Egy veres üvegű olajlámpás, mely az erkélyről kinyuló sárkányfejű esővizcsatornára volt akasztva, jelölte meg a szinházat, melyre különösen szombat este a gyalog és hordszéken érkező látogatók processiójáról is könnyű volt rátalálni.
Szinlapok ugyan még nem voltak, s azoknak a házfalakra felragasztása épen nem lett volna megengedve; de ezt a hiányt bőven pótolta az a hatásos intézmény, mely szerint maga az igazgató az előadandó darab főszerepének jelmezében teveháton vagy szamáron lovagolva, bejárta a főváros előkelőbb utczáit s a szögleteken a síppal, dobbal összegyűjtött sokaságnak elmondá, hogy mi minden látni és hallani való lesz a mai darabban, nem kimélve közben-közben a kukorékolást, károgást és orron keresztül bocsátott hangokat. A primadonna jutalomjátéka alkalmával ez maga is ott ült a nyeregben, a legpompásabb török jelmezében, mint a háremherczegnő «Banice». Hasonló bemutatást követelt a Courtisan, a Harlekin és a Pantalon: a főszerepvivők.
A hatóság bölcsen megtiltá a theatrum látogatását a tizennyolcz éven alul levő ifjaknak; a mit azonban ezek azzal az egyszerű methodussal játszottak ki, hogy női kantust öltöttek fel, s férfi kisérő karjába kapaszkodva sasiroztak el az argusszemekkel őrködő policzáj őrei előtt. Ennélfogva nem csak a páholyok és a parterre, de még a karzat is el volt lepve feles számú női alakokkal; a kik közül a valóságos nőket csak az által lehetett kiismerni, hogy a szinpadi trágárságokon azok nevettek legjobban.
A Hanswurstszinház nézőterén leginkább csak álló helyek voltak; csupán a hölgyek és rangbeli személyek kaptak szalmaszékeket: de azoknak nem volt szabad támlánynyal birni, hogy tumultus esetén verekedő eszközül ne legyenek felmarkolhatók. A páholyoknak a mellvédjei azonban kényelmesen kinálkoztak ülő helyül; férfi és nő, kiki a maga módja szerint használhatta azokat lovaglásra. Mind a két lábát lelógatni a páholyból azonban parasztságnak tartatott, s a parterre közönség által kellő repressáliákkal fogadtatott, a mik közé tartatott a lábtyük erőszakos lehuzása.
Wammana úr az ő védenczével épen az alsó proscenium páholyban foglalt helyet. György úrfi nem keverhette a mestert gyanuba. Wammanát mindenki ismeré: daliás, széles vállú alakjáról, simára borotvált, kihivó tekintetű creolszin arczáról, villogó szemeiről, kevély sasorráról, s a lisztfehér franczia parókájáról, mely merész kivételt képezett a többi gavallérok fekete allonge parókái közül. A páholyában szemközt ülő hölgyecskének a kalapja alatt pedig senki sem sejtheté Conte Giunchi Giorgiot. Kivált miután a legyezőjének is tudta hasznát venni.
Az apsisban felállított szinpad elejét festett kurtina takarta, melynek mythologiai allegoriás mázolmányai fölött lebegett, két tenyerestalpas angyal által tartva, a theátrumdirector nemesi czimere, alatta egy szalagra irva: «Arma Straniczky». (A mit a bécsiek úgy olvastak, hogy «Armer Straniczky».) Sileziai nemes úr volt.
Az armalis azonban nem akadályozta a nemes urat abban, hogy midőn a cseh zenészek síp, dob és trombita hangicsálása után a czifra előfüggöny felgördült s a nézőközönség közt a zaj igy-amúgy lecsillapult, saját tillinkójának a billegetése mellett be ne vonuljon teljes Hanswursti parádéjában: tudniillik egy fehér szamáron ülve; de háttal fordulva a paripa fejéhez. Zöld kalapja, veres mándlija és sárga bugyogója, a nyaka körül széles ránczgallérja volt. Széles csattos öv a derekán, abba keresztül dugva, mint egy handzsár, a hírneves művészi kiegészítő fegyverzet: a csettentyü (Pritsch). A haja két oldalt lenyirva s középen csimbókba kötve.
A szinpad közepére jutva, a mint a közönség hallóh rivallása szóhoz jutni engedé, a szamár elkezdett «iá» kiabálásokkal művészeti tehetségének érvényt szerezni, a míg Hanswurst mester azt nem mondá neki: «már most elég, most következem én!»
Akkor aztán, szamárhátról elmondá az egész programmot, mely a mai este művészeti élvezetét képezni fogja. A Hanswurst utazása a kerek föld minden tartományaiban, ugyanannyi alakzatokban: mint «nemes lovag, magyar huszár, czigányasszony, kéményseprő, pávián, borbély, úridáma, fejnélküli ember, veres barát, chinai mandarin, török basa és medve.»
Megelőzi ezt egy előjáték, melynek czime: «Harlekin pokolra küldetése.» És egy pantomimia: «az ifjú Hanswurst születése és neveltetése.» Ez alkalommal a feleségéről is beszélt Hanswurst mester: hanem ennek a szövegéhez még nincs egészen hozzászoktatva a jelen korszak közönsége.
Az előjáték kezdődött azzal, hogy szembejön Hanswurst mesterrel Harlekin és az ő pajtása Pierotto. Harlekin az ismeretes mindenszinű koczkákból tákolt viseletben, Pierotto a hosszú újjas fehér ingben és lábravalóban.
Harlekin és Pierotto azt az olaszszal kevert teuton idiomát beszélik, a mit az utókor kauderwelschnek hall emlegetni, mely hosszú időkön át a comicum zamatját képezte a birodalmi fővárosban; ezzel szemben pedig Hanswurst mester azt az igazi bécsi csőcselékjargont hozza érvényre, a melynek kifejezései Adelungban fel nem találhatók. Ez tetszik nagyon!
Harlekin megrója Hanswurstot, hogy miért ül visszafelé fordulva a szamáron? Igaz cavalière a zablájánál fogja a kabalát, nem a farkánál.
Hanswurst mester visszatromfol: «mit capiálják ezt a taliánok? Az én lovamnak hátul van az armaturája».
A Harlekin kiváncsi megtudni, hogy milyen lehet ez a szamár-fegyver, a mi hátul van? oda megy megnézni.
A közönség tombol és kaczag.
De tragicus vége lesz ennek a tréfának.
A szamár hátrarúg mind a két lábával. Ez az ő fegyvere.
A Harlekin «maustodt» esik hanyatt.
Erre a catastrophára a Pierotto is ijedtében arra a részére a testének hanyatlik alá, a melyen ülni szokott.
A bugyogójában pedig egy hólyag van elrejtve, némi szines folyadékkal, a hólyag elpukkan, s a tartalma végig festi a fehér bugyogót.22)
Ezt a jelenetet aztán falrengető hahota követi a néző közönség részéről. Pierottó olyan művészi praecisióval és naturalismussal játsza a szerepét, hogy a hölgyek zsebkendőiket az arczuk elé tartják.
No most mi legyen a megölt Harlekinnel?
A háttérben van egy mészégető kemencze, melyet épen teljes működésben tartanak a gyantapor és lycopodiumliszt faggyúgyertyán keresztül fujt lángjai. Hanswurst mester intézkedésére ő maga és Pierotto felnyalábolják a Harlekint s belelökik a mészkemenczébe; Hanswurst végül magát Pierottot is utána löki a principálisának a pokoltűzbe. S aztán meghajtja magát a közönség előtt.
Óriási tapsvihar! Mely eléggé meg van érdemelve. Ha tudniillik elég éles felfogással birunk az allegoriai értelmét kitalálni. Ez a hazai művészet diadala az idegen fölött. A múzsák templomát bitorló olasz Harlekint így semmisíti meg a nemzeti vérből és húsból alkotott Hanswurst!
Erre két kalapácsütés a szinen kivül jelenti, hogy új scéna következik.
Jön Colombina, Hanswurst hitvestársa.
Széles nagy abroncsszoknya védelmezi csipőtől kezdve a termetét. Az arcza ki van festve fehérre, pirosra. Fején tarajos főkötőt visel.
Keresi a Harlekint.
Hanswurst mester eleinte mindenfélét hazudik neki: utóljára megvallja, hogy beledobta a vetélytársát a kemenczébe.
Erre Colombina sirva fakad.
Hanswurst mestert ez a jajveszékelés kihozza a sodrából. Azzal gyanusítja Colombinát, hogy a Harlekin az ő szeretője volt.
Colombina erre az abroncsos baleinejának az előrészére tett kézzel esküszik, hogy semminemű tilalmas viszonya nem volt a Harlekinnal.
Ezzel csak nagyranöveli Hanswurst mester féltékenységének sárgaszemű dæmonát. Magát a szerelmi zálogot is gyanúba hozza.
Colombinának nem marad hátra más, mint magával a legreálisabb ténynyel bizonyítani be törhetetlen hitvesi hűségét.
Nem! Nem! Annyira még nem ment a XVIII. század zsenije, hogy egy teljesen empyricus maiensicai scenát hozzon a szinházi közönség elé, a segítségül hivott maia egyelőre csak egy óriási nagy tojást szabadít elő a vertugadine rejtekéből.
Ezt a tojást azután feltöri Hanswurst mester a csettentyűvel, s ime egy teljesen felszerelt aprócska Hanswurst ugrik elő a tojáshajból. Szakasztott olyan mint az édes atyja: janklija, bugyogója, krézlije. – Ez a kis baba természetesen automat. (Ezt még az angol szinművészektől tartották meg.)
Hanswurst kénytelen elismerni, hogy ez az ő fia.
– No ha a te fiad, akkor szoptasd te! mond Colombina. Tőlem elég volt, hogy a világra hoztam.
S oda dobja az apja nyakába a gyermeket.
S a szegény Hanswurstnak, egész dajka módra hozzá kell látni, hogy a csecsemőt nagyranevelje, a ki szemlátomást nő, dagad, embernagyságra megnyúlik, kézzel-lábbal kapálózik, utóljára az apját üti agyba-főbe a csettentyüvel.23)
A közönség derültsége az őrjöngésig fokozódik. A férfiak a parókáikat kapják le a fejükről s azokat lobogtatják, a hölgyek pedig nem győzik a vállfüzőiket helyreigazítani a nagy nevetéstől.
E közben pedig Colombina asszonyság kezébe vesz egy kosarat, s elindul puszedlit árulni a közönség között, hogy az ujszülött paszitájához szükséges apróköltséget beszerezze.24)
A közönség frenetikus lázban tombol.
Csak György nem nevette el magát egyszer sem az egész komédia alatt.
Egészen gyermeteg kedély volt még: olyan, mint a hajnalkavirág, mely kinyitja a kelyhét a hajnalpirkadásra; de a tűző napsugártól összezsugorodik. Áhitotta az ismeretlent: a nőt, s mikor megismerte undorodott tőle.
Hány népdala van a magyarnak, mely ennek a meseszép érzésnek kifejezést ad? Például ez:
Hát ez a másik:
Kimondja, hogy megöl az asszonynak a szeme.
A fajban van ez az indulat.
A kutya úton-útfélen játszik a társával: az elefánt az erdők sűrűjébe rejtőzik vele.
Wammana figyelemmel kiséré a védencze arczkifejezését, melylyel ez a Hanswurstiádák sikamlós, leplezetlen tréfáit fogadta. Mikor a Colombina leszállt a nézőtérre s jobbra-balra osztogatta a puszedlit, kaczér negéddel védve magát látszatosan, de elkésve, az ölelgetések, a kézzelfogható nyájaskodások ellen: kaczagva, sikongatva, dévajkodva, tréfát tréfával fizetve; a hol nagy ezüst pénzt mutattak neki, ott az igazi csóktól sem iszonyodott: elég, ha a száját megtörölte utána, s ha egy-egy merész úr az ölébe rántotta, a deplacirozott vertugadin árulója lett a jarretiersjeinek: György úrfi szemöldökei férfi ránczot vontak a homlokára. A homlok mindig elárulja a férfit. Az viseli magán az igazi nemkülömbséget.
Ez alatt a komédia a két Hanswurst, az eleven és az automat között, véget ért, azzal az elmés megoldással, hogy az apa, megelégelvén a kicsapongó magzatja kihágását, kapja magát, nyakon kapja a kölket, belegyűri a tojáshéjba, a melyből kijött, rácsapja a tetejét, s kigurítja a játékszinből. A mi nagy moralis effektust gyakorol a közönségre; nem egy kegyes atya sóhajt fel eként magában: vajha én is így tehetnék azzal a vásott kölyökkel otthon.
Azt az időközt, a míg ezután Hanswurst mester világkörutazási szerepének első jelmezét, a német lovagét, felölti, kellemesen foglalja el a polichinello: ez az elől hátul púpos törpe figura, nagy orrán pápaszem, állán bibircsók, fején csörgő sipka. Még ez is az olasz komédia alakja; de már a Hanswurstszinházban csak inasszerepet játszik. A Colombinát kell neki felkeresni, hazakergetni, hogy öltözzék már át a következő szerepéhez. Meglátja odalenn a publikum között, a mint puszedlit osztogat. Keresztül ugrik az orchestrumon, s kereplővel a kezében kezdi a hajszát a primadonna ellen. Az fut előle keresztül a néző tömegen. A polichinello utoléri, elkapja az abroncsszoknyáját, a buffándli kapcsa elszakad, az egész baleine a polichinello kezében marad: a Colombina pedig előtünik a maga igazi Colombinajelmezében; a térdigerő, virágokkal guirlandozott tánczrokolyában, balletszökésekkel ugrik fel a szinpadra, s minthogy a polichinello még ott is üldözi a kereplővel, utoljára a Colombina átszökik a proscenium páholy alacsony emelvényén: a polichinello oda is utána akar mászni; de nem birja a nagy fejét, hanyatt bukfenczezik.
A sylphidöltözetű Colombina védelmet keres a páholy vendégeinél: odavetve magát a hölgy ölébe, ballerinák módjára, jól ügyelve leülés közben, hogy a virágfüzéres rokolyáját össze ne törje: az úgy veszi körül a mellszobrát, mint a pávát a kiterjesztett legyezője.
Az a hölgy pedig Giorgio.
A dévaj mima szemei egyenesen az ő szemébe tűznek, forró lehellete az arczát perzseli: hosszú szempillái oly csábítón pislogatnak hozzá, a mint ott ül az ölében.
– Nos? Tetszik? Ez, vagy a másik? Kérdezi a szinpadi tündér kaczér negéddel: jobb kezének a két ujjával egy mézes süteményt tartva Giorgio szájához, míg ajkai épen olyan közel érnek hozzá, s piros nyelvének a hegye kitünik közöttük. Melyik puszedli kell inkább?
Giorgio félre fordítja a fejét.
– Ejh, hagyj békét madamenak. Csak nem vagy Sapphó, riad rá Wammana. Nesze a puszedlid ára! (Egy tallért dobott a kosarába.)
– Á – á! szól Colombina, szemeit összehúzva, s száját kaczér nevetésre elnyujtva. Ez monsieur! Ez garçon; mert elpirult!
Azzal Wammanának adta a csókocskát. Mindakettőcskét.
Aztán kiugrott a proscenium páholyból; olyan kicsinált ügyetlenséggel, hogy a guirlandos rokolyákkal eltakarta az ott térdeplő polichinellot; a ki aztán kiszabadulván, az elragadtatás pantomimikájával igyekezett a közönségnek tudtul adni, hogy ő most a paradicsomból került elő.
– Hallod-e mester: ez a komédia engem untat; monda Giorgio.
– Hát milyen az asszony?
– Undok.
– Mert nem értesz hozzá.
– Én nem ilyennek képzeltem a nőt.
– Hát milyennek?
– A milyen a Méte. Te engem bolonddá tettél. Úgy bánsz velem, mint a kis gyerekkel szoktak, a kinek paripát igérnek s pálczalovat adnak. Te nekem azt igérted, hogy a Méte ünnepélyre fogsz elvinni.
– Hát hiszen ott vagyunk.
– Ördögöt vagyunk! Hisz ez komédiaház!
– S ez téged nem gyönyörködtet? Hisz ez művészet.
– Meglehet, hogy művészet. De ahhoz magasabb műveltség kell, hogy ezekben az ostobaságokban gyönyörködjék valaki. Én azzal nem birok. Nem tudom, hogy mi benne a tréfa? S te nekem nem a Colombinát igérted; hanem a Métét!
– Tehát okvetlenül a Métét akarod meglátni?
– Minden bizonynyal.
– Hanem akkor nehéz próbákon kell keresztül menned.
– Bánom is én.
– Olyan esküt kell letenned, a mi egész életedre kötelez.
– Leteszem.
– A tűzkeresztségen is át kell menned.
– Ha más kiállta, én is csak kiállom.
– Törvényeket kell elfogadnod, a mik a világi törvényekkel teljes ellentétben vannak: s mikor a Méte azoknak a végrehajtását parancsolja, akkor föltétlenül engedelmeskedned kell.
– Ne papolj annyit! Én mindent megteszek, a mit te kivánsz, hanem engem vigy oda, a hol a Métét meglátom.
– Ott vagyunk.
– Itt a komédiaházban?
– Itt a Bafomet templomában. Fejünk fölött van a Méte mysteriuma. Ez a Hanswurstház csak az álczája a mi ünnepélyünknek. Arra való, hogy a nagy közönség a szent Hermandad és az inqusitio figyelmét lekösse. Az egész spionage mind azt lesi, hogy mit csinál, mit mond a Hanswurst? Ez a legmagasabb szemfényvesztés. Mikor a Hanswurst elkezdi a sokféle metamorphosisait, akkor a commilitones szerteszét a páholyokból felmennek a felső terembe s hagyják a közönséget tombolni, röhögni ide alant. A páholyoknak függönyeik vannak: azokat le lehet bocsátani. A mi a kárpit mögött történik, ahhoz senkinek semmi köze. Akarod még?
– Akarom!
György kezét nyujtá a mesterének. Az a kéz forró volt és nedves; hanem azért észrevette a mester, hogy a tanítványa reszket. Lázban van.
– Csak addig várunk, míg a komédia megkezdődik; s a közönség figyelmét a scurrilitások leigézik.
A síp, dobszó rákezdte; Hanswurst előjött, mint keresztes vitéz, Pantalon, mint obligát polgárférj, a kit mindig megcsal a felesége, Colombina. A közönség belejött a kaczagásba. A páholyokban elkezdték a függönyöket lebocsátani. Wammana azt mondá a védenczének:
– Most mehetünk.
A páholyok mögött volt egy szűk folyosó. Abból megint nyilt egy másik folyosó, a mit aztán elzárt két egymás mellé szorult ajtó. Mind a két ajtó zárában benne volt a kulcs.
Ezek a közönség kényelmére vannak rendeltetve: azt jelentik a zárban hagyott kulcsok.
Csakhogy a jobboldali ajtónak a kulcsa valami elátkozott praktikával lehet szerkesztve, mert az akár jobbra, akár balra fordítja az ember, semmikép sem nyitja ki a zárát: elfordúl tízszer is egymásután; az ember érzi, hallja, hogy jobbról is balról is csattan a zárnak a nyelve; de csak nem nyílik ki. A mellette levő ajtó pedig az első kulcsfordításra engedelmeskedik. Annál fogva mindenki békét hagy a jobboldali ajtón a kulcsforgatásnak, s választja a baloldalit.
A kik a «ház» titkaiba be vannak avatva, tudják a fortélyát a bösztörzárnak s azok előtt felnyílik az ajtó, mely egyszerű fából van, s beléphetnek a szűk folyosóba, melyet az ajtó elzár.
Wammana előrebocsátá a tanítványát.
A rejtett folyosó végén egy olajlámpa pislogott. A falak csillámlottak a penészes nyiroktól, mely a szellőzetlen odúkat el szokta lepni. A mi fa volt a folyosón: az ajtófél és lámpaczölöp, fekete penésztaplóval volt behúzva s a szögletekben túltengett a sárga pinczegomba. A márvány padlatra lehullott penészhóban meg lehetett látni a lépések nyomairól, hányan haladtak végig a folyosón legközelebb. Még csak egy szelelő lyuk sem volt; a levegő fojtó, nehéz és búszos, mint egy sírboltban.
A tulsó végén a szűk gádornak a pislogó olajlámpa alatt volt egy tömör, kovácsolt vasajtó: küszöb és ajtófél gránitból. Két lyuk a gránit ajtóragasztókba fúrva, képezte az ütközőket, a melyeken keresztül volt dugva az érczrud a rézkarikákkal, a mik az örök závárt képezték.
Az ajtó mellett volt egy szűk czella: épen olyan magas és mély, hogy egy ember állva és fekve elférhessen benne.
Abban lakott egy ember. Egy vak ember. Az volt a závár őre.
A léptek hangjára előbújt az odújából. Rettenetes alak volt. Haja, szakálla, mint egy összecsapzott kócztömeg, takarta testét, a mire nagy szüksége volt, mert az öltöny lemállott róla; csak egy pokróczdarab volt az egész takarója: arcza fakó volt s annyira a csontjaihoz aszott, hogy inkább hasonlított egy halálfőhöz; csak a lezárt szempillái voltak veresek, s a kék erek a halántékain mutatták lüktető veréssel, hogy él.
– Nos, hát vak Sámson, hogy megy az élet? szólt a nyomorulthoz Wammana.
Az odúlakó hangja inkább hörgés volt, mint beszéd.
– Vége felé. Nem sokára látni fogok. Fulladozó köhécselés kisérte a nehezen mondott szavakat.
– Legyen neked a te hited szerint.
György borzadva tekinte erre a pasquilljára az emberi lénynek.
– Micsoda ember ez itt?
– Ez a «Korax.»
– Mit jelent az?
– «Ajtósarok.»
– Miért hivják így?
– Azért, mert ő senkinek nem nyitja ki az ajtót, nem látja a betüket a karikákon, a miket én most egymás mellé állítok. Az ő feladata, a mint mi beléptünk az ajtón, ismét keresztül tolni a vasrudat a karikákon, a mikor azok saját súlyuknál fogva ismét maguktól összevissza fordulnak a rúdon.
– De hisz akkor mi nem tudunk ezen az ajtón visszajönni.
– Annak is megvan a módja. Ez a vasajtó nem csak kifelé, hanem befelé is nyílik. Belül aztán csak egyszerű keresztrúd zárja el, a mit mindenki félretolhat, a ki vissza akar térni.
– De ilyen formán, mikor mindenki visszajön, a vasajtó nyitva marad.
– Ne féltsd te a vasajtót! Akkor megint az utolsó kijövő után bezárja azt a «mandolos».
– «Závár».
– S az a mandolos akkor ott marad bezárva a külső zárral, míg újra rá nem nyitnak?
– Igen.
György oda volt büvölve a gyászalakhoz. Vánszorgáskor lecsuszott a vak ember térdéről a pokrócz, s előtünt a nehéz láncz, mely bokáira verve s a falba erősítve őt fogva tartá ezen a helyen: az is veres volt már a rozsdától.
– Ez az ember büntetésből van itt? kérdé György.
– Igen. Áruló volt az «asphaleia» ellen.
– Mi az?
– Szövetségünk neve: «vészmentesítő.»
– S az árulásnak nagy büntetése van?
– Azt is jó lesz előre tudnod. Ez az ember el lett itélve megvakításra s holtig való fogságra.
– S megengedik a törvények, hogy ezt tegye valakivel az asphaleia?
– Nekünk saját törvényeink vannak. S azokat neked is el kell fogadnod. Gondold meg. Még most visszafordulhatsz az ajtóból. Ez az ember itten dali legény volt, mikor idekerült. Nem viszi már soká. Kikopik belőle a lélekzet. Ő azt hiszi, hogy az lélek. Helyébe másnak kell kerülni. Vess számot a magad lelkével; s ha félted, ide ne hozd.
– Nem félek semmitől.
– Akkor lépj be az ajtón.
A vasrúd kattogva húzódott keresztül a rézkarikákon, elhagyva az ütközőt; a vasajtó feltárult.
György még egy pillantást vetett a vak ember odújára.
– Honnan kap ez ételt és italt?
– Két kürtő szolgál az odujába: egyik fölfelé, másik lefelé. A felső kürtőn át szórják le neki az ételhulladékot s ezeken ő elélődik, a míg ismét szórnak le valamit. Az italát pedig összegyüjti a kőkorsójába. A padmalyról víz csepeg alá, minden perczben egy csepp. Egyúttal klepsidra is, számlálhatja rajta a perczeket, órákat, napokat.
– S ki az, a ki a kürtőn át leszórja neki a hulladékot?
– Az a «mandolos».
– Az is büntetésből van ide bezárva?
– Hahaha! Majd megtudod azt, hogy mért van az ide bezárva! Az a jutalom. Pályadíj! Hahaha!
A kaczagást elfojtá az ajtócsörömpölés.
A vasajtón túl egy csigalépcső következett, mely valahonnan felülről kapta a világosságot. Wammana elől ment, György a nyomában, míg egyszer aztán véget ért a csigalépcső, elzárva egy márványtábla által, melyen a Méte alakja volt domborműben kifaragva.
Wammana megnyomta a tenyerével a márványlapot, melyre az könnyedén félrefordult.
– Beléphetsz: mondá Györgynek, maga előtt bocsátva őt.
Valami sekrestyeforma volt, a mit György maga előtt látott. A lépcső félhomályát felváltá valami szembántó lobogás. A közepén állt egy nagy rézmedencze, a mellett volt egy magas vert ezüst amphora, melynek szűk torkán jött fel a lobogó fény: borszesz égett benne. Ez a csalfa világítás minden alakot reszketőnek tüntetett fel: hol előtüntek, hol hátramentek a homályba.
Négy férfialak állt a háttérben: mindegyiken válltól sarkig érő fehér talár, elől a veres kereszttel, de a melynek nincs negyedik ága: a gnosztikusok hitregéje szerint a mankóvá alakult kardmarkolat: egy nagy T betű. Fejeiket a templomosok által használt barbutansisak fedte: kerek bogrács-alakú ércz föveg, mely állig lejön, elől három nyilással a szemek és a száj számára. Három alaknak ezüstből volt a sisakja, egynek aranyból. Hosszú, egyenes kard volt az oldalukra csatolva, egyszerű szőrkötélen.
– «Méte es is», szólt Wammana a küszöbön átlépve.
– Ave frater, dörmögé rá a négy alak.
György szilárd léptekkel járult eléjük.
– Te vagy a «mathetes?» kérdezé az arany sisakos.
– Mi az? kérdezé vissza György.
– «Tanítvány».
– Az vagyok.
– Akarsz az asphaleiába fölvétetni? Tudod mi az?
– Tudom. Akarok.
– Akarsz titoktartást esküdni, hogy semmit abból, a mit közöttünk hallasz és látsz, senkinek egy szót is el nem árulsz?
– Becsületszavamat adom rá.
A négy férfi valami idegen nyelven kezdett el egymás közt beszélni, a melybe Wammana is beleszólt.
Végre a főnök kimondá a határozatot.
– Merész thesis volt, a mit a mathetes fölállított: méltó arra, hogy mint dogma a sanhedrin által megvitattassék: «vajjon erősebb ligamen-e a becsületszó, mint az eskü?» Egyelőre az esküt kell tőled követelnünk.
– Jól van, leteszem azt.
Erre mind a négyen kihúzták a pallosukat s azokat keresztbe téve a rézmedencze fölött, odahivták Györgyöt, hogy tegye rá a kezét, a hol a kardok csillagot képeznek s mondja el utánuk az esküformát.
Mikor azt egy nagy kapcsos könyvből felolvasá a tanítvány előtt Wammana, György hangosan felkaczagott rá, és aztán nevetve mondá el az esküt.
«Én Giunchi Giorgio, a ki nem hiszem, hogy Giunchi Giorgionak hívnak, esküszöm a Jaldabahóthra, a kit nem hiszek, hogy van a világon, hogy el nem árulom a Méte titkait: nem azért, mert istenasszony; hanem azért, mert asszony; nem azért, mert a büntetést félem, hanem azért, mert a becsületemet féltem.»
Így mondta utána az esküt.
A négy érczsisak alatt egyszerre felhangzott a kaczagás. A meglepetés, az elégült kaczaj hangja.
– Ez lesz a mi emberünk!
– Ez a derék mathetes!
– Ebből lesz a mandalos.
– Elfogadod-e a tűzkeresztséget? kérdezé a főnök.
– Ha más átesett rajta: én is elviselhetem, monda György.
– Mi legyen a neve? kérdé a rendmester Wammanától, a keresztapától.
– «Abrekh.»
– Jól van! Legyen Abrekh; akkor lesz belőle még majd «Czafénáth-Panéák».25)
Erre intének Giorgionak, hogy vetkőzzék le.
Női öltöny volt rajta, az akkori divat szerinti vállfűzőt se felvenni, se levetni nem lehetett segítség nélkül. Wammana teljesíté védenczénél a komornai szolgálatot. Akkor azután egy érczfényben csillámló leplet borítottak a fejére, mely sarkig betakarta: hasonló szövetű harisnyákat húzott fel Wammana az ifjú lábaira egész térdig.
Mind a lepel, mind a harisnyák asbest szövetből voltak.
Akkor aztán odaállíták a rézmedencze közepébe a neophitát.
A nagymester felvevé a kancsót a lobogó borszeszszel s eldörmögé a formulárét.
«Én keresztellek tégedet a Bafometnek, a Jaldabahótnak és a Métének nevében Abrekhnek.»
Azzal a fejére tölté az egész kancsó borszeszt, mely végig futva a leplen, egyszerre lángba borítá az egész alakot; a medencze fenekére konyhasó, chlorstrontium, rézsav és szalamia volt hintve, mely a tűz közé vegyülve, zöld, sárga és rózsaszin szikrazáport lövellt körül: ezek között állt a felavatott tanítvány.
Érezheté a körülnyaldosó láng hőségét, láthatá a szöveten keresztül a szinváltóztató szikraözönt; de azért a lepel alatt egy hajszála el nem perzselődött. Csodának tartá a mi vele történik. – Asbestnek soha a nevét sem hallotta.
– Lépj elő! Monda neki a nagymester.
György, a medenczéből kilépve, bámulva látta, hogy minden lépténél lángnyomok maradnak hátra: a szikrák pattognak a talpa alatt.
Ekkor levették róla az asbest leplet.
Még el volt kábulva a borszesztől, melyet belélegzett. A szemei kápráztak.
– Charié Abrekh! monda neki a nagymester, a kinek még mind az öt újja hegyén kék lángok tánczoltak. (Annak is asbest keztyűje volt.) György bátran megszorítá a felé nyujtott tüzes kezet.
A többiek is kezet szorítának vele. Mind az öten.
György félmámorában azt hitte, hogy a mióta ő a tűzkeresztségen átment, azóta a számok is megszüntek számok lenni. A 4-ből 5 lett. Azt már nem érte utól az esze, hogy az ötödik alak a keresztes talárral és az ezüst sisakkal az ő mestere Wammana.
A kézszorítások és üdvözlések végeztével őtet is felpalástozták: csakhogy az ő talárjáról még hiányzott a veres kereszt. Azután egy ezüst sisakot tettek a fejére, mely az egész arczát eltakarta. Úgy észlelte, hogy a sisak igen vékony dongájú és könnyű. Ez aligha tartaná fel a kardcsapást.
Azzal az egyik lovag felnyitotta a sekrestye ajtaját s kivezette rajta a tanítványt.
György egy góth boltozatú nagy termet látott maga előtt; melyben a legelső látvány, mely figyelmét megragadta, egy hosszú asztal vala, fekete szőnyeggel leterítve. Azon volt egy hétágú gyertyatartó, minden ágában égett egy viaszgyertya.
Az asztalt végtől végig ülték hasonló talárba öltözött, és ezüst sisakkal letakart alakok, mint a minők Györgyöt ide vezették.
Mindegyik előtt égett egy gyertya.
– Idou Abrekh! Monda a nagymester, bemutatva a gyülekezetnek a neophitát.
Arra mindannyian mormogva üdvözlék.
– Chaire! Chaire Abrekh!
Azzal mindenki leült a helyére. A nagymester elfoglalta az emelvényt az asztalfőn. Az ifjút az asztal végére állíták.
Mikor végig nézett az ülő alakokon, feltünt neki, hogy azok közül többnek a mellén levő kereszt három szára egy-egy ezüst halálfőn végződik: egy halálfő a jobb mellen, a másik a balon, harmadik az övön alul. Mire való ez a megkülömböztetés?
A nagymester ezüst kalapácsával egy előtte levő harangra ütve, jelt adott a gyűlés megnyitására.
– Hozzátok elő a «Syngraphét».
A Syngraphe volt az asphaleia törvénykönyve: abban volt megirva a «nomos».26)
A nagymester jobbján ülő presbyter felnyitá a törvénykönyv kapcsait, s feltárta annak kezdő lapját.
– Hallgasd meg a mi törvényeinket Abrekh, monda a nagymester. Ha aláirod őket, beléphetsz a homiliába27) és azok szerint élsz; ha nem irod alá, kivül maradsz és hallgatsz.
A presbyter felolvasá a nomos paragraphusait egyenkint.
AZ ASPHALEIA TÖRVÉNYEI.
Melyet követni és végrehajtani kötelessége minden mystagogosnak, akár mester, akár tanítvány.
1. Előkelő és magas állású személyek, úgymint fejedelmek, főpapok és országnagyok belső házi titkait kifürkészni és gyöngeségeiket haszonra fordítani.
2. Szemfényvesztések, lélekidézések, chemiai csodák által a közönség fölött præstigiumot gyakorolni.
3. Csodatevő képeket, kutakat felfedezni, s a köznépet azok által fanatizálni.
4. Felekezeteket, pártokat, nemzetiségeket egymás elleni háboruskodásra ingerelni.
5. A főpapokról erkölcstelen életmódot hiresztelni. Barátokról és apáczákról csiklandós anekdotákat közrebocsátani.
6. A fentebbi czél előmozdítására ifjakat apáczaöltönyben, leányokat barátcsuhában a kolostorokba becsempészni.
7. A lutheránusokat Krisztustagadással vádolni.
8. A zsidókra ritualis gyilkosságokat kikiáltani: a husvéti páskához használt keresztény vér felőli mesét felujítani.
9. A hol az asphaleiának egy tagja bűnvád alá jut, azt a biróság kezéből hamis tanúk által kiszabadítani.
10. Pasquillokat a hatalmasok ellen megiratni s a paloták kapuira felragasztani.
11. Fejedelmeket kisértetlátások, astrologiai jövendölések által befolyásolni.
12. Hamis herczegnőket és álőrgrófokat a magas társaságokba becsempészni.
13. Senki a mystagogusok közül hazát, nemzetet, vallásfelekezetet ne ismerjen; hanem az mind idegen legyen rá nézve.
14. Családot senki ne szeressen, akár fölfelé, akár lefelé. Testvér, húg, leány mindenkire nézve közönyös legyen.
15. Papokat hamis gyónások által el kell ámítani.
16. A parasztok számára mysteriumokat, a polgárok számára komédiákat, a főrendűek számára carousseleket rendezni; melyekben cselszövények végrehajthatók.
17. Fényes ünnepélyeket adni, s azokat hamis alarmok által megzavarni, s a zürzavarban a szép polgárleányokat tőrbe ejteni.
18. Szeretőknek gazdag öreg férjeket szerezni, s gyors özvegygyé létükről gondoskodni.
19. Ezzel egybefüggőleg a pharmakopeiának azon részét tökéletesíteni, mely útban levő férjek- és örököseiket nagyon várakoztató szülők- és nagybátyáknak az emberi élet végczéljához eljuttatásával foglalkozik.
20. A philtrák főzéséhez titkos gyárakat tartani, melyek az erény jegét megtörik s a szerelmet felforralják.
21. A kártyajáték ratióját és fogásait betanítani az avatottaknak s ezzel kapcsolatban titkos játéktermeket tartani, melyekbe tapasztalatlan emberek, különösen a kik nagy örökséghez jutottak, becsalogattassanak.
22. Gazdag családok ifjait az adósságcsinálás tudományára megtanítani: bódétánczosnékkal, utczai énekesnőkkel összeházasítani.
23. Vakbuzgó gazdag öreg asszonyokat körülhálózni, s ha kell, hamis végrendeletek segélyével is a szövetség számára az örökséget elragadni.
24. Kitüntetéseket, rendeket, czimeket pénzért osztogatni. S ez által az emberi hiuságot megadóztatni.
25. Férjeket, a kiknek szép feleségeik vannak, messze országokba való kiküldésekkel eltávolítani, s azoknak visszatértét akadályozni.
26. Szép asszonytól, a ki törhetlen erényű, elébb a férjét csábíttatni el; hogy visszatorlásból maga is elcsábuljon.
27. Könnyelmű örökösöktől nagy földbirtokokat, uzsorások által potom áron elszereztetni.
28. Könyveket és képeket nyomatni és terjesztetni, melyek a testi vágyakat fölébresztik s a képzeletet táplálják. Ugyanezt dalokkal és tánczokkal is hevíteni.
29. Erényes nőket addig rágalmazni, a míg azzá lesznek, a minek hireszteltetnek.
30. Az alkalomcsinálókat magas hivatalokba juttatni: doktori diplomával ellátni, csodaorvosoknak kihiresztelni.
31. A borivás mesterségét virtuozitásra fokozni.
32. Szükség esetén angyalokat csinálni.
33. És azt, a ki az asphaleiának ellensége, akár karddal, akár méreggel, megölni, az árulót megbénítani, megvakítani, minden módon láb alul eltenni.
– Elfogadod-e és aláirod-e a syngraphe törvényeit Abrekh? Kérdé a nagymester.
– Nem irom alá! válaszolt az ifjú.
Semmi felzudulás nem következett utána.
– Első hivásra feleltél: mondá a nagymester s azzal kezének egy intésére két lovag megfogta kétfelül György karjait s visszavezette őt a sekrestyébe; ott magára hagyá, az ajtót bezárva utána.
Az alkohol még lobogott a rézmedenczében.
Mély csendesség vette körül a magára hagyott ifjut.
A szinváltoztató láng nyugtalan fényt szórt a körüllevő mysticus tárgyakra, a miknek a jelentését ő nem értette. Keresztény jelvény, vagy Bafomet bálvány teljesen mindegy volt rá nézve. Őt vallásra nem tanították. A Miatyánkot, az Ave Máriát nem tudta. Talán egyszer, valamikor kis gyermek korában, mikor egy édes anyai kéz összekulcsolá kis kezeit s ágyában térdepelve, elrebegteté vele a felfohászkodást; de hogy kihez? s mi volt az a fohász? arra már nem emlékezett.
Úgy nőtt fel, mint a sátoros czigány gyermeke.
Csak azt tudta, hogy a ki imádkozik, az letérdepel.
Térdre borult a medencze előtt, melyben tűzzel keresztelék meg: és aztán elgondolkozott rajta, hogy miért van ő most is itt s mi vár itt ő reá?
Tudományban nem volt része: ismeretekkel nem birt; de volt természetes esze. A vad ember logikája a legerősebb.
Mi hozta őt ide? valami ösztön, a mit az álom el nem altat. A mi az emberben fölkelti azt a tudatot, hogy ember! Egy kérdés, mely a szivet sebesebb dobogásba hozza, s követeli a választ.
Azt mondták neki, hogy itt megtalálja a mit megismerni óhajt.
Hanem ennek az ismerésnek nagy ára van. Meg kell érte tagadni mind azt, a ki erre a válaszra tilalmat vetett. Mert tilalom van rajta, külömben nem rejtené titok. De ha tiltva van ez az érzés, akkor miért érezzük?
A pajtásától (a Pétertől), a ki helyette magolta az «in usum delphini» készült obstrusus meséket, hallott egy-egy ellenőrzetlen együttlét alatt azokról a titkos czeremoniákról, a miket a Bafomet imádók gyülekezeteiben végeznek (értve ezek alatt a protestánsokat) s hogy ezeknek semmi más czéljuk nincsen, mint mindent a tíz parancsolat ellenére cselekedni. Bibliája is volt, s abban könnyen rátalálhatott a tíz parancsolatra; kép is volt hozzá, a melyen Mózes az érczkigyót bálványozó Izrael népe felett rettenetes itéletet tart; de ő bizony inkább azoknak a szép meztelen leányoknak fogta pártját, mint annak a nagyszakállú vén prófétának, a ki azokat kétrét fogott kötéllel korbácsolja. Az egész tíz parancsolatnak semmi értelme sem volt előtte. Mi az a szombatnap megünneplése? Mi az a tisztelet a szülők iránt? És a többi tilalmazott cselekedetek?
Egy húr sem rezzent meg lelkében, mikor azt hallotta, hogy a titkos gyülekezetbe felavatottnak minő rémdolgokat kell elkövetnie? Sarkával taposni a szent ostyára, mely az «agnus Dei» jelképét viseli. – Hát mit neki az a bárány? – Hogy a felavatottnak a Jézus Krisztus viaszból kiformált testébe töviset kell szurkálni. – Nem fáj az annak a viasz szobornak. – Hiszen azt sem magyarázta meg neki senki, miért kell annak az Istenalaknak szegekkel átverve lenni. Sokszor kérdezte a mentorától, mikor egy feszület előtt elmentek, mért nem szabadítják meg a hivek azt, a kit imádnak, a gyilkos szegektől?
Ez a vad ember logikája.
Azt a fölséges eszmét, hogy az Isten fia saját akaratából vette fel a halált, hogy az emberiséget megváltsa általa: senki se derítette fel a lelke előtt.
Egész közönyösen engedte magát idevezettetni, s el volt rá szánva, hogy ha kivánják tőle, megtagadja mind a hét sakramentumot.
És a midőn e törvényeket felolvasták előtte, azt kiáltotta rá:
«Nem fogadom el ezeket! Nem irom alá.»
A vallást úgy oltják a lélekbe; de a becsületérzés együtt születik a lélekkel.
A vad ember azt nem tudta, hogy ezeket a dolgokat tiltja a Pentateuch, tiltja az evangelium: de azt érezte, hogy tiltja a becsület: tiltja az emberiség.
Térden állt: imádkozni nem tudott; de a lelkét fel tudta emelni az égig. S az ott megerősödött.
A nagymester azt mondá: «először kérdeztelek!» Tehát még többször is fogja kérdezni?
És ő másodszor is, harmadszor is azt fogja válaszolni, «nem irom alá ezt a törvényt!»
Rémíteni fogják! Fenyegetni fogják! Még sem ijed meg.
És ha neki kell is felváltani ott abban a siroduban azt a haldokló vak embert: még attól sem retten vissza.
Inkább lesz «korax»; mint «mandolosz».
Ezt diktálta neki az a vércsepp, mely az Árpádok ereiből származott az ő szivébe.28)
Az ajtózár nyikorgott: érte jöttek.
A két lovag ismét karon fogá s kivezette a nagy terembe.
A szemei kápráztak attól a látványtól, a mi reá várt.
Nem a kinzókamra; nem a rémséges csigás kötelek, nyujtólétrák, nem az izzó rostélyok voltak elkészítve a számára, hanem egy lakomához felterített asztal, olyan lakomához, a minőt Belzázár adott a vendégeinek: mikor a láthatlan kéz felirta a terem falára a «méne, méne, tekel, fáresz».
A hosszú asztal selyemdamaszttal volt leterítve s azon czifra tálakon és szolgadeszkákon felrakva sültek, sütemények és déligyümölcsök. Egy roppant vadkanfej, agyarastól, egész malaczok, czitrommal fogaik közt, óriási sonkák, váralakú aranyozott pástétomok; furcsa figurákká fonott pereczfélék, halformájú mézeskalácsok, csokoládé medvék, himes husvéti tojások egész garmadával, egész kerek sajtok s az asztal közepén egy egész páva, teljes tollazatában pompás legyezőjét szerteszét terjesztve. Palaczkok és mindenféle alakú korsók nagy sokasága egészíté ki a lakoma pompáját. A convivák mind ott ültek már az asztal körül, ezüst tányérok és kelyhek voltak előttük: csak egy volt üresen; legfenn az asztalfőn ülő nagymester baloldalán. A két lovag odavezette Györgyöt. A nagymester inte neki, hogy üljön le.
György egészen meg volt igézve ettől a nagy kegytől. A rettegést egyszerre a hála váltá fel a szivében. Az a gondolatja támadt, hogy azokkal a törvényekkel csak próbára akarták tenni a lelkét, s most ime kitüntetik. Ez a jutalma a becsület tudásának. Hiszen ezek víg czimborák, a kik csak kötődnek az új bajtárssal, s aztán jól megvendégelik.
A nagymester azt a kezét, a melylyel Györgynek inte, hogy üljön le, felemelve felejté és olyan meghajlítással, hogy a néma jelnek el kellett találni az értelmét. Ez kézcsókot jelent.
Ezt annál könnyebben megtehette György, mert a sisak a fején volt, s az nem engedte, hogy az ajka is hozzá érjen a kézhez.
Midőn leült a székére, ismét inte neki a nagymester, a szomszédjára mutatva. Ezt az intést annyival inkább elértheté, mert az asztalnál ülő vendégek mindegyike példát adott neki. Mindenki megcsókolá a szomszédját. – S minthogy mindenkinek fején volt az ezüst kondérsisak, ez ismét csak olyan érczcsók volt, az agape hideg csókja: két ezüst ajk csendült össze.
Feltünt az ifjúnak, hogy a baloldali szomszédja talárján a veres kereszt halálfőkkel van diszítve, és azután végtül végig az egész asztalsorban minden második lovagnak a keresztje ezeket a jeleket viseli. – Minő megkülömböztetés lehet ez?
A visszás érzések közé, melyek egymást oly összefüggéstelenül váltogatták a lelkében, egy-egy határozatlan kétely is furakodott: – honnan kerülhetett ily pompás lakoma egyszerre erre az asztalra? varázslat ez? ki itt a szakács? a pástétom sütő? S a töprengő kétséghez hozzá járult egy érzéktalány. Valami kieszelhetetlen illat ütötte meg a szagérzékét: mintha minden fűszerek és balzsamok aromái volnának összevegyülve növényi és állati roha és penészszaggal.
A nagymester az ifjú vállára téve nehéz kezét, azt mondá neki:
– Úgy láss e lakomához, fiam Abrekh; hogy ez a Sabbath Passachkor készült; most pedig vagyunk a «Thebet»-ben.
Csakhogy azt a két ünnepet épen nem ismeré a neophita. Az egyik esik tavasz első holdtöltére, a másik deczember hóra (a héber naptár szerint.)
Tehát azok az asztalon levő ételek legalább is nyolcz hónaposak!
Megtudta azt azonnal a metastes, a mint a legelső étek fogással megkinálták.
A két lovag, a ki őt idevezette, nem ült az asztalhoz; rajtuk volt e napon a hierodulos sora: az egyik az ételeket hordta körül, a másik a bort töltögette.
Megnyitotta a lakomát a hímes tojás.
A mint azt feltörte György, annak a szederjes kék szine is meglepé: a szagát visszatetszőnek érezte, s az íze fanyar volt és csipős. Először a nagymester vett belőle s elkezdte a hímes héját lehámozni; aztán négyfelé vágta késsel, s bedugta az arany lárván keresztül a szájába. György is palástul vetette neki a gyomrát; nem sokat forgatta a szájában; hanem lenyelte, a mit befalt. Tíz hónapos pereczet adtak neki hozzá; jó fogai voltak; összeropogtatta. A többi asztaltárs is úgy tett.
A sajt egész telepítvénye volt az ugráló eleven lényeknek, s belül zöld a penésztől. A nagymester abból is vágott egy darabot magának. György követte a példáját. A posaj és penész nem riasztá vissza. A sajthoz adtak neki esztendős pumpernickelt.
A sonka avas volt, a pástétom áporodott, a disznófej pézsmaszagú, a sütemény dohos. Igazi másvilági lakoma: a milyennel a lelkek traktálják meg a közéjük keveredett élő embert.
De annál jobban kelt utána a bor.
Az undorgásnak legjobb orvossága a bor. Az émelygés antitoxicona az alcohol. A ki megutálta az ételt, az igyék!
Először az édes malváziai járta, azután jött a nehéz cyprusi; kristály poharakból itták a rhénusit, hogy a szép aranyzöld szinében gyönyörködni lehessen; a tokajihoz apró poharakat adtak, mindent helyrehozott a franczia ámbraillatu muskotály: attól elfelejtette az orr az ételeknek a szagát.
Minden poharat a körömpróbáig kellett inni. Maga a fejborító sisak megkövetelte azt, hogy a ki iszik, a fejét hátra vesse: csak úgy tölthette a szájába a bort, az ezüst száj tiltotta a szürcsölgetést.
S a vendégek virtust csináltak belőle, hogy egymásnak a gyomrát próbára tegyék. Undorító adomákkal füszerezték azt, a mi a nélkül is poshadt volt; s az volt a vitézebb, a ki az émelyítő ötletet még undokabbal tudta visszavágni. Uri mulatság!
Mindenki elváltoztatott hangon beszélt: egyik erőtetett basszusban, a másik fistula nyefegéssel, a hogy álarczos mulatságban szokták.
Györgynek csodaerős organismussal kellett birni: semmi sem ártott meg neki, sem az étel, sem az ital, sem a putridus adomák.
Utoljára hordták körül a pávát. A fejedelmi lakomák legfőbb díszét.
E Junó kegyeltjéről elébb lehúzzák a bőrt tollastul, akkor a húsát fűszeres páczba teszik s benne hagyják, míg a keleti borsok és szekfűszegek egészen át nem járják: akkor megsütik s ismét ráhúzzák a pompás tollazatú bőrét, szétterjesztett legyezőjével együtt, és úgy tálalják fel. Aztán elteszik a jövő díszlakomára, meg az azután következőkre, a míg csak benne tart.29)
Legelőször az új vendéget kinálták meg a pávasülttel.
György nem tudta, hogy mi módon kell ahhoz hozzányúlni.
A baloldali szomszédja kisegíté a zavarából. Elől a begyénél szétválasztható az aranytollas bőr, s akkor aztán lehet szeleteket vágni a melle húsából. Egy darabot odatett a tányérjára.
György visszahőkölt tőle.
Ez mégis hyenafogra való étel!
A nagymester hahotával kaczagott rajta.
– No fiacskám, kapd be, míg el nem fut előled!
Valóban volt hozzá hajlandósága az ízes falatnak.
Eh! Hát oszszuk meg: sipegé vékony orrhangon a baloldali asztaltársa, s ketté vágva a szeletet, a felét a saját szájába tömte.
Most aztán Györgynek sem lehetett finnyáskodni: meg kellett mutatnia a bátorságát.
– Gyorsan utána ezt a pohár marsalait!
A többi asztaltárs is hasonlóul tett; kiki megosztá a maga pávaszeletét a szomszédjával s frissen utána öblíté a tűzitalt. A marsalai expiálta, a mit a páva vétett.
Giorgio győzte az ivást.
Vannak a természet által különös tehetséggel adományozott kivételek, a kiket a magyarok ezzel a czímmel tiszteltek meg: «született korhely», a kik rendesen nem isznak bort; de ha versenyre kerül a sor, az asztal alá iszszák az egész czimboraságot.
Ilyen talentum volt György is.
Az ilyeneknek az a szokásuk, hogy mentül többet isznak, annál figyelőbbek lesznek. Rendes embernek a bor megnyítja szivét, száját; dalhoz kezd, kaczag, őszinte lesz, gorombáskodik: ezek a kiválasztottak őrzik nyelvük hegyén a szót.
A zajos mulatozástól külömben a társaság minden tagja óvakodott. Azt meghallhatta volna a szinházi közönség odaalant: megtudhatták volna, hogy a fejük fölött egy másik szindarabot játszanak. Valami kisérteties volt, a mint egy hosszú asztal vendégei ezüst lárvákkal az orruk előtt, csendesen ürítgetik a kelyheiket s mert fülbe nem sughatnak, tehát egymásnak a szájába suttognak.
Ez alatt a két hierodulos egy gömbölyű asztalt helyezett el a nagy terem közepén, s egyúttal meggyújtotta a viaszgyertyákat egy függő csilláron, mely épen az asztalra világított alá: az asztal körül alacsony székeket raktak. Kártyázó asztal volt az.
Lakoma nem is lehet a nélkül tökéletes.
– Abrekh fiam; szólt a nagymester; állj fel és jőjj velünk kártyázni. A mestered azt állítja, hogy értesz hozzá.
– Igenis: monda György. Wammana urammal szoktunk kártyázni; de mi csak polturákban játszunk.
– Az itt nem járja, itt nincs más, csak arany pénz.
– Azt pedig én nem tudnám, hol vegyem?
– Majd megtanítalak rá. Mire való a pumpolás.
– Pumpolni?30) Az bizony jó lehet. Csak volna kitől.
A nagymester odaszólt a jobbján ülő lovagnak.
– Iskáriotes! Mennyire taksálod ezt az ifju metastest?
– Ötszáz zecchinóra, dörmögé az az ezüst kondérja alól.
– De hogy fizetem én azt vissza? kérdezé György.
– Igen könnyen. Rád gazdag örökség vár. Az apád nagy úr s minden órán meghalhat. Egy év mulva ezer zecchinot fogsz Iskariotesnek visszafizetni.
– S ha akkor nem lesz ezer zecchinóm?
– Várni fog újabb esztendőt s megduplázza az összeget.
– De én irást sem adhatok a kölcsönről; mert a nevemet sem próbáltam még leirni.
– Nem is szükséges. A kölcsönt becsületszóra veszed fel. S zálogul csupán csak a pecsétnyomó gyürűdet adod át Iskariotesnek.
– A pecsétnyomó gyürűmet? Azt mondják, hogy ezen a családi czímerem van.
– Épen azért. Ha valamikép el találnál felejtkezni a becsületszavad beváltásáról; ha eszedbe vennéd, hogy a nagykorúvá lett legénynek joga van a suhancz korában felvett adósságait revocálni: hát akkor a megtorlás rögtön utólérne, ennek a gyürűnek a segítségével.
– Meggondolom a dolgot.
(Végig ivott valamennyi borból és meggondolja, hogy elfogadja-e a kölcsönt?)
– Hát jöjj oda és nézd a játékot.
A kerek asztalt már akkor körölülték a lovagok: az arany garmadákban feküdt előttük. A «diabolkát» játszották, olyanforma játék, mint a nasivasi, vagy a landsknecht.
A játékkártyák egészen másformák voltak, mint a minőkkel György és Wammana szoktak játszani. Valódi régi XV. századbeli kártyák. Alakjuk gömbölyű: a szineket állatok és virágok helyettesítik rajtuk. A coeur «papagály», a carreau «nyul», a treffle «harangvirág» s a pique «szegfű».
Szokatlan festésű kártyák nehezítik a játékot. Azokat elébb végig kell tanulmányozni, a míg az ember bele okul, hogy az a három papagály jelenti a «coeur ass»-t, s az egyformán felkalapozott «Dame» és «Knabe» miben különbözik egymástól?
Egy lovag volt a banktartó, a többiek az ellenesek.
Az arany marék számra repült egyik asztal szélétől a másikra. Mindenki némán játszott, az ezüst sisakok elrejtettek minden indulatkifejezést.
György ott állt a banktartó háta mögött, irigyen nézve, hogy gyülik meg annak a tálában az aranyhalmaz.
A bor mámora nem kábítá el a fejét, hanem az arany mámora igen.
Azt mondá a nagymesternek:
– Hidd ide Iskariotest. Elfogadom a pénzt.
Iskariotes odajött a nagymester hivására.
Aztán átadott egy erszényt Györgynek, melyben tíz göngyöleg volt, vékony halhólyag burokban, melyen keresztül csillámlott az arany: mindegyikben ötven zecchino.
György pedig lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyürűjét, s átadta zálogul a kölcsönadónak.
Azt a szent pecsétnyomót, a mit kis gyermekkorában az anyja akasztott a nyakába zsinóron, mikor elválaszták a gyermekétől. Nem a nagyobbik fiának adta, a kisebbiket jobban szerette. És ő átadta ezt az ereklyét, azzal a «Felsővadászi Rákóczy» czímerrel egy embernek, a kinek az arczát sem látta, a nevét sem tudta.
Abban a biztos hitben tette, hogy ő most ezen a banktartón boszút fog állni, s akkor aztán visszaváltja családi klenodiumát.
– El ne felejtsd, dörmögé Iskariotes: egy év mulva ezer zecchinot fogsz visszaadni.
– Nem egy «év» mulva; hanem egy «óra» mulva.
Olyan bizonyos volt a sejdítésében.
A kártyázók közbe-közbe ittak is. Mindenik mellé oda volt állítva egy zsámoly: azon pohár, melyet a hierodulosok a mint kiürült, rögtön teletöltöttek ismét. Veres bort ittak. Tivornya végén a veres bor járja. Ez a boroknak a királya, mely a többiek között igazságot tesz.
A mint egy lovag, a ki minden pénzét elvesztette, fölkelt az asztaltól, György rögtön leült a helyébe.
Adatott magának kártyát s odatolt az asztal közepére egy göngyöleg aranyat.
Az ő kártyája nyert.
A banktartó szótlanul odatette a másik göngyöleg aranyat a betétéhez.
György ott hagyta mind a kettőt, s újra kártyát adatott magának.
A második taillenál megint az ő figurája lett a nyertes. Ismét otthagyta a megnégyszerezett tételt.
És aztán harmadszor is, negyedszer is benn hagyta a tételét.
Az ittas ember vakmerőségével játszott.
Mikor ötödször is kártyát kért, minden «arcz» felé volt fordulva. Nem arczok voltak azok; csak lárvák, hasonlatosak a halálfejekhez: két sötét üreg a szem, harmadik a száj.
Némelyik játszónak a keblén azok az ezüst halálfejek úgy szálltak és emelkedtek, hogy azt csuda volt látni! Mi mozgatja azokat?
Az ötödik osztásnál is az ő kártyája nyert.
Már ezerhatszáz zecchino állt előtte az asztalon.
A nagymester meginté.
– Abrekh metastes. Most visszavonulhatsz.
Még csak ez az intés kellett neki, hogy teljesen beleszédüljön az örvénybe.
A helyett, hogy a nyereségét beseperte volna s odábbállt volna vele, még az erszényében levő többi kilencz aranytekercset is odadobta a többihez s rekedten kiálta:
– Az egész bank!
Mindenki körülállta a kerek asztalt, a ki nem is vett részt a játékban. Olyan csendesség volt, hogy onnan alólról fel lehetett hallani a párdalt, a mit Hanswurst Colombinával énekelt.
A banktartónak is ugyanaz a figura jutott, a mi Györgynek: egy királyné. Amannál volt Lucrétia, ennél Bethsábe.
A bankadó csendesen rakosgatta a kártyalapokat kétfelé. Egyet magának, egyet a játszófélnek.
A bankadónak az az előnye van, hogy ha egyforma kártyák mellett mind a ketten hasonló figurát kapnak: ő húzza be a tételt.
Neki jött meg a harmadik királyné: «Pentesilaë».
– Halloh! hangzott egész chorusban a nézők kiáltása. A bank nyert.
Ez az örömkitörés figyelmeztetheté Györgyöt, hogy itt neki mindenki ellensége.
– Még nem, mondá nyugodtan. Még az én kártyám hátra van.
A banktartó felveté a kártyát, mely György részére következett.
Az volt «Helena». A cœur királyné.
Most aztán egyszerre az elszörnyedés hörgésére változott a chorus.
A cœur királyné a diabolkában preferance! Annak megint előnye van a banktartó fölött.
A bank fel volt robbantva.
A banktartó felállt a helyéről s ott hagyta az ezüst tálát aranycsomagaival együtt.
Most aztán már Györgynek gavalléri kötelessége lett magának elvállalni a banktartást.
Odaült a megbuktatott helyére.
Ekkor azután valóságos dühvel indult meg a játék. Valamennyien egy ellen. Minden mester egy tanítvány ellen.
Fel voltak ellene lázadva.
Ez a sárgacsőrű fiókmadár ide jön a vércsék közé s valamennyinek kitépi a tollát.
És nem birnak vele. Mint banktartó is folyvást nyer.
S a mellett iszik. Minden osztás után iszik.
Hisz ez az ördögnek a legkisebbik fia.
Egyszer aztán egyike az asztalnál ülő lovagoknak rá kiállt Györgyre.
– Hohó! Abrekh! Te csalsz! Alólról húztál ki egy kártyát!
Erre György válasz helyett felkapja a zsámolyán levő poharat s úgy önti az arczába a rágalmazónak a veres bort, hogy az annak a talárjára egyszerre odafesti a keresztnek a negyedik ágát.
Erre mindenki talpra ugrált a kártyaasztal mellől. György pedig összefonta a két karját a mellén s úgy nézett velük halálfej-szemet. Azoknak mind kard volt az oldalán, ő pedig fegyvertelen volt.
«Peri thanátu!»31) kiálták többen, kardmarkolataikhoz kapkodva. Feltünő volt, hogy azok a lovagok, a kiknek a mellkeresztjén ezüst halálfejek voltak, ellenkezőleg a kardhoz kapkodóknak a kezeiket ragadták meg csillapítólag.
A nagymester közéjük lépett s igazságot tett.
– Állítsátok ki őket a középre, sértőt és sértettet; vívjanak meg azonnal előttünk.
– Meg is vívok vele! kiálta daczosan György. Boszút állok ezért a szóért. Csak adjatok kardot a kezembe.
A nagymester intésére két lovag, a ki a vívók segédjeül lett kijelölve, megtette az előkészületeket. Elől bivalybőr vértet csatoltak rájuk, mely ágyékon alól ért. «Dejszen keresztül megy az én kardom ezen a bivalybőrön!» hetvenkedék a neophita és jobb karjukon a talárt felgyűrték egész vállig, a jobb térden feltürték magasra, a balkezükre pedig olyan keztyűt húztak, melynek nem volt semmi ujja.
A párbaj-segéd közlé a szabályokat Györgygyel.
«A keztyű a balkézen tiltja az ellenfél kardjának az elkapását, a mellvért a nemes részekre irányzott szúrást; vitőrökkel történik a vívás; csupán a fejet szabad találni.»
Györgynek eszébe jutott a mesterfogás, melyet Wammanától tanult: a szemszúrás. Ez az, a mi a gyöngébb testalkatú vívót az erősebb fölé helyezi, ha jól betanulta. A kit a szemén találnak, az hiába bir Hercules erejével: egyszerre ártalmatlanná lesz.
Hanem aztán meglehetősen lehült a haragja, mikor a fegyvereket előhozták, a melyekkel vívni fognak.
Fleurettek voltak azok: de gombbal a végükön. Ezekkel nem lehet egymásnak a szemét kiszúrni: a gomb nagyobb mint a sisak szemnyilása; amaz gömbölyű, ez pedig háromszögű.
– Tehát csak alakosdi vívás lesz belőle? kérdezé György a segédjétől, a ki maga volt Iskariotes. (Az ujjára húzott saját gyűrűjéről ismert rá.) Tehát nem megy élet-halálra?
– Valóban élet és halál az a vívókra nézve: mert a kinek a fejéről a sisakot leütik, annak az arcza egyszerre el van árulva mindenki előtt. Annak a nevét mindenki megtudja, s ez rosszabb rá nézve a halálnál.
Mind a két félnek kezébe adták a vítőröket, a nagymester háromszor a tenyerébe tapsolt: azzal összecsaptak.