A mi deákkorunkban volt egy nóta, a minek az éneklése minden iskolában meg volt tiltva, éppen azért nagyon énekeltük. Mert hát deákkorunkban mi is csak olyan rebellis, perduellis, refractárius, maleferiátus nátio voltunk, mint a mostaniak, mivelhogy az ember nem olyan, mint a spárga, a ki fiatal korában lágy és megehető, vénségére fás és kemény, az ember fiatal korában kemény, vénségére lesz megehető.
Ez volt a varjú nóta. Volt annak sok verse, de az első ez volt:
Valami szörnyű mély értelme lehetett ennek a poémának, olyan mély, hogy maig sem elucubrálta senki. Mi volt az a két varjú? meg a kereszt, meg a boglya? ezt csak a sejtelmek közelítik meg, de nem a positiv adatok.
Ezt a nótát juratusok hordták szét a vármegyékbe Pozsonyból, s mindenütt csináltak hozzá alkalmilag új verseket; például ezt:
Szörnyű vakmerő eszmék ezek! Ha a mai előhaladott művelt korban ilyeneket merne valaki irni, mondani vagy pláne énekelni, mit szólna hozzá a mai civilisált sajtó?
Ezt a nótát harsogtatva vonult a Régi Napból kiakolbólított emberraj a piaczon keresztül az átellenben fekvő vármegyeház elé. Elől Decebál a Belizár szűrével a nyakában, utána a Csunyi Laczi, meg a Bakala Peti által két karjánál fogva czepelt Belizár, aztán egy nagy csapat jól bevásárolt kortes, fokossal, furkósbottal ellátva; a mikkel nagyon jól esett a vásáros bódék oldalait végig döngetni.
Tanussy Decebál soha sem volt annyira ittas, hogy a maga drága «én»-jéről megfeledkezzék. Egy potentát, egy római pápa nincs annyira áthatva a saját személyének megmérhetetlen becse által, mint ez a kis király.
Az úri dölyf máza alól kirítt a sivár, rideg cynismus.
«Hogy van tovább Belizár?» kurjongatott a varjú nóta közben.
Hát mi szükség volt neki Belizárt kiabálni, mikor ő tudta maga a királyi biztos üdvözlésére gyártott verset.
A «ponty» szó világos czélzás volt a Ponthay névre, a vers vonatkozásai pedig a legfelsőbb fokú lázadást fejezték ki kétségtelenül.
– Fújjad, mondjad Belizár! rikkanta reá Decebál s újra kezdték a nótát a királyi biztos ablakai alatt: «Hogy volt, hogy, Belizár?»
Hogy ezt a pokolbeli serenadeot okvetlenül meg kellett hallani ő excellentiájának odafenn, az iránt nem lehet semmi kétség, miután a két főfő uraság, most már az igazi, második vacsora mellett folyvást ébren ült az asztalnál.
Rézkuthy úr ő méltósága eleget is talált bevenni a drága borokból, a miket ő excellentiája a komornyikjával felhordatott, sőt annyival többet az elégnél, hogy annak egy része a fejébe hágott.
A mint ezt a csúnya sivalkodást meghallá közeledni, a mikor az még csak zűrzavaros kurjongatásban és deszkadöngetésben nyilvánult, a méltatlankodás kitörése hangzott ajkairól.
– De már ez impertinentia! Ilyen vad üvöltést követni el éjnek éjszakáján a székváros közepett! Bárcsak itt tartotta volna excellentiád azokat a dragonyosokat, hogy rendre tanítanák e goromba embereket.
– Hadd kiabáljanak, majd megunják.
A mint azonban az ablak alá érve, azt a bizonyos gúnydalt eldalolták, a minek a szövege kétségtelenné teszi, hogy a sértő szándék egyenesen ő excellentiája ellen van intézve, a loyalis harag erőt vett a tartózkodó elővigyázaton. Rézkuthy úr a kardja tokjával a padlóra ütött: «Ez már gazság! ez már szemtelenség! Ez büntetést érdemlő vakmerőség».
Ponthay Adalbert csak mosolygott; még csak a homloka sem vonult ránczba.
– Sohse induljunk meg rajta. Nekem a gyülevész nem imponál. Hozzászoktam a rivajához. Hiszen ha meg akarnám őket veretni, nem kellene nekem ahhoz dragonyos svadrony. Itt van az én tizenkét hajdum, mind szemen szedett somogyi legényekből válogatva, azok közül a híres verekedők közül, a kik mikor a korcsmába mennek, azt mondják: «nem viszek botot magammal, majd lesz az ellenfelemnek!» ha én ezeket neki ereszteném ennek a nagyszájú, bortól elázott, dülöngélő csoportnak, úgy szétvernék azt egy hajrá alatt, hogy a pora sem maradna.
Erre a biztató felfedezésre azonnal nagyot nőtt a taréja Rézkuthy úrnak. Somogyi legények! Ez fordít a dolgon.
– De már ezt nem tűröm tovább! kiálta felpeczkelődve a székéről, a mint a gúnyverset harmadszor is rákezdték énekelni. Ezt eltűrnünk annyi, mint a legfelsőbb hatóság nevét beszennyeztetni hagynunk.
– Hát mi tetszik?
– Excellentiád csak maradjon itten. Én lemegyek magam személyében a lármázókhoz. Engemet ismernek, engemet tiszteletben tartanak. Oh mikor ezt a piros-fehér szalagot meglátják a nyakamban. Itt van a homo regius! A király embere! Ez respectusban tartja az embereket. – Meg fogja látni excellentiád! – Hanem azért azok a somogyi legények legyenek a közelemben.
Nem vagyunk felőle bizonyosak, hogy Rézkuthy úr nem számított-e arra, hogy ő excellentiája semmiképen sem fogja engedni, hogy érdemes vendége ily koczkáztatott vállalatra adja a fejét; sőt vissza fogja tartani erővel, lenyomja a székére, bezárja előtte az ajtót, hogy ki ne mehessen. Hanem ez esetben nagyon megcsalódott, a királyi biztos egészen komolyan vette ezt a nemes elhatározását s azt mondta neki a vitézkedésre, hogy «jól van, kisértse meg méltóságod». (Talán gondolt is akkor valamire?)
Ekkor aztán mit volt mit tenni? Neki kellett menni a veszedelemnek, lehetetlen volt a visszavonulás.
A kortes urak ez alatt már a vármegyeház kapuján a czapfenstreichot verték oda lenn.
Egyszer aztán felnyilik a kapun levő kis ajtó, sarkig kitárulva; s kilép rajta, kurta, de méltóságteljes léptekkel a homo regius. – Sok lépést nem tett előre a kapuból, hanem annál hatalmasabban állt meg.
– Ki meri háborgatni az ország szentélyét? kiáltá, félelemtől erőltetett harsogó hangon. Mért nem takarodnak az urak haza?
– Ki beszél odalenn? Kiálta Decebál a tömeg közül kiválva s a kurta uraság felé közeledett.
Az egy lépést hátrafelé téve, s ott erősen megtámaszkodva, de a mellét annál jobban kifeszítve kiáltá:
– Én vagyok Rézkuthy Baló, szorultában a kicsinyített gyerek neve akadt a nyelvére.
– Hallod-e héj Belizár? ujjongott Decebál, itt van a rézorru bagó!
Erre azonban tűzbe jött a depreciált nagyság, s mérgesen felállt a lábai hegyére.
– Hallja az úr! nyissa ki a szemét! Én vagyok a «homo regius!» tisztelet ennek a jelvénynek!
S rémült büszkeséggel mutatott a nyakán függő érdemrendre a fehér-piros szalaggal.
– Mi vagy te? horkantott rá Decebál – Homo regius? Király és filkó egymás mellett aduttban? akkor te vagy a «bellus musicus». Gyerejde, hadd látlak. (Sötét volt, tökéletes, még ha lett volna is lámpás a városban, az anti illuminátio napján azt is kioltották volna.)
S azzal kinyujtva az izmos karját, nyakon markolta a szent és sérthetetlen férfiut.
Az sem vette tréfára a dolgot. Akkorát ugrott hátrafelé, hogy az csupa csoda volt a kurta lábaitól s azzal hirtelen megfordulva, visszarohant a kis kapun – de részint az ijedségtől, részint hogy csak félszeme volt, úgy vágta bele a homlokát az ajtóragasztóba, hogy mire felért ő excellentiájához, már akkor olyan daganat volt a szemöldöke felett, mint egy kétkrajczáros zsemlye.
Decebálnak valami maradt a kezében.
– Mi a hét csoda ez? Valami pántlika! De még valami fityegője is van. E bizony valami cholera-amuletum lehet. No majd a holnapi gyűlésben visszaadom a jámbornak.
S azzal a nadrágszijjába dugta az elrabolt tiszteletreméltó jelvényt, a Lipótrendet szalagostól.
Ezen hőstett után odább vonult Tanusvár hosszú utczáján a kurjongató had.
Csak egy embert hagytak hátra, Belizárt. Az még most is el volt gyalázva a bortól és kábulástól. A szűrét a nyakába kötötték, a kalapját a fejébe nyomták, s a magával tehetetlen alakot a szűre zsinórjánál fogva oda akasztották a vármegyeház ajtajának a kopogtató kalapácsához. Mikor a királyi biztos parancsára a somogyi hajduk kirohantak az utczára, ezt az egy alakot találták ott; ezt mindjárt be is vitték és biztos őrizet alá tették.
A rakonczátlan csoport pedig végig fellármázta a várost, bezörgetve a kapukon, a hol a kitett csóva jelenté, hogy lovas katona van beszállásolva, s bekiabáltak az ablakon:
– Ki ne jőjj liszteszsák! (a svalizsér népies czíme), mert elkap a nagy hörcsök!
Azoknak nem is volt nagy kedvök belekeveredni a mulatságba.
Hanem a cserepárok vártája előtt, a hol egy sor felállított puska jelzé, hogy ott őrház van, állt egy fekete harisnyás, a ki kötelességének tartá, a kiabáló sokaságot egy rémséges «halberdó»-val tartóztatni fel, s a hosszú mangalétát a hegyes panganéttal előre szegezni.
Épen Decebál volt, a kinek legközelebb kezeügyébe esett a szurony.
– Ejnye, fiam, de furcsa nyársat hoztál magaddal! De már akkor az a nyárs nem volt se nyárs, se panganét, mert azt egy kis gyökkentéssel olyan görbére hajtotta Decebál vas marka, hogy szénavonyogónak lehetett használni.
A közbátorság őre e merénylet után «Kveraus»-t akart kiáltani, de nem készülhetett el vele. Akkorában olyan sótartó forma csákókat viseltek a gyalogosok. Egy ólmosbot úgy üté hevenyében a sótartót a silbak fejébe, hogy annak a simlédere a nyakáig szaladt, s minthogy a csákó alul szűkebb, felül bővebb volt, ki nem tudott belőle szabadulni a nyavalyás: csak onnan kiabált mordiot.
Hanem arra aztán a nemes frequentia is kereket oldott, s mire a vártaház őrsége előrohant és fegyverre kapott, akkorra már tiszta volt a hosszú utcza, kiki merre látott, átugrált a palánkon. A puskás katonával nem jó ungorkodni.
Csak Decebál maga maradt meg az utczán. A katonák onnan a vártáról fenyegették, hogy rálőnek, ő meg felszakított két követ az utcza csatornából s azzal kinálta őket, hogy mind agyonhajigálja. Szerencsére véget vetett a feleselésnek a megérkező négy lovas hintaja Decebálnak, a mit a megszeppenésükben bölcscsé kijózanult Bakala Peti és Csúnyi Laczi vezettek a nyomába a vendégfogadóból. Abba erővel feltuszkolták Decebált s aztán elhajtattak nagy sebesen a várostól nem messze fekvő úri kastélya felé az idősebb Tanussy ivadéknak.
A rab odafenn a toronyban épen most ütötte a tizenharmadik órát. Az levén neki megparancsolva, hogy minden serkentéskor egygyel többet üssön.
Ezt is így szokták Spanyolországban.
«Halom» nincs is több ezen az egész térségen, csupán csak az, a melyiken a Tanussyak ősi kastélya épült.
Azt mondják (sőt irják), hogy ez az egész halom úgy lett összehordva, Mén Marót kazárainak holttesteiből, ezelőtt kilenczszáz esztendővel. Szentségtelen sírduló kezek nem kutathatják annak a titkait, mert rajta van a kastély s körülötte a vadaskert, meg mindenféle gazdasági épületek.
Mások ellenben azt állítják, hogy ez igen is kézzel összehordott halom volt, de az ősvallást követő magyarok áldozataira szolgált, itt gyujtották meg a «gyulák» az oltártüzeket; ezek, t. i. a gyulák, nem voltak a «Julius»-oknak a druszái, hanem áldozattevő papok, olyan augur vagy druidafélék, egyszóval pogányprælatusok.
Azért hívják ezt a helyet Tűzhalomnak.
A kastélyon túl látunk egy helységet is, melyben a Tanussy ősök által még a török hódoltság alatt idetelepített várjobbágyok laknak. Temploma is van a falunak, a mi valósággal nevezetesség (a régészekre nézve), hatszögletüre van építve, hegyes tetővel, torony nélkül. Ez már árpádkori emlék, régibb, mint a falu. A tetején kettős kereszt van, a homlokzatán valami görög betük. Eredetileg orthodox ritusú isteni tiszteletre szolgált, most is nem egyesült pópa énekel benne: magának, meg a sekrestyésnek; mert az egész község rég kitért a kálvinista hitre, s a közeli Tanusvárra járt fel Isten igéjét hallgatni; hanem azért az ecclesia megvan, a papot fizeti az ősi fundatio; tisztelendő Horkázi Kajafás uram külömben is kedves ember a kastélyban, ott is étkezik s neveli a család egyetlen magzatát, azokban a tudományokban, a mikkel saját maga bir.
Csaknem olyan régi a kastély is, mint ez a templom. Nem építették ezt külső pompára, hanem az örökkévalóság számára; falai, kerítései, szöglettornyacsai mind arra vannak alkotva, hogy ellenség ostromát huzamos ideig kiállják. Ki is állták.
A Tanussy ősök, a mióta csak a szent korona Magyarországra érkezett, ivadékról-ivadékra mindig annak a pártján állottak, a kinek ez ellen a korona ellen valami kifogása volt. Szent István alatt Kupával tartottak, I. Endre ellen Vatát támogatták, Könyves Kálmán idejében annak az öcscsét, Álmost kisérgették, Vak Bélánál Borics táborába szálltak; majd ott lobogtak a zászlóik Csák Máté seregében, Héderváry Kontnak a dolgába is bele voltak keveredve, azután meg épen minden felkelésben részt vettek, látta őket nemcsak a három Rákóczy, a két Tököly (apa és fiú), hanem még Esze Tamás, sőt Szegedi Péter is.
Hogyan történhetett mégis, hogy mind a mellett soha sem a fejét, sem a birtokát el nem vesztette egyik őse sem a Tanussyaknak? annak a magyarázatára majd rájövünk később.
Már ugyancsak magasan jár a nap, s a tűzhalmi kastély kapuja fölötti őrtoronyban leskelődő kapus még mindig nem ád jelt a kürtjével az uraság hazaérkezéséről. Pedig Tanusvár ide alig egy fél órai futamodás annak a négy paripának, s Decebál éjfél után egy órakor indult el onnan haza felé.
Hanem hát az történt vele, hogy Tanusvártól egy puskalövésnyire, jól félre az uttól, fekszik a «Békafogó csárda.» Ott épen nagy lakozásra gyültek össze a juhászok.
Decebál meghallotta a víg rikoltozást, s maga hajtván a kocsisülésből a lovakat, senkinek sem szólt semmit, csak lekanyorodott az útról s az avaron keresztül bevágtatott a «Békafogó csárda» udvarára. Csunyi Laczit meg Bakala Petit is vitte magával.
A csárdában, meg annak az udvarán a juhászok tánczoltak a menyecskéikkel, s itták a korcsmáros rabvallatóját. Decebálnak úgy megtetszett ez a mulatság, hogy ott maradt közöttük mulatni reggelig.
Ez talán nem is volt tőle valami bolondság, hanem inkább egy kis előrelátás. Jó lesz gondoskodni az «alibi»-ről.
Azalatt Sára asszony rághatta mérgében a körmeit.
Ezt a szép bibliai nevet kapta a keresztségben Decebál felesége, saját magának elég nagy boszuságára, mert ezen a vidéken «Sári»-nak épen a legközönségesebb debellákat, azokat a bécsi rongygyal kikent pofájuakat, szokták tisztelgetni.
Megérdemelt volna pedig valami dicső nevet is, olyat, a minőt királynék, amazonok, tündérasszonyok viseltek; mert arczra, termetre akármelyiknek sem engedett, sem Cleopatrának, sem Semiramisnak, sem Tündér Ilonának.
Nyulánk karcsú termetének nem kell a vállfűző, hogy deliségét emelje, csupa vadállati szabad mozgékonyság az egész alak, a mit semmi mesterkéltség meg nem ront. Magyaros szabású öltözetet visel, kifűzött vállderekat, melynek dudoros ujjai kézcsuklóig érnek, két helyen átkötve szalaggal; a fején fehércsipkés kecskeméti főkötő hosszan alálengő széles, aranyvirágos szalaggal, s sűrű fekete hajának kontyához odatűzködve arany rezgő tűkkel, bogláros öv öleli át karcsú derekát; nyakán gyöngyökkel kirakott násfa.
Arcza a legvalódibb alföldi magyar typus; inkább gömbölyű, mint hosszukás, aranyozott barnás arczszin, a min uralkodik a szenvedély rózsapirja, leskelődő szerelemgödröcskéivel; sugár két szemöldöke mintha szénnel volna odahuzva, s azok alól villog szikrát szórva az a két fekete karbunkulus, a minek nehéz a szinét megmondani, olyan erősen takarja a hosszú sűrű szempillák selyme, két ajka csukva is gyönyörű, hát még ha felnyilik, ilyen szájmetszést nem találni másutt, csak a magyar nőknél, a mit sem harag, sem kaczaj, sem duzzogás ki nem vesz a formájából, minden ember, a ki ránéz, azt hiszi, hogy adósa neki egy csókkal.
Csak az orr nem egyez össze a typicus vonásokkal. Az ilyen arczhoz egyenes hajlott orr illik, ez pedig fitos orr, a mi barna arcznál rendkivüliség. S ez az eltérő vonás adja meg épen az egész arcznak a jellemző kifejezését.
Reggel van már, s az uriasszony már felöltözve. Vagy tán le sem vetkőzött tegnap este óta? Mind az urát várta.
Dorkó néne ott guggol a földön és meséli neki, hogy mit látott a városban, a Régi Nap ablakán keresztül. Egész éjfélig. Akkor a hajduk, meg a bakterek elkergették a néző gyülevészt a piaczról erővel; a kémkedő banya nem tudhatta meg, mi történt tovább. De hisz az is elég arra, hogy Sára asszony arczát tűzlángba borítsa.
Dorkó asszony pedig azért térdel a földön, hogy a «szép Emma» bakancsait befűzögesse, a míg annak a haját Sára asszony fésüli és fonogatja.
Szép Emma nyulánk, magas gyermek, majd olyan magas már, mint az anyja. Az arcza is szakasztott mása az anyjáénak, csak az orra tartja meg az ősi Thonuzóba formát, ez olyan egyenes, szabályos, mint az apjáé. A gyermek 12–13 éves lehet. Tarka szoknyát visel, a mi bokáig ér neki, virágos fodrokkal. Azon felül puffos ujjú selyem rekli van rajta, mely a nyakán csipke krézliben végződik. Arczszine valamivel barnább még, mint az anyjáé, s nincs úgy kipirulva. Szempilláit lesüti, ajkai duzzogva csücsörödnek össze. Látszik az egész arczán, hogy elkényeztetett gyermek. Van dolga vele az öreg Dorkónak; mert nem akar nyugton állni a lábain, s a mikor teheti, jókat rugdos rajta.
– Hát csak összejött azzal a drága madárral megint? ismétli a hallottakat Sára; hányszor megfogadta, hogy meg sem látja, de mindig odaviszi a bűne, a hol az van. Mert nem talál más kortyondi pajtást többet, a ki úgy hozzá illenék, mint a drágalátos öcscse.
– De ne ránczigáld úgy a hajamat, kiált közbe a nagy gyermek.
– Csitt! Ne nyafogj! Anyád ma haragszik.
– No ha az apámra haragszol, tépd annak a haját, de ne az enyémet.
– Fogd be a szádat! pulya! Neked még érteni sem szabad, hogy miről beszélünk. Állj veszteg, mert igazán megtéplek.
S azzal elkezdte szépen befonni két ágra azt a sűrű aczélragyogású hajat, a mi tömötten, bongyorán1) omlott alá a gyermeknek egész a csipőjéig.
– Hát csak szóltak, szapultak engem, úgy-e, a szép mákvirágok? folytatá Sára.
– Csak a Belizár! annak van olyan mocskos szája. Azt is mondta, hogy…
(Ezt már csak súgva mondta a fülébe az urasszonynak.)
– Jaj a hajam! ordítá fel a gyermek.
– Na te kényes ne nyulj hozzám virág. Hát csak körül kell kötnöm a szalaggal a hajadat. Megállj czudar!
– Hát most miért szidsz?
– Nem neked mondtam! Fordulj szépen felém.
Azzal szemközt fordítva a gyermeket, elkezdte próbálgatni, a befont hajtekercs hogyan illenék jobban a fejére? a fülén túl, vagy a fülén innen feltűzve? s folyvást dörmögött magában: ezt nem viszitek el szárazon!
– Ugyan ne babázz velem! nyafogott a nagy gyermek mérgelődve, hiszen nem vagyok én kis baba, hogy velem játszszál!
– Eredj! Te is czudar vagy, mint az apád! Nem hogy megköszönnéd az anyádnak, hogy körülnyalogat. No nézz rám szépen, aztán csókolj meg.
A gyermek azért is hátat fordított az anyjának.
Sára asszony aztán hirtelen a feje körül kerítette neki a hajfonadékait, úgy tűzte meg.
– Hát csak aztán nagy dáridót csaptak, úgy-e? Bizonyosan valami jófélét is vittek oda mulatni.
– Ugyan, ugyan! A gyerek előtt! dünnyögé Dorkó néne feddő hangon.
– Mit tudja ez még, mi az? No jó! Eredj, Emmácskám, lelkecském játszani a kertbe. Jancsi te! Héj Jancsi! Nem hallod! Kifurjam a füledet?
Pedig hiszen elég hamar törte be magát a Jancsi.
Ez meg egy olyan növendék siheder volt, kegyelemkoszton tartott diák, a ki innen járt be Tanusvárra a gymnasiumba, s a mellett apró szolgálatokat teljesített. Erős szélesvállú suhancz, zordon ábrázatú, de igen becsületes tekintetű ficzkó.
– Vezesd el az Emmát sétálni az ánglia-kertbe. Aztán játszszál vele. De a tóhoz közel ne menjetek. Vigyázz, hogy a pávakakas meg ne vágja az Emmát. Ezt a selyem nagykendőt vidd magaddal, s ha szél talál fújni, kösd az Emmának a nyakára, de hátul összekösd a dereka körül. Aztán, a míg a fű harmatos, az Emma ne szaladgáljon a gyepen, hanem, ha a messzelátó dombra fel akar menni, akkor vedd az öledbe, úgy vidd fel. Érted! Ha vizes lesz az Emmának a topánja, én meglátom s a te bóbádat tépem ám meg érte. No te szép kis virágszálam, hát hadd csókoljalak meg szépen.
A nagy gyermek kézzel-lábbal kepiszkelődött az anyai gyöngédség minden tanujelei ellen, s a reklije ujjával törülte le az arczáról a kapott csókok nyomait, s aztán vásott kedvüen, durczásan rángatva a két vállát, rohant ki a szobából, a Jancsi alig győzött utána szaladni végig a folyosón, meg a tornácz lépcsőin.
– Emma! Emma! Várjon meg! Nem szabad úgy szaladni! Emmácska!
De biz az Emma meg sem állt addig, míg a gesztenyefák alá nem ért az ánglia-kertben, a hol már nem lehetett rá látni a kastély ablakaiból.
Mikor a két gyermek egyedül találta magát, akkor a Jancsi mindjárt tegezni kezdte az Emmát.
– Úgy elszaladtál, pedig utánnad hoztam a kuglofot, a mit ott hagytál a kávénál.
– Kell is nekem! Majd jó lesz a pontyoknak a tóban. Hát te mit kaptál reggelire?
Jancsi előhúzott a zsebéből egy jókora czipót, a minőt az iskolás diákoknak süttet mindennap az urasszony. A mióta csak Tanusvárott gymnasium van, mindennap kapnak a bennlakó szegény diákok egy czipócskát a tüzhalmi uraságtól, az iskola patronusától. Ezt a debreczeni diákok úgy hívják, hogy «pikó», a pápaiaknál a diszneve «szatyi», az enyedieknél «brugó.»
– Adj nekem is belőle! mondá Emma.
Jancsi kétfelé törte a pikót s megosztotta Emmával.
– De jó ez a pikó, hallod-e?
A kenyerező társakat csakhamar körülvették a pávák; azoknak Emma szétmorzsolázta a mazsolás kuglufot, s elhajigálta a földre, hadd kapkodják. Neki jobban izlett a fekete kenyér.
– Te Jancsi! mondá Emma a falatozás közben; az anyám most az apámat lesi; ha haza jön, lesz nagy patália megint, most nem ügyel ránk senki. Bemehetnénk a filagoriába.
– Jó lesz, Emma. Csak a kertész meg ne lásson.
– Nem megyünk a kertészház felé, a hol a hid van, hanem átugrálunk a patakon.
– De a szoknyád, meg a topánod harmatos lesz, s a mama meglátja.
– Azon segítek én könnyen! mondá Emma, s azzal félkezével Jancsi vállára támaszkodva, a másikkal hirtelen kifűzte a bakancsait, lerántotta a lábáról, azután a harisnyát is lehuzta, s a szoknyáját feltűzte, hogy a két hófehér lábszára térdig szabad lett; azzal odadobva topánt, harisnyát a Jancsinak, nekiiramodott szilaj szökésekkel a harmatos pázsitnak, mint egy kiszabadult csikó, Jancsi utól sem birta érni. Az ángolkertet egy lusta vizű patak szelte keresztül, a minek a két partja lehetett valami két ölnyi távolságra egymástól.
«Hopp!» Mint a madár, mint az őz, úgy szökött rajta keresztül a szép Emma, az a két ölnyi tér nem is volt neki sok, még azt is megtette, hogy ugrás közben féloldalra fordult, úgy libbent le a tulsó partra. Biz a Jancsi meghasalta az utána csinált ugrást, s az orrával érte a földet, a min aztán Emma igen jót kaczagott.
A patakon túl következett azután valami bozót, úttévesztő, a mit úgy hittak, hogy «labyrinthus»; ennek a közepén volt a filagoria; kívül kavicsvakolással bevert falú gömbölyű épület, nyári mulatóka. Annak az ajtaja ugyan be volt zárva, s a kulcsa a kertésznél állt; de hát mire való az ablak? Az egyikről könnyű feltárni a redőnyt, s aztán az üvegtelen ablakon be lehet mászni. Először az Emmát segíti fel az ablakba a Jancsi, azután maga is utána kapaszkodik, ügyes tornázással – s a redőnyt megint becsukják.
A mint aztán egyedül vannak a nagy gömbölyű teremben, az Emmának az az első dolga, hogy hirtelen feltűri a karjairól a tarka rekli ujjait egész könyökig; gyönyörű elefántcsont fehér bőr, de alatta olyan izmok, mint egy Achillesé! S azzal se kérd, se hall, elkezdi öklözni a Jancsit kedve szerint vihánczolva.
Az csak védi magát egy ideig, s szabódik erősen.
– Emma! Ne bolondulj! Legyen eszed.
Aztán ő is vissza üt egyszer-egyszer az öklével, s nem nézi, hogy hol találja az Emmát, oldalba-e vagy fültövön? Mégis kénytelen hátrálni, pedig termete erősebbnek látszik.
– Emma! Hagyd el! Bizony Isten a földhöz csaplak!
– Mit? Te? Engem? De a lábam szárához kenlek mindjárt!
Azzal ölre kapnak, dulakodnak, előre-hátra hányják egymást, utoljára is az Emma egy «gulyás-fogással» úgy teremti a földhöz a Jancsit, csak úgy nyekken; akkor a két térdével ráül, s kezeit a mellére szorítja, folyvást agyarkodva a legyőzöttre:
– Heh! hát földhöz vágsz? Hát elbánsz velem? Tudsz mindjárt szépen mórest?
– No Emma! Elég volt! Bocsáss fel, Emma!
– Nem addig, a míg az igazi nevemen nem szólítasz.
– Hát kérlek szépen Emmánuel pajtás.
Akkor aztán feleresztették.
E szerint ez a kisasszony nem leány, hanem fiu, s az Emma név csak az Emmánuelnek a beczéje.
De hát micsoda furcsaság akkor ezt a tizenhárom esztendős fiut leányruhában járatni; a haját hosszura ereszteni, kontyba fonni; s őtet magát mint valami kis növendék sült halat, úgy kényeztetni, tojtatni?
Ha az anya teszi ezt vele, annak a számára talán lehet majd valami mentséget találni valami különleges bolondságban, de hogy az apja engedi ezt így történni, hogy a családja egyetlen fiörökösét ilyen pulya maskarának neveljék, annak mi magyarázatot lehessen keresni? Hisz Decebál eszes és tanult ember.
Volna talán neki valami szaktudományos rögeszméje, a mi úgy elfoglalja az egész lelkét, hogy a legközelebb eső dolgokat sem látja? Ilyen bolondság csak egy tudós házánál mehet végbe.
A birkózás után kellett egy kis idő, a míg kifujja magát a két felhevült gyermek.
– Látod! mondá Jancsi, kiszakadt a hónod alatt a reklid a dulakodásban. Az anyád majd kérdőre vesz érte.
– Majd hazudik valamit a Dorkó nénő, az ő dolga én helyettem hazudni.
– No de lássunk a mulatságunk után, most nem lát senki.
Ugyan mivel mulathatja magát két növendék fiu, mikor elbujhat minden szem elől?
A nyári mulató-terem belsejében van egy bronz szobor, a mi a Cnidusi Vénust ábrázolja, a delphinnel; annyival illedelmesebb a többi collégáinál, hogy csak csipőig van decolletálva. Az Emma ennek az istenasszonynak a nyakát átöleli egyfelől, másfelől meg a Jancsi veti neki a vállát, s így egyesült erővel feldöntik a több mázsás mythologiai alakot.
Az pedig belől üres. – Ebből az üregből szedeget aztán holmikat elő a Jancsi, a mik az ő mulatságaikhoz valók.
Három vagy négy elvásott táblájú könyv; egy csomó irás: egy palatábla, irallal, toll és kalamáris.
Azokat lerakják az asztalra, két széket huznak egymás mellé, s azután hozzálátnak a mulatsághoz.
A Jancsi magyaráz, tanít; az Emma pedig nyeli azt mohón, éhesen, gyönyörüséggel.
Ez az ő titkolózásuknak a tárgya.
De hát ilyen nyiltan és tudva nem oktatják ezt a gyermeket odafenn a kastélyban? Majd megtudjuk, hogy mire, hogyan és kik tanítják?
Ennek a keblét pedig az égető vágy emészti.
S a láng követeli az olaját.
Olyan gyors esze van, hogy egy hallásra megtanul mindent. A Jancsi könyvei azok, a mikből tanul. Az már odább haladt: egy évvel idősebb, mint ő. A Hübner, a hármas kis Tükör, aztán egy diák grammatica, meg a colloquium, képezik az akkori diákocskák tudománytárházát.
Jaj, ha megtudná valaki, hogy a szép Emma ezeket már mind beszedte!
Pedig csak lopva, settenkedve jöhet ide a pajtásával egy-egy órára, a mikor nem strázsálják, a mikor az anyja az apjával czivakodik.
Most az egyszer jó hosszú idejük volt a tiltott gyönyörüség kielégítésére: szép Emma még a szépirásban is gyakorolhatta magát, s mikor aztán ismét elrejtettek mindent s a Vénus-szobrot újra talpra állították, ismét visszatértek azon az úton, a melyen idejöttek, s akkor még sétálás közben egy pár zsoltár dallamára is megtanította a Jancsi az Emmát. – Gyönyörű csengő soprán hangja volt.
– Milyen nagy becsületed lenne ezért a szép áltus hangért a debreczeni kántusban! te Emma!
Végre mégis csak megszólalt a kaputoronyból a jeladó kürt. Megérkezett az uraság. A négy paripa, a mi egész éjjel hámban állt, szilajon vágtatott be a kapun a tágas kastélyudvarra, a kieresztett hosszú ostor pattogása még jobban tüzelte a sárkányokat.
A két czimbora sietett lesegíteni a kocsiülésből Decebált.
Olyan ittas külömben soha sem volt ő, hogy még csak a dülöngése is elárulta volna, hogy kettőjük közül a bor volt az erősebb. Eleinte garázda volt, ha ivott, hanem hova tovább, annál kedvesebb lett, a vége felé, a mikor már más ember régen bőgőhegedűnek nézi az eget, s azt sem tudja, melyik világon jár: neki akkor szokott széles jókedve szottyanni; akkor kapja ki a czigány kezéből a hegedűt, s huz rajta virtuoz kézzel andalgó nótákat, vagy elkezd dalolni, gyönyörü bariton hangon s olyan érzéssel, hogy a ki hallja, utána bolondul. Ilyenkor veszedelmes ő az asszonyokra nézve.
Már a lépcsőn felhaladva rákezdi a beköszöntő nótát:
De biz őt nem úgy várták. A mint belépett az előterembe, ott találta a szép asszonyát; de a mint meg akarta ölelni, az hátat fordított neki, s eltaszította magától.
Arra is tudott egy nótát:
S erős karjával mégis csak magához ölelte és megcsókolta erőszakkal a szép száját.
Erre aztán meg kellett nyilni annak a hét pecséttel lezárt szájnak.
– Köszönöm az ilyen csókot, a mi a csapszékről maradt rám.
Decebál összeütötte bokáját, s a fejéhez csapott a tenyerével:
– Nem bánnám! kiálta Sára, lefeszegetve a derekáról az ölelgető kart, ha három nap, három éjjel ott henteregnél is a piszkos csapszékben, csak azt a gyalázatot ne hoztad volna rám, hogy ismét összeültél azzal a szemtelennel, a ki engem minden ember előtt ócsáról, becsmérel, s te azt elhallgatod, még tódítod is.
Dehogy nem énekelték közbe ezt a nótát:
Ekkor Sára más fegyvert vett elő; elkezdett sirni és tragicus szókra fakadt.
– Én nem bánom! Ha én neked terhedre vagyok, itt a Tisza: nincsen messze, kimegyek a partjára, hozzám kötöm a gyermekemet, s beleölöm mind a kettőnket. Meglátod.
Erre tudtak ám még csak egy szép nótát:
S ezt a szép andalgó nótát oly behizelgő hangon, olyan érzéssel tudta énekelni a hamis, hogy a könyhullatást mosolygásra varázsolta vele; s most már kevesebb vonakodással engedték magukat megölelgettetni.
– Tudja a czudar, hogy milyen kedves, mikor így dalol! panaszkodik féldurczásan Sára, a haragjának a nagyobb lángját már eloltogatták, csak a parazsa maradt.
Hanem arra a parázsra csak egy kis olaj kell, hogy újra lobbot vessen. S ez is megkerült.
A mint Decebál haragos élete párját dallal, csókkal, öleléssel szelidítgeti, meglátják az asszonynak az inquisitori szemei azt a bizonyos tárgyat, a mi Decebálnak a kezében maradt, azt a fehér-piros selyemszalagot, azzal az arany kereszttel, a mit ő kelme, hogy el ne veszítse, az övé mellé dugott. Azt azután egy kézzel kirántani onnan, másik kézzel az urát eltaszítani magától, az arczát meduza képpé torzítani s a bűntanujelt az orra elé tartva a gonosztevőnek, azt a legválogatottabb czimekkel elhalmozni, ez mind egymásután következett.
– Hát ez micsoda? heh! Szalag ugy-e? Selyem pántlika arany kereszttel! Ezt valami czifrának a nyakáról tépted le! ugy-e gyalázatos? Tudom én jól, hogy ilyen czifra keresztet viselnek a pápista asszonyok a nyakukon, ilyen piros pántlikán. Ezt te annak az örmény «bikál»-nak a nyakáról tépted le, s még elhoztad magaddal.
Következett még több is; de azt alig lehetett hallani a nagy kaczagástól, a mit különösen Decebál elkövetett; de a két czimbora sem tarthatta vissza magát.
– Hiszen nem bikál volt az, hanem bika!
– De nem lehet erre találni cadentiát!
Dehogy nem lehetett; akár egész nótát; ez már a frissibül való volt; Decebál nagy dévajkodással aprózta a gúnydalt:
Az asszony szitkozódott, az úr dalolt, a két czimbora röhögött, gyönyörű egy hangverseny lett belőle.
E kedélyes jelenet alatt senki sem vette észre, hogy egy új alak settenkedik be a társaságba. Azaz, hogy csak ráviteles értelemben «új», mert nincs azon semmi alkatrész, a mi nagyon, igen nagyon ócska ne volna.
Kabát zsíros, csizma sáros, nadrág rongyos, ing, gallér piszkos, a mellényét csak két gomb tartja össze, s annak az alsó gomblyukába van gombolva a pantalló felső gombja. A csizmának a sarka természetesen ferdére van gázolva. Görbe fogantyus bot van a kezében, s az oldalára akasztva egy nagyon kopott bőrtarisznya. S ha ilyen a ráma, a kép épen belevaló. Ha ezt a pofát Darvin látta volna, czímképnek vásárolhatta volna fel a munkái elé.
Az a ránczos vigyorgás, az a kámficsorodott sunyiskodás, az az alattomos, ravasz agyarkodás, a mi a majompofának a diszét képezi, egyesülve az emberi tudálékosság homlokránczoló, orrfintorgató, szájösszeszorító rokon kifejezéseivel, a legtökéletesebb harmoniába hozatnak az által a teljes tulipánpiros orral, mely mint egy külön remekmű emelkedik ki ragyogva a ránczfedte, cserfakó arczulat közepéből. Az egész alak terjeszti maga körül, a hol megáll, a penész, doha és gomba illatot.
Egy cseppet sem törődik a zajos családi jelenettel, a mit maga előtt lát. Ez nem tartozik az ő világába. Odamegy egyenesen Decebál úrhoz, s a nagy danolás közben megrántja a dolmányát.
Decebál hátranéz, s a mint ezt az alakot megpillantja, egyszerre elmulik az arczáról minden fintorgatása a jó kedvnek, elkomolyul, a szemei kerekre felnyilnak, a nóta a szájába szakad. Lassú hangon kérdi:
– Nos, mit hoz Vakandi úr?
Ez az ócska alak Vakandi Anonymus, a régészet nagy apostola.
A rendkívüli férfiu fél tenyerét a szája elé tartva, hogy a szó hivatlan fülekig el ne jusson, ezt sugta Decebálnak.
– «Feltaláltam Thonuzóba sírját!»
Erre a szóra Decebál arcza egyszerre a megdicsőülés fényétől ragyog fel. Egészen más emberré változik át. Mintha egyszerre egy fejjel nagyobb lett volna. Majd meg elragadtatásában nyalábra kapja azt a kis szurtos embervakarcsot, s úgy megölelgeti, majd megfojtja, s fakó pofáit jobbról is, balról is összecsókolgatja!
Feltalálva Thonuzóba sírja!
– Asszony! menj a szobádba. Czimborák! Dolgotokra! Senki se próbáljon háborgatni bennünket! Jövel te messiásom!
S azzal karon ragadva a kis homunculust, tolta őt maga előtt a szobákon keresztül, míg a saját lakosztályába ért, ott bezárta maguk után az ajtót. Egy szikra bor sem volt már a fejében. Egészen józan lett ettől a pár szótól.
Az már megint nem volt valami gavalléros tempó Decebáltól, hogy ő magát kihúzza a csávából s azzal odébb áll a lőcs árával, a két magával hozott czimborát meg ott hagyja a veszedelemben.
Mert jobb lett volna azoknak az állatmutogató oroszlánjának a ketreczébe kerülni, mint egyedül maradni Sára asszonynyal, mikor az hitvesi haragja kitörésének épen a tetőpontján áll.
Eblábolt volna örömest Csunyi Laczi a szobából, de Sára asszony megkapta a mentéjén a vitézkötést s a falhoz szorítá s úgy kezdé őt saját magával megismertetni, elszámlálva neki minden titulusát, a mit nem a vármegyétől kapott, s e közben a tíz körmét veszedelmes szemkikaparási mozdulatokra igazgatva.
– Ti korhely, kártyás, részeges csalafinták! Ti városfüle, falufarka, kószapilák! Ti viszitek minden gonoszba, ti csábítjátok minden istentelenségre az én uramat. Tivornyahősök, csapalólivók, csárdaczégérek! Ti félkézkalmár bojnyikok! Hol hurczoltátok meg az uramat megint?
Az úrhölgy többesben beszélt, ámbár csak egyet apostrophált, a miből megérthette Bakala Peti, hogy ez a sok szép kinevezés az ő hivatalait illeti, de ő csak mosolyogva veregette a lovagostorával a csizmája szárát, ellenben a kortesczimbora annál jobban meg volt ijedve s a végsőre elszántan esküdött.
– Én? Tekintetes asszony! Úgy segélyjen, nem voltam én semmiféle korcsmában a Decebállal, itt találkoztunk vele a határban. Mi a czimborámmal a generális gyűlésre igyekezünk Tanusvárra. Fusson ki a két szemem, ha csak láttam is Decebált hamarább. Még hogy én részeg! De itt sülyedjek el a föld alá, ha tegnap dél óta egy csepp bor is lement a torkomon.
Dorkó nénő, onnan a benyiló ajtóból nagyot fohászkodott, kezeit összecsapva.
– Oh a pokolra való! Hogy nem fél, hogy mindjárt elnyeli a föld.
– Hagyd el, czimbora! szólt közbelépve Bakala Peti. Nem megyünk itt a hazugsággal semmire. Sohse esküdözz, hiszen nem a törvényszék előtt állsz most. Meg kell itt az igazat mondanunk. Szárah nagysám! mille pardon! Kisztihand.
A szép asszony nagyon szerette, ha a nevét a zsíros szájú nemzeti Sssára helyett a finomhangzású idegen «Szárah»-nak ejtették ki, ha hozzátették a «nagysám» affixumot, ha idegen nyelvű mondásokat intéztek hozzá, s ha kezet csókoltak neki. Ezt mind megkapta, annálfogva annyira csillapodott, hogy engedett mást is szóhoz jutni.
– Én elmondok mindent úgy igazán, a hogy történt. Szólt Bakala Peti, egész biztossággal.
Most már a kiváncsiság is fel volt ébresztve.
– Halljuk, szólt Sára asszony, s leült az asztal mellé, de senkit sem kinált, hogy «tessék helyet foglalni».
– Igen is, Szárah nagysám, úgy van. Mi bizony éjfélig ott mulattunk az Régi Napnál.
– Gyere ide Dorkó! mondá az úrhölgy. Ide gyere a hátam mögé!
(Hej, ha én azt tudom, hogy az a vén banya ott leskelődik! sohajta fel keservesen Csunyi Laczi.)
– Hát hogyan mulattak az urak? vallatá szigorú tekintettel az előtte álló delinquenst az úrnő.
– Hát hiszen azt már valószinüleg mind elreferálta Dorothea asszonyság Szárah nagysámnak apróra, s nekem odáig nincs mit hozzátennem. Úgy volt biz az mind. Dorbézolás, kártyázás, istentelenkedés. Ez mind igaz. Még az is igaz, hogy Belizár a legtiszteletlenebbül viselte magát Szárah nagysám irányában.
– Tudok mindent! Minden szót tudok!
– Hanem azt már nem mondta el a hű cseléd, a mi ezután következett, mert akkor már a bakterek elhajtottak a piaczról minden embert.
– No hát mi történt?
– Az, hogy a mi Decebálunk nem tűrte el azt, hogy az ő imádott nejét még az édes apjának a fia is dehonestálja, de torkon ragadta s úgy a földhöz sujtá Belizár uramat, hogy ott terült el eszméletlenül mint a béka.
Csunyi Laczi sietett tódítani.
– De úgy összetörte, lelkem! hogy vérben-fagyban vitték el lepedőbe takarva. Soha se lesz abból többet ember.
– No czimbora, csak ne hazudj hozzá semmit!
– Hát megnémuljak? mi?
– Nos ne hazudj.
Sára asszonynak egy perczre felderült az arcza, de aztán megint csak ránczbaszedte a homlokát.
– Szép volna, ha úgy volna, de mesebeszéd! Hiszi a bolond!
(«No hát érdemes az embernek igazat mondani? mikor azt sem hiszik el!» förmed fel a vén kortes.)
Bakala Peti a csurapéja zsebébe nyult, s előhúzott valamit.
– Hát ezt elhiszi-e Szárah nagysám, hogy igaz?
Az a valami volt a Decebál bőrerszénye, a miben az aranyai voltak.
– Tessék kibontani és megszámlálni. Itt van az egész ára az eladott tulkoknak, azon módon, a hogy a bécsi kereskedő kifizette. Mikor dulakodásra került a sor a két dalia között, én látva, hogy az asztalt mindjárt összetörik, siettem a veszélyben forgó pénzes erszényét Decebálnak biztos helyre tenni, nehogy a sok tolvaj között szőrén-lábán elszármazzék. Ime átadom Szárah nagysádnak tisztelettel.
Azt azonban elhallgatá Bakala Peti, hogy mi történt azzal a határ pénzzel, a mit Decebál az öcscsétől elnyert a kártyán? Hát az, az ilyen dulakodásban a «cassa nemonis» (a senki pénztára).
Ez már csakugyan nagyon enyhítő körülmény volt.
– Tessék leülni Bakala úr! Ide a hotelbe (Sára asszony szeretett idegen szókat használni a hol szerét tehette, s neki «hotel» vagy «fauteuil» a peu près mindegy volt).
Ő maga pedig a kanapén foglalt helyet.
– Eredj Dorkó! Adj Csunyi úrnak az ebédlőben egy kis domitoriumot. Hallottad, hogy még ma nem frustukolt.
(Oh a pokolra szülött, hisz most kelt fel a vacsorától.)
Ezzel aztán csak ketten maradtak.
Bakala Peti ura kezdett lenni a positiónak.
– Mert lássa Szárah nagysám, ha én minden mulatságaiba olyan híven követem a Decebált, hát ez nem másért történik, mint törhetlen baráti hűségből. Én őrködöm fölötte, mint egy mentor. Ismerem a természetét, tudom, hogy olyankor nem vigyáz magára, a sok tolvaj mind kirabolná, ha én ott nem volnék. No hát nem igaz-e, a mit mondok? «Geld spricht», azt mondja a német.
Sára asszony ledobta a pénzes erszényt az asztalra, s érzékeny kezdett lenni.
– Lássa Bakala barátom, és én nem bánom akármit mond a német, de én jobb szeretném, ha e helyett az erszény helyet az én uramnak a szivét nyertem volna vissza.
– A szivét? Arra megesküszöm, hogy az a nagysádé volt és lesz örökön örökké.
Sára asszony baziliszk szemekkel tekinte a kedves barátomra.
– De hát kedves barátom! Ha minden igazat meg akar mondani, elhallgatja-e, hogy valami dáma nem keveredett abba a szép dáridóba?
– Oh, biz az még említésre sem érdemes. Egynéhány fiatal siheder tréfálkozott ott valami vásári komédiásnéval. Ugyan már csak nem hiszi Szárah nagysám, hogy egy Tanussy Decebál egy ilyen kreaturára még csak rá is nézzen!
– Hát ez micsoda itten! kiálta Sára asszony indulatkitöréssel, s a szép fehér fogait összecsikorgatta, a markába szorított keresztes szalagot odatartva Bakala orra alá. Hát ez micsoda, he?
– Hüh, drága nagysám! szólt Bakala Peti, a feje hátulját vakarva, most már azt mondom ám, hogy jobb szeretném, ha a Decebál ezt a szalagot akár az örmény straniera, akár a lengyel lovas komédiásné nyakából szakította volna le, mert a még kis baj volna. S ugyancsak elrejtse ezt a portékát, édes nagysám, hogy senki meg ne lássa, mert a szegény Decebálnak az egész vagyona, de még a feje is utána mehet, ha ez kisül rá!
– Hát micsoda?
– A bizony. Nagy baj van. Macskazenét adtunk a királyi komiszárusnak az ablaka alatt, eldaloltuk neki a varjuk nótáját egész harmóniával. Aztán a bűne odahozta azt a bolond Rézkuthyt. Én nem tudom, mi szellet szállta meg? hisz különben olyan gyáva, mint egy egér, lejött közénk bakafántoskodni. Azt hitte, hogy ha megmondja, hogy ő a homo regius, hát majd akkor megijednek tőle. Vesztére épen a Decebál keze ügyébe került. Az pedig homo regius ide, homo regius oda, nem sokat teketoriázott vele, hanem megfogta a nyakát, s jót húzott rajta végig a suhogóval. Akkor maradt aztán a kezében az a furcsaság. Nem szép menyecske nyakravalója ez, hanem a homo regius Lipót-rendje.
Törődött is azzal Sára asszony, hogy mi az a homoregius, meg az a Lipót-rend, őtet csak egy szempont érdekelte.
– Hát igazán nem volt Decebálnak semmiféle históriája asszonyfélével?
– Azt mondanám, hogy becsületem szentségére esküszöm, de hát ha én nekem nem hisz Szárah nagysád, higyjen akkor a tükrének. Ugyan nézzen oda, s aztán itélje meg, lehet-e valakinek, a ki olyan boldog, hogy egy ilyen istenasszonyt birhat, azt elfelejteni akármi más halandó teremtésért.
– Menjen! Ne csúfolódjék.
– De már erre esküszöm hitemmel. Hát a főispáni bálban nem minden szem nagysád felé volt-e fordulva? nem minden férfi, ifja, véne, törte-e magát nagysád után, s boldog volt, a ki egy tekintetében részesülhetett?
– Az igaz, hogy nem volt nyugtom miattuk.
– Nagysád volt az est királynéja. Egész lazarétumot hagyott maga után sebzett szivekből.
– Menjen! Ne tréfálkozzék. Hiszen soha felénk sem jönnek azóta sem.
– Igen bizony. Mert nagysád húzza magát félre szándékosan.
– Hát hogyan?
– Annak bizony az a módja, hogy ha nagysád a nagyvilág előtt meg akarja nyitni salonjait, hát legelébb is adni kell egy nagy tánczmulatságot, a mire az egész vármegye minden előkelő családjait meg kell hívni. Ezt, elkezdve a főispántól, mindenki, a legnagyobb megtiszteltetésnek fogja venni.
– Lehet is nekem! Hisz mindenki kicsúfol ezekért az ócska bútorokért, a mik még Noé apánk idejéből valók. Láttam én, hogy micsoda pompa volt a főispánéknál! A nevét sem tudnám megmondani. Mind Bécsből hozták.
– Hát hozasson nagysád meg Párisból.
– Nem tudnám mi a szöszön! Hisz nekem Decebál soha sem ád pénzt a kezembe, valahányszor elád valamit, nekem mindig azt mondja, hogy jószágot vett a pénzből, a contractust is megmutatja. Mutathatja nekem, akár görögül van, akár diákul, nem ismerem én az ákombákot. Én csak a kertből, meg a majorságból pénzelek, abból meg nem telik a pompa.
– Hát itt van most nagysádnak a kezében valami ötezer arany.
– Hát aztán?
– Ne kérdjen se jobbra, se balra, vásárolja el.
– Hát aztán ha Decebál keresi?
– De nem fogja ám keresni. – Hiszen még nem végeztem el a históriát. Az a homo regiusnak a megütlegelése nagyon veszedelmes egy dolog ám. A törvény olyan büntetést szab arra, a ki a «királyi emberre» ráteszi a kezét, mintha magával a király személyével tette volna azt. – Ezt a veszedelmet el kell nekünk hárítanunk a jó Decebál fejéről. Ezért gondoltuk azt ki, hogy a mint a verekedésnek vége volt, (még a katonasággal volt egy csetepaténk, Decebál egy cserepárnak úgy a fejébe csapta a sótartót, hogy azt még most is húzzák kifelé belőle)…
Sára nevetett jóizün.
–… hát akkor letértünk a város alatt a «Békafogó csárdába», a hol a juhászok mulattak, s együtt dőzsöltünk velök reggelig. Így aztán, ha inquisitióra kerül a dolog, nekünk lesz ötven tanunk, a ki megesküszik rá, hogy Decebál estétől reggelig ott mulatott a «Békafogóban». Azt, hogy a «Régi Napnál» is lettünk volna, keményen eltagadjuk. És ilyenformán Decebál nem csak hogy nem fogja keresni a «Régi Nap» vendégteremében eltévedt pénzes erszényét, de még ha aranytálczán hozná eléje valaki, hogy tessék, megkerült az erszény, a «Régi Nap»-nál, eltagadná, hogy sohasem látta. Elköltheti azt nagysád bátran bútorokra és toillettere.
– De majd Decebál kérdezni fogja, hogy honnan vettem erre a pénzt.
– Tudja is ő, hogy minek mi az ára? Ha kérdi, mondja neki nagysád, hogy a tejpénzből került.
Sára asszony annyit belátott ez alkalommal, hogy Bakala Peti igen hasznos ember. Nem olyan hiábavaló fráter, a milyennek a világ hiszi. Hisz ettől tanulni lehet.
Azt ugyan ő a maga részéről is megtanulta, egy látásból, hogy a főispáni úrilak divatos pompája miféle alkatrészekből áll, csakhogy azoknak az izéknek először is a neveit nem tudta, azután meg pénz nem volt a kezén, hogy azokat megszerezze. Most megkapta mind a kettőt, pénzt eleget és olyat, a miről a lelkem uram nem mer kérdezősködni és hozzá egy szaktúdóst, a ki ezt a sok czifra dolgot mind a nevén tudja szólítani.
Körülhordozta minden termein és szobáin a kastélynak a hű tanácsadót.
Volt azokban most is elég pazarlás. Nyoszolya, ágy volt a kastélyban annyi, hogy kétszáz vendég mindenkor kényelmes ellátásban részesülhetett. Az ember nem hinné, ha a kontót nem látná, hogy Decebál csak a vendégágyakra való szarvasbőr takarókért egyszerre húszezer forintot fizetett egy budai kesztyüsnek. De hiányzott a divatos fényüzésnek minden követelménye, szőnyegek, porczellánok, festmények.
Ezekhez pedig Bakala Peti mind nagyon jól értett.
A míg szép Emma a Jancsi pajtástól, a filagóriában elbujva, diák szavakat tanult, az alatt az anyja Bakala Petitől annyi ördöngős franczia elnevezést sajátított el, hogy majd egyszer ragyoghat vele. «Balzac, causeuse, kredencz, chiffoniere, gobelin, sévres, consol, étagère, statuette, majolica, gros de naples, moire antique» stb. mind hű termő talajba hullott el, nem fogja ő azokat elfelejteni, egy-két betü külömbséggel fogja majd reproducálni, de az nem tesz semmi kárt.
– Ide pedig, ebbe a szalonba kellene egy szép nagy fortepiano, Szárah nagysám.
– Hát aztán ki játszanék rajta?
– Gondolom, a bájos szép kis Emmácska.
– Menjen! ugyan kitől tanulná meg? Ehhez nem ért a tiszteletes.
– Bizony nem is biznám én már az Emmácska nevelését az öreg táltosra, hanem hozatnék a számára egy ügyes gouvernanteot.
– Micsodát?
– Egy tanult kisasszonyt, a ki a nevelést alaposan érti, a ki francziául tud és zongorázik s a ki az Emma kisasszonyt ahhoz az előkelő plihez szoktatja, a mely a nagyvilágban való megjelenéséhez mulhatatlanul szükséges. Az Emmácska már abban a korban van, a mikor a kiképeztetése okvetetlen női kezekre bizandó.
– Menjen, maga nagy bolond! Hogy a tüzes tatárba bíznám én az Emmám nevelését valami kisasszonyra?
– Nem értem.
– Nem érti? Hát nem tudja, hogy az én Emmám nem leány, hanem fiu?
– Ne tréfáljon nagysád.
– Dehogy tréfálok. Hát nem mondta azt el magának a Decebál soha?
– Nem szokta ő mások előtt a családi dolgait profanálni.
– No hát én proponálom. Biz ezt Emmanuelnek keresztelte a pap.
– De hát szabad bámulatomnak azon kérdésben adni kifejezést, hogy mi oka lehet nagysádnak az egyetlen fiát, a Tanussy család majorescoját leányruhában, leányfővel járatni?
– Hát hiszen tudom én azt, hogy ő a familiában a majorocska. De hát én nekem erre igen erős okaim vannak.
– Szabad volna ezen nézeteket mikroskop alá venni?
– Már arra nagyon kérem, hogy ne vegye Miskapor alá, a mit mondok, de ha megigéri, hogy egy teremtett léleknek sem adja tovább…
– Becsületem szentségére fogadom.
– Hallja, én a maga becsületére nem adok egy fagarast sem, hanem – látja azt a guzsalyt ott az ablakban?
– Remélem, hogy az helyet fog adni egy diszes aquariumnak.
– Verték már meg magát guzsalyszárral?
– Azzal még nem.
– No én azt a guzsalyszárt összetöröm magának a hátán, ha elárulja, a mit én most mondok.
– Biztosítom felőle nagysádat, hogy a hallottaknak az ellenkezőjét fogom mondani mindenkinek. Erre garantiát adok.
– Nem kell nekem a garaboncziája, hanem hát üljön ide mellém és hallgasson rám.
Sára asszonyság odaültette a kanapéra maga mellé a hű barátot.
Tudja, mikor én fiatal leány voltam (az apám jómódú nemes ember volt Zarándban, hanem voltunk hét leányok, én voltam a legkisebb), hát egyszer jövendőt mondattam magamnak egy kártyavető czigány asszonynyal. Hát az nekem ilyen jóslatot mondott: hogy legelőször is férjhez megyek egy parasztsorsú emberhez s annál sok ütlegben és sok koplalásban részesülök, de majd nem sokára vége lesz annak, s akkor egy nagyon gazdag úrnak leszek a felesége, s pompában, jóllétben fogok élni. Lesz egy gyermekem, a ki fiu lesz, annak a sorsa pedig az lesz, hogy híres, nevezetes ember válik belőle, a kit nagyon emlegetni fognak, mikor embernyi emberré lesz, akkor meg fog házasodni, s egy olyan leányt vesz el, a ki nem ebből a világból való. Azután pedig igen szegény ember lesz belőle. És végezetre elviszik katonának, háboruba megy és ottan megölik.
– Ejnye de furcsa kis horoscopot csinált az a czigány asszony.
– Az ám, magam is nevettem én azon, csakhogy ez a borospók apródonkint mind beteljesült, akármilyen képtelenségnek látszott is eleinte. A hat nénémet egymásután mind férjhez vitték, mind hozzájok illő jó nemes emberek, kit a Szilágyságba, kit a Bárczaságba, kit a Mezőségre, kit meg a Bánságba. Pedig egyik se volt többre való, mint én. Szegény édes anyánk bizony nem tanított bennünket egyébre, mint hogy a jó szájízre való ételt hogyan kell megfőzni. A mi verseket én tőle tanultam, azok mind ilyenek: «Leesett a lencse. Betörött a feje. Vajjal kötötték be. Vajjal jó a lencse». Egyszer aztán szegény anyám meghalálozott, a halotti tor alkalmával a vendégek valamelyike az égő pipával a szájában felfeküdt a hiuban a szénába, felgyujtotta a házat. Porrá égtünk. Akkor aztán az apám átköltözött a legöregebb nénémhez Vidrára, engem is magával vive. Juczi néném pedig, Isten bocsássa meg, valóságos hárpia volt, a kinél soha egy nyugodalmas órám nem volt, mindig ütött, hajtott s az urát féltette tőlem, pedig annak akkora golyvája volt szegénynek, hogy a mellényét nem tudta begombolni tőle. Egy nagy erdő közepén volt a lakásunk, a hová gyakran eljártak jókedvű vadász urak, a kik éjszakára ott maradtak a medvehajtás után. Itt láttam meg először Decebált. Akkor még fiatal, nyalka legény volt. Én meg szép leány voltam. Hasonlítottam az Emmához, csakhogy annak soha sem lesz olyan tüzes szeme, mint nekem volt. De sok komplimentet mondtak az úrfiak ezeknek az én ragyogó szemeimnek! Hanemhát mind nem ért az semmit. Egyszer csak jött értem egy kérő. Birkás volt, rücskös volt, öreg volt. Király Samunak hitták. De nem bántam én akármilyen volt is, csak megszabaduljak attól a háztól, a hol testem lelkem megunta a kujonérozást. Kezet adtam neki, megesküdtünk. Csak mikor haza vitt, akkor láttam, hogy hová kerültem. Csivasz paraszt volt a férjem, árendában élő bális, a kinél egész nap birkatúrót kellett gyúrnom döbözbe, kászuba. Nem emlékezem rá, hogy lett volna egy nap az együttlétünk alatt, a melyikben háromszor össze ne verekedtünk volna: reggel, délbe, este. Szerencsére én voltam az erősebb, a keresetlen fa mindig az én kezemben maradt utoljára, én dögönyöztem el Király Samut végül. E mellett aztán a koplalásban is volt módom. Egyik nap málépuliszka volt az ebédünk, a másik nap sült tök. A birkahúst nem vette be a természetem, a miből az uram tokányt főzött, mert tudtam, hogy mindig az esett birkát szokták erre a czélra felhasználni. Legtöbbször nyers sárgarépával laktam jól a kertben. Ez alatt gyakran odavetődött a házunkhoz Decebál, az övé volt az egész rengeteg birtok, a bális csak az ő birkása volt. Én mindjárt kitaláltam, hogy mi szándéka van a lelkemnek? Hordott ő nekem végszámra selymet, kamukát, aztán arany függőt, kösöntyüt, vaddisznót, őzet, drága csemegéket küldött a konyhára. De én csak mind nem akartam azt megérteni. Hiába tudott olyan szépen danolni, hizelkedni, hiába küldte el az öregemet hazulról, nem ért vele semmi czélt. Nekem mind csak a czigány asszony jóslata állt az eszemben. Megmondtam aztán neki világosan, hogy «lelkem úrficskám, ha maga azt hiszi, hogy a halat a fáról szedik, hát akkor maga nagyon meg fogja ütni a bokáját». S miután kapott tőlem egy párszor olyan egészséges pofoncsapásokat, sőt egyszer az öt körmöm helyét is haza vitte a pofáján, hát csak rájött, hogy a ki halat akar fogni, hát annak bele kell menni a vízbe. Egyszer csak előállt vele, hogy elválaszt az uramtól, s elvesz feleségül. Szép voltam ám akkor, mint a hétszerváltott ördög.
– Oh nagysám! Szebb nem lehetett, mint most.
– Hagyjuk azt el. Meglett, a mit kivánt. A konszilvorium (talán consistorium) elválasztott a Király Samutól, a kinek valósággal soha felesége sem voltam. S engemet Tanussy Decebál hazahozott a kastélyába. Ime tehát már a második jóslata is beteljesült a czigány asszonynak. S még azt mondják, hogy ne higyjen az ember jövendőmondóknak.
– Ez valóban különös, jegyzé meg Bakala Peti. Az ember nem hinné.
– No lássa. Hát aztán nem telt bele egy esztendő, hogy beteljesült a harmadik mondás is: fiam született.
– No ez már nem annyira rendkívüli dolog.
– De hát én nekem már most ez nem megy ki a fejemből. Ha három beteljesült, a többi is bekövetkezhetik, s én ezt szeretném megakadályozni. Mesélt én nekem egyszer az apám, a ki járt az enyedi kollegiumba is, valami régi görög herczegről, a nevét is meg tudom mondani, Achilles volt. (Nekünk is volt egy kutyánk, a kit így hivtak.) No hát, ennek is megjövendölték, hogy vagy híres ember lesz belőle, de ifjanta és erőszakos halállal fog meghalni, vagy pedig megmarad csendes embernek, s aztán hosszú életet él. Hát bizony egy anyától nem lehet azt rossz néven venni, ha az egyetlen gyermekét inkább akarja hosszú életűnek, mint kora halálúnak tudni. Mit ér nekem a hír, dicsőség? Van abból már a Tanussyaknak annyi, hogy el sem birják. Én azt akarom, hogy a gyermekem kisérjen engem a temetőbe, ne pedig én őtet. Rettenetes az még csak gondolatnak is. Hát még ha hozzáveszem, hogy a csatában kell neki elesni! Édes Jézusom! még csak koporsóba sem teszik, hanem szétmarczangolják a farkasok, meg a hollók…
Tovább nem birta mondani a keserves zokogástól.
Az is hamar elmult. Úgy jött nála a sirás, mint a tavaszi permeteg, az arczán meg üdébb lett a könyektől a visszatért mosolygás.
– Hát mit csináltam? Azt tettem vele, a mit az Achillessel tettek; olyan nevet adtam neki, a miből ha farkát elhagyják, leány név is lehet. Leányruhában járattam, mindig magam mellé szoktattam, hogy jó «anyás» gyermek legyen belőle, félénk természetű, a kit még a pávakakas is megkerget, hogy fel ne ébredjen benne az a veszedelmes indulat, a mit bátorságnak neveznek, s aztán, hogy meg ne terhelje a fejét valami gonosz tudománynyal, a mi a hiresség útjára vezethetné, rábíztam a nevelését tisztelendő Horkázi Kajafás uramra. Az ám.
Bakala Peti nevetett folyvást ez alatt.
– Már az igaz Szárah nagysád, hogy ha «ez» volt a czélja, akkor jobban ki nem választhatta a maga Achilleséhez a maga Centaurusát Chitont, a ki őt felnevelje. Ugyan mit tanít neki Kajafás úr?
– Nem tudom én. Mindig az én saját jelenlétemben adja neki a leczkét. Úgy tetszik, hogy a szyttya nyelvet tanítja neki.