NE VIGY MINKET A KISÉRTETBE.
A legszebb üstökös csillag, a melyet én láttam, volt az 1858-iki. Két hétig volt látható az égen. Október 1-től 15-ig s ez alatt folyton a legderültebb idő volt, még csak egy felhő sem volt az égen. E közben az üstökös folyvást közeledett a földhöz, egyre nagyobbodva, alakja tökéletesen hasonlított egy török kardhoz, utoljára fényes nappal is látható volt már.
Nagy okom van erre az üstökösre ilyen jól visszaemlékezni.
Ezen év szeptemberében mellvérzést kaptam. Fiatal korban vésztjósló jelenség.
Házi orvosunk, az áldott emlékü Kovács Sebestyén Endre, azt mondta, hogy «nem kell neked semmi orvosság, hanem eredj utazni, s asszonyhoz ne közelíts.»
Megfogadtam az utasítást s ősz kezdetén vállalkoztam egy merész útra, lóháton bejárni Erdély nyugati havasait. Régi jó barátom Török Gábor, (a szabadságharcz alatt kormánybiztos) és a két fia voltak a kalauzaim, a kik már máskor is bejárták ezt a gyönyörü vidéket. Tizennégy napig mindennap öt-hat óra hosszat nyeregben, néhol úttalan erdőkön keresztül, meredek sziklaösvényeken fel és le, patakokat, hegyi folyamokat átusztatva, ugyanazon vastagtalpu bagariákban a tiszteletünkre rendezett bálban tánczolva, a melyekben a lovon ültünk, útközben a deres gyepen szalonnát falatozva, s törkölypálinkát kortyogatva hozzá, ezt nevezem radicalis curának – mellvérzés ellen.
Nekem használt.
Végig jártam úti kiséretemmel, mely utóbb tíz főre felszaporodott, a Bihar hegységét, rátaláltam a sziklasirra, mely alatt a hős halált szenvedett jó barát, Vasváry Pál nyugszik, voltam a magyar Californiában, Abrudbánya, Verespatak aranytermő bányavidékén; lefestettem a csodaszép bazalthegyet, a Detonátát, a melyhez hasonló érdekes földtani alakzat alig lehet; voltam a Csetátye Máréban, a római uralom e megdöbbentő emlékében: egy óriási hegy, mely aranyat termett; azt kivájta egészen egy leigázott nemzet rab-keze. Mikor még alább túrták az aknákat, a kivájt hegy teteje beszakadt, maga alá temetett rabot és rabtartót. Most ott tátong, mint egy körhegy a holdból.
Ezen kedves emlékü utazás alatt kisért folyvást az égen ama bámulatos szép üstökös.
Az út eredménye az volt, hogy én egészséges tüdővel tértem haza. Az üstököstől pedig azt az eszmét kaptam, hogy egy humoristicus hetilapot kezdjek meg, s azt «Üstökös»-nek czimezzem. Ez nekem huszonöt esztendei munkát adott.
Akkoriban nagy befolyása volt annak. Előleges és utólagos censura mellett egy igaz szót, egy biztató szót csak versben, csak anecdota alakban lehetett elmondani. – Néha egy sajtóhiba is megtette. Például: erre a kérdésre: «mit csináljon most a magyar ember?» – ez a válasz: «várjon és türjön», hanem a «türjön» sajtóhibából két «r»-rel szedődött, s ebből az olvasó azt vette ki, hogy «Türr jön!» – S ezt kiegészíté az országszerte énekelt népdal: «Hoz Türr Pista puskát!»
Még más jelentése is volt az üstökösnek. A néphit háborút jósolt belőle.
Akkoriban ez volt az általános imádság: a háború.
S a következő év csakugyan meghozta azt.
III. Napoleon historicus újévi köszöntője előre jelzé az év nehéz sorsát.
Egy napon ismét meglátogatott az én főhadnagyom; még mindig gyámatyja voltam. Az arcza ragyogott az örömtől.
– Barátom, Isten hozzád!
Furcsán kezdi!
– Talán már a zsebedben az előléptetés?
– Az még nincs; hanem az indulási parancs. Megy az egész ezredünk Lombardiába, s onnan tovább. Háborunk lesz az olaszszal. De kérlek, el ne mondd senkinek; mert ez államtitok.
– Tudom én ezt régen.
– Honnan tudod?
– Hát magától a rendőrfőnöktől. Egy napon valamennyi budapesti lapszerkesztőt felhivatott magához, s kemény parancsot adott ki, hogy a bekövetkezendő hadjárat előkészületeiről egy betüt se merjünk irni. És igy a leghitelesebb kútforrásból értesültünk a hadjárat megindulásáról.
– No azt okosabban csinálhatta volna.
– E szerint jövendőben hová czímezzem az utánatok küldendő pénzesleveleket?
– Oh, kedves barátom, sehová sem. Erzsike itthon marad; az asszonyát senki sem viheti magával, még az ezredes sem. Nekem pedig, attól a naptól fogva, a mikor hadilábra állunk, dupla fizetés jár. Hát csak add át az Erzsikének magának a pénzét.
– Majd elküldöm neki.
– Én azt mondtam, hogy «add át.» Vidd el neki magad személyesen.
– Nagyon megtisztel ez a bizalmad.
– Ez több, mint bizalom. Én kivánom, hogy a míg én oda leszek, járj oda hozzá, légy nála mindennapos vendég, találd otthon magadat!
– Mennykőt is! Hát csakugyan olyan nyámnyila ficzkónak tartasz engem, a kire egy szép asszonyt – à outrance – rá lehet bizni?
– Au contraire! Az ellenkezőről vagyok bizonyos. Az ilyen dologban tudom, hogy nincs érvénye a becsületességnek. A mit az ember a jó barátaitól kivánhat, az egyedül a discretio. Jól vagyok értesülve mindenről. Az asszony nekem mindent meggyónt. A kis fa-kunyhót a komáromi szigeten, aztán meg a látogatást az udvar-szobában, – a találkozást a pogány-oltáron… Hehehe! Jól ismerünk minden körülményt!
(Ez már hallatlan! Hogy egy szép asszony maga blaguirozzon!)
– De, édes kamerádom, becsületemre…
– Itt nincs becsületről szó. Te szerelmes voltál bele s a ki egyszer az Erzsikét szerette, az azt többé el nem felejtheti. Jupiter főfőisten is volt, a legszebb asszony férje is volt, még sem tartotta meg a tíz parancsolatot. Jobb, ha tiszta bort töltünk a pohárba.
– De én ismétlem, hogy semmiféle bort sem töltök a poharadba.
– Lirum-lárum! Ismerjük ezt már! Az Erzsike minden emberből bolondot csinál, gúnyt üz az imádóiból: egyedül te rólad szól mindig elragadtatással. Mikor a te neved kerül elő, akkor nagyot sóhajt s azt mondja: «és én az övé lehettem volna!»
– No hát ez legjobban bizonyítja, hogy minden vonatkozás egészen plátói természetü volt közöttünk.
– Nagyon jól adod! Hiszen épen az tetszik nekem te nálad legjobban, hogy ilyen komoly arczczal tudod a magad álláspontját fentartani. Más ember a te helyzetedben dicsekednék a nagy szerencséjével; te pedig nemesen eltagadod. Nem kompromittálsz senkit. Ez az előnyöd valamennyi jó barátom fölött. Inkább te rád bizom őt, mint bárki másra.
– De hát bízd őt saját magára. Tartsd fenn a hitvesi hűség érzetét nála. Irj neki mindennap levelet a táborból.
– Jaj, barátom, a levél nem teszi meg. Nem is lehet ottan irkafirkálni, ábrándozni. Erzsike nem is afféle sentimentalis asszony. Te tudod, hogy milyen sok temperamentuma van…
– Én bizony nem tudom.
– De én tudom bizonyosan, hogy a mint a jobb lábamat átvetem a lovon, már hűtlenné fog lenni hozzám. Ez neki a természettől adatott, mint nekem a hadakozás, neked meg a versirás. Ha én egy nap lovon nem ülhetek, beteg vagyok, ha te egy nap regényt nem irhatsz, beteg vagy; ha egy szép asszonynak egy nap nem udvarolnak, migrainet kap. – No kezet rá, hogy meglátogatod az én Erzsikémet, a mig én távol leszek. És vigasztalni fogod.
Valósággal könyek jöttek szemeibe.
No ez is olyan helyzet, a milyennel még soha olvasó nem találkozott regényben. S azt még csak el fogja hinni nagy nehezen a tisztelt olvasó, hogy egy háborúba induló férj erőnek erejével rá akarja birni a jó barátját, hogy távolléte alatt vigasztalja a csoda szép feleségét; de hogy a jó barát kézzel-lábbal tiltakozzék e rengeteg nagy szerencse ellen, már ennek az elhitelére nem tudom, hogy hol találok jóakaratu publikumot.
– Barátom! – szólt végre, könyeit letörülve Kvatopil, s a közben az egyik kezemet erősen fogva tartá a kezével. – Tudod, most mink mind lemegyünk Olaszországba, derék lovasok, dragonyosok, uhlánusok; a huszárok már ott vannak. Ide jönnek helyettünk a garnizonba az «önkéntesek». Ezek a harkályok a piros peluche gallérral. Ezek fognak itt graszszálni a mi távollétünk alatt. Ha én rajtam megesik az a gyalázat, hogy egy ilyen piros prémes cichoriahuszár foglalja el a helyemet, én képes vagyok előbb főbe lőni magamat, azután a feleségemet. Ugy-e nem engeded ezt megtörténni. Hogy engemet holmi töltöttkáposztafaló, kötényostromló jézusmáriahuszárhadnagy családi szentélyemben meggyalázzon. – Ha egy ilyen kakadu meglátja az előszobában a fogason lógni ezt a te astrakánprémes bundádat, ezekkel a nagy chalcedon gombokkal, úgy megijed tőle, hogy elszalad.
Nagy nevetés lett mind ennek a vége.
Szépen elbucsuztunk egymástól. Kvatopil a legszebb reményekkel távozott el a dicső pályára, mely neki hírt és előmenetelt kinált.
Ország-világ feszült figyelemmel leste a csatatéren történtekről jövő hireket.
Ez a bucsujelenet ápril végén történt közöttünk.
Egy májusi napon hoztak a hivatalos lapok rövid tudósítást a montebelloi csatáról. Nem volt az ütközet, csupán erőszakolt kémszemlészet osztrák részről, egy tizenkétezer emberből összeállított, minden fegyvernemü hadtesttel. Mind az osztrákok, mind a francziák elég vitézül verekedtek. Egyéb részletekkel a hivatalos communiqué nem szolgált.
Én azonban egy sebes futár barátságából, a kit a csatatérről a budai hadparancsnoksághoz küldtek, kaptam egy magánlevelet is a csatatérről. – Kvatopil irta.
«Kedves barátom!
Sietve irok a csata után. Egész ezredünk tűzben volt, a franczia chasseuröket megszalasztottuk; Montebelloig üldöztük. Én könnyü sebet kaptam a homlokomon; mely azonban nem gátol a tovább harczolásban. Fővezér azonnal kinevezett kapitánynyá; harczvonal előtt megdicsérve vitézségemért. Tudasd ez örömhírt kedves feleségemmel. Neki nem irhatok. Ezer csókot mindkettőtöknek
Kvatopil Venczel; százados.»
De még utóirat is volt.
P. S. Ezt a levelemet senkinek ne mutogasd, s a kezedből ki ne add: a mint elolvastad, azonnal semmisítsd meg; mert ha megtalálják, engemet a legnagyobb bajba hozasz; miután nekünk innen a táborból absolute semmi levelet nem szabad irnunk. Azért is czímeztem ezt tehozzád és nem a feleségem nevére; mert a te discretiódról bizonyos vagyok. Ő dicsekedve mutogatná a levelemet. Égesd el azonnal.
K. V.
No már most ez a levél egyenesen kötelességemé teszi, hogy az Erzsikét meglátogassam. Ezt a hírt csupán élő szóval lehet neki megmondani.
Azt is tehetném ugyan, hogy a Kvatopil levelét megsemmisítsem, s aztán magam tudassam a nejével levélben a tények érdemleges tartalmát, de akkor meg az én levelemet fogja fűnek-fának elmutogatni, s a baj meglesz.
Ha fényes nappal megyek hozzá, minden ember meglát. Nekem nem lehet incognito járnom, mert úgy ismernek, mint a rossz pénzt. Még hozzá épen most kaptuk fel a magyar nemzeti viseletet. Egy hét óta a hányan hordjuk, mindannyiunknak a nevét utánunk kiabálják az utczán. Nagy inség az, mikor az embernek mindenütt «éljent» kiabálnak a fülébe, akárhová akarna is elsomfordálni.6)
Ha pedig olyankor megyek Erzsikéhez, mikor a gázlámpákat meggyujtják «és» sötét lesz, akkor annál rosszabb.
S az ismét az elhihetetlen képtelenségek közé tartozik, hogy az Erzsike lakásával átellenes háznak valamelyik ablakából egyik vagy másik szomszédnő állhatatos kitartással ne lesse, hogy ki megy be a kapun? S ha egy meglátott, holnap már tudja az egész színház!
Jó lelkiismeretü férj (ilyenek is vannak) hasonló esetben nyugodt orczával lép a felesége elé s bejelenti nyiltan és őszintén, hogy «édes angyalom, egy kellemetlen látogatást kell tennem, ennél meg ennél a delnőnél, nem örömest teszem. Szeretném, ha te is elkisérnél». – Erre az asszony természetesen nagylelkü lesz, azt mondja: «csak eredj oda, fiacskám magad, tudod jól, hogy én nem vagyok féltékeny.»
Azonban a feleségem épen vendégszerepelni volt Szegeden, csak egy hét mulva vártam haza.
Ez még sulyosító körülmény az esetleges látogatásnál.
A mint így tanácskozom magam magammal, beállít hozzám egy kaczkiás leány cseléd, a piaczrajáró födeles kosarából egy levelkét vesz elő s gyanúsan körültekintgetve, kezembe adja.
A levélke illatos volt a zellertől, a mi közé el volt dugva.
Már a czimen megismertem az irást. Erzsike küldi.
Felbontottam, elolvastam. A cseléd ott állt.
Egyszer aztán megsokalta a várást s megszólalt:
– Választ kérek.
– Vagy úgy? Maga is itt van?
Még egyszer elolvastam a levelet.
«Kedves gyámom!
«Igen komoly közlendőm volna önnel. Kérem, látogasson meg. Minthogy tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van, nem jöhetne-e el ma hozzám ebédre? Csak magunk leszünk. Erzsike».
Az indokolás a legfurcsább! «Minthogy tisztelt neje most úgy is vendégszereplésen van». – No ezt tudhatja a «Fővárosi Lapok»-ból. De a conclusio! «tehát eljöhetne hozzám ebédre». – Aztán «csak magunk leszünk!» – Ha még ez sem kisértés?
Elkezdtem alá s fel járkálni.
A cseléd csak nézte, hogy vajjon megszámláltam-e már, hogy hány lépés az ablaktól az ajtóig? Végre megsürgetett.
– Kérem. Nekem ebédet kell főznöm odahaza.
– Ahá! Tisztelem a nagyságos asszonyt, elmegyek hozzá délelőtt.
– De nekem tudnom kell, hogy eltetszik-e jönni ebédre? Mert a szerint főzök.
– Igazság! Tehát elmegyek ebédre.
Az Erzsikééknél is az lehetett a szokás, hogy hat napon át zsugorgat az asszony, a hetediken, a jour fixen, aztán parádézik a vendégek előtt.
No már most egészen benne vagyok a veszedelemben.
Ezt a meghivást nem lehetett visszautasítani.
«Komoly ügy!» – De nagyon is komoly.
Egy ifjukori eszménykép: most még szebb, mint valaha. A kinek férje van. Derék jó ember. Nemcsak, hogy nem féltékeny, sőt egyenesen megbiz vele, hogy busongó életpárját vigasztaljam. És én nem tartozom az anachoreták szerzetéhez, a kik hangyákkal rakják tele a csuhájukat, hogy a gonosz vágyakat elöljék a testökben vele.
Elismerem, hogy én is csak olyan rossz ember vagyok, mint más. Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Engem ne vigyenek kisértetbe, mert én ott maradok.
Erősen kicsiptem magamat. Felvettem az új kávészinű attilámat, az antik gombokkal; himzett nyakravalót kötöttem; felhuztam az ezüst sarkantyús kordován csizmámat; az új pörge kalapom mellé darutollat tűztem, rézsodronynyal kivert nyelű ezüst fokos egészíté ki a toilettemet.
Ez volt azon év merész divatja, egy év mulva általános viselet az egész országban.
S még azután a fodrászhoz is elmentem, s dús szőke hajamat mesterséges csigákká bodoríttattam. – Csupa sulyosító körülmények!
HIDEG ZUHANY!
Ugyancsak elővett a szívdobogás, mikor a végzetes expeditióra indultam.
A míg a lakásomtól Erzsike szállásáig elmentem: a hány érdemekben gazdag veterán szinésznő van a nemzeti szinháznál, azt mind szemközt hozta rám a sors; az mind megállított, az mind megkérdezte, hogy hová megyek? az mind észrevette, hogy de ki vagyok csipve; az mind megfenyegetett, hogy «no no, szalmaözvegy!»
De az ördög is volt velem, hogy fel kellett friziroztatni a hajamat.
A mint az Erzsike lakásának a kapuján be akarok surranni, ott meg a Sági Tóni ütközik belém. No még ez kellett! Közös jó ismerős a vármegyénkből. A világ harangja.
– Servus pajtás! De régen láttalak. Épen most jövök az Erzsikétől. Szörnyű kifordított kedvében van a menyecske. Majd kidobott az ajtón. Bizonyosan valakire vár. Talán épen te rád vár?
Végem van! Holnap minden ujságban benne lesz, hogy itt jártam. Mert «quod licet bovi: non licet Jovi».
Ha visszafordulok, még rosszabb.
Siettem fel a lépcsőkön. Erzsike a harmadik emeleten lakott. Nem volt «in natura» szállás. Az udvar felől, a folyosón kellett az ő ajtajáig végig menni. Útközben lakott egy masamód, egy fiókzálogház-tulajdonos, egy cselédszerző, annak mind az ablakban volt a feje.
Mikor a czímzett ajtóhoz értem, épen akkor rángatta ott a csengetyűfogantyút egy olyan fentebb leirt piros peluche-hajtókás tisztecske, a minők ellenében Kvatopil Venczel szerint nekem kellett szolgálnom madárijesztőül.
A negyedrészben felnyitott ajtón egy mérges szakácsnépofa jelent meg, röviden elutasítva a látogatót.
– Nincs itthon a nagyságos asszony!
Csaknem letapostuk egymásnak a sarkantyuját, a mint a szűk folyosón karamboláztunk.
S egy percz mulva ugyanaz a szakácsné-ábrázat, teljes nyájasságra gömbölyülve szólt én hozzám.
– Tessék csak besétálni, kérem alássan!
S egészen feltárta az ajtót.
Azt a képet kellett volna látni, a mit a piros prémes csinált. Nem volt elég, hogy a szemével, szájával rám bámult: még a czvikkerét is feltette az orrára.
Ezzel nekem holnap duellumom lesz.
Én azonban elfoglaltam a positiót.
Erzsikének a lakásába a konyhán keresztül kellett menni, az volt egyuttal az előszoba is, a hol a felöltőt fel lehetett akasztani. A szakácsné volt az egyetlen cseléd, szobaleány, mindenes.
– Csak tessék besétálni a salonba, unszolt a cseléd.
– De jelentsen be elébb. Itt a névjegyem.
– Nem vehetem el, kérem, mert csupa tészta mind a két kezem. (Valami vajas süteményhez való tésztát dagasztott.) Tessék hát ide a fogam közé dugni azt a vizitkártyát.
Azután úgy apportirozta be a névjegyemet a foga között. Egy percz mulva kijött.
– Be lehet már menni.
Én beléptem abba a szobába, a melyet a cseléd salonnak nevezett.
Senki sem volt még ott. Körülnéztem.
Nem találtam azt az uri pompát, a mi a szép hölgyet hajdan az anyai házban körülvette, de azért minden csinos volt és tiszta. Némely hölgynek megvan az az adománya, hogy a szegényes tárgyakból is tud harmonikus pompát csinálni. Sajátkezű himzések, zenetámlány hangjegyekkel és hegedűvel, nyiló virágok, egy kalitka, exotikus verebekkel, oláh katrinczák, székely cseréptálak, korsók, egy pár diszkötésű könyv, kiegészítik az egyszerüségben keresett elegans hangulatot.
A salonból nyilt egy szőnyeg-ajtó a másik szobába, az valószinüleg a hálószoba.
Az ajtó néhány percz mulva megnyilt s előlebbent a szép asszony.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kiléptekor a fejét oldalt fordítá s a szemöldeit összehuzta, mintha valakinek, a ki oda benn maradt, csöndes maradást intene. Az a pillanatnyi ajtónyilás azt is megengedte látnom, hogy az intő tekintet irányában van a lefüggönyözött mennyezetes nyoszolya.
A mint azonban az ajtót betéve maga mögött, felém fordult, egyszerre nyájas lett az arcza a szép hölgynek. Oda sietett elém s kezét nyujtá.
– Nagyon szép öntől, hogy kérésemre eljött. Nem neheztel érte, hogy ide fárasztottam?
Most még kedvesebb volt ez a nő, mint valaha.
A legegyszerűbb házi toilette-ben, a fején semmi dísz, csak a fényes selyemhaj, egy varkocsban összefonva s tőben átkötve szalaggal.
Olyan volt, mint ezelőtt tíz évvel, mint egy tizenhat éves kis leány.
S az egész lénye mind a gyermekkorára emlékeztetett. Az az őszinte, ravaszság nélküli tekintet; azok a lelkében olvasni engedő nyilt szemek; az az ártatlan száj!
Helyet mutatott, hogy hova üljek le. Elvette a kalapomat, ezüst fokosomat s letette az asztalra.
– Hisz ön nálunk marad ma ebéden. Megmondtam a szakácsnénak, hogy ma az ön kedvencz ételét készítse.
– S tudná kegyed, hogy mi az?
– Hogyne? Babot disznófüllel. Ezt már csak minden tisztelője tudja országszerte.
Erre aztán nagyon kevély lettem. Nemzetem mégis csak elismer! Másnak babért, nekem babot.
– De már akkor itt maradok.
– Kvatopil idejében nem főzhettem soha babot, mert ő azt állítja, hogy attól ostoba lesz az ember.
– Ellenkezőleg. Pythagoras bizonyítja, hogy a bab ugyanazon alkatrészeket tartalmazza, a miket az emberi agyvelő.
S miután a babnak a becsületét ekként helyreállítottuk, rátértem a tulajdonképeni czéljára az idejövetelemnek.
– Én kegyedet hivatlanul is meglátogattam volna mai nap.
– Volt valami oka rá, hogy eszébe jussak?
– Olaszországból kaptam egy levelet, melynek tartalma kegyedet nagyon érdekli.
Ennél a szónál olyan hidegen nézett rám, mint egy alabástrom szobor.
– Engem érdekel?
– Úgy hiszem. E hó 20-án ütközet volt a Mincio mellett, a melyben a kegyed férje is kitüntette magát.
– Úgy? mondá a hölgy gépiesen.
– («Úgy?» Furcsa! – No de tovább.)
– Sőt a küzdelem hevében meg is sebesült.
(No már ennél a szónál szentül számítottam arra a drámai hatásra, hogy a gyöngéd feleség rémülten fog felugrani, elsápad, ájulásra kezd s a kezeit tördeli; míg végre zokogva tör ki ajkain az imádott férj neve: oh Venczelem! oh, Kvatopilom!)
Az bizony még a fejét sem vetette hátra.
– Igen? szólt egész hidegvérrel.
Mintha az csak olyan mindennapi dolog volna, hogy egy szeretett férj a csatában sebet kap.
Meg voltam botránkozva. Ilyen háládatlan közönséggel még nem találkoztam soha.
Már most hogyan folytassam tovább? – Én arra számítottam, hogy majd mikor már jól kisirta, kikiabálta magát a kétségbeesett hitves, akkor előállok neki a vigasztalással.
– Ámde megsebesülése annyira nem életveszélyes, hogy a hadjáratot tovább folytathatja vele.
– Elhiszem. Veté oda félvállról az asszony.
No, de ez már alligátori érzéketlenség! Hát rhinoceros idegeink vannak? Ilyen fogadtatásra nem voltam készen. «Elhiszem!» Ez az egész?
No hát ha gyöngéd érzelmeink ennyire be vannak capsulázva, talán majd az örökké érzékenynek maradó indulat megmoczczanik a drastikus hatásra. A hiuság nem zsibbad el soha!
Előjöttem az öreg ágyuval.
– A főhadparancsnok Kvatopil Venczelt, a csatatéren tanusított hős magaviseleteért, ott a harczvonal előtt kinevezte kapitánynyá.
S a szép asszony még arra a szóra sem ugrott a nyakamba.
De még hangot sem adott rá, hanem a szája két szegletét lefelé húzta.
Hát ez már micsoda?
Mikor egy főhadnagynénak azt mondják, hogy mától fogva «kapitányné» a czíme, hogy a ki csak találkozni fog vele az utczán, mindenki gratulálva fogja mondani: «Frau Rittmeisterin!» titkolt irigységgel a még főhadnagynői rangfokon elmaradt pályatársnők; hogy azonnal új látogató-jegyeket nyomathat változott rangczímmel: ha még ez sem idézi elő azt a hatást, hogy a cseresznyeajkak egyszerre szét vonuljanak, a csillogó fogsort gyönyörre nyitva meg s a hajnalderűs arcz közepébe szerelemgödröcskéket ásva? A helyett az a csunya, lefelé görbített, összeszorított száj! S aztán még tokát csinál hozzá! Nincs rútabb, mint mikor egy szép asszony tokát csinál. A kettős áll vénít!
Egész zavarba hozott. Már most én ezt mivel mulattassam? Az időjárásról beszéljek?
– Szabad kegyednek gratulálnom? mondék a keze után nyulva.
De nemcsak hogy nem szorította meg a kezemet, a hogy illett volna, sőt izetlenkedve vonta azt vissza, s félrefordította a fejét.
Egyszerre világosság támadt a fejemben! Mértéknélküli önhittségem gyujtotta meg azt. Mit magasztalod te most itt a távol levő férjet, mikor te magad közel vagy? Hát azért hittak téged ma ide ebédre, hogy Kvatopil Venczel hős tetteiről énekelj?
Közelebb húztam a széket a pamlaghoz, a melyen Erzsike ült, s a kezemmel a felfrizirozott hajamat borzoltam végig.
Erzsike észrevette ezt a mozdulatot, s hirtelen felém fordította az arczát. Valami hamis mosolygás villant át egyszerre az arczán: olyan mosolygás, a melyből egy pillanat közén egy egész fejezetet olvas le az ember. Ez ám a stenographia.
– Ah uram, hát ezzel a gondolattal jöttünk ide? Felsütöttük a hajunkat? Felcziczomáztuk magunkat ellenállhatatlannak?
Ezer csúfolodó, halfarkú vizitündér ficzkándozott ezekben a tengerszemekben.
Ez a mosolygás megölt.
Észrevettem a visszás helyzetet. Én itt (szokásom ellenére) felcziczomázva jelenek meg, akár csak egy «petit maitre»: ő pedig, az asszony, legegyszerűbb házi öltözetben, perkál ruhában fogad el, minden pipere nélkül, s mosolyogva lövi ki ellenem a nagy költő mondását: «hiuság, a te neved – férfi!»
De hát miért hivott akkor ide?
Miért kergette el az egyik látogatóját? miért tagadta el a másik előtt honlétét? ha nem az én kedvemért?
Ohó! Tertium «is» datur! Talán egy harmadikért, a ki már előbb jött? Mikor kijött a boudoirjából, valakinek inteni látszott a szemöldökeivel.
Hirtelen rendbeszedtem magamat. Azt hiszem, hogy nagyon elpirultam a megszégyenüléstől, (a mi jól meg volt érdemelve).
Azt láttam, hogy a don Juan szerepében nem aratok sikert, a Tartuffe szerepére kezdtem vállalkozni. Játszszuk hát az erkölcsi birót.
– Talán nem jó időben jöttem kegyedhez most?
– Sőt én kértem, hogy épen most látogasson meg.
– Egy komoly ügyben?
– Rám nézve nagyon komoly.
– De hisz az is igen komoly ügy, a miről én beszéltem kegyednek.
– Úgy látszik.
– De kegyed olyan különös arczczal fogadta.
– Elég komolyan hallgattam.
– De annak örvendetes része is volt.
A szép hölgy boszusan csettentett a nyelvével.
– Hát nem érdekli kegyedet Klatopilnak a hőstette, megsebesülése, kitüntetése, rangfelemelése?
– Nem! vágta keresztül a szavamat határozottan. Huh, hogy lángoltak a szemei, akár egy kigyuladt naphta-tó.
– Nem? Ismételtem én elbámulva. Kegyedet nem érdekli már a férjének sem jó, sem balsorsa? Nem érez miatta sem hideget, sem meleget?
– Nem!
Megint «nem!»
– Hiszen a legnagyobb szeretetben váltak el, mikor neki el kellett a csatatérre mennie.
– Igaz.
– S annak még alig múlt egy hónapja.
– Csak huszonnyolcz nap. Számláltam a napokat.
– S azalatt beállt a tél?
– Be.
Ekkor aztán elkezdett pajkosan nevetni. Felugrott a helyéről, s az öt ujjával ő is felborzolta a bodros hajamat.
– Hagyjuk ezt ebéd utánra. Majd akkor elmondok mindent. Most ne rontsuk el a jó ebédet vele. Ön most egészen el van szörnyedve fölöttem, s azt hiszi, hogy én önt most valami kelepczébe csaptam. Majd meglátja, hogy bohóság az egész, az az én komoly ügyem. Hagyjuk ezt a fekete kávé után.
Megint életre keltem. Szeszélyes az asszony! Az illik neki.
– Én azon voltam, hogy önnek jó ebédet adjak. Tartozom a revancheal, olyan régen volt, hogy együtt ebédeltünk. Legutoljára ön vendégelt meg engem. Tudja? ott a pogányoltáron! Soha sem ettem jobb izüen. Milyen pompás pirított kenyér volt! Fáin sült szalonnával. Ma is a számban a jó paprikás ize. Ma én akarok önnek olyan vendégséget adni, a mire visszaemlékezzék sokáig.
(No ez már megint kellemesen biztató nyilatkozat! Valóságos macskafajta, hizelkedik, törleszkedik, azonban folyvást tartani kell tőle, hogy egyszer csak megkarmol.)
– No jöjjön, segítsen felteríteni. A szakácsné nem ér most rá.
Nekem aztán segítenem kellett neki az asztalterítésnél. Ugyanaz a salon volt az ebédlő is. A pamlag előtti asztalról elébb el kellett hordani a könyveket, porczellán vázákat, chinai csecsebecséket, azután felteríteni az abroszszal.
Kiváncsi voltam rá, hogy hány teríték lesz?
Csak kettő volt. Két tányér, két evőeszköz, két pohár.
Hát az a harmadik, ott a hálószobában? Vagy nem jól értelmeztem volna az arczkifejezést?
Már azt kezdtem hinni, hogy az egész csupán idiosyncrasia volt.
Egyszer azonban egy félretolt szék zöreje hangzott át a boudoirból.
Látszott a hölgy összerezzenésén, hogy az kellemetlen volt ránézve. Összeharapta az ajkait boszusan.
– Van valaki kegyednek a szobájában? kérdezém én szigorú, biráló hangon.
Kezdtem a neheztelést affektálni: «asszonyom!»
– Akarja ön megtudni, hogy ki van odabenn? kiáltá ő ingerülten.
– Nem vagyok rá kiváncsi, mondám én, s nézegettem a kalapom és a sétapálczám után.
– De én akarom, hogy tudja meg! kiálta ő, utamat állva indulatosan s megragadva a kezemet, oda vonszolt a hálószobája ajtajáig; azt hirtelen felszakítá és kitárta. A szobában egy szőke fiatal hölgy állt előttem, nagy bámuló kék szemeit rám meresztve.
Erzsike bemutatta a hölgyet:
«– Kvatopil Venczelné asszonyság Krakkóból.»
Azután félrehuzta az ágy függönyét. Ott pedig egy gyermekleányka feküdt, valami tizenegy éves.
– Ez pedig Kvatopil Venczelnek a leánya. Beteg. Hagyjuk őket magukra.
Én úgy éreztem magamat, mintha valami magikus hatalom egy percz lefolyása alatt körülkeringette volna velem hosszában a földtekét, a jégsaroktól az egyenlítőig és megint vissza.
Azt sem tudtam, hogyan kerültem megint vissza a másik szobába.
Még folyvást előttem állt annak az ijedten rám bámuló asszonynak és leánykának az arcza.
A hátam mögött sírást hallottam.
Erzsike sírt. A pamlagra borult le arczczal, így zokogott.
– Mennyire szerettem én ezt az embert! milyen igaznak, milyen tökéletesnek tartottam. Azt hittem, ez az eszményképe a férfinak. Még most sem tudom őt vádolni. Nem ő volt a hibás, egyedül én. Az ő vétke egyedül az én bűnöm. Eh! Bolondság. Beszéljünk a helyzetről komolyan. Ön már most megérti, úgy-e bár, hogy miért kértem, hogy látogasson meg? Tanácsára van szükségem.
Én oda ültem mellé.
Erzsike letörlé a könyeit s aztán egész higgadtan beszélt:
– Engem az egész világ balul itél meg. Azt hiszik, könnyelmű vagyok. Pedig ha én nekem valami fáj, az azután hosszan elfáj. Azóta, hogy «ő» eltávozott, én se társaságba nem megyek, se látogatásokat el nem fogadok. Ha a régi ismerősök közül látogat meg valaki, azt mondom, nagy takarítás van a háznál, nem lehet nálam leülni. A cselédemnek meg van hagyva, hogy ha látogató jön, egy ember kivételével, mondja mindenkinek, hogy nem vagyok látható. Hogy ki az az egy kivételével? azt ön, ha akarja, kitalálhatja, ha nem találja ki, az sem baj. Mikor «ő neki» oly hirtelen útra kellett mennie, egészen érzékeny kedélyállapotban volt. Meg akart esküdtetni, hogy nem leszek hozzá hűtelen, a míg ő távol lesz. Idehozta a feszületet elém. Látta, hogy kinevetem vele. Akkor aztán azon rimánkodott, hogy ha már megcsalom, legalább ne tegyem azt holmi jött-ment barázdabillegetővel, sőt egyenesen kijelölt a számomra egy kiváló férfiut, a kire nem lenne féltékeny. Erre én azt mondtam neki komolyan, hogy a mint én ismerem azt az embert, az képes arra, hogy szerelemből megöljön valakit, de hogy meglopjon valakit, arra nem.
(Nagyon veres lehetett az arczom ennél a szónál.)
– Ekkor aztán «ő» mystikus hangulatba csapott át; tudta, hogy ez hat rám legjobban. Azt mondta: «ha te engem más férfiért megcsalsz, én abban az órában meghalok. Ott állok naponta-éjente, a hol a halált osztogatják. A mely perczben egy csók elcsattanik a te ajkadról egy más férfi ajkán, abban a pillanatban roppanik nagyot az engemet kereső golyó az én szívemben». Irtózatos mondás! Ez a szó aludnom nem hagyott, álmomból felriasztott. Ha idejött hozzám egyik-másik barátném látogatóba, belejöttünk a csevegésbe, tréfáltunk, nevetgéltünk, egyszerre csak végig futott az egész testemen valami hideg borzongás. Mikor én nevetek, ő talán akkor a lovak lábai alá taposva küzd a kínhalállal. Minden jóizűen esett falat a torkomon akadt, ha arra gondoltam, ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor a szél rázta az ablakot, arra gondoltam, hogy ő most kinn a viharban áll védtelenül, fázik. És én nem takarhatom be.
Egész álomjáróvá tett a fenyegetése. Utóbb már a barátnéim elől is eltagadtam magamat. Egész kedélybeteg lettem. Azt hittem, hogy nekem nem szabad jókedvünek lennem. Egy nap tízszer is bementem ahhoz a feszülethez, a mire ő meg akart esketni, s letérdeltem elé imádkozni, fogadásokat tettem, hogy védje meg, hozza épen vissza. Pedig kálvinista nő vagyok. De a feszület az övé volt. S ahhoz ő hű maradt azért, ha kitért is. Legszebb úton voltam a pietistaság felé. Kezdtem igen szépnek találni az erkölcsös életet. Nagyon szerettem volna, ha ön hébe-hóba meglátogatott volna; de csak azért, hogy megmutassam, hogy én is olyan erényes vagyok, mint ön. Én magasztaltam volna ön előtt az ön nejét, ön pedig az én férjemet. Ez lett volna az én ambitióm.
Félbeszakította az ömlengést a szakácsnő.
– Bevihetem már a madámnak a becsináltat?
– Ha készen van, vigye be.
Aztán felém fordult, felvilágosítva a körülményekről.
– Ezeknek a számára külön kell főzetnem, mert ezek a mi magyaros ételeinktől halálos betegek lennének. Azért nem teríttettem az asztalhoz harmadiknak. A mi önnek kedvencz étele, a németnek halál.
A szakácsné behozta a csirkebecsináltat.
Erzsike belekóstolt egy kanálkával, hogy nincs-e nagyon megsózva? nem tett-e bele a szakácsné petrezselymet? Mert az orvos, a ki idejár a leánykát gyógyítani, homeopata; tiltva van minden füszer az ételben. Aztán maga fölszeletelte a kis leány számára a zsemlyét; vizet töltött neki egy pohárkába s azt a két tenyere közé fogva meglangyította egy kissé. Sőt egy égő parazsat is hozatott be, s ezt a pohár vízbe fojtotta, a hogy szokták gondos anyák a beteg gyermek számára a vizet megójtani. A leány anyjának pedig felnyittatott egy korsó pilseni sört, azt küldte be neki.
S csak azután, hogy azok megebédeltek, hozatta fel a mi ebédünket.
Addig nem is folytatta a félbeszakadt beszélgetést: a cseléd szüntelen keresztül járt a szobán, az előtt nem szólhatott. Azután is, hogy az ebédhez hozzáültünk (mondhatom, hogy keserves ebéd volt!) valahányszor a szakácsné bejött az étellel, vagy tányért váltani, mindannyiszor félbeszakította a beszéd fonalát, s háziasszonyi nyájasságra fordította a dolgot, mintha a kinálkozás magyaros szokását gyakorolná.
– Egy reggel, mikor épen fésülködtem, bejön a cseléd jelenteni, hogy egy kopottas asszony van odakinn egy serdülő leánykával, a kik a főhadnagy után tudakozódnak. Én kimentem hozzájuk a konyhába. Egy szőke, kékszemű nőt láttam magam előtt, a ki körülbelül velem egykorú lehet; annak a karjába kapaszkodott egy hirtelen felnőtt, tíz-tizenegy évesnek látszó leányka. Az asszonynak a kezében volt egy útitáska, meg egy nagy vászon esernyő. Ruházata polgárias, minden divatszerű krinolin nélkül; fején egyszerű nemez kalap; épen ilyen öltözete volt a leánynak is. Mind a kettőnek simára fésülve a haja a homlokáról hátrafelé.
A nő németül kivánt jó reggelt.
Én azt kérdeztem tőle, hogy kit keres?
A nő azt felelte: «a férjemet keresem, Kvatopil Venczel urat».
– A főhadnagyot?
– Mikor engem elvett, csak alhadnagy volt.
Én hirtelen megfogtam a kezét s bevezettem mind a kettőt a konyhából a szobába. A cseléd szerencsére nem ért németül.
Egész a hálószobámba vittem őket. Megkináltam őket, hogy üljenek le.
– Bizony jól esik, mondá a nő. Mert nagy utat tettünk. Krakkóból jöttünk ide.
– De egészen gyalog. Vasútra nem telt.
Rágondolni is szörnyeteg egy eszme! Krakkótól idáig, egy növendék leánykával együtt gyalog tenni meg az utat! Tud-e a képzelet ilyent teremteni?
– Ön Kvatopil Venczel hadnagynak a neje? kérdezém én az asszonytól.
– Az vagyok. Ez pedig itt az ő leánya, Marianna.
S állításának igazolásául előkereste az utitáskájából az esketési levelet, melyben a krakkói székesegyház anyakönyvének kivonata van, rubrikázva szépen: vőlegény Klatopil Venczel, hadnagy a ** cheveaux legers-eknél; menyasszony Dunkircher Anna. Tanuk: Babolszky ezredes, Kolmarszky szatócs. Eskető pap: Lubanszky Szaniszló, plébános. Nap és év 1846 február 16.
Aztán előmutatta a leányának a keresztlevelét: Marianna. Szülelett 1846 junius 29-én. Törvényes szülött. Atya: Kvatopil Venczel, hadnagy; anyja: Dunkircher Anna. Keresztelő lelkész: Lubanszky Szaniszló. Keresztapák a fentebbi násznagyok.
Még egy házassági szerződés is volt az okiratai között. Be volt ez bizonyítva jól.
Erzsike egyszerre csak nagyot kaczagott.
A szakácsné jött be, hozta a leveses tálat.
– Hahaha! Tudja ön már Ollendorf szerint, hogy «miért sír a kapitány?»
– «Mert az angolnak nincs kenyere.»
– Nézze Zsuzsi, elfelejtett a gyámatyámnak kenyeret adni. A gyürkéjéből messen neki, azt szereti.
A cseléd mentette magát, hogy hiszen a leveshez még nem kell kenyér.
Pompás leves volt, tejfeles tojásos rizsleves, csirkeaprólékkal. Erzsike merített a tányéromra.
– Köszönöm, elég lesz.
Mikor aztán a cseléd kiment, folytattuk.
(Nincs is kellemesebb tête–à–tête a világon, mint a melyet a benyitogató cseléd tíz perczenkint félbeszakit.)
– Most tudjuk már, mondám én, hogy mi oka volt annak a rendkívüli tüneménynek, hogy egy boldog vőlegény az esküvője után keservesen zokogni kezd. Szegény fiunak eszébe jutott az elhagyott régi felesége és a gyermeke.
– Az ám. Hanem azért el ne hagyjuk hűlni a levest. Tetszik önnek parmesan is hozzá?
– Köszönöm. A nélkül jobb szeretem.
– Kvatopil Venczel parmesannal szerette.
Aztán hozzáláttunk a levesevéshez.
– Kvatopil Venczel meg is duplázta mindig a rizslevest.
– Köszönöm. Én soha sem veszek egy ételből kétszer.
– Tudom. És a legjobb falatot mindig a tányérján szokta ön hagyni.
– Hát ezt honnan tudja?
– Még leánykoromban figyeltem meg; mikor nálunk volt ön néha ebéden. Azt tartják, hogy ez babona: a tányéron felejtett falat azt jelenti, hogy valami távollevő kedvesünk éhezik.
– Nem babona bíz az; hanem egészségi szabály, akkor hagyni abba az evést, ivást, mikor legjobban esik.
(Valóságos diætetikai értekezést folytattunk, mint a kiknek semmi egyéb kivánságuk nincs, mint késő vénséget élni és köszvénytől mentnek maradni.)
A levesben, mint említém, csirkeaprólék volt. Erzsike tányérjára került az a része a csirkének, a melyikben a «sarkantyu»-csont van.
Köztudomásu, hogy bizalmas társaságokban, fiatal hajadon leányok között az a szokás, hogy mikor ilyen sarkantyu-csontra akad valamelyik, az a barátnéját felhivja csonttörésre. Az egyik az egyik végét fogja meg a sarkantyu-csontnak, a másik a másikat s addig húzzák kétfelé, míg ketté törik. A melyiknek a sarkantyus rész jutott, az fog hamarább férjhez menni. Ez az ábrándos babona.
– Mikor az első ebédet megettük, ilyen sarkantyucsont akadt a kezembe. Én odanyujtottam azt az Annának: «szakítsuk el: melyikünké marad a Kvatopil?»
– Ah, önök egyszerre olyan jó barátnék lettek?
– Hát hogy ne? Mikor kettőnknek van egy férjünk! Én természetesen itt marasztottam őket magamnál. Nem is tudom, hová lettek volna, ha én be nem fogadom. Már akkor egy krajczárnak sem voltak urai. Az egész úton csak kávét ettek. Több felöltő ruhájuk nem volt, mint a mit a testükön viseltek s fehérneműt nem váltottak az egész úton. Nekem az első feladatom az volt, hogy kiöltöztessem őket. Az asszonynak jó volt az én ruhám, a leány számára a kerepesi útról hozattam neki valót. Ezt mindjárt ágyba is kellett fektetni, mert a feje fájt és erős láza volt. Orvost hivattam, az adott neki valami orvosságot, a mitől elaludt. Azóta ő alszik az anyjával együtt az én ágyamban, én magam meg a pamlagon. Nem kell önnek ez a csirke mája?
– Köszönöm. Folytassa inkább.
– Mikor a szegény asszony látta, hogy jól fogadom, elérzékenyült, a nyakamba borult, aztán sírtunk egymás barátságáért mind a ketten, mint a záporeső. Tudtuk, hogy egyikünk a másiknak a halála. De melyik lesz? Aztán csak nagy hamar elmondtuk egymásnak a magunk történetét a közös férjjel, hogy kerültünk össze vele. De furcsa szinpadi jelenetet lehetne ebből csinálni.
Én kérdem: No te Anna, mondd csak, hogyan kerültél te ezzel a Kvatopillal össze? s hogy maradtál el tőle tizenhárom esztendeig?
Anna felel: Furcsa históriája van ennek. Tudod Erzsi a krakkói köztársaságnak a történetét?
Én: Soha hirét sem hallottam én szegénynek.
Anna: Hát, tudod, ez egy nagy lengyel város, a hol hajdanában a lengyel királyokat koronázták s ha meghaltak, eltemették. Én oda való vagyok. Az apám hires keztyüs volt Krakkóban, a kinek a portékáit messzeföldre elhordták. A mi városunk volt az utolsó szabad lengyel köztársaság, mikor utoljára felosztották Lengyelországot. Huszonkét négyszög mérföld területe volt.
– Kevesebb, mint Debreczennek, vetém én közbe.
Erzsike folytatá Anna beszédét.
– Mikor én tíz esztendős leány voltam, megint támadt valami lengyel forradalom; azt ismét leverték, osztrákok, poroszok, muszkák egyesült erővel s akkor a krakkói köztársaság feletti ügyelést rábizták Ausztriára. A régi lengyel szokások, tanácskozások megmaradtak; hanem a várban állandó helyőrségül maradtak az osztrák katonák. Mikor én tizenhat esztendős lettem, meghalt az anyám s akkor aztán nekem kellett a keztyüs boltban helyet állanom. Itt ismerkedtem meg Kvatopillal. Fiatal hadnagy volt: rendesen nálunk vásárolta a keztyüit. Bár maradt volna a keztyüknél! Ki veheti rossz néven egy tizenhat esztendős leánynak, hogy ha hisz? Én is hittem. És ő neki igazán jó szive volt. Mikor látta, hogy nekem nincs más választásom, mint a szégyen és a halál között, akkor oda jött az atyámhoz és megkérte a kezemet. Természetesen hozzáadtak. A lengyeleknél soha sem volt az szokásban, hogy ha egy leány katonatiszthez akar nőül menni, annak még elébb a katonai hatóságtól kelljen engedelmet kérni, keserves nagy összeget biztosítékul letenni; a pap összeadott bennünket minden kérdezősködés nélkül. Alig voltunk egy hétig férj és feleség, mikor újra kitört a forradalom. A lengyel fölkelésnek Krakkó volt a központja. Eleinte nagy sikerrel harczoltak a lengyel fölkelők. Én nekem látnom kellett, hogy kergetik az utczán végig a lengyel kaszások az én férjemnek a lovascsapatját, a kinek annyi ideje sem maradt, hogy tőlem búcsút vegyen.
– Én azt kérdeztem tőle: «te is lengyel vagy?»
Anna azt felelte: «hogy ne volnék? azért, hogy német nevem van?» Nehéz napok következtek erre. Nekem leányom született. És én nekem mindennap kétszer kellett a templomba mennem. Egyszer azért imádkozni, hogy a hazám diadalmaskodjék, másszor meg azért, hogy a férjem visszatérjen. Őrült kivánság! Hisz arra maga az istenség is tehetetlen, hogy két egymással ellenkező imádságot beteljesítsen. Férjem visszatért Krakkóba, hanem a lengyel ügy elbukott. A szabadságharczosok szétfutottak, a megszálló seregek visszatértek. Szomorú viszontlátás volt az! Krakkó e bukás után megszünt köztársaság lenni s be lett kebelezve, mint egyszerű székváros az osztrák örökös tartományok kötelékébe. Az apám sírt, én pedig örültem, hogy visszakaptam a férjemet. De nem sokára megbünhödtem a tilalmas örömért. A férjem tudatta velem, hogy nagy baj van. Eddigelé az osztrák tisztek Krakkóban nem sokat kérdezték a tábornokaiktól, hogy szabad-e házasodniok?
(Én közbeszóltam: «ez a magyar-horvát határőrvidéken is így volt szokásban; a granicsár tiszt házasodhatott kautio és engedély nélkül».)
Anna. De most, hogy Krakkó Ausztriához lett csatolva, az egész katonai törvény ki lett terjesztve mi ránk is s most már a hadnagy feleségének hét ezer forintot kell lefizetni biztositékul.
Erre pedig az én apám képtelen volt. Rajtam kivül még hat leánya volt s akkora összeget nem vonhatott el az üzletéből, a mekkora a biztosítékhoz kellett.
Az a veszedelem fenyegetett bennünket, hogy ha a férjem felsőbbsége megtudja a házasságunkat, Kvatopilt azonnal megfosztják a tiszti rangjától.
Az apám azt tanácsolta, hogy Kvatopil tegye le önként a kardbojtját és lásson valami polgári állás után. De arra gondolni sem lehetett. Ki adott volna Krakkóban alkalmazást egy osztrák katonatisztnek, a ki a lengyelek ellen fegyverrel harczolt?
Kvatopil azon időben lett főhadnagygyá előléptetve. Ez azt a örömteljes reményt lobbantá fel sziveinkben, hogy nagy gyorsan fog a rangfokozaton előrehaladni s ha egyszer azután őrnagy lesz, akkor nem kell a házassági biztosítékot letenni többé; akkor nyilvánossá tehetjük, hogy férj és feleség vagyunk. Addig ne tudja más, csak a rokonok és az ismerősök.
Ebben megnyugodtunk. Kvatopilt nagyhamar áthelyezték az ezredével Magyarországba.
A mint aztán Magyarországon kitört a forradalom, én többé Kvatopilról semmit sem tudtam meg. Hol jár, hová lett, él-e, vagy meghalt? Semmi hírt sem vettem róla. Háboru idején titokban tartják azt, hogy merre jár ez, meg amaz az ezred. Egyszer olvastuk egy hadi bulletinből, hogy az a dragonyos ezred, a melynél a férjem szolgált, résztvett valahol a Bánságban egy ütközetben. Szegény apám ekkor rászánta magát, hogy leutazik személyesen a Bánságba, megkérdezni az ezredestől, hogy él-e még a férjem? Mikor odaért, épen akkor temették nagy pompával az ezredest. Typhusban halt meg. Ez volt a násznagyunk. Ő neki volt egyedül tudomása a katonaságnál a mi házasságunk felől. Ez jól megőrizte a titkot, mert a násznagykodás a szabályellenes egybekelésnél neki is az állásába kerülhetett volna. Az alezredes pedig csak annyit tudott Kvatopilról, hogy azt a századával detachirozták valami küldetésben, a honnan nem tért vissza. Valószinű, hogy a magyar fölkelő seregek lekaszabolták, a csapatjával együtt.
Én bizvást felvehettem a gyászruhát, el is viselhettem azt; a háboru bevégeztéig semmi hírt nem hallottam a férjemről.
– Eddig szólt Anna, most én vettem át a szót.
– Hogy semmi hírt nem hallottál róla, annak az oka az volt, hogy az egész hadjárat alatt körül volt zárva az ostromolt Temesvárban a századával együtt, s onnan hirmondó sem jöhetett ki egy esztendeig.
– De hát azután, hogy Temesvár fel lett szabadítva, mért nem tudosított? Legalább annyit irhatott volna, hogy él?
– Ennek az okát könnyű kitalálni. Ő rá nézve az egész hadjárat meddő maradt dicsőség dolgában. Mint lovas tiszt, az ostromolt várban érdemeket nem szerezhetett. A hadjárat után is maradt főhadnagynak, a többi hadnagytársai mind előhaladtak a rangfokon. – Neki csak az elkeseredés maradt. A hátratett katonatiszt rosszabb a halottnál, annak a száján nem jöhet ki az a szó, hogy «hála istennek, élve maradtam!»
– De hát azután? Későbbi években. Három-négy esztendőn keresztül miért nem irt, bár csak egy sort hozzám, hogy még él és gondol reám – és gyermekére, a kit úgy szeretett!
– Annak megint én tudom a legjobb okát. Egy könnyelmű bajtárs miatt adósságokba keveredett, lelketlen uzsorások kezébe jutott, a kik folyvást mélyebben huzták bele a hinárba. Az ilyen zaklatott állapotban levő katonatisztnek bizony nem nagy kedve lehet még egy asszonyt és egy gyermeket is szorosabban fűzni magához. Most már nemcsak a biztosíték hiánya választotta el tőled, hanem az a csuf mocsár, a minek adósság a neve. Ezt nem tudta átgázolni. Ha rád gondolt és a gyermekére: az csak a kétségbeesését növelte. Ha levelet irt volna hozzád, annak csak ez lehetett volna a tartalma: «mire ezeket a soraimat olvasod, már megszüntem élni».
Anna kiváncsi volt rá, hogy vajjon mennyire vihette Kvatopil adósság dolgában?
Én aztán megmondtam neki a csinos kis összeget.
Hüh! Milyen hosszú képe lett egyszerre a barátnémnak!
Azt kérdezé hüledezve, hogy most is megvan még ez a szörnyű nagy adósság?
Olyan bohókás volt ez a helyzet, hogy minden keserüségem mellett is el kellett magamat rajta nevetnem. Kinéztem az arczából a jámbor teremtésnek, hogy ha én ennek most azt felelem, hogy «bizony édes barátném, az adósság az egyedüli tárgy a földön, a mit az idők foga meg nem emészt: Kvatopil váltói még most is élnek», (igaz is, hogy megvannak; de az én fiókomban,) hát akkor ez a szerencsétlen asszony képes azonnal kézen fogni a leányát s visszagyalogolni Krakkóba. Hanem hát megszántam szegényt. Elmondtam neki a tiszta, puszta igazságot. – Négy esztendeig nem tudósítá őt a férje életbenlétéről, a hitelezői miatt; azontul pedig én miattam. Én megismerkedtem vele; nem tudtam, hogy nős; megszerettem, felajánlottam neki a kezemet. El kell ismernem, hogy ő vonakodott azt elfogadni. Mindenféle kifogásokat tett, csak azt az egyet nem, hogy már van felesége. Ez természetesen a legsikeresebb lett volna. De már akkor annyira szájáig ért a víz, hogy nem maradt egyéb választása, mint vagy főbe lőni magát, vagy kettős házasságot elkövetni. – Úgy látszik, hogy ezt az utóbbit tartotta kellemesebbnek.
Még Anna maga is elismeré, hogy okosabb eszme volt Kvatopiltól ezt az utóbbit választani.
Nagyon áldott jó teremtés ez az asszony!
Én aztán teljesen megnyugtattam az iránt, hogy az esküvőnk előtt minden adósságát kifizettem a jó Kvatopilnak. Meg is mutattam neki a chatouilleomban eltett váltókat, felvilágosítva felőle, hogy azok már el is évültek s én nem fogom azokat Kvatopil ellen beperelni, a változott viszonyok után sem. – A mire a jó lélek hálakönyek között borult a lábaimhoz s a térdeimet csókolva, biztosított felőle, hogy holta napjáig áldani fogja az emlékezetemet. S e megnyugtató biztosítás után egészen helyreállt a gyöngéd vonzalma az ő szeretett Kvatopiljához.
Én megtetéztem a szivességeimet még annak a jelenetnek a leirásával is, a midőn Kvatopil, mint vőlegény, az esküvőnk után keservesen sirva fakadt; bizonyosan az elhagyott neje és leánya miatt fakadtak e sűrű könyjei.
Ez által meg egészen elérzékenyítettem a szegény Annát.
– Lássa ön, milyen jó szive van Kvatopilnak!
Akkor aztán egymásra liczitáltunk, hogy melyikünk tud több jeles vonást felfedezni a Kvatopil jellemében.
Végezetre elővettük a mi közös Kvatopilunknak a fényképezett arczképét és azt kölcsönösen kézről-kézre adva, forró csókjainkkal vetekedve elhalmoztuk; míg végre megállapodtunk abban, hogy egyikünké se legyen az arczkép; hanem adjuk azt a kis Mariannának.
(«– No hát jó volt-e a bab czuspájz disznófarkkal?» – kérdezé tőlem az e közben tányért váltani bejött szakácsné.)
(«Költői szavamra mondom, hogy még soha így el nem laktam disznófarkas babbal!»)
Azután következett valami baraczklekváros tésztanemű. Én azt is szeretem.
Erzsike folytatá:
– Hát eddig volt az idyll.
– Mi volt az? A disznófül?
– Most következik a próza. Én ezután a kellemetlen felfedezés után elmentem az ügyvédemhez s elmondtam neki a dolgomat; kérve, hogy mit tanácsol a helyzetemben? – Elébb kérdeztem meg az ügyvédet, a ki száraz, prózai ember, nincs előtte más, mint a törvény; – csak azután akartam ön elé terjeszteni az ügyet, hogy legyen közöttünk biró.
– Kik között?
– Köztem és az ügyvédem között; mert kettőnknek homlokegyenest ellenkező nézete van a jelen ügyben követendő eljárás tekintetében.
– Kegyednek is van valami nézete?
– Hogy ne volna: de elébb hallgassa meg a törvények magyarázójáét. Elébb azonban koczintsunk egyet azoknak az egészségére, a kik bennünket szeretnek.
S koczintottunk – nem mondtuk meg, kiért.
– Hallgassa ön meg, hogy mi véleményt adott az ügyvédem. «Ez bizony nagy baj, de csupán Dunkircher Annára nézve az. Ha rendes békességes időkben élnénk, akkor lehetne az a kimenetele az ügynek, hogy a katonai hatóság Kvatopil Venczel főhadnagyot, a miért hatósági engedély nélkül házasodott, tiszti rangjáról való lemondásra kényszerítse. Ez esetben a Dunkircher Annával kötött házassága érvényben marad. Ellenben Kvatopil úr, a később elkövetett bigamia vétségeért, az osztrák büntetőtörvények értelmében, két esztendei börtönre nyer kellemetes kilátást. A jelen viszonyok azonban, a midőn a lombardiai hadseregnek minden vitéz, betanult tisztjére nagy szüksége van, okvetlenül azt a választ fogja kapni a krakkói feleség, hogy az egész házassága törvénytelenül lett kötve, annálfogva «null und nichtig». A plébánost, a ki összeeskette őket, elküldik egy esztendőre valami kolostorba, fegyelmi büntetésből, Kvatopil Venczel pedig marad főhadnagynak, sőt ha vitézül viselkedik, kapitánynyá is lesz. Kegyed pedig akként lesz főhadnagyné és kapitányné; mert az előbbi házasság érvénytelensége a kegyedét teljes jogerőre fogja emelni».
– Ezek voltak a ügyvéd szavai. Ugy-e jól megtartottam? Ismeri ön a katonai törvényeket?
– Őszintén megvallom, hogy azon számos tudományok között, a melyeket nem ismerek, ezek kiváló tért foglalnak el.
– No hát én erre azt feleltem, hogy: «Jól van! A törvények, a körülmények, a helyzetek azt indokolják, sőt okadatolják, hogy Dunkircher Anna legyen megfosztva hitvesi jogától; de hátha az emberi szív törvénye talál érvényre jutni?» – Elég jó curialis stylusban fejeztem ki magamat?
Egy kicsit nevettem rajta.
– Az ügyvéd még jobban nevetett. «Hogyan? mondá. Kegyed azt képzeli, hogy Kvatopil Venczelnek majd megesik a szive az elhagyott első feleségén? a kinek szándékosan nem irt levelet, a míg irhatott volna, nehogy az valami bizonyítékkal birjon az iránt, hogy Kvatopil Venczel őt csakugyan megesküdt feleségének és nem egy elcsábított leánynak tartotta, a kivel kötött házasságának érvénytelenségéről jól meg volt győződve? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel most, tizenhárom év mulva annyira elérzékenyül, hogy a csatatéren, a harcz közepén elbocsáttatását fogja kérni; elfelejti a zászlójának, az uralkodójának adott esküjét; csak azért, hogy Dunkircher Anna számára megmenthesse a hitvesi főkötőt? Hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczel otthagyja a legjobb reményekkel biztató carrièrejét? becsukatja magát két esztendőre a fegyenczházba, hogy onnan mint megbélyegzett koldus jöjjön elő; csak azért, hogy koldusnéval tovább élhessen, törvényes összeköttetésben? És végül hiszi azt kegyed, hogy Kvatopil Venczelnek úgy megzavarodhatik mind az öt érzéke, hogy ő egy ilyen szép, fiatal feleséget, mint kegyed, egy nemes gazdag hölgyet, a ki őt kényelemben tartja, el fog taszítani magától, odadobni a világ csufságának; azért, hogy visszakapjon egy elhervadt élettársat, a kinek az arcza megránczosodott: egy jámbor keztyüsnek a leányát; a kire nézve még csak nem is előny, hogy a jóhirű «Dunkircher» név helyett a «Kvatopil»-t ragaszthatja ki a czégtáblájára? – Nem! Asszonyom. Ilyen jószivü emberben én nem hiszek. Inkább elhiszem, hogy halfarku tengeri szűzek vannak a világon.
– Nem szakítottam félbe az ügyvédet. Engedtem, hogy teljesen expectorálja magát. Mikor aztán egy kis pauzát tartott, akkor azt mondtam neki: hiszen nem a Kvatopil szivéről beszéltem én, hanem a magaméról.
– A magáéról? – kérdé elcsodálkozva; – hát az hogy keveredik ebbe a dologba?
– Nekem az az eszmém van a kinos ügy elintézésére, hogy én azt a biztosíték-összeget, melyet egybekelésünk alkalmával letettem, átruházom a Dunkircher Annára, akkor aztán az ő részéről teljesítve lesz a föltétel, mely mellett a katonatiszt házassága megengedtetik: ő hadd legyen boldog az esküdt férjével. Én magam pedig majd el tudok valamerre tünni az emberek közül. Nagy a világ!
– Az ügyvéd erre megharagudott, azt mondta: – Ha kegyed ezt megteszi: akkor rászolgál, hogy egyenesen elvigyék Döblingbe!
– Nekem pedig ez komoly, elhatározott szándékom. Ezzel végzé Erzsike.
Én nem állhattam meg, hogy a kezére ne tegyem a kezemet.
Mennyi igaz, nemes érzés alszik ebben a szivben! Ha lett volna ember, a ki azokat fölébreszsze! Milyen derék asszony lett volna ebből a nőből, ha egy olyan férjre talált volna, a ki a legközönségesebb értelemben vett «jó ember», a milyen tíz férfi közül kilencz! – Miért kellett neki mindig, de mindig, azt a tizediket kihuzni a maga számára a sors urnájából?
Kitalálta, hogy mire gondolok e néma pillanat alatt. Azok a nagy, mély tüzű szemek lassankint megteltek könynyel. A gyémánttűz semmi a köny sugártüzéhez képest! Milyen szép volt e perczben.
Az ajkai valami rebegéshez kezdtek. Alig tudta kimondani.
– «Annak a másiknak gyermeke van».
S erre a szóra elkezdett görcsösen zokogni, egyik kezével az arczát eltakarva, másikkal az én kezemet szorítva erőszakosan.
Kicsi hija, hogy én is együtt nem sirtam vele, úgy megesett rajta a szivem.
Aztán, hogy kisirta magát kedvére, nagyot sóhajtott, felszárítá a könyeit.
– Most már tudja ön, hogy miért kérettem, hogy jöjjön ide? Legyen bíró ebben az ügyben. Melyiknek van igaza: az észnek, vagy a szivnek? Azt kell-e tennem, a mit az ügyvéd tanácsolt, vagy azt, a mit én magam gondoltam ki?
Nehéz feladat!
– Lássuk: nem volna-e valami középut? – mondám én. Hátha rátalálnánk. – Én azt tanácsolom, hogy ne tegye kegyed sem azt, a mit az ügyvéde tanácsolt; sem azt, a mit maga kigondolt. Hanem várjon egy kis ideig. – Nagy háboru indul meg: több, mint fél millió harczos áll egymással szemben. Annak egy ötöd része nem fog a háboru végén az övéihez hazatérni. Ezen országdöntő harczban vagy elesik az önök Kvatopilja, vagy élve marad. Ha elesik, akkor meggyászolják mind a ketten. Az özvegyi fátyolon nem vesznek az asszonyok össze. – Ha pedig megéri Kvatopil a háború végét, akkor ő, a vitéz, ambitióval teljes katona okvetlenül előbbre lép a rangfokozaton, a csatatér gyorsan növel! Lesz belőle őrnagy. Mint őrnagynak nem kell többé a házassági biztosítékot letennie.7)
Akkor azután magához veheti a Dunkircher Annáját. Kegyednek pedig nem kell odaajándékoznia a biztosítási összeget, a mire magának is nagy szüksége lehet.
– Köszönöm – szólt a hölgy. – Ez igazán olyan egyszerü, mint a Columbus tojása. Tehát várni fogunk, én is, Anna is, a mig a háboru véget ér, s addig ezt a családot itt tartom magamnál.
– Még egyre figyelmeztetem. A várakozás ideje alatt kegyednek jó lesz valahová, valami kis városba félrevonulnia; a hol nincsenek ismerősei. Itt a fővárosban tarthatatlan hamis helyzetbe fog kegyed jutni. Az első feleség történetét nagy hamar megtudja a világ. – S a «szalmaözvegy» czím még elég jó czím; de a «szalmaasszony» már nem az. Kegyed költözzék mindenestől, holnap mindjárt falura s vigye magával a vendégeit is.
– Azt fogom tenni.
Alig készültünk el, midőn kopogtatott az orvos.
Az orvos elől nem tagadhatja el magát, a hinek a házánál beteg van.
Az orvos is jó ismerősöm volt. Nagy, kiterjedt praxissal birt. Homoeopatha volt. Bizonyos, hogy ez ma, meg holnap valahány patiensét meglátogatja, a nux vomica mellé mindannyinak beadja azt a legujabb hírt, hogy engem itt talált a szép asszonynál – poharazás közben: «thé complet!»
Megvártam, míg a kis betegtől visszajő.
Megnyugtatott, hogy semmi baja sincs már, elhagyhatja az ágyat.
Erzsike kérdezé, hogy lehet-e a lánykát falura kivinni?
– Sőt nagyon jót fog neki tenni.
Azután engemet fogott elő az én barátom, a doktor.
– Hát te hogy vagy?
– Köszönöm, nagyon jól.
– No no! A szemedből látom, hogy nagy felhevüléseid, vértolulásaid vannak.
– Voltak, de már kigyógyultam belőlük.
– Remélem, homoeopathiai úton.
– Tökéletesen homeopathice.
Az orvossal együtt én is eltávoztam.