Aztán fogta a krétát s bátor, határozott vonásokkal odafirkantá gyorskezüen:
«Emmanuel.»
Még egy nagy, kacskaringós farkat is kanyarított a név körül, s aztán széttekintett büszkén, daczosan az egész társaságon, s azzal földhöz vágva a krétát, ott hagyta a tisztelt gyülekezetet.
– Bálványom! súgá Decebál a felesége fülébe, siess újra öltözni, mindjárt jönnek az urasszonyok. (Meg volt rettenve, hogy ha valaki a vendég urak közül fenhangon találja elolvasni a táblára irt nevet, akkor egyszerre kiesik a világ feneke!)
Ez a thema azonban képes volt más irányba ragadni Sára asszony figyelmét. Öltözni! Harmadszor öltözni a mai napra. Ez volt az ő gyönyörűsége. (A lakodalma napján négyszer öltözött estétől kivirradtig.) Fölkelt a helyéről, diadalmasan mutatva a leirt névre s a jobbján ülő alispánhoz dicsekedő szót intézve: «no ugye? milyen szépen leirta az én Emmácskám a nevét! Még milyen nagy farkat is kanyarított utána!» A mihez az alispán nagyon furcsa képet csinált.
Azzal magára hagyta az urakat a kecses háziasszony, öltözőszobájáig kisértetve Bakali Peti által s útközben utasításokat véve tőle, melyik coiffure fog illeni a következő toillettehez?
A szobából kirohant gyermek után senki sem kérdezősködött.
Az, miután megtette a huszárvágást, lesietett a kertbe, s bevette magát a tüzhalom szőlőlugasába, ott a sűrű levélfal mögött elbujt. Csak egyfelé volt nyitva előtte a lugas, ezen a nyiláson át végig láthatott az egész rónán, a mit nagy távolból felemelkedő kék hegyormok rekesztenek be. A halomra feltűzött mérnöki pózna kétfelé vágja a délibábos képet.
Úgy szeretett volna innen elfutni!
Csak tudná, hová? Merre? Meddig?
Hiába van a láncz aranyból, csak láncz az azért! Egész lelke érezte ezt a bilincset.
Szivét megnevezhetlen vágyak hevíték, s ellenségének tekintett mindenkit, a ki azoknak útjában áll. Álmodott egy olyan világról, a minek mind az ellentéte, a mi őt itt körülveszi. Ettől pedig meg volt csömörölve.
Hisz a természeti ösztön parancsolja, hogy ha valakit a vizbe akarnak fojtani, minden erejével küzdjön a megszabadulásáért; s nem hasonló, de még nagyobb érzés-e az, ha egy szellem küzd az ellen, hogy megfojtsák?
Nem szeretett senkit! Ez még nem olyan nehéz szó, mint az a másik: nem becsült senkit. Megitélte az apját és az anyját. Hisz azok soha sem is titkolták előtte a saját hibáikat; hát még egymáséit?
Ennél a háznál mindenkinek volt valami bolondsága, a mit aztán kiki arra használt, hogy mikor a rosszaságát szemére vetik, a bolondságával védelmezze magát. Régóta jegyzi ő ezt már.
A mai nap csordultig tölté a poharat.
Először látta azokat az ismerős nagy embereket lélektelenül elfutni egy gyülevész elől, a kikben, ha semmit mást, a hősi bátorságot bámulta eddigelé. Bámulta dicsekedő nagy beszédeikből. Ha azokat hallgatta valaki, azt hitte, a fél világot fogja meghódítani. Aztán elég volt neki hét falu paraszt népe. Még az apja is! Hogy mutatta két fejedelem nevét: Thonuzóbáét és Decebálét, a hátán!
Azután végig hallgatta ennek a felgerjedt, haragra lobbant, ismeretlen (eddig alvó) szörnyetegnek a jajkiáltását, a jobbágynépét, a hogy elpanaszolták, keresetlen szavakban száz meg száz év óta hegyekké nőtt méltatlanságaikat, a jobbágyot hozzákötötték a röghöz, s most azután megmozdult a rög s urainak fejéhez röpült.
Akkor aztán egy bölcs, igazságos ember szólt hozzájuk, szivből és észből. Olyan volt az, mint mikor a napsugár szétoszlatja a ködöt. Egy új, boldogabb kor paradicsomába engedte őket betekinteni. A durva parasztnép bárdolatlan elméje megértette e képet, hát azé a gyermeké ne értette volna-e meg?
Aztán milyen nagy hatalma van a szellemnek a durva erő felett!
Ime egyetlen egy embernek a szava visszatérítette az útjából azt a forgószelet, a mit fegyveres csapatok meg nem állítottak volna.
A tudomány, az ész közibe lépett a csatára felállított hadseregeknek s elintézte a százados perpatvart egy czirkalommal.
S aztán mikor minden embernek a szive tele volt örömmel, akkor ez örömnap emlékére emelt halmon megkinoztak egy paraszt gyermeket.
Miért?
Azért, mert paraszt, azért, mert gyermek.
Vagy azért, mert legjobb tanuló, vagy azért, mert ő szereti?
Oh, ha azzal a bottal, a mi az ütésben kettétörött, mind valamennyinek adhatott volna egy ütést, a ki ott nevetésre húzta szét a pofáját.
S még az ősi szokásokra hivatkoztak, még a hagyományos ceremonia szinét adták a meggyalázó kínzásnak!
Hát aztán mit csináltak?
Ettek, ittak, áldomásoztak. Olyan emberek, a kik egymást, mikor a másik távol van, nyiltan szidják, rágalmazzák, most hogy köszöntik fel kilocscsanó pohárral, s danolják, hogy éljen a barátság.
Mindenki hazudik mindenkinek.
Az ő gyermeki ajkán meg nem jelent a hazugság soha. Inkább meghagyta magát veretni, mint hogy valamit eltagadjon, a mit tett, s soha semmi fogsággal, koplaltatással rá nem birhatta senki, hogy egy jó szót mondjon annak, a kit szivében nem szeret, – és ezek a nagy hatalmas emberek hogy nyalják egymást! Mintha nemesi mentékbe öltöztetett inasok volnának. A korhelyt lángésznek, a pimaszt characternek, a tékozlót nagylelkünek nevezik; a ki jó kártyás, azt nimbus veszi körül. Dicsérik egymásnak a latorságait s dicsekesznek a magukéval.
A legvisszataszítóbb látvány volt előtte a saját apjának a mai magaviselete, az asztalnál.
Szemközt ült vele Rézkuthy úr, a homo regius.
És az a Tanussy Decebál, a ki a hősök, a hadvezetők mintaképe, hogy magasztalja Rézkuthy urnak a haza és közügyek körül szerzett érdemeit! hogy iparkodik neki kedvében járni. Részvevő méltatlankodással kérdezősködik nála a multkori szörnyű megbántás részletei felől: mintha nem ő tudná azokat legjobban. Nagyon helyesli, hogy a királyi biztos úr olyan szigoruan veszi a vizsgálatot, mert az a sértés nagy megtorlást érdemel! S még aztán azt is megkérdezte tőle, hogy nem került-e meg ő nagyságának az akkor gonoszul elrabolt Lipótrendje szalagostul? Hogy nem! Ez mégis szörnyűség!
Pedig hisz az a Lipótrend ott van Sára asszony szekrényében; az apa maga hozta azt haza, az ő markában maradt az.
Ennek a historiáját elbeszélte Bakala Peti Sára asszonynak, Sára asszony, szokás szerint, Dorkó nénőnek, Dorkó nénő meg aztán rendes módon az ő Emmácskájának.
És a «fiunak» hallgatni kellett, hogy az apja micsoda képmutatással faggatja e bűntett adatai felett a megkárosultat, s segít annak szidni a tett elkövetőjét.
Oh, mint szeretett volna vissza születni ebből a világból!
Egyszerre nagy bömbölés riasztá fel. Mintha az ó-testamentumi behemóth szabadult volna el, olyan ordítástól zengett fel a liget. Horkázy úr tört a bokrokon keresztül, egész falka, délutáni siestáját tartó gyöngytyuksereget verve föl maga előtt.
– Hol van az a paczinacziták ivadéka? Hol vagy te dobrocz ördög? Nem láttátok azt a Jancsi kölyket? Hadd vágom ketté, mint őseink az áldozat-kutyát, egy kardcsapással! Hol vagy te pribék? te locsperdi! te himpellér! te kákompilli! mozsárban törni való áruló!
Ezt a Jancsit keresi halálra.
Emma könnyen kitalálhatta a haragjának az okát.
A mint a mérges haruspex tovább csörtetett a bokrokon keresztül, saját lármájával figyelmeztetve az űzött vadat, nemsokára előkerült az a bokrok közül, csakugyan ott volt elrejtőzve egy szénaboglyában. Meglátta a tűzdombon Emma piros ruháját s odasietett hozzá.
– No te szép dolgot csináltál odafenn! mondá Emmának.
– Mit? Azzal, hogy leirtam az igazi nevét?
– Azzal bizony. Mikor leirtad azt a szót a táblára, én onnan néztem a benyiló-ajtóból, mintha csak a tüzes mennykő csapott volna le a sarkamban! No most vesd el magad Jancsi! Tudtam, hogy egyszerre kitalálja, ki tanított meg téged erre a szép tudományra. Most már nekem aztán ennél a háznál nincs több maradásom.
– Magam is azt hiszem, mondá a bajtársa.
– Külömben sem maradnék én itten, ha tejben, vajban fürösztenének is, a mai megcsufolás után. Megvertek gyalázatosan, mint egy tolvajt, az egész nép láttára. Én innen elbujdosom.
– Nagyon jól teszed. És hová fogsz menni?
– Elmegyek Debreczenbe a collegiumba. Leszek mendikás. Koplalok, a mennyi belém fér; de több kezet nem csókolok ez Isten világán senkinek!
– Derék fiú vagy!
Ezt a ruhát sem viszem ám magammal, ne gondold. Szép új ruhával ajándékoztak meg a mai dicső napra, s aztán felszentelték rajtam. Nem! ennek az emlékezetét nem hordom magamon. Itt hagyom nekik! oda teszem le a küszöbre.
– Nem azt teszed vele, hanem nekem adod. Majd én veszem azt fel.
– Azt, hogy meghalt már Emma kisasszony, el is van temetve szépen. Azután, hogy te elfutottál, utánad a táltos; én még az anyám kivánatára a magam nevét is felirtam a tábla utolsó oldalára.
– Micsoda nevet?
– Azt, hogy «Emmanuel!»
– Hüh! Hisz az olyan, mintha a puskaporos hordóba dugtad volna az égő gyertyát. Mi lett belőle?
– Még semmi sem. Az anyám előtt még titok, a mit a betük rejtenek. Az apám vállat vont, de nagyon meg volt döbbenve, sietett az anyámat az öltözőbe elküldeni. Most ez holnapig abban marad. Senki sem beszél az én hires examenemről semmit. Már kezdenek megérkezni a vendéghölgyek és ugrifüles gavallérok, az urak leülnek kártyázni, egy banda vándorkomédiás fogja magát produkálni a szinházteremben, azután a tánczteremben hozzáfognak a dáridóhoz, az eltart kivilágos kivirradtig; reggelre minden cseléd holtrészeg lesz, uri és női vendégsereg aludni megy; az anyám ilyenkor nem törődik velem, a redőnyöket lezárják, csak délben ébred fel; olyankor haragos, fejfájós, senkit sem enged szóhoz jutni, s mikor aztán úgy délután rákerűl a sor az Emmácskára, hol jár már az akkor?
– Barátom! Mit gondolsz? El akarsz szökni a szülőidtől?
– El én! Akárhová. Mindegy. Ne is mondj ellene. Látod én sem marasztaltalak egy szóval sem, hogy ne menj el, tűrd el azt a kis verést, a mit kaptál s a mit még kapni fogsz. Nem fáj az a parasztnak! Lásd, milyen jó dunnás ágyban alszol itthon! Úgy-e Debreczenben a kollégiumban nem vetnek a mendikások számára tollas ágyat?
– Nem bizony, hanem télen ott alusznak a kályhalyukban, nyáron meg a kapu alatt sorban egymás mellett hatvanan, kiki ráfekszik az egyik fülére s a másikkal meg betakaródzik.
– Hahaha! És nem vakargatja a Dorkó asszony a lábacskáit, hogy jobban elaludjék?
– Nem bizony, hanem mikor legjobban aluszik a mendikás s az öreg diákja megszomjazik a «patriában», lejön, felrugdossa az álmából: «Itass meg skalapcza!»
– Hahaha! «Skalapcza!» Így híjják a mendikást! Hát nem «Emmácskám, Tubácskám, egyél még angyalkám! marczafánk, piskóta, szopóka-nyalóka, miből kell?»
– Hehehe! A bizony «semper leves» egy tányérral mindennap; meg egy «pikó» hozzá. Aztán az a boldogabb, a ki valami csínyt tehet vele, s ha panaszra megy miatta, megtépik a haját. Hanem van esze a mendikásnak, olyan kurtára nyirja le, hogy körömmel sem lehet belécsípni.
– Jaj, de derék! Úgy-e te is olyan símára fogod lenyirni az én hajamat?
– Hűh! Én? ezt a hajat?
– No, hát nem nyirod. Majd lenyirom én magam. Ha grádicsos lesz, annál jobban illik az a mendikás fejének.
– Ezt a gyönyörű hosszú hajat.
– Az ám. Ezt a kisasszonynak való hajfonadékot. Majd odafektetem szépen az ágyamba, a vánkosomra, a piros rokolyám mellé. Itt nyugszik az Emma kisasszony, legyen neki könnyű a föld.
– Jaj, ne tréfálj!
– Mikor mondom!
– Ne tedd azt, barátom. Én nekem, akárhová hányódom, vetődöm, egyforma a sorsom. Nem vesztek el semmit. Legfeljebb éhezni, fázni fogok; ezt pedig megszokom. De te mennyit hagysz itt!
– Kevesebbet, mint a mennyit kapni akarok. Itt akarom hagyni ezt az énemet, a kit utálok, s fel akarom találni azt a másik magamat, a kit szeretnék becsűlni! Ne feleselj velem, mert hátba ütlek, s abból megtudod, hogy igazi mendikás társad vagyok.
Az elébbeni ordítozás megint közelebb jött.
A Jancsi futni akart előle.
– Maradj, te gyáva! riadt rá a pajtása.
– No, Emma.
– Ne híjj engem Emmának. «Manó» a nevem mától.
– Ha meglát itt bennünket.
– Hát lásson meg. Jőjjön ide.
(A lugasban voltak jó hosszú tölgyfahusángok.)
– Hogy híják a mendikások az ilyen nagy botot?
– «Gerundium.»
– No, hát felkapunk két gerundiumot, s aztán majd meglássuk, hogy nem ér-e többet két mendikás egy vaskalaposnál?
És bizonyára jól járt Horkázi úr, hogy a fátum beleelegyedett a tragoediájába, mert ez a két vásott siheder még csúffá tette volna. De hát vigyáz Ormuzd a maga amsaspandjaira.
– Hohó, táltos atyám! kiabált az ambitusról két tenyeréből szótülköt csinálva Bakala Peti. – Áll a ferbli!
S ez a szó rögtön félretérítette a parabolájából a neki lódult üstököst. Hajh, a ferbliasztal, az az éltető nap, melyhez visszatérnek a világűrben bolyongó égi testek.
Azzal hóna alá csapva a barkócza botját, eldörmögé magában az utolsó szittya áldást.
– Hiszen téged majd megkaplak én előbb-utóbb. – Hány sántával? kiáltá vissza a hivogatónak.
– Öttel!
– Ez volt a szent szám az őskazaroknál!
Azzal sietett diadalai mezejét elérni.
Az öt sántás ferbli az ő dogmájának sarkpontját képezte, még pedig, hogy a makkfelső a preferentiás sánta, a ki még a forhand ellenében is «visz».
Hajh, sok szép van ebben az ősi vallásban, ha azt az ember kitanulta.
Néha az egész esztendei fizetése ráment egy ilyen áldozatra a derék táltosnak.
Siessünk az áldozathoz, ne epedjenek a hívek.
A két gyermek magára maradhatott, tovább főzni az általános megszökés tervét, a míg az urak és asszonyságok vígan mulatoznak a kastélyban, hajdúk és parasztok még vígabban.
Ők mind a hárman unokatestvérek, Ponthay grófok; a két elsőbbi unokaöcscsce, a harmadik pedig – fia a Grand Mogulnak. Ez meg Ponthay Adalbert gróf.
Igy szokták ők egymást nevezni maguk között.
«Don Juan»: ez Ponthay Szaniszló. Igy nevezik, s ő maga sem bánja, kora fiatalsága óta a gyöngédebb nemnél kivívott diadalai alapján.
«Elszler Fanfan» aként tett szert erre a historico-artisticai névre, hogy a hirhedett tánczművésznőt minden európai és amerikai utjában, fanaticus (vagy azon kor calembourgja szerint «fannitikus») buzgalommal követte, félvagyonát elköltötte imádatának manifestatiójában; soha annyira nem vitte, hogy csak egyszer is beszéljen vele, hanem azt tette, hogy megvesztegeté a vendéglősöket, a kiknél a diva szállva volt, s mikor az egy várossal odább költözött, ő még egy napig ott maradt, hogy abban az ágyban hálhasson este, a melyből az istennő reggel fölkelt, ezért ragadt rá az «Elszler Fanfan» név, különben Waldemár a neve.
A harmadik a kis «Gil Blas.» Igazi nevén Lipót. Ez még csak tizenhat esztendős, de azért bír mind a két nagybátyjának az uralkodó hajlamaival, azoknak a bátorsága és rendelkezési alapja nélkűl. Azért e téren mindig csak akkor veszi észre, hogy elkésett, mikor már elkapták az orra elől.
Hogy magát Adalbert grófot miért híják Grand Mogulnak, azt nem sikerűlt kipuhatolnunk. Mert ő igen solid életet él. Nincs neki több két bevallott szeretőjénél: az egyiket Bécsben tartja, a másikat Pesten, s mind a kettőhöz hosszú évek óta kitartó hűséget tanúsít.
Igazság! – Még aztán a grófné is itt van a ponthaligeti kastélyban, annál meg a nyarat tölti, s ahhoz is igen hűséges.
Mikor szent Hubertus évadja elkövetkezik, akkor valamennyien összekerűlnek Ponthaligeten. Az előkelő világ ilyenkor mind vadászik. Adalbert gróf is otthagyja Tuhutum vármegyét egy időre. Különben is juristitium van, őszi törvényszünet, a megindított nagy felségárulási per pihen.
A ponthaligeti vadaskert pedig ilyenkor bő tért nyújt a vadászszenvedély kielégítésére. Ámbár nem számítható a legnagyobb hazai vadaskertek sorába, mert csak háromnegyedrész négyszög mérföld a területe, de azért olyan nagy benne a vadak bősége, hogy a vármegye által felbecsültetett kár, a mit a rőt és fekete vadak a jobbágyság szántóföldeiben tesznek, felmegy évről-évre negyven-ötvenezer forintra. Hogy ezt az összeget hajtja-e be valaki vagy sem? az bizony nagy kérdés, a mi különben a parasztra nézve mindegy.
Ma épen fáczánvadászat volt, a miben az öreg gróf nem szokott részt venni, ő csak a nagy vadakra puskázik. A hajtás nagyon rosszúl sikerűlt; a fáczánok strikeolni látszottak. A társaság rossz kedvvel szállingózott haza, kivéve az egy don Juant, őt soha sem hagyja el a humora.
– No, öregem, monda Adalbert grófnak, ma rendkivűli szerencsével dicsekedhetünk a vadászati expeditióban.
– Hogy-hogy?
– Hisz ma senkit sem srétezett meg közülünk Gil Blas öcsénk.
– Ti is mindig csak az én rovásomra tudtok nevetni, duzzogott Gil Blas.
Grand Mogul védelmére kelt a fiának.
– Lőjjön csak annyi szalonkát, mint a mennyit te lőttél életedben.
Ezen aztán megint nevetett a vadásztársaság.
– Dejsz azok drága szalonkák voltak! magyarázá Fanfan.
– Mi az? Mi az? tudakozódék Gil Blas.
– Csitt! vezényelt Adalbert gróf. Nem kell a gyermekeknek mindent megtudni.
A század harminczas éveiben «Szalonka» volt a műneve annak a madárnak, a mit most úgy hínak, hogy «tyúk» (a francziák).
Fanfan ingerkedve kötődött a fiatal öcscsel.
– Nézzétek, hogy irígykedik most Gil, hogy nem tud valamit, a mit mi már kitanultunk.
– Héj, sok pénzünkben van nekünk kettőnknek ez a szép tudomány! nevetett fel Don Juan, végig vetve magát vadászcsizmástul a bőrpamlagon.
– Mondjuk, hogy nekünk hármunknak, a ti kettőtök tudománya, döczczentett közbe Adalbert gróf.
– No, no! öreg, csak semmi hetvenkedés!
– Hát hányszor váltottalak ki benneteket a Clichyből, hein?
Fanfan erre trallalázni kezdett, Don Juan pedig egy franczia proverbet tudott rá alkalmazni.
– «Ha ti tudnátok, mennyit fáradok én ti veletek», mondá a kakas a cserebogaraknak, mikor egymásután lenyelegette őket.
Ezért aztán feldúzta az orrát a nagy Mogul, s otthagyta a vadász urakat.
Az atyafiságos viszonynak megértésére, a mi e rokonokat összeköti, szükséges megtudni, hogy Fanfan már birói zár alatt áll s Adalbert gróf a sequestri curatora, ő rangeirozza az unokaöcscsét, olyanformán, hogy mikor az teljesen talpra lesz állítva, hát akkor épen semmije sem marad. – A Don Juan már sokkal okosabban rendezte el a maga dolgát. Ő, a mióta nagykorúvá lett, s kezébe kapta az ősi birtokát, azonnal átadta azt a nagybátyjának, Adalbert grófnak, olyanformán, hogy az a jószágai rendes jövedelmét jóval meghaladó évi apanaget fizessen neki belőle holtig. Így ő biztosítva van élete végéig sokkal nagyobb úri kényelemről, mint a mennyire a birtokviszonya képesítené, ellenben a halála után a vagyona Adalbert gróf családjára marad és így ő neki épen úgy coelibatusban kell élni, mintha a maltai lovagok rendjébe állt volna be, mert halála után a gyermekei koldusok volnának.
Azt már mindenki tudja, hogy Ponthay Adalbert gróf nagy «szerző». Az unokaöcscsei pedig nagy «költők». Így vannak jól felosztva a szerepek egy rendezett úri családban.
Hanem a mi a külső arczjelleget illeti, azt ugyan senki sem mondaná, hogy ez a négy férfi egy és ugyanazon családfa sarjadéka, olyan csodamódon elütnek egymástól (azt az egy hitelesítő családi szemölcsöt kivéve).
Adalbert grófot már van szerencsénk arczképben bírni.
Fanfan alacsony termetű emberke, ki ezt a hiányosságát mindenféle mesterséges módokon igyekszik pótolni: olyan magas sarkú csizmát hord, hogy maga is mindig balletlépésben jár, fejét egyenesen emelve hordja; cilinderkalapja minden, valahol a világon viseltek között a legmagasabb s a kabátjának a vállai ki vannak tömve. Az arcza nem volna valami elrettentő; fehérpiros arczszín, nőiesen csücsörgő ajkak, finom orr, hozzá francziás bajusz és az alsó ajkat diszítő légyszakál; hosszú szempillák, a mik a szemeit árnyalják, mikor öntelt, tetszelgő, édeskés negéddel a befelé fordított körmeit nézegeti, mintha tudná, hogy a mint azokat a szempillákat felnyitja, azok a nagy, semmit nem mondó, zavaros szemek egyszerre elárúlják, hogy az a rengeteg nagy homlok, a mi rájuk következik, egy üres contignatió, a miben senki sem lakik. A hangjában pedig van valami, a mi szemrehányás akar lenni az egész világnak, hogy miért nem hódol ő neki minden ember, mikor ő azt megérdemelné?
Ő a legidősebb a három unokatestvér között; ő ugyan tagadja, de a kopaszodó fejtető ellene bizonyít.
A második, a Don Juan, határozottan nem szép, sem arczra, sem termetre.
A nyaka előre görbült, a mi termetének meghajlott állást ad, az egész arcza összenyomott, az álla kicsiny, a szája nem szép metszésű, az orra kosórrnak indúlt, a szemei aprók, pillái összehúzódtak, homloka alacsony, szemöldökei nem egyformák, a bajusza hasonlít a fókáéhoz. – És ő mégis Don Juan, a hódító, az ellenállhatatlan. A modorában van valami merész, mondhatni impertinens kifejezés, a mi a nőkre megbűvölőleg hat.
A kis öcscse, a Gil Blas, úgy szeretné ezt a valamit a bátyától eltanúlni. Ha az a lábát koszrogó lépésben vontatja maga után, ő is úgy lép, ha az kifelé fordítja a két könyökét, azt ő is utána csinálja, s a szójárásait mindegyre eltanúlja tőle. Csakhogy ez neki mind ferdén áll. Az arcza nem való rá, hogy egyátalában valami művészi alakító utánzásra kényszeríthető legyen. Nagy, előretörekvő álla sok akaratot fejez ki, vastag, telt ajkai élvezetvágyat árúlnak el, hanem a sápadt arcz, az ónkarikákba foglalt bámúló szemek, a ránczokba szaladó homlok a tehetséghiányra vallanak. Pedig a kis Gil Blasnak sok mindenre van hajlama és szenvedélye; csakhogy a mint valaminek az elérése nehezen megy, egyszerre beleun és abba hagyja, s akkor aztán kezd mást. Szeretne hegedűvirtuóz lenni, de úgy, hogy egyszerre Paganini legyen; szeretne nevezetes vadász lenni, de nem állja ki a fáradságot s fél a veszedelemtől; szeretne tudós férfiú lenni, de minden könyvnek csak az elejét olvassa el; szeretne lányokat meghódítani, de úgy találja, hogy ez még a hegedünél is nehezebb instrumentum.
Azért oraculum előtte az ő Don Juan bátyja.
Most még egy rokon érkezik, ez a mai vadászatról már elkésett; ezt «Albino»-nak híják egymás között. (Különben Adolf.) Azért, mert a haja, szempillája, pofaszakálla mind olyan kenderszőke, mint a kakerlakoké.
Az újon érkezővel mindenki kezet szorít, zajosan üdvözlik egymást. Ez igen beszédes fiatal ember. Ha felül valaki mellé a kocsiba reggel, a míg etetni meg nem állnak délben, mindig tartja az utitársát beszéddel.
Mikor Albino és Don Juan kezet szorítanak, az elébbi csodálkozva jegyzi meg: «ah! hát te már megint bajuszt viselsz?»
Don Juan negédesen tiltakozik:
– Farceur, va! Hát még mit nem tudsz?
– A te leborotvált arczod történetét igen.
– Csak nem fogod elmondani? (Ez azért volt, hogy daczból is elmondassék a történet.)
– De épen. Ez classicus egy történet volt.
– Mondd el! Mondd el! Mi az? Mi volt? sürgeté Gil Blas.
– Mikor Párisban járt a mult saison alatt Szani, oh, már Velenczében hallottam, a nagy Muki hozta el a hirét, az, a ki azt a spanyol tánczosnét elszöktette, s csak akkor tudta meg, hogy az nem leány, hanem fiú. Jól ismer téged a l’hombre clubból ott a Saint Honoré-utczában. – Hát tudjátok, hallottátok hírét a Quartier de Breda királynőjének, az endiablément szép Pelinettának, a ki a Closerie des Lilasban a pastourelle solójával olyan frenetikus diadalokat aratott.
– Mi az, mi az? – szerette volna tudni Gil Blas.
– Az a Pelinettának a pastourelle soloja? Hát az egyik lábának, a jobbiknak a hegyére állva, lejt előre, a másikat meg a balkarjára emeli fel, mint egy puskát, hogy a czipőjének a czafrangja az orrát éri.
– Ah! Mint egy puskát?
– Biz úgy. Sok szívet keresztűl lőtt ő ezzel a puskával. Hanem az utóbbi években egészen visszavonúlt diadalai harczmezejéről, miután három angol lordot, meg két orosz herczeget tökéletesen ruinált; s a rentéiből kezdett élni. Eljárt ugyan még a Mabillebe és a Closerie des Lilasba, hanem csak nézőnek; maga tettleges részt nem vett a chasse aux oursban. Azt mondták, senkije sincsen, semmi imádót sem fogad el; az a bizarr ideája van, hogy a márványhölgyet játszsza. Akkor vetődik oda a mi Don Juan bátyánk. Meghallja ezt a csodát, azt mondja a lyonoknak: no megálljatok, majd csinálok én egy tréfát. Azzal mit tesz? leborotválja símára az arczát, kerít valahonnan egy abbé jelmezt, felöltözik, mint egy novitius, a ki most jött ki a seminariumból. Aztán rosz társaságba keveredik, korhely czimborák közé. Azok elcsalják magukkal a Mabillebe; ő olyan helyen még soha sem volt. Szégyenkedik, elfordítja az arczát a bűnös világi örömök elől. De akárhová fordítja, mindenütt ugyanazon sardanapali látványnyal találkozik. Mikor egy csábító bajadér kaczér tekintetet vet rá, elpirul és lesüti a szemeit. Dehogy engedné magát rávenni, hogy leüljön ahhoz az asztalhoz, a hol ezek a hölgyek ülnek, meg hogy össze koczintson velük egy pezsgős poharat! ő, a ki soha bort nem ivott. Quod Deus avertat! Micsoda beszédeket kell itten hallani! Az ő szűz füleinek. Apage satanas! El is futna onnan, ha a czimborák nem fognák a palástját. De ő, mint Szent Antal a pusztában, állhatatos marad. Nem enged a sátánnak, bármilyen kísértő alakban jelenjen is meg előtte: erényes marad és ellenáll a pokol minden incselkedéseinek. Ez végre felingerli az archidiablesse Pelinetta becsvágyát. Ez ránézve valami inyenczség: egy neophita, egy seminariumból kikerűlt ártatlanság. Ez megérdemli a pályázatot. Az ellenállhatatlan tündér munkába veszi a köszörülhetetlen gyémántot. A mi Don Juanunk mindvégig remekül játszsza szerepét: engedi magát elcsábíttatni, mint ős ártatlanságot, végre elkövetkezik a solo pastourelle s e kegyelemdöfésre megdűl a kiszenvedett erény, s az ál-novitius áldozatul esik a pokolbeli csábnak.
Don Juan nevetve himbálta magát az amerikai karszékben. Waldemár fittyet vetett: «raffinált gonosztévő.» Gil Blas meg a száját törölgette utána.
Mindannyian egy véleményben voltak: csakugyan nagy kópé ez a Szaniszló. Ilyen kikeresett gonoszság még tán az igazi Don Juannak sem jutott eszébe.
Hja, biz azok víg napok ott Párisban! Kár, hogy nem kisérik az embert idáig is. Itthon unalmas az élet. Itt, ha az ember egy fehér személyhez közelít, mindjárt azt akarja, hogy vegye el. Miről beszélhet itt az ember? Szobaleányokról! – Ennek az úrhölgynek, meg amannak van-e szebb szobacziczusa! – A paraszt leányok itt ezen a vidéken nem szépek. Mind oly köpczösek, széles termetüek. A kertész leányok között sincs valamire való.
– Az ám! szólt bele dúzmadtan Gil Blas, a mama mind a legcsúfabb dajnákat válogatja ki, a kit a kastélyba fogad, félti tőlük az egyetlen fiát.
Erre a panaszszóra odafordult hozzá Szaniszló, s ravasz hunyorgással kérdezé:
– Hát neked, kis Gil Blas, nincs megint valami libapásztornéd in petto?
– Majd bolond vagyok, hogy megmondom! – Hogy azután megint úgy tégy velem, mint tavaly, hogy elkapd az orrom elől, a míg én rája várok.
– Ne félj semmit, kis Gil Blas. Ezúttal tisztelni fogom a házi gazdai jogokat, semmi gonosz szándékaim sincsenek. Feltárhatod előttem kebled titkait. Hátha valami üdvös tanácsadással szolgálhatnék tapasztalataim bő tárházából.
– Nem hiszek én neked. Nem tudod ki tőlem.
A többiek jót nevettek a naiv gyermeken.
– Hát, Gil Blas pajtás, szólt szivarra gyújtva Szaniszló, – hát a vad macska meg van-e még?
Erre a szóra csak elámult az úrfi.
– Hát ezt már kitől tudtad meg?
Ekkor aztán okosan akarta vinni a dolgát Gil Blas. Eltagadott mindent.
– Nem is tudom, hogy mi az a vadmacska. Hát mi az?
– Dehogy nem tudod. Ott a «Styx szigetén».
Gil Blas most már felpattant a helyéből.
– Hát azt már ki árulta el?
– Én bizony urát adhatom. Bécsben összekerűltem Hruszkay úrral, s ő a többiek között arról is informált, hogy itt azon a büdös tó szigetén van egy vadmacska, a ki után te lesbe szoktál állni. Neki meg a papa mondta. A nagymogul szeretné minden áron elpusztítani innen a környékből ezt a veszedelmes fenevadat.
Erre a szóra még az ajkai is elsápadtak az úrfinak, úgy megijedt. Don Juan pedig folytatá a tapasztalatai előadását.
– Nekem mindent elmondott a jó Hruszkay. A kis vadmacska mamája igen jó családból való asszonyság (külömben kisöprüzni való persona). Sokféle kalandon ment keresztűl. A mi megdicsőűlt, áldott emlékű nagyapánk is manifestálta a gyöngeségét iránta a ponthaligeti curia inscribáltatása által. No, azért nyugodt lehetsz, kis Gil, a vadmacska nem nagynénéd. Nekünk sem. Hanem a nagymogul kitalálta már a módját, hogy szabaduljon meg ez alkalmatlan ragadozó állat közellététől: a Tuhutum vármegye pacificatiójáért cserébe kieszközölte, hogy a «nagyságos» familia visszamehessen Bécsbe. S azok menni fognak, mihelyt az engedély-levelet megkapják. Az pedig már itt fülel a nagymogul secretairfiókjában, s csak alkalmat vár a kirepülésre.
– S akkor ők elmennek innen? kérdé a Gil Blas.
– Bizony, pajtás, a hogy én ismerem a külömbséget a szép császárváros és a Styx szigete között, alig hiszem, hogy csak egy napig is késlekedjenek a cserét megejteni.
Fölöttébb mulatságos volt elnézni, hogy görbűlnek Gil Blasnak az ajkszegletei lefelé erre a szóra, a nagy álla hogy rángatózik, s a szempillái hogy pislognak sebesen. Ez most mindjárt sírva fakad.
Kaczagtak is rajta nagy hahotával a vadászok.
– Hisz a kis Blasnk tökéletesen beteg! kiáltá fel a nagy kaczagás után Don Juan.
– Ejh, nem! Csak a fogzás van rajta! kötődik Fanfan.
Gil Blas ki akart szaladni mérgesen, de az Albino útját állta, visszahozta.
– Sacre bleu! Hát mire való ennyi doktor egy rakáson, ha ilyen betegségre nem tudna receptet?
– Gyere vissza, Gil, biztatá Fanfan, par les jarretiéres de ma déesse! Mi segíteni fogunk a bajodon.
– Csak te ülj le szépen, szólt leerőszakolva az ifjonczot egy karszékbe Don Juan, s engedd magadat megkopogtatni.
Azzal a fiú mellére téve a fülét (doktorok szokása szerint) elkezdett a mellére kopogtatni az ujja hegyével. Nos? Hát? Christine? Susane? Amelie? Jutka? Ancsa? Pas du tout? «Lisandra?» Ah! Mekkorát dobbant! Itt van a fájó rész. Tehát doctissimi collegæ! a mi patiensünk «Lisandra nostras»-ban laborál.
– Hahaha! nevetett Fanfan, az ellen pedig vannak medicamina in hortis. Ennek én leszek a doctora.
– Bocsánat, venerabilis collega. Te csak theoreticus vagy; az ordinarius én leszek.
– Igaz, ő a practikus orvos! pártolá Albino. Próbált sok vivisectiót.
– Tartsunk consiliumot!
– Fel a pápaszemekkel!
– Tehát kedves patiensünk, felelj meg a te doctoraidnak a kérdéseire minden tartózkodás nélkül, mert csak a tökéletes diagnosis után tudunk a bajodról ordinálni.
– A legmélyebb orvosi titoktartás mellett, köté ki az ifju patiens.
– Subintelligitur. Tehát legelőször is ird le nekünk, hogy milyen az a Lisandra nostras? De mindenek előtt azt gyónd meg, hogy hol kaptad ezt meg?
– Elmondom: hát legelőször is az vezetett rá, hogy meghallottam énekelni. Este későn volt, mondhatnám éjszaka. Nem volt az valami ismeretes nóta, csak olyan összevissza való trallázás, mintha valami madár énekelne, minden szöveg nélkül, hanem az a hang olyan szép volt, hogy engemet lecsalogatott a szobámból; még pedig, mivel már a kastélyban minden ajtó zárva volt, s nekem a tanítóm, a káplán úr szobáján keresztűl kellett volna kiszöknöm, s az aligha egyezett volna bele, hát az ablakon jöttem ki, a gobéa lugason mászva alá.
– Ah! Symptoma somnambulismi!
– Aztán mentem az éneklő hang után. Az elcsalogatott abba a csunya süppedékes bozótba. Egyszer aztán elhallgatott, rákezdtek a békák brekegni, a baglyok huhogni. Valami világosság tánczolt előttem a sömlyék felett. Eleinte azt hittem, hogy lámpás, csak azután vettem észre, hogy lidércz, bolygó tűz.
– Az bizony megteremhet azon a mephiticus helyen.
– Attól aztán a lábamba szállt a bátorságom, haza futottam azon az úton, a melyen jöttem, s reggelig nem tudtam aludni.
– Febris amantium. Ismerjük. Tovább.
– Másnap aztán alig vártam, hogy tanítómtól szabaduljak, fogtam a puskámat; azt hazudtam, hogy ott abban a bozótban egy hatalmas görényt fedeztem fel, a ki a fáczányokat, meg a pávákat pusztítja, azt keresem föl, s azzal beletörtettem az éjjel otthagyott csapába, aztán azon ráakadtam a Styx-szigetére, a minek a környékét egész életemben kerültem, utálatos volta miatt.
– És itt megláttad Lisandrát?
– De sokáig nem. Órákon át elólálkodtam ott a sziget körül, a bokrok közt sompolyogva, de soha más élő lelket nem fedeztem fel, mint azt a gólyapárt ott a kémény tetején. A házból soha semmi nesz nem hallatszott. A nagy ungok, békák ott bámultak rám a zöld posványból felütött fejeikkel, s úgy hittem, hogy engemet csufoltak az ümmögésükkel. Annyit kitanultam (a kőrisfákra felmászva), hogy annak a csunya vityillónak a kastély felé forduló oldalán van valami veranda forma, a mire mindenféle virágos folyondár van felfuttatva; előtte meg egy kis kert, a minek a szélessége egy lépés; az tele van ültetve virággal. A veranda ernyője alatt van valami mennyezetes nyoszolya, a mi szunyog-hálóval van bevonva. Az én tündérem bizonyosan abban szokott aludni.
– Helyes combinatio.
– De előttem soha sem ő, sem az anyja nem mutatta magát. Még a kémény fűstöléséből sem tudtam meg, hogy él-e ott valaki. Ezek az emberek nyáron bizonyosan soha sem esznek főttet, télen meg valószínüleg a füzfáikról levágott rőzsével tüzelnek. Hanem egyszer még is kitartottam addig a lesben, a míg az öreg asszonyt valahonnan visszatérni láttam. Batyut hozott a hátán, s az arcza be volt bugyolálva, meg nem tudnám mondani, hogy milyen volt? A hid felől jött, a mit nehány szál faderék képez, s a minek az utolsó darabja csapóhid módjára felhúzható. Mikor odaért, a hiuz visításához hasonló hangon kiáltotta el magát: «Lisandra!»
– Ekkor tudtad meg a tündérkének a nevét.
– Erre a szóra valami láthatatlan kéz leereszté a csapóhidat; az asszony bement a vityillóba s a hidat megint felhúzták. Azzal a ház megint olyan lett, mintha ki volna halva.
– Nem fogott gyanút az öreged ezekre a te cserkészeteidre?
– Dehogy nem. A káplánnak meg lett hagyva, hogy mindig kisérjen, nehogy a görény el találjon kapni. Nemsokára rájöttem, hogy én nappal úgy is hiába járok az én tündéremet felfedezni: ez is olyan, mint a Saturnus csillag, a kivel a káplán mindig biztat, hogy majd megmutatja; a telescopiumon meglátjuk a gyűrűt; de mire az feljön, akkor már rendesen mind a ketten aluszunk. Lisandrát én mindig csak éjjel hallottam énekelni, még pedig olyankor, a mikor erős holdvilág sütött. Egy idő óta a káplánnak az lett meghagyva, hogy az én szobámban aludjék a pamlagon.
– Sejtettek valamit.
– Gondoltam ki rá valamit. A tiszttartónénak van egy kis fekete szemű pesztonkája, a kivel én egyszer-másszor szoktam enyelegni. Azért ebből semmi sem következik.
– Jól van, jól! prophylacticus cura, monda Don Juan.
– Inkább sympatheticus, disputált Fanfan.
– Semmiféle cura! igazítá rendre mind a kettőt a patiens, hanem kiszámítás. Én megfigyeltem azt, hogy a bogárszemű Böske valahányszor a tiszttartóné egy esztendős kis porontyával a platánok sétányán elindul, a gyermek mindig keservesen sivalkodik, aztán mikor visszajön a remetegrotta felől, akkor már olyan csendesen viseli magát, hogy nyikkanását sem hallani. Egyszer elbujtam a grottába, mikor meghallottam, hogy megint jön már a Böske a síró kölyökkel, ott rálestem. Csakugyan odatartott. A mint a napvilágról belépett, engem nem vett észre a sötétben, azt hitte, maga van a gyermekkel. Én aztán jól láttam, hogy a köténye alól elővesz egy tégelyt, a miben valami feketeség van, abba belemártja az ujját, s azt azután az ordító gyerek szájába dugja, a nyelve alá, a mire a poronty nemsokára elhallgat és alszik, mint egy darab fa.
– Az bizonyosan theriák volt.
– Én akkor hirtelen eléje toppantam a grottából s rárivaltam: «Mit csinálsz itt azzal a gyerekkel?» Erre a Böske megijedt, kicsi hija, hogy el nem ejtette a tiszttartói trónörököst, s aztán elkezdett előttem reszketni: «jaj, méltóságos úrfi, kérem az egekre, nem bánom, tegyen velem akármit, csak el ne áruljon».
– S te okos voltál felhasználni a bonne aventeurt s megalkudtál vele.
– De nem úgy van ám, a hogy ti gondoljátok. Helyzetem teljes uralgó előnyét felhasználva, távol tartottam magam minden allotriáktól, s azt kérdeztem szigorú hangon a leánytól: «Kitől kaptad te azt a szert?» Eleinte sírni, szepegni kezdett, de mikor azzal fenyegettem, hogy feladom a szolgabirónak s becsukatom, akkor megvallotta, hogy ő azt a «javas asszonytól» kapta, a ki ott a posvány közepén lakik s a kinek ő minden reggel tejet szokott hordani; de az egekre is kért, hogy el ne áruljam, mert akkor őtet az a varázslónő békává változtatja. Én ekkor aztán a leányt megnyugtattam.
– S segítettél neki a kis gyereket ringatni?
– Megigértem neki, hogy nem szólok senkinek, ő is hallgasson, hanem ezentul nekem vakon engedelmeskedjék.
– S a legelső szolgálattétel az volt, hogy üzenetet küldtél tőle a vadmacskának?
– Korántsem. Hiszen még nem is tudtam, hogy szép-e vagy sem. Csak a hangját ismertem addig. Vaktába csak nem kezdhettem vele.
– Igaza van Gil Blasnak! Zsákban macskát, pláne vadmacskát nem veszünk. Tehát előbb a «leánynéző», azután a «susogó».
– Azt mondtam neki, hogy tudassa velem azt a napot, a melyiken az anyamacska el szokott kóborolni.
– Ahán! Egészen jól megy.
– A madame néha napokig elmarad a háztól. Otthon a leányával együtt mindenféle hímzéseket készítenek, azokat az anya elhordja faluról-falura a környékben s kilutrizza. Így szerzik a pénzt.
– Biz azt rosszabbul is szerezhetnék.
– Azt a tégelyt azonban a lánytól elvettem, azzal az altató szerrel.
– Kár volt szegény tiszttartó dauphint megfosztanod édes álmaitól.
– Nekem volt arra szükségem. Azontúl minden este tettem a káplán úr seres poharába egy késhegynyivel abból a jóltevő arcanumból s attól az azután úgy aludt másnap délig, hogy az ágyat el lehetett volna alóla lopni.
– Te! kiálta fel Fanfan, kezeit összecsapva, hisz ennek a fiunak talentuma van!
– De mintha csak én tanítottam volna neki a káplán úr helyett a jus naturálét! bizonyozott Don Juan.
– Ezalatt aztán én egészen biztossággal járhattam egyenesen az ajtón keresztűl az éjszaka minden órájában a magam feladata után.
– (Ő ezt «feladat»-nak nevezi.)
– A legelső napon, a mikor a Böske értesített róla, hogy az anyavad reggel elment a háztól s nem kerül vissza éjszakára, alig vártam, hogy a hold feljöjjön, kilopóztam a bozótba. Nem féltem már a lidérczektől, még a kigyóktól sem.
– Ez is kórjel. A szerelem bátorsága.
– A mint az ének felhangzott a ház felől, én elővettem a fuvolámat és ugyanazt a futamot igyekeztem rajta visszaadni.
– Ez nagyon helyes! kiáltá egyszerre mind az egész doctorum collegium.
– Kisérletem nem volt sikertelen. Az énekhang nem csak, hogy el nem hallgatott, sőt vissza felelgetett az én fuvolámnak, úgy, hogy utoljára olyan concertet csaptunk, mint mikor két fülemüle versenyez egymással.
– A kezdet igen jó. És hát ekkor megláttad az eszményképedet?
– Csak várjatok. Nem jött elő a sűrű folyondárok mögűl, a míg a fuvolaszót hallotta. Én aztán elcsendesültem s úgy tettem, mintha eltávoztam volna, a targaly recsegett a lábaim alatt. Hanem azután felmásztam egy nagy kőrisfára, a minek az ágai közűl épen be lehetett látni abba a kis szunyoghálós zugba, a holdvilág is egészen odasütött. A mint azután minden elcsendesült, egyszer csak láttam azon a szűk helyen megjelenni egy tündér alakot.
– Természetesen hófehér ruhában.
– No, de megbocsássatok, ahhoz fogható szépséget nem csak én, de ti se láttatok soha. Odaült az ágya szélére s elkezdte a hosszú szőke haját, a mi két fonatban folyt alá, kibontani, s aztán éjszakára egy tekercsbe összefonni. Ilyen lehetett a Loreley. Micsoda fehér vállak, gömbölyű karok, finom kezecskék, az arcza is, mintha tündér volna: halavány, de azért olyan bájos, hogy én azt el nem tudom mondani; minden szépség megvan azon; de különösen nagyszerűek azok a kerekre felnyílt kék szemei, a mikkel a holdba bámult; úgy látszott, mintha abba volna szerelmes, azzal kaczérkodnék. Én tán reggelig is ott maradtam volna a kőrisfán, s őt bámultam volna, ha végre el nem takarja magát és a nyoszolyáját a szunyoghálóval. Mikor hazakerültem, olyan volt az arczom a szunyogcsipésektől, mintha meghimlőztem volna.
– S a szíved még jobban össze volt szurkálva.
– Az ám. Most már nem is maradt nyugtom. Elhatároztam, hogy szerelmes levelet fogok neki írni.
– Második stádiuma az incubationak, jegyzé meg Fanfan doctor.
– Megirtam neki mindent. Hogy láttam. És megszerettem. Nem tudok nélküle élni. Adjon alkalmat a vele találkozásra, hadd mondják el szavaim, a mit szivem érez. Megigértem neki, hogy nőmmé teszem. Esküszöm az égre s lovagi becsületszavamra. Ha pedig meg nem hallgat, ha kegyetlen lesz hozzám, ott a szeme előtt fogom magamat egy pisztolylövéssel kivégezni.
– Bravó!
– Bravó! kiáltának mind a hárman.
– Jőjj keblemre, Gil, hisz te az én vérem vagy! magasztalódék Don Juan. Mintha csak az én catechismusomból tanultál volna.
– No! és aztán ezt a levelet elküldted a kis tündérednek a bejáratos Böskétől? sürgölé Fanfan.
– Pas si bête! Nincs szükségem tanukra, a kik elárulhassanak. Ha a Böske is birná az én titkomat, akkor kvitt volna velem.
– Hallod ezt? szólt Don Juan Fanfanhoz. Ez azt teszi, hogy oda sem megy, a honnan mi megjöttünk. Ez egy genie!
– Elvégzem én ezt magam is. A következő éjjel megint kimentem a Styx partjára; teleraktam a zsebemet vadgesztenyével. Minden vadgesztenyének a héjába belekarczoltam késsel egy szivet, a mi nyillal át van ütve.
– Hisz ez még poézissal is jár! szólt az egyik bátya.
– És aztán ezzel a szíves vadgesztenyével kezdted el bombázni az ostromolt várat? találgatá a másik.
– Nem is sikertelenűl. A mint a kis tündér ismét elkezdte a maga holdvilágos trilláit, én a partról áthajítottam hozzá egy pár vadgesztenyét. A koppanásokra rögtön előjött, felkapta a gesztenyét, megnézte s aztán belehajította a tóba. Így tett valami tíz-tizenkét gesztenyével. Valóságos játék volt. Láttam az arczán, hogy nevet. Tetszik neki. Azt gondoltam, hogy vissza akarja azokat hajigálni, de nem bír odáig hajítani, a hol én állok.
– A leánykéz nem tud hajítani.
– Engedd csak! Egyszer aztán azt az én szerelmes levelemet, a mibe egy ilyen vadgesztenye volt takarva, hajítottam be a verandába. Láttam, hogy elkapja s nem dobja tova, hanem észreveszi, hogy valami papiros van rajta, azt lebontja róla, s aztán a holdvilág felé fordítva, elolvassa a tartalmát. Akkor sem dobja el, se össze nem tépi a levelemet, hanem visszahúzódik a felfutó lugosa alá s annyit időzik ott, a mennyi szükséges egy válasz megadására. Bizonyos voltam felőle. Mikor előjött, láttam, hogy valami gömbölyüt tart a markában. Egészen kilépett a veranda szegélyére. Igazán mondom, olyan volt, mint egy nájász. A balkezével felfogta a két hosszú hajtekercsét, a jobbjával nagyot lóbált a levegőben, én el akartam kapni a hajított valamit, de rosszúl mértem ki az időt és a distancziát, a löveg gyorsan repült s úgy ütött orron, hogy rögtön eleredt az orrom vére. S még kaczagott hozzá a kis boszorkány.
A doctor urak is azt tették.
– Ez egy kicsit lecsillapította a paroxismust, úgy-e?
– Az ám. Másnap az orrom úgy fel volt dagadva, mint egy uborka. Azt mondtam, hogy egy méh csípte meg. A mama rögtön megparancsolta a tiszttartónak, hogy elpusztítsa a méhesét.
– Valjon mi lehet az, a mivel a választ meghajította a gonosz tündér? gyógyvizsgált gondosan Don Juan.
– Valami felfutónak a gyümölcse, ami a ház elejét befutja, olyan gömbölyű. Haza hoztam a káplán úrnak, hogy determinálja meg a botanikus könyvből, azt mondta, hogy az a gyümölcs, Linné szerint: «cucurbita aurantia».
– Hahaha! No majd előkeressük a napkeleti virágnyelvből, hogy mi titkos jelentése van a cucurbita aurantiának? monda Fanfan.
– A betegséget tehát már megismertük, most lássunk a remediumok után, végzé be Don Juan.
– A legifjabb doctor nyilatkozik.
Ez volt az Albino.
– Hát én az ilyen esetnél legjobb gyógyszernek találom a philtrát. Makacskodó szobaleányoknál, rátartós parasztmenyecskéknél ez a legbiztosabb szer. Nálam mindig van készletben. Az, a mit Bánk bánban rekomendál Biberach Ottónak. Már akkor ismerték. Melindának is meghasznált. Egy késhegynyi por belőle abba a tejbe keverve, a mit a Böske a Styx szigetére hord reggelenkint, s a hatás kétségtelen. Nem tudom, mit ijedsz vissza tőle, Gil? ha a káplán serébe bele tudod keverni az opiumot. Én ezt tenném.
Az a fehér hajjal, bajuszszal és szemöldökkel kirajzolt ábrázat olyan hüllői hideg vérrel tudta előadni ezt az átkozott jó tanácsot.
– Ez nem ér semmit, bajtárs, monda Don Juan, a tejet nem maga szürcsöli fel az imádott tündér, hanem megfelezi az anyjával; a te philtrádtól a vén asszonyt érné utól a bolondság, s a mi Gil Blasnk szépen járna vele, ha a szerelmi találkozónál egy fogatlan vén banya ölelő karjai ejtenék fogságba. Külömben is ez már kriminalitás.
– Hisz nincs nálunk még behozva a Code Napoleon.
– Szóljon a másik doctor.
Fanfan már nem volt ilyen materiális méregkeverő, neki romanticus czudarkodásai voltak.
– Én azt a tervet ajánlanám, hogy álczázzuk mi hárman magunkat rablóknak, rohanjuk meg a Styx-szigeti házat, akkor aztán a vadleány sikoltozásaira siessen oda Gil Blas fegyveres kézzel, futamítsa meg a rablókat, tüntesse ki vitézi bátorságát, s akkor aztán a megszabadított ártatlanságtól nyerje el a hála megérdemelt díját.
– Köszönöm szépen az ajánlatot! kiálta fel tiltakozó hangon Gil Blas. Hogyha én egy madarat akarok elfogni, küldjek érte három macskát, s aztán azoktól vegyem el. Hiszen ha be lehetne jutni a Styx-szigetre, volna én nekem sokkal jobb eszmém, a mit ki tudnék dolgozni. Mert ez a leány nem az a genre, a mi a szobalányok meg a parasztmenyecskék, ezt idealisan kell meghódítani. Ha én odajuthatnék hozzá, mikor egyedül van, hát legelőször is azon kezdeném, hogy megnyerjem a bizalmát, oda adnék a kezébe egy pisztolyt, hogy ám lőjjön vele keresztül, ha erényét megsértem.
– A pisztoly természetesen nem volna megtöltve? vágott közbe Don Juan.
– Annyi esze volna a pisztolynak. Akkor aztán elmondanám neki, hogy mennyire imádom: nála nélkül nem élhetek. Elpanaszolnám, hogy milyen szerencsétlen vagyok. A szüleim akaratom ellenére választott mátkámhoz kényszerítenek. Én azonban inkább megölöm magamat, mint hogy erre a házasságra engedjem kényszeríteni. Azzal megmutatnám neki a rám erőszakolt menyasszonynak az arczképét: egy büszke szépséget fekete hajjal, délczeg nyakkal és vállakkal, pompás öltözetben. Ez nekem nem kell, inkább a halál! S azzal ott szemei előtt tépném széjjel a gyűlölt főuri ara mellképét apró darabokra. Akkor aztán elővenném azt a másik arczképet, azt a szőkét, a hófehér ruhában, a mit én magam rajzoltam az én ideálomról, emlékezetből s azt zárnám a keblemre a medaillonomba rejtve. Ez hatna!
– Patvart is! De hát hogyan van! Tudsz te arczképet rajzolni?
– Dehogy tudok. A mamának jár a «Moniteur de la mode», a mihez igen szép képek jönnek, a barna egy bálkirályné, a szőke meg egy bérmálásra készülő bakfis: onnan nyirtam ki ollóval.
– Milyen szép talentum! magasztalá Don Juan. S ennek kell itt Ponthaligeten elrejtve maradni!
– Kezdetnek ez is jó, véleményezé Fanfan; de hát mondd meg, mi akadályoz ebben a regényes tervedben?
– Mi? mi! dünnyögött Gil Blas: az az átkozott pokolsár, a mi azt a szigetet körülveszi. Ha a csapóhíd fel van húzva, emberi teremtés oda be nem mehet még télen sem, mert a pálinkafőzőből odavezetett moslékvíz nem engedi a posványt úgy befagyni, hogy az ember bele ne szakadjon. Átuszni pedig köszönöm szépen: hisz akkor úgy néznék ki, mikor kijövök belőle, mint egy tengeri szörnyeteg, derékig zöld a békanyáltól, azon alól fekete az iszaptól. Ez nem volna első bemutatáshoz való álczázat.
– Azt gondolná, hogy béka vagy!
– És még a parfume hozzá! Nevetett a két nagybátya.
– Csendesen csak uraim, rendezé a consiliumot Don Juan. Mindjárt megtaláljuk a kellő arcanumot. Tehát az a punctum saliens, hogy a tündérnek a Kakassarkon forgó kastélyát épen azon bűzös tömpöly védi minden megtámadástól, a mely annak elüldözésére volt oda concentrálva. Hát hisz ez a Columbus tojása. Mit tett Columbus, hogy Amerikát fölfedezze? Hajóra ült s átevezett.
– Igaz biz az! Erősíték a doktor urak.
– De hol veszem én a hajót? nyügösködék a patiens.
– Hát nem vagyok-e én itt? És leszek a te Sant-Angelod. Mi hárman segítünk neked a nagy oceánon való expeditióhoz. A te dolgod aztán felfedezni az új világot.
– Hogyan? Hogyan?
– Nagyon egyszerű a dolog. Úgy-e bár a halastón ott vannak a sandolinok, a mikkel regattát szoktunk rendezni? No, hát egy ilyen sandolint éjszaka kihuzunk a partra, mi négyen a vállunkra veszszük; nem nehéz az: átczepeljük a Styx mocsár sima tükrére, Jason beleül egyedül, s a zöld békalencsével bevont tengeren keresztül átevez Colchisba az arany gyapjuért.
– Bene, bene, benissime! Kiáltának a tudós doktorok.
A patiens pedig hálakitöréssel omlott az ordinariusa nyakába.
– Most már igazán látom, hogy te vagy az én jótevő geniusom!
– E szerint csak azt kell megtudni, hogy mikor megy el hazulról az öreg «czirmos»?
– Éppen ma reggel ment el: a Böske most sugta meg a kertben. Egy horgacsolt paplant vitt el magával, a mi csak most készült el; a míg a kijátszó iven mind a kilenczven szám meg lesz rakva, eltelik három nap, addig haza nem jön.
– Tehát ma este találka a hattyúháznál, pontban éjfélkor. Igazítsuk össze az óráinkat.
– Éppen akkor jön fel a hold.
– Aztán ma este dupla késhegygyel fűszerezd meg a káplán úr seradagját.
Jó volt befejezni a consiliumot, mert a Grand Mogul visszatért a vadásztársasághoz.
Emmanuel eltünését a tűzhalmi kastélyból csakugyan nem vették észre másnap délig. A dáridó után senkinek sem volt másra gondja, mint hogy hová hajtsa le a fejét. Maga Sára asszony is csak a déli harangszóra ébredt fel álmából s szokás szerint rossz kedvű volt. Miután elébb egy pár leánycselédnek a hátához vert egyetmást, a mi a kezébe akadt, s azt a szerencsétlen szolgálót, a ki a harisnyáját kifordítva huzta fel a lábára, illően felképelte, csak akkor jutott eszébe a Dorkót beküldeni az Emmácska hálószobájába: hogy az a gyerek mégis alszik-e?
A vén cseléd «Jézus Mária» kiabálással rohant vissza a szobába, s úgy meg volt ijedve, hogy nem tudta elmondani, mit látott. Csak a szétmeredt tenyereivel mutogatott a háta mögé, a mire aztán Sára asszony félmezitláb ugrott föl az öltözőszékéből s el nem tudva képzelni, mi rettenté meg Dorkót, maga futott át a gyermek szobájába.
Ott feküdt biz az, a szép fehér himezett vánkoson: a gyönyörű tömött hajfonadék, tőből levágva, az ágy melletti széken a merinó leányruhák.
Hová lett a gyermek?
Ki látta a házi kisasszonyt?
Azt bizony látták is, nem is. Minden fehércselédnek, ha még annyi szeme lett volna is, az mind el lett volna foglalva a tegnapi tánczvigalom pompájának élvezetével. Az Emmácska, szokás szerint, jókor aludni ment a kertre néző szobájába, s azontúl neszét sem hallották.
– Hol a Jancsi? kérdezé az úrnő. Egyszerre kitalálta, hogy annak kell valamit tudni az Emmáról.
Az rendesen ott szokott aludni abban az előszobában, a melyben a vendégek bundái, uti köpenyegei függnek hosszú fogas állványokon, mikor mulatság van. Ott bizony most nem vethetett magának vaczkot a Jancsi.
Dorkó néne szépen kérte az úrasszonyt, hogy ne kiabálja olyan nagyon a Jancsi nevét, mert az annál jobban el fog bujni, hiszen a tisztelendő úr puskával keresi, meg akarja lőni: valami rossz fát tett a tűzre a Jancsi!
Előidézték a főkapunál, meg a kertkapunál felállított éjjeli őröket: ki látta az Emmát, vagy a Jancsit?
Az Emma kisasszonyt senki sem látta, hanem a Jancsit, azt ketten is látták s mind a ketten esküdtek a maguk állításának igaz voltára.
A toronyőr este tíz óra után, mikor épen a tüzi játéknak vége volt, látta a Jancsit, a tegnapi új ruhájában, egy kis batyuval a hóna alatt a kapun kisietni, a fekete angol vizsla még a nyakába ugrált, úgy kisérte egy darabon az utczán, a míg a fiu vissza nem kergette, görrel dobálva rá, még a szavát is hallotta: «Hivd vissza azt a kutyát, mert eljön utánnam». Aztán látta a fiut elbandukolni Tűzhalomfalva felé.
A kerti kapu őre ellenben azt vallotta, hogy ő kora hajnalban bocsátotta ki a Jancsit; a ki az ócska ruháját viselte, s egy nyaláb szijjal összekötött könyvet czepelt a hátán; beszélt is vele: a Jancsi azt mondta, hogy itt hagyja a kastélyt s vissza sem jön többet ide, a míg a Horkázi fejjel áll az ég felé; mert az őt meg akarja ölni. Ő aztán még sokáig utána nézett a Jancsinak, s jól látta, hogy az a Tanusvár felé vivő uton sietett tova.
A két ellenmondó tudósítás tökéletessé tette a zűrzavart.
Sára asszony azt akarta volna, hogy azonnal talpon álljon az egész világ és segítsen neki az eltünt leányt felkeresni. Ez most a lehetetlenségek közé tartozott.
Nem is volt illendő! Kikiabálni az egész ittlevő vármegyének, hogy a Tanussy-család kisasszonya eltünt: itt hagyta a hajfonadékát! Az a nagy baj most, hogy leánynak volt nevelve; meg kell őrizni a hajadoni jó hírnevét.
Azt tette Sára asszony, hogy betört Decebál szobájába, hogy a férjét hivja segítségül.
No, ott most szép rendet talált. Az ágyon feküdt a Hektor, a nagy sinkorán, a ki mindig a gazdája szobájában szokott hálni; a medvebőrön pedig, a mi a Hektor számára volt leterítve, nyujtózkodott Decebál, nagyobb kényelem végett a fejét az asztal lábhidjára fektetve; csoda, hogy a nyaka ki nem törött, a két keze, meg a két lába úgy járt, mintha a túlvilágon a boldog takácsmesterség gyönyöreit élvezné.
Sok ránczigálásra, hogy végre mégis leszállt a paradicsomból s felnyitotta az egyik szemét (a másik még aludt), s hallott valamit egy megszökött leányról, rákezdé köszörületlen hangon azt a szép pápai nótát: «Tizenhat esztendős barna kis lány, elment a regement után». Azzal lecsapta megint a fejét az asztalhidjára. Ez azt vissza nem hozza.
A szomszéd szobákban csak horkolási duetteket, sőt quartetteket lehetett hallani.
De egy szobában mégis hangzott valami emberi beszédhez hasonlatos motyogás. Az ajtón betekintve, ott látta Sára asszony egy asztalnál ülni Csunyi Laczit, a mint egymagában ferblizett, osztotta a kártyát, gusztálta a sántát s veszekedett a képzelt játszótársakkal, hogy ne paklizzanak. «Beszszer!» «Rebeszszer.» «Blind.» «Nix Blind.» «Magam vagyok az úr!» «Mit vissza?» Iszonyú szerencsében volt, agyonnyerte magát. Csakhogy nem volt kitől.
Erre is hiába vesztegetni a szót.
De végre mégis akadt egy józan emberrel össze. Mántay Móricz jött le az emeletről, maga czepelve a nyalábra fogott bádog hüvelyeket, a mikben a mappák rejtvék, mivelhogy a hajduja a mai napra beállt chinai császárnak. Azt itt hagyja, a míg helyrehajdusodik.
– Kedves Móricz bátyám! kiálta Sára asszony, kezeit tördelve. Hallott-e már ilyet? Az én Emmám megszökött a háztól!
– Hallottam. Felelt az fideliter.
– De hová mehetett? Az Isten szerelméért! Nem tudja?
– De tudom.
– Hát mondja frissen.
– Elment Debreczenbe: beállt mendikás diáknak.
Sára asszony jól oldalba taszította könyökkel boszúsan.
– Menjen, maga bolond hityimatyimókus.
A többi részeg, ez meg bolond.
Akármit el lehetett volna Sára asszonynyal e tárgyról hitetni, csak azt nem, a mi igaz. Azért mondta meg neki a mérnök. Ő pedig tudta, hogy úgy van. Meg sem lepte az egész dolog. Nem is talált benne semmi különöst. Sőt igen helyeslendőnek találta. Így még lesz abból a gyermekből valami. Csak vissza ne hozzák; csak az utban el ne fogják.
Dejszen jól kifőzték azok ketten a szökési tervet. Lerajzolták a térképet, s azon az utazási vonalat. Ketten kétféle irányban, hogy az üldözőket tévutra vezessék. Csak éjjel utazni, nappal szénaboglyákban, nádkunyhókban elrejtőzni; az egy czipóval úgy gazdálkodni, hogy az a Hortobágyig eltartson; az erdőn most érik a mogyoró meg a som, az is jó táplálék, a keserű gomba sem megvetni való, csak só, meg egy kis tűz kell hozzá. Utbaigazítást csak pásztoroktól kell kérni, a kik tovább huzódnak a nyájaikkal. Ha faluba kell menni, az utolsó házhoz kell beszállni. A Jancsi a tegnap kapott három huszast is odaadta Manónak: az egyiket még fel is váltatá rézpénzre a görögnél. «Te még nem tudsz kérni; neked fizetned kell a szállásért; én már megtanultam a hálálkodást.»
Mire a tanusvári népek kijózanodtak s utánok eredtek, üthették már bottal a két szökevény nyomát.
Az volt a jelszavuk, hogy a hortobágyi csárdában várják be egymást s onnan mennek be együtt Debreczenbe.
A szép csillagos éjszaka kedvező volt a szökevény vándorutjának. A hol falura talált, lekerült a kertek alá, nem ment a főutczán keresztül. Külömben Tuhutummegyében kevés a falu, ott csak mezővárosok vannak, egymástól félnapi járó távolságban, reggel felé megtelepedett egy nagy kukoriczaföld szélében, a hol már felében le volt törve a tengeri s kupaczokba hányva. Nagyon jó az ilyen kupaczra fekve aludni, mert az olyan meleg, mint a dunnás ágy, s még milyen illatos!
Csak arra ébredt fel, mikor a távol helységből kijövő kukoriczatörők zsivaja felhangzott. Csupa leányok, menyecskék, meg gyerekek voltak; a vándor diákkal dévánkodni kezdtek, aztán hogy észrevették, milyen kevés uti batyuval jár, megtanították, hogyan kell kukoriczát sütni. Az volt a Manónak a reggelije mára. Soha annál jobbat! Kisasszony korában még hirét sem hallotta.
Onnan aztán elutasították tovább, hogy merre menjen, ha közelebb uton akar érni, arra a füzes felé, csak mindig a patak mentén. Délre már a háta mögött hagyta Tuhutum vármegye szikes legelőit, eljutott a kétvíz közéhez, a révészek átvitték a komppal ingyen, csak egy zsoltárt énekeltettek el vele, azt pedig ő tudott; ebből megbizonyosodtak, hogy diák és nem armerreisender.
A kanyargó folyam tulsó partján már más világ kezdődik. A mennyire a szem ellát, csupa dinnyeföldek; az ősz vége felé tele elkésett terméssel, cserhajú, kantalup, vérbélű, barátmagú; nem őrzi már senki, hiszen nem érdemes a piaczra felvinni; ottan válogathat a terített asztalról; jól lakhatik vele. Mikor odább megy, a csősz utána siet; de nem azért, hogy megzálogolja, hanem a végett, hogy a kulacsából egy jót huzasson vele, (veres bor van abban) nehogy a dinnyétől vérhast kapjon a szegény diák.
Meg odább szép zöld kaszálókon keresztül visz az út: e helyen még most vágják a füvet; az embernek szintúgy fáj érte a lelke, hogy azt a sok szép réti virágot hogy ontják halomra; odább már a száradt rendet gyüjtik petrenczékbe. Jaj, de hivogat az alvásra ez az illatos ágy!
– Szabad nekem itt egy kicsit aludni? kérdi illendőséggel a tapasztalatlan vándor a leterített szűrre letelepült társaságtól: (egy parasztgazda a feleségével, meg a kis fiával).