III. Károly király (az osztrákoknál V-ik Károly császár) idejében Bécs város, különösen az udvar régiója valóságos ethnographiai gyüjteményével dicsekedett a sokféle nemzetbeli szépségeknek. Károlynak annyiféle korona nyomta a fejét, (igazán nyomta;) volt trónja Spanyolországban, Németalföldön, Olaszországban, Ausztriában, Csehországban, Havasalföldön, Magyarországon. (Nyugalmatlan ülőhelyek.) – Ott lehetett látni az udvarnál a heves vérű barnapiros castiliai szépséget, aczélfényű fekete hajával, hosszú szempilláktól árnyalt epedő tekintetű szemeivel, a fries nők eszménye mellett, kinek szabályos vonásai, porczellántiszta fehér és rózsás arczszine, picziny ajkai, nyilt sötétkék szemei ellentétet képeznek vele; ott volt a siciliai tündér közelében, azzal a bronzszinű arczczal, mely a mórok uralkodására emlékeztet a mesés sziget fölött, a lángveres hajú velenczei hölgy, érdekes sárgásan halavány arczával, korallpiros ajkaival és fekete szemöldökével, élveteg renyhe mozdulataival, odaadó csalfaságaival. Még egy depossedált örmény herczegnő is látható volt a magas társaságban, tökéletes tojásdad idomú, olajszin arczával, lehetetlen nagyságú fekete szemeivel, s félholdforma sürű szemöldökeivel, elbámuló szájával, mely félig nyitva van, mintha mindig tükörbe nézne, s önmagát csodálná, a megszokott magyar, német és cseh typusait a szépségeknek nem is rangsorozva.
De azt el kellett ismerni, hogy a legkiválóbb szépségeket mégis a lengyelek szolgáltatták.
Lengyelországból ugyan még akkor semmit sem birt az osztrák császár, ellenkezőleg a lengyel király birtokolt egy darab földet a magyar király földjéből a Szepességen. Hanem azért a lengyel főuraknak mindig volt valami keresnivalójuk Bécsben. Ott egyre változott a királyság s örökös volt a külföldre elágazó cselszövény. S hogy ehez a pártok a legszebb hölgyeket választották ki, azt nem is lehet tőlük rossz néven venni.
A mindenféle nemzetbeli szépségek aztán a saját nemzeti mulatságaikat is meghonosíták a közös császárvárosban. Ha a lengyel felkapatta télen a korcsolya- és szánkóversenyt, nyáron revanchet vett érte a velenczei hölgy a csónakversenyével s farsang idejére behozta a maszkeradokat; az álarczot és dominot még nappal is viselték az utczán; a spanyol donna megismerteté a bikaviadalokat (gyilkos kimenetel nélkül), a nápolyi úrhölgy felhozta a szemfényvesztőket és improvisatorokat, a németalföldi a vocalquartettjeit, a «hauts menestriers»-ek «mariskatánczát» s a strassburgi dáma divatba hozta a carrousselt.
Csupán előkelő urak és asszonyságok vehettek benne részt, kiki a saját lován jelent meg, az ünnepmester által kiszabott jelmezben, egyenlő számban a dámák és gavallérok. A lóháton eszközölt mindenféle mesterséges fordulatokat és caracoládokat a lovászmester utasítása szerint tanulták be, a hölgyek és férfiak azonban mindezen előzetes gyakorlatok alatt álarczosan jelenének meg, csupán a jelmezeikről ismerve meg egymást, hogy ki melyiknek a párja, a mi sorshúzás útján lett eldöntve. Tudniillik, hogy a hölgyek húztak sorsot az egymásutáni rendre nézve, ők azonban szabadon választották a lovagok közül, a ki az egész carroussel alatt cavalier servantjuk legyen.
Tizenhat pár képezte a négyest, mely a mester jelkiáltására tette meg a mesterséges fordulatait.
A lovagjáték befejezését képezte a szerecsenfő-szúrás.
Tizenhat oszlop volt felállítva a körönd mentében, mindegyiken embermagasságban egy turbános szerecsenfej.
Ezeknek fényesen világító szemeik valának. Vékony macskaezüst lemezke alá egy darab phosphor volt rejtve. A gyorsan elvágtató lovagnak úgy kellett e fejet a jobbjában tartott pánczéltörő dákossal eltalálni, hogy annak a hegye a szerecsenfő egyik szemét átszúrja. E gyors dörzsöléstől aztán a phosphornak meg kellett gyulladni, a mikor az érczkoponyába gyüjtött oxygennel összevegyülve, nappali fényt árasztott szét maga körül.
Ehez bizonyára nagy ügyesség és gyakorlat kellett.
Minden lovagló pár közül elébb a hölgy szúrt a szerecsenfőhöz, aztán a lovag. Voltak hölgyek, a kik megszégyenítették a lovagjukat, az által, hogy oda tudtak találni a czélba, míg a gavallér elhibázta azt. Az ilyesmit nevezték «èchec»-nek, s nagy «raillerie» lett a következése.
A hölgyeket és lovagokat jelmezeik szerint nevezték, ott volt Semiramis, Zenobia, Amalazunda, Zoraide, Tamiris, Roxane, Olympia, Libussa, Melusina, Atalanta, Gül Háne, Glafire, Egilone, Dido, Elpinice, Cleopatra; a lovagok ugyanannyi historiai vagy mesebeli alaknak megfelelő névvel.
Giorgio jelmezneve volt Saladin. Ismeretlen választója Zoraide.
Az átellenese volt Odenát, a maga Zenobiájával.
Giorgio becsületbeli dolognak vette, hogy a játékmester utasításait czirkuszlovaglói pontossággal végrehajtsa, a visavisja annál jobban kitüntette magát a figyelmetlensége által. Folyvást fecsegni kellett neki a lovartársnőjével, ha pedig átgaloppirozott, egészen elfelejtette, hogy szerepet játszik s ellenséges kihívó «defi» helyett elkezdett udvarolni Zoraidenak. A mesternek kellett őt rendreutasítani. Egyáltalán nem viselte magát olyan komolyan, a hogy azt a helyzet ünnepélyessége megkivánta.
Ez által már előzetesen megszerezte magának Giorgio teljes ellenszenvét.
– Én ezt a ficzkót egyszer letaszítom a nyergéből, mondá a társnőjének.
Miféle ember lehet ez, a ki az egész illustris társaságot ennyire nem respectálja.
A carroussel a császári és királyi trónörökösnő Mária Therézia születésnapjának megünneplésére volt rendezve.
A megelőző napon tartották meg a lovagjátékból a főpróbát.
Ezen alkalommal a magasrangú szereplők mind letették az álarczaikat s a kik még ismerősök nem voltak, bemutatták magukat egymásnak.
Legelébb a két szemközt álló gavallér léptetett egymás közelébe lófej távolságra s jobbjában a felemelt spádéját, baljában a levett álarczát tartva, megnevezte magát.
Giorgio szinte visszahőkölt, a mint az átellenese arczát megpillantá.
Ez az arcz úgy hasonlított az övéhez!
– Nevem marchese di San Carlo Giuseppe.
– Az én nevem marchese di San Christina Giorgio.
Azzal egymást kardlejtéssel üdvözölve ellovagoltak egymás mellett, Saladin Zenobiát üdvözölni, Odenát Zoraidénak átadni hódolatát.
De a míg egymás mellett elhaladtak, mind a kettő hátra vetett fővel fordítá egymás felé az arczát:
«Hogy mer ez az ember én hozzám hasonlítani?»
Ez az első képlet volt a «cartell». Olyasféle lovagias kihivás.
A két vitéz a saját névjegyét a spádéja hegyére tűzve nyújtá át az ellentétes donnának, az levette a névjegyet a kard hegyéről s aztán a saját kártyáját nyújtá vissza, szintén a saját spádéja hegyére tüzve. Mind a két fél cartellja át volt kötve olyan szinű szalaggal, a minő azt családi czímerénél fogva megillette.
A lovagnak, fejét mélyen meghajtva, kellett kardtávolságra közeledni a hölgy felé s úgy maradni lehajtott arczczal s csak azután, hogy a hölgy is átnyújtá a kártyáját, egyenesedett ki a lovag, de akkor aztán a fejét hátrahajtva az arcza haránt állt az ég felé.
Ilyenformán a lovag a hölgygyel annak a czipője hegyétől kezdett megismerkedni.
Giorgio legelőször is azt látta meg, hogy Zenóbia férfi módra ül a lovon, s a lábain igazgyöngyökkel himzett szattyán topánkák vannak, széles talpú török kengyelbe dugva, azonfelül térdig selyem harisnya, a gömbölyű lábszárak gyöngysorokkal keresztben átfonva, onnantól aztán fel a csipőig halvány rózsaszin selyem salavári, melyet derékban átszorít egy perzsa schawlöv, tarka czafrangjaival a nyeregkápára omolva, ezenfelül valami pikkelypánczélforma, mely azonban nem egyéb ezüsttel kihimzett nehéz atlasznál s a hol aztán a pánczél árulkodni kezd, ott megjelenik a kettős arany csatt, villogó rubintjaival, mely a kétfelől hoszszan aláomló palástot tartja össze, ez tarka chinai szövetből van, a gallérja marabut tollakkal prémezve.
Hogy igazán ilyen volt a Palmyra királynéjának a viselete? azt Giorgio nem tudta megbirálni, minthogy az archæologiában nem igen volt járatos.
Végre szabad volt neki az arczát annyira felemelni, hogy a hölgy arczát egyenes tekintettel megláthassa, s akkor aztán igazán nem volt vele tisztában, hogy Zenobia-e ez itt, vagy valaki más?
Ez az ámbra-zománczú arcz, – ezek a hosszasan metszett, lapos pillantású orgyilkos szemek, ezek a vékony, élveteg ajkak, kivillanó fogsoraikkal, az a göndör haj, mely a rubinokkal rakott phrygiai süveg alól kiduzzad. Mintha látta volna már ezt valahol? Talán csak álmodta. – És akkor más neve volt. – No majd megtudja mindjárt, hogy kinek hivják?
A delnő viszonzá a cartellnyújtást. A névjegye aranyfonalra volt fűzve. (Ez volna a heraldikai szine?)
Giorgio elolvasá a nevet. (Szerencséjére csupa kezdőbetükkel volt irva, s azokat irásban is ismeré.)
De ha chaldei betükkel lett volna is, épen annyit értett volna belőle Giorgio.
«Io Abulfeda, princzessz.»
És ha valaki megmagyarázta volna neki, hogy ki volt az az Io kisasszony? minő szerepet játszott Zeüsz uraság korszakában? meg aztán, hogy miféle nagy hős és historia iró volt az Abulfeda a mór királyok alatt, akkor legkevésbé értette volna meg, hogy miképen kerül ez a két név együvé? hogy keresztelnek egy herczegasszonyt Io névre? s hogy jut ennek a névnek a viselője a felséges bécsi udvarhoz?
S az a napsütötte halvány arcz, az a kétfelé nyiló száj, melynél a felső ajk épen olyan, mint az alsó, mikor mosolyog, ezek a letapadó szempillák mind azt mondták neki, hogy «bizony Io Abulfeda». Még fejbólintást is tett hozzá, mintha megerősítené: «Io Abulfeda».
– No hát ez az ellenfelemé, mondá magában Giorgio, s megtéve ez etiquette szalutálást, visszatért a helyére.
A porond közepén összetalálkozott az ellenesével. Ott mind a ketten kicserélték a kard hegyeikre tűzött névjegyeket. Marchese San Carló megkapta Io Abulfeda jegyét, Giorgio pedig ezt a nevet olvasá az átadott jegyről.
«Lodoiszka Braniszko herczegnő.»
Ez már érthető név. Lengyel úrnő. Piros-fehér a névjegy szalagja.
Giorgio korrekt iskolaléptetéssel járult a maga hölgye elé, itt is megtartva a szabályszerű teketoriát, arczát a lova sörényéig lehajtá, nevét halkan elmondva. (Saját hölgyének nem adhatta azt kardhegyre tűzve.)
– Marchese di San Christina Giorgio.
S fejhajtva állt ott, míg a donna a saját szalagját a vállára tüzte.
Lodoiszka herczegnő hölgynyeregben ült, hosszú, oldalt feltűzött lovagruhája volt, kettős övvel, egyik a derekán, másik arasznyival alább aranyból, smaragdokkal kirakva, karcsú termetét aranybrokát derék szorítá, melyen fönn mellvért gyanánt két aranyból vert szeráffő domborodott ki, szárnyaikkal egymáshoz érve, a pofók angyalkáknak a szája nyitva volt.
Mint a villámütés járta keresztül Giorgio idegeit az emlék. Ezekről a szeráf fejekről azokra a halálfejekre! Hisz azoknak is nyitva volt a szájuk. De akkor nem jutott eszébe, hogy kérdezzen tőlük valamit.
Egyszerre fölemelte a fejét s a hölgy arczába nézett.
Majd leszédült a lováról.
Ez az istennői arcz! Ezek a lángoló zöldbejátszó szemek, mikben a meteorok minden ragyogása egyesítve van! – Ez ő! – Ez a Zsuzsanna! – Ez a «Méte».
Felséges nyugalommal nézett az ifjúra a nő.
Giorgioval el akart szaladni a szive.
Ez a tündérek fejedelemnője már egyszer ott ült mellette egy asztalnál, váltott vele agape csókot, ittak egy pohárból, megosztotta vele a falatját, – most pedig őt választotta lovagjának.
Ah! A legnagyobb gyönyöre a boldogságnak, a mikor még nem élveztünk belőle semmit, a mikor még csak igértük azt magunknak – s azt hisszük, hogy igérve van már!
A czeremoniamesternek kellett Giorgiot figyelmeztetni, hogy álljon már a sorba, ne bizza a lova szeszélyére, hogy mit csináljon?
Eddig csak álarcz alatt tanulták naponkint a gyakorlatokat, most felszivhatta őt a lelkébe mind a két szemével.
S aztán mikor elkezdődött a quadrill, a kezét nyujthatá a hölgynek, hogy őt a porond közepéig vezesse, ott párjával jobbra-balra oldalogni, azután a lovakat hátrafaroltatva a helyeikre visszatérni, mi boldogság!
Közbe szól a tábori zene, sipok, dobok, trombiták.
A második figurája a carrousselnek a hölgycsere. A szemközti párok egymás elé lovagolnak, szemközt érve, a lovaikat két hátulsó lábaikra ágaskodtatják. Olyan bűbájos tünemény a nő alakja, mikor ezt az ágaskodó paripát zabolázza, istennői kegyetlenséggel!
A vége az, hogy a lovagok hölgyet cserélnek s egymásnak a helyét elfoglalják az elfoglalt hölgygyel s akkor aztán elébb az egyik colonne csinálja meg a mesterséges tour de maint, a másik az alatt áll és fecseg egymással.
Giorgio Io princzeszszel volt az együtt várakozó fél.
Io princzesz fecsegő kedvében volt.
– Mondja csak ön: hogy hívják önt?
– Hiszen átnyujtottam a névjegyemet.
– De én nem tudok olvasni.
– Hát nem tanították önt a nevelői olvasni?
– Maguk sem tudtak, szegények.
– Az én nevem Giorgio, marchese di San Christina.
– Ah, hisz az a San Christina ott van, a hol én születtem.
– Hol született kegyed?
– Siciliában.
– Mi az a Sicilia?
– Az egy sziget a tengerben. Hát ön azt sem tudja?
– Nem tudok én arról semmit.
– Én sem tudok róla többet. Hát az atyjától nem hallott ön róla?
– Soha sem láttam az atyámat.
– Én meg azt sem tudom, hogy szükséges-e az embernek atyjának lenni.
– Ezt én sem tudom.
– Hallja ön, marchese di San Christina, ön épen olyan ostoba, mint én vagyok. Mi egészen egymáshoz illünk.
Ez veszedelmes declaratio lett volna más helyzetben.
De Giorgionak egész figyelmét az foglalta el most, hogy az a bitorló ellenfél, az a San Carlo ficzkó! milyen tüzesen udvarol az ő hölgyének a lovastáncz közben. Annak szeretett volna az öklével egyet ütni a tollas sisakjára.
A játékmester jelszava parancsolt.
«Visszacserélni a hölgyeket.»
Io Abulfeda egész szenvedélylyel csípett egyet Giorgio karjába, mikor elvált tőle. A szeleburdi elfelejtette a visszaadott hölgyet courtoisieval üdvözölni, olyan mohón kapott a visszaszerzett magáé után.
A carroussel főpróbája tovább bonyolódott, következtek az együttes mozzanatok az összes férfiak, az összes hölgyek csoportosulatai: mesterséges kanyargások, álviadalok, ellentétes környargalások, a belső karikában a hölgyek, a külsőben a lovagok, egymással szemközt vágtatva, majd grand chaine, melynél minden lovag csinált egy keringőt minden hölgygyel. Olyan játék, a melyben egy új embernek azt a csepp eszét is el kellett veszíteni, a mit onnan hazulról hozott.
Mind ezeket a játékfigurákat ugyan máskor is megtették, de akkor a hölgyek selyem álarczot viseltek, s közönséges lovagruhát. Most először jelentek meg leálczázva; a hány annyiféle jelmezben. A hány, annyiféle ország tündére! valamennyi a mennyországé.
György egészen belebódult ebbe a játékba. Valóságos örvény volt ez, melynek forgatagát a szépség és báj képezte. Walkürök, amazonok, villik! Fantasztikus jelmezekben, felhevült arczczal, repülő hajzattal, észrontó mozdulatokkal. Egy-egy futó pillanatban, mikor az ellenkörvágtatásnál elrohantak egymás mellett, úgy tetszett az ifjúnak, mintha azt, meg amazt az arczot látta volna már, ezt a lángveres hajzászlót, mely röptében az arczát érinti; ezt a nevető rózsapiros arczot, mely sugárzik a kéjtől; ezt az amazoni termetet, mely Amalazuntha jelmezét viseli, s hátrafordul nyargaltában, mint a nyillövő pártusok; de nem volt figyelme a számukra: arra dobogott a szive, hogy ismét a párjához kerüljön.
Magában «párjának» nevezte őt már.
A carroussel remeke volt az utolsó képlet, a szerecsenfő-szúrás.
A hány lovagpár volt, annyi oszlopot állítottak fel a köröndben. Mindegyikre egy szerecsenfő volt megerősítve, melynek turbánja a lovagló párok nemesi czímereinek szinét viselte. Kinek-kinek csak a saját szerecsenjét volt szabad szúrni.
A főpróbánál még nem voltak e kiszúrandó szemek foszforral ellátva, csak egy csillámpala lemez volt beléjük illesztve.
Ez a játék nagy gyakorlottságot követelt. Lóhátról eltalálni egy olyan kicsiny czélt, a minő egy szerecsennek a szeme, nagyon biztos szemet és kezet követel, legtöbben magát a fejet sem találják el. S a ki véletlenül beletalál a szembe, ugyan gyorsan kell a hosszú tőrét visszarántani, mert külömben a saját taszítása kimozdítja a nyeregből.
Ennél a figuránál legtöbb nevetés szokott lenni.
Io princzessza meg a lovagja rendesen ejtettek valami furcsaságot. Ezuttal is úgy történt.
Zenobia királyné kétszer is döfött a szerecsenje felé, egyszer se találta, még a turbánját sem, akkor aztán visszafordulva vágott a fejére a kardjával, mint lovagostorral – haragjában.
Lovagja, Odenátus már szerencsésebb volt, mert ő a spádéjával beletalált a szerecsennek a szájába; de nem rántotta elég gyorsan vissza fegyverét, minélfogva az egész a markolatáig hajlott s aztán úgy is maradt, minthogy a játékhoz való tőrök lágyvasból voltak csinálva. A kapott taszítás pedig megingatta a nyergében. Nem esett ugyan le, de kénytelen volt visszarántani a lovát, mely aztán nagyot ágaskodott s kiugrott a porondra, jobbra balra rángatva a fejét, mely komédiában marchese di San Carlo, kivált a markában levő karikára görbült spádé miatt nagy derültséget keltő szerepet játszott.
– Úgy kell neki, dörmögé magában Giorgio.
Ő maga biztos volt a dolgáról. Egész nap azt gyakorolta a lovagló-iskolában. Nem adják azt ingyen.
A szerecsenfő-szúrásra pályadíj is volt kitűzve. Ezt az a pár nyeri el, melynek tőrhegye a szerecsenfőnek mind a két szemét lobbanásra birja. Ily diadalmas esetnél a hölgy egy arany rózsát kap, a lovag pedig egy arany babérkoszorut.
Mikor Lodoiszka herczegnőre került a sor, az egész carroussel figyelme odafordult. Rendkívüli ügyességgel és precisióval találta el a macskaezüst lemezt a fekete fejen.
A férfiak vivátot kiáltottak rá.
Aztán következett Giorgio: ő meg a másik szemet találta el szépen. Ekkor aztán a hölgyek is vivátoztak.
Övék lesz a diadal a holnapi díszelőadáson.
– Ohó! Még én is itt vagyok! Kiálta Wammána, Lancelot jelmezében kisérve választó hölgyét.
Hogy Wammána kitünő kardforgató, azt mindenki tudta, hanem a párja egy nagyon fiatal kis grófkisasszony volt, a kinek a szive nem engedte meg, hogy még allegoriában is megvakítson egy embert. Mikor ő rá került a sor, a helyett, hogy feléje szúrt volna, grácziát intett neki a spádéjával s biztatva mondá neki: «God bye Mungo». Tudta, hogy a szerecsenek angolul beszélnek.
A kegyelmes Izaura helyett azonban annál szebben remekelt Lancelot Wammána: mert ő sebes vágtatva villámgyors kettős döféssel mind a két szemét eltalálta a szerecsennek.
– Bravo! Bravo! Hangzott minden oldalról, taps is támadt elég.
Ez volt az igazi remek szúrás!
Giorgiot bántotta a féltékenység.
– Én a hölgyem nevében protestálok! A pályadíj szabályok szerint egyik szúrással a hölgynek, a másikkal a lovagnak kell találni.
– A szokás módosította a szabályt, mondta Wammána; ha a hölgy nem talált, a lovagnak szabad kettős döféssel győzni. Fő dolog, hogy mind a két szem lobogjon.
– De azon esetben, ha a hölgy talált és utána a lovag, az övéké az elsőség. S így mienk a pályadíj.
– Ez már igaz. De gondolja meg a marchese, hogy a mai próbán üresek voltak a szerecsenfejek. De a díszelőadáson a két szemben foszfor lesz, mely a szúrástól meggyulad s az oxigén által szítva vakító fényt fog vetni szerteszét. Ebben a ragyogványban az utóbb jövő lovag szeme úgy elkáprázik, hogy nem találja el a második szemet.
– Azt majd meglássuk, báró úr!
(Wammána megkapta már a bárói diplomát.)
Ezzel a főpróba be volt fejezve. A lovagok, kiki párjával, elvezették a hölgyeiket a manègebe.
Az a lovagias kötelessége és kiváltsága volt minden lovagnak, hogy a hölgyét lesegítse a nyeregből.
Ezért a pillanatért epedett Giorgio.
Valami vakmerőség járta a lelkét, a mit elhatározott, hogy megteszi, ha mindjárt az életébe kerül is.
Oda kellett fél térdre bocsátkoznia az amazon mellé, úgy hogy a felemelt térde támaszt adjon a lovarnő kengyelvasának. És ugyanakkor a bal kezét a hölgy lábának talpa alá tenni, hogy azt a nyereg fogantyuból kiemelni segítse s aztán a földre lebocsássa.
Az arcza érte a nőnek a térdét. Támaszul szolgált neki, hogy könnyebben lebbenhessen alá.
Szépen, óvatosan szállítá le bal kezével annak a jobb lábát a földig, s aztán a jobb kezét nyujtá neki, hogy bal lábát is kivehesse a kengyelből s azzal is leszállhasson.
Ekkor csaknem az ölében volt a hölgy.
György felemelte hozzá az arczát, s alig hallhatóan súgá a fülébe:
– Zsuzsanna…
Erre a szóra dæmoni lobbanással villantak fel a hölgy szemei. Az arcza lángolt, az ajkai haragra torzultak.
Lehajolt a térdelő ifjúhoz s ő is súgva mondá neki:
– Abrekh! Korax akarsz-e lenni?
– Nem! Hanem mandolosz.
S önkivületben ragyogó arczczal tekinte a haragos istennői arczba.
S erre a vakmerő szóra egyszerre mosoly váltotta fel a haragot a delnő arczán: ugyanaz a mosoly, a mit már látott egyszer Giorgio megjelenni. Akkor is ő idézte azt fel.
A rövid szóváltást talán senki sem is vette észre. Hallani nem lehetett belőle bizonyára semmit.
Az előkelő uraságok zárt hintóikban tértek haza a lovagló körből. A díszjelmezekben lóháton nem mutogathatták magukat az utczán.
Giorgiora is a saját ekvipázsa várt. Együtt mentek haza Wammánával.
Mikor a hintó kirobogott a körönd kapuján a könyvtár előtti piaczra, a melyen még akkor nem volt a császárszobor, a kinek a nevét viseli most a tér, Wammána megragadá hevesen a védencze kezét.
– Meg vagy te őrülve? dörmögé a fülébe.
– Meg…
– Tudod, hogy az életeddel játszottál ma?
– Tudom.
– Koczkáztattad a két szemed világát!
– Tudom.
– Azt szerencséltetted, hogy oda fogsz jutni a vak Sámson helyére ajtóőrnek, holtig!
– Igaz. De hát te hogy tudod ezt? Hallottad?
– Nem. Láttam. Arra való a szem, hogy az ember meglássa azt a beszédet, a mit meg nem hallhat. Az a te vakmerő szemlobbanásod beszélte, hogy te Lodoiszka herczegnőnek megsúgtad a Méte titkát: hogy ráismertél. A válasz, a mit az ő villogó szemei adtak, az a lángra gyult arcz, az a fogait mutató száj, suttogásában is elárulá, hogy mit mondott ő neked: «Abrekh! Korax akarsz lenni?»
– Hisz te büvész vagy…
– Erre te azt susogtad: «Nem. Mandolosz.»
– Neked ördögöd van.
– Csak figyelő elmém. Egy süketnéma lássa így az arczodat, a beszélő ajkadat, s ki fogja találni, mit mondtál. Hát én, a ki beléd látok s tudom, hogy mit érzesz.
– Láttad az ő arczát is? Az első mondatánál birám volt, a ki halálra itélt. Én aztán appelláltam, fel a királynémhoz.
– S a királynéd kegyelmet adott. Bolondoké és gyermekeké a szerencse. Most játszottál igazán va banqueot. S megnyerted a játékot.
– Ő az enyim.
– Mondhatom, hogy jobban egymáshoz vagytok bilincselve, mint ha a biborosérsek kötötte volna össze a kezeiteket. Most aztán arra vigyázz, hogy a titkodat más előtt el ne áruld.
– A Szent István katakombái nem őrzik jobban a halottaikat. Még egy kérdést. Az a korax ott az oduban kimult.
– Befalazták a pinczében még az nap.
– Hát az új Méte ünnepélyen ki fogja akkor az örök zárt őrizni?
– Addig majd szerzünk a helyébe mást.
– Azt gondolom: egy vak koldust lehetne rábeszélni.
– Dejsz a vak koldusok nagy urak: azok a rangjukat fel nem áldozzák.
– Vagy talán egy halálra itélt gonosztevőt, a ki kész az életét ezen az áron megváltani.
– Látszik, hogy ez a kép sokszor elrontja az álmaidat: ne törd rajta a fejedet, marchese; a mesterek dolga új koraxot keresni. Ki van már szemelve!
– Vak ember?
– Még nem, de majd az lesz.
– Valami gonosztevő? Gyilkos? Gyujtogató?
– Rosszabb a gyilkosnál, a gyujtogatónál. De hát ne rontsd te ezzel az álmaidat! Álmodjál te csak a szép Zsuzsannáról. Annak vagy te a vak koldusa.
– Dehogy vagyok vak!
– Bizonyára az vagy. Mert a ki annyi szépség közül csak azt az egyet látta meg, a többit nem, az bátran kezébe veheti a hegedüt s énekelheti az utczán: adjatok, adjatok a szegény világtalannak.
– De még mást is láttam. Azt a vakmerő ficzkót, a ki bókolni mer előtte!
– A marchese di San Carlot? Az pedig derék gavallér. Jó lesz tanulnod tőle.
– Majd megpróbáljuk, hogy melyikünk tanít a másiknak valamit?
Harmadnap megtartották a fényes ünnepélyt a királyleány tiszteletére. A carrousselen ott volt az egész udvar, a külföldi diplomaták, a főméltóságok, még a török követ is jelen volt a páholyában, a kiről azon frissében az az adoma terjedt szét, hogy a délelőtti nagy katona maneuvre alkalmával, a holott is az álütközet hevében négy katona valósággal halálos sebet kapott, a pasa azt jegyzé meg, hogy ez tréfának sok, komolynak kevés.
Este a carroussel fényesen sikerült: a szerecsenfő-szúrásnál, a hogy a főpróbán, Lodoiszka herczegnő és marchese di San Christina nyerték el a pálmát. Az ő szerecsenüknek mind a két szeme fényesen kilobbant. Meg is kapták a pályadíjat: Lodoiszka az arany rózsát, Giorgio pedig az arany babérkoszorút.
Ekként földiszítve, hölgye oldalán, az illustris közönség tapsai és vivátjai mellett lovaglá körül a meghódított porondot marchese Giorgio di San Christina s olyan büszkén viselte a turbánja tekercsén azt az arany babérkoszorút, miként egykor az atyja az erdélyi nagyfejedelemség süvegét…
Híres nagy országos vásárok voltak egykor Bécs városában.43) Az egyik gyertyaszentelőkor, a másik Jakab napkor. Előtte, utána két hétig tartott a «szabadság.»
E határidő alatt minden áruczikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a bor kivételével) s minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés volt biztosítva a város határában.
A hol most a muzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a pályaházak, a palotasorok helyén utczaszámra rendezett vásáros fabódék voltak felütve, melyekben mind azok az árúk, kelmék voltak közszemlére kirakva, melyeket Nürnbergtől Smyrnáig a közönség megadóztatására kifundált a kézművesek leleményessége. Még akkor gyárak nem voltak, mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek terményét társzekéren, teveháton vagy fullajtáros lóvontatta tölgyfahajókon szállították a fővárosba.
Négy hétig tökéletes szabadság volt Bécs városában.
Nem is a magistratus, még kevésbbé a policzáj tartotta fenn a rendet s osztotta az igazságot, hanem egy, ezen időtartamra kinevezett vásári biróság, a maga soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden adásvevési viszálkodásban.
S a vásári biróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot és kaloda a tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérőknek; a «Beiszkacze» a veszekedő kofák megzabolázására. A ki pedig hamis pénzt hozott forgalomba a vásáron, s kisült, hogy azt ő maga fabrikálta: annak az volt a büntetése, hogy egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek s azt olyan közel tartották a szeméhez, hogy megvakult bele.
Sokáig szüneteltek a bécsi országos vásárok az első török megszállás óta. A sok háborús világ, a kurucz hadjáratok elriasztották az idegen kalmárokat a bécsvárosi búcsú látogatásától, a nagy ostrom alatt maga a város is sokat szenvedett, a népségnek nem volt kedve a költekezéshez. Odaát Magyarországon is inséges világ volt. Meggyengültek a főurak, nem jártak fel drága kamukát, karassiaposztót vásárolni, skófiummal kivarrott brokátot, arany csipkét keresni az asszonyaik számára. Nem kellett nekik a nyuszt, a farkas- és rókaprém volt a divat, abból pedig több volt a kivánatosnál. Aztán eladni valójuk sem igen volt a szegény szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett, hogy otthon is elfogyott, s a bor piacza Lengyelország volt, a hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy a ki magyar bort szállít fel Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára felvenni.
A mint azonban a békességes idők ismét helyreálltak (legalább Bécs közelében), ismét ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos vásárt publikáltak Bécsbe.
A polgármester Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicső felujítása a mult intézményeinek az ő ötlete volt; azonban a kik be voltak avatva az államgépezet titkaiba, azok jól tudták, hogy ezt az indítványt Wammána sütötte nyélbe.
Báró Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának köszönheté rang szerinti kitüntetését: ő azt, a maga ethikája szerint, mindenképen megérdemelte.
Ő volt a mozdító szelleme a bécsi társas életnek fent az udvari körökben szintúgy, mint a polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben. Ő honosította meg a divatot, játékokat a főuri társaságokban, melyeket a világ minden nemzeténél tanulmányozott, a tric-tractól44) elkezdve a tarocchiig; ő hozta be a vonós-négyeseket a zenevilágban; ő honosította meg az orgonavirágot a téli kertekben, mely még akkor csodálatraméltó ritkaság volt s porczellánvedrekben míveltetett; ő adta az eszmét a carrousselekhez, a jelmezbálokhoz, sőt alapos a föltevés, hogy magát az asphaleia titkos szövetségét is ő koholta ki.
Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az ő neve sehol sem fordult elő, a saját személye nem merült a fölszinre: minden ötletére tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), a ki azt adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.
A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az ő ötlete volt. Mindenféle ócska krónikákból, verseményekből kifundálta egy ilyen világra szóló búcsúnak a programmját s ezt azután bekeblezé az irányadó köröknél.
Néhány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abból a szempontból, hogy egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog alkalmat adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.
Az országos vásár két első hete az üzleteké volt; a harmadik hét mulhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és birságolások s mindenféle divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a dinom-dánom ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.
Azok között első helyen állt a paraszt lóverseny, a hogy azt bécsi műszóval nevezték «Scharlach-rennen». A kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a vásártéren, hogy a kik bíznak az inaikban, hogy a lóról le nem maradnak: összejöhetnek a «Rennweg» gyepén s futhatnak a nemes város által kitűzött elsőrendű pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég skarlátposztó.
A lovak futtatása után pedig következett a Hübschlerineké, Bécs városának valamennyi piros harisnyás leánya, a ki a város által szabadalmazott «Frauenhäuser» lakója volt,45) futhatott a gyepen térdig feltűzött ruhában: a legelső, a ki a czélhoz ért, kapott egy vég barchentet.
A vásári látványosságok, a komédiásbódék, kötélentánczolók, állatmutogatók, paprika Jancsik összes tiszteletreméltó czéhe fölött ezuttal egy (uram, bocsá!) magyar ember nyerte el a népszerűség pálmáját: a «kutyás ember.»
Enyhítő körülményül legyen beszámítva, hogy a «Der Mann mit den scythischen Wölfen» olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, a mit egy komédiás sem csinál utána. Változatos repertoirja volt. Nemcsak a komondorait tudta tánczolásra, ugatásra noszogatni, hanem a mellett csodálatraméltó virtusokat is produkált.
Az egyik volt a szilaj ló kifogása a vad ménesből.
Egy egész rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldről a bécsi országos vásárra: ezekkel együtt jött fel a kutyás ember is kisérőnek.
Ha valaki tudott volna vele szépen magyarul beszélni (s itt a súly a «szépen» szóban rejlik, mert minden alpáré megszólításra az alföldi csikós még a pipát sem veszi ki a szájából), hát annak majd elmondta volna, hogy nem jött ő ide komédiát csinálni a németek közé, hanem a gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint számadó csikóst, két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és három eb tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a pusztán a szélfogó cserény mellett nőtt fel. Már magában az is érdekes látvány a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg szilaj lovat összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik előjön a pányvával, s a vásárló uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga – a futó ménes közül.
Az ilyen erőmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni.
Azután a komondorait vették bámulóra. Azok is egészen másformájú állatok, mint más rendes kutya. Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú fehér szőrük, mint a jeges medvének; szelid, okos pofájuk. Nem bántanak senkit, ha őket nem bántják. Elfeküsznek szépen a homokban, s úgy tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes ok nélkül, nem rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk parancsolja s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják jól, hogy csak a kolompviselő vezérmént kell megfordítani: az egész csapat azt követi.
Ezért a productióért is kapott borravalót a csikós.
Ekkor aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset ez! Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus előtt a vásárpiaczon. Csak úgy omlott a sok poltura a mozsárforma csikós-süvegébe. Jó nép ez a bécsi nép!
Egyszer aztán azt kérdezte tőle valami magyar deák (volt az sok Bécsben): «hát aztán bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?»
Erre azt felelte, hogy helyt áll ő egymaga három bojnyiknak is, csak egyszer a suhogója a kezében legyen.
Meg is mutatta, hogy mit tud?
A hosszú ólmos végű botját középen markolta, felbiztatott kettőt hármat a bámuló legények közül, hogy próbálják őt megütni bottal. (Nem fog senkit visszaütni.) Nem sikerült a csikóst megvágni!
Ebből megint új productió támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint jutalmat kap az a legény, a ki botvivásban, akár egyedül, akár másod vagy harmadmagával a kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csődült össze ennek a megbámulására. S a kutyás ember legyőzetlen maradt. Ez is sok pénzt hajtott. Megbecsülik Bécsben a ki valamit tud! Csak ne szégyelje a magyar, ha pénzt adnak neki! De mikor úgy szégyenli!
A negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st. marxi versenytéren.
A magas udvari körökben is nagy előkészületek folytak erre az ünnepségre. A főurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik meg.
Ezúttal azonban valami rendkívüli dolog volt készülőben.
– Ejh mit? mondá Wammána báró a felvonulás parédéja fölött tanakodó hölgyeknek és uraknak. Eddig a népünnepeken tulajdonképen mi voltunk a főszereplők, a kik a népet mulattattuk. A mi fényes carrosseaink, livrées, fehér parókás kocsisaink, baleines hölgyeink feltornyozott frizuráikkal képezték a «höchste Hetzet». Hátha egyszer mi magunk vennők ki a részünket a «Gaudé»-ból? S mi mulatnánk a felséges nép rovására.
Ez a szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre.
Népjelmezbe öltözve látogatni meg a bécsi vásárt!
Micsoda «Jux!»
Lodoiszka herczegnő azonnal magáévá tette az indítványt. Ő vállalkozott az egész terv rendezésére. Ez egy hétre való mozgalmas életet idézett elő a magasabb sphærákban.
Meg kellett osztozni a szerepeken; ki minő jelmezre vállalkozik?
Az a kérdés, hogy kinek mi illik inkább az arczához, a termetéhez? Ez beható tanácskozás tárgya lehetett.
Mert ennek a kipuhatolása végett szükségképen meg kellett mindenkinek ismertetnie a maga istenadta arczát és alakját: a hölgyeknek felbontatni a divatos frizuráikat, a hajakból kifésültetni a fehérítő pudert, s aztán nemzeti jellegű hajfonatokká és tekercsekké idomíttatni, minden «Schminkét», hamis zománczot, szépségflastromot eltávolítani az arczokról, hogy megitélhető legyen, melyikhez fog illeni a tyroli, melyikhez a savoyard costume? (Akadt czigánylánynak való is.)
Azután a férfiakat osztályozták: ki legyen mazúr, ki oláh, ki talián?
Lodoiszka grófnő egy csodaszép népviseletet szemelt ki magának. Valamikor Nógrádvármegyében viselték azt a palóczmenyecskék. Dajkája volt palócz nő: annál ismerte meg ezt a gyönyörű öltözetet.
De hát ehhez a kisérő társnak is hasonló nemzetiségűnek kell lenni.
Ahhoz is van megfelelő costüme. Egy hajdú!46)
Az ám a nyalka viselet.
Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint Giorgionak!
Szivesen vállalkozott rá.
– Csakhogy annak, a ki a magyar ruhát felveszi, magyar szájának is kell ám lenni: mondá Lodoiszka herczegnő.
Giorgio nagyon bámult.
– Milyen az a magyar száj?
– A melyik ki tudja mondani a magyar szót.
– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?
– De a nép között van egy saját idiomájuk is, a melyen megértik egymást. És az nagyon nehéz. A hogy a régi hebræusok a «shiboleth» kimondásáról ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok is egy accentusról, egy betünek a lágyabb vagy keményebb kiejtéséről egyszerre megismerik, hogy ez tót, ez német, ez rácz s kicsúfolják érte. Hát például, mikor a magyar athletát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás, hogy a botviadal közepett ő folyvást csak védelemben tartja magát; de ha valaki a nézők közül felkiált rá: «magyar üsd!» akkor nem üti ugyan főbe az ellenfelét, de egyszerre úgy kiperdíti annak a kezéből a botot, hogy az kalimpálva repül a levegőbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani ezt a szót: «magyar üsd!»
A legelső felszólított marchese di San Carlo volt; az rögtön deprekált, hogy ő nem képes a nyelvét ennyire dressirozni.
A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak: ezt a szót «magyar» is nehéz kimondani: az egyik «mátyár»-nak ejté, a másik «modjor»-t mondott, a harmadik «madzsart» facsart ki belőle: az «üsd»-öt pedig a világért sem tudták eltalálni.
Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával, nyelvével.
– «Ma» – gömbölyűre nyitott szájjal, mély hangon, rövid, tompa, «a» hangzóval, azután «gyar», a nyelvet nem a felső, hanem alsó fogsorhoz nyomva. Így! Azután e szót «üsd», összehúzott szájjal, mély hangon, mintha fujnánk valamit, az «s» hangzó itt nem a rendes súgó hangot adja, a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy «zs»-hez közelítsen. És végül a «d» hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s ő szépen ki tudta mondani «magyar üsd!»
– De honnan szerzett ennyi ismeretet az orientalis nyelvek tudományából a herczegnő? kérdezé marchese di San Carlo nevetve.
– A grammatica vivából.47) Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt magyar urakkal. Egy szép délczeg dalia tanított meg erre leánykoromban. Azt hiszem szerelmes is voltam bele. Azt hiszem meg is sirattam, mikor halálhirét hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt tanultam tőle: azt még most is tudom.
Azzal kezébe vette a herczegnő a guitárját s lantpengetés mellett eléneklé szép csengő aczélhangon a «Repülj fecském» dalát teljes szövegével.
Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a tapsot. Azt hitte, hogy álmodik most. S a míg a végstrófa azt mondja: «Azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének», elhomályosítá a szemét egy könycsepp.
… A te bölcsődalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt, az ő tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodálatosabbját! A te anyád, a fejedelemnők legszerencsétlenebbike dalolta ezt, a mikor a te bölcsődet ringatta, a mikor még «Gyuriczámnak kedveskémnek» híttak!
Hogy jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: «hova lett a gyűrűd azzal a czímerrel?»
A vásárlátogatás a lóverseny napjának délutánjára volt határozva. Aznap délelőtt az egész illustris társaság Lodoiszka herczegnő palotájába volt hivatalos repostra.
Ez alkalommal csak az inasok és öltöztető frajok voltak divatos franczia öltözetbe bújtatva s az ellentét még jobban növelte a tréfa csipős voltát, a midőn a petit maitrenek kosztümözött lakáj jött jelenteni, hogy «Excellenz», «Durchlaucht», «Hoheit», «Herzogin», «Fürstin», «Prinzessin so und so» megérkezett s aztán belépett a terembe egy-egy parasztmenyecske, bokorugró szoknyában, rezgőkkel körültüzködött párta a fején, haja színes szalagok közé fonva, a másiknak aranycsipkés főkötője, selyemköténye, tarka viganója. Járta a pillangós czipő, a piros szattyáncsizma, a himzett harisnya. Hát még a pitykés pruszlikok, a kifűzött vállderekak, a puffos ujjú réklik, a paszomántos kamizólok és a himzett ingelők, a szerviánkák és a czamarkák. Milyen népismei kiállítás! Hát még az a barnaképű czigányleány! Drága szövet a karcsú termetén, de a czigánydivat szerint lompos, rendezetlen: félválláról az ingujja lecsúszva, borzas haja tiltul összecsavartan egy ezüst nyíllal a fejére feltűzve. Kisérője, a czigányvajda, ökölnyi ezüstgombokkal pompázó mentében, tenyérnyi ezüst nadrágszíj-csattal, széles mentekötővel (hanem a mente két könyöke, meg a nadrág két térde foltos). Ennek az egy alaknak van bajusza: valami orosz herczeg. A czigányleány pedig a siciliai princzessz.
Mégis csak legtakarosabb volt valamennyi között Lodoiszka herczegnő, mint nógrádi menyecske: csipkés viganójában, paszomántos ingvállában, dudoros patyolat ingujjaival; piros kláris volt a nyakán háromrét, a fején tarajos csipkefőkötő, a haja módosan befonva, széles tízágra vetélt varkocsokba két felől s elől a homlokán köröskörül a bodor hunczutkák, ki tudná, hogy mennyi?
A férfiak is mind parasztoknak, közkatonáknak öltözve. Wammána császárdragonyos, bivalybőr pánczélban, Giorgio kurucz hajdú, Giuseppe tiroli vadász.
Az egész társaság lelkesült kedvében volt, mikor ilyen alakban látta egymást. Mindenki olyan újnak tünt fel egymás előtt, s növelte a tréfát az az igyekezet, a melylyel mindenki bele akarta magát találni a pór szerepébe, s a viseletéhez méltó viselkedést kipraktikázni.
Aztán semmi mázolás az arczokon!
Giorgio úgy neki adta magát a bámulásnak, mint egy gyermek, a kit először vittek szinházba. A mint egyenként eléje kerültek e népies alakok: excellenz ez! durchlaucht amaz! Ki ismerne rájuk? E természetes parasztnőkben!
De ő épen rájuk ismert. Ő már látta egyszer az arczaikat ilyennek. S ha még csak az arczaikat látta volna!
Hisz ez itt «Éva»; amaz a «Farao leánya», és ime «Anais», a Potifárné; meg aztán «Delila», «Beth Sába» és «Zsuzsanna» köztük!… Ezek ők! Mind együtt!
Az arcza lángolt, a szive lázasan vert: mentül tovább nézte őket, ama paradicsomi varázskép annál élénkebben lobogott fel agyában.
Wammána észrevette tanítványa extatikus állapotját s a fülébe dörmögött.
– Mi lelt marchese? Egész veres az arczod.
– Minő tünemények! Minő tünemények! Hebegé Giorgio.
– Gondold, hogy l’hombret játszol most is!
Giuseppe is észrevette a fiatal ember zavarát. Ő már tapasztalt róka volt. A helyzet magaslatán állt. Nevetett rajta.
– A marchese most látja csak először, hogy milyen szépek ezek a mi hölgyeink!
– Most látom először? pattant fel Giorgio. Aztán a szájára csapta a tenyerét. Igaz. Most látom először.
– Nos, marchese! monda a mester, megfogva az ifjú karját, ne lábatlankodj itt az érkezők útjában, hanem eredj a házi asszonyhoz; annak vagy ma a választott társa. Ott a helyed a karszéke mögött. Mondj neki bókokat.
Giorgio szót fogadott: odament Lodoiszka herczegnőhöz, s azt mondta neki igen fulladozó hangon:
– Ah, herczegnő! Én ma meghalok!
Ennél nagyobb bókot csakugyan nem mondhatott neki.
Húsz esztendőn alul a fiatal embernél abban éri el forrpontját a szerelem, hogy meg akar halni. Alább nem adja.
A herczegnő nevetett rajta s a kezében tartott piros selyem kendővel arczul legyinté.
Giorgio aztán irigységtől felbőszülve nézte el, hogy az a másik ficzkó, a kinek az ábrázatja olyan arczátlanul hasonlít az ő képéhez, sorba minden hölgynek hogy udvarol, a füleikbe suttog; sőt végül azt a szemtelenséget is elköveti, hogy odajön Lodoiszka herczegnőhöz s féltérdét meghajtva előtte, banális bókokat mond neki.
Ez már egészen kihozta a sodrából Giorgiót.
Hogy mer az ő istennője előtt letérdepelni egy idegen férfi, mikor a térde mezítelen. (Ez tudniillik a tiroli jelmezzel együtt jár.)
Ott hagyta az úrnője karszékét s rohant Wammánához.
– Mester! rebegé indulatosan. Egy szót felelj. Tagja ez az ember a mi asphaleiánknak? ott volt ez is a Méte lakomáján? Látta ez is azt, a mit én láttam?
Wammána démoni mosolylyal nézett az ifjúra.
– Légy nyugodt felőle. Marchese di San Carlo még nem tagja a titkos társulatunknak. Még csak kandidálva van. Elébb a «szívpróbát» kell neki kiállni, tudtán kívül. Ha azon győzött, beléphet közénk.
– Ezt a napot nem fogja megérni az az ember.
– Tudtod nélkül nem történik az meg. Athletes vagy: szavad van a nagy sanhedrinben, hogy ki vétessék föl mathetesnek, s jogod van «veto»-t mondani.
Ez a felvilágosítás így-amúgy lecsillapítá a felháborodott kedélyt.
Giorgio ismét visszatért Lodoiszkához.
Ez annyival inkább idején volt, mivelhogy a komornyik (abban a miniszteri díszruhában) bejött jelenteni, hogy a «repost»48) fel van tálalva.
Ekkor aztán Giorgionak kellett Lodoiszka herczegnőt az étterembe átvezetni.
Itt ismét valami nagy izgalom várt reá.
Az a terített asztal szakasztott mása volt annak, a mit a Méte ünnepélyen végig ülének.
Ugyanolyan vaddisznó fejek, pástétomok, épen olyan serlegek, poharak, még egy egész pávasült is, teljes tollpompájában.
Giorgio még azt az infernális aromát is hozzá képzelte, a mit azon a másvilági lakomán érzett, keverve a balzsamok és ámbrák, penészszel és rohával.
Pedig ez csak idiosyncrasia volt. Egészen friss volt a lakoma. Nem volt ott más szag, mint a mit a narancsok és az orgonavirágok illottak.
Az ülés rendje is másforma lett. Az asztalfőt Lodoiszka herczegnő foglalta el, társszomszédságban a «czigány vajdával», a kit Taraszkoi herczeg név alatt ismertettek meg Giorgioval. Orosz főúr volt, félhivatalos diplomatai minőségben. Mint «czigányvajdát» természetesen őt illette meg az asztalfőnél a társelnöki hely. De Giorgio emlékében nagyon kisértett az a mély gordonka hang, a min a vajda beszélt. Várta, hogy mikor mondja «grandissimo!»
Giorgio az asztal szögletén ült, Lodoiszka herczegnő balján.
Átellenben vele Io Abulfeda princzessz, s annak a jobbján az ő gyülöletes hasonmása, a ki az egész asztaltársaságot folyvást tartotta beszéddel.
Annál jobban őrizte az ajkait Giorgio, hogy egy szót ki ne szalaszszanak. Nem is tudtak volna.
Magában mondogatta pedig: «ha ez a nagy kamasz oda át nekem testvérbátyám volna, én rögtön osztályújítási pert indítanék ellene, mert a mi beszédből két embernek kijár, az mind ő neki jutott, nekem nem adatott belőle semmi.»
A társaságnak ez a lakoma arra is szolgált, hogy kiki beletanuljon a szerepébe, nehogy a vásáros nép közé elegyedve, egymást gróf úrnak, marchesének szólítgassák. Lodoiszka neve lett Liszka, Giorgioé Gyuricza, Iobul csináltak Julit, Giuseppéből Sepplt, Wammánát Schatzinak szólíták, a Vajda megszólítása volt Dádé. Pertu volt egymással valamennyi. A megfelelő gesztusokra nézve utasítások adattak.
Az utasítások felett egy kis gyönge összekapás is volt Giuseppe és Wammána között. Mind a kettő nagyra volt vele, hogy sok országot-világot bejárt, sok nép szokásait eltanulta. Giuseppe erősen hivatkozott arra az előnyére, hogy ő a népeket első kútforrásból tanulmányozta: a korcsmában.
György természetesen a mesterének fogta pártját. Dejszen Wammána minden nemzet szokásait ismeri: ő járt Magyarországon is.
– Azért még sem tudja, hogyan kell egy magyar legénynek föllépni? felelt Giuseppe. Én láttam olyant is, mikor úgy lép, mintha tojásra hágna, s azután megnyomja a földet a lépésével, hogy szinte horpad alatta: csak úgy peng a sarkantyúja, a két vállát himbálva viszi előre, a mellét kifeszíti; mikor megáll, összeüti a bokáit, balkezét csipőjére felteszi, a jobb karját felemeli, hogy a széles ingujja könyökig rázódjék, s azzal a kalapját jobb szemére rántja félre, s nagyot üt a fokossal a mestergerendára. Így láttam én a magyar legényt egyszer.
– No hát azt én is mind tudom. Megtanított rá a Schatzi.
– A Schatzi úgy-e? Hát arra megtanított-e, hogy mikor a magyar legény legyeskedni akar a szép lány körül, mien kezdi? Egyet pödör a bajuszán. Ezt csináld meg.
A vendégsereg nevetett.
György egész veres lett a szégyenkedéstől. Csipegette, pödörgette volna ő is azt a pelyhecskét az ajka szegletében, de az még nem hagyta magát megfogni.
Aztán még Lodoiszka is bemártotta. Egy igaz magyar verset idézett, német fordítással kisérve, a mit hajdani vendégeitől tanult:
«Bajusz kell a magyarnak, hogyha csókot akarnak».
Gyuricza erre olyan gyermeteg könyörgő tekintetet lopott a szép menyecske felé, hogy annak eszébe jutott az a másik nóta: «Sikolt-rikolt a sarkantyú, Csókot kér a barna fattyú! Adjon neki ifjuasszony: Ne kivánja olyan nagyon».
Megszánta szegénykét.
– No megállj Gyuricza; ne félj semmit! Ha nincs neki! Csinálunk neked szép bajuszt.
– Miből?
A dévaj menyecske azokra a hunczutkákra mutatott a homlokán, meg azokra a göndör tincsekre a nyakán. Azokból csakugyan lehetne kölcsön adni s beválnának egy legényke számára kunkora bajusznak.
Felkelt az asztaltól s kisuhant a boudoirjába.
Néhány percz mulva visszajött; tenyerén hozva a két levágott göndör tincset.
Azokat aztán arab mézgával odaragasztotta Gyuricza felső ajkára. Olyan pompásan odaillett az a bajusz, mintha csak onnan nőtt volna ki.
Az egész társaság tapsolt és bravót kiáltott.
György pedig odavolt a gyönyörtől és a dicsőségtől.
Ha az egész hölgy az övé lett volna, nem örült volna oly felmagasztaltan, mint ennek az ajkához ragasztott hajcsipetnek.
Most már aztán tökéletes nyalka hajdu volt.
– No most mondd azt, hogy «lánczos lobogós teringette!» oktatá Lodoiszka.
Azt is megtette.
Azért is megtapsolták.
Csak Giuseppe mérgelődött. Ette az irigység.
– Micsoda szerencséje van a «Fuchs»-nak.49)
Ezért a megjegyzésért felpattant György; de Lodoiszka visszahúzta a székére.
– Maradsz veszteg! Szóért nem szabad megharagudni! Most mindnyájan parasztok vagyunk. Várj csak, majd mikor mink menyecskék perlekedünk össze s produkáljuk a Beiszkaczét!50) Kár, hogy nem jött el az én veszekedőtársam: a szép Mirasassi herczegnő. A hogy mi tudtunk két kofát a Kohlmarkton produkálni!
– Ah! Hát nem jött el a szép Cornelia herczegnő? szólt közbe Giuseppe.
– Kimentette magát, hogy migraineje van. Te is ismered őt Szeppl?
– Nagyon is ismerem. Az ám a migraineje a szép herczegnőnek, hogy «én» is itt vagyok. Mert csak én tudom, hogy mi módon lett a bájos Parente Cornéliából Mirasassi herczegnő?
– Ah, ez nagyon érdekes. Mirasassi herczegnő életének titka. Ezt meg kell hallanunk.
A többi hölgyek is felugráltak a székeikről s kisajátítva a férfiak ülőhelyeit, körül fogták Giuseppét, kérve, hogy mesélje el nekik azt a történetet.
József nem állhatott ellen ennyi kedves alak unszolásának; külömben is nagyon közlékeny természetű volt: szeretett anekdotázni, mulattatni, pletykázni. Hizelgett a hiuságának, hogy egy előkelő kalandot mondhat el, a melyben magát mutathatja be, mint nevezetes tényezőt.
Giorgio is felkelt a székéről, átengedve azt a tyroli sennerhölgynek, s félreállt, Wammána vállára támaszkodva s méltóságos megvetéssel tekintve fecsegő hasonmására.
Giuseppe pedig, eleven arczjátékkal és kézmozdulatokkal kisérve az előadását, elmondta a társaságnak az egész regényes történetet.51)
– Hát a mult évben, hogy Norimbergában megkaptam a consilium abeundit, átmentem Bolognába, széttekinteni.
– Ah! látta ön a félredült tornyokat? kérdezé a Sennerhölgy.
– Nekem, mondhatom, hogy minden torony félre volt dülve, mikor késő éjjel a Belle Sciencéből hazatértem.
– Az egy tudományos intézet? szólt bele Io.
– Nem. Az egy nevezetes korcsma, a hol hölgyek muzsikálnak. Annak a közelében fogadtam szállást: egy tisztességes özvegyasszonynál, a ki mellékesen még házasságszerzéssel is foglalkozott. Ámbár közel volt a szállásom, azokon a szűk utczákon mégis könnyen eltévedtem. Az is igaz, hogy a Lacrima Christi a legrosszabb compass; a házak pedig oly magasak, hogy alig látni meg köztük az eget. Egy éjjel, a mint hazafelé bandukolok, egy sötét házkapu mögül megszólít egy suttogó női hang.
«St! St! ön az Giuseppe?»
Hát én mindenesetre Giuseppe vagyok. Nem tagadhattam el.
«Én vagyok Giuseppe».
Azzal a megszólító hölgy kilép a kapu alól s a kezembe tesz egy jól bebugyolált csomagot s ilyen utasítást sugdos a fülembe.
– Vigye ezt Giuseppe a tudvalevő helyre. Azután siessen vissza: Cornélia várja.
Azzal a hölgy besuhan a kapun s bezárja maga után. Én ott maradok a csomaggal a kezemben az utczán. A mámor még nem ment ki a fejemből: nem voltam egészen tisztában vele, hogy én vagyok-e én? vagy valaki más vagyok, a kire egy Cornelia várakozik.
A mint a csomagot elkezdtem bontogatni, az egyszer csak megnyikkan a kezemben. Hát egy kis újszülött gyermek volt benne.
(– Áh! Ah! kiáltozának a hölgyek, megbotránkozva, s csak akkor vették észre, hogy nincsenek legyezőik, a melyekkel eltakarják az arczaikat. Hiszen parasztasszonyoknak mindent szabad meghallgatni. No hát mi lett belőle?)
– Az lett belőle, hogy én nem tudtam, hol van az az általam jól ismert hely, a hová a rámbizott kincset el kell vinnem, s annálfogva borosfejű logikával azt találtam ki, hogy legjobb, ha hazaviszem a szállásomra s átadom a gazdasszonyomnak, viselje gondját. Szerencsésen hazataláltam s fellármázva a signorát, átadtam neki az édes terhet, a mit magam sem tudtam, hogyan szereztem. A signora el volt ragadtatva, a mint a drága csipkéket megpillantotta, a melyekkel a kis ártatlan pólyái fel voltak diszítve. Ez valami princzesszenek a kicsikéje. Mindjárt szaladt dajkát keresni a számára.
Én pedig a további utasításhoz híven, siettem vissza ahhoz a házhoz, a hol ezt a kényes természetű megbizást kaptam. Mert hiszen Cornelia úgy kivánja. De ki ez a Cornelia?
Alig kanyarodtam be abba a szűk utczába, a mint egyszerre segélykiáltozás s összevert kardok pengése üti meg a fülemet s azt látom, hogy a kötélen lógó lámpától megvilágítva, három férfiú viaskodik egy negyedikkel, a ki a kapu oszlopának vetve a hátát, kétségbeesetten védelmezi magát.
Én nem sokat tanakodtam: a hol egy embert támadnak meg hárman, ott becsületes lovag mindig a megtámadottnak fogja pártját. Kardot rántottam s odarohantam a vívók közé s akkor aztán négy kard helyett öt csattogott össze. Mind az öten ledobáltuk a kalapjainkat a földre, így viaskodtunk. Ketten voltunk három ellen. Az olaszok kiabáltak mind a négyen: ezek különben a legbékésebb conversatiót is kiabálva folytatják. A nagy lármára, kardcsörtetésre előrohant az őrjárat: a sbirrek nyomultak elő nagy loholva a piazza felől, alabárdjaikkal és lámpásaikkal. Erre aztán az egész verekedő kompánia abba hagyta a dulakodást: kiki felkapott egy kalapot a földről, a melyiket legközelebb talált s futott az utczán fölfelé, a sbirrekkel ellenkező irányban; az én védenczem hirtelen becsapott egy sikátorba, míg az ellenfelei az utczakanyarulatban eltűntek: a sbirrek azokat üldözték tovább. Magam is belódultam egy szűk oldalutczába s csak ott vettem észre, hogy a fejemre csapott kalap, mely utolsónak maradt, nem az enyém, mert ezen egy boglár van, egy madonnakép a Jézuskával; villogó gyémántok közé körítve; azután azt is észrevettem, hogy a balvállamon meg vagyok sebesítve. A viaskodástól egészen kiment a mámor a fejemből. Itt van ni! Gondolám magamban. Most egy húj alatt kaptam egy bambinot, egy barettet, meg egy piagát, a melyikhez mind nincs semmi közöm.
Ha még csak ezt kaptam volna!
De hogy teljes legyen a szerencsém, a mint a sötét sikátorban tovább hatolok, szembejön rám egy fekete palástba burkolt hölgy alak.
– A Boldogságos Szűz nevére, uram! védelmezzen meg! szólít meg, rémült lihegéssel.
A finom csipkefátyolával előkelő hölgynek kellett őt tartanom.
– Ne féljen signora! Ki meri önt fenyegetni?
– Nem! Nem engem! Hanem azt ott! Meg akarják ölni a vőlegényemet.
– Ah! Az ott önnek a vőlegénye? Legyen megnyugodva. Védelmére keltem: nem történt semmi baja. Úgy gondolom, mert igen jól tudott futni, mikor a sbirrek megjelentek s szétkergették a viaskodókat.
E közben egy szögleten levő lámpáshoz értünk: ott a hölgynek szemébe tünt a fejemen lévő kalap, azzal a gyémántos boglárral.
– Ah uram, ez az ő kalapja.
– Az ön vőlegényeé? Elcseréltük a viadal utáni sietségben. Majd holnap visszacseréljük. Szabad vőlegénye nevét megtudnom?
– Mirasassi Alfonzo herczeg.
– Odavezessem önt hozzá?
– Nem! Az Istenért! oda nem mehetek.
– Hát talán a saját családja palotájába?
– Ott engem megölnek! Hisz a bátyám volt az, a ki a herczeget harmadmagával megtámadta.
– Akkor legjobb lesz, ha signorina elfogadja a karomat, s az én szállásomon várja be a reggelt, a míg Alfonzot feltalálom. Lovag vagyok. Nevem marchese di San Carlo.
A hölgy ráállt ajánlatomra, s karomba csimpajkozva, folytonos zokogás között eljött velem a szállásomig.
Én lovagias kimélettel respectáltam a hölgy helyzetét, s nem csak az arczát takaró fátyolához nem nyúltam; hanem még a neve után sem kérdezősködtem. Felvittem őt magamhoz a szállásomra.
A gazdasszonyom ez idő alatt már kerített dajkát az én kis lelenczem számára: az ott ült a karszékben s a kicsikét ápolta.
Hát a mint ezt meglátta az én stranieram, egyszerre ledobta a fátyolát és a palástját s odarohant a csecsemőhöz, örömteljes sikoltozással, s leborulva eléje, csókjaival halmozta azt el: fojtott hangon rebegve: «gyermekem! kedves gyermekem», s nem törődött vele, hogy hallja-e, látja-e azt valaki.