A népzaj legjobb takarója a titkolódzásnak.
A Méte-ünnepélyhez ezúttal az a szemfényvesztés sem kellett, hogy az asphaleia tagjai elébb végig nézzék a páholyaikból a Hanswurst-komédiát. Azokat a páholyokat elfoglalták már mindenféle becsületes hentesek és kefekötők a feleségeikkel együtt, a vacsorájukat is odavitették maguk után. Azok meg nem fognak onnan mozdulni, a míg a Bummerin rá nem kondítja az éjfélt. Akkor aztán egyszerre vége szakad a népünnepélynek, utczai, kocsmai, szinházi mulatozásnak. A Scharwache tisztára portyázza az utczákat, a ki azontúl dalol és kiabál, azt becsukják.
Az asphaleia szövetségesei a nappali álarczukban mehettek fel a Bafomet-templomba. Korax nem volt, a ki utánuk bezárja az örök lakatot, maguk zárták el az ajtót belülről.
A csikóst is magukkal vitték.
Azzal sem csináltak semmi hókuszpókuszt, nem esették át a tűzkeresztségen, nem mondattak vele rettenetes esküt a Jaldabahothra, a Métére, meg a Bafometre.
A barbután sisakokat sem tették fel a fejükre, hogy ismeretlenek maradjanak a jövevény előtt.
Meg voltak felőle nyugodva.
Ez az ember nem fogja őket elárulhatni
És semmit azokból a titkokból ki nem fog beszélni, a miket ez éjszaka megismertet vele.
Úgy intézkedtek felőle…
Pelargus volt a Rákóczy hadjárat legifjabb és legbátrabb csapatvezére. Őt használta fel a fejedelem a legvakmerőbb hadi kalandokra, a melyeket a többi vezérek lehetetlenséggel határosoknak tartottak. Még a háború alatt megkisérté a fejedelemfiak elszöktetését Bécsből. S azóta is folyvást körülöttük lappangott mindenféle álruhában. Rendkivüli testi ereje és ügyessége mellett szellemileg is rá volt teremtve a forradalmi kalandor hivatására. Beszélt minden európai nyelven, törökül is, czigányul is. A tolvaj jargont is ismerte. Bejárta Európa fővárosait s azoknak a koldusaival épen olyan jó ismeretsége volt, mint a puszták betyárjaival. Néha azokkal tartott, máskor a vándor komédiásokkal. És minden alakoskodásának az volt a czélja, hogy a fejedelemfiak valamelyikét kihozhassa. A menekültek a lengyel határon arra vártak. Forrongott az egész ország, mindenki elégedetlen volt, csak egy ifju vezér kellett, a kinek nagy neve és nagy szive van.
József nem volt arra való. – Ez már képtelenné volt téve. Gyermekkorában jóllakott már az élet minden gyönyöreivel. Mellbeteg volt a korhely életmódtól s ez a lelkét is eltompítá.
Csak Györgyre lehetett még számítani az emigransoknak.
Végre eljutott Pelargus a czéljához. Találkozott Györgygyel. Bizonyosra játszott. Olyan nevezetességet, mint a vad ménes, meg kellett ennek az ifjunak látni, a kinek a lovakban telt legnagyobb öröme.
De az első találkozásnál nem vihette keresztül a merényletét Pelargus. Azok a fegyveres urak, a kik Györgyöt kisérték, nem akadályozták volna őt a fejedelemfi elragadásában, de igenis az asszonyi szép szemek.
Ezt is ragadta már magával ugyanaz a forgatag, a melynek örvényébe a bátyja alámerült. A sybariták szövetsége erősebb börtön volt ránézve, mint az, a melyben az utolsó Zrinyi elsorvadt.
Pelargus tudta azt jól, hogy minő hely az, a hová most őt meghivták. Azt is tudta, hogy mi sorsot szántak ő neki.
Hogy egy idegen, a ki az asphaleia szövetség saturnaliáinak közvetlen tanúja volt, többé onnan a világba vissza nem tér, az világos volt előtte. És mégis odament velük s mint minden eddigi kalandjainál, előre kifőzött terv volt az agyában. És az nagyon egyszerű volt.
Megkezdődött a belzázári lakoma a Bafomet-templomban.
Ezúttal a fekete függöny sem rekeszté azt el, az orgona és a karzat látható volt. A denevérek repkedtek a viaszfáklyák körül.
Minden férfi mellett ült egy hölgy s azokat a bibliai neveiken hívták. Volt Héva, Dina, Delila, Judit, Abigail, Eszter, Szulamit, Thamar, Szalómé, Herodiás, Anaisz, Koleikháb, Zsuzsanna. A férfiak voltak Holofernes, Herodes, Iskariot, Sámson, Dávid, Ahasvér, Amnon.
Abrekh mellett ült egyfelől Zsuzsanna, másfelől Koleikháb (Potifárné).
A lakomának most is zajtalanul kellett éjfélig maradni. Odalenn még a szinház tele volt közönséggel.
De addig is találtak ki valami paradicsomi mulatságot.
A nagymester (czigány vajda) volt Dávid király.
– Mesdames les diablesses, kezdé Dávid – a pezsgőszekt után. Ne szenteskedjetek. Minden okos ember tudja, hogy a mit a bibliában irnak rólatok, az mind csak a köznép elámítására való tréfa. Tegyétek le az álarczokat, a fátyolt, s mondjátok el igazán, hogy történt? Lássunk benneteket lelkileg meztelenen.
Megkezdte a sort Héva.
Elmondta, hogy volt, mint volt, azzal a kigyóval, meg az almafával? Szegény Ádám, sehogy sem akart beleharapni, de Héva letört egy hajlós ágat az almafáról s jól végig verte a hátát az urának, erre aztán engedelmeskedett a jámbor. Biz azt papucs alatt tartotta Héva asszony azontúl is. S mikor a paradicsomból kikoptak, egyre hajszolta, hogy lásson dolog után, keressen élelmet a gyerekeknek. S míg az ura az erdőn járt, az alatt Héva látogatásokat fogadott el. Voltak bukott angyalok, Sátánnak a kadét öcscsei. Azok igen vidám mulattatók. Azonban Ádám sem maradt adós. Ő meg az alatt, a míg a hivatalba kellett volna járnia, beült szép Lilith asszonyság barlangjába. Tudniillik, hogy a sátán a saját oldalbordájából alkotott egy másik hölgyet. Ebbe meg Ádám lett szerelmes. S így élt az első emberpár példás boldog házias életet – egyik erre, másik arra, százharmincz esztendőkig – a mikor a közös jó barát, Gábriel angyal, megsokalva ezt a botrányt, ismét visszavezeté Ádámot Hévához s összebékíté a házastársakat. Mind a kettő fátyolt borított a multakra s éltek azontúl jámborul és kegyesen s lamentáltak együtt a világ romlottsága fölött. – Így van ez az arab tudósok irataiban megörökítve.
– Mintha csak az idén történt volna, jegyzé meg rá Dávid.
De még jobban hasonlított Eszter története Ahasvérrel a modern chronique d’œuil de bœufhöz, a hogy maga Eszter királyné előadá. Milyen ravaszul fonta be a szép zsidó leány a pogány királyt, hogy választotta el a régi asszonyától s hogy buktatta meg a mindenható miniszterét. A francziák darabot is irtak róla s mindjárt chansonettet a darabra:
A társaság cordialiter kaczagott e gúnyversre, mely a franczia eredetiben lett felolvasva. – Giorgio elég naiv volt megkérdezni Eszter személyesítőjétől, hogy miért nevezi a vers Maintenon asszonyt királyvérnek? Megmagyarázták aztán neki, hogy Scarron poétának szép felesége unokája D’Aubigné Agrippa marquisnak, a ki abban a hírben állt, hogy Bourbon Antalnak, IV. Henrik király apjának volt a fia – balkézre.
Következett Abigail. No ettől a szép hölgytől csinos dolgokat hallott a fejére olvastatni Dávid király, az a bizonyos látogatás a Faróni pusztában. Hát hiszen Nábál felesége igen tisztességes czéllal jött ki Dávidhoz, hogy kiengesztelje Dávid haragját a férje iránt. Ki is engesztelte szépen. S e kibékülés után tizednapra a jámbor Nábál megtért az Ábrahám kebelébe. Nagyon megtalálta valaki fűszerezni a borát. Hogy Dávid egészen ártatlan ebben a dologban, annak legjobb bizonyítéka az, hogy harmadnapra feleségül vette a gyászoló özvegyet.
– No no! Talán nem is így volt egészen! szabadkozék Dávid.
– Csak te ne mosd a kezedet! kiálta fel Beth Sába. Hát én velem hogyan bántál? Hogy ölted meg a szegény Uriásomat?
– A mi igaz, az igaz. De százötven misét szolgáltattam a lelkéért. Egyébiránt minden esetben ti vagytok a bűnösök, asszonyok; miért vagytok olyan szépek. A mit én vétettem, azt én százötven zsoltárban leénekeltem. De a ti zsoltáraitok, a szent Dávidné zsoltárai után megnépesült a pokol országa.
Mindenki nevetett a szókimondó Dávidnékon és a mentegetőző Dávidon. Csak az a csikós ott az asztal alsó végén maradt mogorva arczú.
Talán nem értette, mit beszélnek francziául? Ez volt a társalgás nyelve.
Jól értette azt Pelargus. Volt többször követségben is a versaillesi udvarnál.
De a harag forrt a szivében, mikor ily csúfolkodást hallott a bibliai történet fölött. A protestánsoknál a biblia szent könyv. S a zsoltár a mindennapi vigasztalás.
– Ejh! Beszéljünk másról, mondá Dávid. Beszélj, Judit! Hogy bántál el azzal a perzsa generálissal? Nem hiszem én, hogy az olyan imádkozva történt volna, a hogy a te könyved írja. Három napot, három éjt eltölteni a perzsa generális sátorában a legszebb özvegyasszonynak! És aztán visszatérni Bethuliába a levágott fejjel s elhitetni az atyafiakkal, hogy özvegyasszony maradtál! Ez megjárta a bethuliaiaknál, de én Tamás vagyok benne, hogy egy perzsa ingyen adja oda a fejét.
Judit személyesítője aztán elmondá, hogy Holofernes gyönyörű férfialak volt, szénfekete haja és szakálla gyöngyökkel átfűzve. Bizony megcsókolta ezt a szép arczot Bethulia hölgye azelőtt is, azután is, hogy a levágott feje a kezében maradt. Egyik kezével az üstökét tartá, másikkal a szakállát. A szemeit úgy kellett egyenkint lecsókolni, hogy álomra hunyjanak.
A regélő szépség orosz nő volt.
György azt vette észre, hogy a mesemondás alatt a szép Juditnak könny gyűlik a szemébe s a hangja reszket.
Odasúgott a jobboldali szomszédnőjének:
– Igaz történetet beszél ez a dáma?
– Csitt! Bolond! Ne kérdezz ilyeneket, mert megfojtanak! Hisz azt a magad csepp eszétül is kitalálhatod, hogy a mit most bibliai legendákul hallasz, az mind az elmesélők életéből van véve.
– Eh! Ez szomorú história! sóhajta fel a vajda. A Streliczekre emlékeztet! Hol az a bor? Éljenek a kik élni tudnak! Bolond, a ki meghal. Vidámabb történetet halljunk. – Nos, szép hugomasszony, Koleikháb! Hát hogy volt az a tète a tète a szép zsidófiuval, a Józseffel? Igazán ott hagyta a köpönyegét s maga elmenekült?
A felszólított hölgy mérgesen ütötte a kését az asztalba.
– Ez igazán infámia, a mit Mózes elkövetett egy asszonysággal szemben. A legnagyobb indiscretio. Sub titulo ó testamentom, feltárni egy úrhölgynek a boudoirtitkait. S bár mondaná el az egészet úgy, a hogy van. – De elhallgatá a javát. Csak azért, hogy a kedvencz Józsefkéjét úgy dicsérhesse fel, mint egy jámbor, istenfélő ifjút. Hát az a fatális eset az elszakított köpönyeggel csakugyan megesett. De az én rabszolgám nem azért futott el, mivel erényes volt, hanem azért, mert szerelmes volt a szép szomszédnőbe.
Minden szem egyszerre György felé fordult.
– Ah! Igaz volna ez? hangzott több oldalról a gúnyos csodálkozás szava. Abrekh! Így van a dolog?
Abrekh egész zavarba jött és elpirult arczczal tekintett Zsuzsannára, a ki viszont hallgatag diadalérzettel süté le szemeit.
– Nézzétek! szólt nevetve Koleikháb, hogy elvörösödik még most is! De halljátok tovább. Én nagy lármát csaptam s ráfogtam a makacs rabszolgára, hogy merényletet követett el a női erényem ellen. Erre az öreg is előjött s kérdezte, hogy mi baj? Én elmondtam neki nagy sírás között a mesét s bizonyítottam a köpönyeggel, az el volt szakadva. Az öreg méregbe jött és fenyegetőzött. De ekkor nagy bajomra odaszaladt a kis fiunk, a ki ott leskelődött a boudoirban s az inasnak fogta pártját. – «Ne hidd papa, a mit a mama beszél. Nem a Jóska akarta a mama képét megharapni! Látod, hogy hátul van a köpönyege elszakítva, a hogy húzták!» – A kis locskának a szavára Putifár úr kiengesztelődött. Visszaadta a Józsefnek a köpönyegét s megdicsérte, hogy jó fiú. Nekem pedig azt mondta, hogy nem kell mindjárt mindenért a biróhoz menni. S ezzel a dolog abban maradt. Dehogy vetették ezért tömlöczbe a Józsefet. Látszik, hogy Mózes nem ismeri az egyiptomi szokásokat. Hanem ez esetből nagy pletyka lett a városban, egész Memphis arról beszélt s sok papyruslevelet tele írtak vele. Én aztán egy délután meghívtam magamhoz ozsonnára a memphisi asszonyságokat, a kik legtöbbet gúnyolódtak velem, s mikor épen hámozták a narancsot, akkor behivattam a Józsefet az étterembe. Hát erre valamennyi hölgy úgy elbámult az én Józsefem szépségén, hogy mindannyi belevágott a késsel a kezébe. Nos, hát ki nem vágott a hölgyek közül a kezébe?
E szóval Koleikháb pajkos nevetéssel csípett bele Abrekh piros orczájába.
– Nos. Hát nem a legszebb fiu a világon az én Józsefem?
S oda fordította eléje az arczát, a szemébe nevetve dévajul.
– Koleikháb asszony! Ez ellen tiltakozom! szólalt meg Zsuzsanna. Ez az én Abrekhem.
S maga felé fordította György fejét, erővel.
– No hát nem az én Abrekhem vagy?
Igy versengtek az egyptomi hölgyek a fiatal rabszolga fölött.
– De hát minek neked az Abrekh? felelt Koleikháb, gömbölyű barna karját az ifju nyaka körül fűzve. Hiszen te Zsuzsanna vagy.
– Igen is, az vagyok.
– Az erényes Zsuzsanna! A kit csak látni szabad, de hozzá nyúlni nem. Van neked férjed. Joakimod, a ki nagykövet Ninivében. Te rólad meg van írva Zsuzsanna könyvében, hogy te vagy az erény mintaképe. Dániel próféta mondta ki rólad itéletalakban.
– Talán nem is úgy volt, a hogy ott le van irva.
– Nem hát.
A vajda igazságot tett a két perlekedő asszony között, a kik kölcsönösen óvták a tenyereikkel Abrekh arczát, nehogy a másik megcsókolhassa.
– Ördögöcskéim! Tartsunk rendet. Most mindjárt azt mondom, a mit bölcs Salamon, hogy ha két asszony vitat egy fiút, akkor azt kétfelé kell vágni.
– Bölcsebbet mondok én! feleselt Koleikháb. Én rólam azt írják, hogy engem megvetett az ifjú, a kit szerettem! de Zsuzsannáról meg azt jegyezték fel, hogy ő volt ártatlan az ifju szerelmétől, a kivel vádolták. Vallja be Zsuzsanna az igazat, akkor én lemondok és átengedem neki Abrekht.
– No hát bevallom, mondá Zsuzsanna, neki hevült arczczal.
– Ezt hallgassuk! kiáltozák az asztaltársak. Ez derék lesz! Meghazudtolja maga az erényes Zsuzsanna Dániel prófétát!
A szép hölgy oda nézett Györgyre azokkal a zöld tüzű sötét szemeivel s megszorítá a kezét titokban s aztán rákezdte, könnyelműen odadülve az asztalra.
– Hiszen ha elolvastátok az apocryph könyvet Zsuzsannáról, magatoktól is rájöhettetek a valóságra. Joakimnak van egy kertje Babylonban, a hol a fogságra vitt zsidók gyűléseiket tartják. Mindenki odamehet. S mikor eltávoznak, senki sem számlálja meg, hogy mind kijöttek-e a kertből. A sűrű bokrok között akárki ott maradhat elrejtőzve. A kert közepén van egy vízmedencze. A férfiak eltávozta után oda jön a ház asszonya, Zsuzsanna; nagyon okosan teszi, hogy két szolgálóval kisérteti magát. Védik és vigyáznak reá. Ott azonban eszébe jut, hogy a házban feledte a szappant. Azzal visszaküldi mind a két szolgálót, hogy hozzák el a szappant. Miért küldte el mind a két cselédet? Nem hozhatta volna el egyik is a szappant, s a másik ott maradt volna! Miért parancsolta nekik, hogy zárják be a kertajtót? Miért nem várta meg, míg visszatérnek a szappannal a szolgálók? Miért nem jöttek többet vissza a szolgálók? Azért, mert ott volt Abrekh! S a két leskelődő vén biró igazat mondott. Meglesték a szerelmi találkozót. Meg is fogták ők Abrekhet, de az erős legény volt: leöklözte mind a kettőt s maga szépen elmenekült. A birák bevádolták s elitélték Zsuzsannát. Ámde közbejött Dániel. Dániel az assyriai király kedvencze, Abrekhnek hű czimborája. Ez megapellálja a birák itéletét saját magához. Azt kérdi a két véntől, milyen fa volt az, a melynek árnyékában e találkozáson Zsuzsannát meglepték? Egyik azt mondja, hársfa volt, a másik, hogy cserfa volt. Ezért az ellentmondásért elitéli Dániel a két öreg assessort s ártatlanná teszi Zsuzsannát! Hát nézték is azok akkor a fákon a leveleket! Miért nem kérdezte Dániel azt a biráktól, hogy milyen volt az a fiatal ember, a kivel Zsuzsanna találkozott? azt majd egyformán írták volna le. De ettől bölcsen tartózkodott, s a falevelek miatt a vádlókat verette agyon! Nekem pedig meghagyta az erényes hirnevet és az Abrekhemet.
– Éljenek a Dániel próféták! ujjongott az egész társaság.
A Szent István torony öreg harangja zúgta az éjfélt.
A csikós két könyökére támasztva az állát, hallgatott és bámult, mint egy orvos a gyanuba vett beteget, a ki a baját titkolja, olyan fürkésző figyelemmel nézte Györgyöt.
Milyen zavarban van a fiú, midőn így vetélkednek érte a szép tündérnők! A fiatal szív még fél az örömtől. Nem akar hinni a boldogságban, nem ismeri az erejét. Fél, hogy a pillangószárnyait elégeti abban a lángörvényben. És mégis vágyik utána. Úgy látja közelíteni maga felé az asszony szerelmét, mint a szél-arát, mint a forgatagot, mely magával akarja sodorni s felemeli az égbe. Nem akarja elhinni, hogy a paradicsom kapuja meg van nyitva előtte, tele ismeretlen üdvösséggel, megölő gyönyörrel. Szégyenkedik. Gyermeknek érzi magát…
Hiszen még az is volt. Félig angyal. Szárnyai vannak.
Pelargus öklében behorpadt az ezüst pohár, a mint elnézte, hogy tépik ki ezeket az angyalszárnyakat belőle, s tanítják idejekorán embernek lenni!
A hierodulok apró poharakat hoztak, s azokat megtölték fonott üvegekből azzal a bűverejű római liqueurrel, a mit a bacchanál végén szoktak inni.
Zsuzsanna leszürcsölte Abrekh színig töltött poharáról a színét, piros nyelvével megnyalva utána a száját, mint egy szép panthera s így nyújtá azt Abrekhnek. Saját kezével tölté a szájába.
Koleikháb is megkinálta a maga poharából, melyet elébb maga megizlelt, de Zsuzsanna nem engedte azt Abrekhnek elfogadni; betakarta a tenyerével a száját.
Ezen aztán Koleikháb felfortyant.
– No hát madame Zsuzsanna, ha ön így exegetálja az apocryph-könyvet, akkor ön az egész hetairiát csúfúl rászedte eddig. Ön ez ideig a hypocrisisben62) azt a Zsuzsánnát játszotta a hetairia63) előtt, a kit az apocryph leír: a Dániel ártatlan védenczét, a Joakim hűséges hitvesét. Emlékezünk a legutóbbi theatrumra, mikor az Abrekh innen a nézőtérről poharakkal hajigálta meg a két incselkedő birót. Most már értjük a synaphæiat.64) Csakhogy Abrekhnek akkor nem itt a nézőtéren, hanem odafenn a szinpadon van a helye: Zsuzsanna karjai között.
– Úgy van! úgy van! Kiáltozának mindannyian a convivák. Végül az archon (a vajda) kimondá az egyhangú itéletet.
– Miután Zsuzsanna maga beismerte és felfedezte a mysterionát, tartozik azt symbolicussá tenni.
(Az asphaleia saját jargonjában keverve volt a sok görög műszó, a latinnal és héberrel. Az ujoncz, az idegen nem értette azt meg. A csikós fülelhetett rá! Ámde a régi kuruczok a debreczeni collegiumot nem hiába járták: ott megtanultak görögül, zsidóul. Pelargus mindent megértett.)
– Mit szólsz Abrekh? kérdezé Zsuzsanna, szemeinek egész bűvsugárzatával tekintve annak a szemeibe.
Az ifju már nem volt ezen a világon: ott járt valahol a hetedik égben. A szót nem hallotta, a szemeket nem látta már, csak a tüzét érezte mind a kettőnek.
De megzavarta ez elyseumi jelenetet egy goromba hang.
A csikós felugrott a székéről s az öklével az asztalra vágva, közbe dörgött goromba borizű hangon, a milyenen ittas emberek hőrögetnek.
– No de már urak, asszonyságok! Köszönöm a vacsorát! Engem ide nem azért hívtak, hogy én itt nézzem, hogy csókolódik más, hanem, hogy én kapjam meg a szép asszony csókját. Én a jussomat nem hagyom.
Delila belekapaszkodott a karjába s el akarta csitítani.
– Majd azután, Sámson!
– Deh! Eb ura a fakó! Ha én Sámson vagyok, előttem a Herko Páter sem őgyeleg. Ha én egyszer bort iszom, akkor az a szóm, hogy «ki a legény a csárdában!» Én a szép asszony csókját nem hagyom holnapra. Én nem nyalom a mézet üvegen keresztül.
Erre többen is kezdték neki magyarázni:
– Ezt elébb meg kell szolgálni! Elébb a fogadást kell megnyerni. A viadalban a győztesé a szép asszony csókja.
– No hát jöjjön az a filiszteus, a ki meg akar szúrni karddal, ha én a botomat a markomba fogtam! Lássuk, hogy ki a legény a gáton.
Wammana szólalt fel.
– Nagyon jól van! Legyen egy scénában egyesítve mind a két dráma. Egyszerre a szinpadon Sámson és Delila, meg a filisztinek, és Zsuzsanna Abrekhel.
– Bravó! Chaire! kiáltá az asztaltársaság. Zsuzsanna tapsolt. Koleikháb pedig irigyen és fogait összecsikorgatva, rikácsolt közbe: «dæmoni gondolat! az aphrodisis és hæmothypos65) egyesítve! A Messalinák, a Poppæák, a Zoémiások nem találtak ki ilyen orgiát.»
Csak azt sajnálja, hogy nem ő a mima ebben a pokolparadicsomi drámában.
– Menjetek fel a színpadra! parancsolt a vajda.
Erre felálltak az asztal mellől a pantomimia szereplői. A hölgyek vezették a férfiakat: ők ismerték a járást a Bafomet-templom titkos folyosóin. Elől ment Zsuzsanna Abrekhel, utánuk Delila Sámsonnal.
Egy szűk márvány csigalépcső vezetett fel a folyosótól az orgonához.
A színpad a karzat mellvédjéig volt felemelve, a két szélső oszlop köze öltöző-kabinokat rejtett. A háttérben volt az orgona, fényes sípjaival, aranyozott arabeszkjeivel és macskafejű szárnyas angyalkákkal.
A jobb oldalán a színpadnak volt Delila pompás keleti sátora tigrislábú kerevetével, tigrisirhával letakarva, czifra füstölő árasztott kábító ámbra-illatot. A bal oldalon volt a hagyományos hársfa és cserfa (ott volt mind a kettő), közöttük a márványmedencze, mely fölé egy faragott nympha tartott két felemelt kezében titoktartó fátyolt.
A két hölgy betuszkolta Györgyöt az öltözőbe, a hol az Abrekh jelmeze el volt számára készítve. A csikóssal egy perczig sem hagyták egyedül találkozni. Visszatérett Delila utasítást adott Sámsonnak, hogy hol találja costumejét: az orgona mögött s azzal elfutott az öltözőbe.
Pelargus, az orgona mögé lépve, körültekintett. A hogy előre tudta: az orgona mögött volt az a nagy gömbölyű ablak, mely a Bafomet-templom hátulján a bástyára szolgál.
Ezt az ablakot felnyitá s kinézett rajta. Onnan a bástyáig öt ölnyi lehet a mélység.
Azt épen végig éri a pányva. Ott van átkötve a derekán; ez a csikós-jelmez kiegészítő része. Annak az egyik végét megkötötte az ablak keresztfájához.
Ezalatt az asztalnál maradt társaság dalra kezdett. Pajkos franczia madrigál volt. Dicsőítése a női hűtlenségnek. A refrainek után felsivított a női kaczagás hangja, keverve a férfihang hahotájával.
Egyszerre csak a torkába szakadt mindenkinek a nevetés. A gyertyák, fáklyák egy percz alatt elsötétültek, minden láng lefelé lobogott. Sötét lett.
Néhány hölgy keresztet vetett magára, s itt-ott egy «Jézus Mária» hangzott el.
Csak a nagymester nem ijedezett.
– Hahaha! Ne rémüljetek meg! Nem a Malach Hamovesh angyal jelent meg. Valaki kinyitotta a hátulsó ablakot.
Percz mulva ismét világos lett, a gyertyák vígan lobogtak. Az ablak ismét be volt téve.
A világossággal aztán a dévaj kedv is visszatért s tovább énekelték a madrigalt.
– No most csend! Ott jön Delila.
A legelső alak volt a kanaháni hölgy, a ki a karzaton megjelent. Korhű jelmez volt rajta, a minőt a palæstinai nők viselnek. Földön huzott hosszú kantus, sárga és vörös csíkos gyapjuszövetből, melybe arany és ezüst madarak voltak hímezve, azt egy tarka öv szorította át a derekán, s egy másik öv lazán volt keresztül vetve a tomporain, patyolat ingujj omlott alá a válláról, tíz sor kláris, s ugyanannyi ezüst pénzfűzér takarta a keblét, a feje fehér turbánalakú tekercscsel volt körülcsavarva. S ugyanannak a könnyű egyptomi szövetnek a végei át voltak kötve az álla alatt s körülcsavarva a nyakán; az egész nőből nem látszott ki más a sok gunya közül, mint az a keleti barna arcz, nagy fekete szemeivel, vérpiros ajkaival. Aztán meg egy, a turbántekercs alul árulóan kihagyott fekete hajfonadék, mely térdig kigyózik alá.
A csábító Delila teljes fegyverzetében.
De talán épen az a csábító benne: megtalálni e sok titokőrző gunya között a tündért? A kanaháni hölgyek kantusa nem volt varrva, csak szalagokkal összekötve.
Kezében egy hárfa-alakú háromszögletű lant volt: annak a húrjait elkezdé pengetni, lanyhán végig dűlve a kereveten s teljes fuvolacsengésű hangon egy dalt énekelt hozzá, mely valóban a világ nyelvét képviselte, olyan érthető, mint a csalogány dala: valami assyr szerelmes románczot. (Delila szerepét Io Abulfeda herczegnő játszotta: ott a hol ő felnőtt, még ismerték a mór és kanaáni dalokat.) Ilyen szerelmes dalt csak a madaraktól lehet eltanulni.
A dalra előjön Sámson. Igen egyszerű jelmezt visel. Fehér gyapjú zubbonyt, vörös szegélylyel, melynek a szélein körül aggatott arany és ezüst pléhdarabok csüggnek, csillag, félhold és háromszög alakban, lábain fatalpú bocskorok, vállán oroszlánbőr keresztűl vetve, mely sörényes fejével a mellét takarja, izmos karjai és vállai mezetlenek, haja úgy van, a hogy volt: szirony közé fűzve. Sámson és hortobágyi csikós egyforma hajfonást viseltek. Minden fegyverzete az egyetlen ólmos bot.
Delila odacsalogatja őt maga mellé a kerevetre. Kezdődik az érdekes jelenet, a hol Sámson és Delila egymás titkait fürkészik. Mindegyik nagy árt szab a maga titkáért.
Delila leereszti a sátor függönyét: árnyékban maradnak.
Ekkor a tulsó oldalán a karzatnak előjön Zsuzsanna.
A mint megjelenik, nem lehet mást látni, csak őt.
Tündéralakját leplezi egy fátyolköntös, abból a «daccamuszlin»-ból, melyet ha a harmatos pázsitra terítenek, nem látszik meg a fűvön. Még csábítóbb, mintha semmit se viselne.
Félénk mozdulatait meghazudtolja keblének nyugtalan pihegése, melyet fél kezével iparkodik visszafojtani. Mutató ujját ajka előtt tartja, mintha a fáknak, virágoknak hallgatást intene.
A vízmedencze márvány lépcsőjét érintik rózsaszínű lábujjai.
Összerázkódik.
Meglátta saját alakját a sötét víztükörben, s egyszerre mind a két kezével előre húzza hosszú dús leomló hajzatát, s azzal, mint egy tündérpalásttal, betakarja magát.
A «hársfa» lombjai körül egy tolvaj napkarika odavetődik az arczára. Felemelt tenyérrel védi magát ellene nagy szemérmesen.
Közbe jön egy improvisált jelenet, a mely nem lehetett betanulva. Az ódon épület gerendái között éjjeli pávaszempillangók tanyáznak. Egyike e gyönyörű phalænáknak körülrepkedi a fénylő hölgyalakot s nagy küzdelem támad kettőjük között. Zsuzsanna kergeti két kezével a vakmerő szárnyas udvarlót, minden mozdulatával új csábalakot öltve, míg utoljára a nagy fénytől elvakult pillangó beleakad a hajzatába. Akkor aztán elfogja azt, s kegyetlen diadallal veszi a két kezébe. Kitépje a szárnyait? Meg elmosolyodik. Hisz nem büntetésre méltó az, a ki a szép hölgyet világító bálványnak nézte.
– Hess! Eredj a nénédhez, súgja a lepkének s áthajítja azt Delila sátorába.
A pávaszem pillangónak is Ió a neve.
Most megjelenik a negyedik alakja is a mysterionnak.
Elősettenkedik a myrtus-bokrok közül Abrekh: az ifju szerelmes.
A hires tarka köntös van rajta, melyért a bátyjai olyan nagyon irigykedének rá; kezein, lábain kösöntyűk, a fején arany abroncs, mely fehér főkötőformát szorít a homlokához. Vállán az a kurta, hagyományos köpeny, mely olyan könnyen elszakad, ha czibálják.
Egész arcza megdicsőülést fejez ki.
Halkan lopózik oda bálványozott hölgye mögé s félénken, tétovázva egy csókot lop annak vállára.
Zsuzsanna kéjes ijedtséggel fordul vissza felé.
Arra a bünös oda omlik a lábaihoz, kérve, hogy ölje meg vakmerőségeért.
Zsuzsánna int neki, hogy hallgasson. S két szájat egyszerre elhallgattatni: annak igen egyszerű módja van.
Ez volt az első csók. A néma, a halálra itélt csók. A melynek ott kell meghalni, a hol megszületett.
Csakhogy ez a halott nem engedi magát eltemetni.
Dicsekedni akar a boldogságával. A csókot a hang teszi csókká.
A hölgy ijedten inti, feddi, szidja.
Az ifjú ráfogja a fülemülére, hogy az csattogott.
Hiába! már meghallották s oda lenn a néző közönség egész csók-chorussal visszhangozik reá.
Sámson félre hárítja a sátor függönyét, kémlelve.
– A fülemülék csattognak: suttogja Delila. Hát te mit ügyelsz most a csalogányokra, mikor én vagyok melletted?
És a csók az a csodaszörny, a mi önmagát teremti: egyből születik száz.
Az indulat őrjöngéssé magasul, a lélek egészen testté lesz: gondolat nincs többé, csak érzés. Emlékezet, büszkeség, félelem, minden elenyészik, oltárlépcső, vérpad zsámolya, megölt vetélytárs ravatala mind elég jó az elszabadult chimærának. Utoljára is chimæra az egész.
És mégis ragályos.
A mysterion szerint az következett volna, hogy Sámson elárulja legyőzhetlen erejének titkát. Akkor aztán jön a végzetes olló, mely a hatalmas hajfürtöket lenyirja. Csakhogy ezért Delila áldozatokat hoz. Már tudniillik az a kanaánbeli csábhölgy. Hanem az asphaleia Delilája önző volt. Ő a mint tapasztalá, hogy Sámson kitalálja a titkát, nem játszotta végig a szerepét, hanem mielőtt a Sámsonjának a hajfürteit levágta volna, elkiáltá magát:
– Vigyázz, Sámson! rajtad a filiszteusok!
E jelkiáltásra előlépett a nászsátor mögül a filiszteus.
Wammána, meztelen karddal a kezében.
Sámson félrelökte Delilát s előjött a sátorból, marokra fogva ólmos fütykösét. Csakhogy a haja nem volt levágva, mint annak a másik Sámsonnak. Nem veszté ott az erejét az asszonynál.
– Állok elédbe!
Zsuzsanna mind a két karjával ölelve tartá Abrekhet, szive ott dobogott annak a szivén.
Sámson háttal fordult feléjük.
Kezdődött az egyenlőtlen viadal. Egyiknél bot, a másiknál kard.
És annak, a kinél a bot van, nem szabad visszaütni.
Abrekh, még a varázslat mámorában is észrevette a gonosz játékot.
– Annak a kardnak hegye van! kiáltá hangosan.
– Mi gondod neked most a kard hegyére? suttogá Zsuzsanna. Az én szemembe nézz! ott a te halálod!
De Abrekh mindenképen kiszabadítá a fejét az ölelő karok közül, hogy a viaskodást lássa.
S egyszerre valami fagyos dermenet állta el minden idegét.
Látta már, hogy mit akarnak tenni ezzel a csikóssal.
Szembeállítják a leggyakorlottabb spadassinnal. Azzal a mestervivóval, a ki vágtató paripa hátáról kettős döféssel bele talál a szerecsenfő szemeibe egy villámpercz alatt.
Most érté már, hogy mi jelentése van ennek a szónak:
«Van már korax!»
A kimult vak Sámson helyébe új kapuőrt kell helyezni. Másik vak Sámsont.
Miért épen ezt? Ezt a rokonszenves alakot, a kihez ő kimagyarázhatlan rokonszenvet érez? A kinek testi erejét, lelki nyugalmát bámulja, irigyli? Miért szemelték ezt ki, hogy megnyomorítsák?
De ez az ember hatalmasan védi magát. Mintha csak ő maga is mester volna a kardvivásban: remekül tudja magától elhárítani a karddöféseket.
Ismeri ez a regulát! A fejszúrásnál nem hátra kell kapni a fejét, hanem egyszerre alásunyni, mintha a nyakcsigáját szegte volna.
Wammána kardja már kétszer döfött el a semmibe a Sámson feje fölött.
Abrekh borzadozott, mintha a láz törné.
– Ne reszkess te kölyök! suttogá Zsuzsanna, ha azt nem akarod, hogy megfojtsalak! Ne nézz oda! Ne mereszgesd a szemeidet!
S egyik szemét a másik után tapasztá le csókjaival.
Sámson vette észre már a gonosz szándékot.
– Hohó! uracskám! Te a szememet akarod kiszúrni? Abból semmi sem lesz.
S nevető arczczal védte magát a megújított támadások ellen.
Abrekh vonaglott az ölelő hölgy karjai között.
Erre Zsuzsanna egyet fordított rajta, úgy hogy Abrekh jutott háttal a viaskodók felé, ő pedig szemközt látta a jelenetet. A szerelem és a vérszomj kéjét szívhatta egyszerre.
A bottal védekező Sámson egyre tért veszített a folyvást fortélyosabban támadó ellenféllel szemben: Abrekh már közeledni hallá a lábdobogását. Ha megbotlik a vízmedencze párkányában, akkor el van veszve.
Egyszerre eltaszítá magától a szerelmes asszonynak a fejét, a ki őt forró csókjával akarta megnémítani, s teljes erejével elkiáltá magát:
«Magyar! Üsd!»
Erre a szóra a csikós egyszerre kinyujtá azt a hosszú karját, s a bot ólmos vége, mint az istennyila, úgy csapott le Wammána fejére: lehetett hallani a csontnak a recsegését.
Wammána egyszerre eldobta a kezéből a spádát. Egy perczig a halál vigyorgására torzult el az arcza. Úgy volt, mint a ki egy véletlen tréfa fölött nevet: azután megfordult a sarkán, a két kezével felkapkodva a levegőbe, mint a ki táncznak indult, s azzal hanyatt vágta magát a színpadon, a fején kapott sebből kiszökelt a vér s odahullott Delila arczába, a ki ájultan rogyott le a kerevet mellé.
Ekkor Zsuzsanna hevesen taszítá el magától Abrekhet, s felszökve az ifjú öléből, kétségbeesett sikoltással rohant oda Wammanához, önfeledten kiáltva:
«Jacintóm! Szerelmem!»
S megragadta annak a fejét és csókolta az ajkait, hosszú lengő haja beteríté – a holt testét.
Az ifjú meg volt zsibbadva testben, lélekben.
Az ő szerelmese volt Wammána! Ez a tündér! Ez az istennő szeretője volt az ő mesterének.
Akár csak az ő fejére csaptak volna azzal a nehéz buzogánynyal. – Elkezdett sirni.
Sámson odaugrott hozzá s felrántotta őt fektéből.
– Herczeg! kiálta rá francziául. – Menekülj innen! Itt gyilkosaid vannak. – Te Rákóczy Ferencz fia vagy: Erdély nagyfejedelmeé. – Én küldelek apádhoz. – Nevem: Pelargus. – Vezér voltam apád alatt. – Ott az ablak. – Egy kötél van rákötve. Azon megmenekülhetsz. Fuss a karámhoz. – Ott bajtársaim fogadnak. – Visznek hazádba, a hol várnak rád. – Én itt maradok és védem a feljárást, hogy ezek itt ne üldözhessenek. – Fuss innen! – Ez a pokol!
György futni készült, de egy perczre megállt.
– Mért nem sietsz? kiálta rá Pelargus.
– Nekem nem szabad elfutnom, mert holnap reggel találkozásom van élethalál viadalra marchese di San Carloval.
– Szerencsétlen! Az a te testvérbátyád! Egymást akarjátok megölni! – S ezért az asszonyért itt?
György futott már. Az ablak csörömpölt, a mint kivágta.
A hideg szél befújt az ablakon s lenyomta a szövétnekek lángját.
A Sámson pedig megragadta annak az asszonynak azt a szép hosszú haját s annál fogva felkapva a levegőbe, keresztül hajította azt a karzat mellvédén a hívei közé.
Azzal odaállt a csigalépcső bejárata elé.
– És most jöjjetek, Sisera hadai! a hányan vagytok s próbáljatok ide felhatolni.
György szerencsésen lejutott a gömbölyű ablakból a pányva-kötélen a bástyára.
Csak egy gondolatja volt: az, hogy most futnia kell innen.
Minő utat czikázott végig a lelke néhány percz alatt.
A mámorító csókok! – Aztán a borzalom, hogy egy embert megvakítanak a szeme láttára! – «Üsd, magyar!» A mesterét agyonüti az idegen ember! – A bálványistennője átalakul egyszerre egy undok hetærává! – Te Rákóczy Ferencz fia vagy! – A kit meg akartál ölni, az a bátyád! – Fuss innen! – Az apádhoz! A fejedelemhez!
Egészen meg volt kábulva.
Hova fusson?
Rejtélyes megszabadítója azt mondta neki: fuss a karámhoz, a méneshez!
De merre van ez a karám? Hogy találjon ki a városból? Bécs város nagy erdő!
S azonfölül be van kerítve sánczokkal. Épen ott állt egynek a szélén. Nyaktöréssel jár a leugrás. S az árok tulsó oldalán is fal van. Arra meg nem lehet felmászni.
«Halt! wer da!» rivallt rá a bástyán járó őr.
Ez a kiáltás felrázta kábulatából. Lefutott a bástyára vezető lépcsőn. Onnan aztán, hátra sem tekintve, berohant a szűk utczába.
Bécs város még akkor olajlámpásokkal volt világítva, azok is nagy távolokban pislogtak. Tisztességes éjjeljáró ember lámpást vitetett maga előtt s jámbor családapák a zsebükben hordták a rézfödelű kézi lámpát, melylyel maguknak haza világítottak.
Györgynek a fejét a valóban átélt viziókon kívül még az a philtra is kábítá, melyet utoljára megitattak vele. Azt képzelte, hogy minden utcza olyan szűk, hogy hol az egyik, hol a másik oldalába ütődik a tenyerével.
«Hát nem akar ennek a «hunczfut utczának» vége szakadni?»66)
Azután meg azt vették fel az utczák, hogy felfelé emelkedtek, mintha az égbe akarnának hágni.
«Átkozott «Kaczensteg»! Mikor jutok már fel a tetejére?»
Azt képzelte, hogy futnak utána, s kiabálják mindenfelől: «fogjátok el!»
A mint aztán egy tágas utczába kijutott, egyszerre csak egy szörnyalak állta el az útját. Óriás volt: legalább is másfél öles. A dereka kigyó, a fején vas sisak, a két kezében pőröly és vas patkó.
Ez a meseszörny volt a «Radelsäule». Még akkor Bécs utczáin, a hol egy kovácsműhely volt, azt a gyalogjáró közepére kiállított tölgyfaoszlop jelezte, ellátva a mesterség jelvényeivel.
György dühbe jött e szörnyeteg látására s a mámor bátorságával neki rohant és átnyalábolta. Földhöz akarta vágni. Az lett belőle, hogy maga esett össze a kovácsoszlop előtt s ott elnyomta az álom. Álmodott rémségeseket, a kövön fekve.
Arra ébredt fel, hogy a föld rázkódott alatta s pokoli zsivaj hangzott a fülébe.
A mint felnyitá a szemeit, a rémálom folytatását látta maga előtt.
Egy nehéz vasas szekér jött feléje az utczán: ökrök vontatták. Attól rázkódott a kövezet.
Az a szekér tetézve volt megrakva csontokkal. Kéz és lábszárak, vázak, legfeljül a koponyák.
S ezen a csonthalmazon ült egy csoport ember, a mennyi csak ráfért, őrületes öltözetekben: férfiak, fejükön tarajos főkötőkkel, palást helyett felöltött selyem szoknyákban, némelyiken olyan ing volt, a melyik nagyon hasonlított holmi szemfödélhez: csakhogy csupa rongy volt.
Többen pedig a kocsi mellett kullogtak, szurokfáklyával a kezükben. Ha egy-egy koponya leesett a szekérről, azt elfogták gurultában: «Hohó, Bruder Beinmann! ne szökj el!» s visszadobták a szekérre.
Egy nagy csobolyó volt velük: az kézről kézre járt; az akonájárul ittak.
És aztán dalolták hozzá, rikácsoló chorusban a népszerű bécsi nótát: