JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXX. KÖTET

RÁKÓCZY FIA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

RÁKÓCZY FIA

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

I. FEJEZET.
GIUNCHI GIORGIO EXAMENE.

Rákóczy két fia kis gyermekkorában, anyjostul, fogságba került. Bécsbe vitték őket.

A nagy szabadságharcz alatt hasztalan kisértették meg a nagyfejedelem vezérei a két gyermeket kiszabadítani, egész Bécs kapujáig előhatolva portyázó dandáraikkal: tervük meghiúsult.

A fejedelem hadjárata elmult, daczára a hősi erőfeszítésnek; maga is hazátlanná lett s aztán, mint egy elátkozott üstökös a napot, úgy kerülte körül a hazáját, Lengyelországon, Francziaországon keresztül, míg eljutott Rodostóhoz: hallgatni a tenger okos beszédét.

A két fogoly gyermek felnőtt. Anyjuk kolostorban lakott, ők gondos nevelést kaptak. A nagyobbik, József, németországi akadémián diákoskodott. A kisebbik, György, Bécsben maradt.

A császár-király elrendelé, hogy a fejedelemfi rangjához illő nevelést nyerjen.

A rangja «grófi» volt: «Giorgio Giunchi»-nak hitták.

Volt saját lakása, udvarmestere és lovászlegénye, s helyébe jártak a professorok és káplánok, a kik mindenféle tudományokra és vallásra oktatták: a vívásban, lovaglásban maga az udvarmester tökéletesíté a fiút.

Az udvarmester neve volt: Jacinto Vammana; a neve után itélve nápolyi, a hol ez a szó «dajkát» jelent, a lovászlegényt hitták Künzli Péternek; ez schweiczi lehetett.

A bécsi főiskolába nem járathatták a fejedelem-fiút, mert ott több száz magyar tanuló hemzsegett, a kiktől meghallotta volna a magyar beszédet, a mire neki semmi szüksége sem volt; de még valami más egyéb oknál fogva sem.

A cancellárnak gondja volt rá, hogy Giorgio nevelése a szabályoknak megfeleljen Minden semestrisben megtartották az exament a magánlakáson, mely alkalommal a legilletékesebb fensőbbségi személyek voltak jelen, a kik a rigorozumért illendően honoráltattak.

Abban az időben (a mult század elején) még nem voltak nyomtatott iskolai tankönyvek, hanem a tanulók maguk irták le a tantárgyakat kéziratból: a mi igen czélszerű intézkedés vala; mert ily módon legalább egyszer el kellett olvasni a studiosusnak azt a studiumot, a míg de «papiro ad chartam» lecalligraphiálta. S miután ezt dictando kellett elvégezni, annál fogva ezen didaktikai methodus azt is biztosította, hogy a filosopternek okvetetlenül meg kellett tanulni irni. Még pedig tisztességesen, olvashatóan kellett irni, mert ha szarkalábakkal töltötte meg a papirost, akkor «körmöst» kapott az öt körmére a léniával, ha pedig malaczot ejtett az irásba, akkor a tenyerébe kapott egy sujtást a plágával; súlyosabb vétségek correcturáját végezte a ferula: a teljes elmulasztás, a végzetes «nes» (nescit) megtalálta a maga ellenszerét a scuticában; morális defektus esetében működött a virga.

Ezek a kipróbált hatású tanszerek bizonyára nem hiányzottak Giunchi Giorgio gróf tanulószobájában sem. A tanfelügyelő bizottság, mely állt az Alma Mater prorectorából, a cancellária tanácsosából, és a minorita rend delegátusából, az examenre megjelenvén, semestris végeztével, legelőször is e segédeszközöket vette oculata alá.

Ott volt a tanuló asztalra mindjárt letéve a legelébb kézbe veendő három ösztön: a lénia; (ismeretes vonalzó) a plága: (ez hasonlított a légycsapóhoz, csakhogy kisebb vala a csapója, s nem bőrből, hanem fából készítve) és a ferula (ezt fiatal fűzfa veszszőből szerezték). A scutica a falon függött: ez egy fonott korbács volt, őzlábra alkalmazva. (Ez különben otthon is minden tisztes családnál a rendes utensiliák közé tartozott, az ajtósarkára felakasztva, symboluma az atyai tekintélynek). Végül a théka függönye alá elrejtve volt a virga: ez a félelmetes erkölcsnemesítő eszköz: egy pamat nyirfaveszsző, sósvízbe beáztatva.

És a vizsgálattevő urfinak legelőször is ezeket a jó ismerősöket kellett megnevezni az examinátorok előtt, obedientiájának bebizonyítása végett.

– Minek neveztetik ez? (A lénia).

– Sollicitator celerrimus (Leggyorsabb szorgalmazó).

– Hogy hivod ezt itt? (A plága.)

– Benignus exhortator (Jóakaratú serkentő).

– Hát ennek mi a neve? (A ferula).

– Pater scientiarum. (A tudományok atyja).

– És a mi ott lógg a falon? (A scutica).

– Ala virtutis (Az erény szárnya).

– És az ott a függöny mögött? (A virga).

– Ezorcisator (Ördögüző).

Nagyon jól van!

Erre azután a magisterek elővették a fekete könyvecskéiket s a rubrikákból előszámlálták, hányszor volt az egyik és másik serkentő segédeszköz alkalmazásba véve: a deputatió meggyőződhetett belőle, hogy a növendék urfi mindezekben bőségesen részesült.

Nagyon jól van.

Még azután volt egy módszer: a mely azonban már újítás számba ment, s annálfogva a pædagogusok által nem is volt általánosan elfogadva; mivelhogy inkább a tanulók morális érzületére volt alapítva. Ezek voltak a «signum»-ok. A signum bonum, és a signum malum. A jó jel volt egy piros szalagra kötött aranyozott csillag bronzból. Ha jól felelt a discipulus, ezt akasztották a nyakába, s ezzel pompázhatott egész naphosszat: hordhatta az utczán. Ha pediglen rosszul felelt, vagy épen sehogy sem, ha belesült a recitátioba, ha legyeket fogdosott az alatt, a míg a magister prælegált, vagy plane elaludt a prælectio alatt, akkor a signum malumot kötötték a nyakába. Az pedig lánczra volt kötve s lakatra járt, hogy le ne lehessen dobni, s mind a két oldalán az éremnek ugyanazt mutatta, tudniillik egy szamárfejet.

Ez az erkölcsi hatást gyakorló taneszköz azonban inkább csak az előkelőbb ifjaknál alkalmaztatott, a kik már hazulról hozzák magukkal a kitüntetések iránti lelki fogékonyságot.

Annálfogva nagyon helyén lehetett Giorgionál, a kinek a családi neve Giunchi gróf.

Az examen termének falai mappákkal valának feldiszítve. A háttérben állt a könyves theca, roppant disznóbőrbe kötött pandectákkal megtömve; középen egy iróasztal, tele manuscriptumokkal; a szögletben egy óriási földglobus, az átelleni szögletben a planetarendszer. Az iróasztallal szemben a cathedra, két oldalán faragott gothikus támlájú padok. Az egyik sorban ültek a magisterek, a másikban az examinatorok.

Ezen illustris hallgatóság elé vezette be az oldalszobából doktor Wammana Jacinto a gondjaira bizott növendéket.

Közepes termetű, jól kifejlett siheder volt a quidam, sűrű rövidre vágott sertehaj a fején; tágra nyilt kék szemei, fölfelé tűrt orra, halvány, de minden hozzá intézett kérdésre elveresedő arcza, előre álló fogai, melyek miatt az ajkai soha sem tudnak egymásra csukódni; kiegészíti az egész fizionomia charakterét a fejtől elálló hegyes végű fül.

Az első betanult szava az examinandusnak az üdvözlés.

– Bonum mane præcor, domini reverendissimi, clarissimi et illustrissimi: humillime me recommendo indulgentiæ vestræ, Laudetur Dominus!

Azután következik, hogy az asztalhoz járuljon, a kezeit összetegye, és elmondja a minden ünnepélyességet, és így a tanulási órát is megelőző imádságot. Sebesen és folyékonyan mondta el; az utolsó tételig: «sed libera nos a malo».

– «Amen» ismétlé a consiliarius. S kit értünk az alatt, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól?»

– Az istentelen kuruczokat és az ő szövetségeseiket.

– Optime.

Ezt követi azután a beneventatio: a megjelent dignitáriusok üdvözlése, hosszú oratióban; melyet a vizsgázó megfelelő actiókkal kisér, hol az egyik, hol a másik kezét téve a mellére, a másikat ugyanakkor elnyújtva, majd az égre feltartva, utoljára keresztbe téve s magát mélyen meghajtva.

– Salve! Salve! Mondogatják rá az examinatorok.

Egyszer sem akadt meg!

Erre következett azután a fent leirt taneszközök iránti kikérdezés, s a magisterek által előmutatott diáriumok collaudatiója, melyekből kiderült, hogy a nővendék hány tanórát kapott, hányat mulasztott engedelemmel és a nélkül, mivel lett büntetve az utóbbi esetekben. Példás szigor gyakoroltatott a nevelésében.

Ekkor következett azután a tantárgyakból való megexamináltatás.

– Domine comes Georgi de Giunchi!

Így titulázták a magisterek az examinandust, a ki az egész vizsga alatt egy nagy onyx kövű pecsétnyomó gyűrűt forgatott a jobb keze két ujjával a bal keze mutatóujján. Ez megengedhető segédeszköz a memoria elősegítésében, a gyűrűt körül forgatni az ujjon. Igaz, hogy csak előkelő rangúaknak van megengedve, a kik születési joggal birnak czímeres gyűrűk viselésére.

A rigorosandus præstanter felelt minden studiumból.

Nehogy azonban úgy tünjék fel a dolog, mintha előre ki volnának péczézve a kérdések és a feleletek a magister és a discipulus között, az examinator urak is intézének a podiumra kiállított elé egy-egy kérdést.

– Dicas nobis domine comes Georgi de Giunchi, hol fekszik Hungaria? szólalt meg a prorector.

– Hungaria fekszik az ausztriai birodalom örökös tartományai között s kiegészítő részét képezi a stryriai őrfejedelemségnek, a horvát királyságnak, a szerb vajdaságnak és a transylvaniai nagyfejedelemségnek, lakosainak száma másfél millióra megy, a kik németek, tótok, rusznyákok, oláhok, ráczok, bolgárok, görögök, czigányok és hungárnok.

– Miért neveztetnek a hungarnok ezen a néven?

– A hungarn név származik a «hungern» szóból, mivelhogy ezek a lakosok annyira éhesek, hogy még a közéjük vetődő idegeneket is megeszik.

– Præstanter. Mióta tartozik Hungaria az ausztriai birodalomhoz?

– A tizenegyedik század óta, a midőn I. István király defectusával Péter király az országát Henrik császárnak inscribálta.

– Valde bene. Voltak-e a hungarnoknak nagy embereik?

– Igen is valának; de azok mind idegenek voltak: Nagy Lajos olasz volt, Johannes Hunyades és fia Mathias Corvinus oláhok voltak; a kik pedig saját nemzetükből támadtak, azok gonosz emlékű rablóvezérek valának, miképen Tökölyi és Rákóczy: a kik a pogány törökkel szövetkezének. Ezért el is pusztíttatának.

– Optime! Præstantissime! Zúgott fel rá unisono a vizsgáló küldöttség. Most a consiliarius úr intézett hozzá egy kérdést.

– Látott-e már domine comes Georgius de Giunchi egy Hungáriából származott embert?

Az ifju ember e kérdésre hüledező képpel tekinte az ő Mentorára, Wammana urra. Ez nincsen az irott studiumban.

Wamanna kenetteljes mozdulattal inte neki.

– Feleljen ön meg egész őszintén a feltett kérdésre, Giorgio gróf! «Igen is láttam.»

– Igen is láttam. Ismétlé az halk hangon.

– Hol látta őtet?

Az ifju ember tátva maradt szájjal tekinte a főfő nevelőjére.

– No csak sincere meg kell mondani: «a Bärenhaus előtt».

Az ifjú zavarában a bársonyvammszának a leffentyűit húzogatva a kezeivel, rebegé: «a medveház előtt.»

És mit mívelt ott ez a hungariai jövevény?

Erre a kérdésre hirtelen a szája elé kapta a kezét az ifjú, s a markába vakkantá a kitörni készülő nevetést. Ámde egy oldalpillantás Wammana kézmozdulatára, mely a ferula felé volt irányulva, hirtelen visszaadta a komolyságát, s aztán recitáló hangon mondá el a választ.

– Nagy scythiai farkasokat mutogatott a piacz közepén a sokaságnak, melyeknek a neve hungáriai nyelven: «komondores».

– És mondott-e egynémely szavakat is e productio alatt ama vagabundus?

– Igen is. Egyszer azt mondá hungariai nyelven: «ad ugrandum!» Arra a scythiai farkasok elkezdtek ugrándozni, azután pedig azt mondá nekik: «ad ugatandum!» erre elkezdének ugatni.

Erre az egész cœtus nagy hahotában tört ki.

Az ifjú uracska pállott bámészsággal tekinte Wammánára: hát ezeknek nem húzogat a hátára a ferulával, a mért nevetni bátorkodnak az examen alatt?

Ekkor azután a prorector ő nagysága fogta esztrengára az examinandust.

– Mondja csak Giorgio gróf úr, mit tanult ön a pogány hitűek vallásairól? A klasszika mythologiából már hallottuk önt felelni. Jupiter facinorái elég jól meg lettek önnek magyarázva. Hanem az újabbkori pogányokat kérdem. Kiket értünk ezek alatt?

– Értjük a pogányok alatt a lutheránusokat és kálvinistákat, a kik a hugonottákkal és templáriusokkal együtt a Bafomet oltárán áldoznak.

– Ki az a Bafomet?

– A Bafomet bálvány az antikrisztus, a ki a rosszat míveli a jó helyett s az emberek lelkeit a pokolnak kiszolgáltatja. A Bafomet imádók tagadják az Istent, a Megváltót és a Szüz Máriát. Keresztjüknek csak két ága van, mint az akasztófának s azt ők «lignum vitænek» nevezik. A Bafomet bálvány egy macskafejű férfiú, a kinek a derekára és lábszáraira egy kigyó tekerődzik. Azokon az ünnepeken, melyeket a Bafomet-imádók titkos templomaikban tartanak: a Sion hegyén kiadott tízparancsolatok lábbal tapostatnak, s a zsoltárok melódiáira fertelmes gúnydalok énekeltetnek; minden szombat napon pedig megtartatik a «Mete» ünnep. A Mete egy pokolbeli csábító kecsekkel felruházott asszonyi állat, a kit a pogányhitűek azért emelnek az oltárra paradicsomi alakzatban, hogy rút példaadásával az embereket istentelen gonosz indulatokra ingerelje.

– Basta! Multo bene! domine Giorgio Giunchi! Elég volt ebből a themából! Szakítá félbe a minorita delegatus.

– Ej ej! feddé a prorector Wammana urat. Nem kellett volna a textusban benne hagyni ezt az incisumot «paradicsomi alakzatban».

– De annál jobban kitünik az ifjú romlatlan kedélye: elucubrált Wammana úr. Tetszett látni, hogy a midőn ezt elmondá: behunyta mind a két szemét.

– Jobb lett volna, ha nem is tudná, hogy e szavakra be kell hunynia a szemeit.

Az examen azonban a legnagyobb megelégedésére lett befejezve a vizsgáló küldöttségnek.

A prorector egy dicsérő exhortatiót tartott a fiatal nemesnek, s annak végeztével egy friss babérból font koszorút tett a fejére.

A magisterek megirták a testimoniumot, s protocollumot vettek fel a végbement examenről.

«Ex omnibus eminens: ex moribus classis primæ cum laude.»

A visitatorok aláirták a protocollumot, a melylyel Wammana úr a cancellárnak fog beszámolni: az pedig be fogja azt mutatni ő felségének, a kinek legkegyelmesebb akarata az, hogy a fejedelemfi a legkitünőbb neveltetésben részesüljön.

Azután következett a bezáró ima és a búcsubeszéd, melynek végeztével a dignatariusok úgy, mint a magisterek, a maguk salariumát átvéve, re optime gesta eltávozának, az utczán váró gyalogszekereikhez.

Mikor aztán Wammána úr egyedül maradt a discipulusával, azt mondá neki:

– No már most fiam Péter, húzd le az ujjadról a gyűrüt, s add vissza; vesd le a bársonywammszot, meg a csattos czipőket, nyisd ki az ablakot, söpörd ki a szobát, mindenek előtt pedig szaladj Péter,1) tisztítsd ki a phaicakat2) és vágd meg a thymiánum diabolit.3)

Már az examen alatt megütötte az orrát egyik-másik deputatus úrnak, a kinek finomabb szimatja volt, valami gyanus füst aroma, sőt a prorector azt is kérdezte: «nem ég itt valami?» Megnyugtatták: a kályha füstöl.

(Kitelik attól a nebulotól, mondá magában Wammana, hogy az alatt a míg mi itt őt – per procura – examináljuk, az alatt ő a szomszéd szobában rágyújtott és con fuoco pipázik.)

Úgy is volt. Alig távozott el Péter az egyik ajtón, csak annyi idő telt bele, hogy a rajta levő úri öltönyt levetheté; midőn a másik ajtón bejött az igazi György úrfi, ugyanabban a bársonywammszban, a fején ugyanaz a babérkoszorú; egy hosszú szárú pipából füstölve.

Ez aztán az igazi Rákóczy alak! Mintha csak az apjának a gyermekkori arczképe szállna alá a rámából megelevenülve. Az a telt piros arcz, gödrös áll, csattanó ajkak, finom metszésű orr; azok a nagy dióbarna szemek, a drágakő ragyogásával, azok a sűrű szemöldök ivek, a tiszta magas, domború homlok, a magátul göndör sötét gesztenyeszin hajzat. Még egész gyermek volt arczban; de kifejlett termete már egy daliáé.

Kaczagva és pipázva jött be a tanterembe.

– Hát te hogy mersz idejönni azzal a pipával, azzal a koszorúval az iskolába?

– Az iskola az enyim.

– De azzal a babérkoszorúval!

– Az is az enyém. Most vették.

– Meg ezzel a phaikával a szádban!

– Az is az enyim.

– Leteszed mindjárt!

– Majd ha kiszíttam.

Wammana felkapta az asztalról a ferulát, mely az ünnepély alkalmából spanyol nád volt.

De a discipulus sem volt rest, ő meg a hosszú török meggyfa pipaszárat kapta a kezébe s ekkor aztán egy szabályszerű assaut következett be a mentor és a növendék között, melyben a ferula és a pipaszár helyettesíték a fleureteket. Természetesen Wammana volt a mester. A babérkoszorú csakhamar lerepűlt Györgynek a fejéről s egy művészi csavarintással ki lett a kezéből ütve a pipaszár.

– Aha, ezt a fogást nem tudod védeni, úgy-e? Bärenhäuter!

Ekkor azonban, a helyett, hogy a lefegyverzett discipulusnak az irhájára húzogatott volna a mester, felvette a kezéből kiütött pipaszárat s visszaadta a kezébe.

– No! élhetetlen! Próbáld meg még egyszer védeni. Ide vigyázz. Mikor így csinálom a quintet, te parade helyett ugorj át a primbe s szúrj előre. Ne kiméld a gyomromat! Jól van! Derék volt. No még egyszer! Ezt a maltai keresztet itt a mellemen.

S György urfi a harmadik «gang»-nál ismét odatalált a maltai kereszt közepébe.

Megelégedetten szorította meg a kezét a mester.

A pipaszár meghajlott a döféstől. Annál jobban esett belőle a füstöt színi.

Akkor aztán a mester és a tanítvány karöltve és vigan nevetgélve mentek át a pipatoriumba, a hol már Péter készítette a vágott dohányt.

– Állj őrt a pitvarban Péter.

A mester és a tanítvány versenyt füstölve telepedék le a kényelmes török kerevetre. Egy alacsony asztalkát húztak maguk elé, azon volt a sakktábla: felrakták a figurákat, s elkezdtek sakkozni.

– Te ma nagyon rosszul játszol fiacskám.

– Másutt jár az eszem.

– Hát van neked olyan is?

– Kérdezd meg a prorectort, meg a consiliariust, vagy a guardiánt, a kik megcensiáltak.

– Semmiházi! Nézz ide, milyen testimoniumot kaptál!

– Haha! Mit nézzek én ezen a bolond papiroson? – Hiszen nem tudok én irást olvasni.

– Az őseid sem tudtak. Hallgatóztál ugyebár az ajtón az examen alatt! Vettem észre a pipafüstről: keresztül jött a kulcslyukon.

– Azon jár épen az eszem.

– No! És micsoda tudomány az, a mit irigyelsz a Pétertől, hogy ő tanulta meg te helyetted?

– Két dolog ragadt meg a fejemben. Az egyik az a bizonyos pogányvallás.

– Ah! A mythologia? Jupiter apró gavallércsintettei?

– Nem! Nem! Az a másik.

– A Bafomet szertartás?

– Nem tudom, hogy az-e a neve. A hol az a «Mete» jön elő. Az a pokoli csábító szép hölgy. Arról szeretnék én többet tudni.

– Ah! Sárgacsőrü pintyőke! Arra ráérsz. Hadd nőjjön elébb egy kis prém az álladon.

– Mondsza csak! Igazán tartanak ilyen ünnepélyeket a Mete imádására?

– A mit én megirtam, az igaz.

– Hol tartják azokat?

– Itt Bécs körül is.

– Te voltál ott magad is?

– Hogy ne lettem volna?

– Hát mehet oda olyan ember is, a ki nem tartozik a Bafomet imádók közé?

– Azzá lesz, csak egyszer ott legyen.

– De a ki a Bafometet hiszi, az nem hiszi a Krisztust?

– A Bafometet sem hiszi az.

– De a «Métét?»

– Azt már imádja.

– Te! Vigy el engem egyszer egy ilyen «Méte» ünnepélyre.

– No csak az kellene még! Az ilyen gyereknek még a «Nyír-biró leánya» kell, nem más.4)

– No csak egyszer.

– Hát nem sajnálnád megtagadni érte a Jézust?

– Tudom is én, hogy ki az a Jézus?

– Az emberiség megváltója, az a ki keresztre van feszítve.

– Hát miért nem veszik le a keresztről, ha olyan jó ember?

– Oktondi! No megállj! Majd beszélek én neked egyszer a Jézusról.

– Beszélj nekem a Météről.

– Méte, méte = mese! Verd ki a fejedből. Csak úgy gondolták ki a templáriusok ellenségei, hogy elveszítsék őket.

– Nem igaz! Én magam is láttam azt a házat, a melyiknek a kapuja fölött egy macskafejforma emberarcz van kőből.

– No, gyerek! Most már beszéljünk másról. Hát egyéb tudomány mi ragadt meg a fejedben a mai examenből?

– Az, a mit a Péter arról a kutyás emberről beszélt a medveház előtt. Azt mondta, hogy ez egy magyar.

– No, és hát mi bajod neked azzal?

– Szeretném én azt az embert látni.

– Minek?

– Nem tudom én. Az olyan furcsa érzés bennem. – A mint ezt a szót kimondják előttem, hogy «magyar», egyszerre valami keserű jön fel a torkomba. Elszomorodom: nem érzem az izét se ételnek, se italnak; aztán, a míg ki nem megy a fejemből, úgy érzem, mintha el kellene szaladnom, aztán futni, futni, a míg csak a szent István tornya el nem marad mögöttem a látóhatáron. Nem tudom, mi ez a bolondság? úgy tetszik, mintha nagyon kicsiny koromban, a mikor még az anyám ölben hordozott, hallottam volna, vagy láttam volna olyan szót, vagy olyan embert, a ki magyar.

– Álmodtad azt fiacskám az anyád ölében.

– Az volt ám a szép asszony, hallod-e? Hová lett az anyám?

– Meghalt az régen, fiacskám: ne keresd.

Erre a szóra a nagy gyermeknek a szemei megteltek könynyel.

A mentor elnevette magát.

– Hahaha! A kis fiu pityereg.

György mérgesen felugrott a kerevetről.

– Nem pityergek. Hanem már most akarom, hogy gyere velem oda a Bärenhaushoz, hadd lássam azt a kutyatánczoltató hungarust.

– No no no. Fiacskám. Ülj le szépen. Mást mondok én neked. Inkább elviszlek a Méte ünnepélyre.

– Elviszesz? Mikor?

– A legközelebbi szombat estén.

Ekkor aztán ragyogni kezdtek az ifjú szemei, nyakába borult a mentorának. S feledve volt a futnivágyó érzés és a szépséges szép anyának az emléke.

II. FEJEZET.
A KÉT HOLLÓ, A KI EGYMÁSNAK A SZEMÉT NEM VÁJJA KI.

Péter halkan nyitotta fel az ajtót s súgva jelenté:

«Jön a filiszteus!»

Erre a szóra a mentor és a növendék egyszerre felugrott a kerevetről.

– Gyorsan! Be a kápolnába! Énekeld a litániát! György úrfi és a viczéje rohant a kápolnaajtónak. – (A kegyes neveltetéshez az is megkivántatott, hogy házi kápolna legyen helyben.) S azonnal megkezdődött odabenn az éneklés. Mire a filiszteus benyitott a pipázó ajtaján, már a legénykék el voltak távolítva: s hangzott a Péter litániája az ajtón keresztül.

A consiliariust értették a «filisteus» alatt.

A fiúkat csak el lehetett odábbítani, a sakkfigurákat is a ládába dobni, de a dohányfüst már nem volt eltüntethető. S az már olyan sűrű felleget képezett, hogy a látogató alig látott benne: s rögtön elkezdett prüszkölni tőle, a mint az ajtón belépett.

Az alatt legalább összeszedhette magát a mentor.

– Helf Gott. Conducat sanitati! Prosit!

– Eh, ha! Ezt nevezem aztán füstnek! Krákogott a consiliárius, koczkás zsebkendőjével vigasztalgatva az orrát. Egyedül méltóztatott így telepipázni a szobát?

– Hát már ez nekem így szokásom.

– Mert az semmiképen nem volna megengedhető, hogy Giorgiot megtanítsa a dohányzásra.

– Dehogy tanítom! Tartva magam a legszigorúbb pædagogiai és diæteticai regulákhoz. De hát minek köszönhetem méltóságod részéről ezt a megduplázott szerencsét?

– Elfelejtettem valamit. Examen végeztével a grófocska egy calligraphicus epistolát szokott irni, ilyen tartalommal: «Serenissima principessa! Si vales, valeas: ego quidem valeo. Hodie deposui examen utralibet coram domino perillustrissimo Consiliario, deinde coram domino reverendissimo Guardiano necnon coram magnifico domino Prorectore. Omnibus numeris solutus. Osculor Vestras manus obedientissimus Georgius.»5) – Ezt egy igen magas védasszonya az ifjúnak követeli tőlem, a kit a sorsa nagyon érdekel.

– Ezért kár volt méltóságodnak az asthmájával ennyi garádicson felfáradni: ezt a levelet majd el fogom küldeni méltóságodnak a kvártélyára vagy az udvari cancelláriába.

– De én nekem mulhatatlanul kötelességemmé van téve, hogy az ifjucska saját szemeim láttára irja meg ezt a levelet. S én a kötelesség teljesítésében, tetszik tudni, hogy rigorosus vagyok, ad amussim6) rigorosus. In præsentia mea kell neki az epistolát megirni.

Wammána úr meg volt akadva. A «vice», a megexaminált Péter most már inasruhában van. Ha a consiliarus most benyit a kápolnába, egy ifjú helyett fog találni kettőt. Az úrfiöltönyt az a másik viseli.

– Tetszik hallani, hogy ő most az ájtatosságát végzi: a litániát énekli. Nem szabad őtet háborítani.

– De majd egyszer a litániának is vége lesz. Megvárom míg előjön.

– De úgy látom, hogy árt a perillustrisnak a dohányfüst, talán méltóztatnék az iskolába átsétálni, úgy is ott vannak az iróeszközök.

– Hehehe! nevetett a méltóságos úr, kedélyesen döczögtetve az abdomenét. Minek játszanak comoediát egymás előtt az augurok? Azt hiszi Wamanna úr, hogy én nem látok át a szitán? Hogy engem lehet az orromnál fogva körülhurczolni, «mit der Kirche ums Kreuz herum»?7) Talán épen olyan Pámschábel vagyok, mint az a másik két úr, a ki engedi magát «über den Löffel barbieren».8) S nem tudom, hogy az a siheder, a ki a mi schédáinkra a feleleteket elrecitálja: nem a Conte Giorgio, hanem annak az inasa, a Künzli Péter? Hehehe!

Erre a mentor meghőkölt. A consiliarius azonban cordialiter hátba ütötte s erre ő is elkezdett kaczagni, s aztán kaczagtak jovialiter duettben.

Ez meglévén, a consiliarius úr, hogy bebizonyítsa, mennyire jó Kumpán? maga is felvett egy pipát a tartóról, megtöltötte a dohányos bőrbönczéből s rágyujtott. Azzal lehetett infilálni a confidens discursust.

– Jó dohány! Csakhogy ez már volt az abaldóban. De nekem sokkal jobb van. Minden évben kapok egy bált.9) Igazi verpelétit, swärzolva. Ugyanaz a magas rangú patrona küldi, a kihez a levél iródik. Majd küldök belőle – neked. (Már tegezték egymást.)

– Ago gratias.

– De abból ne adj annak a fiúnak; mert magyar dohány. Tudod: annak a másik fiúnak.

Wammána úr sietett a meggyujtott fidibuszszal ismét felszítani vendégének beszéd közben kialudt pipáját, a ki szítta is, beszélt is.

– De hát mondd csak nekem pajtás: – no tudod, előre bocsátom, hogy én mindenről pontosan vagyok informálva. Nem hiába fut össze a mi kezünkben minden fonala a titkos policziának. No hát mondd meg nekem, micsoda absurdus gondolat az tetőled, három magisterrel taníttatni mindenféle tudományokat egy inasgyereknek, a kit az examen alkalmával, mint Giunchi Giorgio grófocskát mutatsz be a hivatalos küldöttségnek: hát az igazi Giunchi Giorgio mit tanul aztán?

– Semmit.

– Semmit?

– No a nyomtatás olvasására megtanítottam magam, ezt is csak úgy vehettem rá, hogy a De Sacy-féle bibliai történetek illustrált kiadását adtam a kezébe.

– Te istentelen! A De Sacyt?

– Mi is megloptuk azt már gyermekkorunkban. Aztán a képek kedveért csak megtanulta a szöveget olvasni. – De már irni nem tud.

– De hisz akkor te egyenesen a felsőbbség intentiói ellen dolgozol.

– Jobban ismerem én azt az intentiót, mint te, barátom, s jobban megfelel annak az én methodusom, mint az, a mit ti elém szabtatok. A ti methodustok szerint ennek a fiúnak mindenféle obstrusus balgaságot összevissza kellene tanítani; a minőkben az imént bőségesen gyönyörködhettél. Hát aztán mi resultatuma lenne? Az, a mit a bátyjánál observáltunk. Bármi bolondokat tanítunk is neki: azzal az elmetehetségei kifejlődnek, s mikor a házi tanítás alul kikerül, elküldik magasabb akademiákra, s ott elfelejti a bolondokat, a miket tőlünk tanult, s beveszi –

– Az okosakat?

– A még nagyobb bolondokat. De az én methodusom szerint azzá fejlődik és az marad, a mi szerintem az ideálja egy főnemesnek: ignorans, luxuriosus, rixator.10)

– E szerint te systemát csinálsz abból, hogy nem adsz nevelést Giorgio grófocskának?

– Dehogy nem adok neki nevelést! Sokkal többet fáradok vele, mint a három stomfax magister a Petivel. Úgy megtanítottam vívni tőrrel és karddal, hogy akármelyik gavallérral ki merem állítani. Ugy tud lovagolni, mint egy parthus. A l’hombre játékban levágja a legraffináltabb kártyást. Énekel és gitározik remekül. Csak az ultima lima van hátra. Tudod, mi az az ultima lima?11)

– Tudom. Az asszony. Még azzal is le akarod köszörültetni, s akkor aztán lesz belőle egy olyan igazi nemes ifjú, a milyennek te kivánod.

– A milyennek «ők» kivánják. A kit nem háborgatnak a nagyzás hóbortjai többé. A kitől nem lehet félni, hogy mint az apja, otthagyja a szép hölgy meleg ölelését s inkább a kardja markolatát melengesse. Ez nem hagyja ott a nymphát a fámáért.

– Merész játék! De tudod-e, hogy a saját fejeddel is játszol egyuttal? A legfelsőbb körökben ezt nem így akarták. Még most senki sem orrontja ezt az impostorságot; egyedül én nekem van róla biztos tudomásom. Eddigelé nem közöltem senkivel a tapasztalataimat. De nagy belső küzdelmembe került, mondhatom. Nagyon sokat kellett felrónom a közöttünk fennálló régi barátság kontójára.

– Oh, a felől igen bizonyos vagyok. Én épen olyan régen vagyok informálva a felől, hogy te, kedves barátom, az én tanítványom által írott leveleket miféle herczegasszonynak küldözöd; pedig titkos policziám nincsen. Az nem más, mint Aspremont herczegné.

– No hát, Giorgio nénje. Hebegé megzavarodva a consiliarius.

– Igen. Rákóczy Ferencznek a leánya. «Minden jó lélek dicséri az Urat!»

A consiliarius kényelmetlenül feszengett.

– Nonono. Rogo humillime: hát hiszen a principessa elől nem lehet supprimálni, hogy ő Rákóczy Ferencznek a leánya; hisz ő neki épen az atyja birtokaiból lett egy rész donatióba adva, a mikor Aspremonthoz nőül adták. Ő pedig jól tudja, hogy neki két férfi testvére van.

– Igen. József és György. De a József felől soha sem tudakozódik. Az már jól præparálva van. Az már megkapta a vaccinatiót a nagyravágyás ellen. Egész Nürnberg ecchozik a kalandjaitól. Egyszer egy patikárusnéval, máskor meg egy ötvös leányával.

– Áh, Áh! A patikus feleségével való kalandját már én is hallottam.

– De nem olyan tökéletesen, mint én tudom.

– Egészen az Aeneas Sylvius regénye. Euryolus és Lucretia. A mit pápa korában a szerző maga megégettetett.

– Csakhogy a Jóska nem volt az a vitéz Seladon, a ki Euryolus. A patikus hazaérkeztére elbujt, no tudod már hová.

– Egy patikus előtt!

– Az aranyműves leányával való kalandja még czifrább. Ez a persona nem volt valami vestalia, sőt mondhatnám: egy valóságos «Hübschlerin»,12) a kinek szokása volt a diákokat fekete kávéra meghívni magához. A Jóska totaliter szerelmes volt a jungferbe; míg egyszer megtudta, hogy az más diák számára is főz fekete kávét. Ekkor aztán nem ment el a leányasszony meghivására többé. Azért fölöttébb megapprehendált a domicella, s a mint a Jóska egyszer elsétált az ablaka alatt, utána öntötte a findzsából a kávét.

– No képzelem, hogy a szittya ivadék milyen magyaros gorombaságot követett el rajta.

– Absit! Dehogy magyarosat. Pasquillt szerzett német versekben a leányra, s azt énekelte el az ablaka alatt.

– Német pasquillt? Egy Rákóczy-ivadék!

– De még nem ez a legnagyobb scandaluma. Ezért a pasquillért az a másik diák lovagias elégtételt követelt a Jóskától. És az ifjú hős, a helyett hogy maga állt volna ki a menzurába, az inasaival páholtatta el a vetélytársát.

– No, ez nem fogja Magyarországot fegyverbe öltöztetni.

– Ez lett belőle. Kákompille a nők között; pipogya a férfiak előtt.

– Hála az egeknek!

– Hanem az öcscsében egész más vér lüktet, domine amice! Csupa tűz, láng a gyerek. Vakmerő és megzabolázhatatlan indulatú. A mellett korához képest tulságosan kifejlett. Ha egyszer ez beszabadul a bécsi társaságba, minden családi békességet fel fog háborítani, s a gyilkos párbajok napirenden lesznek. S ha egyszer ebben felébred az ördög, ekkor ez nem ismer se Istent, se pápát, se császárt.

– Quod Deus avertat!

– Csak maradjunk mi a diabolusnál. Az egyik ördögöt csak a másik ördöggel lehet kiűzni. Ez az én methodusom. Akárki felelősségre von e miatt, megfelelek magamért. Csakhogy «noli turbare circulos meos».13)

– Jól van. Hallgatni fogok.

– Csak kölcsönbe esik. Én is elhallgatom azt, hogy te leveleket irogattatsz az én növendékem által Aspremont herczegnőnek.

– Hát hiszen ez semmi bajt nem okozhat. Először is az epistolákat nem az igazi György princz irja, hanem iródnak azok Giunchi Giorgio gróf nevében, Künzli Péter által. Másodszor – én nekem ezért a szolgálatért a principessa minden évben küld egy bál dohányt, egy vendely libazsirt és egy vendely olvasztott vajat, a mi én nekem nagyon jól esik.

– Hát hisz én nem írigylem tőled sem a libazsírt, sem a vajat. A dohányt úgyis megfelezzük kegyes igéreted szerint.

– Ohohó! Nem a felét igértem! Csak kóstolót belőle.

– No, a felét fogod ide adni nekem. Hallgass csak rám, domine sodalis, hadd mondok valamit. Te ezekkel a levelekkel már eddig is rosz fát tettél a tűzre. Azt tudod, hogy György úrfinak nem szabad semmi contactusba jönni, még csak egy izenetet sem váltani senkivel, a ki az ő eredetét elárulhatná. Csecsemő volt, mikor az apját elfogták s éretlen gyermek, mikor az anyjától elvették.

– Hát hiszen nem ő küld izenetet a herczegnőnek.

– De hátha a herczegnő talál ő hozzá izenetet küldeni? úgy-e, erre nem gondoltál?

A consiliarius arcza egyszerre hizelgő mosolyra változott. (Magával hordta mindig az egész tárházát a különféle arczkifejezéseknek.)

– Hiszen ezt præveniálta épen a te bölcs prophylacticus methodusod. A fiucska nem tud írást olvasni.

– De átadhatja neki az izenetet valaki élő szóval.

Itt már a büszke öntudat arczát tette fel a tanácsúr.

– Az absurdum! A mi policziánk Argus-szemei mellett semmi gyanús ember be nem jöhet a lineákon, s nem tehet egy lépést, a nélkül, hogy controlleria alatt legyen.

– Elhiszem, hogy azokat a magyarokat száz szemmel kisérik, a kik négy lóval jönnek fel Bécsbe, s a veres ökörben tokaji bort isznak; vagy a kik ökröket hajtanak fel a vásárra; meg a kik instantiával kullognak a dicasteriumokhoz; de ki tudja szemmel tartani azt a tízezernyi csavargót, csőcseléket, a kiktől a külváros hemzseg? Vannak olyan berkek Bécs városában, a hova a policzáj be sem meri ütni az orrát.

– Hát azokkal meg hogy tévedne össze a te növendéked?

– Hogy tévedne össze? Azok mindenféle világcsaló komédiával keresik a pénzt, s bebarangolják a várost piaczról-piaczra. S a népet nem lehet eltiltani a mulatságától. Emlékezel rá, mit felelt az examen alatt a diákunk arra a kérdésre, hogy látott-e már magyar embert?

– Igen. A scythiai farkasokat mutogató magyart, mondá.

– No, hát még most csak a Péter látta azt az embert, mikor velem együtt sétálni volt. Ott produkálta magát a Bärenhaus előtt.

– Hivatalos engedélye van rá.

– No, hát nekem ez az ember gyanús! Én ismerem a világcsalók, a bohóczok kategoriáit, egész ethnographiai classificatiójuk szerint: különösen, a kik itt Bécsben szoktak megfordulni. – Vannak itt lengyel medvetánczoltatók, a csehek produkálják a kakasviadalokat, a taliánok mutogatják a majmokat, a tirolok ügyeskednek a betanított madarakkal, a czigányok tánczolnak és jövendölnek, a németek marionetteket játszanak. – De én még magyar embert soha sem láttam, hogy a piaczon a sokaság előtt produkálta volna magát akármiféle komédiázásból. Ez az első!14) S nevezetes, hogy épen ma, az examen után, minden incidens nélkül, csakhogy épen említeni hallotta a Péter által, a György (az igazi György) arra unszolt, hogy vezessem el őt oda a Bärenhaus elé, a hol ezt a kutyatánczoltató magyart megláthatja. Természetesen lebeszéltem róla.

A consiliarius megszeppent.

– Kivánod, hogy elfogassam azt az embert?

– Hagyd el azt. Én valami mást fogok vele csinálni. Ebbe nem szabad a rendőrségnek belekontárkodni; mert az mindent elront. Majd elfogom én azt az embert, s kitudom, hogy kicsoda? S aztán majd ártalmatlanná teszem.

– Bizonyára nagy szolgálatot fogsz tenni a státusnak. De kérlek, te se beszélj erről senkinek.

– Hát megfelezed velem azt a bál dohányt, úgy-e?

– Az egész bál dohányt ide fogom küldeni.

III. FEJEZET.
MAISTRE DE SACY.

– Hagyd már abba azt a litániát, spirité! aztán jer elő! kiálta Wammána úr hangosan. Erre a Peti elősompolygott a házi kápolnából.

– Hehehe! Ingens nebuló! tréfálkozék vele a consiliárius. Hát levetetted a grófi hábitust? No, azért csak végezd el a grófnak való dolgot. Hozd ide a kalamárist, pennát papirost.

Nem kellett már a comœdiát játszani előtte.

A Peti aztán megirta a levelet a consiliárius úr szeme láttára, a ki sajátkezüleg hitelesíté azt a «Coram me»-val.

– No, most pecsételd le. Hol a gyűrűd?

Peti hüledezve tekinte Wammanára.

– No, csak mondd meg sincére.

– Az úrfinál van.

– No, hát kérd el tőle. Hol az úrfi?

– Odabenn a kápolnában.

– Mit mível ott?

– Ájtatoskodik. Bibliát olvas.

– A Maistre de Sacy bibliáját?

– Igenis azt.

A consiliarius úr izgett-mozgott, csóválta a fejét.

– Ej, ej! oh, oh! A kápolnában!

Wammana cynicus nevetéssel torkolá le a megbotránkozást.

– Hát mit olvasna az ember egyebet a kápolnában, mint a bibliát?

Peti visszajött a pecsétnyomó gyűrűvel: annak a drágakövébe volt bevésve a Felsővadászi Rákóczy czímer. Azzal pecsételték le az Aspremont herczegnőhöz írt diák epistolát.

A két uraság aztán barátságos kézszorítások között vőn búcsút egymástól. Wammana úr az ígért bál dohányért viszonzásul megajándékozá a consiliarius urat azzal a tajtékpipával, a melyből füstölni méltóztatott. Ez volt a békepipa. És azután egész a lépcsőig kikísérte ő nagyságát.

Mikor visszatért, bement a kápolnába.

Giorgio ott ült a támlás széken, előtte a kitárt biblia.

Pompás maroquinba kötött, ezüst kapcsokkal ékesített könyv. Az ó és új testamentum: a Vulgata szerint franczia nyelvre fordítva monsieur Le Maistre de Sacy által. Kiadva Monsban; Migeod Gáspár vállalatában, «a l’enseigne des trois Vertus» czég czíme alatt.

A szövege kifogástalan: ugyanaz, a mit mindnyájan ismerünk. Megvizsgáltatott és helybenhagyatott a legilletékesebb egyházi felsőbbségek által. Ott látható a bevezető előszó után a

«Permission de son Eminence Monseigneur le Cardinal de Noailles Archevèque de Paris»;

azután az

«Approbation de Mr. l’Abbé Courcier, Theologal de l’Eglise de Paris.»

Végül az

Approbation des Docteurs

Le Caron, Curé de Saint Pierre aux Bœufs,

Beaupignon, Cheftier et Curé de S. Merry.

A mit ennyi tudós és kegyes férfiú helybenhagyott, azt már kezébe adhatja egy nevelő a serdülő növendékének.

És mégis a De Sacy-féle biblia ama tiltott könyvek indexére volt téve, a melyeknek birtoklását II. Pius pápa 200 arany forint büntetés terhe alatt megtiltotta. A saját regénye, melyet Aeneas Sylvius korában írt, szintén a máglyára ítélt könyvek sorába tartozott, az «Euryolus», melyet, a hol megkaphatott, megégettetett, jelszavul adván ki: «Aeneam rejicite. Pium suscipite.»15)

Ez a ritka könyv a legpompásabb illusztrácziókkal van feldíszítve. Hires hollandi mesterek remekei, a legművésziesebb kivitelű rézmetszetekben. A legszebb képeken a mester neve nincs kitéve. De némelyik alatt olvasható egy Breenberg, Hubraaken, Scheits: a vésnök többnyire Folkman vagy Kalma.

Nagyon szép képek azok.

Éva a bűneset előtt és után.

Potifár neje, a tűzvérű Anaitis: József csábítója.

Bethsábé, midőn Dávid király lelkét megjelenésével lángra lobbantja.

Judit Holofernes sátorában.

Delila, Sámson hajfürteivel a kezében.

Susanna, a két lator agg férfi által meglesve.

Eszter és Ahasvér.

Salamon, midőn a hölgyei ráveszik a bálványimádásra.

Különösen remek compositió, a mely alá hollandul van írva. «Hes gastmal van den Koning Belsasar.»

Csupa remekművek.

S nem is veszedelmesek – ránk tapasztalt lelkekre nézve, a kik már kereshetjük a kisértetet: ha rátalálunk, az ijed meg tőlünk.

De egy suhancz ifjú kezében!

A mint Wammanát meglátta, ijedten csapta be a könyvet a fiú s egész a haja tövéig veres lett az arcza. Gyermek volt még egészen.

Wammana nagyot nevetett a fiú zavarán.

– Nos? Mit olvastál a szent dolgok között?

Giorgio lelkében még fennúszott a szeméremérzet. Palástolni akart.

– Illés próféta történetét, hazudozá.

Hanem a becsapott könyv elárulta: az ezüst kapocs odaszorult a lapok közé.

Wammana szétnyitá a könyvet.

Azon a lapon Breenberg nagy képe volt, mely mind a két lapot elfoglalja. A Benjaminiták elrabolják a szilói szűzeket, mikor azok az Úr ünnepén tánczolnak.16)

Wammana satyr mosolyra torzult arczczal nézett az ifjúra. Annak a szemei le voltak sütve.

Magában dörmögé:

«Si hoc in arido, quid adhuc in viridi?»17)

Aztán gúnyolódó atyáskodással mondá fenszóval:

– Ha a képtől is így ég az arczod, akkor ne kivánkozzál a Méte ünnepélyre, a hol elevenen látod.

Most aztán kerekre felnyitá az ifjú a szemeit: szikráztak és égtek.

– De el fogok oda menni!

IV. FEJEZET.
«METE–ES–IS.»

A bécsi császári régiségtárban láthatni azokat a gombalakú ezüst pénzeket, a melyeken egy koronás asszony alakja körül ezen szavak olvashatók: «Mete – es – is». A betük arab irásjegyek; de a szavaknak arabul semmi értelme nincs.

Hát az «örök závárt» ki ismeri?

Egy érczrúdnak, mely egy vasajtó két ütközője között keresztül van tolva, nyolcz elforgatható rézkarika van a közepén. Ezek akadályozzák, hogy akár az egyik, akár a másik ütközőből kihuzható legyen a rúd vége. A vasrúdnak nyolcz rendetlen sorban berótt foga van, melyeknek a rézkarikák belsejében ugyanannyi vágány felel meg. Ha mind a nyolcz karika úgy van elfordítva, hogy a kivülről nem látható hézagok a vasrúd fogába mind egyszerre bele találjanak, akkor a tolózár rúdja kihúzható lesz az egyik ütközőből s a vasajtó felnyilik. De a ki ennek a titkát nem ismeri, elforgathatja azokat a karikákat napestig, az örök lakat nem enged.

Mindenik rézkarikán van hat betű; azok közül kell egynek-egynek úgy sorakozni a szomszédjával, hogy ez a mondat jőjjön ki belőle: «Mete – es – is». Akkor ki van nyitva a tolózár.

Ki volt az a Mete? Hogy kisért az még a XVIII. század elején is Bécs városában?

Négyszáz esztendő választja el III. Károly király idejét attól a kortól, a melyben a templomos rendet kiirtották. Moley Jakab és társainak hamvai fölött új réteget teremtett az örökalkotó fű, ott a Szajna szigetén, hol a máglyán megégtek. A föld megbocsátott nekik; vétkesek voltak-e vagy nem? azt az ég tudja.

Meglehet, hogy mese volt az egész Bafomet-cultus; az ophyr-dogma, a Mete-imádás, a miért a templomosokat az autodafé elé állíták.

És – négyszázesztendő mulva megint divatba jött – ez a mesemondás.

Először azt hiresztelték, hogy a szabadkőmüvesek tartják titkolózó gyülekezeteikben a Mete-ünnepet.

Azután megfordították a nyárs hegyét s azt hajtották, hogy a jezsuiták ünneplik a Bafometet: a kik a pápai hatalmat akarják megbuktatni.

Valaminek kell lenni a dologban; mert minden ember beszél róla. S hogy a policzia nem birja őket felfedezni, ez csak arra mutat, hogy nagyon jól tudnak titkolózni.

Hisz annak a jámbor bécsi policzájnak a nélkül is annyi a dolga! Neki kell felügyelni arra, hogy a Hübschlerinek nem viselnek-e olyan köntöst és fejdiszt, a minő csak előkelő hölgyeknek van megengedve; és ellenben viszontag, ha az udvarnál egynémely felötlő párizsi vagy londoni lafancz divatra kap, a policzájnak kell gondoskodni róla, hogy ezt a «megrótt» divatot a Hübschlerinek kapják fel, s ezáltal az úri dámákat visszariaszszák tőle. – A policzáj feladata a bécsi csodatanyák légiókra osztott csavargóit esztrengára szorítani; az utczán beszélgető gyanús emberek után leskelődni; a csapszékekben a bort és sört megkóstolni: nincsenek-e tulságosan præparálva? Szimatolni a tiltott eredetű dohány után; megakadályozni a diákok és mesterlegények közötti verekedéseket; elhallgattatni a csendzavaró kiabálást az utczán; előkérni a jövevényektől a passusaikat. S mindezen nehéz feladatokhoz még egy újabbkori Isten csapása: a szinészet!

Ez most kezdett Bécsben is divatba jönni.

Hiszen komédiások azelőtt is bőven sarjaztak a szép császárvárosban, ebben nem volt soha fogyatkozás: de azokat könnyű volt ellenőrizni, az ilyen gauklerek az utczák keresztezéseinél, a vásárpiaczon a szabad ég alatt komédiáztak, bukfenczeztek, danoltak; de a mit danoltak, azt meg lehetett érteni; a kit mulattatott a tréfa, röhögött rajta, a ki kényeskedett, bedughatta a fülét s odább mehetett. De ezek az újmódi komédiások, betanult, de le nem irt darabokat adnak elő, a mik tele vannak kétértelmű kifejezésekkel, a policzáj hiába fülel, csak akkor veszi észre, mikor már a finom közönség kaczagni kezd, hogy valami czélzatos scurrillitás lett elbocsátva. S ezeket nem lehet kitolonczozni a városból, mert igen magas körök pártfogásában részesülnek, a piaczról sem lehet kiszorítani, mert e czélra feldekorált termekben tartják az előadásaikat: előre fizettetett entrée mellett. A parterret előkelő gavallérok tartják megszállva, a kik a spiczlit18) kilökik, ha felismerik. Mindössze is annyit tehet a jámbor policzáj, hogy a komédiaház ismeretes bejárata közelében helyt foglal, s ha jön diák, azt galléron ragadja s figyelmezteti a rektori tilalomra s ha jön fiatal hajadon, a szüzek ismertető jelével, selyem vagy bársonyszalaggal a hajában, azt nyájasan visszakergeti: «hohó! Jungfer, a Harpendlin19) nem arra való, hogy a Hanswurstnak mutogassák!» Hanem midőn gyalog hintóban érkezik valaki, uraság vagy asszonyság, akkor a policzáj szépen a kapubolt alá huzza magát és félrefordítja a fejét. Külömben is hiába erőtetné meg az observáló tehetségét, a komédia látogatói álarczosan jönnek, nem mindnyájan, de azok, a kik nem kivánják köztudomásra hozni, hogy szinházba járnak. Az álarcz mögött szabad nevetni is és lehet elpirulni is.

A komédiaház abban a részében volt a városnak, mely a régi bástyákkal együtt az újabbkori pompás új Bécs kedvéért eltünt a föld szinéről; szűk, görbe, partnak hágó utczában, a hová csak gyalogszekérrel lehetett az úri világnak eljutni. A többi ódon, magastetejű házak közé beszorítva, állt egy háromemeletes épület, hátuljával a bástyának támaszkodva, a mely oldala már csak egyemeletesnek látszott, egyetlen nagy gömbölyü ablakkal a közepén, a mit soha sem látott senki felnyitva.

Az utcza felöli homlokzata a háznak egész építési modora által megkülömbözteté azt a többiektől: a csúcsives kapubolt fölött volt egy rácsos erkély, melynek tartója egy nagy szörnyeteg fej volt. Férfiarcz, macskafülekkel, hosszú bajuszszal és kecskeszakállal. Ezt tarták Bafomet jelképének.

Az erkély márványkőből volt s annak a középső oszlopán volt kifaragva szívalakú paizson az egy újjával felemelt kéz: a templáriusok szimboluma, egyik oldalán az erkély melletti falnak látszott mély, bevésett munkában egy nőalak, egyik kezében a serleg, másikban az «élet kulcsa», mellén az örökkévalóság láncza. Ez a «Mete». A másik oldalán a falnak volt hasonló vésmunkával körvonalazva egy kigyótól körültekert férfialak, kezét egy oroszlánfőn nyugtatva. Ez a «Jaldabahot».20)

Az erkély mögött volt két nagy góthidomu ablak, s azoknak a csúcsiveit összekötő homlokkövön látszott domborműben a «világsárkány», mely egy gyermeket elnyel.21)

Az egész házat nem lakta senki. Kisértetjárta hírben állt. Azt beszélték róla, hogy a templomosoké volt valaha, azután a János vitézek örökölték; később katonai éléstárnak használták; de annak sem volt jó, mert a patkányok mind megették benne a pumpernikkelt. Nem is lehetett volna rendes, okos emberek számára lakásnak használni, apró czelláival, óriási nagy termeivel, chorus forma emelvényeivel; a folyosóin pedig fényes nappal is el lehetett tévedni, s voltak rajta olyan vasajtók, a miket soha senki sem tudott kinyitni.

Egy szóval, nem lehetett ezt egyébnek használni, mint theátrumnak; hanem annak tökéletes volt.

A földszinti nagy terem: egykor talán kegyes ájtatosság szinhelye, egészen átalakítható volt nézőtérre; a körülfutó karzatra nyiló czellák jók voltak páholyoknak, az apsis, (a pogány basilicáknál a tribuna) egészen alkalmas volt szinpadnak.

E földszinti terem fölött kellett még egy emeletinek is lenni; a góth pillérek oszlopfői el voltak takarva keresztbe épített gerendás padozattal. Ki cselekedte ezt a barbár toldozást? a Johanniták-e vagy a magistratus? vagy talán épen maguk a templomosok? Azt mondják, hogy az utóbbiak tették. Az a felső emeleti terem lett volna a szentségfertőző orgiáiknak a szinhelye.