebocsátott ostáblát addig próbálgatta e hézag közé illeszteni, a míg az egy helyen szorosan odaillett.
Azt ott nem lehetett felülröl meglátni.
A teteje pedig fölnyitható volt a kapcsánál fogva.
Az ostábla egészen üres volt.
Hugó a két szeget a kalapácscsal odaverte a gerendákhoz az ostábla alsó része alá. Így az nem eshetett ki onnan.
Akkor aztán lenézett maga alá.
Huh, hogy megijedt!
A fekete viztükörből egy pokolbeli kisértet ijesztő pofája nézett föl reá, vérvörös világot tartva a szeme elé: a saját tükörképe.
Az a pokolra vezető világ!
Bizony, hogy az!
Sietett elfujni a lámpásban a gyertyát.
Akkor aztán ujra fölmászott a kutkámváig azon a furfangos vashágcsón.
Annak a legfelső fokát képezte az a két horgas vaspálca, mely a karosszék pántjait alkotta; ez volt a fogantyu, a mivel a kinyujtható hágcsót be lehetett akasztani.
Az első ut szerencsésen sikerült.
A rejtek készen van.
Egy ut lefelé.
Most jön a másik fölfelé.
Az már nehezebb lesz!
Hugó sietett vissza a falmentében, a cirokseprővel eltakargatva a nyomait a hóban.
A szobájában égve hagyta a gyergyát.
Kivül-belül fázott. Az izzadság odafagyott a hátához s a gyomra reszketett az izgalomtól.
Pedig még nem lehet az ágyba bebujni! nagy munka következik. A fortélyos hágcsót szélylyel kell szedni s ismét a székekre darabonként fölsrófolni.
Csakhogy a kezei ugy el vannak gémberedve, hogy képtelen valamihez kezdeni.
A kályha is kihült már. Éjfél óta senki sem rakott forgácsot a tüzre. (Ácsforgács volt a divatos fütőszer; azt lehetett kapni az épületfa-kereskedők telepein).
Jó lesz most egy kis krampampuli! Az majd kivül-belül fölmelegíti.
Egy cintányérba jó erős törkölypálinkát öntenek, azt meggyujtják s aztán a lobogó szesz közé cukordarabkákat, fügét, mazsolaszőlőt, mandulát dobálnak. A serczegő borszesz kékzöld lángot vet, a füge pirosat, a mandula sárgát; a lobogó láng előtt ülő embernek arcza olyan ebben a világitásban, mint egy halott arcza; ha nevet, mint egy elkárhozotté.
Jól esik ennél a lángnál az embernek melengetni a kezét. Kienged lassanként az ujjakból a gémber.
Azután egy levesevő kanállal mereget az ember azon forrón a lángoló szeszből.
Még lobog, mikor a szájához viszi. De elfujja, mielőtt lenyelné. Különben elviszi az ördög.
Ördög?
Félve néz a háta mögé: nem leskelődik-e a vállán keresztül?
A forró ital lassanként átheviti a zsigereit. Visszatér a bátorsága. Senki sem nézi.
Senki sem? Valaki mégis nézi.
Az az arczkép ott a falon, abban a fekete rámában. Atyjának az arczképe. Az a tisztes, becsületes arcz, abban a régimódi haczukában, azokkal a fehér vuklikkal a halántékain.
Az folyvást rá néz, akárhova helyezkedik.
Utoljára a karszékbe ül, a hol nem láthat rá. A borszesz lángja ellobogott, most már bátran kanalazhatja föl, mint a levest. Olyan pompás! Ugy éget, mint a pokol.
Egyszer aztán megint csak ott ül vele szemben.
Az a becsületes apai arcz, a fehér vuklikkal s most már nem csak a szemeivel beszél.
«Hugó! Hugó! Hová indulsz? Nem ezen az uton vezettelek én téged. Én hagytam rád ezt a házat, ezt a hivatalt. Minden téglája e háznak becsülettel volt szerezve. Hát te mit akarsz még hozzá építeni? Egy pelengér-oszlopot? akasztófa czégért? Emlékezzél az anyádra! Mi volt ő? Hűséges hitestárs. – Hát a kit te akarsz hozni a házhoz, az mi lesz? Egy büntárs! – Engemet a temetésemnél a félváros kisért ki a temetőig? Hát te hova akarod magadat kisértetni az utolsó járásodon? A vesztőhelyig? Ezt az utcát akarod söpörni, rabköntösben, lánczczal a lábadon? Az én hivatalomat viseled te is. Annak a vasládának a nyitját ismered te is. Soha az én kezemhez nem tapadt semmi idegen kincs. Pedig sokszor lehetett volna az emberek tudatlansága miatt. Isten volt előttem. Hát te azt hiszed-e, hogy ha hátat forditasz neki, akkor nem lát meg? Fordulj vissza! Dobd bele a kutba ezt az ördögi furfangot. Ne lopd el, a minek a megőrzésére megesküdtél.»
Hugó alkudni kezdett a beszélő arczképpel.
– Nem táti! nem lopok el semmit abból, a mi eskü alatt van a kezemre bizva; semmit sem a városi pénztárból. Nem jól látsz a szivembe. Isten őrizz engem ilyen gonoszságtól! Lásd, táti: a mit én akarok, az egészen más dolog. Te nem tudhatsz arról semmit ott a boldog tulvilágon, mert ez még államtitok. Én is csak sub camera charitatis értesültem felőle. Az osztrák kormány elhatározta a devalvatiót. Minden öt forintból lesz kettő. A publikum elveszt hármat. No hát ha szabad az osztrák kormánynak a publikum száz millióiból elvenni három ötödrészt, ugyanazon principiumnál fogva szabad nekem az osztrák kormány pénzéből elvennem egynegyed milliót. Ha ez az axioma a kormánynál: «én elveszem a te pénzedet, mert elérem a kezemmel,» akkor én sem teszek egyebet, mint hogy megnyujtom a kezemet, hogy én is elérjem a kormány pénzét. Nem nyúlok én hozzá a város pénzéhez. Hogy azt hiven megőrzöm, arra megesküdtem; le is kötöttem ezt a házat cautióba érte; de hogy a kormány pénzét is megőrizzem, arra nem esküdtem meg s a házammal sem álltam jót érte.
Az arczkép azt mondta erre, hogy ez sophisma. «Nem az a thesisnek a titulusa, hogy kitől lopsz? hanem az, hogy lopsz. Vagy fölakasztanak, vagy utcát söpörsz, Hugó!»
– Ne féltsd te Hugódat. Jól ki van ez a dolog fundálva. Soha sem tudja ezt ki ember, ha Argus szeme, Dyonis füle van is.»
… Még akart valamit mondani az arczkép; de a bakter elkiáltotta az ablak alatt:
Hugó nem merte rá mondani: «mindörökké ámen.»
Sietett a vashágcsót szétszedni.
Itt volt hát a napja… Azaz, hogy az éjszakája.
Az ujév-ünnep utáni éj.
Hugó nem mehetett a templomba; föl volt kötve az álla, nagy fogfájása volt. A doktor opiumcseppeket rendelt neki ellene és szobában maradást. Bizonyítványt is adott neki a betegségi állapotáról, a mit Hugó elküldött a városbiróhoz, kimentve az elmaradását a mai testületi megjelenésről, a «veni sancte»-nál. Hugónak ugyan egy foga sem fájt; hanem az opiumcseppek arra kellettek neki hogy majd estére a sör közé keveri, a mit a vén gazdasszonynak hozott ujévi kedveskedésül, a mitől az aztán még mélyebben alszik majd.
Templom után odajött hozzá a hajduk küldöttsége a strázsamester vezetése alatt ujévet gratulálni.
Minden ujév napján szokott Hugó két forint borravalót adni a hajduknak; ezuttal adott nekik tizet.
Még hozzá megsugta az őrmesternek: «fiaim, ma még tuladjatok rajt; mert holnap már ez nem lesz pénz.»
Értettek belőle!
Ezek ma éjjel ugy lefogják magukat inni, hogy lesz dolga a strázsának, a mig elevenné kiabálja őket a fölváltáskor.
Hugó jól kiszámította több éjjen át azt, hogy minek kell történni a lelkek órájában.
A bakter a tizenkét órát nem kiáltja meg, régi hagyományos babonából.
Hanem a mint a toronyóra elüti a tizenkettőt, akkor a strázsán álló hajdú elorditja a városház kapujában «obglöst» (a mi ugyan az ő zsiros száján igy jön ki: «hopp-léc!)
Az őrszoba, a hol a hajduk alusznak, szögletben áll a városházához.
Hát ha azok az első kiáltásra fölébrednek, az nagyon jó. De hát az embernek csak ki is kell nyujtózkodni magát. Aztán a mig a kapczáját föltekeri, a mig csizmáját fölhúzza: arra is csak kell idő. A mig aztán az őrmestert életre czibálják, a mig megértetik vele, hogy «holnap» van, a mig az a dolmányán a tizenkét pitykét begombolja; a mig minden ember puskát, kardot, lódingot, patrontást összekeres és magára szed, a mig a csákóját fölteszi és lecsattolja, kijön az ajtón, glédába áll, elémasiroz, megint glédába áll; a mig az őrmester a fölváltandó strázsától kikérdezi a rapportot: mit látott, hallott, tapasztalt a lefolyt négy óra alatt, ebben elmulik rendesen tiz első percz.
Ez az idő a betörőé.
Ez épen elég arra, hogy Hugó a városházzal egy sorban levő háza kapujától a pénztár ablakáig siessen; a zubbonya alá rejtett vashágcsót fölnyujtsa a rácsig, beakaszsza; fölmásszon rajta, a hágcsót maga után felhuzza; keresztülsajtolja a fejét, a vállait, a csipőjét a vaskosár rudjain1), az ablak fordítóit egy harapófogóval fölnyissa, beugorjon; a zacskóba tett kulcsokkal a vasládát fölnyissa, az uj bankójegy csomagot kivegye a ládából, azt ismét bezárja. S megint azon az uton, a melyen jött, visszatérjen. A bankjegy csomagot oda köti a hágcsó felső részéhez s aztán szép csendesen lehuzza magához s ismét visszasiet a házához.
Ehez untig elégséges az a bizonyos tizpercznyi haladék a strázsaváltás alkalmából.
Még azután az uj strázsa megteszi az utját a városház frontja előtt jobbfelé, mert igaz keresztény ember soha sem kezdi baloldalra a silbakolást. Ez is fél percz.
Aztán «gyorsaság nem boszorkányság.»
Sikerült minden.
Még rendkivüli segitség is járult hozzá.
A hajduk bizonyosan lelkükre vették a jó utasítást. Igyekeztek a tiz forintnak végére járni. Egész hordó sört pusztitottak el. Nagyot alusznak utána.
A strázsának másodszor is kellett orditani «hopp-léc!», a mig előkászolódtak. Ez megint három percznyi haladék.
A mig a léptek robogása közeledett az őrtanya felől, Hugó már készen volt a munkájával s kapaszkodott föl ujból az ablakba.
Ekkor valami gyanus koppanás ütötte meg a fülét.
Valami leesett a pallóra.
Ő róla esett le.
Ijedten vette észre, hogy az óra zsinorjáról szakadt le az órakulcs, az esett le a szobába.
Majd elájult a rémülettől.
Hiszen ha azt a karniolgombos órakulcsot itt találják holnap, arról egyszere megtudják, hogy ő járt itt.
Ezt nem szabad itthagyni.
Leszállt az ablak hidjáról s elkezdte az órakulcsot keresni a sötétben.
Az pedig gömbölyü levén, messze elgurulhatott, nem talált rá.
Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen az a bécsi hivatalnok itt hagyta tegnap azt az ujmódi találmányt, a melylyel egy percz alatt világot lehet gyujtani. Rátalált tapogatózva az üvegcsére és a dobozkára.
A vitriolba ütött gyufa lángra lobbant s annak a fényénél megtalálta a láda alatt az odáig elgurult karniolgombot az órakulcscsal.
A gyufa a körmére égett. Észre sem vette, hogy fáj.
Ekkor jött azután rá szembe az igaz veszedelem.
A mint kitekintett az ablakon, rémülve látta és hallotta, hogy épen most jön végig az utcán a kocsma felől Hajdukics a két trombitással, hangosan dalolva a kedvencz nótáját:
«Hogy az ördög vigyen el téged a pile pile pongóddal együtt!»
Valjon nem látták-e meg ezek, hogy a pénztárhivatal ablaka egy perczig meg volt világítva?…
S aztán kótyagos embernek az a szokása, hogy nem siet egy folytában az utczán, hanem stácziókat tart. Hajdukics uram meg-megállt veszekedni a tamburásokkal, hogy nem jól kontráznak az ő nótájához.
«Lagon, lagon, a parlagon!» Igy kell!
Ezzel eltarisznyázta a drága időt Hugóra nézve.
Aztán Hajdukics uram, mikor már a szöglethez eljutott, ott meg belekötött a strázsába.
Az valamit kérdezett tőle hivatalosan.
A görög erre azt felelte:
– Ördög vagyok, papot viszek.
– Ne káromkodj, mert húsz botot kapsz! Riasztá a strázsa. Elhagyd ám azt a papot!
– Bolondulj meg, te zöldangyal.2) A katona silbak huszonöt botot igért, még sem hagytam el.
Húgó most már nem menekülhetett. A pénztár ajtaja előtt hallhatá a fölváltásra jött hajdúk lépéseit, a prezentirozó puskák csörrenését; moczczannia sem volt szabad, mert egyszerre meghallják.
De még nem esett kétségbe.
Az éjjeli följegyzései között még fordult elő egy rövidebb respirium.
Tizenkét óra után egy negyeddel jön a katona-őrjárat a profunt-magazin felől. Mikor az előbukkan a szentháromság szobra mögül, a várkapú felé tartva, akkor a városi hajdú-őrnek rá kell kiáltani:
«Holberdo!»
Mire az őrjáratot vezető káplár, a piacz közepére jutva, visszakiált:
«Gud frájter!»
A hajdústrázsa aztán, a mint a patrol az «Angliánál» bekanyarodik, harsányan fölordít:
«Patrol fertály!»
(Jelentvén ez a szóváltás: «Halt wer da?» «Gut Freund.» És «Patrouill vorbei»-t.)
Ez ismét három perczig tartó időhaladék.
Ez alatt le tudott Húgó mászni a hágcsóján az ablakból. A pénzt is leemelte.
De épen csak hogy elkészülhetett vele.
Már hallotta a piacz felől közeledő őr topogását.
Annyi ideje nem volt, hogy a házáig futhatott volna, hanem behúzta magát a városházhoz ragasztott ispitály kapúbejárata alá.
Ha a járkáló strázsa csak tíz lépéssel megtoldja a sétáját, ott találja a tolvajt meglapúlva.
De hát a következetesség győzött. Az éjfél utáni strázsa csak odáig baktatott, a meddig az elődje letaposta a havat, megfordult és visszafelé sétált.
Még azután erős szél is támadt, mely eltakart hófuvattal minden lábnyomot az utczán.
Hazajutott; bezárta maga után az utczaajtót.
Azután még le kellett neki szállnia a kútba. A lopott pénzt elrejteni az ostábla-tokba.
Akkor aztán ismét szétszedni a furfangos vashágcsót, annak a darabjait a székekre fölsrófolni.
Azzal lefekhetett az igazak álmát aludni.
Másnap reggel felkötött állal jelent meg a városházánál, a hol már a másik két hivatalnok várt reá.
Fölnyították a vasajtót, azután meg a vasládát.
A vasládában nem volt a bankjegycsomag.
A kontrollor káromkodott; magyar ember volt.
«Kutyadisznó teringette üres tarisznyája.»
A bécsi uraság az ablakon dugta ki a fejét, nagyot ordítva.
«Zeter-mordjó kruzifix element! Politzáj!
Húgó pedig elkezdett zokogva sirni.
A pénztárt kirabolták!
Az bizony ki van rabolva!
Futottak ki egymás hátán a szobából.
Rögtön bezárták a vasajtót s még azon felül le is pecsételték, ki-ki a maga pecsétnyomó gyűrüjével.
Azzal futottak hárman három felé, jelentést tenni a főbirónál, a várkomendánsnál, meg a homo-regiusnál, a ki ez alkalomra lett kiküldve.
Azok egy mixta commissziót küldének ki, mely a species factit megvizsgálja.
Ujból fölnyitották a pénztár-ajtót; bementek, mindent apróra megvizsgáltak, semmi gyanús indiciumot nem találtak; erről protokollumot csináltak, azt aláírták s a committenseiknek ad referendum vették.
A felsőbb hatóságok nem tehettek egyebet, mint hogy mind a három hivatalnokot fölfüggesztették s a rendőri vizsgálatot in optima forma rögtön megindították.
Mindenki befogta a száját, nehogy valami vélemény kiszaladjon.
Csak a várkommendáns szólta el magát egy kissé.
– De hát mit nyert azzal a tolvajsággal a rabló? Hisz az ellopott bankjegyeknek föl van jegyezve a bécsi kanczellárián a szeriese. A mint egyet kiad belőle a zsivány, egyszerre nyakon csipik vele. Ne csináljunk lármát a dologból.
Most sül majd ki, hogy meg van-e hát az a quinænx superplus-olaj a tolvaj mécsesében, a mely felülvilágít a politzáj lámpásán!
Hogy tudja kiadni az ellopott százezreket?
Duckmaus Húgó e naptól kezdve bajuszt eresztett.
Azután a haját, a mit addig kétfelé simítva viselt, a fülei mellett vuklikba göngyölítve, most elől üstökbe csavarintá s a vuklikat lenyirta, a hogy az igaz magyarok viselik.
E mellé szürke bekecset öltött, kékes bárányprémmel; sarkantyús csizma egészíté ki a jelmezt. Még elefántcsont fogantyús spanyolnád botot is viselt s a nyakravalóját hátul kötötte csomóra.
Ez mind alkalmas volt ahhoz a szerephez, a mit játszott.
A megsértett ártatlanságot, a fölháborodott hazafit.
Csak azt kellett hallani, hogy förmedvényezett ő a kávéházban, reggel, este, délután a bécsi kormány ellen. Ráért most.
Nem őt függesztették föl a hivatalától: ő hagyta azt ott önkényt. Nem akart vak eszköze lenni annak a politikának, mely az országot tönkre teszi s azok vezetőinek. Azok milliókat rabolnak el s még ők kiabálnak «tolvaj»-t.
Ez pedig nagyon tetszett annak a publikumnak, mely most a kávéházat lakta. Üzérek, kereskedők, hitelezők, földbirtokosok, kiknek vagyonát a devalvatio erősen megrigázta, ott tartották a konventikulumot, (országgyülés, megyegyülés akkor nem volt).
A publikum előtt mind orakulum lett Duckmaus úr.
Még Hajdukics uram sem tudott ellenkezni, annak is ezrei úsztak el az országos krachban.
A mikor pedig annak a negyedmillió bankjegynek az eltünéséről volt szó, akkor meg épen Duckmausnak állt még feljebb.
– Hogy ez hogyan lehetett? Hogyan tünhetett el? Ki lophatta el? Hát ki más, mint az a bécsi kaukler? Azok értenek hozzá. Hát nem emlékeznek rá az urak, mikor mult őszszel itt produkálta magát az a bécsi szemfényvesztő? Letett az asztalra egy kaliczkát kanári madarastól. Azt letakarta egy czilinder kalappal. Azzal hókuszpókusz! egyet toppantott, fölemelte a czilindert s a kaliczka már nem volt alatta. Aztán ott a szemünk láttára kihúzott a frakkja zsebéből egy üveg lavort tele vizzel, abban úszkált egy arany halacska. Azzal «hast nid gsegn» megint visszadugta a frakkja zsebébe a lavort; egy csepp viz sem ömlött ki belőle. Akkurát így tett velünk a bécsi ezermester. A míg mi ketten a kontrolórral bámultuk azt az újmódi fájercajgot, azalatt «hiss-huss» kieskamotirozta a ládából a hosszúszárnyú katufrékjába a bankó csomagot. Így volt az! De a bécsi németen nem keresik! Hanem minket macerálnak érte, szegény magyarokat! Bezzeg nem hiányzik abból a pénzből, a mi én rám volt bizva, egy árva gresli sem; ott maradt arany, ezüst, minden. Igen ám, mert azt nem lehetett kieskamotirozni a ládából zörgés nélkül.
Ez volt az egyik stratagéma. A sértett hazafit és becsületes sáfárt játszani.
Azután – Duckmaus úr volt az első, a ki ebben a városban megkísérté a belülfűtő kályha intézményét.
Mindenki, a ki azt látta, elismerte annak a czélszerűségét.
Az ember nincs a cselédre utalva; maga befűthet a szobájába, a mikor akar. Aztán mulatságnak is előkelő.
Mikor ez is meg volt, akkor ellátogatott Weinmüller uram typographiájába s ott kért magának számjegyeket 1-től 9-ig, petitből, hozzá nyomda-festéket. Azt mondta, lutrikombinációt akar vele csinálni. Adtak neki.
Már most lehetett hozzáfogni a nagy manöverhez.
Mikor már éjjel elcsendesedett az utcza, a vastáblák be voltak zárva, akkor fölhozott a kútból egy csomag bankjegyet.
Akkor aztán azoknak a seriesszámához odanyomott egy 1-es, vagy 2-ős, stb. számot, a mi által azok az alsó-ausztriai, styriai, morva, csehországi, galiciai illetőségű bankjegyekké alakulnak át.
Még akkor sem voltak a bankigazgatók olyan vicczesek, mint most, hogy az 1000-en alul levő seriesek számai elé egy zérust helyezzenek, mi által azoknak az ezeresbe javítását megakadályozzák. Ma már ezt a csalást senkinek sem rekomendálhatom.
A kályhában égett a tűz; ha ezen munka közben hirtelen rajta rontanának a policzájok, a míg azok három ajtón keresztül törnek, az egész bankjegy csomag hamúvá lehet.
Nem rontottak rajta. Minden becsületes politzáj alszik éjszaka.
Mikor ezzel a munkával szépen elkészült, a bankjegy csomagot a zsebébe sülyeszté, nyakába keríté a bundáját és kiment.
Meg volt ugyan neki keményen parancsolva, hogy a várost el ne hagyja a várkommandónál jelentkezés nélkül; de hát azt csak nem hiszi senki, hogy Duckmaus úr kedvéért egy faköpönyeget állítottak az ajtaja mellé s abba egy cserepárt, a ki őt strázsálja.
Kitanulta azt már Hugó jó előre, hogyan lehet ebből a városból ki is menni, vissza is jönni bele, könnyű szerrel.
Azt ugyan tudhatta, hogy mind a két hidfőnél utasítva lesznek a vámosok, hogy őt föltartóztassák, ha salva guardia nélkül akarna a hidon átmenni.
De hát ki járna ilyenkor a hidon? Ki vesztegetné a hat krajczárt vámra, mikor köröskörül be van fagyva győri Duna, Vág-Duna, ott megy át rajta a szánkó, a hol az elszalmázott út mutatja az átjárást.
A Csapó-utcza végén van a «fehérló» kocsma; az a tanyája a gyorsparasztoknak. Sok kurir jár innen a városból mindenfelé.
Hugó még az este megrendelte a gyorsparasztot. Korán, négy órakor készen várt rá a szán.
Senki sem vett róla tudomást, hogy egy szán átvitt egy bundás embert a Dunán.
Hugó Esztergomba szánkázott.
Ott megint a Duna jegén kelt át, hid nem is volt.
Búzás uram vaskereskedése előtt állt meg a szánnal.
Az volt egyuttal a lottókollektura.
Ezt a hivatalt többnyire a vaskereskedőkre ruházták. Azokhoz volt a legnagyobb bizalom.
A boltban Búzásné asszonyom volt jelen, a kinek úgy rémlett, mintha ezt az urat már látta volna egyszer, csakhogy akkor nem volt bajusza s annál fogva németül szólítá meg.
– Soha az öreg apám sem tudott egy szót sem németül, szólt Duckmaus úr, kivetve a mellén az ezüstgombos bekecsét.
– Mi tetszik? kérem.
– Lutriba akarok tenni.
Erre a szóra kihívta a lottós mellékszobából a férjét a kereskedőné.
Az meg épen nem ismert rá a minapi göthös vásárlóra ebben a harsány hangon kiabáló kuruczban.
Azt látta, hogy nem esztergomi, mert külömben ismerné.
– Kihez legyen szerencsém?
Arra nem számított Hugó, hogy még azt is megkérdik a lutriba tevőtől, hogy mi a neve? Régen így lehetett.
Merész dologra szánta el magát.
– Én vagyok Cservenics kávés Komáromból.
Ha történetesen látta Búzás uram Cservenics kávést valaha, akkor kelepczébe jutott Duckmaus.
De szerencséjére Búzás uram papucshős volt, a ki soha kávéházba be nem lépett. Majd adott volna neki a felesége!
Ellenben azért nagyon jól ismerte Cservenics uramat a lutrizó hiréből. Az ilyent szokták közölni a lottógyüjtők egymással. Cservenics uram sok pénzt odahordott már a császár kasszájába.
– Nagyon örülök rajta. De hát miért méltóztatott e végett Esztergomba fáradni ilyen csikorgó hidegben, holott odahaza is megrakhatta a számjait Hajdukics uramnál?
Ott meg annak a vaskereskedése volt egyuttal lottókollektura.
Hugó rögtön készen volt a válaszával.
– Megmondom igazán, de ne tessék tovább adni, nem akarok belőle pletykát csinálni. Nem rég rutul megcsalt a komám. «Ruf»-ra tettem föl tiz forintot,3) s ő csak tíz krajczárt írt be a lajstromba. A számom kijött; nekem kellett volna 700 forintot kapnom s kaptam helyette 11 forint 40 krajczárt.
– A biz épen annyi. Ez már czudarság.
– Mikor rátámadtam érte, azt mondta, hogy meg akart tréfálni s aztán visszaadta az elsikkasztott 9 forint 90 krajczáromat.
– Vágtam volna a fejéhez!
Ezt így szépen kimagyarázva, elővette Hugó a beteendő számait. Volt nála körülbelül ezer sor szám. A míg azokról a reskontókat megirta Búzás uram, dél is elmúlt, az ebéd is elhült; nagy munka volt.
De szép summa pénz is volt ám, a mit fizettek érte.
Aztán külön könyvekbe kellett bejegyezni. Ez megy a brünni, ez a prágai, ez a linczi, ez a lembergi lottóhoz.
Mindegyik lottó számára külön csomóban az azon tartományban szétosztott bankjegyek seriesével ellátottak.
Búzás uram, titkos utasításához hiven, mind szemügyre vette a bankjegyeket; azok mind az ezeresekben jártak: nem az ellopottak száma volt rajtuk.
Hugó késő éjjel megint hazakerült a házához és várta nyugodtan az eredményt.
Hát ha az ember ezer sorszámot berak a lutriba, tiszta lehetetlenség, hogy egygyel azok közül ternót ne csináljon.
Világos.
Csakhogy az is mathematikailag kiszámított igazság, hogy ezzel a methodussal a valószinűség szerint 100 forintból 36 kerül csak vissza. A combinatio 74% nyereséget biztosít az államnak.
Tehát a midőn Hugó 3600 forintos ternót csinált, akkor a betétei mehettek 10 ezer forintra.
Csakhogy az a berakott 10 ezer forint, az lopott pénz volt; a visszakerült 3600 forint pedig már igaz keresmény lett.
Az első nyeremény után, melyet az ordinancz kisérete mellett személyesen vett föl Brünnben Hugó, többé nem is volt szüksége az eddigi teketóriákra.
Nyert a lutrin – köztudomásra, azt megint berakhatta a lutriba, országvilág tudtával.
Most már egyenesen a postával küldhette a kikorrigált bankókat és sorszámokat a tartományok lottóhivatalaihoz.
Minden hivatalnál csinált majd itt, majd amott egy nyereményt; néha nagyot is.
Kezdett már a neve czelebritássá válni. Féltek tőle, ördöge van!
Pedig tulajdonképen ordót kellene neki adni, a mért a kormánynak az ellopott pénzét két harmadrészben visszaszolgáltatja s egy harmadrészben konvertálja becsületesen szerzett pénzzé.
Egész az esztendő végéig sikerült neki ez a konvertálás. Volt már valami 30,000 forint szerzeménye, a mi be volt irva a postai főkönyvben, köztudomásra. Az egész városban beszéltek róla, hogy Duckmaus ennyi meg annyi ternót sepert be.
Aztán az is közbeszéd tárgya volt, hogy minden ezen szerencsejátékban Hugónak a mutyistája Bábika kisasszony. Ő álmodja neki azokat a nyerő számokat.
Hejh, milyen jó partie lett egyszerre a Cservenics Bábika.
Egy hölgy, a ki értékes álmokat lát.
A titokteljes tudomány ezeket úgy hívja, hogy «oneidokriták», ilyen volt Childera felesége, a ki a nászéjen megálmodta uralkodó családja egész történetét; így Calpurnia, Cæsar felesége, a ki megálmodja férje meggyilkoltatását. Ilyen volt Gonzaga Anna, a ki álomlátásában megtér a bűnös életről kegyességre (66 éves korában!) Száz, meg száz esetet jegyeztek föl a krónikák csodaálmokról, a mikben eldugott, elfelejtett kincseket fedeznek föl az állomszellemek választottaiknak.
Az pedig épen csodálatos adomány, mikor valakinek olyan látnoki tehetsége van, hogy lutriba tehető számokra vezet rá.
Csakhogy ehez még szükséges egy második ember, a ki meg ezeket az álmokat a megfelelő számokra igazítja rá. Az első az oneidokrita, a második az oneidománta.
Hát ilyen egymást kiegészítő pár volt Bábika és Hugó.
Példának okáért:
Bábika azt álmodta, hogy látott egy tyukot, mely kilencz kis csibét vezetett; odarohant egy kutya s elkapott egyet a csibék közül. Akkor az álmodó hölgy odarohant, elvette a kutya szájából a kis csibét és akkor a saját szájából etette azt rizskásával.
Hát ebből az álomból ezt a számsorozatot tudta összeállítani Hugó:
A tyuk köztudomásulag = 24, a kutya = 13; a csirkék száma 9, a megszabadító hölgy (fehér ruhában) 87; a száj jelent 32-őt. (Minthogy Bábika vallomása szerint épen annyi foga van.)
A prágai lutrin ki is jöttek a számok, csupán csak a 32 helyett 31. Ez annak a bünhödése volt, hogy Bábika el akarta titkolni, hogy egy fogát már kihúzták. Külömben quinternót csináltak volna.
Az egész városban hire volt ennek a csodának.
A Bábikát és a Hugót maga a sors is egymás számára rendelte.
Nem is csináltak titkot a viszonyukból.
Hugó csak azt akarta megvárni, hogy a pénztárnoki számadásait megvizsgálják és helybenhagyva a fölmentést megadják. Attól kezdve félév elmultával a házára betáblázott biztosítékát is visszaadják. A mint ez bekövetkezett, első dolga az volt, hogy a házát átiratta a menyasszonya: Cservenics Borbála leányasszony nevére.
Nagy szeretet jele volt; de egyuttal nagy óvatosságnak az előjele.
A menyegző napját a jövő új év második napjára tüzték ki. – Nevezetes nap volt. Évfordulója a negyedmillió eltünésének.
Azontúl már nem is kell folytatnia ezt az őrült lutrijátékot. Vagyonos ember hirébe jutva, direkte is forgalomba hozhatja a kiigazított bankjegyeket.
Elmondhatja aztán mindenkinek komoly képpel, hogy vége az abrakadabrának. – A kabalához ártatlan leányzó tiszta keze a főfeltétel. Mihelyt férjhez ment a «médium», vége a tündér-erőnek. Senki sem fogja megczáfolni; daczára annak a furcsa népdalnak.
*
Duckmaus úr tudta azt jól, hogy ő neki minden léptére vigyáznak. A gyanuból ki nem eresztik. A szerint intézte a dolgát.
Minden nap elment a templomba, végig hallgatta a misét. Kijövet a perselybe ereszté a két garasost s a koldusoknak krajczárt osztott. Az volt a különös benne, hogy lutheránus volt.
Csakhogy a lutheránus templom félreesik, ott kevesen látják; de a Szent András temploma piaczra nyilik, oda sokan járnak, a kik elbeszélik a városban, hogy ma is ott látták a Duckmaust, arczát két kezével eltakarva, kegyesen imádkozni.
De hát tudta okát adni a csendes apostasiának, mikor néha elővették érte a nostrasok. A Bábika pápista s az is minden reggel elmegy misét hallgatni, őt kiséri oda. Ez elfogadható, ámbár nem fölmentő védekezés. Hiszen azért megfizette a maga eklézsiájánál a papbért s minden vasárnap elküldte a perselybe a helypénzt.
A plébános többször megszólította már, hogy mért nem tér át? Eleinte csak tréfás példálózással:
– Ugyan, ugyan, édes Duckmaus úr, mikor dobja el már azt a sárgarépát a dohányzacskójából?
(Tudniillik, hogy a régi magyarok, a kik még szerettek tréfálni egymással, azzal évődtek, hogy minden lutheránus sárgarépát tart a dohányzacskójában.)
Majd megint komolyan fogta:
– Uram, uram, Duckmaus uram, félig megtérni rosszabb az egész hitetlenségnél; idegen oltár küszöbét nem szabad koptatni a térdünkkel. Miért jár az úr a mi templomunkba, ha nem azért, hogy tetszik a mi vallásunk?
– Nagyon tetszik, minden tetszik benne; csak egy dolog áll előttem, a mit nem tudok még bevenni; talán később.
Az az egy dolog volt a gyónás.
Nem! Az ő titkát még a papnak sem szabad megtudni!
– Pedig sok bűne lehet az urnak, mert sokat imádkozik. És azokra a pap adhat absolutiót.
Hiszen azt várta ő: az absolutiót.
De nem a paptól ám.
Egyszer aztán azt is megkapta.
A helytartó tanácstól lejött a határozat, mely Duckmaus Hugó pénztárnoki számadásait helybenhagyva, őt a vizsgálat alól is fölmenti s a rehabilitatio teljességeül elébbeni hivatalába visszahelyezi. Ideiglenesen egy kanczellista töltötte be a hivatalt.
Mikor ezt a decretumot fölolvasták – plena sessione – Duchmaus Hugó előtt, sűrű könnyeket hullatott. Ahoz is tudott.
És azután zokogó hangon mondott köszönetet a magas igazságszolgáltatásért. A pénztárnoki hivatalt azonban elutasítá magától. «Uram ne vigy minket a kisértetbe!» Csak töltse be azt ama fiatal ember, a ki már tíz hónapon keresztül benne ült. Ő neki pedig, ha grácziát akar iránta tanusitani a nemes magistratus, engedje át ama kanczellistának a helyét; ő ebben is hűségesen fogja szolgálni a várost. S megtétette magát kanczellistának kétszáz forint évi fizetéssel.
Ezzel még jobban elámitotta a közönséget.
Szegény ember, a ki becsülettel keresi a kenyerét!
De hát miért nem fogadta el a régi hivatalát?
Azért, mert mint perceptornak morális lehetetlenség lett volna folytatni ezt a szerencséltetett lutrijátszást.
A kut mélyében pedig még kincsek voltak, melyek kiaknázásra vártak.
Azután meg a házát csak úgy irathatta át a jegyese nevére, ha a pénztártól megszabadult; ámbár most már készpénzben is letehette volna a cautiót.
*
Mikor kijött a városház kapuján, két rabbal találkozott a piaczon, a kik egy vizes lajtot húztak két kerekű kólén, nehéz vaskarikákból vert láncz volt a lábukon, közepén szíjjal fölakasztva a derekukra, hogy bokájukat ki ne vágja a bilincs.
Hugó mind a két rabnak adott egy ezüst tizest.
Aztán mikor hazament a szobájába, levágta magát a karszékbe, szemben az apja arczképével s elkezdett hahotával kaczagni:
– Látod, táti! Nem én söpröm az utczát, vassal a lábamon!
A fölmentést azért adták meg Hugónak, hogy most még jobban vigyázzanak minden lépésére. Titkos policzáj volt a sarkában untalan. – Ha fölhasználja a szabadságát, hogy most már mehet a városból, a hová akar s szökni fog külföldre, a határon elfogják, bizonyosan a rablott pénzt is nála találják.
De neki megint több volt egy quincunxszal!
Szép csendesen helyén maradt; délelőtt följárt a kanczelláriába aktákat másolni, anekdótázni, pipálni; délután meg a Cservenicsékhez, megkérdezni a menyasszonyától, hogy mit álmodott? A Bábika, a mióta Hugó eljegyezte, nem járt többé kávét főzni németnek, magyarnak; csak úgy busult magában, ama belső szobában.
Búsult, búsult. Valami nyomta a lelkét.
– Hagyjuk abba már ezt az istenkísértést, Hugó, mondá a vőlegényének. Eleget nyertünk már, hogy megélhessünk belőle. Nekem mindig égeti a kezemet a pénz, a mit maga nekem ide hord. Nem is csak a kezemet. Az éjjel olyan rossz álmaim voltak.
– A lakodalmunk után fölhagyunk vele. De most még egy aranylánczra valót akarok elcsikarni a némettől. Csak magának egy menyasszonyi aranylánczra valót. De még ezt kihuzom belőlük.
Azzal elmondatta Bábikával az álmát.
– Majd megkeresem otthon a fekete könyvben, mit jelent?
Mert arról könyvek vannak irva, hogy az álomalakok minő eseményeket jósolnak az ébrenlétben s minő számokat képviselnek az abrakabdarában; a legrégibb könyv a «Voile d’ Isis».4) Ez lehetett Hugó birtokában. Vagy talán nem is volt neki. – Álmoskönyv azonban minden művelt háznál volt.
– Jaj csak ne jönnének ki a számjaink; én úgy félek a mi szerencsénktől. Én imádkozni fogok érte, hogy ne csináljunk több ternót.
– Igazán imádkozni fog?
– S azt meghallgatja a boldogságos szüz.
– Hiszem és vallom. No hát legyen a maga imádsága szerint. Hanem azért a maga álmának a számait még is beteszem a brünni lutriba.
Két hét mulva volt a huzás.
Mikor a posta meghozta a brünni hirlapot, mely Bábikának is járt, meg Hugónak is, az nap Hugó csak estefelé látogatott el Cservenicsékhez.
Bábika igen nagy örömmel fogadta jegyesét.
– Hála legyen a boldogságos szüznek! meghallgatta imádságomat: a brünni lotterián nincsen semmi ternó.
S diadalmasan mutatott a kihuzott számok sorozatára; mind vékony számjegygyel voltak: nem volt köztük a három vastag betüs.
Hugó csak mosolygott.
– Azért én még is csak megnyertem a szerencse kegyéből a menyasszonyi aranylánczra valót; már meg is rendeltem a bécsi juvelirnál. Hétszáz forint az ára; aranyban fizetem.
– Hogy lehet az?
– Hát úgy lehet, hogy én nem akartam ellenkezésbe jönni sem a maga szive óhajtásával, sem a mi asszonyunk, szüz Mária erős hatalmával, azért hát nem tettem terno seccora a mi számainkat; hanem betettem mind az ötöt «extrátóra» tíz forinttal egyenkint. Tessék megnézni. Itt az öt darab reskontó az egyes számokról. Mind az öt szám kijött extrátóra.
Bábika fölugrott a kötő asztalkájától s futni akart a szobából.
Mikor Hugó utját állta, keresztet vetett magára.
– Jézus Mária oltalmazz! Hugó! Maga nincs Istennel! Én reszketek magától. Magát az ördögök segitik. Ez nem megy Isten hirével! Mondja meg mi a titka ennek a maga boszorkányságának?
Hugó nevetett a leány elszörnyedésén.
– Ha megmondanám, nagyot nevetne rajta. Látná, hogy nincs benne semmi boszorkányság. De hát nem mondom meg.
– De ha én nagyon kérem.
– Majd egyszer, ha mindenen átestünk. Maga csak imádkozzék ellenem, hogy ne nyerjek többet. Tudja: az imádság szavai között hézagok vannak s azokon az én szerencsém átbukik.
Hát persze, hogy nem volt semmi ördögség ebben a nyereményben.
Hugó mind a kilenczven számot megrakta a brünni lotteriára tizenöt külömböző lottokollekturán extrátóra tízforintjával; egy-egy kollekturára jutott hat szám. Ötöt kihuztak a kilenczvenből: öt külön kollekturán kifizettek az egyes extrátókért 140 forintot, összesen hét százat, ő a 90 számra betett 900-at. Ezt a pénzmüveletet akárki utána csinálhatja, – a kinek van sok lopott bankója, a mitől meg akar szabadulni.
De még Hajdukics uram sem hordta ám a degesz bőrerszényt többé sétabot helyett; akó kávéban sem mosogatta a penészes tallérokat, nem is kártyázott preferánczot a gazdag czimborákkal. – Hol vannak azok már? Ki megszökött, ki a Dunába ölte magát.
Olyan világ volt az űzérekre, mint mikor a tekegolyó eltrafálja a bakonbirót s arra egyik kuglibáb a másikat veri le a lábáról, mind a kilencz egymásra fekszik.
«Én fizetnék neked, ha ő fizetne nekem; ő fizetne nekem, ha te fizetnél neki.» Ez a boszorkány háromszög, a miből az ördög sem tudja kihuzni a lábát.
A tavalyi rengeteg gabonaárak egyszerre egy tizedrészre zsugorodtak össze; koldus volt a hitelező is, meg az adós is. A ki az adóslevelét mutogatta, szépen kinevették vele.
Most már hozzálátott Hajdukics uram az igazi üzletéhez, a vaskereskedéshez. Őtet is szorongatták a meczenzéfiek, meg a toroczkóiak. A meczenzéfiek gyártották az ásót, kapát, kaszát, a toroczkóiak a nyers vasrudat, meg az ekevasat. Itt voltak a magyar vasgyárosok, a kik hiteleztek. A styriaiak nem adtak vasat, csak ezüstért; mivelhogy innen az alföldről nagyon sok hamis bankót liferáltak nekik; «ez» volt akkor a legvirágzóbb industria.
Neki ellenben tartozott a fél vármegye, de még a szomszéd Győr és Esztergom is elhordott vas árával. Az nála egy főkönyvben pontosan föl volt jegyezve. Ha azt mind be tudná hajtani, még rendbeszedhetné a dolgát.
Annyi filozofiája volt Hajdukovics uramnak, hogy fizetésre intőleveleket irni magyar embernek tiszta fidibuszcsinálás. Praktikus oldalán vette a dolgot. Szombaton délután, a mikor a lottókollektura bezáratott, nyakába kerité a bundáját, felült a szánkóra, éjszaka megérkezett hol Tatába, hol Győrbe, hol Esztergomba s aztán sorba járta, a hol tartoztak neki a vas árával; a közbeeső falvakba is kitért. Zsákszámra hozta haza a lencsét, babot, a mit pénz helyett kapott a falusi uraktól.
Egyszer beállított Esztergomba Búzás uramhoz.
– Emlékszik rá Búzás uram, úgy-e, azokra a gyönge harmincz forintokra?
– Hogyne emlékezném? A likas vasrudakért, a miket az a német megrendelt nálam, párját tíz forintért; én meg nagy uramnál öt forintért kaptam; felét meg is küldtem. Székre való pántok voltak.
S leirta Hajdukics uram előtt a megrendelőt.
– Hisz ez a mi volt perczeptorunk: a Duckmaus.
– A bizony meglehet.
– De hát miért vette ez tíz forintért a pántokat Esztergomban, mikor ugyanazokat megkaphatta én nálam öt forintért?
– Nem tudom én; mert csak németül beszélt, azt is olyan lepcsesen, hogy a feleségem azt mondta rá, hogy «hájliger ivásznid.» Nekem meghozta egy hét mulva a százhusz forint másik felét is, tetszik tudni, rézfélforintosokban. De nagy bolond voltam, hogy akkor mingyárt el nem küldtem nagy uramnak belőle a maga harmincz forintját. De hát, tetszik tudni, magyar ember szereti, ha még egy nap egy szobában hálhat a pénzével; aztán meg akkor zajlott a Duna, veszedelmes volt átkelni rajta. Mire aztán beállt a jég, akkorra beütött az istennyila: a devalvatió. A rézfélforintosból lett hat krajczár; most is itt van az egész a fiókomban egy rakáson, a magam hatvan forintja, meg a nagy uram harmincz forintja is. Az egész kilenczven forint kitesz most tizennyolczat. Az egészet odaadom nagy jó uramnak csüstül a tartozásban, aztán legyünk kvittek.
– Isten neki, faköröszt! mondá Hajdukics uram, elfogadva veszett fejsze nyelében a devalvált rézfélforintosokat.
E közben Búzásné asszonyom is belekeveredett a diskurzusba, megkinálva Hajdukics uramat egy kupicza szilvoriummal.
– De még más izben is járt nálunk ugyanaz az uri ember. Ráismertem én! Ez az én két szemem. Pedig akkor már magyar volt. Ezüst gombos bekecse volt. Aztán csak magyarul beszélt, azt is nem komáromiasan, hanem győriesen. Tetszik tudni: a komáromiak úgy mondják, szép lassan, hogy «túró, fúró, lú» a győriek meg sebesen: «turo, furo, lu.»
Hajdukics uram elképedésében a nádpálczájával ütötte a pudlit (áruasztalt).
– Ez is ugyan az. Csakhogy kifordított bőrében. A mostani Duckmaus Hugó. Hát akkor mi dolga volt itt?
– Lutriba tett. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem teszi otthon Komáromban a számait; mert nekem azt mondta, hogy ő Cservenics kávés.
– A csiszlik! Még hamis nevet is vett fel! Becsületes, nemes ember nevét.
– Aztán nekem azt mondta, hogy nagy jó uram egyszer megcsalta a betevésnél, forintok helyett krajczárokat írt be neki.
– Hazudott a csalafinta! Nálam soha sem tett a lutriba. No megállj pernahajder! kerülj csak a szemem elé!
– Akkor jött ki az a 3600 forintos ternó a brünni lutrin. De az az úr berakott ám ezer sorra tizezer forintot.
– Akkor az lopott pénz. Megnézte az úr a bankók serieseit? nem a 200 meg a 300 számból valók voltak?
– Mind egyenkint megnéztem, valamennyi ezres series volt; külömböző számokból.
– Köszönöm, mondá Hajdukics uram s menni készült.
– Hát ezt a pénzt nem dugja zsebre, nagy uram?
– Köszönöm. Többet ér nekem annál, a mit most hallottam Búzásné asszonytól. Neki ajándékozom érte.
Aztán még egy kupicza pálinkát megivott és búcsút vett.
A mint hazaért, egyenesen a Weinmüller uram könyvnyomtató intézete elé hajtatott. Otthon találta az urat.
– Ugyan, édes tipografikus úr, nem kaphatnék én kilencz számjegyet, olyan nagyságból, a milyent Duckmaus Hugó barátomnak tetszett adni: ugyanarra az alkalomra.
– Dehogy nem. Szivesen. Azok petitből voltak. Van még kisebb is, azt úgy hijják, hogy nonparely.
– Jó lesz, csak a petitből.
Még egy kis nyomdafestéket is adtak neki hozzá.
Hajdukovics uram dörmögé magában: «tüz, tüz…»
Tudniillik van egy társasjáték, a miben az eldugott tárgyat kell megtalálni valakinek; ha közeledik a rejtekhez, azt kiáltják: «tűz, tüz!» Ha rátalált, akkor ő kiáltja: «strinksz!»
Nem sokára «strinksz» lesz!
*
A tipografiától gyalog ballagott Hajdukics uram hazafelé. Az utja a Cservenics kávéház előtt vitt el. Betért egy pohár puncsra. Átfázott az utban; deczember vége felé volt az idő.