S aztán még komorabban folytatja:

– Taníts meg engemet erre a dalra. Monda György Pelargusnak.

– De akkor értened kellene a szöveget. S te nem tudsz magyarul.

– Megtanulhatok tőled, a míg a tengeri út tart. Ha Siciliáig jöttömben megtanulhattam irni Pétertől, innen Rodostóig csak megtanulhatok te tőled magyarul. Az sem lesz nehezebb, mint az irás.

Pelargus aztán elmondta neki németül a kardal értelmét.

Akkor meg épen el volt tőle György ragadtatva.

Most már kötelezte Pelargust, hogy grammatice szedje szét előtte a mondatokat egyes szavankint.

Pelargus hozzáfogott.

– Szememből = «aus meinen Augen».

– Micsoda? Ott egy szó, itt meg három.

– Igen. «Szem» = «Auge». A magyar az emberi tagoknál soha sem használja a többes számot: tehát «Augen»; «Szemem»; = «meine Augen». «Szememből» = «Aus meinen Augen».

– Csodálatos egy nyelv.

Hát még mikor a «láthatnám» analyzisére került a sor.

– «Lát» = «sieht», «láthat» = «kann sehen», «láthatnék» = «ich könnte sehen». «Láthatnám» = «ich könnte es sehen». S erre ugyan vigyázni kell: mert ha azt mondod a magyarnak, hogy egy szót sem tudsz magyarul, akkor szivesen lát, megtraktál s azt mondja: «igyál bruder»; de ha magyarul szólalsz meg s a határozott módot a határozatlannal összezavarod, akkor nem koczczint veled többet.

– Akkor ez még nehezebb, mint irni megtanulni. De legalább azt az egy nótát megtanulom, hogy az apám rám ismerjen róla.

S betanulta ezt a szomorú dalt, a mit a gályarabok énekeltek.

S azután megtette azt, hogy a mikor a gályarabok odalent az evező padokon azt a hazai dalt énekelték, ő a gálya korlátján keresztül hajolva, beleénekelt az ő chorusukba: a miért azok nevető arczczal tekintettek fel hozzá.

A gályarabok nevetnek is!

S aztán a sipkájukat tarták fel hozzá. Hát természetes az észjárás. «Ha rokonszenvezel velünk, ne csak dalszóval mutasd ki, hanem dobj egy kis alamizsnát!» György odahajított nekik néhány piasztert.

Mit csinálnak a gályarabok a pénzzel? Hát luxust űznek. Rágnivaló dohányt vesznek rajta. Ezt nem ád a magas kormány: legfeljebb a katonák pipáiból kivert bagót engedik át nekik. Pedig hát ez a rab életének az egyedüli gyönyörűsége: a bagózás.

Egy éjjel a közös kajütben heverészve azt mondá György a Mentorának:

– Hallod-e Pelargus. Nekem egy jó gondolatom van, a mi neked is tetszeni fog.

– Mondd el, herczegem.

– Én már alig birok magammal, hogy a szabadságért való küzdelmet megkezdhessem. Ha egy lánczot hallok csörögni, a vér a fejembe tódúl. Ha egy kivont kardot látok, átfutja minden porczikámat a hőség. Kedvem volna neki menni a zsarnokoknak és izekre tépni őket.

– Ezek mind olyan indulatok, melyek a Rákóczy-vérnek diszére válnak.

– Hát én azt főztem ki magamban, azokon a csendes éjszakákon, a midőn az evezősök lánczcsörgésétől nem birtam elaludni, hogy egy éjjel mi ketten megrohanjuk ezeket a pipogya strázsákat, levágjuk, beledobáljuk a tengerbe. Aztán leverjük a gályaraboknak a lánczait, felfegyverezzük őket a katonáknak sorba rakott fegyvereivel, mikor azok alusznak, aztán felkonczoljuk a helyőrséget: elfoglaljuk a gályát s azzal kitüzzük a szabadság zászlaját.

– Herczegem! Ez tréfának nagyon komoly; komolynak nagyon bolond!

– Miért?

– Azért, mert ez a török szultán hajója, ezek a török szultán katonái, s a török szultán a mi protektorunk és szövetségesünk.

– De ezek a gályarabok meg a mi hazánkfiai. Hát szabad a török szultánnak a magyarokat a gályához lánczolni? Ki adott neki arra jogot?

– A hadi szerencse. Ezek itten hadifoglyok.

– Hadi foglyok? Hát ha a magyaroknak védnöke a szultán, hogy kerülnek a magyarok török hadifogságba?

– Hja édes herczeg; te ezt még nem érted. Ezek a magyarok labanczok voltak.

– És mi?

– Mi pedig kuruczok voltunk.

– Hát a kurucznak, meg a labancznak egymást gyülölni kell, bárha mind a kettő magyar is?

– Bizony gyülölni kell! Mikor hadat jártunk, vágtuk egymást karddal, lőttük lánczos golyóbissal; ha megkaptuk, törvényt tartottunk a fejére, kivégeztük; egymás városait porig hamvasztottuk. Ennek az a sora.

– No hát az jó volt akkor, a mikor hadat jártatok; de itt most nincsenek ellenséges felek. Itt én nem látok mást, mint lánczra vert rabszolgákat, a kik zsarnokaiktól el vannak nyomva. S te már úgy beletüzeltél engem a rabláncztörésbe, a zsarnokok elleni gyülöletbe, hogy a hol rabszolgákat hallok nyögni, lánczot csörömpölni, mindjárt görcs száll a két karomba, hogy kikapjam a kardot a strázsájuk kezéből s ketté hasítsam vele a fejét.

– Fogadj be egy kis filozofiát a kebledbe herczegem; mert filozofia nélkül a világban nem lehet megélni. A rabszolgaság egészen relativ dolog; attól függ, hogy érzi-e a terhét az, a kire rá van mérve, vagy nem érzi? Ezek a gályarabok itt már egészen hozzá szoktak a maguk állapotjához. Többször beszélgettem velük, az őreiket megfizetve, s kikérdeztem őket a sorsuk iránt, ha nem kivánkoznak-e haza? Nem kivánkoznak. Ez a kesergő nóta csak egy régi emlék, a mit eldalolnak; de nem éreznek többé. Húsz éve már, hogy itten ülnek. «Minek mennénk mi a hazánkba már vissza? Feleségünk rég férjhez ment, gyerekeink elzüllöttek, házunkat se találjuk a helyén; földeinken megosztoztak. Senki se ismerne ránk többet. Otthon koldulnunk kellene, vagy rabolnunk: még több verést kapnánk, mint itt s utoljára felakasztanának. Itt pedig összeszoktunk már, mind jó ismerősök vagyunk, senki sem szidja a másikat. Minden napra kijár bőségesen a magunk elesége: azt nem veri el a jég!» Ezeknek nem fáj a rabszolgaság. Hozzá szoktak.

– Talán hát jó néven sem vennék, ha fel akarnám őket szabadítani?

– Sőt bizonyosan elárulnának. Mert a megszokott rabszolgaság az embernek a lelkéből is szolgát csinál. Ellenben azok, a kik otthon vannak, minden sérelemért nagyon érzékenyek. A hazájában lakó magyarnak az is rabszolgaság, ha idegen parancsol neki; nem kell oda korbács: elég az idegen szó. Annak rabszolgaság az, ha nem a saját birája, nem az ország törvényei szerint itél fölötte. A nemes magyarnak az is zsarnokság, ha törvénytelen adót vetnek ki (nem az ő nemesi portájára), hanem a jobbágya telkére. Felháborítja a lelkét, ha a házát megszámozzák, a telkét fölmérik. Vannak magyarok, a kik a legkinosabb rabszolgaságnak tartják, ha a templomuk tornyára a kakas helyébe keresztet tüznek ki; s inkább választják a gályarabságot, mint hogy a feszületet megcsókolják: a kiknek a börtön nem oly rettenetes, mintha a templomukba jezsuitát visznek misét mondani. S a kik azért, hogy ezt a láthatatlan lánczot, a minek a békója nem tör, a füzére nem csörög, letörjék a kezükről, készek kardot fogni, életet, boldogságot, ősi vagyont feláldozni: felzendülni, táborba szállani. Azért mert ők érzik ezt a rabságot. S mert érzik, joguk van attól megszabadulni. Ezek várnak te rád, mint megszabadítójukra. Érted-e már?

– Teljesen értem. A megszokott rabság tehát nem rabság. S az a békó, a mit a láb visel, nem olyan nehéz, mint az, a mit a lélek visel. De hát hadd kérdezzek tőled még egyet. Azt mondád: ezek a gályarabok, ezek a magyarok, megszokták már a gályapadot, az evezőlapátot; mert húsz éve már, hogy itten ülnek. De hát vajjon azok a magyarok, a kik otthon húzzák az igát, nem szoktak-e ahhoz épen olyan jól, mint ezek itten?

Erre a kérdésére az ifjúnak nem tudott Pelargus mit felelni.

A választ erre a kétségre megkapta évek mulva a bátyja, József; bele is halt, a mikor megkapta.

A Mohabbet hajóskapitánya, úgy látszott hogy néma volt. Szavát nem lehetett hallani soha. Volt egy ezüst sipja, azzal szokott jelt adni. Egész a görög partokig tudomást sem vett a két utazójáról.

Salonikinál horgonyt vetett a hajó, hogy élelmi szereket bevegyen. Itt a kormányzótól egy csausz jött ki a hajóhoz, a ki a hajóskapitánynak egy levelet hozott, meg egy csomagot.

Annak a levélnek az olvastára rögtön megnyilt a kapitánynak a szája. Maga sietett György kajütjébe s a szelám után meghivta őt magához ebédre, Pelargussal együtt. Györgyöt herczegnek czímzé, a kisérőjét pedig muteszerifnak.

Aztán felbontá előttük a csomagot. Prémes diszkaftán, öv és kövekkel kirakott markolatú kard volt benne, melyeket előre küldött a nagyvezér György herczegnek megtisztelő ajándékul.

Attól kezdve aztán a hajóskapitány nagyon beszédes lett egyszerre. Elmondta, hogy milyen parádéval készülnek a herczeget fogadni Sztambulban. Mennyi fényes ajándék vár reá: egész palota; szép háremhölgyek; paripák.

– Tökéletes a diadalunk! Mondá Pelargus, mikor Györgygyel egyedül maradt.

S aztán egész az Aranyszarv öbölig építék a szebbnél szebb fellegvárakat.

A Rumili Hiszszárnál azonban ismét eléjük jött egy csónak, a mely a hajóskapitánynak levelet hozott.

Annak az olvastára aztán a kapitány megint kevés szavú lett, az a kevés szó abból állt, hogy a «gyaur» ifjúnak nem szabad Sztambulba belépni, és egyáltalán a Mohabbetet elhagyni, hanem ugyanazzal a hajóval az apjához kell utaznia haladéktalanul Rodostóba. A muteszerif kiszállhat és mehet, a merre akar; de csak a kis-ázsiai parton.

Az a kis véletlen történt időközben, a hogy Pelargus a csausztól kitudta, hogy palotaforradalom ütött ki: az eddigi nagyvezirt, a becsületes mészárost, letették s elküldték Syriába kormányzónak, (ez nagy barátjuk volt a magyaroknak) s helyébe emelték a szultán iró diákját, a ki egyuttal a padisah egyik leányát is nőül vette. Innen eredt a helyzet gyors megváltozása.

Pelargus kiszállt és előre sietett teveháton tudatni Rákóczyval fia megérkeztét.

György magára maradt a hajón s volt módjában elmélkedéseket tartani a török diszkaftányok természete fölött, melyek hidegben nem tartanak meleget, melegben nem adnak hüsset.

Diszpaloták, háremhölgyek, fellegvárak, mind eltüntek a délibábbal.

XXXI. FEJEZET.
«MON PÈRE!»

A hosszú tengeri út alatt nevelése alá vette Pelargus a védenczét.

Legelébb is megismerteté vele nemzete történetét. Országalkotását, nehéz küzdelmeit; a hitért, szabadságért való önfeláldozását.

Majd áttért az atyja világtörténelembe való viselt dolgaira. Ki volt Rákóczy Ferencz olyan idős korában, mint György fia? Hogy nevelték őt is épen úgy, mint a fiát, bécsi pártfogói nemzete iránti közönyben, idegennek, udvaroncznak. Megházasíták egy német herczegleánynyal, kit rokonsági kapocs kötött úgy az osztrák, mint a franczia uralkodó családhoz. És nem a férj lett renegát, hanem a feleség lett honleány. Annak a szerelme csak testvérlángja volt a honszerelemnek. György még csecsemő volt, a midőn az apját leghivebbnek hitt barátja elárulá, s összeesküvésért börtönbe hurczolták; nejét kis fiával együtt Bécs gondja alá helyezték. És a feleség ki tudta szabadítani fogoly férjét börtönéből: asszonyi lángészszel, s átmenekíté Lengyelországba. Maga megszenvedett érte.

(Ah, erre a kedves anya-arczra is csak úgy emlékezett már György, mint egy álomképre.)

– Hol van ő most?

– Az égben!

Azután elbeszélte Pelargus a szabadságharcz történetét. Hogy indult meg? Hogyan nőtt nagygyá? Eleinte rosszul fegyverzett mezei hadakkal; utoljára egész felszerelt armádiával. A vitézség csodáit, a honszerelem óriási munkáját: a diadalmas csatáikat. Hogyan választották meg atyját Erdélyország fejedelmének? Aztán a balvégzet csapásait, a megsemmisítő trencséni ütközetet. Rákóczy elbukását, megsebesülését. És a kivándorlást.

Leirta Pelargus György előtt atyjának daliás alakját, a ki mind arczra, mind termetre igazi őstypusa annak a fajnak, a melynek hiába keresik rokonságát a pisze orrú, széles pofájú, pisla szemű nemzetek között. Egyedül áll ez.

Azután megismerteté Györgyöt azoknak az atyját hiven követő vezéreknek az alakjaival. Milyen Bercsényi, Forgács, Eszterházy, Jávorka? Úgy irta le őket, a hogy maga előtt látta, tizenöt év előtt!

De hát mi történt azokkal e tengeridő alatt?

Arról, hogy a bujdosó magyarok élnek-e még, s hogyan élnek? ki hozott volna hirt, távol fekete tenger partjáról?

Azonkívül abban is fáradozott Pelargus, hogy Györgyöt bevezesse a magyar nyelv kezdetleges ismeretébe.

Hiszen volt hozzá talentuma: lám milyen tiszta kiejtéssel tudta elkiáltani azt, hogy «magyar, üsd!» de még sem ment semmi a fejébe.

Pelargus elmondott előtte magyarul egy zsoltárt, hogy ismerje meg a nyelv szólamos hangzását: «A Sionnak hegyén Úr Isten, tiéd a dicséret. Fogadást tesznek néked itten, tisztelvén tégedet».

Nem tetszett neki. Sok benne az «e» hangzó; aztán meg az a «nak-nek-nék!»

Legalább hát annyit tanuljon meg, hogy a találkozásnál az atyját magyarul üdvözölhesse: «édes atyám!»

Ezt megtanulta: ámbár nagy fáradságába került, a míg hozzá szokott, hogy az egyik «é»-t, meg az egyik «á»-t hosszabban kell kiejteni, s sokáig nem ment a fejébe, hogy miért nem lehet ezt úgy mondani, hogy «edés átyam.»

Hanem aztán még is csak azt mondta Pelargusnak, hogy «még sem mondom én ezt az apámnak az első találkozásnál: mert ez hazugság volna. Én még nem tanultam hazudni; ne kezdjem el azt magyarul.»

Pelargus azt mondta rá: «igazad van.»

A Dardanelláknál aztán Pelargus kiszállt az ázsiai parton s előre ment teveháton Rodostóba, hirt vinni a fejedelmi apának fia megérkeztéről. Szárazföldön rövidebb annak az útja. De Györgynek a hajón kellett maradni s tengeren tenni meg az utat Rodostóig.

A szultán iródeákjából nagyvezérré emelkedett első török államhivatalnok teljes tudatával birt annak az etiquette-szabálynak, melylyel a diván egy vérbeli princznek tartozik. Ennek a partra szállásánál tizenkét ágyúlövéssel kell megadni a tisztességet. Mellesleg (vagy talán főként) az a kötelezettség is meg lett tartva, melyet a hatalmasságok képviselői rónak a nagyvezir elé: hogy Rákóczy Ferencz fia másutt le ne tegye a lábát a török földre, mint épen csak a fekete tenger partján, a hol már az atya és a többi magyar menekültek mind szépen együtt vannak. Másként lett volna az, ha a régi nagyvezir, (a mészáros) maradt volna a kormány élén.

Egyszer aztán csak véget ért az unalmas gályázás. A kis-ázsiai partok zöld hegyei közelítettek, s azok között a kies fekvésű Rodostó, számos minaréival, födéltelen házaival, melyeknek nincs ablaka. Minden ház körülvéve kőfallal, s azon belül kert.

A Mohabbet horgonyt vetett a magas tengeren, a kikötő sekély medre miatt nem vitorlázhatott be. Ott tette meg a tizenkét ágyúlövést. Mely tisztességadás után Györgyöt egy bárkára szállították, a melyet hat evezős hajtott a part felé.

Az ágyúlövésekre Rodostó egész férfi népessége kitódult a partra. Az asszonynép felment a háztetőkre. A bujdosó magyarok, kik a fejedelem kiséretéhez tartoztak, együtt vonultak ki az érkező kedves vendég elé, a kiről már a több nap előtt megérkezett Pelargus annyi csodadolgot regélt. Többen nem birták elvárni, hogy előttük legyen: perspectivával hozták őt közelebb a szemeikhez. A fejedelem is belenézett a perspectivába, de azt mondta, hogy nem lát rajta. A könny mindjárt a szemébe szökött.

György állva támaszkodott a bárka árboczfájához. Rajta volt a török kaftán, oldalán a díszkard.

Minden evezőcsapás közelebb hozta a parthoz. Már láthatta az embercsoportokat. Már észlelhette, hogy különféle társaságok vannak együtt. Azok a fehér turbánosok, hosszú kaftánosok a törökök, a fekete süvegesek, csíkos kabátosok az örmények, a veres sipkások, fehér szoknyások a görögök (a zsidók csak a kerítések mögül dugták ki a fejüket.) Hanem a kik középen állnak, azok a nyuszt kalpagosok, a gombos dolmányokban, kard az oldalukon, azok bizonyosan a magyarok.

Már az arczaikat is láthatta. Találgatni kezdte, melyik ezek közül az ő atyja? Az a délczeg dalia, a ki eszménye a magyar férfi-szépségnek? Nem tudta kitalálni.

Volt ott a csoport közepén egy kiváló alak, a kihez a többiek tisztelettel közeledtek, de ez nem az, a kit Pelargus leírt előtte emlékezete után. Ennek mellét verő sűrű szakálla van, mely hosszú bajuszával összefolyik, az is szürke már. És György még nem látott bajuszos szakállas férfi-arczot soha. A csikósnak van bajusza, de szakállt nem visel, a capucinusnak meg szakálla van, de bajusz nélkül. A többi is olyan volt. Meg kellett azt elébb szokni, hogy ezek is emberi lények hát?

Mikor aztán a kőpart lépcsőzetéig eljutott a bárka, akkor megtudta György, hogy melyik ez arczok közül az atyjáé.

Valamennyi magyar mind levette a süvegét a fejéről s magasra emelve kiáltott vivátot az érkező elé, csak az az egy hosszú őszszakállú tartá fenn a fején a kalpagját. Ez a fejedelem. S aztán kiválva a társaság közül, nehéz léptekkel a lépcső párkányához indult.

György kiugrott a bárkából, mielőtt az ki lett volna lánczolva s pillanat alatt felfutott a lépcsőkön.

Az ősz fejedelem széttárta reszkető karjait s hangos zokogással szorítá kebléhez kedves gyermekét, a kit a bölcsőben csókolt meg utoljára. Most aztán kivette belőle a magáét, összecsókolta a két arczát, az ajkát, a szemeit, azt a szép homlokát, azokat a gyönyörű hajfürteit, lázasan rebegve: «fiam! kedves kicsi fiam!»

György pedig megcsókolta az atyjának a kezét, letérdelt előtte, átkarolta a térdeit, s szép szelid arczát atyjának a kezére fektetve fuldoklá:

«Oh mon père, oh mon bon père!»

… Nem vitte rá a lelke, hogy azzal az egyetlen szóval, a mit betanult, behazudja magát magyarnak.

XXXII. FEJEZET.
«OTTHON.»

Ez tehát az «otthon». A száműzöttnek az otthona.

Egy nagy, födéltelen épület, befuttatva szőlőlugassal, ez a fejedelem palotája. Butorzatát képezik nehéz vasládák, asztalok, székek, melyek mind darabokra szétszedhetők. Ezeket a butorokat maga a fejedelem esztergályozta. Az ország nagyjai segítettek neki benne. Mindjárt az író szobája mellett volt az esztergályos műhelye, azon túl pedig a hálószobája, egyszerű tábori ágygyal.

Bőséges lakoma várt a kedves vendégre, ki az asztalnál az atyja jobbján ült. Az egész ebéd alatt hallgatás volt a dolga. A társaság egymás közt magyarul beszélt, a miből ő egy szót sem értett. Mellette ült ugyan Pelargus, a ki halkan tolmácsolta neki, hogy miről vitatkoznak az urak? de akkor még kevesebbet értett belőle. A török diplomatiai és politikai fordulatok nagy eseménye volt a szőnyegen. Ismeretlen föld és annak ismeretlen lakói! És hogy mind ezeknek minő befolyása lesz a rodostói száműzöttek sorsára? Az egyik úrnak radicalis, a másiknak opportunista nézetei voltak. S e fölött ősi magyar szokás szerint erősen tűzbe tudtak jönni. Ilyent sem hallott még György soha. Bécsben nem debacchál senki.

A fejedelem maga nem szólt közbe. Ő megtartotta méltóságos nyugalmát. Fia iránti gyöngédségét azzal fejezte ki, hogy minden ételből maga szedett ki a tányérjára.

De azokkal az ételekkel is úgy volt György, hogy a mint egy darabot a szájába vett belőle, alig birta lenyomtatni. A másfél század előtti magyar konyha rettenetes volt! Csupa fűszer, eczetes, mézes, sáfrányos levek, orrtekerő mártások, veszedelmes saláták. Ha kenyér nem lett volna, bizony éhen marad. Végre mégis hoztak valamit, a mit megízlelhetett, sült tyukot. Ezzel jól lakott. Hanem midőn a rizskásával és fahéjjal töltött paprikát hozták eléje, nem állhatta meg, hogy oda ne forduljon Pelargushoz, s azt ne kérdezze tőle németül: «was ist das für ein Jammerszeug?» a min maga a fejedelem is elmosolyodott, ellenben a kamarása, Mikes Kelemen uram nagyon csóválta rá a fejét.

Ebéd végeztével a fejedelem megmosta a kezét s azután felállt, mire az urak is hátra tolták a székeiket s abba hagyták a disputát.

Rákóczy Ferencz imádkozott fennhangon: «Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!»

Az egész társaság utána mondá az «Úr imáját.» De a szemével mindenki Györgyöt nézte.

Annak meg sem mozdultak az ajkai.

Rákóczy Ferencz is észrevette azt.

Az ima után kezébe fogta a serlegét.

– Ezt a poharat a te szerencsés megérkezésedre, édes fiam!

Az áldomáspoharat mindenki körömpróbáig kiitta.

Akkor azt kérdezé a fejedelem a fiától:

– Hát te édes fiam, micsoda nyelven tudsz imádkozni?

– Sehogy sem.

– Nem tudsz imádkozni? Hát a templomban mit csinálsz?

– Soha sem voltam templomban.

Erre a szóra úgy elfogta a fejedelemnek a szivét a keserűség, hogy a kezében tartott billikom összehorpadt ujjainak a nyomása alatt.

A fia nem csak hazát, nemzeti nyelvet nem ismer, de az égről sem tud semmit, imádkozni sem tud.

Mint a kisértetfutás, úgy hangzott végig a termen a nagy sóhajtás valamennyi férfi ajkáról.

Másfél óráig tartott az ebéd. Etyepetyéje jó volt a magyarnak még a bújdosásban is, s a rodostói bor nem ment senkinek a fejébe.

Ebéd után a fejedelem előhozatta a dohányos börbönczét és a pipákat, az urak rágyújtottak. Maga Rákóczy Ferencz elhagyta a társaságot. Pelargus megsúgta Györgynek, hogy az atyja ebéd után a kápolnába szokott menni s ott egyedül ájtatoskodik félóráig. Az urak addig pipázhatnak.

Az alatt Pelargus egyenkint megismerteté Györgygyel az atyja asztalánál ült férfiakat. Mind tudtak annyit francziául, hogy lehetett velük beszélgetni, Mikes Kelemen, a kamarás épen nagyon jártas volt a franczia irodalomban, a hogy a leveleiben felhozott Lafontaine meséi, Brantome anecdotái bizonyítják, a mik csak eredetiben voltak megkaphatók.

Félóra mulva visszatért Rákóczy Ferencz a kápolnából s akkor kezet szorítva, bucsút vett az uraktól, melyre az egész társaság eloszlott. A fiát megcsókolá s Pelargusra bízta, hogy vezesse el őt ahhoz a házhoz, a mely számára be lett rendezve.

– Én itt akarok maradni az apámnál, mondá György.

Ezért a szóért gyöngéden megveregette az apa a fiának az orczáját, s aztán végig húzogatva a szakállát, nagyot mosolygott. Majdan kiadta a rendeletet az inasainak, hogy az ő saját háló szobájába tegyenek be egy ágyat a fia számára.

Pelargus magukra hagyta őket.

Mikor aztán senki sem látta őket, akkor egymás nyakába borulhattak és kisirhatták magukat kedvükre. Ez a világnyelv, a mit mindenki megért, s a mihez nem kell tolmács.

Rákóczy Ferencz saját magának az ifju alakját látta Györgyben újra fölébredve. Talán a lelke is hasonlított az övéhez, de az még el volt rejtőzve, mint egy tetszhalott. Lehet-e azt valaha fölébreszteni?

Azután behivatta Mikes Kelement s rábízta, hogy ismertesse meg a fiát «per apices» a rodostói bujdosók helyzetével.

György, olyan magyart találva, a ki francziául beszél, meg akarta mutatni, hogy ő már nem egészen ismeretlen, sokat tanult útközben Pelargustól. Tudja jól, hogy minő híres nagy emberek vannak itt az atyja körül.

– Mit csinál Bercsényi?

– Az már nyugszik az Úrban. Mult esztendeje költözött el vizi betegségben.

– Nagy veszteség! És a felesége?

– Az most özvegyasszony.

– Derék nő!

György azt hitte, hogy az özvegyi fátyolt az a classicus jellemű nő viseli, a ki férjének és a hazának oly törhetlen híve maradt holtig.

– Majd holnap meglátogassuk, mondá Mikes; nagyon fog örülni, ha a herczeget meglátja.

– Hát Eszterházy tábornok hol van?

– Az még elébb meghalt, keleti pestisben.

– Nagy kár. De a két derék fiu, az Eszterházy és Bercsényi grófok itt vannak, a kik atyám huszárjait vezénylik.

– Azok elmentek Francziaországba s a huszárjainkat is összetoborzották, azokból alakítottak egy franczia huszárezredet.

– Hát Jávorka, a legvakmerőbb vitéze atyámnak?

– Az pedig elmenekült innen a legtüzesebb kuruczokkal együtt Lengyelországba.

– Hát akkor ki maradt itten a fejedelemmel?

– A kiket ma az asztal mellett látott a herczeg. Ezekből áll II-ik Rákóczy Ferencznek az udvara, táborkara és hadserege.

– S mit csinálnak itt kegyelmetek?

– Várjuk az angyalt, mint a bibliai Lázár, a ki beletaszítson bennünket a Bethesda tavába, mikor az felduzzad.

Künn az udvaron dobszó hangzott fel.

– Kinek szól ez? kérdé György, a kit ez a harczias jel egyszerre felvillanyozott.

– Bizony nem a katonáknak, csak az uraknak meg a cselédségnek, vacsorára dobolnak. Majd hallhat a herczeg ilyen dobszót naphosszant többször is.

Az urak ismét összeszedkőztek a dobszóra, ismét leültek az étkező asztalhoz. De a vacsora már nem tartott sokáig, csak félhéttől nyolczig. Mikes Kelemen ezt rövid időnek találja. Persze, Erdélyben tíz óráig szokott az tartani (másnap reggel).

Akkor a fejedelem jelt adott az asztalbontásra. Ujból imádkoztak, kiki hazatért a lakására, a fejedelem fogta a gyertyát s a fiával együtt átment az ágyas házába.

Se a levetkőzésnél, se a felöltözésnél nem kellett neki segítség, pedig a magyar öltöny, csizma feszesen jár.

Györgynek nem kellett ringatás. A hosszú tengeri út annyira elcsigázta, hogy a mint letette a fejét, azonnal elaludt. A háló szobában sötét volt, az ablakokat itt vas táblákkal zárják be.

Egyszer fölébredt a világosságra. Csak gyertyavilág volt.

Az atyját látta maga előtt könnyű panyókában, gyertya a kezében. «Reggel van?» kérdezé.

– Csak aludjál, fiam, mondá az apa. Éjfél után két óra. S azzal átment a mellék szobába.

György látta a félig nyitva hagyott ajtón keresztül, hogy a fejedelem leül az asztalhoz és ír.

Ez az ő rendes életmódja.

A mint megvirradt, ismét megütötték az udvaron a dobot, s arra mindenki felneszelt a háznál. A fejedelem is felöltözött.

A második szónál már együtt voltak a tornáczban az urak s követték a fejedelmet a kápolnába.

György is velük akart menni, de az atyja visszamarasztá. «Majd később!» Ott hagyta mellette Mikest és Pelargust.

– A «később» alatt azt értette az atyám, úgy-e bár, hogy ha majd megtanulok imádkozni?

Mikes sanyarúan mosolygott.

– Talán még mást is. A herczeg ebben a különös öltözetben nem igen produkálhatja magát emberek előtt.

Az igaz, hogy elég különös volt, a bécsi plundra, megviselve az Aetnamászásban s kiegészítve a török kaftánnal.

– Majd a házi gazdánk szab a herczegre más köntöst, mondá Pelargus. Szabómesternél fogadtunk szállást.

S a míg a fejedelem a kápolnában ájtatoskodott, azalatt elvezette a két főúr Györgyöt a fejedelmi lak közelében fogadott szállására.

Az egy őrménynek a háza volt, annálfogva ablakai is voltak az utczára. A házi gazda szűcs- és szabómesterséggel foglalkozott. Ő maga volt a szücs, a felesége volt a szabó. Az anyja pedig aranyhimző. A legtökéletesebb szövetség.

Az ismerkedés azon kezdődött, hogy az ifjabbik hölgy mértéket vett Györgyről. Csinos, karcsú termetű nő volt, igen fiatal, tojásdad arczczal, nagy fekete szemekkel, s vastag félhold alakú szemöldökkel. Kár, hogy az arcza nagyon ki volt festve fehérre pirosra, de csak a füléig, azon túl aztán látható volt a szép szattyán szinű bőr.

Az őrmény is nagyon félti a feleségét, de azért nem tartja zár alatt, se fátyol alá nem rejti, mint a török, elég őrizet annak az anyósa szeme. Az idősebb háziasszony is épen úgy ki volt festve fehérre pirosra, s attól olyan volt a képe, mintha lárvát hordana.

A míg az ifjú asszony mértéket vett az ifju termetéről, az alatt Mikes megalkudott az özvegygyel a teljes öltözet árában. S arra foglalót is adott Pelargus, a ki a világ minden nemzetének nyelvén beszélt, megkérdezé a szép szabónőtől, hogy mikorra fog elkészülni az öltözet. Nem kapott semmi választ.

– Ahhoz ugyan hiába intéz kegyelmed akárminő kérdést, mondá Mikes. Mert az még csak három esztendős házas, s az őrmény asszonynak négy esztendeig a férjhez menetele után nem szabad megszólalni a háznál, csak ha a férje vagy az anyósa kérdezi.

Az anyós aztán megfelelt a kérdésre a menye helyett.

Derék szokás! Bölcs intézmény. Ha Európában is elterjedne.

Az alku után az őrmény nagylelkű lett, s arra a dicső napra, a mikor a teljes öltözet elkészül, meginvitálta a herczeget, Pelargussal és Mikessel együtt egy kis nemzeti lakomára. Lesz jó bivalykolbász és «peszmeg».

A magyar öltözethez megkivántató zöld szattyán saruk végett azonban már a török fertályba kellett menni a herczeggel, mert bőrmunkával csak a törökök foglalkoznak.

A pacsmagdzsi kinn ült a tornáczában, a lábait maga alá szedve, s fújta a füstöt a nargiléből. Le is ültette maga mellé a látogató urakat a puha szőnyegre s egy kis nubiai embervakarcs által hozatott a számukra pipát és fekete kávét. S kegyesen meghallgatta a kivánságukat.

Ő maga nem varr csizmát, mert ő úr, a rabszolgák dolgoznak odafenn a ház tetején, azok majd elkészítik a csizmát. Mérték nem kell hozzá. A török csak kétféle kaptafát ismer. Egy kicsit, meg egy nagyot; a kinek a lába nem fér el a kicsi saruban, megkapja a nagy habdát.

«Afferum!» (Jól van.)

Pipázás közben beszélgetének is törökül: «Szelim alejkum.» «Allah ekber.» «Jekdür Allah!» «Allah kérim.»

Mikes megbiztatá Györgyöt, hogy ezzel a négy mondattal egész Törökországban mindenütt meggyőzheti a társalgást.

– No lám, törökül hamarább megtanultam, mint magyarul!

Ujabb dobszó hangzott a fejedelem palotája előtt.

– Siessünk vissza! Dobolnak a palotában, monda György.

– Ez csak az első dobolás, nyugtatá meg Mikes. Még másodszor és harmadszor is fognak.

– S mit jelent ez a dobszó?

– A fejedelem és az urak misét hallgatni mennek a kápolnába.

– Mi az a mise?

– Templomi szertartás, katholikus ritus szerint. Keresztyén országokban harangszóval szokták rá a híveket összehivogatni, török földön nem szabad harangozni, itt dobolunk.

György nem mutatta az arczán, hogy valami kiváncsi volna erre a szertartásra. Helyette a misére a viczéje szokott eljárni Bécsben. A nevelője a szent misét csak Blumauer-féle torzképekben ismerteté meg vele.

– Mi azalatt megjárhatjuk a görög fertályt. Kócsagos forgót, mentekötőt csak ottan árulnak.

A görög fertály házai voltak a legszebbek Rodostóban. Az asszonyaik is a legszebbek voltak. De visszataszítóvá tette őket az a hideg dölyf, a mivel az idegent fogadták. Az mind oly fennt hordozta az orrát, hogy csak a szempillái alól nézett az emberre, s csak úgy félig nyitott szájjal beszélt, mintha sajnálná a szót vesztegetni.

Itt is megtéve a vásárlásokat, még a zsidófertályba is ellátogattak a herczeg számára hátas lovat vásárolni, mely ennek a népfajnak az üzletét képezte.

Mizraim földének hajdani lakói itt nomád életet éltek, lakásaik alig voltak szilárdabbak a hajdani sátraknál, minden szárnyék akol és lakás. Az udvarokban a sátoros ünnepekre emlékeztető lombfedte lugas. Ezek megint más methodust követtek az asszonyaik megőrzésében, mint a másik három népfaj. Kiválogatták a legcsúfabb vén banyákat s azokat ültették ki a házaik küszöbére, a kiktől aztán az idegen vándornak elment a kedve a további szemlélődéstől.

Mikor aztán a herczeget teljesen ekvipálták, akkor ismét hangzott a dobszó a fejedelem palotája környékén.

– De már erre ugyan siessünk! Mondá Mikes. Mert most már ebédre dobolnak. S ahhoz csak két dobszó járul.

Még aztán öt óra tájon ismét háromszor doboltak, ez pedig szólt a délesti misére. És végül kétszer doboltak a vacsorára. Tizenkét dobszó egy napra, abból nyolcz kápolnába hivó.

– Így megy ez mindennap? kérdezé György Mikestől.

– Bizony így megy, herczegem, legkisebb mulasztás nélkül.

Vacsora után György maga kérte meg az atyját, hogy hadd menjen Pelargussal a fogadott szállására.

A fejedelem elérté a gondolatját, mert elmosolyodott.

– Csak maradj te még az éjjel nálam. Holnap elviszlek magammal vadászni, s ahhoz hajnal előtt indulunk.

– Vadászni? mondá György s a szemei fellángoltak e szóra.

– Szereted a vadászatot?

– Még soha sem vadásztam. Milyen lehet az?

A fejedelemnek búsan hanyatlott alá a feje erre a szóra.

Az ő fia még csak vadászni sem tud!

A praterben lett volna vad, de ott vadászni halálbüntetés alatt tilos, Siciliában szabad lett volna, de ott meg nincs vad. A madárfogó sövény az egyedüli sport.

Eleven eszű fiatal embernél a képzelet pótolja az ismeretet. György alig birta az éjjel lehunyni a szemét abbeli izgatottságában, hogy ő holnap az atyjával együtt vadászatra megy. A fejedelem ki is választott a számára egy jó Comenazo-féle puskát.

Elképzelte magában, hogy minő vadakra fognak ők puskázni!

Itt Ázsiában otthonosak az oroszlánok és a tigrisek. Látott már olyat a bécsi császári Praterben kalitkarács mögött. Milyen lehet ez még a szabadban. Lőni jól tudott czélra, erre megtanította Wammána. Pisztolylyal ellőtte a levegőbe felhajított greschlit. Előre hevült attól a képzelettől, hogy majd mikor egy olyan sörényes királyi fenevad szembe jő rá, a minek olyan emberforma pofája van, mintha egy óriástól kapta volna, ő bátran meg fog állni előtte, ordíthat ez, a hogy a nagy száján kifér, őt meg nem ijeszti, bevárja tizenöt lépésnyire, akkor süti el rá a puskáját. Ott fogja eltalálni a homloka közepén. A királyi fenevad magasra szökik fel a levegőbe, s aztán bukfenczet vet, s elterül a porondon halottan. Ő büszkén fogja a lábát az elejtett ellenség fejére tenni. Erre a fejedelem azt fogja mondani: «te valóban az én fiam vagy!» Még álmában is folyvást tigrisekkel és párduczokkal viaskodott. Már viselte is azt a párduczkaczagányt, a melynek az eredeti tulajdonosát ő maga ejté el.

Hajnali két órakor jelt adott a dobszó a készülődésre. A magyar urak a második dobszóra mind összekerültek, kiki lóháton, puskával a vállán, vadásztáskával az oldalán, vadászkutyája is volt mindegyiknek. Elindulás előtt egy korty törkölypálinkával felmelegítették a gyomrukat s azzal kikoczogtak a kastély udvaráról. A papra rázárták az ajtót, hogy szembe ne jöhessen rájuk, mert az rossz jel a vadásznak.

György egészen kedvében volt, hogy ismét lovon ülhetett, s a mint a mezőre kiértek, előre vágtatott a zsidótól vett lovával, a melléje rendelt kamarás Mikes Kelemen alig bírt vele lépést tartani s hiába kiabált neki, hogy ne szaladjon előre! mind felveri a vadat! Hallgatott is az rá! Ha felveri a vadat, annak lesz az baj!

A rodostói szőlőhegyeken túl elterülő róna igazán szép vadászterület volt, magas fű és sás, a miből a vadászkutyának csak a farka látszik ki, bokros csalitok, tocsogós sömlyékek. Egy domboldalban nádkévékből összerakott gunyhó volt. Ez előtt megállt az egész vadásztársaság. Mindenki leszállt a lováról, azokat kibéklyózták s a fejedelem lovászainak az őrizetére bízták. Aztán az egész társaság csatárlánczot formálva, felosztá egymás között a területet, ki merre induljon, kiterjesztett legyező mintájára. Találkozót adtak egymásnak a nagy távolban látszó cziprusfák halmánál. A sorrendre nézve nyilat huzának, azaz hogy fűszálat, ki hol álljon a sorban? Györgynek a szélső jobb jutott. Nagyon jó hely! szél ellenében a vad nem orrontja meg a puskaszagot, aztán a hány vadat a belsők elhibáznak, az mind a szélső puska végére kerül. Csak Mikes Kelemen nem húzott nyilat, neki az volt a rendeltetése, hogy György mellett maradjon. A fejedelem a középre jutott.

A szélsőknek kellett legelébb elindulni, utóbb a közbeesőknek, hogy így a vadak üst módra legyenek bekerítve.

György útjában egy nagy tamariszkbozót volt, mintegy ötszáz lépésnyire. Kelemen úr figyelmezteté, hogy tartsa lövésre készen a fegyverét, mert abból a bozótból okvetlenül ki fognak ugratni valami vadat, a ki ott még most szépen aluszik.

Csakugyan be is teljesedett a biztos jóslat. Alig zörrent meg a haraszt a vadászok telekes bocskorai alatt, a midőn nagy sebtében ugrott ki a reketye közül egy hatalmas nagy nyul, alig husz lépésnyire Györgytől, s aztán futott, a hogy csak tudott.

György pedig hagyta futni.

– Ahol van a nyúl! Ott fut a nyúl! kiáltá rá Mikes.

– Hadd fusson szegény.

– Mért nem lőtte meg a herczeg?

– Minek lőjem meg? Hisz nem bánt az senkit.

– Nem bánt? Nem bánt? De jó ám a husa, eczetes páczban borssal, gyömbérrel.

– Nem vagyok én a szakácsnak szolgája, hogy pecsenyét hordjak neki a konyhára.

– Hát mit akar lőni a herczeg a vadászaton?

– Várom, a míg rábukkanok egy oroszlánra.

– Oroszlánra! De már ennél a szónál le kellett ülni Mikesnek egy vakandtúrásra, mert állva nem birta el a kaczagást. Hahaha! Egy oroszlánt! Édes herczegem, nincs itt e tájon egyéb oroszlán, mint a fejedelem kalendáriumában, a ki a zodiacus szerint az április hónap signumát képezi.

– Hát valami más nemes vad, a mi méltó arra, hogy megküzdjön vele az ember. Medve, vagy farkas.

– Az sem jár errefelé soha. Róka van elég, de annak nyáron vedlett az irhája.

– Hát ezek az urak itten csak nyúlra vadásznak?

– De bizony fogolyra is! Nézze a herczeg, ott repül egy falka, hallja a durrogatást, leszedtek belőle hármat, még nekünk is jut belőle. Durrantson közéjük!

– Én? Repülő madárra vesztegessek puskaport és ólmot?

Még a sárkányát is leeresztette a puskájának s engedte, hogy a kisérője vegye ki a részét a prédából, a kinek nagy öröme volt, mikor a vizsla elhozta a szájában a megszárnyazott foglyot. A madár még eleven volt, ott vergődött a vadász kezében.

– Szegény kis madár. Milyen szép jószág. De kár érte! Hogy vergődik szegény.

– Majd mindjárt segítek rajta, mondá Mikes, s aztán megmutatta Györgynek, hogyan szoktak a vadászok a megszárnyazott foglyon segíteni, hogy ne vergődjék tovább. A saját szárnya tollából egyet keresztül szúrnak a fején.

(Akárcsak Wammána a kutyás emberrel! dörmögé György, a mit bizony Mikes nem értett meg.)

– Hát itt nincs egyéb lőni való, mint nyúl és fogoly?

– Biz itt ez az egyedüli vadállomány.

– S a fejedelem is csak ilyenre vadászik?

– De még milyen passzióval! Majd meglátja a herczeg, mikor összejövünk a négy cziprusfánál, a vadásztáskájának minden zsinórján csügg egy felhurkolt fogoly, s elől-hátul kilóg a nyilásán egy-egy tapsifülesnek a feje.

– Akkor én nem fárasztom a lábamat tovább, hanem itt maradok a rekettyésben, sipot faragni. Kegyelmed csak menjen tovább a vadászokkal.

Mikes bizony nem mondatta magának kétszer, György leheveredett a fűbe s elkezdett az ostormén-bangitából tilinkót faragni. Ott hagyta magára s ment üldözni az elszalasztott nyúlat.

A vadászat hevében egyik vadásznak nincs gondja a másikra. Kiki magának lő. Mikes meggyőződött róla, hogy az ő herczege a városi élettől elpuhult legényke, a ki már a lovaglástól is kifáradt s ott hagyta a zsombékon pihenni.

Jó delelőn állt már a nap, mikor a vadásztársaság visszakerült a cziprusfáktól. Visszafelé egy csoportban jöttek. Arrafelé tartának, a hol Györgyöt Mikes hátra hagyta.

A fejedelem csakugyan úgy volt feldíszítve vadász-troféumokkal, a hogy Mikes előre megmondá, minden szijhurkon egy madár, a táska két végén két nyúlfej, lelógó fülével.

György pedig ült a zsombékon és tilinkózott.

A fejedelem kissé izetlenkedett a miatt, hogy a fia olyan vadászhoz nem méltó módon viselte magát az egész társaság előtt, azonban György sem valami nagy elragadtatással látta fejedelmi apját ilyen zsákmánynyal megrakottan.

– Hát te fiacskám, ki sem lőtted a puskádat? kérdé a fejedelem a fiától.

– De igen, én is lőttem valamit.

S azzal előhuzott a bokorból egy óriási sast, melynek a két szárnya másfél ölet ért át.

– Egy nyulat vitt a körme között. Röptiben lőttem le. A fejét találtam. A nyulat hagytam futni.

Akkor aztán kebléhez ölelte a fejedelem a fiát: «hej bár én is inkább sasra vadászhatnék!»

A magyar főurak aztán mind felékesíték a süvegeiket annak a sasnak a szárnytollaival.

XXXIII. FEJEZET.
A KÖZÖS FÜRDŐBEN.

Györgynek elég volt egy hónap Rodostóban arra, hogy egész kedélye lelankadjon. Az az örökös egyformaság. A túlságos ájtatoskodás. A fejedelem vagy ír, vagy farag, vagy esztergályoz. Nyul- és fogolyvadászat minden negyednap, még ha «varrótű esik is», a hogy Mikes mondja. A borzasztó fűszeres ételek. Az ismeretlen nyelven folytatott disputák, a mik tolmácsolva még érthetetlenebbek. Aztán sehol egy női arcz. Bárha cseléd volna is, bárha vén asszony volna is! Akár csak egy fegyenczházban. Csupa férfi!

– Beteg az én fiam, mondá a fejedelem a kamarásnak.

– Nem beteg biz az, hanem únja magát.

– El kellene őt vinni a savanyúvizforrásra.

– Azt hiszem, hogy jobban szomjuhozza az a meleg, édes forrást. (Ezek a saját szavai Mikesnek.)

Pelargus elmondta már, hogy György minő paradicsomi boldogságnak volt részese Siciliában. Mikor egyszer-egyszer olyan nagyot sóhajt, bizonyosan a szép Io jut eszébe. A nagy szerelemből egyszerre ideesett megint, mint Klimius Miklós, egy idegen planétára, a hol az asszonyok élőfából vannak, gyökeret vertek a földbe, s a fára mászót pofonütik az ágaikkal.

Egy szép kánikulai napon (épen szent István király napján) aztán hírül hozá Mikes a herczegnek, hogy a fejedelem el fogja őt vinni magával az Ali-kői fürdőbe, a hol a férfiak, vegyest a nőkkel, a legszebb leányokkal mind egy közös tóban fürdenek, még pedig egész Istenadta minémüségükben.

György el sem mosolyodott már erre az érzékizgató biztatásra. Előre sejté, hogy ebből is az lesz, a mi a vadászatból. Oroszlánt igér, nyulat ád.

Lóháton jó öt órajárás a hirhedett Ali-kői fürdő Rodostóhoz.

Mikor a fejedelem, fiával és a kiséretéhez tartozó urakkal megérkezett, épen javában volt az évad.

Egy völgyteknő mélyében van a gyógyító erejű víz, Allah szabad ege alatt, bekerítetlenül, csak az alsó részén, a hol a víznek lefolyása van, fedi a partját egy hatalmas calamusnádbozót, összeboruló legyező-alakú lombleveleivel, alatta pedig a sárga virágú nympheák terjengetik széles áterezett sötétzöld leveleiket a víz szinén. Ez a hölgyek számára való bejárat a fürdőbe. A férfiaknak nincs szükségük védő árnyékra.

A völgy két oldalát ellepik a sátorok, egyszerűek és pompásak. Némelyik csak egy lepedőből áll, a másik keleti szőnyegekkel van feldíszítve s kamrákra felosztva. Azonkivül száz meg száz szekér van a völgyben, melyeken a távol országból idecsődült népség tanyázik ernyők alatt.

Valami száz lépésnyire a fürdőtótól van aztán egy ponyvával kerített cserény forma, a hölgyek számára, kik a fürdés után oda szaladnak, lemosakodni. Akkor mindenki legeltetheti rajtuk a szemeit.

A fejedelem és kisérői is küldöttek előre sátorokat, a mik már készen vártak rájuk. De mire ők a fürdéshez elkészülének, már akkor a tó csaknem tele volt emberekkel, a kik állig lemerülvén, csak a fejeikkel valának a szabadban.

Györgynek nagyon jó előérzete volt, hogy ez a fürdői gyönyörűség is hasonlítani fog a vadászat örömeihez. Az Ali-kői tó sárfürdővel szolgál. Az egész egy iszap-medencze, fekete, meleg és büdös.

A sártükör felett sok női fejet is látni. Azok között a török hölgyek arcza arról különböztethető meg, hogy egy vékony fátyol van a homlokán átkötve. A görög és örmény hölgyek arcza ellenben fedetlen, ezek, minthogy ólom és higany tartalmu arczfestéket használnak, a mint ebbe a kénpárás degetbe belépnek, egyszerre olyan feketék lesznek, mint a szerecsenek.

Mikor aztán a hölgyek megelégelték a fürdést, akkor kiszállnak a tóból, s futnak a cserény felé. Szabad őket megbámulni. Az egész testük be van zománczozva vastag sárréteggel. A cserény mögött lemosakodnak, s ott azután kapnak gyapot lepedőt, a mibe tetőtül-talpig beburkolva kerülnek ismét elő s ballagnak a sátoraikhoz.

Ilyen patinával aztán maga Anadyomene se lehet kellemes.

A herczegnek is meg kellett fürödni, Mikes Kelemennel együtt.

«Azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, a kik makkot esznek,» írá Mikes. «Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral magukat és a kik olyanok, mint az ijesztők, sárosan, de nem másként.»

«Abból a fekete apothécából a savanyuvízre kell menni, abból harmad napig kell inynya, a mennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy megtisztuljon, mint a kristály.»

«De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulasztanak el, a hol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelleték szentelni, mert a nélkül nem volna hasznos.»

«Ez a víz épen hozzáillik a sárfürdőhöz, mert ha az egyik utálatos, a másik fertelmes».

«Ez a víz nem savanyú, hanem sós, az is rossz ízű, zavaros.»

«Egészségesnek nem használ, a ki beteg, még betegebb lesz tőle.»

Így ismerteti meg azt a drága italt egy hét évvel előbb írt levelében Mikes. (1720. aug. 23.)

Ugyan hogy vitte rá a lelke, hogy hét évvel később azt írja: «mi is ott voltunk s jól megitattuk (a keserűsós vízzel) a herczegünket. De azt nem poharankint kell inni, hanem serlegenkint. A ki harmadnapig vagy negyven ejtel vizet a gyomrába tölthet, annak már nincsen szüksége a Hypocrates orvosságára. A való, hogy a mi herczegünk annyit nem ivott, de az olyan orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját baráttánczczal109) kell orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál, mert mind a testnek, mind a léleknek használ, se szebb táncz annál nincsen. Némely historicusok ugyan azt mondják, hogy a «menyasszonytáncz» vigabb…

György herczeg nem kivánkozott a Mohamed paradicsomát még közelebbről megismerni.

Mikor a fürdőről visszatértek, a fejedelmet egy sürgöny várta Konstantinápolyból.

A franczia nagykövet tudatá vele az örvendetes eseményt, mely a franczia királyi családot érte. A királyné, a kinek eddig gyermeke nem volt, egyszerre ikreket szült, két leányt.

Azt mondja erre Mikes: «a kezdet elég bőséges. De inkább akarták volna, ha fiun kezdette volna. De az a jó ájtatos királyné a fiura is kiszerzi az engedelmet».

Szóba került, hogy ez örvendetes esemény fölötti gratulatióját a fejedelemnek is illendő lesz átadatni a franczia királynál, még pedig külön megbizott által.

De ki legyen ez a megbizott? A ki egyúttal egyéb dolgairól is beszélhet az internált fejedelemnek a franczia király előtt. Az most bizonyosan királyi jó kedvében van, s kegyelmes elhatározásokra hajlandó.

A vállalkozó és erre alkalmas urak már elmentek Francziaországba, Bercsényi és Esterházy ifju grófok.

A fejedelem azt kérdezé a tanácsosától, hogy nem jó lenne-e György herczeget küldeni Versaillesba a gratulátióval?

Többen helyeselték a szándékot, de mások ellenmondtak. Különösen Mikes Kelemen. Az ifju herczegnek nem jó iskola a franczia udvar. Bécsben csak hidegen élvezte a poklot; de Párisban melegen fogja megkapni. Aztán nagy szüksége van rá, hogy anyanyelvén, a magyaron beszélni megtanuljon. Azt pedig sehol másutt meg nem tanulhatja, mint itt, a magyar száműzöttek telepén. Azonkívül is legfőbb ideje, hogy valami vallásos neveltetésben részesüljön, mivelhogy még csak imádkozni sem tud, s sem az Ó-, sem az Új-Testamentomot nem ismeri. Az elmulasztott oktatást megadhatja az ifjunak a fejedelem udvari papja, a ki jeles pedagogus. Ennyi argumentumok mellett aztán rábirta Mikes a fejedelmet, hogy ne Györgyöt küldje Versaillesba az üdvözlő irattal, hanem Pelargust.

XXXIV. FEJEZET.
«A KIS ZSUZSIKA.»

No de időközben csoda is történt! Az örmény szabó elkészítette az új öltözet ruhát. «Csak két héttel késett az igért határidőn felül, a mi azok előtt, a kik a szokásokat ismerik, valóságos csodának nevezhető.

Erre a nagy napra, hogy az öltözet teljesen elkészült, nagy vendégséget adott a lakóinak a szabó gazda. A herczeg és Pelargus együtt részesült abban a kegyben, hogy egy örmény vendégséget végig nézhetett. Mert arra, hogy végig is egye, külömb fog kell, mint a milyennel a magyar faj rendelkezik. Az örményeknek vas fogaik vannak. Csak azok képesek megfelelni annak a hirhedett hurkának, a mely apróra vagdalt bivalyhúsból készül, s kéményben megfüstölve s kiszárítva élveztetik.

De még jobban kipróbálja a fogakat a «peszmeg». Ez pedig olyan eledel, hogy a jeget (a mit nyáron drága pénzen vesznek) megtörik apróra, s akkor leöntik sűrűre főzött forró musttal; akkor aztán kanállal eszik a forrót, meg a hideget egyszerre.

Györgynek még ezzel sem találták kedvét. Azt mondta Pelargusnak, hogy ha mindennap ilyen traktával kényeztetnék, még akkor sem óhajtana Rodostóban megvénülni.

Ellenben a skófiummal kihimzett magyar díszruhájának nagyon örvendezett. Most legalább meglátogathatja végre özvegy Bercsényi grófnét, a kiről Pelargustól annyi nevezetes jellemvonást hallott elbeszéltetni.

György, épen úgy, mint Pelargus, azt hitte, hogy mikor az özvegy Bercsényi grófnőről beszélnek, hát az nem más, mint az a nagylelkű hősnő, a ki férjét és a fejedelmet minden viszontagságon keresztül hiven kisérte és erélyesen istápolta.110)

Arról Mikes Kelemen nem világosította fel őket, hogy ez a kitünő asszonyi alakja a szabadságharcznak, még tavaly tavaszszal meghalálozott s hat hónappal később az özvegy Bercsényi gróf újra megházasodott: elvette a felesége nevelt leányát, a «kis Zsuzsikát», hogy aztán nehány hónap mulva azt tegye özvegy Bercsényi grófnévá. A többi urak pedig nem beszélnek egymás között az özvegy asszonyságról. Kiki azt hitte, hogy talán már a másik értesítette az új állapotról Györgyöt és Pelargust.

Másnap, a mint az új köntös elkészült, engedelmet kért György az atyjától, hogy az özvegy Bercsényi grófnét meglátogathassa, Pelargussal együtt. A fejedelem megadta rá az engedélyt, de azzal a kikötéssel, hogy Mikes Kelemen is kiséretében legyen, meg hogy délután menjenek oda; mert ha délelőtt mennek, a menyecske ott találja őket marasztani ebédre.

Györgynek sehogy sem ment a fejébe, hogy mi baj támadna abból, ha őt az özvegy grófné ott fogná ebédre.

Délután két órakor indulának el, lóháton: Bercsényiék lakása épen az ellenkező végén volt Rodostónak, mint a fejedelem kastélya.

Györgynek a kedélye még mindig az alikői keserűvíznek az üdvös hatása alatt állhatott. Minden keserű volt neki. Mindent kritizált, a mi csak útközben eléje került. Micsoda esetlen házak, gaz nő ki a kövek közt! Az utczákon folyik a sár! Unalmas egy vidék! Ezek az egyforma zöld szőlőhegyek! Az a szomorú zöld színű tenger! Ez a zagyvalék nép, mely bivalyfogataival elállja az utczát! Alig lehet a piaczon keresztül vergődni a sok rongyos szekértől! Ezek a faképű görögök! Kivált az asszonyfélék! A mumusnak öltözött török nők! A férfiak meg, mintha az öreganyjuk szoknyáját vették volna fel kaftánnak! S méhkast viselnének a fejükön! Meg ezek az örmények! Másutt a kéményseprők nem ilyen feketék! S milyen utálatos nyelv, a mit beszélnek!

Mikes Kelemen, tapasztalva a herczeg rossz kedvét megkisérté másfelé téríteni az eszejárását, s útközben példálózott neki, hogy csak nincs is a világon szebb idioma a magyarnál. Azt a herczegnek meg kell majd tanulni, grammatika szerint. Mindjárt lóhátról adott is fel neki egy példát a conjugatióból. Tudjuk, hogy a latin grammatikában az első igehajtogatás az «amo»-val kezdődik. A magyarok is ezt választották szintén: csodálni lehet, hogy miért nem inkább a görög grammatikáét: «τυπτω» (ütök).

– Tanulja meg ezt a szót herczeg: «Szeretek, szeretsz, szeret, szeretünk, szerettek, szeretnek».

– Hisz ez meg úgy hangzik, mint mikor két ács húzza az öreg fürészt előre-hátra! Milyen gyöngyen hangzik ez németül «ich liebe, du liebst, er liebt», magyarul meg csupa «retek, rekeszek, szekeresek». Hisz ha én ezt egy szép leánynak mondom, elszalad, azt hiszi, szakkermentezek.

Mikes nagy megbotránkozással csóválta a fejét. Micsoda nevelés! Hogy el tudták rontani ezt a fejedelmi vért!

Megérkezvén Bercsényiék lakása elé, a hol a csatlósok rögtön bekötötték a lovakat az istállóba, első tekintetre meglepte Györgyöt, hogy ez a lakás sokkal kényelmesebben van berendezve, mint a fejedelemé. Dagadó kerevetek, drága szőnyegek, ezüst kancsók és serlegek, úgyszintén majolika vedrekbe ültetett virágok mindjárt az elfogadóteremben. De mind ez elveszett a szeme előtt, mikor egy persa kárpit mögül előlépett a ház asszonya.

Egy kis finom filigránmunka hölgyecske, a kinek életvidám arczához úgy illik az ellentét: a fekete gyászruha és fátyol. Az a derült sima homlok, az a finom orr, az a rózsaszínű orcza, az elrejthetetlen kis gödröcskékkel a közepén, az áll is épen olyan gödrös, és azok a módos mozdulatok, az a gyermeteg mórikálás! György azt hitte, hogy Bercsényinének az unokáját látja maga előtt. S a mint Mikes Kelemen bemutatta, már a nyelve hegyén volt, hogy a «nagymama» után tudakozódjék, a midőn a fiatal hölgy hirtelen eléje vágott, kezét nyújtva szives indulattal.

– Hozta Isten, György herczeg! Oh az én boldogult férjem, Bercsényi gróf nagyon sokat emlegette a herczeget. Csak egyszer láthatná életében! Oh, hogy nem teljesülhetett ez a kivánsága!

Györgynek egyszerre hidege is, melege is kezdett lenni. Hát ez az a tiszteletreméltó matrona? az a hősnő? A Bercsényi özvegye? Pelargus sem tudott egyebet tenni, mint hogy a feje tetején benőtt tonsuráját vakarta. Ellenben Mikes Kelemen lopva előhúzá a csizmaszárából a frizérfésüjét, s a haját a tarkójáról a füle mellé fésülé, ilyenformán fedezve a feje tetején támadt kopaszságot.

E fájdalmas emlék megújulásánál aztán semmi sem volt természetesebb, mint hogy a gyászoló özvegy könyekre fakadjon. S az még jobban illett az arczához!

Elmondá a végpillanatait a megdicsőültnek. Itt ült, ezen a karszéken, feküdni nem birt már: egyik keze a fejedelem kezében volt, a másik a feleségeében. «Ki lesz neked olyan hived, mint én voltam? édes fejedelmem?» Ki fog téged úgy szeretni, mint én szeretlek, édes kis Zsuzsikám?». (Ezeket mind magyarul mondá.)

De György két szót mégis megértett belőle. Azt, hogy «szeretlek» meg azt, hogy «Zsuzsikám».

Tehát ennek is Zsuzsánna a neve! Mint annak a másiknak! A megátkozottnak! A szívből kitépettnek!

Erre aztán németül szólalt meg a herczeg:

– «Liebe Zsuzsikám!» Én nem tudok magyarul beszélni. De azért magyarul érzek.

– Tudom! Mindent elmondtak már nekem a herczegről. Alig vártam, hogy meglátogasson, felelt az özvegy meglehetős németséggel; s aztán leülteté az urakat a kerevetre, Györgyöt magával szemközt egy persa kartalan székre.

György ekkor látta, hogy milyen szépek a Zsuzsika szemei a könyek felszáradtával. Ez a szivárvány sötét kékje.

– Hát hogy tetszik a herczegnek Rodostó? kérdezé a grófné.

– El vagyok bájolva mind a várostól, mind a vidékétől. A házak csupa virágos kertekké alakítva: körül az üde zöld, mosolygó szőlőhegyek. Ez az eleven élet az utczákon, a piaczokon. Ez a sok fajta nép, érdekes keleti viseletével! a classicus arczélű görögök! a komoly, méltóságteljes ozmánok, a patriarchalis örmények! a pompás jelmezek! A zamatos keleti nyelvek! Ez nekem mind végtelenül tetszik. Hát még az a fölséges tenger! melyet a hányszor meglátunk, annyiféle arczot mutat. Napestig el tudnék benne gyönyörködni.

A két kisérő úr egymásra nézett: idejövet egészen más véleménye volt a herczegnek.

– Oh én is úgy szeretem a tengert, mondá az özvegy, olyan kedvem volna egy vitorlás bárkával messze elcsapongni rajta. De hát magamban nem mehetek. S nincs senkim, a ki kisérjen.

Egész öntudatlanul jött nála ez a kaczérság.

– Hát én majd eljövök a grófnéért s azután együtt kirepülünk a tengerre.

– Nagyon jó lesz! Mikor?

– Holnap mindjárt.

Mikes Kelemen közbevágott:

– Ha valami rossz szél nem fúj.

– S meddig fog a herczeg itt maradni? kérdezé az özvegy?

– Oh nagyon sokáig. Nekem addig itt kell maradni, a míg jól meg nem tanulok magyarul.

– S szeret kegyelmed magyarul tanulni?

– Imádom ezt a nyelvet! Nincs ehhez fogható melodia. Egy olyan szép szót mondott a grófné az elébb: «szeretlek».

De már ez sok volt Mikesnek!

– Hiszen édes herczegem: én ugyanazt a szót mondtam kegyelmességednek az úton, s nekem azt tetszett mondani, hogy ez olyan, mint a fürészelés.

– Nem igaz! Nem az a szó volt. Kendnek a szavai közt egyetlen egy «l» betű nem akadt meg.

A grófné elnevette magát. (Hajh de szép volt, mikor nevetett.) – Az ám, édes herczegem, mert ez a szó «szeretek» csak annyit tesz, hogy «ich liebe»; de ha már az az «l» betű is közbe szúródik, akkor azt teszi, hogy «ich liebe dich».

– Ah! hisz ez egy valódi csodanyelv! mondá György. Egy «l» betűnek a közbeszúrása egy szerelmi vallomás. Az imádónak a magyar hölgytől nem kell egyebet kérni, csak egy boldogító «l» betűcskét. Hja, ha így magyarázzák a grammatikát, akkor egyszerre megértem.

– Könnyebb is egy nyelvet egy asszonynak a szájából megtanulni, mint egy férfiéból, mondá az özvegy, mert a férfi szájat eltakarja az a csunya bajusz, de az asszony szájának minden mozdulatát lehet látni.

Pelargus közbeszólt:

– Ezt úgy hivják, hogy «grammatica viva».

– Mi az? kapott a szón György. Grammatica viva! Abból tudnék én gyorsan tanulni.

– No hát járjon el hozzám a herczeg mindennap, én majd tanítani fogom magyarul.

– Nagyon jó lesz.

– Mindennap egy órát.

– Nem! Kettőt!

– Ha mindennap húsz szót megtanul, egy hónap alatt kész magyar lesz.

– Kegyelmedtől megtanulok százat egy nap.

– Nono! csak ne olyan mohón! morgolódék Mikes Kelemen.

– Kezdjük el mindjárt ma. Mi az, a mit megfogtam? kérdezé György.

– Ez az én kezem.

– «Az én kezem».

– Nem a kegyelmed keze, hanem az enyim.

– «Az enyim». – «Kezem». – «Enyim!» Nem felejtem el. Hát ezt hogy hívják? A herczeg nagyon határozottan érintette ajkaival az etymologisált tárgyat.

– Ezt úgy hivják, hogy «csók». Ezt meg úgy hivják, hogy «pofon». Nem szabad.

– «Csók» – «pofon», «szabad». Köszönöm. Ezt correpetálni kell.

Nem is gondolta a herczeg, hogy minden szavával micsoda kétélű tőröket forgat meg az ő kisérője szivében. A «kis Zsuzsika» épen a jó Mikes Kelemennek a titkos lángja volt, a kiről forró epedéssel emlékezik meg nénikémhez irott levelében. Zsuzsikáért sóhajtozik örökké. El is vette volna, ha sanyarú sorsa nem gátolja benne. De így tűrnie kellett, hogy az aggastyán fővezér grófnét csinált belőle. «Mert nem azért házasodik az ember, mivel szüksége van rá, hanem azért, hogy módja van benne».

Mikes volt a legfiatalabb legény a rodostói száműzöttek között, azért, hogy mint aféle irással bibelődő embernek, kopaszodott is a tarkója. Annálfogva a sok öreg sas között eddigelé versenytárs nélkül állt. Ha a fejedelem messzebb útra rándult ki vadászatokra, ő rá bizta, hogy az alatt őrizze meg az özvegy asszonykát, a mi az ő szivének nagyon is jól esett. Ő kezdett el feszengeni, s figyelmezteté Györgyöt.