– S tetszik az magának?
– Persze. Hiszen jussunk van hozzá. Nekünk pallosjogunk van. Az akasztófa is a mienk a határban s arra csak parasztot szokás felakasztani, ha lovat lop. Van nekünk czigányunk is, a ki tud hozzá. Oh, nekünk nagy erőnk van. Ha az apa összekürtöli a hajduit, lovászait, vadászait, erdőkerülőit, egy egész regementet állíthat fegyverbe. Nem félünk ám senkitől. Aztán a császárnak sem adunk katonát; oda is a parasztot viszik el. A Jancsi pajtásnak már két bátyját fogták el a verbunkosok; úgy vitték el kötélen Polyákországba, oda is veszett mind a kettő a nagy kolerában.
Mántay úr még tovább tapogatózott.
– Hát aztán mi nemes emberek épen semmit sem tartozunk tenni a hazáért?
– Dehogy nem! Mink restellálunk s akkor van nagy dolog. Mink választjuk a vármegyét, meg a dietát! Mink hozzuk a törvényt; s ha pedig ránk tör a kutyafülű ellenség, csak ide hozza a fogát! tudom Istenem, hogy nem viszi el innen a bőrét. Mikor ideér a «csincsés» mocsár elé, akkor mind lóra kap az egész nemesség s úgy levágja, úgy lekaszabolja karddal, buzogánynyal, parittyával a gyáva ellenséget, hogy hírmondó sem megy haza belőle.
Mántay úr nem tudta, hogy nevessen-e vagy tomboljon mérgében.
Emma aztán egyszerre alácsappant a nagy hetvenkedésből.
– Engem ugyan akkor sem visznek el, mert én leányruhában járok.
De már ez nagyon is érezhető keserűségével birt a sarcasmusnak; úgy hogy Mántay úr bátran merhette ezt a kérdést intézni Emmához, a ki a pitypang lánczot hajigálta egyik tenyeréből a másikba:
– Hátha maga, kis Emmácska, ha egyszer valamikor kinőne ezekből a leányruhákból, aztán arra jutna, hogy beleszóljon az ország dolgába, mit tenne akkor?
A gyermek először keményen szemébe nézett a kérdezőnek, s aztán férfi büszkeséggel egyenesedett föl leányos meghajlásából s ezt mondá érczteljes hangon:
– Ha én nekem a kezem valaha odáig ér, hogy megkaphatom ezt a törvénykönyvet, kihasítom belőle azt a lapot, a mire ez az istentelen «juss» van felirva, s felgyujtom vele azt a házat, a miben az ilyen törvényt hozzák!…
Oh milyen jól hangzik még az ilyen bombaszt is egy gyermek szájában, a kinek már a homlokára van irva, hogy egykor erős férfi lesz belőle: ország sorsát döntő!
… «Nini! mondá magában a vén kertész, ki a virágágyak közt gereblyélt; a hityimatyimókus megbolondult! Hogy megölelgeti, összecsókolgatja a mi Emma kisasszonyunkat, s aztán meg a zsebkendőjével törli a szemeit!»
Az Emmácska pedig engedte ezt történni. És még azután is ott maradt a mérnök mellett, s segített neki egyetmást a keze ügyébe rakni. Majd meg tovább kérdezősködött tőle.
– Mennyi idő kellett magának, Móricz bácsi, hogy ezt a tudományt megtanulja?
– Bizony Emmácskám, tizenhárom esztendős voltam, mikor a debreczeni collegiumban a humaniorákba felvettek, tizenhat esztendős koromban subscribáltam bagónak,9) tizennyolcz éves voltam, mikor baltás10) lettem, húsz éves koromban mentem ki praxisra a megyei mathematikushoz s ott practizáltam három esztendeig.
– Az épen tíz. S hány órát tanult naponkint, Móricz bácsi?
– Délelőtt kettőt, délután is kettőt.
– Tehát ha én délelőtt, délután négy órát tanulnék, akkor az lenne öt esztendő.
Mántay úr mosolygott. – Pium desiderium!
– Csakhogy én már, kedves Emmácskám, tizenhárom éves koromban elvégeztem a három diák classist s mindent tudtam, a mi az előkészületre szükséges.
– Hát azt gondolja Móricz bácsi, hogy én nem tudok semmit? A miért Horkázinak a szyttya ábéczéit nem veszem be. Hát ide hallgasson: elmondok magának valamit.
Azzal egy szőlővel befuttatott gloriette-oszlopnak vetette a hátát s rákezdé, oratori applombbal Mucius Scævola classikus mondokáját Porsenna király előtt, a hogy azt Cornelius Neposban találni.
– Romanus sum civis; Cajum Mucium vocant. – Hostis hostem occidere volui. – Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem. – (Mántay nevetett az örömtől.) Longus post me ordo idem petentium decus…11)
Mántay úr most már czirkalmat, quadránst, lineát, mindent a földhöz dobált.
(– Nini! A hityimatyimókus igazán meggubahodott! már meg tánczol.)
Nem volt ránézve többé az a dombocska punctum trigonometricum! hanem az archimedesi pont, a honnan a földet kifordíthatni a helyéből.
– De hát hol tanultad te ezt, drága kincsem?
Emma a filagoriára mutatott.
– Ott. A Jancsival. Mikor senki sem látott. De meg ne mondja azt Móricz bácsi senkinek, mert ha kitudódik, a szegény Jancsinak nem lesz itten maradása.
Mántay Móricz nem tudott mit tenni, mint a saját fejét szorította össze a két tenyerével. Megállt az esze. – Egy agyonkényeztetett gyermek, a ki titokban lopva diákul tanul, szülői, nevelője ellenére, egy urfi, egy kis királyfi, a ki a tudás tilalmas gyümölcsét éhezi! hisz ez egy olyan incognita quantitas12), a mit semmi arany regulával és logarithmusokkal nem lehet meghatározni! – Ez a mesék unicornisa!
– Ne félj, gyémántom, nem árulom el senkinek, hogy én már ismerlek!
E naptól fogva az Emmácska mindenüvé elkisérte a mérnököt, a hol annak a földméréssel dolga volt. Az anyja ráhagyta, hadd mulassa magát a kis bolond! Csak a Jancsi vigyázzon rá, hogy fel ne áztassa a lábát a sömlyéken.
A míg az urak a magas politikában izzadtak, talán ki is kerülte a figyelmüket, hogy oda alant, az ismeretlen világban is történik valami.
Mi az az ismeretlen világ? Mi volna más, mint a paraszt nép?
A birtokarányosítás és legelőelkülönítés keresztül vitelében Tuhutum vármegye meglehetően utoljára maradt. Először a nagybirtokosok nem akartak beleegyezni, azután meg a kisbirtokosok (a nemesek), utoljára a kisebbségnek kellett per utján a törvényt érvényre emelni. Azt, hogy hát a paraszt mit szól hozzá? bizony nem kérdeztük.
Hanem azért, hogy nem volt, a ki kérdezze, annál inkább volt, a ki feleljen rá.
Már hetek óta járta a falvakat három lopvabölcs prókátor. Az egyik Latyakos, a dubitátus nemes, a kit esetleg ki-kidobnak a kortestanyákról, félig ivott állapotban. Ez zsellérházban lakik, másfél hold az egész birtoka; azt sem míveli, hanem azért erősen allegálja, hogy ő nemes ember. A másik egy elcsapott nótárius, a kinél a portió czigányutra szaladt, s most sehol sincs conventiója. A harmadik meg egy tyúkprókátor, a kinek fő tudománya, ott csinálni pert, a hol nincsen.
Ezek hárman külön is, néha csoportosan is, bekószálják a népes helységeket; a szárazmalom alatt, a korcsmában összegyüjtik a falu szájait és füleit; azoknak tovább adják a rémhirt, hogy jönnek az urak a parasztokat kitelepíteni a birtokaikból, elveszik a jól megmívelt szántóföldeket, kaszálókat s cserébe a homokdombokat, meg a csincsést adják a jobbágyoknak, a legelőt is felosztják; a parasztnak nem lesz többé hová hajtani ökrét, lovát, tehenkéjét; még majd libát sem nevelhetnek az asszonyok (az pedig nagy rubrika). Az a veszedelem is támad belőle, hogy ha minden embernek egy tagban lesz a birtoka, mikor egy pásztás jég eső jön, mind elveri, koldussá lesz; míg most, hogy négy határban van, ha egy dülőn pocsékká lesz, három megmarad. Ezt az urak fundálták – a parasztok veszedelmére – császár akarata ellen, – ezt meg kell akasztani.
A forrongás titokban jól elharapózott: az urak nem tudtak semmit felőle. Magyarország nem rendőrállam, s a magyar ember nem végez spitzli-szolgálatokat még maga magának sem. Azt, hogy gyakoriak a gyujtogatások, hogy a csőszöket az erdőn főbe kollintják, hogy a ménesen az uraság lovainak levágják a füleit, hogy a kitűzött jelző póznákat ellopják, nem igen vették számba, maradtak Horkázi tisztelendő úr véleményénél: ezek a parasztok a bolgárok és marahánok ivadékai, azok is maradnak mindig. Aztán egy tarkára festett mérnöki póznáért ki ütne nagy lármát. Tűzzön le Mántay Móricz másikat az ellopott helyébe.
A tagosztály végrehajtásának napja ki is volt már tűzve, abban a rengeteg nagy birtokhalmazban, a mi Tanussy Decebál uradalmát képezte, büszkén viselve a kis királyság nevét. S ha itt végre lesz hajtva, akkor következik aztán a sor Belizár uradalmára, meg a Tanussy és Ponthay családok per alatt levő osztatlan birtokaira. A mai nap sikerétől függ az egész vármegye állapotja. Lesz protestálás, opponálás, repellálás, novisatio extra dominium quantum satis. Ezekről mind provideálva van. Itt lesz az egész vármegye. Első alispán, főügyész, főszolgabiró, csendbiztos, itt lesznek a tabuláris fiskálisok, a homo regius és homo capitularis, itt lesznek három járás jurassorai, a nemesek hadnagyai, az assessorok juratusaik és patvaristáikkal, a jogigazgatók és jószágigazgatók, tiszttartók, a főmérnök, és almérnökök, a megyei celebritások, kortesvezetők – és végső esetre itt lesz a fegyveres brachium: tizenkét szuronypuskás megyei hajdu személyében.
Sára asszonynak gyült meg ezzel csak a baja. Neki kell ezt az egész fényes társaságot a tűzhalmi kastélyban három nap és három éjjel, saját rangjaikhoz és a ház méltóságához illően ellátni.
Már egy héttel elébb nagy volt a sürgés-forgás a kastélyban.
Jó szerencse, hogy megérkeztek a Bakala Peti által felvásárolt divatos butorok Bécsből. Lett belőle nagy felfordulás! Napokon át olyan volt a kastély belseje, mint Sodoma és Gomora. Sára asszony dúlt, pusztított és ujjáteremtett, mint egy demiurgus. Bele is fáradt, úgy hogy esténkint alig birt a lábain állni. Ő rajta fordult most meg a Tanussy-család sorsa. Ki is terjedt mindenre a figyelme: a jegesveremtől elkezdve a kártyázószobákig. Most még arra sem ért rá, hogy az Emmácska haját befonja, hanem úgy hagyta azt egész nap felbontott hajjal őgyelegni. Csak a mikor asztalnál találkozott vele egy perczre (ő maga le sem ült enni, arra sem ért rá), akkor riogatott a gyerekre, hogy ugyan neki feküdjék ám a tanulásnak, mert ha együtt lesznek a kastélyban azok a sok urak, hát ő neki azok előtt le kell tenni az «egzámentet».
Ez volt Sára asszony vágyainak az utópiája, hogy az Emmácska a sok uraság jelenlétében tegye le az «egzámentet». Lássák meg azok, hogy az Emmácska olyan tudományt tud, a mit ők nem tudnak. No bizony! Diákul minden bolond megtanulhat, ezt az asszonyok is tudják: «hóres, móres, markó füles»13) – aztán meg «itipiti koppensus!»14) De scythául ki tud? Sára asszony azt tartotta, hogy «tudomány» az, a mit nehéz megtanulni. Külömben egy «kutya» mindenik. Haszonra meg egyik se való. Majd milyen nagy diadal lesz abból, ha a nagy bölcs urak előtt az Emmácska le fog valamit irni a nagy fekete táblára: no tessék elolvasni azt! Aztán egyik sem tudja elolvasni. Csak épen Decebál, meg tisztelendő Horkázi úr. – Más uraságok milyen nagyra vannak vele, hogy a kisasszonyaik francziául tudnak kalatyolni (verje meg a csoda!) Tessék nekik az Emmácskával scythául beszélni.
Az igaz, hogy neki is nehezen megy!
Hanem hát Horkázi úr biztosítja, hogy azért difinyosan fog sikerülni az examen. Van annak jó módja. Az examináló professor felét szájába rágja a tanítványnak kérdés alakban, aztán a másik felénél a szavakat, ha nem akarnak kijönni maguk jó szántából, szarvánál, kötőfékénél fogva előhuzogatja őket egyenkint, az utolsó szónak ád egy rugást hátulról, s azzal rámondja: «nagyon jól van; fölségesen volt!» Meglesznek azzal az urak szörnyen elégedve.
Emmácska ezen napok alatt azt tehette, a mi neki tetszett. Ha Sára asszonynak a nagy hadjárata közepett eszébe jutott kérdezősködni utána, a Dorkó asszony nyomban tudott valamit hazudni, hogy hol tanulja az Emma a leczkéjét a tisztelendővel.
A terminus előtti napon már mindenünnen érkeztek a meghivott és hivatalos uraságok.
A Tanussy-kastély udvara olyan volt, mint egy vendégfogadói állás: egyik hintó a másiknak a sárhányóját törte.
Volt egy kis izetlenkedés is Decebál és Sára között. Az asszony csak a kulcsárné révén tudta meg, mikor a vendégágyakat tiszta czihába huzták, hogy Belizár is hivatalos erre a napra Tűzhalomba. Lett a miatt nagy patália! Decebál alig tudta magát kivágni. Hogy ez törvényes usus. A szomszéd birtokosokat a határjárásra meg kell hivni! – Sára asszony mit csinál az egész törvénynyel. – Ha muszáj neki itt lenni, szálljon a korcsmába. Úgy is ott a hazája. De az ő házába be nem lép, mert ő leönti a nyakát luggal. – Végre azzal nyugtatá meg a férje, hogy úgy sem fog eljönni, majd kimenti magát. – Ki is mentette. Az utolsó estén hozta meg az izenetét a gyalogposta, a hetes, csak úgy élő szóval, hogy nem jöhet a tekintetes úr, mert az napra eligérkezett násznagynak egy parasztlakodalomba. – Ekkor meg aztán a mentség volt igen jó ok egy órai perpatvarra: – Nem tudott (a gyalázatos) valami más ürügyet kigondolni? Valami nyavalyát?
Végre is az érkező vendégsereg zajában el kellett fuladni a családi ungorkodásnak: a konyhák és sütőkemenczék felemészték az asszonyi haragot, a kártyázószobák menedéket adtak a férjnek. Senki sem vette észre, hogy az Emmácska térdig csatakosan tért haza a határból a mérnökkel, a kinek a Jancsival együtt a lánczot huzni segített. Hiszen holnap úgy is új ruhát fognak kapni, ő is, meg a Jancsi is. Emmácska természetesen a legutolsó párisi divat szerintit, a minek az ujjai olyan dudorosok, mint egy kantalupdinnye, halcsont is van bennük és tollal vannak kitöltve. Szép lesz az nagyon! A Jancsi ellenben feszes magyar dolmányt, nadrágot kap ajándékba, kék pukovai posztóból.
Emma alig birt aludni; de nem a szép új ruha miatt, hanem attól a sok új eszmétől, a mivel naphosszant megtölté az agyát, a mérnököt kisérgetve. Mint a kinek a szeméről most vették le a hályogot, s kezd látni, de még nem tudja, mi az, a mit lát, nem tudja megkülömböztetni a szineket, a közelséget és a távolságot; a ki azt hiszi, hogy elfoghatja a holdat, ha a láthatárig eljuthat.
Sára asszony már hajnalban felzaklatta az egész házat. Emmácskát belegombolta, fűzte, kapcsolta, gombostűzte a szép fodros piros merinoruhába, nyakába kötötte a sali kendőt s a hosszú haját gyaluforgácsforma loknikba sütögeté. Olyan volt, mint egy angyal! Csókolni való.
Ennek meg mehetnékje volt már a Mántay bácsihoz, szerette volna már látni, hogyan csinálják azt a földfelosztást?
De Sára asszony csak azon föltétel alatt engedte meg neki, hogy ő is ki menjen a határjárásra, ha tisztelendő Horkázi úr fog rá felügyelni. Az pedig legutolsó, a ki felkerekedik az asztal mellől.
A fényes uraságok (mind kardosan, magyar vitézeknek öltözve) rég előre kocsiztak már, a helyszinére, a hol a hitelesítésnek meg kellett történni, a közbirtokosság jelenléte és tettleges részvétele mellett. Emmácska irigykedve látta a hintókat egymásután kigördülni az udvarról, az ő csézája a két tatár lóval legutoljára maradt.
Mire aztán ők is kiértek a mezőre, a hol a fellobogózott sátor fel volt állítva, már akkor csak a mérnököt találta Emma egyedül ottan. Az egész frequentia távol járt, a mappát collaudálták. Olyankor a térkép alkotója a birálat alatt levő fél, neki vissza kell maradni, az urak az ő befolyása nélkül vizsgálják meg, hogy pontosak-e a papirlapra rajzolt adatai; olyanformán, hogy a trigonometriai úton kiszámított eszményi vonalak közül egyet-egyet a mérnöki lánczczal valósággal megméretnek. Ez az ő examentje. Most derül ki, hogy mennyit ér a tudománya?
Mántay Móricznak az arczán azonban meg sem látszott, hogy most az ő, éveken keresztül készített, nagy munkáját birálják, más megyékből hozott mérnökök. Ő most is talált magának valami dolgot a léniával, meg a czirkalommal s nem hagyta magát az érkezők által megzavartatni. Emmácska oda kuporodott mellé egy leterített köpönyegre, Horkázi úr pedig nézte, mit czirkalmaz ez most?
– Mit mókherol ott most földmérő gazda?
– A tangenst számítom.
– A tangenst?
– Igen. A tangenst. Akar benne segíteni, szent atya?
– Én csak egy tangenst ismerek: ez az a barkóczafa czelőke a markomban. A kit én ezzel megtángálok, annak tudom, hogy nem kell több tagosztály!
Hej, de jót is nevetett a saját tréfájának!
– Nem ér az ilyen földosztás semmit, mondá a táltosok utódja, méltó megvetéssel. Nem így csinálták azt a mi őseink. Mikor azok egy birtoknak a határát meg akarták szabni, azt tették, hogy eleresztettek egy szarvas gimet, s aztán a merre az szaladt, annak a nyomába vágtatva, addig futottak, a míg a szarvast elfogták: ott volt a birtoknak a vége. Ha pedig két közönség közt volt a határjárás, akkor kiállítottak két erős dali legényt, az egyiket felültették a másiknak a nyakába, s a meddig ez a templom tornyától el birta vinni a másikat, addig volt a határ. Ha pedig a testvérek osztoztak az apai birtokon, akkor nyilakat hoztak elő, ki milyen messzire el birta tegzéből röpíteni a nyilat, annyit kapott az ősi birtokból. Ez volt az igazi hunnus földmérés, nem az ilyen tudós ákombákom. Világcsalás ez mind.
Ha már hazulról is ilyen bölcs volt Horkázi úr, hát még aztán milyenné lett, mikor a pinczetokra rátalált a sátor fenekén. Abban voltak a fáin jó szilvoriumok, meggypálinkák és őszi baraczk-szeszek, a miktől még a néma is megszólal.
Megint csak odament a mérnököt infestálni. Most már a magas politikáig lelkesedett.
– Az volt az igazi földosztás. Egyik víztől a másikig. Mikor az országot is mindig felosztották. Ha volt a királynak egy öccse, egy darabot az országból annak adtak. Legalább ha valaki nem volt megelégedve a királylyal, átmehetett az öccséhez, s azt kiálthatta ki a maga királyának. Akkor volt csak becsülete az igaz magyarnak. Mindig volt két fejedelem az országban, a ki egymás ellen hadakozott. Haj, de szép világ volt.
Ez édes visszaborongását egy elbusult léleknek a multak drága emlékeibe, megzavarta valami hirtelen támadt lármahang a kertek alja táján, melynek gyümölcsös fái a falut eltakarták.
– Ott jár a küldöttség most, magyarázá Horkázi úr. A parasztok dicsőhödnek.
De biz az a lárma nem igen hasonlított az éljenzéshez. A parasztok nem dicsőhödnek, hanem dühödnek. Elkergették a deputatiót.
Rövid pillanatok mulva aztán látott valamit az Emmácska, a miről még nem volt fogalma. Igen szép szaladást.
Legelől futottak, a kiknek legjobb volt a lábuk.
Mindnyájan errefelé tartottak, mert itt voltak a hintók sorban felállítva, a mik ide szállíták a társaságot.
Horkázi úrnak rosszak voltak a szemei, s a pohár fenekén keresztül nézéstől nem lettek jobbak. Csak annyit vehetett ki velök a távolból, hogy az uri társaság gyorsan közeledik.
– Ugyancsak mérik a földet, mondá a mérnöknek.
– Nagyon mérik, felelt ez, csendes flegmával.
De Emmát annál jobban meglepetve ez a látvány.
– Mit csinálnak ottan? kérdezé Mántaytól.
– Szaladnak.
– Miért szaladnak?
– Bizonyosan megriasztották őket a jobbágyok. Sok helyen megtörténik ez a legelőelkülönítés végrehajtásánál.
– Micsoda? kiálta oda fitymálva Horkázi úr. A marahánok ivadéka elől megszaladnak a hunnusok! Odamegyek magam s ezzel a barkóczafa bottal széjjel verem őket.
De bizony nem ment oda, hanem bement a sátorba s a ponyvahasadékon keresztül nézte, hogy mi történik? a mi annál érthetőbb lett, mennél közelebb értek a kocsikhoz e nem illendő futás tényezői.
Legjobb futó volt a Bakala Peti: ő jött legelől. Könnyű tánczos legény volt. A sík lapályon egy sás között bujkáló ér huzódott végig, Bakala Peti azt könnyedén átszökte; de nem jött a sátorig, hanem szaladt a csézájához, csak úgy kutyafuttában kiáltva oda Mántaynak:
– Fellázadt a parasztság! Mind agyon vernek bennünket.
Az elválhatatlan kortesvezér, a ki mindjárt utána következett a visszavonulásban, szintén utána akarta csinálni az acrobatai ugrást, de nem vált egészségére a kisérlet, mert belehasalt a mocsárba, majd odaveszett szegény; mikor kikepiczkelődött a szárazra, szeme-szája tele volt iszappal, a haja meg békalencsével: olyan volt mint a valóságos zöld ördög. Ordítani is ördögi módon tudott: a szájába futott sártól habuczkolva.
– Végünk van! A rézangyalát! Nyakunkon a Dózsa hada! Jön a «Fekete Karácson» (háromszáz éve már, hogy lenyakazták). Tízezer paraszt! Nyuzzák a nemes urakat! Karóba huzzák a viczispánt! (Ezt ő mind látta.)
Példáján okulva, a harmadiknak beérkező csendbiztos nem kisértette meg a csatorna átugrását, hanem hirtelen lerántotta a lábairól a sarkantyús csizmákat s úgy gázolt át a sömlyéken, meg az éren s aztán szerencsésen átjutva a rubikonon, sietett gyorsan kiosztani a rendeleteket a három szál lovas pandurnak, a ki a kocsiknál volt hátrahagyva, az egyik kezében volt a két sarkantyús csizma, a másikban a fringia; a mezítelen lába ikráiról három-négy piócza lógott alá: úgy komandirozott előre-hátra, ütögetve a pióczákat hol a kardtokkal, hol a csizmával.
– Rohanjatok gyorsan a kastélyba! Nem a kastélyba, hanem Tanusvárra. Fel kell huzni a csapó-hidat. Nem kell felhuzni. Ki kell állítani a taraczkokat a kapuba. Nyargaljatok a vármegyeházára a királyi biztoshoz! Ne a királyi biztoshoz, a svalizsér obersterhez! Küldjön gyorsan csarapárokat. Ne csarapárokat, hanem dragonyosokat. Hozzátok ide a lovamat. Magam megyek! Ti maradjatok, lármát ne üssetek. Fegyvert ne használjatok.
Azok aztán hárman harminczhárom felé futottak, s még sem tudták, hogy mit ne tegyenek hát?
A fényes uraságok ellenben, gyorsított menetben bár, de mégis helyes taktikával, a réti patakon átvezető hidnak kerülének s így bár időveszteséggel, de kár nélkül jutottak a czélhoz.
Emma a bámulat zsibbadásával nézte ezt a parádét. Hogy futnak ezek a nagy hatalmas emberek. A diadalmas torkok, a kik tele trombitálnák hadizenettel a félvilágot; a parancsoláshoz szokott méltóságok, kardjaikat kezükben felejtve, egymást taszigálva, hátuk mögé tekintgetve, lihegő tüdővel, izzadó homlokkal, ijedtségtől kimeredt szemekkel, hogy rohannak hanyatt-homlok. Némelyiknek nem is esik jól a futás, termetének vaskossága miatt. Mind futnak a hintóik felé.
Még az apja is fut!
Az a dalia, az a hős, a ki ő előtte a vitézek ős eszményképe volt: az a Tanussy Decebál, a ki soha semmi hatalom előtt meg nem hunyászkodott, még az is meghátrál. Igaz ugyan, hogy legutól jön, s meg-megáll, öklével fenyegetőzni, s a kardját ki is rántja félig a hüvelyéből, de aztán megint csak visszataszítja, s baktat a többiek után.
Ennél nem lehet kinosabb látvány, az apát futásban látni a fiunak!
Az urak sietnek felkapni a hintóikba; nem is igen keresik melyik a sajátjuk; a homo regius valahova egy kocsis mellé kerül a bakra.
– Hát maga Emmácska, nem igyekszik el innen? kérdé a mérnök a bámuló gyermektől.
– Nem. Hisz Móricz bácsi sem fut.
– Nekem nem szabad, mert engem itt maraszt a hivatalos kötelességem.
– Engem pedig gátol a futásban a leányruhám.
De azonban úgy égett az arcza a nemes haragtól, a férfi büszkeséget hirdető szégyentől, hogy a ki másból is tud olvasni mint az irott könyvből, meg tudhatta belőle, mi forr most ennek a leányruhába bujtatott gyermeknek a szivében.
Mántay megszorítá a kezét.
– Bizony mondom neked, gyermek, hogy magad vagy te a férfi ezen a puszta földön. Mától fogva tegezzük egymást, hivj pajtásodnak. – Tehát csak maradj itt. Ne félj, nem lesz itt baj. Csak okosan kell beszélni a szegény néppel, olyan az, mint a kezes paripa. Várd be hát itt őket; hadd lássa meg a nép, hogy milyen ember a jövendő földesura?
Azzal Mántay Móricz nyugodtan leült a keresztlábú asztala elé, melyen a mappái voltak kiterítve, a kis mezei székére s várta a zivatar közeledtét.
A hintók vágtattak mind a kastély felé, valamennyi mellékúton. – Az Emmácskát bizony itt feledték.
Decebál talán nem is tudta, hogy itt van; ámbár biz azt megláthatta volna a meggyszin piros merinoszoknyájáról. De hogy még Horkázi úr is ittfelejtette, az már nevezetes dolog, mikor ő rá volt bizva a felügyelet.
A nagy hajczéczuban az elbusult utódja egy dicső őskornak nyalábra kapott valamit s azzal a reverendája szélét feltűzve az öve mellé, vágtatott a két ponys szekerkéhez, lelkesen ordítva:
– Fussatok, daliás hunnusok. Mentsük meg magunkat az utókor számára! Ütni fog a boszuállás napja!
A kiabálástól, meg a lobogó palástjától aztán megijedt a két kis tatár paripa, s elragadta a szekeret.
Horkázi úrnak azonban hatalmas hosszú lábai voltak, utólérte a szekeret, s ha fel nem kaphatott is beléje, de legalább belekapaszkodhatott a saroglyába, buzdítón lihegve: «Mentsük meg a szabadságot, – lábaink erejével!» – Csak a midőn végre meg lehetett állítani a két megijedt lovacskát, akkor vette észre a bölcs mentor, hogy nem az Emmácskát hozta el az ölében, hanem a pinczetokot. Akkor meg már késő volt érte visszafordulni, mert a lázadó had ellepte az egész mezőt.
Az utolsó volt a szaladók között a Jancsi pajtás; az a mérnöki lánczot a vállára csavarva hozta magával, s ő volt egyedül, a ki a sátor felé tartott, hol az Emmácska piros viganóját virítani látta.
Legelől rohant a legbellicosusabb hadcsapat: az asszonynép, még pedig a fiatalja, a menyecskék. Szénvonó, piszkafa, pemete, mangorlólapát forgott a kezükben. Ezek fogták körül legelőbb nagy zsivajjal a sátort. Mikor aztán meglátták, hogy nincs ott más, csak az Emmácska, meg a hityimatyimókus, egyszerre alácsappant a harczi riadó dévaj vihánczolássá, hisz ezeket ugyan ki bántaná.
– No, menyecskék! kiáltott rájuk a mérnök. Hát ma volt a piszkafavásár, hogy mindegyikök hozott magával egy darabot? No, te Dudásné, hát néztél-e már messzelátóba? Gyerejde, nézz bele.
A farsangi menyecske nem kérette magát kétszer, odament, belenézett. Az pedig olyan távcső volt, a mi a tárgyakat felfordítva mutogatta.
– Juj! pokolravaló masinája! sivalkodott a Dudásné. Oszoljanak kendtek a messzelátó elől, mert ez minden embert fölfordít a lábával az ég felé.
El is kotródott az asszonyhad menten a távcső lőirányából, nehogy megessék rajtuk ez a gyalázat.
– Huzódjatok ide a sátor mögé, menyecskék, nem szégyenlitek magatokat ilyen zsivajt csapni, mintha czigányasszonyok volnátok? így lármázni a földesuratok leánya előtt!
– Dejszen nem leány az, hanem legény! feleselt Dudásné, felismerem én a szemejárásáról, akárhogy maskaráznak vele.
Arra az asszonyok mind az Emmácskát fogták körül s elkezdték a kezeikkel a szép selyemhaját czirógatni s csakúgy a háta mögül igyekeztek a szemébe kacsingatni.
Hanem ezalatt aztán megérkezett a derék had. Egész regement szűrös ember volt biz ottan, ha nem is épen tízezer, a minek Csúnyi szemei nézték, s a szűr alól izmos furkósbotok és vasvillák kandikáltak elő. Nem volt a tömegben hadirend, de volt az a rohamgyorsító összetömődés, a mi elgázolja, elsepri, a mit útban talál. A hátulról jövők tolták az előljövőket s azoknak soraiból már kaszák is villogtak elő.
A tömeg élén jött Latyakos, a dubitatus nemes, azután Pilinkó, a kicsapott jegyző, harmadiknak Koppasztóssy, a percsináló.
Csak úgy rengett a föld a sok fontos talpak alatt.
S ezzel az ellenállhatatlan hadsereggel szemben nem állt más, mint egy férfi, meg egy gyermek. Az egyiknek a kezében egy szál plajbász, a másikon leánykantus.
De Emmácska nem a félelem ösztönét érzé a szivében, hanem minden érző idege kéjelgett attól a látványtól, hogy áll meg egy igazi férfi, nyugodtan a felzúdult emberi oczeán közepett.
A mérnök egy fejjel magasabbnak látszott most, mint egyébkor s a kinyújtott karjai, mintha ölnyire érnének.
– No, hát kit egyem meg közületek? kiálta a felé rohanókra s olyan kannibáli képet csinált, mint a ki azt meg is tudja tenni. Lehetetlen volt nem nevetni rajta.
De eléje lépett hetykén Latyakos, kezében a fokossal.
– Hát majd én is elég kemény dió leszek neked, Mórencz! A kiben kitörik a fogad. Majd én eszem meg ezt a te mappádat!
S ezt mondván, odaütött a fokossal a kiterített térképes asztalra.
– Hát aztán, olyan kemény fejed van neked Latyakos? Hát aztán olyan erős gyomrod van neked Latyakos? – mondá a mérnök, s azzal a rettenetes araszoló kezét a köpczös tömzsi embernek a fejére téve, azzal a vas markával úgy összeszorítá a koponyáját, mintha a spanyol inquisitio vaskoronáját tette volna fel neki. Ettől az üdvözléstől a Latyakos egyszerre tengeri betegséget kapott s a helyett, hogy mint igazi népszónok a szivét tárta volna ki, a gyomrát fordítá kifelé, a mivel nemcsak hogy magát kompromittálta, de sőt a társaságot is megzavará, minden ember eltaszigálván őt magától, a min az asszonynép rettentően kaczagott.
Emmának a szive ugrált, mikor erre a kimagasló egy szál férfira nézett, a ki úgy tesz a két markával, mintha hivogatná az emberiséget, hogy no hát, ki akarja még a csontját összeropogtatni?
Nagy varázs van a férfierő nyilvánulásában! A hajdankorban így lehetett az, hogy valakit vezérré választottak. Azért, mert ő volt a legerősebb.
Mántay Móricz a pillanatnyi zűrzavart felhasználá, hogy szót intézzen a sokasághoz.
– Atyámfiai, barátaim, magyar emberek! Hadd szóljunk egymáshoz egy okos szót.
S aztán elkezdett beszélni a felháborodott tengernek.
Emma hallgatta nagy áhitattal.
Hogy tud beszélni ez az ember, a ki soha víg asztaltársaságnál toastmondásra nem volt lelkesíthető, okos és érthető dolgokat ezernyi ezer felingerült, megsértett, vagyonában háborgatott ember előtt! El tudja találni a hangot, a mit a nép szive meghallgat, és az irányt, a mit a nép esze követ. Elmondja nekik, hogy ő is olyan szegény ember volt, a porból cseperedett föl, mint ők. Felvilágosítja őket szépen, okosan a törvény intézkedéseiről. Felnyitja a szemeiket, hogy hiszen nem a nagy urak, nem a földesurak választanak előbb az arányosított földekből, hanem a jobbágyság; annak az érdeke az első. Hazudott, a ki az ellenkezőt mondta! A jobbágyok javára szolgál a tagosítás inkább. Ez az első lépés a föld felszabadítására.
És tud lelkesedni az a szegletek és számok rideg embere; magával tudja ragadni a hallgatóit. Az ezer fejű csoda odalapul a lábaihoz, először helyeslő morgással, majd kitörő felriadással; a felemelt kaszák, vasvillák lassankint eltünnek, a botokat a suba alá rejtik; közbe kiabálnak: «ha így van, szentül van!»
Emma nem irigyel most a világ minden potentátjai közül senkit, csak ezt az embert. Hogy lehet valakinek ilyen magasra megnőni. Mit Botond a maga bárdjával! Ezt a rézkaput törd be, a ki tudsz hozzá: a nép kemény szivét! – És bizony betörte. – Aztán végül még azzal sem érte be, hogy a felbőszített népet megjuhászította, a törvénynek való engedelmességre rá vezette, hanem megfordította a fegyver boldog végét s elkezdett mennydörögni azon visszavonást szitó bujtogatók ellen, a kik a szegény föld népét veszedelembe csábítják, s a kik nem méltók egyébre, mint hogy a derék, értelmes, hazaszerető nép maga kötözze meg őket, s úgy hajtsa lánczra verve a törvényszék elé.
– No ez csáléra megy! mondá magában Pilinkó, az exnotárius. Itt most mindjárt én iszom meg a levét! – Sietett is első lenni a helyeslő belekiáltásban.
– Igaza van a tekintetes úrnak! Valójában ezek az okai, ezek a bujtogatók, a mi félrevezettetésünknek. A milyen ez a tyúkprókátor itt ni, ez a Koppasztóssy. Ez magyarázta hamisan a törvényt.
Kivetette a hurkot a saját nyakából a pervesztőébe.
De az replikázott, nem engedte magát. Szokása volt minden szót megduplázni.
– Micsoda? Micsoda? – Te magad! te magad. Akasztó, akasztófa virága, favirága! Nem te jártál, nem te jártál faluról-falura; malomban, korcsmában, malomban.
– De te sugtad, hogy mit mondjak!
Most azután, hogy e veszedelmes ellenfelek egymás hajába kaptak, Mántay Móricz elővette a bölcs politikus taktikáját s lecsillapító, levezető zsilipet nyitott az áradatnak.
– Hagyjuk el a vádaskodást, barátaim; ne keressük most, ki a hibás? Új a törvény, új az egész intézmény, nem csoda, ha félreértik. Béküljenek ki az urak. Nem az urakat értettem én azalatt. Jegyző úr, ügyvéd úr bizonyára csak azért jöttek a néppel, hogy annak jogos kivánatait tolmácsolják. Tehát cselekedjék azt. Menjenek el egy kilencz tagú deputatio élén a kastélyba, s világosítsák fel egész tisztességgel a kiküldött megyei urakat és uraságokat, hogy egy kis félreértés szülte az egész zűrzavart. Jöjjenek közelebb birák uraimék. Hiszen nem akartak kegyelmetek fellázadni. – Nem is emeltek fegyvert. (A csincsésbe be lehet dobálni a fustélyokat.) Bizonyosan a pandurok erőszakoskodtak ügyetlenül.
(– Igen is úgy volt, kérem alásan.)
… – megtaszigálták az asszonynépet.
(– Úgy volt! Igazság! sivalkodott a hátulsó hallgatóság.)
… erre aztán az asszonyok egy kicsit megszorongatták a pandurok nyakát; ebből támadt az egész vak lárma. Tessenek az urak visszajönni, hiszen minden rendben van itt, csak a határdombot kell felhányni.
Erre a szóra aztán a népség rengeteg vivátot zengett a derék férfiunak, s kiküldött egy kilencz tagú deputatiót a két főfőkorifeussal az élén, hogy hívja vissza az elkergetett urakat.
De se szekéren, se lovon járó hirmondó meg nem előzte Csajkost a futásban. Ő volt a legelső, a ki gyalog futvást megérkezett a tűzhalmi kastélyba, azon módon, hogy a jó vastag iszap rászáradt a napsugártól és a saját melegétől, úgy, hogy nem nézett ki külömben, mint egy krokodilus.
Ott egyszerre teleordított udvart, tornáczot a veszedelemmel, úgy, hogy összeszaladt arra, a ki csak élő ember volt, mindenünnen.
Sára asszony épen az asztalterítés nagy munkáját végezte, mikor az a patália támadt, maga is kiszaladt az ambitusra, egy csomó asztalkendővel a kezében, s a mint meglátta ezt az özönvíz utáni eleven ásatag embert a maga agyagburkolatában, meg nem állhatta, hogy el ne kaczagja magát.
– Utczu Csajkos! de szép lettél! Eddig is az voltál.
– Jáááh! bömbölt a kárvallott gyászvitéz. Beleestem a Czonczóba, majd belefulladtam. Lenyeltem egy vizi borjut! Itt van a gyomromban.
– Hát hiszen ha a gyomrodba került a vizi borju, rögtön bori borju lett abból. Tréfálózék az úrhölgy.
Hanem aztán nagyhamar felvilágosítá a gyászhirnök, hogy nem arról van szó, hanem elveszett a mohácsi ütközet – másodszor! oda az ország nagyjai seregestül! Jön a tatár!
Sára asszony nem akart hinni a beszédnek, hanem átfutott a kastély egyik kirugó szeglettornyába, s onnan tekinte alá a vidékre. Akkor aztán saját szemeivel láthatta, hogy nagy itt a veszedelem. Hintó hintó hátán vágtat az országúton visszafelé.
Az első ijedtséget azonban csakhamar a szégyen és aztán a düh váltotta fel a zsigereiben. Hallatlan eset ez, hogy ennyi kardot, puskát viselő férfi ilyen Lázármódra hátat adjon egy semmisem ellenségnek! Nemes urak elfussanak a paraszt elől! De végkép feldült a harag pohara nála, mikor meglátta azt a két pony által czibált szekerkét, a miben egyedül ült a tisztelendő főtáltos, az Emmácska nélkül.
Haragjában azt sem tudta, mit kap a kezébe? (a bartwisch volt, a hosszunyelű seprő) rohant keresztül a termeken, a tornáczon, kétségbeesetten sikoltozva: «hol az egyetlen gyermekem? hol az én Emmácskám? hol hagytátok? himpellérek!»
Dorkó néne párhuzamosan futott vele, kezeit tördelve és óbégatva: Oh azt bizonyosan ott tartották a kuruczok, hogy ha jön a katonaság s lőni fog, hát őtet állítják az első sorba. (Itt van ni: a czigányasszony jóslata!)
Sára asszony lerohant a lépcsőn, ki az udvarra. A kapun épen akkor vágtatott be az egyik lovaspandur, a kit előre futtatott a perzekutor hadnagy, hogy a hadi intézkedéseket megvigye. De az még a száját se táthatta ki, mert a szemberohanó urasszony rárivallt:
– Fordulsz vissza te pipogya, himpellér! s azzal egyidejüleg a bartwisch sertés részét úgy taszította oda a pofájához, hogy az se élő, se halott nem volt többé ijedtében, de ugyan örült, hogy a kengyelből kiszabadíthatta a lábát, mikor lefordult a lóról.
Sára asszony pedig odaplántálta magát a kapu elé, keresztbetartva maga előtt a seprünyelet.
– Nem! Ide ugyan nem jöttök be! Ha szaladni akartok, ill a berek, nádak, erek! De az én házamba gyáva férfi be nem teszi a lábát, mert én kiseprüzöm innen!
S a hintóknak meg kellett állni a kastély kapuja előtt, ha el nem akarták gázolni az utjokat álló házi asszonyt; ott torlódtak össze valamennyien.
De végre előkerült Decebál valahonnan; az ment oda a feleségét kérlelni. «Ugyan édes hékám!»
Decebálnak az egyik kezében volt a süvege, a másikban a derekáról leoldott kardja.
– Hol az én Emmám? hol hagytad? rivallt rá categorikus hangon az asszony.
– Nem tudom! Nem láttam. Hebegé az apa.
– Nem tudod? toporzékolt fogait csikorgatva s szemeit karikára nyitva az anya, s egy percz alatt kikapta férje kezéből a süveget is, meg a kardot is; s azzal odanyomva a markába a bartwisch nyelét: «no hát nesze ez a seprő, eredj pókhálót szedni vele, majd én visszahozom a magzatomat, nem hagyom a csivasz paraszt martalékának!»
Szép volt az nagyon, mikor ez a délczeg asszony felcsapta a férfisüveget a kontyára, fogai közé kapta keresztben a kirántott kardot s egy szökéssel felpattant a pandur lovára.
– No hát megyek magam! Majd megmutatom én, hogy el tudom hozni az Emmámat.
És képes lett volna megtenni, a mivel fenyegetőzött, ha Decebál és Bakala Peti kétfelől a kantárszárába nem kapnak, s addig-addig engesztelik, capacitálják, míg leimádkozzák onnan a nyeregből.
Decebál maga ugrott fel aztán a helyébe.
– Hiszen én magam megyek érte vissza, csak hadd szedjek rendbe egy kis csapatot, a kivel a lázadókat megtámadom és szétverem. Ebben az első zűrzavarban nem lehetett semmire gondolni. Ne félj galambom. Majd megmutatjuk mi, hogy férfiak vagyunk.
Meg is mutatták. A lovászok előhozták az istállóból a felnyergelt paripákat; a vadászok elősiettek a vadaskertből a kürtszóra, fegyvereikkel, a gyalog-pandurok is összeverődtek innen-onnan; a nemes urak és hadnagyok lóra kaptak.
– Miért nem lőttetek a zendülők közé? dorgálta Decebál a hajdukat.
– Ugyan mivel lőttünk volna? menté magát a hajdukáplár, mikor csak vaktöltéseket kaptunk, a minőkkel Urnapján lövünk parádét.
– No, hát majd én adok golyót a puskátokba. Hol kuporog az a pandur hadnagy? a ki bagolyfejű angyala van! – Minden ember fogjon puskát, a ki csak mozdulhat a háznál.
A buzdító szavak megtették a maguk hatását. Az egész férfitársaság átlátta, hogy ez egy történelmi fordulópont itt most, a miért érdemes az életet koczkára tenni. A nemrég lezajlott zempléni pórlázadás, mely annyi nemesi családot pusztított el borzasztó kegyetlenkedéssel, mindenkinek élénk emlékezetében volt még. Ma «pro aris et focis» kell megharczolni a rettenetes ellenséggel.
Rézkuthy úr sietett három tanut keresni, a kik előtt lediktálja a végrendeletét valami félreeső szobájában a kastélynak. A fehércselédség majd felvette a házat a nagy sírásával.
Egyszer aztán a nagy zűrzavar, lárma, fegyvercsörtetés közepett ez a kiáltás hangzik fel:
– Itt a Jancsi! – Megjött a Jancsi!
Már úgy, minthogy a Jancsi gyereknek volt annyi bölcs strategiája, hogy a mint a fellázadt parasztság lecsendesültéről meggyőződött, engedelmet kért a mérnöktől, hogy hadd fogja ki a nyergest az ő kocsija mellől, a kire szőrén felkapva, bevágtasson a kastélyba, hírül vinni, hogy megvan a békesség, nehogy az urak valami hebehurgya dolgot találjanak elkövetni. A mérnök helyeselte az indítványt s a Jancsi gyerek jóval a parasztdeputatio felczihelődése előtt eljutott a nyerges hátán a kastélyig.
Az első szava természetesen Sára asszonyhoz lett elkiáltva:
– Nincs semmi baja az Emmácskának, tekintetes asszonyom!
Ezért aztán örömében Sára asszony jót ütött neki a hátára a tenyerével kettőt, ez volt ő nála az öröm kifejezése.
Az uraságok egyszerre mind körülfogták a Jancsit, öt percz tartamára nem volt Tuhutum vármegyében népszerűbb egyéniség a Jancsinál. (A kinek még vezetéknevét sem tudjuk; talán soha sem is tudjuk meg?) Megtudták hamarosan, hogy nincsen semmi veszedelem.
Erre a hirre aztán előjött a hátulsó szobákból Rézkuthy úr is, a homo regius.
Máig is eldöntetlen kérdés, hogy vajjon ő volt-e az ünnepélyes alkalommal az elébbvaló dignitás, vagy az alispán? Ezt törvényeink elintézetlenül hagyták.
Ő előbbvalónak tartotta magát. Először is sokkal nagyobb birtoka volt a vármegyében, mint az alispánnak; másodszor pedig nem tehetett róla, hogy a legközelebbi restauratiónál, mint alispáni jelölt huszonkilencz szavazattal kisebbségben maradt, és harmadszor megállta a helyét minden alkotmányos actusnál, míg az alispán, a ki különben igen jeles jogtudós és administráló talentum volt, abban a hibában bővelkedett, hogy örökös gyomorcatarrhusban szenvedett, s e miatt a Morison-pilulás skatulyát mindig a zsebében hordta, s ha valamikor valami criticus eset fordult elő, soha sem volt sehol található, mindig holmi sötét helyekre húzta félre magát. Különben igen derék ember volt, leszámítva a gastricus hiányait.
Most tehát Rézkuthy úr foglalhatta el a helyét, otthagyva befejezetlen és aláiratlan a testamentumot, a mit megkezdett, s jött felkötött karddal a Jancsi rapportját átvenni.
A fiu elmondta, a mit már a többi urakkal közölt, hogy a jobbágyok meg vannak nyugtatva, beleegyeznek a tagosztályba s deputatiót küldenek az urakhoz, a mely nyomban meg fog érkezni, s a félreértést ki fogja magyarázni. Őtet a mérnök úr küldte előre.
– Nagyon jól van fiam, mondá kegyes leereszkedéssel Rézkuthy úr, mint a ki meg van felőle győződve, hogy ezt a megjuhászodást az ő hivatalos tekintélye idézte elő, s azzal három huszast kivéve a zsebéből, méltóságos munificentiával nyujtá a Jancsi felé.
A pórsuhancz pedig átalkodva tartá hátra a kezeit a nyujtott ajándék elől s nem látszott hajlandóságot mutatni annak az elfogadására.
– Diák ám ez, nem cseléd! sugá oda Decebál a homo regiusnak.
– No, csak vedd el fiam. Jól fog az esni neked. Én is voltam ilyen szegény legény, mint te.
Ez alatt becsörömpöltek a paraszt deputatio szekerei. Hangzott a nehéz saruk tappogása a lépcsőkön, a talpzsurolás a tornáczban.
Soha még szűrös küldöttség nagyobb nyájassággal nem lett fogadva!
Az ékesen szóló népvezér, Pilinkó, elkanyarítá ünnepélyesen a mondókáját (rhetorikát végzett); a sok szóvirág és tropus közül végtére is az lógott ki, hogy egészen helyes és igazságos a törvénynek az az intézkedése, a mely szerint a birtok arányosíttatik, a legelő elkülöníttetik s a jobbágyok illetménye abból a szántóföldeikhez hozzá szabatik. Koppasztósi úr kiegészítette a vezérszónokot (miként egykor Mózes Áront), közbe duggatva az ide vonatkozó törvényczikkelyek hivatkozott szakaszait. Azért is ezzel az urbéresek felettébb meg vannak elégedve, a hogy a képviselő küldöttei nyilatkozni fognak azonnal.
Azzal a tűzhalmi birónak adatott át a szó.
– Valljuk meg az igazat, kezdé a becsületes ember, mink mindétig is meg voltunk azzal elégedve, mert hát mondok, micsoda igazság az, hogy a Latyakosnak nincs több két kila földjénél, mégis több tinót ver ki a legelőre, mint én, hanem hát a nótárius uram, meg a fiskárius uram egészen másképen beszélték ám akkor. Valljuk meg az igazat.
– Jól van, jól! vágott közbe Pilinkó; éljen a tekintetes vármegye! Kiáltsuk: Vivát! éljen a tekintetes deputatio! éljen a tekintetes alispán úr! éljen a tekintetes földesúr! vivát! vivát! vivát!
S a nagy vivátozás megvonta a további szót a kellemetlen szónoktól.
Pilinkó uram maga sietett a kezét nyujtani a tekintetes deputatio tagjainak, a mit azok nagyon kelletlen képpel viszonoztak; Decebál nem is fogadta el.
– De hát akkor mi a perpatvarnak kergették el kendtek a helyszinéről a végrehajtó bizottságot? szólt oda mogorván a tűzhalmi biróhoz.
– Hát bizony, valljuk meg az igazat; nótárius uram, meg fiskárius uram azt mondták, hogy jó lesz, ha magunkkal hozzuk az asszonyokat.
Pilinkó észrevette, hogy ez most mindjárt apróra el fog árulni mindent, hirtelen kikapta a szájából a szót.
–… Igenis, hogy ők is megértsék a dolgot. Ebből támadt aztán az a félreértés, a mi sajnos következéseket vont maga után. A pandurok az asszonynépet puskaagygyal kezdték bántalmazni, a mi sokaknál rossz vért szült, s az ellenállás hajlamát fejtette ki, minthogy minden actio reactiót szül. A fegyveres hatalom időszerütlen beavatkozása okozta a támadt zűrzavart, a melyet aztán csak nekünk sikerült bölcs rábeszéléssel elcsillapítani.
Ekkor aztán méregbe jött az alispán. Atrobilosus ember volt, könnyen elfutotta az epe. Tehát a csendbiztos volt a hibás! Hol van a csendbiztos? Hol van a Holofernes?
Előkerítették. Fejére olvasták a bűnét.
De Holofernes nem azért volt húsz esztendőn át rabvallató, hogy ha egyszer ő kerül vallatás alá, ki ne tudja tisztázni magát.
– Én tekintetes alispán úr, épen azt parancsoltam a hajduknak, hogy senkit ne bántsanak, minden emberrel urbanus módon bánjanak, még a puskáikba is csak vak patronokat osztogattam.
– Hol van hát a hajdukáplár?
Azt is behozták.
– Nem azt mondtam-e én kendnek, rivallt rá a pandurhadnagy, hogy a parasztokkal urbánusan kell bánni?
– Igenis azt tetszett mondani.
Akkor az alispán vette keresztkérdés alá.
– S mit ért kend urbánus bánásmód alatt?
– Azt, hogy csak a puskaagygyal szabad őket megtaszigálni.
– Kimehet kend, ostoba ember! Kend okozta az egész zűrzavart.
A jámbor pandurkáplár most aztán törhette a fejét az urak philosophiáján. Az imént azért hordták le, hogy miért nem lövetett a nép közé; most meg azért, hogy minek használta a puskaagyat? – Már világos, hogy mind az ő hátán akarnak kimászni a csávából. Hát ő kinek a hátára mászszék most Csak most? hozzon a nemezis valakit a mogyoró pálczája hordtávolába!
Az urak általában véve mind bölcsen siettek arany hidat építeni a visszavonuló ellenség számára, csak Decebál maga ákácziósuskodott: mindenképen választ akart kapni arra a kérdésre, hogy:
– De, hát ha mind az urak, mind «kendtek» ilyen jó szándékkal voltak, akkor szeretném mégis tudni, hogy kik voltak, a kik a falukon, a korcsmákban felbujtogatták a népet, hogy a tagosztálynak ellenálljon?
– Oh, kérem alássan, szólt ravaszul mosolyogva Pilinkó. Hát kik bujtogatták volna? A zsidók tették. A zsidó korcsmárosok! Ezek a jebuzeusok! Varas békát sütöttek nyárson, azt dugták a boros hordóba, hogy a nép dühös legyen tőle. Én magam meglestem a pinczeablakon keresztül.
Erre aztán rázúgott az egész coetus.
– Valljuk meg az igazat, hogy… dadogott közbe biró uram; de Pilinkó hátrarántá a szüre gallérjánál fogva. «Ne valljon kend már semmit! gyerünk vissza!»
Ilyenformán minden ember szépen tisztára mosta magát a «Jordán» vizében, s aztán sietett, kiki a hintaját, szekerét felkeresni.
– Aztán az Emmácskámat ott ne felejtse megint, tisztelendő úr! kiálta Sára asszony a szekérre kapó Horkázi után.
Rézkuthy úr és Bakala ezúttal egy kocsiba kerültek.
– Spectabilis – mondá Peti – aztán azt az egy aranyat nem hagyom ám a zsebében, a mi nekem dukál.
– Neked? Miért?
– A testamentomcsinálásért. Azt gondolja, ingyen körmöltem azt?
– Hát megadom neked azt az aranyat. De az alatt a föltétel alatt, hogy nem beszélsz az egész testamentomcsinálásról senkinek.
– Akkor inkább nem kell az arany.
Szépen átestek a hivatalos dolgon; meg lett a nyílhuzás, a jobbágyok meg voltak elégedve a rájuk esett osztályrészszel, nagy hirtelen felhányták a határdombot, s betakarták szép zöld pázsitkoczkákkal, megdicsértek minden embert, utoljára még a mérnököt is, ennek a nagy munkának a végrehajtásáért. Jancsi nyalábra szedte a mérőlánczot.
Horkázi úr, másodszori visszaérkezése óta olyan jól megfogadta Sára asszony parancsolatját, hogy az Emmácskának a keze csuklyóját egy pillanatra sem bocsátá ki zsiros markából, mintha meg akarná őt áldozni, a hogy a hajdani táltosok tették a véráldozatnál.
Mikor aztán már a jegyzőkönyvek alá lettek irva, ostyás pecséttel a keresztül vont zsinórok lenyomatva, a határdomb lepázsitozva, Horkázi úr előállt az ünnepélyes áldást szózat alakjában elmondani.
Olyan nyelven beszélt, a mit senki sem értett meg. Az egyik kezében szorította a barkóczabotot, a másikban az Emmácska kezét, s hol az egyiket, hol a másikat emelgette magasra szónoki felmagasztaltságban. Végre ezt az érthető szózatot intézte a sűrű sokasághoz:
– Valamintségesen ükeink, a midőn egy határdombot felavatának, azt szokták kérdezni, ki légyen a jelen való csivadék közül, a kinek legjobb az emlékezete? azonképen kérdezem én is titőletek, ki itt az a siheder, a kinek az emlékezete olyan, mint a mázos csupor, hogy semmi ki nem foly belőle?
Mind azt sivították, hogy a «Jancsi! a Jancsi!»
Az Emmácska Jancsiját tuszkolták előre.
A fiú csak a vállát vonogatta, az arcza elsápadt.
Szép kitüntetés volt, hogy száz siheder közül őt ismerték el a legjobb tanulónak.
De még szebb lett a következése.
– No hát, fiam János, hogy késő vénségedig emlékezetedben maradjon ez a mai ünnepélyes határjárás, hajdukáplár huzzon rá tizenkettőt azzal a mogyoróhájjal.
A szegény Jancsinak a mai bokros érdemeiért ez ugyan szép megjutalmaztatás!
Emmácska haragba jött s oda akart rohanni hozzá. De Horkázi úr visszatartóztatta.
– Hagyja azt, Emmácskám. Ez csak kitüntetés a Jancsi számára. A régi spártaiaknál a legderekabb fiunak azt tarták, a ki legtöbb botot ki tudott állni. Őseink is mindig így cselekedének. A Jancsi ma új ruhát kapott, azt is fel kell szentelni.
Két hajdu meg akarta fogni a Jancsit kétfelől, de ő széttaszigálta őket maga mellől, s önként odafeküdt a határdombra.
Most aztán Emma, hogy nem szabadulhatott a mentora körme közül, azt kiáltá oda pajtásának:
– Aztán, Jancsi, ne sirj!
– Úgy sem teszem.
A pandurkáplár pedig jött a mogyoróval. Mégis hozott hát a jó sors valakit, a kin a rossz kedvét lehűtse. Megtette, a mit tud.
Csakhogy az a megátalkodott suhancz nem akart megfelelni annak a kivánságnak, hogy minden ütés után feljajduljon: beleharapott a karjába, vérig harapta s egy jajszót ki nem ejtett. Ez pedig fölöttébb boszantó a botkezelőre nézve.
A tizenkettedik ütés is elhangzott, csak úgy magában.
– No, hogy még jobban ráemlékezzél! kiálta a hajdukáplár, s egy nagyot suhintva a pálczával, teljes tudományával sózott oda egy tizenharmadikat az események élő tanujára, a mitől az végre fájdalmasan felordított, s lefordult a határdombról.
Hanem ezzel aztán az Emmácska kisasszonyságának is vége szakadt, nem sejtett erővel ragadta ki a kezét Horkázi markából s odarohanva a pandurkáplárhoz, kirántá annak az ökléből a mogyorópálczát, s ezzel a szóval: «no, hogy te is ráemlékezzél, hát nesze!» olyat vágott neki a fején keresztül, hogy a bot ketté tört, s a hajdu meg is fogja azt emlegetni, mert az egyik szeme kancsal marad örökre ettől az ütéstől.
Azzal aztán odafutott a Jancsihoz az Emmácska s az egész népség és uri társaság láttára felemelte őt a földről, s a selyemkendőjével törölgeté meg annak a könytől és portól piszkos ábrázatját.
Biz ettől a jelenettől nem igen épült a néző sereg! Furcsa kisasszony az a Tanussyék Emmája! «Legény biz az! akárki mit mond!» bizonyoztak a menyecskék. «Meg lehet azt arról tudni, hogy mikor asszony üt bottal, vagy hajít kővel, mindig egyenesen üt és dob: ha férfi teszi, mindig rézsut vág és górig!»
– No ennek a kisasszonynak ugyan szép nevelést adtunk, páterkám! Incselkedék Bakala Peti Horkázi urral. (A mi annál nagyobb rosszalkodás volt tőle, mivel hogy ő neki már Sára asszony elmondá a titkolt igazságot.)
Ilyenkor aztán a táltosok czikoriája, mikor nem tudott valamire megfelni, rendesen valami archæologico-philologiai dissertatio morotvái közé huzta be magát, mint a köcsmei sárkány, a hová senki sem mert utána menni.
– Lobog benne a hajdani őrpaták vére, ezek voltak a mi ősanyáink, amazonok. A nevük nem is barbár görög szótól származik: «a–mazon». (Nincs keblük!) Nagyon is volt: kebeldus hölgyek voltak, hanem e magyar szótól: «ám asszony!» Az ősmagyarok őrpatáknak nevezik őket, «Pata» annyit tesz, mint «mama». «Tata», «Pata» = apa, anya. Most is virágzó városok. Az «őr» pedig annyit jelent, hogy «erő» – «eur». Hét szó van a magyarban (szent hetes szám!) a hol a magánhangzó az «r» betüvel párosulva valami rejtett hatalmat jelent: «ár, – ér, – ir, – ór, – ur, – őr, – ür». Az «őr»-től származik az «ördög».
Nagyon megmagyarázta volna ezt a tudós férfiú, ha Bakala Peti nem figyelmezteti rá, hogy siessen a csézához, mert az Emmácska már felkapott a kocsis-ülésbe, a Jancsit maga mellé ültette s mindjárt itt hagyja a kegyes mentorát, s akkor aztán felülhet a hét hatalmas syllabára s azon nyargalhat haza.
Hogy ezt a legutolsó casust senki sem fogja elmondani otthon a kastélyban Sára asszonynak, arra nem kellett valami nagy összeesküvés. Ez természetes dolog. Majd csak holnap fogja megtudni a tekintetes asszony, a mikor per cselédszoba és konyha, Dorkó nénőn keresztül felszivárog a hir hozzá. Nagy dérdur fog következni ebből, a mi különben is rendes állapot a nagy vendégségre következő napon, mikor a gondos háziasszony összesepreti a sok tányér- és üvegcserepet (a miket a vendég urak összetörtek; ez hozzá tartozik a jó kedvhez), a míg az ezüstöt számbaveszi s a hiányzó kanalak miatt criminalis inquisitiót tart. Ilyenkor egy-két hátbaütéssel, kiosztott pofonnal több már számba se jön. Ha ebből az Emmácskának is jut majd, hát hiszen attól hullatja el a gyerek a csikófogait.
Magát a bekövetkezett vendégséget hagyjuk megörökítetlen. Végig enni is nagy sor azt, hát még leirni! Ha csak valaki a Horkázi úr toastjaira nem kiváncsi?
Az ebédnél csupa férfitársaság volt; a meghívott uraságok hölgyei csak délután fognak érkezni, az ozsonnához, aztán majd itt maradnak vacsorára és tánczvigalomra, hoznak magukkal tánczos fiatalságot is. Nehányan (a legelőkelőbbek) levélben mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek, betegek, a mi Sára asszonynak sehogy sem ment a fejébe, hogy lehet valakinek levelet irni, a ki beteg s a ki képes levelet irni, hogy nem képes az kocsira ülni és ide jönni? hisz a kocsit négy ló huzza, a tollat meg magának kell az embernek tolni, mint a talyigát.
Az ebédnél már a legujabb franczia divat szerint volt öltözve Sára asszony, a Moniteur de Dames szerint, s mindenkinek elpanaszolta, hogy milyen alkalmatlanok ezek a lelógó leffentyüs ruhaujjak; minden kés, villa beleakad a csipkéikbe, hanem a kivágott derék igen jeles találmány!
Az Emmácskának a mamája és a tudós nevelője között kellett ülni. Azok dirigálták ketten kétfelől, hogy üljön egyenesen, hogy ne rakja fel a karjait az asztalra, hogy ne lógázza a lábait, meg hogy különösen ne tegye azt, hogy a két térdét az asztalnak feszítve, a székét a két hátulsó lábán tánczoltatva hátradöntse magát. És a mellett agyonkinálták mindenféle édességgel.
A gyermek pedig durczás volt és senkinek semmiféle hozzá intézett szavára nem ügyelt.
Sára asszony átsugdosott a szomszédaihoz, hogy az Emmácskának ma ebéd után le kell tenni a vendég urak előtt az examentet, hát azért olyan peczkes.
Sára asszony feltette a fejében, hogy ma minden áron megexamentezteti az Emmácskát. Ilyen tekintélyes gyülekezet nem egyhamar kerül itten össze. Azt pedig a legtermészetesebbnek találta, hogy ha már exament, hát annak legjobb idő az ebéd utáni óra. Hiszen minden ember akkor lesz legbeszédesebb, s akkor ért mindenhez. Az urakra nézve is ez a legalkalmasabb idő, az ejtőzés órája, a mikor még nem egészséges dolog a kártyához leülni; majd ott a nagy pipázóteremben milyen kényelmesen éldelhetik az Emmácska tudományát a jó kospallagi füstje s a fekete kávé között.
Ez a módja a rigorozálásnak Horkázi úr tetszését is megnyerte. A vendégség utáni rózsaszinű hangulatban elvész a kritikai savanyuság a hallgatók kebléből; könnyű lesz a szemfényvesztés.
A mint tehát az uraságok felkeltek az asztal mellől, a czigányokat elbocsátották, hogy ők is menjenek ebédelni, az egész társaság áttakarodott a pipázóba, egymással mókázva és csintalanul dévánkodva.
Az Emmácskát bizony úgy kellett a mamának, meg Horkázi urnak két könyökénél fogva behurczolni a nagy előadásra.
Szemben az ablakkal volt felállítva a háromlábú támlányra a nagy fekete tábla, az Emmácska tudományos kirándulásaihoz alkalmas terepül. Az elé nagy kényszeredetten oda állt a gyermek. Mint valami gonosztevő, a fejét lesunyva, a szemeivel a félig lesütött pillákon keresztül sandalogva, a kezei tíz újjával az öve szalagbojtját morzsolgatva; néha-néha ugyan azt a fogai közé dugva.
– No, csak ne féljen semmit! Bátorság, Emmácskám. Bíztatá őt a tudós oktató. Ide nézzen az én szemembe. Hát ki volt a magyaroknak az első ősapja?
– A Herkó páter, mormogá a fogai közül az Emma.
– Dehogy az volt. Az másutt jön elő. Attila volt. Nagyon helyesen van. Úgy Emmácskám. Az Attila volt az. S mi volt az az Attila?
A gyerek felhuzta a vállait és csalfán mosolygott.
– No mondja bátran. Az Attila.
– «Az Attila.»
– Volt az ősmagyaroknak.
– «Volt az ősmagyaroknak.»
– No! Micsodája. Ne szégyelje! Mondja ki bátran.
– Zsinóros dolmánya! süté ki az Emma.
Erre ugyan nagy tetszészaj támadt az auditoriumban.
– Jaj, maga kis hamis, évelődék a tudós oktató úr, hol jár az eszecskéje? Nem arról az öltönyről van szó, a mit a papa visel; az is attila ugyan; no, mi az, a mi nagyot pattan, a mivel a kocsis a lovakat hajtja? no?
– «Ostor»; nyögé ki a gyermek nagy nehezen.
– Igen jól van! Kitünően van! Attila volt az «Isten ostora!» S mit hagyott mi ránk az Attila ősapánk?
– Az ostort.
– No azt is. De még azon kivül? Hadur…
–… Hadur…
–…nak.
–…nak.
–… győzhetlen pallosát. («losát.») Nagyon jól van! Igen helyesen van. Most lássunk valamit a szyttya irásból. Az Emmácska tökéletesen érti őseink irását, a hogy az a csiki rovatosban megőriztetett. No Emmácskám, fogja a kezecskéjébe ezt a fehérezőt (értsd «krétát»), irja le arra a táblára az én nevemet. No! ne féljen semmit, nem nézek oda; háttal fordulok magának. No! Fogjon csak hozzá szépen.
Az Emmácska szégyenlősen takarta el a kebelkendőjével a táblát, hogy ne lássák, mit ir; a tudós mester dictálta betünként.
– No! H, O, R, Hor… K, Á, Z, I, Horkázi. Megvan?
– Meg. Dörmögé az Emma s letakarta a kendőt a tábláról.
Oda volt pedig irva, de se nem hunnus, se szyttya betükkel, hanem szép római irásjegyekkel ez a név:
«ASINUS.»
De már erre olyan freneticus hahota támadt a pipatoriumban, hogy a vendég urak egymás ölébe dűltek ájuldozva s elkezdtek tapsolni. A mint aztán e nagy tetszésnyilvánításra maga Horkázi úr is hátratekintett s megpillantá ezt a nevet a táblán, a mely ugyan egy igen tiszteletre méltó s nagy kiterjedésű családnak a neve, de a melyhez mégis senki sem akar rokonsági összeköttetésekben állani: csak tátva maradt a szája elszörnyedésében.
– Árulás! ordítá comicus dühvel. Árulás van ebben!
– Micsoda árulás? szólt oda Bakala Peti, hisz minden ember tudja ezt már régen!
S hogy erre az urak még jobban elkezdtek kaczagni és tapsolni, a felgerjedt táltos utód «vérbulcsut» esküdve az áruló fejére, rohant ki a pipázóból.
Csak Sára asszony maga nem értette meg, hogy mi itt az igazi tréfa? Ő csak azt látta, hogy az Emmácska valósággal oda kanyarított a táblára valami ákombákot; s a tapsokból kiveheté, hogy az a társaság tetszését nagyon megnyerte. Hát ő is örvendett az örvendezőkkel s kaczagókkal. Sőt azt tette, hogy odarohant az Emmácskájához s összecsókolgatva, agyon ölelgetve a kedves magzatját, még arra az egyre kérte, hogy irja oda már most a saját nevét is.
Emmácska rábólintott. Megteszi.
Hanem elébb le akarta törülni azt a másikat.
– «Ez» alá nem irom a magam nevét.
– Azt nem hagyom letörülni.
– No hát akkor megfordítom a táblát.
Bakala Peti akart segíteni, nem engedte. Elbirja ő maga is azt a nehéz táblát.