– Micsodát? Instálom alásan.
– Jól mondom én. A szyttya nyelvet. Hát azt mondják, hogy valami idegen nyelvet csak kell az embernek tudni. Ez pedig elég idegen.
– Annyira idegen, hogy én nem is tudom, hogy volna a világon.
– De bizony van. Betüi is vannak. Azt látom, mikor a pap a táblára irja, s az Emmával olvastatja.
– Miféle betük?
– Hát tudom én? Maga engem most gúnyolni akar? Hát nekem egyik betü csak olyan szarkaláb, mint a másik, akár magyar, akár görög, akár zsidó, akár szyttya.
– Aztán, hogy vetik sorba ezeket a szyttya betüket, nagysám? jobbról balra, vagy balról jobbra?
– Oh nem. Felülről lefelé megy a sor.
– Nem tudok róla semmit.
– Hja, az a maga hibája. Az Emma fog tudni olyant, a mit más nem tud.
– De mi hasznát fogja venni?
– Azt majd megtudja a világ, de csak később.
– És megtanulja ezt az Emma?
– Az igaz, hogy nagyon nehezen töri a tollát. A mit tegnap nagy nehezen a fejébe vertek, ma már nem tud belőle semmit. De hát azt is szeretem, hogy olyan nehéz feje van. Mi szüksége van neki arra a sok tudományra? Nem lesz ő belőle püspök. Nem kénytelen vele, hogy a fejét megfájdítsa. Marad rá akkora birtok, hogy nyolcz napig utazhat rajta s mindig a maga kastélyában hálhat meg.
– De utoljára is – ne haragudjék Szárah nagysám – ez nem tarthat így hosszú ideig. Az Emmát lehetett idáig (azt hiszem tizenhárom esztendős már) leány ruhában járatni, félénknek, tudatlannak nevelni, de majd egyszer tizenhét, tizennyolcz esztendős is lesz, akkor csak szint kell vallani, hogy fiu-e vagy leány?
– Nem a! Lássa ezt már nem a görögöktől tanultam, hanem a rómaiaktól. A hol az apám lakott, az oláh falu volt. Hát ott a beszerikában soha se kereszteltek fiu névre senkit. Az mind Anicza volt. A fiukat mind leányruhában járatták, egész addig a míg megházasodtak. Így aztán nem vihették el őket katonának. Nem került elő a mi falunkból soha katona, mert az egész fiatalság mind katrinczában járt, s csak akkor kapott nadrágot, a mikor feleséget.
– És nagysád is így szádékozik tenni az Emmával.
– Hát persze. Kifogok én azon a jóslaton. «Híres nevezetes tudós ember lesz!» Annak már útját álltam. «A más világról hoz feleséget magának.» Lesz gondom rá, hogy kiválaszszak a számára egy derék, szép, okos, hozzáillő rangbeli kisasszonyt, s akkor aztán megmondhatja, hogy ő a «legény»! Ha egyszer megházasítottam, akkor aztán tudom, hogy nem kivánkozik semmi háborúba; hanem otthon marad szépen, s rajta lesz, hogy megvénüljön. Hát mit szól hozzá!
– Azt, hogy biz ez erős phantasia; de meg kell vallani, hogy systema van benne.
Sára asszonyság büszke volt erre a dicséretre.
– Lássa! Így védelmezi meg egy magyar asszony a maga gyermekét!
Bakala Peti nem tett ellene semmi lényeges kifogást. Arra gondolt, hogy neki is lehetnek valamikor gyermekei, s majd azoknak megint milyen jó lesz, ha egy ilyen módon nevelt Tanussy ivadékot találnak a kezük ügyében. Nagyon jól rendelte azt a mennyei gondviselés, hogy az egyiknek adta a gazdagságot, másiknak meg az észt, különben hogy állhatna fenn a világ?
– Hanem erről még álmában se szóljon ám senkinek.
– Isten őrizz! Inkább a nyelvemet harapom el. De még arról sem, hogy hogyan, miképen kerülnek ide majd azok a pompás butorok.
– Úgy! Igazság! Hát itt van, nyuljon bele ebbe az erszénybe, vegyen ki annyit, a mennyi kell, hogy Bécsbe utazzék s aztán rendeljen meg egyetmást. Hanem aztán rá ne szedjen ám a számadással.
– Hiszen, kérem, az egészet eldughattam volna, ha olyan ember volnék. Mindenről nyugtatványt hozok!
(Szép szin alatt mégis csak majd meg lesz hát felezve az a nem kereshető pénz.)
Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy ha unja a tudományos dolgokat, hozzá se nyuljon ehhez a fejezethez, mert ebben nem lesz egyéb mint rozsdás vasak, bronzok, nyolczszáz esztendős koponyák, kődarabok, cserepek és minden, a mi azoknak a kiséretét képezi, fakó pergamen, szuette papiros, csizmatalp, régi pénz, zsidó betük (értve alatta minden olyan irást, a mit rendes magaviseletű ember nem tud elolvasni).
Ilyenekből van Tanussy Decebálnak egy egész muzeuma.
S ha valaki egy milliót kinálna neki – pengő pénzben, ezért a kincshalmazért, ezt a nótát dalolná válaszul:
Be sem bocsát abba a szentélybe soha senkit, ott soha sem sepernek, nem törülgetnek. Egyetlen látogatója ezen a titkok kárpitjával fedett helyen a tudós Vakandi Anonymus.
(Ananiasnak keresztelték, de az egész világ Anonymusnak nevezi, Béla király névtelen jegyzője után.)
Vakandi úr nem ennek a világnak az embere. Ő csak a nagyon régen elmult századokban él. Két-háromszáz esztendőre hivatkozó koponyákkal még csak szóba sem áll. Az egész históriát csak az Árpád-házból született királyok fiágon kihaltáig ismeri. Hanem azután úgy ismeri, hogy egy kiásott patkóról megmondja, hogy kinek a lova viselte azt? s hanyadik fokú vezéri hivatalt töltött be a gazdája?
A földfelett valókkal ő nem is társalkodik. Ránézve csak az létezik, a mi már nincs. Beszél és ír minden nyelven, olyanon is, a mit senki sem ismer már; hanem a szót mindennapi használatra nem vesztegeti. Nem törődik a nagy urak czímezgetésével, minden emberre nézve csak egyféle megszólítást tart: «barátja az erénynek!» S ez csakugyan igen szép czím: el lehet fogadni. Asszonyokhoz sehogy se szól, azokat egyszerűen ignorálja.
A míg Decebál három ajtóra ráfordította a kulcsot, a mik a museumát elzárták a világtól, az alatt Vakandi felnyitotta az oldalán levő táskát, s kihuzott belőle egy furcsa izét. (Volt annak valaha neve, de ma már nincs.) S addig forgatta a tenyerében, a míg kitalálta, hogy honnan kell megnézni.
– Barátja az erénynek! suttogá a hozzásiető Decebálnak. Látja ön ezt a kincset?
– Látom.
– Felismeri, hogy mi ez?
– Mondja hamar.
Vakandi előbb az ajkához értette az ereklyét áhitatosan, azután a két ujja közé fogta, úgy tartá a szeme elé, nagy elragadtatással.
– Ez a sokat emlegetett, de még soha meg nem talált «jász-kép» az ős magyarok bálványsymboluma; a mit Theophilactes a hunnuturgok «idolum electreum»-jának nevez: borostyánkő bálvány. Látja? Ez itten a feje. Ezek itt az összefont karjai. Ez itt a fenekén a svarga kereszt, a mit az obi pusztán elhagyott kabar bálványokon találni. Ha hátulról nézzük, emlékeztet a «Tápió» istenre. Ez a két szeme. Páriz-Pápai szerint ezeket a szemeket korallok képezték. Még azokra is ráfogok találni, akkor kétségtelenül be lesz bizonyítva, hogy ez volt maga a «Damasek» isten.
– Hol találta ön ezt?
Vakandi úr úgy hátrahökkent ettől a kérdéstől, mintha az életét fenyegetnék vele. Elébb széjjel nézett. Azután az asztal alá nézett. Azután a kezét a szája elé tartá, úgy sugta meg a titkot:
– «Ott!»
– «Ott?» hörgé meglepetve Decebál.
– Ugyanott!
– Fatális állapot! mormogá Decebál, az ujjával a hajába markolva. Hát csakugyan a «Bajhalom».
– Csitt!
– A kövek is beszélnek s a koponyák hallgatóznak. Ki ne ejtse ön, (barátja az erénynek) ezt a nevet még álmában sem. Ezt én fedeztem fel. Sok álmatlan éjszakám ára. Egész életem végczélja. Ennek áldoztam fiatalságomat. Csontok és rozsdás érczdarabok voltak az egyedüli társalkodóim. Nyomról-nyomra közelítettem felé. Mint Columbus az újvilághoz. Végre rátalálok. Milyen áron? Lopva járok sötét zivataros éjszakákon, zordon rengeteg között. Medvék és farkasok megkergetnek. Vadászok, vadorzók, zsiványok rám lövöldöznek. Nem közlöm senkivel. Nem hivok segítő társat. Egyedül magam ásom a halmot. A kihordott földet bevetem szénapolyvával, hogy kizöldüljön, hogy el ne áruljon. Tovább ások. A jelek, a tanuk vezetnek, egy négyszögletű szyttyapénz, egy napimádási agyagjelvény, egy mithras-kultuszi cserépcsillag, egy bronzcsatt, egy rézfibula, egy kutyalapoczkacsont. Végre megkoppan a csákányom. Dönt a fal. Mit látok? Czölöpöket. Ez az! A veresfenyő, a mivel a hunok sírja van kifalazva. A miről irnak a chinai történészek. A mit emlegetett Jornandes és Calamus, Attila temetésénél; a miről szól Dœfi és Imhoffer, Leventa pogánymódra történt eltakarításánál; a mit emleget Bod Péter és Bél Mátyás; a minek a mintáira ráakadt Pallas és Rouisbrook az obi pusztán, a kún bálványok alatt. Itt van. Nem álom. Barátja az erénynek!
A penészes emberkének a lelkesedése Decebálra is elragadt. Neki is azokba a titokteljes regiókba csapongott a lelke, a mikbe azé, csak azzal a külömbséggel, hogy a míg azt a tudomány bacillusai lepték meg, ő a nagyravágyás sporáitól volt megbetegítve. Az a rögeszme kergette, hogy az ő őse vetélytársa volt az Árpádházi királyoknak!
– De hát valóban Thonuzoba sírja-e ez? (Ez volt előtte a főkérdés.)
A tudás embere magas öntudattal fitymálta az ilyen scepticus észrevételt.
– Barátja az erénynek! A mit én mondok, az mind axioma. Mi okból akarnám én önt elámítani? Ismerem én a haszonlesést? Ide tessék nézni. Ha én ezt a «jászbálványt» el akarnám adni egy külföldi museumnak, tízezer tallért kapnék érte. De hát minek? Azért a nyolcz lat derczekenyérért, a mit én naponkint elfogyasztok? Még az ivóvízben sem válogatok. Forrásvízből vagy ökörnyomból inni, nekem mindegy. De ha ezt nem hiszi, hát tessék megnézni ezt a leletemet.
Ezzel ismét a bőrtáskába nyúlt s előhuzott belőle egy csákányfejet s azt Decebál kezébe tette. Az uraság érezheté a sulyáról, láthatta a szinéről, hogy az aranyból van, nehéz és sárga.
– Ezt is ott találta?
– Ezt is. Mi ez? Hasonmása azoknak az arany csákányoknak, a miket a székelyföldön találtak. Vezéri jelvény. Hasonlóval csak a bécsi császári kincstár dicsekedik.
– Ezt én nekem meg kell öntől vennem.
– Átengedem. Nagylelkű leszek. Az arany sulyában. Mintha a pesti Kohlmarkton adnám el a zsidónak. Ennek rám nézve semmi különös érzelmi becse. De nem adnám semmi árért és senkinek, a mit most mutatok meg. Nézze, barátja az erénynek.
Az a felséges tárgy egy hosszú nyílvessző volt, a minek a végéhez oda volt rozsdásodva a nyílhegy.
– Ez a kincsek kincse! Ott volt a czölöpzetbe furódva.
Decebálnak egy okos észrevétele támadt.
– De hogyan nem rohadt el ez a vékony vessző, nyolczszáz esztendő alatt a földben?
Ez a kérdés dühbe hozta a tudóst, s a tudósok gorombák, ha dühbe jönnek.
– Így van az, mikor az ostobaság a bölcseség álarczát teszi fel! Hogy nem rohadt el ez a nyílvessző? Hát úgy nem rohadt el, hogy ez is ugyanazon scythiai tamariskus fából van, a miből a székelyek áldozatpohara készült. Az Anonymus «vas unicuma»,2) a mit Thuróczy emleget, a csiki krónika leir, a miből a szövetséget itták; ez is scythiai tamariskus fából készült, a mi a föld alatt keményebb lesz, mint a vas, mert nem rozsdásodik meg. Ilyenből készült a vezérek nyílvesszője. De hát ezt nem tudják! Csak belebeszélnek.
Decebál ezer bocsánatot kért s fogadta, hogy többet nem fogja a nagy férfiut előadásában megzavarni.
– No hát! pedig lássa, barátja az erénynek, ez az egyszerű tárgy épen önre nézve bir nagyobb becscsel, mind azon kincseknél, a miket Aladin lámpája (állítólag) felfedezett. Hogy hivták Thonuzobának az ősapját? Emlékezik még rá?
– De inkább a saját nevemet felejteném el, mint azt: Kusidkun volt az ükapja.
– Ugyanazon Kusidkun, a kiről Thuróczy irja, hogy mint a Szvatopluknál járt követ, elhozta Árpádnak a kivánt vizet, földet és perjét.
– Valóban így volt.
(Valóban! Kusidkun is épen ilyen délczeg dalia lehetett, mint Tanussy Decebál! Vajjon hányan dicsekedhetnek még széles e Magyarországon azzal, hogy annak a száznyolcz családfőnek az arczvonásait viselik, a ki első elfoglalója volt e szép hazának.)
– Otthon van ön jól a hunnus irásban? kérdezé Vakandi úr.
– Ha mindent úgy tudnék.
– Hát olvassa le erről a nyílvesszőről, mi van ráirva.
A régi magyar pogány irást hányan ismerik még?
Egyszerű volt az, mindenki könnyen megtanulhatta. Nem irták náddal, de késsel faragták vesszőre. Bizonyítják a székely krónikák, tanubizonyságot tesznek róla Cornides, Dezericzky, saját szemeikkel látták az élő nemzedék régiségbuvárai. Tizenhat betüből állt az ábéczéjük, csupa egyenes vonásokból összerakva. Akármelyik betűszedő rögtön kiszedheti. Hiszen nem lesz sok.
│ a, ├ b (egyuttal p is,) ┤ (k, c, cs és h egy személyben), └ d, — e, ┘ f, ┘ g (egyszersmind gy), ┐ i (és j), ┴ l, \/ m, /\ n, ┬ o, X r, > s (és z), ┼ v, ∆ u, ‡ th.
– Már most tessék kibetüzni, mi van a nyílvessző egyik oldalára faragva. Természetesen szyttyamódra felülről lefelé olvasván a sort.
Decebált úgy elfogta a reszketés, mint egykor Saul királyt, mikor az endori boszorkány felidézte eléje az apja lelkét. «Kusidkun!» rebegé ihletetten.
– Most tessék a tulsó oldalon levő betüket leszemelni. Mit mond a nyílvessző.
A nyílvessző így szólt: «Thonuzoba».
Decebál két kézre fogva csókolta meg a drága ereklyét. Ha a házát kérték volna, odaadta volna érte cserébe.
– Most menjünk tovább kutatásainkban, folytatá a földalattiak nagy mestere. Mit jelent ez a nyíl? Ez nem más, mint a Cloudius által megnevezett «magia sagitarum.»3) Valamennyi őskori történetiró, és saját krónikásunk mind említést tesz róla, hogy az elsiroltakat bajtársaik nyíllövésekkel szokták elbucsúztatni végüdvözlet gyanánt. Ime erre a nyílvesszőre fel van irva az ősapának és az unokának a neve. Semmi kétség, hogy azon a veresfenyő czölöpzeten belől maga Thonuzoba és a vele élve elsirolt felesége alszik.
– Nem alszik! Vár a feltámadásra! kiálta fel lelkesülten Decebál.
– Csak csendesen! barátja az erénynek. Csillapítá őt a csontok kincstárnoka. A tovább kutatás nem megy olyan könnyen. A míg csak a földet kellett kivájnom, elég volt hozzá a saját testi erőm és rabszorgalmam. Úgy vájtam a tárnát, mint a börtönéből kikivánkozó rab a tömlöczfalat. De most egyszerre egy tömör veresfenyő czölöpzet állja el az utamat, öllel át nem érhető fatörzsek, azokat én keresztül nem tudom vágni; de még ha tudnám is, lehet, hogy a sírkamarán belül olyan kincsekre akadok, a miknek a világi emberek előtt is nagy értéke van. Hiszen tudjuk, hogy az ősvezéreket minden arany ékszereikkel együtt (ezüstöt nem hordtak) szokták eltemetni. Azokat titokban elemelni kriminalitás volna. De én nem is azért fáradtam egész életemen át ezzel a munkával, hogy mikor bevégeztem, akkor véka alá rejtsem.
– Oh én sem akarom, hogy az titokban maradjon.
– No hát! Barátja az erénynek! Azt pedig jól tudja ön, hogy ez a hely, a hol mind azt felfedezém, nem az ön birtokán fekszik.
– Tudom. Az egy per alatt levő birtok, a mi felett már húsz esztendő óta perlekedünk Ponthay gróffal.
– Itt a nehézség. Itt kell már most önnek előállni jó tanácscsal, barátja az erénynek, mert itt már az én tudományom elfogy.
Decebálnak gyöngyözött a homlokán a veriték. Tudott volna ő valami módot ennek a megoldására; csakhogy az nagyon drága. S ámbátor Decebál az éjjel nagyon sokat ivott, de annyi még mindig maradt meg a fejében, hogy számítani tudjon. Nagyon meggondolta, hogy vajjon a mit Kusidkun dédapja olyan olcsón szerzett meg Szvatopluktól, visszabocsássa-e ugyanabban az árban Szvatopluk unokáinak? olyanformáról volt szó.
Ebből aztán nagy tanakodás lett; a mi közben Decebál még azt is elfelejtette, hogy a mai szent napon miféle nagy feladatoknak kell még megfelelnie? Ma van a vármegyegyűlés napja, a melyen a bécsi udvari kanczellária által kiküldött királyi biztosnak meg kell mutatni a legharapósabb municipium fogait. A párt épen őt bízta meg azzal, hogy legyen a királyi biztosnak erős mallausa.4) Neki kell ma a 10 órakor megkezdendő ülésben a hatalmas indítványt megtenni, mely szerint a vármegye karai és rendei el vannak határozva, a kibocsátott körlevélben foglalt nézeteket az utolsó körömszakadtáig fentartani.
És már kilencz óra elmult.
Bakala Peti és Csunyi Laczi már kétségbe vannak esve, hogy el fog késni Decebál az ülésről, kudarczot vallanak a sasok, ha vezér nélkül becsődülnek a gyűlésterembe és senki sem dirigálja őket. Decebál előszobájának az ajtaján pedig hiába dörömbölnek, mert az ezt most meg nem hallja. Sára asszony is lamentált már, hogy a korhely leves mind elromlik! végtére Csunyi Laczi azt a stratagémát találta ki, hogy előkerített egy lajtorját, azt neki támasztotta annak az ablaknak, mely a museumra szolgált, s azon mászott fel az emeletre, s onnan kiabált be az ablakon keresztül.
– Hej Decebál! Gyere már elő a kriptádból. Várnak rád a tens karok és rendek! Megyünk királyi biztost kergetni.
Ez a prózai figyelmeztetés felrántotta Decebált a föld alatti világból. Eszmélni kezdett, hogy idefenn is van valami tenni való.
– No majd eligazítjuk gyűlés után ezt a nehéz kérdést, mondá Vakandinak. Addig tessék vendégemül maradni. Parancsolja, hogy ide küldjem a reggelijét, vagy át tetszik jönni az étkezőbe?
– Mind a kettőt köszönettel visszautasítom, szólt büszkén a kőbe esett féreg. Nem szoktam senkinek alkalmatlankodni. Egy darab kenyér eledelem. Azt itt hordom az iszákomban. Ha megszomjazom rá, lemegyek a kuthoz. Csak tessék mulatni menni nálam nélkül, barátja az erénynek.
Hanem azért a barátja az erénynek nem mulasztá el figyelmeztetni a távozni készülő házi urat, hogy itt hagyott az asztalon valamit. Azt a bizonyos arany csákányt.
– Ha tetszik? Úgy, a hogy mondtam. De én egy cseppet sem erőltetem.
S már büszkén vissza akarta tenni a tarsolyába.
– Oh igen! Dehogy nem! mondá Decebál, zsebébe téve a nagybecsű ereklyét. Nem eresztem idegen kézre.
A tudós kegyesen bólintott a fejével.
– Majd megméretem, dörmögé Decebál.
– Önre bizom, barátja az erénynek. Az ilyenekben nem vagyok scrupulosus.
Itt aztán menés közben eszébe jutott Decebálnak, hogy igen bizony; de a pénzzel telt erszénye elmaradt valahol. S ő azt még csak nem is keresheti. No sebaj! Több is veszett Mohácsnál. Hanem Vakandit még is ki kell elégíteni minden áron. Meglássuk!
Nagyon kellemesen lepte meg aztán, mikor az étkezőbe benyitva, együtt találta az egész társaságot, kedélyesen diskurálva s hogy a felesége egészen normális kedélyállapotban volt.
Sára asszony csupa hitvesi nyájasság volt a lelkem uramhoz. Szót sem tett se az őrmény bikálról, se a zsidó Rüfkeléről, se a komédiásnéról, se a repedt sarkú juhásznéról. Ellenben nagyon is gondoskodó volt, előkészítette és sorba kiterítette a kanapékra a félparádéhoz való nemzeti öltözeteket, a kalpagot, a díszkardot, a panyóka mentét, a miket evidentiában tartani, s a molyoktól megőrizni egy gondos házi asszonynak a kötelessége. Azonkívül a reggelihez felteríttetni is az ő háziasszonyi gondjai közé tartozott, s mindezeknek Sára asszony a legnagyobb akkurátussággal meg is felelt.
A társaság ezalatt megszaporodott tisztelendő Horkázi Kajafás úrral, ki már végezte a szent misét, s soha egy ilyen ünnepélyes alkalomról el nem maradt.
Ellenben Decebál figyelmes szemei észrevették, hogy valaki mégis hiányzik a társaságból, midőn a terített asztalhoz leülnek.
– Az ma nem kap frustukot, válaszolt Sára asszony, mert nem tanulta meg a leczkéjét, a mit a tisztelendő úr feladott neki. Majd ha megtanulja, megkapja.
Ebben az itéletben meg kellett nyugodni.
Az urak hozzáláttak emberül a jó alföldi magyaros villás reggelihez, s egyiken sem látszott meg, hogy ez csak a folytatása a tegnapi vacsorának. A gyomrunk, hála Istennek, egészséges.
Ezalatt a befogott kocsik mind előhajtattak. Az óra ¾-et mutatott tizre. No, de egy negyed alatt be lehet vágtatni futtatvást Tanusvárra; a gyűlés sem kezdődik pontban az óraütésre.
Tanussy Deczebál ezalatt, a míg Sára asszony a magyar nyakravalóját csokorra kötötte, ezen bizalmas szavakat dörmögé hozzá:
– Ugyan édes galambom tubiczám, én a mi pénzt tegnap bevettem a gőbölyökből, mind elfizettem rögtön.
– Tudom már: a jószágvételre; nálad a kontrektus.
– Ühüm. – Most ettől a tudóstól kell megvennem okvetlenül egy drága ereklyét, a mit más kézre nem bocsájthatok; egy arany rhabonbán csákányt. Nincs egy kis félretett tejpénzed? majd megadom a gyapjuból.
– Szivesen szolgálok, édes lelkem uram. Mennyi kell?
– Valami száz arany.
– Mindjárt hozom, édes angyalom.
Biz az a csákány nyomott vagy másfél fontot; arany sulyértékben kétszáz körmöczinél is több.
A tudós morgott is magában valamit, mikor a száz aranyat megkapta, hanem azért csak elsülyeszté a zsebébe. S azt mondta rá: «jól van, barátja az erénynek. Az ilyen dolgokban én nem vagyok skrupulózus.»
A hogy a kocsik kigördültek az udvarról, a vármegyegyűlésre elszálló hősökkel, rákövetkezett a sor az Emmácska leczke-órájára; Horkázi Kajafás úr jelenté, hogy készen van.
Ő tudniillik, mikor már mindenki felkelt az asztaltól, még akkor is ott szokott maradni, lelkiismeretbe vágó kötelességnek tartván egy csepp bort sem felejteni ott az eléje tett palaczknak a fenekén, és semmi ételt, a mi az asztalra fel van téve, megkóstolatlan nem hagyni. Megeszi ez még a czukorangyalt is a tortáta tetejéből, a mi csak czifrának van; ott nem hiszi el, hogy az nem ennivaló, mérges. Mérgesebb ő!
Gyönyörű egy példánya a kalugyernek! Rézveres pofa, a minek a közepén az orr a két czimpájával épen olyan halmot képez, a milyen az ország czimerében van. A két szeme mindig tele könynyel, mintha folyton siratná a világ mulandóságát, felettük egész bozótja a sűrű szemöldöknek, mely előre hajlik, mintha megquadruplázta volna a természet a bajuszt. A szemszögleteiből napsugarakként futnak szét a ránczok, örök nevetésre álló kifejezést lopva a zord tekintet közé. Ajkai duzzadtak, de azokat csak olyankor látni, ha a bajuszát kétfelé törüli, mikor toasztot mondani készül («valamiképen őseink tettek, mikor dicső munka után nagy áldomást ittak» ezen kezdi rendesen); a szakálla hosszú gubanczokban hull le az övéig, felszedve ebéd közben minden kenyérmorzsát, szósz, sató és kávé elcseppenéseit, a haja ezuttal hosszúra van eresztve a két válla körül: most már nem meri hármas kontyba fonni, a mióta a püspök ráijesztett, hogy lenyiratja a haját, ha még azt próbálja tenni.
Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen.
Horkázi Kajafás pedig egyenesen a pogány magyar táltosoktól származtatja le az eredetét. «Horkáz»! Ez is ősnév. Ez valami esperes lehetett a táltos papok között.
A milyen büszke Tanussy Deczebál arra, hogy az ő ősapja hozta meg a vizet, földet és füvet Árpádnak Szvatopluktól, épen olyan sokat tart Horkázi Kajafás arra, hogy viszont az ő üke áldozta meg a deési tűzhalmon a «Deus, Deus, Deus» istennek a legelső fehér csődört.
Önkénytelen feltámad a kérdés, vajjon a véletlen hozott-e össze ezen a helyen ilyen három szokatlan észjárású embert, mint Deczebál, Vakandi és Horkázi? vagy hogy a rögeszme ragad egyik emberről a másikra? vagy talán lehet valami rendszeres összefüggés mindezen rendkívülinek látszó jelenségek között, mely egy közös czélnál összetalálkozik? – Majd megfelel rá az idő.
Hanem azért nem kell azt hinni, hogy Vakandi és Horkázi jó barátok. De sőt gyülölik egymást, a hogy csak két philolog-archæolog képes az ellenségeskedés superlativusát kifejteni. Ha valamelyik megérzi a másiknak a szagát egy házban, a hová belép, megfordul és kimegy. S ennek a megérzéséhez nem kell valami mohikáni finom szagérzék.
Könnyen megérthető. Vakandi a német, orosz, franczia, chinai tudósok nyomán jár, s az obi pusztán, a Volgán tul keresi a magyarok eredetét, szokásait, mindenféle dibdáb népek között; Horkázi úr pedig beleköt egyenesen a legfényesebb nemzetekbe, perzsákba, médusokba, asszyrokba. S neki nincs szüksége ócska kútforrásokra: azokat teremti ő maga, mire való a divinatio? Meg az összehasonlító nyelvészet? De kútforrásai is vannak. Nyomtatott és irott könyvek. Egymásnak az állításaira aztán mind a ketten azt állítják, hogy az mind vakmerő hazugság!
Még abban is nagy az összeütközés közöttük, hogy mind a ketten feltalálták az ősi hunnus betűket. Csakhogy mindenik másformát talált fel. Vakandi a kameni bábokon talált runák mintájára csupa egyenes vonalokból építi fel az egész hun-scytha ábéczét, míg Horkázi a székelyhún alphabetnek csinál propagandát, mely már nem olyan alpári munka. Ez sokkal furfangosabb. Ebben két egymással ellenlábas M betű képezi az U betűt, egy visszafordított B az M-et, a H az R-et, a megfordított C az L-et, az egyes kereszt az I-t, a kettős kereszt a Gy-t. Így található az a gyergyó-szent-miklósi templom feliratán. Vakandi hivatkozik a maga nyílvesszőire, a mik az ék-szyttyairást megörökíték; Horkázi ellenben bir egy barkóczafa botot, a minek a négy oldala a székelyhún irással van tüzes vassal beégetve. Horkázi azzal fenyegetődzik, hogy ha megkaphatja azt az obi pusztán tekergő kumiszban megsavanyodott földtúró ürgét, a hátán fogja megmagyarázni az ős-szyttya botjával az igazi hun-irást; míg Vakanditól kitelik, hogy beváltja azt az igéretét, hogy ha egy nyíl lövésnyi távolban találkozhatik ezzel a hústorony hájfejű kalugyerrel, belelövi neki a hasába azt az ó tuhudún-betűkkel ékes nyílvesszőt, felajzott tegezzel.
S hogy szidják egymásnak az istenét! – Az egyiknek az istene a «Damasek», a másiké a «Deus». Mind a kettőről krónikák beszélnek. De hisz az egyik tót hangzású név, a másik meg latin. Van is mit szenvedni a két külömböző istennek a két ellenkező táltosok részéről!
Horkázi tisztelendő a legszélsőbb szyttya chauvinistának adja ki magát, a ki egy idegen szót ki nem enged osonni az ajkán, miután vannak ős idők óta bevett idegen szavak a magyarban, mint «ablak», «kapu», azokat ő magyar városok neveivel helyettesíti: «Tedd be a czeglédet, – nyisd ki a makót!»
És ezt a törekvését még a kathedrai működésében sem felejti el. Ő tulajdonképen orosz keleti hitű pap volna, a kiknél a liturgia oroszul meg görögül megy, ő azt mind magyarul mondja. S miután azt, hogy «Kyrie eleison» mégis csak meg kell tartani, hát azt ezen szavakkal ejti ki: «Kérje, leiszom». Hát még minő predikatziókat tart! A bibliai történeteket magyarázza. S kisüti belőle, hogy a patriachák mind magyarok voltak, sőt maga a Jehova is magyar név, «Sehova». Tudniillik «örökké élő», a másik neve «Él», az meg épen ideillik. És végtére, hogy a régi magyar pogány vallás, meg az ős Mózses vallás tökéletesen egy dolog. Ábrahám volt a főtáltos. A legelső két, asszonytól született ember pedig: Ápol és Kaján (Abel és Kain) magyar ősi módra végzé az áldozatot, az egyik húsfélét, a másik gabonát égetvén a tüzén, mely áldozati ritus maig is feltalálható az igaz magyaroknál: szalonnapiritás és kukoricza pattogatás mivoltában.
Hát az ilyen eszeveszett beszédekért régen kolostorba dugták volna Kajafás uramat, ha az a sajátságos szerencsés körülmény nem védelmezné, hogy egy lélek sem jár a templomába, mióta az a vén süket juhász meghalálozott, a ki, mint utolsó óhitű híve a tűzhalmi keleti szertartású ecclesiának, vasárnaponkint feljött a tisztelendő úr predikatiójára, nagyokat aludni. Azóta üres az Arpádkori emlékezetes egyház, veres és fekete téglából rakott tarka falaival.
Ezzel nem akarjuk megbántani a minden esetre ottmaradott élő lelket, a diaconust, a kinek a functiók végett ott kell lenni a pap oldalánál. Ezt meg Ocsu Spiridionnak hivják. A milyen incarnatus pogány szyttya a pap, épen olyan vad sarmata a diaconus: megtestesült russophil.
Úgy kerültek ezek ide össze, hogy sehol másutt nem állta ki őket senki. Utoljára összecsapták öket egy üresen maradó fárába, veszekedjenek egymással.
Azt meg is teszik. Spiridion csak azért is oroszul, meg görögül válaszol a magyarul tartott ének közé, s belekiabál Kajafás predikatziójába, mikor az már az angyalok lábára is sarkantyus csizmát kezd húzni: Spiridion meg lehuzza. «Az nem való! Tagadok aztat.»
Mindig veszekedve jönnek ki a templomból, s mikor a templomajtót bezárták, még akkor megállnak a bolthajtás alatt; ott holmi czifra ákombákom van felvésve, a miket erős phantasiával betűknek is lehet nézni. Azokról aztán (szyttya alphabet szerint) Kajafás úr leolvassa, hogy ezt a templomot még Géza fejedelem építtette, míg Spiridion ugyanazokat az ó-görög alphabet segélyével kényszeríti Glád fejedelem szerzőségére vallani.
Mind a ketten folyvást denuntziálják egymást a püspökségnél, de minthogy a leveleiket nem bérmentesítik, annálfogva azok a postahivatalban fidibusnak felapríttatódnak.
Ilyen tudós kezekre volt bízva a szép Emmácska szellemi kiképeztetése.
Nem tanulta meg a leczkéjét? Jó. Nem kap reggelit. Nem is kell neki. Jól lakott már fekete kenyérrel.
A correpetitiónak azonban azért okvetlenül meg kell történnie.
A mama, híven a felvett szerephez, maga is jelen van a leczke alatt, a hogy illik, mikor egy felserdült kisasszonynak férfi tanár ad oktatást. Sára asszony azalatt ott ül az ablakban és harisnyát köt.
Tisztelendő Horkázi Kajafás uram legelőször is az irásbeli gyakorlatokon kezdi az Emmácskával.
Az Emmácskát tíz esztendős koráig egyáltalában nem engedték semmit tanulni, nehogy a növésében gátolva legyen, s minthogy most még csak a tizenharmadikba jár, nem is lehet tőle kívánni, hogy minden betűt le tudjon irni egymás után; még kevésbbé, hogy a mit leirt, el is tudja olvasni. Gondoljuk meg, hogy azok szyttya betűk.
Különösen nagy küzdelem folyik az E betűvel. Ez, mint a gyergyószentmiklósi székelyhun felírásból ismerjük, egy visszafelé fordított C betű által van képviselve, a melyen két «lúd lelke» van keresztűl döfve. Az egyik a C betű hátába, úgy, hogy a hasán jön ki, a másik ellenben a hasán keresztül, hogy a hátán bukkan elő. Ezt a komplikált kombinatziót ritka talentum képes elsajátítani. – Annálfogva arról végképen le kellett mondani, hogy az Emmácska a maga nevét valaha le tudja scythacalligraphiázni, minthogy az épen ezen a veszedelmes betűn kezdődik; ellenben alapos reménység van rá, hogy a maga Chiton Centaurusának a nevét, Horkázi Kajafást valaha láthatóvá fogja tenni. – Erre a czélra szolgál egy nagy fekete tábla a tanulószobában, a mi elé oda kell állni az Emmácskának s krétával rajzolni rá a diktált betűket, a mi ha nem akar menni, Horkázi úr megfogja az Emmácska kacsóját a krétával az ujjai közt s így segít neki kiformálni a nehéz feladat jegyeit, míg végre kiüt a sor, s aztán egyenkint betűt betű után petyegetve, ki lehet belőle szorongatni az eredményt.
– No! Hor – ká – Horká; – zi – ázi, kázi, Horkázi! Nagyon jól van. Horkázi! Lám milyen szépen sikerült.
Ennek aztán Sára asszony rendkívül nagyon örült.
Akkor «penig» következik a didaktikus correpetitio. Az Emmácskát leültetik az asztalhoz, a tudós tanító mellé, s az prælegál neki Khabuxyngila viselt dolgairól, s a persa mágusoknak a vallásáról, a mi szülő anyja a magyar tuhudun vallásnak. Közbe-közbe tart neki egy kis természettudományi felolvasást is a turul madárról, meg a táltos lovakról, a mik arról nevezetesek, hogy nincsen állkapczájuk.
Az Emmácska ezalatt azzal mulatja magát, hogy az eléje tett irásból papiros csókát csinál, aztán elfog egy nagy dongót, annak a hátára odaragasztja a csókát s elereszti az asztalon, s aztán lesi, hogy sétál fel a vaksi papircsóka a professor úr könyvére.
– Ugyan! Emmácska! Már micsoda dolog ez?
Következik a vallásbeli oktatás. Hogyan áldoztak az őstáltosok «pulpas equinas».
Emmácska nem győz vakarózni.
– Ugyan Emma! kiált rá az anyja. Ne huzd fel úgy a ruhádat, az nem illik.
– Hát ha csípnek!
Pedig dehogy csípték; csak abban mesterkedett, hogy Horkázi úrnak a lelógó szakállát az asztal lábához odakötözze, úgy hogy annak majd a táltos lovaké után ment az állkapczája, mikor felkapta a fejét a studiumból.
– Ejnye maga kis pajkos! Feddi őt nyájas szóval a táltosok utóda, míg a szemei vérben forognak a dühtől. No de, elég lesz ez mára.
Az ilyen felmentő szónál más alkalommal az Emmácska, mint a szöcskő szokott felpattanni a helyéről s rontott ki az ajtón. Ezuttal ott maradt még az asztal mellett ülve s két könyökét az asztalra, az állát meg a két tenyerébe fektetve, ezt a szokatlan mondást intézte nagytudományú mentorához:
– Hallja maga Horkázi bácsi.
– Mit kíván maga, lelkem Emmácskám?
– Szeretnék én egyszer valamit látni.
– Mit szeretne látni, drága Emmácskám?
– Szeretnék én egyszer életemben egy okos embert látni. Vajjon milyen lehet az?
Horkázi Kajafás úr erre a furcsa kivánságra felállt a székéről s úgy feldúzta az ajkait, hogy majd eltemette az orrát a bajusza bozótjában, aztán nagyon megcsóválta a fejét, a szakálla egyik szárnyát a jobb vállára, a másikat a bal vállára veté, s a tensasszonyhoz fordulva, ekként szólt:
– Nagyon nehéz feje van az Emmácskának. Igen nagyon nehéz feje van.
Ezalatt készült erősen a nagy politikai actio, Tuhutum vármegye gyülésterme volt ezuttal a világ közepe. Az a bizonyos hitregebeli barlang, a hol a Boreas őrzi a szeleket egy nagy bőrzsákban. Nem csoda, ha a bécsi udvari kanczelláriának olyan nagy gondja volt rá, hogy valaki, bolond fővel, ki ne lyukaszsza ezt a zsákot.
Pedig ilyen merénylet volt a tuhutumvármegyei híres rezoluczio. (Magyarul nem hangzik ez olyan hatalmasan, mint ez: rezoluczio! Csak egy betű változtatás kell benne, s kész a világbomlás.)
A mai kor gyermekeinek hiába magyaráznók, hogy mi volt az élesztője e nagy politikai gerjedésnek, mert úgy sem értené meg: «a diarium kérdés». Tuhutum vármegye karai és rendei azt a vakmerő óhajtást dobták ki a világba, hogy ezentúl az országgyűlési napló a szónokok beszédeit egész terjedelmében nyomtatásban és censura nélkül közölje.
Egy ilyen harczi jelszó képes volt az egész országot felvillanyozni – akkor.
Hát mai napság biz ezért nem sok kardot vennénk le a szegről. Elvégezzük azt most ollóval is. Van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a kormánypárti lapszerkesztők kinyírják az ellenzéki orátorok beszédéből, a mi nekik tetszik, az ellenzéki szerkesztők meg kormánypártiéval cselekszenek hasonlót: maguk magukat kölcsönösen megcensurázzák, – szent a békesség.
Hajh a régi boldog időben mennyire tudtunk ezért lelkesülni. Ha nem engedték meg, hogy a szép szónoklatot kinyomtassuk: leírtuk azokat. Ha most is így lenne! (Quod Deus avertat.)
E fölöttébb veszedelmesnek látszó indítványt még sárkánytojásában elzápítani volt főfő gondja egy bölcs államférfiúnak. Ezért adatott Ponthay Adalbert grófnak teljhatalom, a visszavonás, elvillongás magvait hintő Tuhutum vármegye ellen.
A tényleges hatalommal szemben viszont a megyei pártok is szervezkedtek; de sajnos, hogy ezuttal sem tudtak közös megállapodásra jutni. A daruk, a kiknek Belizár volt a vezére, a teljes «vis inertiæt»5) akarták alkalmazni. Ne jelenjen meg senki a nemességből a vármegyeház termében, mikor a királyi biztos odajön, a királyi rescriptummal. Olvassa fel az üres padoknak. A sasok ellenben az actio politikájára határozták el magukat s az egész taktika meg lett állapítva a mult heti nagy számú conferentián.
Ez volt a sorrend.
A feketetollas nemesség megtölti teljes számban a megyeház termét már korán reggel; a fehér tollas kinn maradásával demonstrálhat. (Mennyivel hatalmasabb szó volt ez is, mint a mostani pelángyás «tüntetés».)
A katonaság ki fog vonulni a megyeház előtti térre s szemben és két oldalt felállíttatik a kormánybiztos részéről.
A gyűlés megkezdésekor aztán az első alispán erélyes tiltakozást emel a fegyveres erőnek ilyetén pressiója ellen, s a központi főszolgabírót utasítja, hogy menjen le a főparancsnok-tiszthez és hagyja meg neki a megyei hatalom nevében, hogy azonnal jelenjen meg a generális-gyűlés színe előtt.
Erre a mérges obristlájtinánt azt fogja mondani, hogy neki az ilyen generális nem parancsol.
Ekkor a közgyűlés egyhangúlag elhatározza, hogy a főispáni lakosztályban időző királyi biztoshoz, a protonotarius vezetése mellett, öt legidősebb táblabíróból alakított deputatio küldessék, őt erélyesen felszólítandó, hogy a katonaságot a megyeház közeléből azonnal távolítsa el.
Ezt vagy megteszi a királyi biztos, vagy nem teszi meg.
Ha megteszi, akkor már a fájós fogára tapintottak, akkor már ki van kezdve a tekintélye.
Ha pedig nem teszi meg, akkor a karok és rendek hangos tiltakozással fogják megakadályozni a királyi biztosnak a gyűlésbe meghívatását, s szóhoz sem hagyják jönni, a míg a katonaságot el nem küldi.
Mikor aztán ez ki lesz víva, s a főispáni széket a királyi biztos elfoglalja, a kalapját a fejére teszi, a királyi rescriptumot felolvassa, akkor a főjegyző feláll és követelni fogja legelébb is a mult ülés jegyzőkönyvének felolvasását. (Ebben van az a veszedelmes határozat.)
Ez közös beleegyezéssel meg fog történni.
Ekkor a királyi biztos a maga vetójogát használva, követelni fogja a jegyzőkönyv ilyen tartalmú lapjainak kiszakítását és megsemmisítését, a termet megtöltő nemesség folytonos kiáltozásai mellett.
A zaj csillapultával feláll a zöld asztal mellől Tanussy Deczebál, mint a párt vezérszónoka, s tart egy fulmináns philippicát a zsarnoki hatalom ellen, mely egyúttal a jövő országgyülési követválasztásra való jelölő szónoklata is lészen.
A széke mögött álló Bakala és Csunyi urak minden nyomatékos mondat végén jelt adnak a gyülekezetnek harsogó éljen-kiáltásokra. A királyi biztos érezni fogja, hogy zsugorodik össze a vehemens szónoklat csapásai alatt.
És így tovább!
Ezzel szemben azonban Ponthay Adalbert grófnak is megvolt a maga taktikája, csakhogy ő abba nem engedett belepillantani.
A nemesség teleülte és állta a nagy termet, a karzat megtelt hölgyekkel és fiatalsággal; e közben a gyalog és lovas hadsorok felálltak a megyeház terén. Nagy szorongásba burkolt elszántsággal leste mindenki a történendőket.
Majd elkövetkezett az a stadium, a midőn az első alispán leküldi a központi főszolgabírót a hadak parancsnokához, hogy azt a lováról leszállni s a megyei hatóság szine előtt megjelenni kényszerítse.
És íme itt mindjárt kitünt, hogy Ponthay gróf kijátszotta az egész taktikát: a meghívásra az alezredes készségesen megjelent a gyűlésteremben. Ezt nem várták.
A főtiszt, katonai szokás szerint, feltett sisakkal lépett be a gyűlésterembe.
Ebbe bele lehetett kötni.
Az első alispán Cicero nyelvén szólt a karok és rendekhez.
– Inclyti status et ordines. Catafractus apposuit pileum, apponamus etiam nos.6)
E szóra valamennyi kalpag, kucsma, süveg, mind a szemöldökig volt a fejekbe nyomva.
A főtiszt észrevette ezt az ellenmaneuvret, s sietett rögtön takaródót fuvatni, levette a fejéről a sisakot s udvariasan üdvözlé az alispánt.
Mire az öreg államférfi megnyugasztalva mondá, ismét latinul:
– Catafractus deposuit pileum, deponamus etiam nos.7)
Még nagyobb meglepetés várt a gyülekezetre, mikor a vasas német magyarul szólalt meg s azt kérdezte, igen jó kecskeméti kiejtéssel:
– Miért tetszött ide röndölni a tekintetös viczispán úrnak?
Megesik az, hogy a vasasoknál magyar születésű tisztek is szolgálnak és megfordítva.
Ez köztetszést aratott.
– Felszólítom ezennel az alezredes urat, mondá az alispán, hogy a kirukkoltatott katonaságot azonnal távolítsa el a megyeház közeléből.
Az alezredes udvariasan válaszolt:
– Én neköm az a röndöletöm van a nagyméltóságú királyi biztos úrtól, hogy a tekintetös alispán úrnak engödelmesködjem, s a fegyveres erőt röndölkezésére bocsássam. Ha parancsolja, visszavezetöm a csapatokat a kaszármáikba; azonban a bekövetközhető eshetőségökért mindön felelősségöt a tekintetös alispán úr vállaira töszök.
Azzal meghajtotta magát, megfordult és elhagyta a termet, csak az ajtóban téve föl a sisakját.
Az a sehogy sem várt «engödelmesség» nagyon megconfundálta a gyülést.
Mert egészen más az, ha a királyi biztos, a karok és rendek által kényszerítve, távolítja el a katonaságot, meg hogyha az alispán egyszerű felszólítására vonul vissza.
Ez utóbbi eset nagyon sokat egyengetett a királyi biztos útján s a kedélyek ingerültségét jóval megapasztotta.
Most már semmi sem állt az útjában, hogy a gyülésbe meghivassék. Azaz, hogy nem deputatio által, hanem csak úgy, hogy a legfiatalabb aljegyzőt exmittálták hozzá, hogy tudassa vele a gyülés megkezdését.
Még egy mende-monda tartotta fenn magát a főúrról. Az a hír, hogy egy egész gárda somogyi bicskást hozott magával, a kivel a gyülésteremben körül fogja vétetni a testét.
Hát ez is meg lett hazudtolva.
Mikor a főispáni lakosztályból a gyülésterembe vezető szárnyajtó feltárult, ő excellentiája egyetlen egy hajdu kiséretében (a hogy szokás és illik) lépett be a nagy szálába. Az a hajdu is megnézni való alak volt, mert olyan szép szál legény nem terem minden faluban, azonfelül a dolmánya, mentéje úgy ki volt sujtásozva ezüsttel, hogy szinte fényt vetett maga körül; de maga a főúr pompa dolgában még azt is elhomályosítá.
Egészen más az ember abban a Rákóczy-korabeli öltözetben, mint mikor a kurta kertész-zubbony két oldalzsebébe dugja a kezeit. Az a fehér mente a kék rókaprémmel, a mit ökölnyi csattok s tenyérnyi láncz tartanak a fél vállára vetve; alatta meg a sötét gránátszín bársony dolmány, beleszőtt aranyvirágokkal, átszorítva széles boglárövvel; s mentekötő, csatt, öv, mind csak úgy szikrázik a brilliántoktól. A tizenegy dolmánygombot ugyanannyi solitaire képezi. A kezében tartott kard tokja is gyémántokkal rakva, míg a nagy nyusztkalpag kócsagtollbokrétája mellett a kétfelé boruló forgó smaragddal és rubinnal van tarkázva.
Az ilyen megjelenés igézetet gyakorol a magyar közönségre. Elfeledik neki, hogy ellenség, el azt, hogy zsarnok, gyűlölet tárgya; csak a hizelgő megtisztelést látják a pompás felvonulásban.
Ponthay Adalbert gróf igazán előkelő alak volt ilyenkor.
A hölgyek és ifjuurak a karzaton találgatták, vajjon mennyit érnek azok a híres solitairek az atilláján. Voltak, a kik azokat százezer forintra becsülték.
És az a biztos nonchalence, a mivel a főúr föllépett, egy olyan teremben, a melyik zsúfolva van olyan emberekkel, a kik neki mind ellenségei. S még azok, a kiknek zsíros a gallérjuk, nem a legkegyetlenebbek.
Végig jártatja a zöld asztal mellett ülőkön a szemeit. Egy percz alatt otthon van velük. Tanussy Decebálon csak úgy átugrik a tekintetével.
Méltóságteljes léptekkel járul e közben az elnöki szék felé, a melyet máskor a főispán szokott betölteni. (Az most elment fürdőkre!) s míg a martialis, ezüstbe varrt hajdú a széket hátrahúzza, ő a zöld asztal elé lép, felteszi a fejére a magas nyusztkalpagot, s széttárva a kezében tartott pecsétes pergament, elkezdi olvasni:
«Nos, Franciscus primus, divina favente elementia… stb. stb.!»
Az urak mind felállnak székeikről, (mert a király iránti tisztelet még Tuhutum vármegyében is az általános érzületek közé tartozik.) Csak Tanussy Decebál marad a székében ülve s fejét hátraveti: ő a Thonuzóba dédunokája!
Mikor felolvasta a királyi leiratot, mely őt a király jogainak gyakorlásával felruházza, leteszi a fejéről a kalpagot az asztalra Ponthay Adalbert, s mint a ki egészen otthon van a megyei gyülések gyakorlatában, nem várja, hogy indítványt tegyenek, ő maga szólítja fel a protonotariust, hogy olvassa fel a mult ülés protocollumát.
Ebben van épen az a kérdéses határozat, a mi az országfelfordító vihar magjait hordja méhében.
A főjegyző ünnepélyesen reszkető hangon sírja el a végzetes határozatot, melynek elhangoztával, a rendezők jeladására falrengető éljenzés riad fel az egybegyült karok és rendek részéről, vegyítve e sokszor ismételt kiáltásokkal: diárium! diárium!
(Akkori időben a kis diákok szoktak rovatolt papirra írni mindennap az iskolában valamit, ezt hitták «diárium»-nak, annálfogva ez nagyon népszerű egy név volt.)
Ponthay Adalbert gróf engedte nekik, hogy hadd lármázzák ki magukat.
Tanussy Decebál érezte, hogy most következik az ő nagy szerepe: a villámló szónoklat.
Készülni ő nem szokott a beszédeire, de bizonyos volt magáról. A harcz hevében önként tolakodnak fel az eszmék. A théma háladatos. Büszkén hordozta végig a karzaton a szemeit s a mentéjét félvállra igazítá, hogy a jobb karja szabadon legyen. Kalamárisfélét félretolt az útjából, nehogy a szónoklat hevében beletenyereljen, s aztán inte a kalpagjával a szives kiabálóknak, hogy hallgassanak el már.
Hanem elébb még a királyi biztos úron volt a szó beszélni. Elébb annak kellett előadni a kivánságát, hogy ezt a jegyzőkönyvet megsemmisíttetni óhajtja; arra következett volna a visszatorlás.
Ő excellentiája pedig egy irótollat vőn a kezébe és azzal játszogatott.
Mikor a lárma elcsendesült, azon az éles, kemény hangon, mely őt úgy jellemzé, megszólalt az excellentia.
– Hallám és megértém a tekintetes karok és rendek részéről, mennyire ragaszkodnak a mult gyülésben hozott határozat fentartásához. Látom az ábrázatokból, hallom a hangokból, hogy itt minden okos beszéd hiába vesztegetett szó lenne; capacitálta már az urakat elegendőleg a bor és pálinka. Azért nem vesztegetem a szót ezen a helyen. Ha fentartják az urak a határozatukat, hát csak tartsák fenn, küldjék szét akár a többi vármegyéknek is. Úgy sem lesz annak semmi hatása. Hiábavalóság az egész. Maradjon, a hogy van. A kinek nincsen egyéb baja, mehet szépen haza.
Ez valami váratlan fordulat volt!
Hogy a nagyhatalmú királyi biztos ilyen egyszerre megadja magát, hogy még csak kisérletet se tegyen a határozat megsemmisítésére, hát érdemes volt azért azt a sok katonát idefárasztani? azt a szép díszruhát felvenni?
Senki sem értette, hogy jöhetett ez így? De hát mindenki meg volt vele elégedve a szive fenekén, hogy harczháború helyett könnyű diadal lett a veszedelem vége. Csak Decebál volt elégedetlen, hogy bennzápult a hatalmas nagy beszéd! Az egész előre kifundált szerepének vége.
Azonban ki tudja, hátha még jön a számára valami?
Erre a nemcsak államférfiui tekintetben bölcs, de a korszellem értelmében is fölöttébb igazságos enunciatiójára a királyi biztosnak egyszerre fölengedének a jégbe burkolt szivek; alispánok és assessorok siettek tiszteletteljes hódolatukat élő szóval nyilvánítani, s a főjegyzőnek a hangja sem reszketett többé, midőn kimondá a mai gyülés határozatát, hogy a multkori határozat a megyékkel körlevél alakban közöltetni fog.
Ponthay Adalbert gróf ezt is helybenhagyta, s ezzel még egy kis gyönge éljenzést is vívott ki a maga számára.
Hisz ez a királyi biztos megenni való ember, czukorból van!
Mikor azonban ez a fő-fő tárgy be volt fejezve, akkor ő excellentiája így szólt a tekintetes karok és rendekhez:
– Minekelőtte ez ülést feloszlatnám, még egy kényes dolgot kell a tekintetes karok és rendek elé hoznom. Egy sérelmes esetet, a mely tegnap éjjel a köztünk időző homo regiussal történt. Tudni fogják a tekintetes karok és rendek, hogy legfelsőbb meghagyásból köztünk időzik tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Telkibányai Rézkuthy Barnabás táblabiró úr, mint a királyt személyesítő homo regius; ki is a mult éjjel hivatalos eljárásában e megyebeli némely nemes urak által vakmerően megtámadtatott, insultáltatott és megsebesíttetett úgy, hogy a kapott sebek következtében ágyban feküdni kénytelen.
– Ah! ah! hangzott fel a méltatlankodás hangja a zöld asztal mellől. Ez hallatlan dolog! Egy-egy hang «actiót» is kiáltott.
– Ez valóban fiscális-actiót von maga után, folytatá Ponthay gróf. A tripartitum világosan rendelkezik az 1723. törvénczikkely 5-ik és 7-ik §-aiban: «a ki a királyi embert megveri, vagy megsebesíti, megélesített fejvesztésben marasztaltassék el».
– Helyes! Jól van! kiáltának többen a jogtudósok közül.
– Én tehát, mint királyi biztos, e tárgyban a szigorú vizsgálatot megindítani kötelességemnek tartom.
Most vették csak észre az urak, hogy hová vezette őket a királyi biztos. Beeresztette őket a kapun; de csak azért, hogy azt rájuk csukassa.
Ponthay gróf vette észre a megzavarodást s kegyetlenül felhasználta azt.
– A vizsgálatot annyival inkább kötelességem azonnal megkezdeni, mivelhogy az actus majoris elkövetőjét, a megtámadott homo regius segélyére elősiető hajduk in flagranti elfogták és zár alá helyezték. És az senki sem más, mint tekintetes Tanussy Belizár úr.
Ennél a szónál az egész gyülekezet egyszerre mind Decebál felé fordítá az arczát.
Egyetlen egy fehértollas darú sem volt jelen, a ki felkiálthatott volna, hogy hiszen nem Belizár volt az, a ki e sérelmet elkövette; mert azt eszméletlen állapotban hurczolták oda a verekedés szinhelyére.
Ponthay Adalbert még azt a malitiát is elkövette, hogy a szemüvegét az orrára csiptetve, s a fejét magasra tartva, szúrta a tekintete vasvilláját Decebálba.
Decebál felállt a székéről. Sápadt volt, mint a viaszk.
Ugyan micsoda szóra fogja megnyitni a száját?
– Tekintetes karok és rendek. Kezdé, fujtató dölyf páthosa alá rejtegetve a megrőkönyödését. Én kénytelen vagyok ünnepélyesen tiltakozni testvérem, Belizár elfogatása ellen! Teszem ezt a «primæ nonus»8) értelmében. És ezennel felajánlom a kezességet jogtalanul elfogott testvéremért.
Ponthay Adalbert megvető mosolylyal nézett végig a daliás alakon. Hát ez a hősöknek az eszményképe? Egy igazi levente ilyenkor, ha már fölkel a helyéről, azt mondaná: «bocsássák szabadon az öcsémet, nem ő tette azt, hanem én! Magam állok a veszedelemnek!»
Ez meg azzal akar tündökölni, hogy kezességet vállal.
Nem ilyen kőből faragják a hősöket.
Ezt csak úgy hivják, hogy «originalis ember!»
Ilyen originalis emberek voltak a Tanussyak mindig. Örökösen rebelláltak, de mindig ki tudták a nyakukat húzni a hurokból, mielőtt rászorult volna.
Ponthay Adalbert csendesen mosolygott. Tisztában volt már a maga embereivel. Szeliden mondogatá:
– Nincs semmi szükség a tekintetes úr kezességére. Tanussy Belizár úr már szabadon van bocsátva. A tekintetes úr majd csak a saját védelméről gondoskodjék. A vizsgálatot magam fogom vezetni.
És így a fődologban engedte győzni Ponthay Adalbert a tens vármegyét, hogy aztán egy mellékes dologban annál jobban a nyakába haraphasson.
A mit az Emmácska olyan nagyon kivánt látni, «egy okos embert», sokszor látta ő azt már, csak hogy nem tudhatta, hogy ez az.
Gyakran megfordult a háznál, a hol az volt a neve, hogy «inzsellér». Emmácskára nézve pedig az, hogy «Móricz bácsi».
Hogy miféle zsellér az az inzsellér? erre a kérdésre azt a feleletet adták Emmának, hogy: «olyan ember, a ki a földet méri». De hogy hogyan méri? rőffel-e, mint a mama a vásznat, vagy serpenyős fonttal, mint a szakács a mandulát? azt bizony senki sem tudta neki megmondani, még a Jancsi pajtás sem. (A syntaxistáknak nem tanították akkoriban még a geometriát.)
Csak annyit vett észre rajta, hogy ez nem olyan ember, mint a többi. Ha idejön, egész nyalábbal hordanak utána mindenféle bádog tokokat, némelyik akkora, mint egy ágyu. Azokkal bezárkózik éjszakára egy emeleti szobába, nappal meg egész nap lót-fut mezőn-réten, nádasokon keresztül mindenféle keresztes póznákat tüzetve le ide, meg amoda, mintha most akarná itt a pogányok között a keresztyénséget megalapítani; hordat maga után egy hosszú lánczot, mintha néger rabszolgákat akarna ráfüzni, a mint a képes könyvben látni; az ebéddel rendesen elkésnek miatta, mert ha még annyi nagy uraság legyen is együtt, addig le nem ülnek az asztalhoz, a míg az inzsellér meg nem érkezik, a hely is ott van fentartva a számára a házi asszony oldalánál. Pedig hát nem érdemes rá olyan nagyon várni; mert ez nem eszik sem aszétlit, sem azokból a czifra ételekből semmit, a miknek a titulusa egész a «kálvinista mennyországig» felmegy, hanem csak azt várja, hogy valami marhasültet hozzanak, abból kivesz három darabot, azt bevágja nagy hirtelen, megiszik rá egy nagy pohár vizet, azzal fölkel, engedelmet kér, hogy sok a dolga s ott hagyja az asztalt.
És még azzal is feltünt Emma előtt az inzsellér, hogy a míg a többi vendégek rendesen szoktak a házi «kisasszony»-hoz mindenféle ízetlen bókokat intézni, ez az egy vendég soha még csak rá sem néz, nemhogy megszólítaná.
Egyszer aztán kezdett az inzsellér állandó vendégül ott maradni a kastélyban. A dolog annyiban érdeklette az Emmát, hogy az ő pajtását, a Jancsit is igénybe vették e napok alatt, annak kellett segíteni a lánczhuzásnál meg a pózna-kitüzésnél, mint iskolázott suhancz alkalmasabb volt az ilyenre a mindenféle paraszt sihedereknél.
Egyszer aztán, mikor az inzsellér épen ott ókumlált a kerti dombocskán, a mi messze földről ide hordott sziklákból volt összerakva fiók-alpessé, havasi növényzettel, az Emmácska lekéredzkedett a mamától, hadd nézze meg, mit csinál ott az inzsellér bácsi.
– Elmehetsz, kis csacsi, úgy sem érted te azt meg.
Mántay úr épen erősen el van foglalva valami kalkulálással, miközben egyszer-egyszer a félszemét behunyva, valami háromlábra állított messzelátón keresztül nézeget mindenféle, távolban felállított, keresztes, és pirosfehér lobogós rudak felé. Emma oda állt a háta mögé. A tudós férfiu nem vette észre. Akkor aztán odaállt az astrolabiumja elé.
– Emmácska! Nem látok ám magán keresztül, mondá a mérnök mogorván.
– Hát aztán mit néz maga olyan nagyon?
– Azt a rudat ott a távolban.
– Miért nézi azt azon a csapon keresztül?
– Mert az közelebb hozza.
– A Jancsi tartja ott azt a rudat?
– Az ám, a Jancsi.
– Mondja meg neki, hogy jöjjön már haza laptázni.
– Nem hallja ám meg odáig.
– Hát ha az a bolondság közelebb hozza.
– Közelebb a szemnek, de nem a fülnek. Akar bele nézni Emmácska?
– Nem én. Félek, hogy elsül.
– Haj! haj! Sohajtott nagyot Mántay úr s folytatta a munkálkodását.
Egy kis idő mulva megszólalt az Emma.
– Hallja maga Móricz bácsi. Mondja csak, miért jár maga a mi házunkhoz, mikor maga se nem iszik, se nem kártyázik, se nem dalol, se nem tánczol, se nem vadászik, még csak nem is mesél? Mit keres maga itten?
– Ezt a dombot keresem itten, Emmácskám.
– Ahán! Maga is tudja, hogy ez volt az a tűzhalom, a melyiken a táltosok fehér lóval áldoztak az ősistennek.
– Bizony nem tudom én, Emmácskám. Nekem ez a halom itten a «trigonometriai punctum!»
– Hát az mi az Isten csodája?
– A háromszögmérésnek a góczpontja.
– Hát az micsoda játék?
– Ez bizony nem játék. Ennek a segélyével mérjük fel az egész vidéket.
– Aztán minek mérik fel?
– Az «arányusítás» végett.
– A–rá–nyu–sí–tás! Szótagolá Emma. Mi ez? szyttya szó?
– Nem biz ez. Egészen friss szó. Most sütötték ki a pozsonyi országgyülésen. Ez azt jelenti, hogy minden földbirtokosnak összesítik a határban szétszórva fekvő földeit, s annak az arányához képest adják ki mindenkinek az eddig közösen használt legelőből a ráeső részt. Külön a földesurakét, külön a jobbágyokét.
– Hát aztán hogy történik meg az a földmérés?
Mántay úrnak már a nyelvén lebegett ez a válasz, hogy: «édesem: előbb az abéczét tanuld meg, aztán kapj a trigonometriába!» Hanem hát ő jó ember volt, goromba, mint a pokrócz az okosságukra és hatalmukra büszke emberek irányában, de szelid és türelmes az együgyüekkel s különösen a gyermekekkel szemben. Elkezdte a dolgot magyarázni.
– Nézze Emmácska, az egész területet felosztjuk háromszögekre, a háromszögnek egyik oldalát megmérjük a lánczczal s aztán ebből, meg a háromszög két szögletéből kiszámítjuk a legpontosabban, a másik két oldalnak a hosszúságát s aztán az egész területnek a síktartalmát négyszögölekben.
Példaképen mindjárt fel is számlálta Emmának az épen felvett háromszög számainak a mennyiségét.
– Ühüm! Mondá az Emma. E szerint ennek a három szögletnek a területe volna épen tizenhatezer négyszáz hatvankét öl.
Mántay ránézett. Mókázik ez most ő vele?
Aztán fogta a plajbászt, elkezdett sokszorozni s a hol van! épen kijött a tizenhatezer négyszáz hatvankettő.
– Hát hogyan számította ezt ki maga? kérdé elbámulva.
– Hát csak a fejemből, mondá az Emma s aztán trallázva odább szaladt, pimpimpáré virágokat tépni az útfélen s azokból csinált hosszú lánczot.
Kis idő mulva megint visszatért a mérnökhöz. Az most már nagyobb figyelmet fordított rá.
– Hallja maga Móricz bácsi; hát aztán a parasztok is osztoznak mi velünk, ha a földmérés meglesz?
– Igen. A birtokuk aránya szerint.
– Hát van a parasztoknak birtokuk?
– Hogy ne volna?
– Én úgy tudom, hogy az egész föld a mienk, a parasztok csak dolgoznak rajta; mikor aratás van, nekünk behordják a kész gabonát; mikor szüret van, behozzák a bort; a kendert szépen meggerebenyezik, s még azután télen fel is fonják a béresházban; mink csak nyálazót adunk nekik hozzá. Ha egy esztendőben elveri a jég a szőlőt, a másik esztendőben tartozik a paraszt dupla dézsmát adni. A parasztnak kötelessége ötvenkét napig ingyen dolgozni, marhájával együtt; mikor vadászni akarunk, kötelessége a parasztnak hajtani. Kötelessége a parasztnak az erdőn fát vágni, haza hordani; kötelessége nádat vágni, utat csinálni. Oh, tudok én mindent. A parasztnak csak kötelessége van, mi vagyunk az ő urai.
– Ki tanította ezt magának?
– A tisztelendő úr. Az nagyon tudós ember. Azért vagyunk mi az egész országban az urak, a parasztok meg a szolgák, mert a mi ősünk Kusidkun hozta meg a földet, füvet és vizet a magyar fejedelemnek, mikor az országba bejött, a bolgár fejedelemtől, egy fehér lóért. Azért a mienk a föld, meg a mi rajta terem; a víz is, meg a mi benne lakik.
Mántay úr nagyott nézett a gyermek szemei közé s fejet csóvált. Nem volt vele tisztában, hogy vajjon a gyermeki ostobaság késő virága-e ez a beszéd, vagy az ironia koránért gyümölcse. Tapogatózni kezdett.
– De hisz a parasztok népe is a mi vérünk, azok is magyarok.
– Hogy volnának azok? jobban tudja azt Horkázi úr! Magyar csak az, a ki nemes ember. A parasztok mind bolgárok, vagy marahánok, néhol-néhol pedig dákok. Hát nem a parasztok fizetik-e az adót is? No hát! A mi vállunk szűz. A nemes ember nem fizet se adót, se vámot, se révet. A nemes embert nem szabad se elfogni, se megveretni, akármit vétett; a parasztot mi itéljük el, mi csapatjuk meg. Oh sokszor látom én az ablakból és hallgatom, hogy püföli a hajdu sorba a delinquenseket; úgy jajgatnak, majd a lelkük szakad ki.