Ez pedig nem volt káprázat, hanem egy nagyon egyszerű intézmény. A Szent István templom katakombáiból, minthogy már nagyon megteltek, takarították ki a legrégibb lakókat, hogy az újaknak helyet szorítsanak. Ezeket a depossedáltakat aztán a városon kívül elsirolták egy nagy közös sírgödörbe. Azok az éneklő legények a sirásók voltak. Bizonyára nem tartoztak a társadalom felsőbb osztályaihoz, sőt fel lehet tenni, hogy nagyon elzüllött ficzkók voltak.

Ezt a szállítmányt csak éjjel lehetett a városon keresztül vinni, a mikor rendes polgárember nem járt az utczán.

A mi a halotti köntösökből, szemfödelekből még épen megmaradt, ez a sirásók osztályául jutott. Némelyik jól járt, a kinek aranycsipkés főkötő maradt a markában. A koponyának nincs már arra szüksége.

Egyik legény észrevette a földön fekvő alakot.

– Nené. Itt is van még egy! No gyere pajtás: téged is elviszünk a temetőbe.

György kábultan bámult a világba.

– Temetőbe? hebegé. – Valami ösztönszerű sugallat támadt az agyában. Az bizony nagyon jó lesz. Vigyetek a temetőbe.

Annyit sejtett, hogy a temető kívül van a városon, s hogy ő neki nagyon jó lesz az valamire, ha a városból kijuthat.

A legények kaptak a tréfán s feltették az ifjut a szekérre.

Furcsa maskara volt. A bibliai József tarka jelmezében. Valami részvényesnek nézték a mult esteli proczessióból, a kinek nagyon meg talált használni a mulatság.

A vén kocsis, a ki az ökröket vezette, megszánta, hogy olyan nagyon didereg s megkinálta a butykosából.

Régi gyógymód mámor ellen az alkohol.

Attól a korty pálinkától félig-meddig eszére tért.

– Hová megy ez a szekér? kérdezé az ökörhajtótól.

– Ki a temetőbe.

– Hisz a bástyakapu be van zárva.

– Kinyitják ennek a szekérnek.

– Akkor én is megyek.

– Hol lakol úrfi?

– Ha én azt tudnám?

– Hát hova akarsz menni?

– Megállj csak! A Bärenhaushoz. – Nem. Nem. – A karámhoz.

– Mi az a karám?

– A hol a vad lovak vannak.

Ezen aztán az egész társaság röhögött.

Vad lovak! Bécsben! «Der meint die Heupferde!»68)

– Hát hogy híják a tátit? kiáltotta fülébe az a legény, ki a földről fölszedte. – Azt nem kérdem, hogy téged hogy hínak? mert azt nem tudod.

György megerőtette az eszét. Hogy is hívják az ő apját? Giunchi gróf? Az nagyon régen volt. – Marchese di San Christina? – Az is elmult már. Igazat kell mondani becsületes emberek között, s ezek bizonyára becsületes emberek.

– Az én apám Rákóczy Ferencz…

Erre a névre általános «hujjahó» ordítás támadt a legénység között.

– Rákóczy Ferencznek a fia? Hisz akkor te egy princz vagy? Héj Sündfegerek! Dallingerek.69) Kezet-lábat csókoljatok a princznek! Megkerült a Rákóczy Ferencznek a fia.

A lármás bohó had majd szétszedte furcsa hódolatával az ifju embert. Alig tudott szóhoz jutni bámultából.

– Hát ismered te az én apámat? kérdé hebegve a mostkerült pajtástól.

– Hogy ismerem-e? Hisz mindennap látom azzal a két kukucsálómmal. Az a Malach! A király.

– Miféle király?

– Hát mind a húsz nemzetnek a királya.

Azzal gyorsan elhadarta neki mind a húsz nemzet nevét. Soha sem hallott azok közül egyet is említeni valaha.

– És te micsoda nemzethez tartozol? kérdé György.

– Én Kammesierer vagyok. Diákul is tudok. Vinus, vina, vinum! Vinum est divinum! Deo gratias! Rogo humillime. Det mihi elemosinam. Nec parentem, nec marentem habeo: solummodo unum fratrem, sed est etiam puella. – Hát te tudsz-e diákul?

– Nem tudok.

– Hát «kart»-ot tudsz? Briefelwetzerolni tudsz?

– Nem is értem, mi az?

– Hát bregolni? genffolni? fladerfaszolni? Egyiket sem?

György csak a fejét rázta mindezekre. Idegen szavak voltak ránézve.

Ah! hát csak Blickschlager vagy? Részegen feküdni az utczán, s felszedetni magadat? Igazi princzhez való hivatal! No majd örül az apád, ha megint megkaphat. – Sokszor emlegetett az öreg. – Elloptak tőle a kandirerek, mert nagyon szép gyerek voltál, s eladtak a Mizraimitáknak. No nem igaz? Egyptomból jöttél? A szép Potifárné volt az asszonyod? Abrekh volt a neved?

Györgynek a feje még jobban elkábult erre a beszédre. Honnan tud ez az idegen ember ilyen titkokat?

– No lesz ma nagy szabbath a mirákelpalotában, ha a Malach meglátja a visszakerült Flicket: lesz Breitfúsz, meg Regenwurm, – hordóval a Schürnbrand erre a nagy ünnepre, a Klenknerek tánczolni fognak a Billträgerinekkel.

S az egész díszes társaság ujjongása kisérte ezt a beszédet, melyet úgy látszott, hogy értettek.

György pedig azt képzelte, hogy egy idegen planétába esett be, mint Klimius Miklós, a kiről az inasától hallott meséltetni. Majd mindjárt jönnek azok az emberek, a kiknek csak egy lábuk van, s beszéd helyett, a felhúrozott mellükön hegedülnek.

Az új pajtás, a ki magát Kammesierernek vallotta, egész bizalmával megtisztelte.

– Ma én is lakodalmat fogok tartani. A Wunnenberggel, a legszebb leánynyal fogok ma csókolózni: Bruderschaftot iszom vele. Tudod, hogy ki volt a legszebb leány a világon? Hahó! Nem találod azt ki. A szép Paradies Flóra! Milyen gyönyörű név! Flóra! A Blankenburgi herczegnek volt a szeretője. – Szeretett az mást is. – Különösen a szegény Kammesierereket. – Ha egy kántáló scholaris került eléje, azt alamizsna nélkül el nem bocsátotta. – Megtudta a herczeg. – Méregbe jött rajta. Kapta magát, mikor a szép Paradies Flóra édesdeden aludt, egy hosszú rézszöget keresztül ütött a halántékán. Nézd, most is itt van a rézszög a fejében.

Azzal elővett a táskájából egy eldugott koponyát s odatartá György elé.

– Hát nézd! Lehet ennél szebb koponya a világon? Milyen szép állkapocs! A két sor foga csupádon igazgyöngy. Nem csókolni való? Héj rózsám, violám! Szép Paradies Flóra. Szereted-e még az alamáziát? Ma együtt iszunk dosztig. Te az én számból, én a tiedből! Schmollis! Fiducit! Szép halálfő!

A czimboraság röhögött és toporzékolt.

– Nem teszed te azt meg! ingerkedék vele a vén kocsis.

– Nem teszem meg? Akár mindjárt! Töltsd ide a szájába azt az alamaziát!

Meglett a kivánsága.

Akkor aztán feltartotta magasra a tenyerébe fogott koponyát.

– A te egészségedre tündérszép Paradies Flóra! ott a másvilágon!

– Ne az égben keresd azt, hanem a pokolban! kiáltozának rá a czimborák.

Azonban még sem válthatta be a szavát, mert a mint a szájához akarta vinni azt a szörnyű serleget, az egyik ficzkó odatartotta a szurokfáklyát, s attól a borszesz lángra lobbant, s a kék-zöld tűz egyszerre tódult ki a koponya minden nyilásán.

– No most csókolódjál a szép Flórával, Kammesierer.

A ficzkó aztán úgy tartotta a kezében magasra emelve a lángsugárzó koponyát, míg a csonthordó szekér eljutott a Rothenthurm-kapuhoz.

A zakatoló szekér zörgése előidézte az őrszobából az alabárdos kapuőrséget.

A kulcsár tudni akarta, hogy ki az, mi a neve, a ki éjfél után a Rothenthurm-kapuján ki akar menni. Mi czélja van?

A Kammesierer szolgált neki az urak és hölgyek neveivel, a kik a szekeret elfoglalják: herczegek és zászlós urak. Czéljuk egy kis kéjkirándulás a zöldben.

– Nem a döglött méltóságokat kérdem, hanem az eleven gazficzkókat.

– Semmi gazficzkók! Respekt, uram! Tessék salutáltatni az őrséggel. Ez itten princz Rákóczy! a király fia!

Arra aztán a kulcsár is nevetésre fogta a dolgot: az alabárdosok tisztelkedtek a lándzsáikkal, hanem a lándzsanyéllel ráhúzkodtak a hátulmaradók irháira. A kapu lánczai csörömpöltek, a szekér kidöczögött a felvonó hidon.

György szerencsésen kijutott a városból.

Még azután a folyami hidon kellett átdöczögni a szekérnek. A tulsó parton már puszta tér volt, s ágyulövésnyi távolban kezdődött a külváros, alacsony házaival, lámpástalan utczáival.

A csipős szél jól esett György lángoló agyának itt künn a szabadban.

Az új czimbora odadörmögött a fülébe:

– No komám! Ha valami okod van a klems-kerülésre, vagy a dolmántól félsz, itt most nincs schmalkachel, bizd a trittlingre a dolgot! Aztán csak mindig a nyomomban tarts. Meg nem állunk a mirákelpalotáig.

Néhány percz alatt mind leugráltak a ficzkók a szekérről s egyszerre elpárolgott az egész csapat, mintha a föld nyelte volna el őket. A fáklyások egyedül maradtak a szekér mellett. Ezek lehettek az igazi sírásólegények. A többi a díszes alvilág nemzetségéhez tartozott, a kik kapuzárás után benn rekedtek a városban (vagy épen valami sötét keresetben jártak) s ezzel az alkalmatossággal utazának a kapun keresztül, mind valamennyien a csavargók hatalmas czéhének tagjai.

XIX. FEJEZET.
A CSAVARGÓK ORSZÁGA.

Valóságos állam volt az államban. (Status in statu).

Huszonnyolcz nemzetségre voltak felosztva, mindegyiknek saját elnevezése, külön mestersége, hivatása, a melyre kora gyermekkorától betanították az emberét. Még nyelvüket is úgy lopták össze: németből, tótból, zsidóból, czigányból, a mit egymás közt beszéltek.

Az ő dominiumuk volt az utcza, a templomküszöb, a vásártér, a kapualja; pénztáruk a persely, a tarisznya. Jövedelmük épen annyi volt, a mennyi a mai napra kellett: holnapra nem volt szabad eltenni semmit.

Egész légióra ment a sánták, vakok, nyavalyatörősök száma, a némák kerepeltek, a vakok énekeltek, a félbolondok érthetetlen kurjongatással vonták magukra a figyelmet. Voltak zarándokok, a kik kopott szőrkantusban, kagylóval körített kalapban, keresztvégű vándorbottal járták be a várost s beszéltek a szentföldön szerzett tapasztalataikról. A vándorló diákokat meg lehetett ismerni arról, hogy diákul kántáltak s minden öltönydarabból ki voltak nőve; egészen tisztességes öltözetük volt a tönkrejutott kalmároknak, a kiknek a hajdemákok mindenüket elrabolták. Ellenben alig akadt meg a rongy a pogány fogságból hazaszabadult rabok testén s látható volt a meztelen csánkóikon a bilincstörés hege. Bűnbánó leányok betakart arczczal jártak a vásárban s vezeklésük jeléül nyirfaággal verték a meztelen hátukat. A Lázárok sáfránynyal besárgítva jártak házról-házra, nyöszörögve, hálálkodva. Ellenben voltak nemes uraknak öltözött csavargók is, kik üldözőik elől menekültek s ajánló levelekkel voltak ellátva. Sápadt leányok csodatevő szűzeknek adták ki magukat, a kik extaticus állapotukban nem érzik, hogyha a karjukon tűket szurkálnak keresztül, viziókat látnak, a megboldogultak lelkeivel beszélnek s apró üvegcsékben csodaerejű vizeket osztogatnak mérsékelt árért. A kártyavetőnők jövendőt mondanak, lopott jószág tolvaját kiolvassák, szerelemitalt árulnak s rejtett kincseket segítenek fölfedezni. A félkézkalmárok igyekeznek a hosszú ujjaikkal elkaparítani a tolongásban az erszényeket, s a parasztokat rászedik hamis aranyakkal. A kocsmákban lesnek prédájukra a hamis játékosok, a kikhez az áldozatul kiszemelt parasztot a csaló madarak vezetik. Éjjel folyik a munkájuk a betörőknek, a kik között megint rangfokozatot képeznek a kik csak jó reggelt kivánnak, nyitott ajtókon belopózva, a kik megint tolvajkulcsokkal remekelnek, a kik aztán kecskelábbal törik fel a nehéz vasajtókat, s a kik végül emberölésre is el vannak készülve.

És ezek mind egymás kezére dolgoznak, az egész társaság összetart, egyetért. Vannak törvényeik, alapszabályaik, s van, a ki törvényt tart közöttük: az a Malach, a király. Ezt szabadon választják. S ez tesz igazságot a peres ügyeikben; büntetést oszt: botoztat, korbácsoltat, akasztat. Életnek és halálnak ura, a milyen egy király szokott lenni. Ő vezeti az állam ügyeit: ha valaki bajba került, azt kiszabadítja. Kémeket tart. Az üldöző fogdmegeket megvesztegeti. Házasságot köt és elválaszt, confirmál, rangot oszt, kinevez. Felosztja a társaság jövedelmét, hogy mindenkinek jusson belőle. Ünnepeket tart a társaság emlékezetes napjain, s ha valakinek az a fátuma esik a társaságból, hogy az akasztófán végzi, annak a nevét megörökíti. Megkeresztel és temetkezik. Ő a császár és pápa ebben a társaságban!

Szokásuk a vagabundtársaság királyainak hires historiai neveket «lopni» a maguk számára.

A mostaninak a neve Rákóczy Ferencz. Vagy a hogy a külföldi tudósok irják: «Ragoczky».

Nemzetségére nézve czigány. Nem magyar, nem német, nem oláhczigány, hanem «kóbor czigány».

A magyar czigány «rom»-nak nevezi magát, a kóbor czigány «zsidó»-nak.

Ennek a társaságnak nem is lehetne illőbb alakot keresni királyul. Hatalmas öles termet, szivós izmokkal, széles vállal, kicsiny kezei és lábai indus eredetére vallanak, maga a feje pedig festőnek való modell. Tojásdad arcz, rézbarna szinű, csiga metszésű száj, keskeny bajuszszal, mely göndör szakállával összefoly, fényes fekete göndör haja domború homlokáról füle mögé csavarva, gazdag hullámokban omlik vállaira. Igazi dalia.

A czigányneve (mielőtt királylyá választották volna) «Piránó» volt, a mi czigányul annyit jelent, hogy «szerető».

Meg is érdemelte.

Már csak mi is maradjunk ennél a névnél, ne koptassuk azt a Rákóczyt.

Mikor ez az alak végig megy Bécs utczáin, fején hatalmas báránybőrsüveg, foltos kék mentéjén lúdtojásnyi ezüst filigrán gombok; a mellén három csattos mentekötő: a középső csatton domborműben kiverve egy ágaskodó lovat fékező férfialak. Ez a vajda családi czímere. Vörös nadrágját tenyérnyi széles szíj szorítja a derekához, annak is nagy ezüst csattja van. Az egyik kezében viszi a buzogányos nádpálczát, mely külömb a herczegi portások botjánál, vagy a tambour majorénál. Azon is czímer van: egy kigyóval küzdő oroszlán. Ez meg a vajdaság czímere. Hát mikor ebben a parádéban megjelenik a piaczon, minden ember mutogat rá: «Ott megy a csavargók királya! A Rákóczy!»

A hatóságnak van tudomása róla, hogy ez a király. Tetszik, hogy ezt a nagy nevet kuszpitolja. Hadd szokja meg a publikum, hogy ezen nevetni szabad.

Mert bizony szabad azon nevetni, mikor egy király az egyik kezében a hatalmas vajdajogart emeli, a másikban pedig egy réz-üstöt tart a fülénél fogva, a melyben több üst van beskatulyázva, s azokat árulja úton-útfélen a vásári népnek.

Mert a csavargók királya maga becsületes mesterséget űz. Rézkondérokat készít. Az egész népe mind tolvaj, csaló, koldus. De ő maga nem lop, nem csal, nem koldul. Úgy is illik. Ezért is van tekintélye a népe között: ő csak vezeti az általános munkát.

Estére aztán, az angelus elhangzása után az egész csavargó had elhagyja az utczákat, s takarodik haza.

Többfelé vannak az «otthon»-aik elosztva: egész strategiai rendben.

Egy része a Bettlerstiege körül lakik, a Königinkloster táján. A másik a Hernalsi úton, a mely menedéket virágos nyelven úgy hívnak, hogy «Bad im Elend».70) A kiknek éjjeli munkájuk van, azok egy nagy pinczébe bujnak le a Rothenthurm-utczában. De a főhadiszállás a «Kothluke»-nél71) kezdődik. Ott van a király residentiája: a mirákelpalota. Ott tartják a törvényszéket, ott csinálják a haditerveket, s ott tartják a fényes lakzikat.

Mikor a koldusok, a csavargók ünnepet akarnak ülni, akkor mind a mirákelpalotába gyülekeznek. Ott azután ledobják a rongyaikat, mankóikat, lemossák a beteg szint, a ragyát az arczukról, megnyilnak a szemeik, kiegyenesednek a lábaik; felöltöznek gavalléroknak, menyecskéknek; csapra ütik a hordót; muzsikát csinálnak s folyik a dáridó világos virradtig.

Azért csodapalota a neve, hogy így átváltoznak benne az emberek.

A mirákelpalotát maguk a bécsiek is (a kik nem tartoztak a díszes czéhhez) csak akkor látták, a mikor a Szent István tornyába felmentek s annak a ballustrádájáról körültekintettek a vidéken.

Nem volt valami csábító tájék. Kopár pusztaság közepett egy rendetlen háztömkeleg, melynek közepéből valami furcsa nagy épülettömeg emelkedett ki. A kupolájáról azt lehetne hinni, hogy valami török mecset, csakhogy a tetejét sem minarét, sem gloriette nem ékesíti, hanem egy öblös kémény, mely éjjel-nappal füstölög.

Öreg emberek emlékeznek még rá, hogy a törökmegszállás idején ez az épület volt a tábori sütőház, a hol a negyed millióra menő török hadsereg számára a kenyeret sütötték. A kerek épületben volt köröskörül száz sütőkemencze. Ugyanakkor támadtak azok a házak is egy csoportban. A hadjáratok hienáinak a barlangjai voltak. Az a sok markotányos, kufár, csiszár, uzsorás, rabkereskedő czigány, a ki seregestől kisérte a török tábort s vásárt ütött a martalék fölött, a mit a portyázó tatár csapatok összeharácsoltak. Ezek vetették meg az alapját a jól rendezett tolvajtársadalom fő-főmenhelyének. Maga a társadalom megvolt régen s már két századdal előbb megvolt a constitutiója.

Hanem ennél jobb helyet nem választhatott ki magának.

Az egész környék vadvízjárta, egész évben sáros. Az egyik oldalán a házcsoportnak a török temető, a másikon egy tőzegvágás. A hátamögött a vesztőhely, kavicslepte avar közepén, melyet csak egy fehér nyárfák közé elrejtett ház szakít félbe: az a gyepmester háza. Nem kóborol ott más, mint elzüllött kutyák, a mik lehúzzák az eleven embert; hollók, varjuk seregestől felszállnak a magányos nyárfákra, meg arra a négy oszlopos szomorú emelvényre.

Egyetlen utcza vezet e háztömeg közé, a melynek jellemző neve a «Kothluke».

Rászolgál a nevére: minden évszakban végtől végig sár, latyak és deget. Azon szekér soha nem jár. A házak alacsonyak, rendetlenül össze-vissza építve, itt deszka, ott vályogfal, zöld penésztől, salétromtól belepett vörös tégla; zárt ajtók, papirossal beragasztott ablakok, leskelődő lyukak az oldalfalakon. Néhol egy alacsony ajtajú bolt, melynek küszöbén rongyokba bugyolált anyóka gunnyaszt.

A Kothlukéból nincs kijárás: zsákutcza az. Ellenben minden házból van a másik házba átjárás, vagy a padláson, vagy földalatti folyóson keresztül: lehet belőle szökni mindenfelé. Az utczaajtóra nem is kerülnek az emberek: tudják a járást az egész labyrinthban. Hasztalan jön ide a policzáj kutatni, motozni, nem talál meg semmit és senkit. Még a mirákelpalotának a bejáratát se tudták felfedezni soha. Csak látják, hogy a kéménye füstöl, de hogy hol járnak bele, azt idegen meg nem tudja.

A míg a Kammesierer Györgyöt a Kothlukéig elvezette, megismertette őt így sebes-kutyafuttában a helyzettel.

– No hallod-e Bruder, ez szerencsés fogás volt, hogy ma rád találtam. A Malach ezért meginvitál malaczpecsenyére. Jobbkor nem kerülhettél volna haza. Épen ma csipték nyakon a Ragoczkynak a nagyobbik fiát.

– Az én bátyámat? kérdé György ijedten.

– Ha te is a Ragoczky fia vagy, akkor annak a nagyobbik fia bizonyosan a bátyád: a phrálod.72)

– Hát miért fogták el a bátyámat?

– Azért, mert nagyon szerette a szenteket.

– Hát nem szabad a szenteket szeretni?

– De ő azokat a szenteket szerette, a kik ezüstből vannak kifaragva.

– Lehetetlen!

– A biz úgy van. Ez a templáriusok közé tartozott.

Ezen még jobban elbámult György. Hisz ő azt hitte, hogy ő tartozik a templáriusok szövetségéhez, a kik a Bafomet templomában egészen mást csinálnak, mint a szenteket szeretik.

– Tudod: templáriusok azok, a kik a templomokban elbujnak, becsukatják magukat, s aztán felnyitogatják a szentségtartókat s a mi szent ezüst és arany a kezükbe akad, azt elszeretik a papoktól.

– S a bátyám ezt a mesterséget űzte volna?

– De nagy sikerrel. Majd meglátod, ha az öreg kipakol a te feltalálásod örömére a közös kincstárból: mennyi drága billikom, arany, ezüst bokály kerül onnan elő! Olyankor a koldusok mind aranyból, ezüstből iszszák az áldomást.

– S a bátyám ebben részt vett? Pedig milyen lovagöltönyben járt.

– Hja, pajtás, látsz te majd itt hímzett uribenás73) vitézeket is. Azok is csak olyan begárdok, mind a többi. Hanem tegnap rajtavesztett a princz. Valaki elárulta. Nyakon csipték. Aztán kikötötték a pellengérre. Ha ott jártál volna a vásártéren, megláthattad volna.

Györgynek rémledezett a tegnapi nap emlékeiből olyasmi, hogy csakugyan látott valami népcsődületet a pellengér körül, mikor az uri társasággal ökrös szekéren arra mentek, de akkor nem ügyelt rá. Az ő bátyja lett volna az? A marchese di San Carlo?

Kábult fejével mindent el lehetett ma hitetni.

– És most mi történik a bátyámmal?

– Hát, hogyha a Malach ki nem tudja kaparítani a lurdéha74) kezéből, bizony eljut abba a lakodalomba, a hol a széló75) a menyasszony.

Györgynek a szeme előtt kezdett vörös lenni a világ. Az járt a fejében, hogy ő a bátyját erőszakkal ki fogja szabadítani.

Ezalatt eljutottak a Kothlukéig. A Kammesierer a legelső háznak az ajtaját felnyitotta s azon bevezette Györgyöt. Aztán keresztül-kasul hurczolta magával szűk folyosókon, csapóajtókon, rozoga lépcsőkön keresztül, míg egyszer aztán egy olyan udvarba jutottak, a mely körül volt falazva, nem volt benne semmi kijárás.

Csak egy kankalikos kút volt az udvar közepén, a kútostor le volt bocsátva a kámvába.

A Kammesierer felhúzta a kútgémet, s beleállt a vederbe.

– No most ereszsz le engemet, aztán szállj le utánam.

György úgy tett, a hogy mondva volt neki.

Azon a kúton át volt a bejárás a mirákelpalotába. Egy földalatti folyosó vezetett odáig, a melyből kőlépcsőzet kanyargott fel a csapóajtóig. A mint azt a fejével felemelte a Kammesierer, előttük állt a csodapalota.

A hajdani török tábori sütőház szilárd épület volt, a minőt a törökök hagytak hátra mindenütt, a hol ideiglenesen is letelepedtek. Egy nagy köröndöt képezett, melybe számtalan kemenczeszáj tátongott körül. Hajdan kenyérsütő pestesek, most pedig válogatott vendégszobák. Cabinets particuliers! Néhány meg volt hagyva tűzhelynek, azokban lobogott a tőzegparázs. Lánczra akasztott bográcsokban rotyogott a lakoma, a miben roppant fakanalakkal kavargatott egy-egy félmeztelen alak. Egyik pestesből pedig kovácsműhely volt alakítva, a hol rézkondérokat készítettek. Ezeknek a tűzlángja világította meg az egész palotát csodálatos lakóival együtt. A füst a nagy kéményen tódult ki, melyen a kupola végződött.

Benn a köröndben úgy nyüzsgött az ember, mint valami országos vásárban. Nem volt már koldusjelmez látható. Divatos stuczerek udvaroltak felcziczomázott mamzelleknek, s egy pár hegedű és klarinet zenéje mellett olyan szép menuettet jártak, mint akármely salonban, a muzsikusok nem voltak már vakok s a tánczosok nem voltak sánták, s a ki a colonnet fenhangon kommandirozta, szintén nem volt ma siketnéma. A hosszú asztalnál javában folyt a lakoma s a bográcsokból nagy czinkanalakkal osztogatták a húsos kását, a mibe minden, a mi jó és drága, össze volt főzve, füge, mazsolaszőlő, szerecsendió és avas szalonna.

Az asztalfőn ült a Malach. Csak a férfiak ültek, a hölgyek a hátuk mögött álltak, ős aristocrata szokás szerint s a férfiak fején keresztül nyulkáltak a tálba, természetesen kés, villa, tányér nélkül, a hogy hajdan étkeztek a lovagkorban, midőn még «Erkölcsös Henrik» rá nem diktálta az asztali rendet Bécs lakosságára.

Volt ott mindenféle nyelven tartott beszéd, melyet mégis mindenki megértett. A tolvajok régen feltalálták a volapükot.

A Kammesierer és a sírásók a sereghajtók lehettek már. (Éjfél után járt az idő.) Az asztaltársaság nagy riadallal fogadta őket, s rögtön helyet szorítottak számukra a hosszú padon. Egyszerüen ment az. Az egész padsor neki vetette a vállát egymásnak, a ki a tulsó szélén ült, az lemaradt a padról, így jutott helyhez az ujon érkezett.

– No, Kammesierer! Mi hír a Kielámból?76) kiálta az asztalfőről a Malach.

– Jó hírt hozok, Malach. Megtaláltam a rajkódat. Tudod, azt, a kit elvettek tőled az iltisek,77) ráfogták, hogy lopott gyerek, itt hozom. Ihol van! No hát, legényke, mondd, hogy ki az apád.

György egész komoly orczával mondá:

– Az én apám Rákóczy Ferencz, a fejedelem.

– Az vagyok én! A Rákóczy Ferencz, a nagy fejedelem. A te édes apád! Szeretett szép rajkóm. Csakhogy megkerültél. Nézzed, bibast! Hisz úgy hasonlít hozzám, mintha csak a szájamon köptem volna ki!

Azzal összeölelte, csókolta Györgyöt, s oda ültette maga mellé a lóczára.

És György egészen meg volt elégedve, hogy már most hát ő rátalált az apjára, a fejedelemre, a kihez őt a kutyás ember utasította.

Ez az egész társaság, a melybe belecseppent, valami nagyon derék gyülekezetnek tünt fel előtte, az után a másik társaság után, a melyből megugrott.

A Malach szakasztott olyan öltözetet viselt, mint az asphaleia nagymestere a maskarádában. Csakhogy ez nem volt maskara, hanem igazi fejedelmi habitus. Büszke volt az apjára. De még az is ő rá.

– Jaj de régen vártalak, szeretett rajkóm! Azóta a szegény anyádat is elvitte a devla, dikhecz a másvilágra. Nem maradt már csak a phrálod78) a «Csercsen».79) Az is úgy hasonlít hozzád, mintha egy fáról szakítottak volna. Aztán meg a Mirikló.80) Hol van a Mirikló? Bujj elő a sutból. Nézd, itt van a phrálod. A kisebbik phrálod.

A Mirikló azonban már elhagyta a vidám társaságot, s elment aludni az egyik kemenczébe, csak a két mezítelen lába volt ki belőle. Sehogy sem akarta meghallani, hogy a nevét kiabálják.

– Hej te Sosoj!81) Gyere elő az asztal alól. Eredj oda, csiklándd meg a talpát, hogy ébredjen fel.

Erre az intésre előbujt az asztal alól egy purdé, a kinek az egész öltözete egy piros nyakravaló volt, úgy tudott négykézláb futni, mint a nyúl. Odament a pesteshez s megcsiklandta a leánynak az egyik talpát. Arra az a másik lábával jól pofon rugta.

– Húzd ki a lábánál fogva! kiálta rá a vajda.

A Sosoj szót fogadott s kihúzta a leányt a kemenczéből, minden rugkapálózás daczára.

A Mirikló lehetett valami tizenhárom-tizennégy éves hajadon. Valóságos czigány leány. Csak egy ing volt rajta, az is egészen izabella színű, itt-amott szétnyilva. A bőre olyan, mint a barna bársony. Karcsú, macska hajlékonyságú a termete, leányosan kifejlett bájakkal. Vékony újjai, keskeny lábai, gömbölyű bokái. Szénfekete haja lelóg az arczába. A szemeit, mint az álmos macska, összehúzva tartja, s a két öklével dörzsöli. Úgy nyafog.

– No mi kell már? no! Nem tánczolok többet! Az apád lelkének sem tánczolok. Nincs lábam. Nem találom. Alhatnám.

S kiránczigálta a kezeit a Sosojéból.

Ekkor aztán maga a vajda ugrott oda hozzá s megfogta a kezét.

– No te phéna.82) Hát nem jösz, mikor hívlak? Itt a phrálod.

Erre a leány eltakarta mind a két kezével az arczát s elkezdett jajgatni.

– Jáj! jáj! jáj! Vele álmodtam most. Azt láttam, hogy viszik a dolmánhoz. Sok sok lurdok voltak. Ereszsz vissza, hadd álmodjam tovább, mi lett a Csercsennel.

– Ne te bibas! Nem a Csercsen jött meg, hanem a Jiló.83)

– A Jiló?

Erre rögtön felnyiltak a leánynak a szemei. Nagy karikaszemek! S a mint meglátta Györgyöt, nagyot sikoltott, mint a felriadt vad madár, s odarohant hozzá, ölébe vetette magát, átkarolta két szívós karjával s elkezdte csókolni a szemeit, a két orczáját, az ajkait. Csak úgy csattogott, czuppogott az a két vérpiros ajka.

– Jiló, kedves Jiló! Jaj de szerettelek, mikor kicsi voltam.

Györgynek nem is esett rosszul ez a megtévedés. Fogadta az ölelést, a csókot, hiszen testvércsók volt. Czigánycsók volt, hazugság volt. S mégis mennyivel igazabb volt, mint az, a melylyel ama tündér elbűvölte.

Azoknak az áruló csókoknak az ámbraillatától egész beteg lett, most ezek a hagymaszagú csókok kigyógyították belőle.

Hoztak neki ételt és italt. Az italt nagy ezüst billikomban. Sör, bor, pálinka összekeverve, a sült egész ürüczomb ezüst tálon, hozzá dió csemegéül.

Mirikló megtanította rá, hogyan kell a sültet tízkörömmel trancsirozni, a hol nem enged az inasrész, az ember a fogával harapja el, s aztán a phéna a két kezével tömi a phrál szájába a falatokat, «egyél, kedves Jiló!» S minthogy a kenyérevés nem czigány szokás, diót esznek a hús mellé. Azt meg a fogaival törögeti meg a phéna a phral számára. Úgy eteti, mint a csóka a fiát.

A muzsikusok odajöttek a hátuk mögé, s most már az ő fülükbe húzták a nótát, a mihez a Sosoj járta a rókatánczot.

Az egész társaság örömét megzavarta egyszerre egy teljes lovagornátusban megjelenő alak, puderes parókával a fején, koszperddel az oldalán, a ki az ittas alakokat jobbra, balra taszigálva, mint a ki itthon van, a Malachig furakodott.

– Ohó, Herterick!84) Mi hírt hoztál Herterick?

– Elég rosszat. A Csercsent nem adták ki a klemsből az én jótállásomra. Pedig a nemesi parolámon kívül még egy zacskó hamis Hellerrichtigert85) is kináltam az iltiseknek. Azt mondták, hozzak bizonyítványt, hogy a Csercsen valósággal Gugelfranz,86) a ki nem genffolni87) akart, mikor a Difftelbe88) bezáratta magát, hanem jámbor Christianer,89) a ki ájtatoskodás közben elaludt, s nem vette észre, hogy az ajtót bezárták. Gyorsan készíttess, Malach, egy Briefelt, hol van a Briefelwetzer? Kammesierer! Te tudsz diákul. Diktáld neki az igazságot. Te meg, Malach, keresd elő a mölchi apátság pecsétnyomóját. Hajnal előtt készen legyetek vele, mert vásár napján gyorsan ítélnek. A Csercsen már ott van a siralomházban, s a nyakravalójának a vége Cavaller90) kezében.

A Malach kiosztá a parancsokat nyugodtan a szakértőknek a hamis bizonyítvány elkészítésére.

– Megálmodtam én azt! jajveszékelt Mirikló. Viszik a bátyámat a vesztőhelyre.

– De nem viszik! kiálta fel György, a mindenféle italok és indulatok keveréke egészen elkábítá a fejét. Nem engedem, hogy a bátyámat kivégezzék.

Ezért még több csókot kapott Miriklótól.

S a csókok még jobban feltüzelték. Fenhangon szólt oda a társaság közé.

– Nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni familiánkon, a nemzetségünkön! Kiragadjuk a Csercsent a poroszlók körme közül erőszakkal. Feltörjük a börtönt, leöljük a strázsákat! Ki jön velem? Én megyek elől. Adjatok egy kardot.

A Malach az asztalhoz vágta a süvegét s elkezdett jajveszékelni.

– Jáj! jáj! jáj! Kedves édes drágalátos rajkóm. De megrontották az erkölcsödet azok a bárók!91) Micsa veszekedő embert csináltak belőled? Nem való a kard a mi kezünkbe! Egyszer vett a czigány kardot a kezébe, azt is siratja a keserves nagyidai nóta. Ne ugrálj te! Ne rúgdalj te! Nem megy te veled hadakozni az én huszonnyolcz nemzetségemből egy se, mert ez mind szétszalad, ha egy lovas katonát meglát. Jaj ides virem. Ülj le a becsületesebbik pofádra. Majd elcsináljuk mink ezt nálad nélkül.

De György nem engedte magát elcsillapíttatni. Egyre tüzelt.

– No hát megyek magam. Egy magam sem ijedek meg száz poroszlótól sem. Add ide a kardot, te, kinek hívnak.

Ez a lovagköntösű csavargónak szólt.

– Ugyan húzd ki a kardodat s add oda neki, hogy menjen vele verekedni, mondá a Malach a lovagnak.

Erre a vitéz úr nagy teketóriával kihúzta a kardját s átadta Györgynek.

Nagy hahota lett belőle.

Az a kard fából volt.

Györgyöt ez a röhej egészen kiforgatta az eszéből.

Odavágta a kardot az asztalra, s beleordított a kaczajba.

– Ejh! Hejh! Hiszen ti zsebrákok vagytok!

Erre a szóra a kaczagásból egyszerre dühordítás lett.

«Zsebrákok!»

Ilyen díszes társaságnak azt vágni a fejéhez, hogy ők «zsebrákok!» Így csak az erdőn csavargó tolvajokat csúfolják.

– Hát te ugyan miféle jó madár vagy? Hadd nézzem meg azt az égrevigyorgódat! szólt egy vén czigány, egy égő hasábfát kihúzva a bogrács alól s annak a tüzes végével odavilágítva az ifju arczába. (Györgynek úgy rémlett, mintha ezt a sunyi vigyori pofát látta volna már valahol.) Ninini! Nem te vagy az a nyalka hajdulegény, a kinek én tegnap megbillogoztam ott a ménesben a paripáját? A kit a kutyás manum92) kifogott? Csakhogy akkor bajuszod volt!

– Igen is, az vagyok. Az a kutyás ember az én apámnak, Rákóczy Ferencznek a vezére. Az a ménes is az én apámé. Azért hozták ide, hogy a mi vitéz bajtársaink felkapjanak azokra a lovakra, aztán az apámmal együtt engemet, meg a bátyámat a bécsi fogságból kiszabadítsanak. Jertek oda! Mindnyájan kaptok egy lovat.

– Hagyd el már! csitítá a társaságot Piránó. Nem látjátok, hogy csunyául be van rúgva, szegény rajkó. Azt sem tudja már, hogy fiú-e, vagy leány! Eredj már aludni te rákló.93) Nem kell neked se khandó,94) se kúre.95) Kell neked álompecsenye. Vidd magaddal, Mirikló. Dugd be a száját. Ne hagyd beszélni! Mert lebeszéli a fejét a nyakáról.

Mirikló azt a formáját találta ki a szájbedugásnak, hogy egy pipát adott a phrál szájába, a mit az apja zsebéből lopott ki, derék ezüstkupakos tajtékpipát s elvéve a vén kovács czigány kezéből az üszköt, azzal rágyujtott.

Áldott egy jószág az a pipa. Nem hiába mondják, békepipa! Ez igazán kibékíti a haragos embereket. Milyen okos dolog volna, ha a parlamenti praxisba behoznák a pipázást. Az elnöknek a helyett a nyavalyás csengetyü helyett volna egy öblös tajtékpipája s mikor már nagy a haddelhadd a tisztelt házban, elővenné a pipáját, meg az aczélkova-taplót, kicsiholna, rágyujtana, egyszerre kivánt csend lenne a házban. Minden szónok követné a jó példát. Ez volna a klotür.

Úgy történt itt épen.

A pipagyujtásra lecsendesültek a felzajdult indulatok. Mindenki rágyujtott s akkor aztán lehetett csendesen tanácskozni s sikerrel biztató határozatokat hozni.

A szerepek ki lettek osztva. Az elfogott Csercsennek zsemlyébe sütött finom ráspolyt juttatnak a kezéhez, a mivel békóit lereszelje. Az őrséget mákonyos pálinkával elkábítják. A lovasok ménjeinek tüzes taplót dugnak a fülébe. Mikor az escorte megindul, petárdát sütnek el az utczán, s aztán felgyujtják a vásári bódékat, s a tüzi veszedelem alatt lekapják a szegény bűnösök szekeréről a Csercsent, s azzal aztán «usgye fore!» a merre nincs szája a világnak!

György kezdett rájönni, hogy ez egy igen jól rendezett állam, melynek minden életszerve tökéletesen egymásba talál.

Ketten pipáztak egy pipából a Miriklóval. A mi úgy ment, hogy a Mirikló odaült szemben a térdére. A phrál szívta a pipából a füstöt, a phéna felnyitotta kerekre a száját s átszívta a füstöt, a mit a bátyja karikákban eresztett ki a száján. A Mirikló aztán ezt a füstöt megint a piros orrlyukain keresztül fujta a rákló szeme közé. Ezt az úri dámák nem csinálják utána!

Végre teljesen helyreállt Györgynek a hódolata a hatalmas Malach iránt, midőn az, a holnapi haditerv megállapítása után, elkiáltá magát, «upre púpos! Dologra minden ember!» s egy éleshangú érczsípba háromszor belefújt.

Erre a sivító hangra egyszerre abba hagyta az egész gyülekezet a mulatozást. A gavallérok és damoazellek sietve bújtak be a köröndöt sorban övező kemenczék odúiba, a honnan nehány percz mulva ismét előjöttek, koldusrongyokban, mankóval, sántán, vakon, álsebekkel a tagjaikon, ragyás, sárgalázos pofákkal, perselylyel, zarándok bottal a kezükben, jámbor faczipős barátok, apáczák képében s eltünedeztek a titkos kijáratok között.

Mégis nagy úr lehet az a Malach, a ki egy sípfüttyentéssel mind a huszonnyolcz nemzetségből egyszerre koldust tud csinálni. Bámulta őt. Büszke lehet az apjára. Ez az a valódi Rákóczy Ferencz, a milyennek őt Wammána históriájában leírták, így mondta el azt a Künzli Péter az examinálók előtt. A rablók, tolvajok vajdája. A csőcselék fejedelme.

S ő becsülte ezt a csőcseléket!

Mennyivel derekabb emberek, mint a kikből a társaság áll, a melyet elhagyott.

Ezek csak a világi hatalom ellen csináltak szövetséget, de amazok az isteni hatalom ellen.

Ezeknek a törvényei egymás védelmére szólnak, amazoké egymás megrontására.

Ezek hazudják azt, hogy ők koldusok, vakok, sebesültek, viselős asszonyok, megesett hajadonok.

Amazok hazudják azt, hogy ők nagy hazafiak, ország zászlósai, bölcsek, istennők, ártatlan szüzek.

Ezek irtóznak a vérontástól, gyávák, szemérmetlenek.

Amazoknál kéj a vérengzés, dicsekedés a bűn, erény a dölyf!

Ezek a templom küszöbén vétkeznek, amazok pedig az oltár előtt.

Ezek nem szentelik meg a házasságot, de megtartják. Amazok megszentelik, de öröm nekik, ha megtörhetik.

Nem bánta a cserét!

– No hát Jiló rajkóm, csókolj kezet a dádédnak, azután eredj aludni, a phénád majd lefektet.

György úgy tett. Megcsókolta a Piránó koromtól fekete kezét.

Azután a Mirikló megimádkoztatta, szépen letérdepeltette maga mellé: «Amáró Dádé».96) (De csak odáig tudta, hogy «add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket ma».)

Aztán vetett neki ágyat bundából a jó meleg kemenczébe. Oda lefektette.

Aztán maga is mellé feküdt.

Hiszen az volt az ő phrálja. Ő meg annak a phénája.

György úgy aludt késő reggelig, mint egy jó gyermek.

XX. FEJEZET.
A PHÉNA.

Arra ébredt fel György, hogy egyszerre csak a pokolban álmodta magát. Az elkárhozottak ordítását hallotta, a kiket az ördögök égő szurokba mártogatnak.

Ébren még jobban hallotta azt a kétségbeesett kínorditást.

A kemencze szája előtt látta Miriklót a padkán ülve. A leány felhúzta a lábszárait s fejét a két karjával átfont térdeire nyugtatá.

– Ereszsz ki! mondá a leánynak, fektéből fölemelkedve.

– Ott maradsz? Aluszol! acsarkodott rá a leány, a szemeit karikára felnyitva s fehér fogsorait rávicsorítva. Ezek a szemek, ezek a fogak világítottak a sötétben.

S aztán, hogy a rossz gyermek nem fogadott szót s nem akart tovább aludni: Mirikló oda ugrott, rátérdelt, hanyattvágta, s egy percz alatt úgy bepólyázta a bundába, a min feküdt, mint egy babát. A fiu még tehetetlen volt a mély álomtól; a leány pedig olyan erős volt, mint egy párducz.

– Csitt! Meg ne mukkanj! Mert elvisz a devla!

Azzal megint kiült a pestes szájába.

Az a bőszült ordítás egyre hangzott: valami olyan őrületes keveréke volt a kaczajnak és a jajgatásnak, hogy György féltében eltakarta a füleit, hogy ne hallja.

A leány pedig egész gyönyörűséggel hallgatta. Tetszését azzal fejezte ki, hogy egyik öklét a másikhoz ütögette.

– Úgy kell! Jól esik neked! Molsamer!

Egyszer aztán vége lett a kínordításnak.

Akkor valami mormogó tanakodás következett: férfi és női hangok keveréke, melyből a Malach gordonkahangja vált ki. Mikor ő beszélt, akkor a többi hallgatott.

De mind ebből a beszédből nem értett György semmit. Olyan zagyvalék volt az, a mit csak a csavargók értettek.

Egyszer aztán azt kérdé a Malach:

– Hol a Jiló?

– Aluszik, felelt a Mirikló.

– Keltsd föl.

– Náné!

A Malach többször odakiáltott a leányra parancsoló hangon, de a leány mindig azt kiáltotta vissza: «náné».

Odaküldték a Sosojt, hogy költse hát az fel a Jilót. Azt meg úgy rugta mellbe a leány egyszerre mind a két lábával, hogy hanyatt bukfenczezett tőle.

Rátámadtak öten-hatan.

Mint a saskeselyű a fészkét, úgy védelmezte a pestes oduját. Éles körmeivel osztotta a pofont jobbra-balra.

– Hagyjátok! Ácsi! szólt a Malach. S aztán csendes halk hangon beszélt a leányhoz czigányúl, szépen, hizelkedően, a hogy csak a czigány dádé tud enyelegni a maga aranyos kedvenczével. A leány csak közbe ümmögött: «ühüm; majd, majd! Jó, jó».

– Hozok neked négy sor piros klárist! Ez volt az utolsó szava a gyügyögtetőnek.

Azután elcsendesült minden. A csoszogások megszüntek.

– No már most kijöhetsz. Mind elmentek, mondá Mirikló az ifjunak, s felkötötte neki a lábaira a szandáljait. (György az egyiptomi Abrekh jelmezében jött ide.)

Akkor aztán a leány kinyujtózkodott, nagyot ásítva. Olyan hajlékony dereka volt, hogy hátrafelé csavarodva, visszafelé fordított arczczal csókolta meg a phrálját. Ez volt a jó reggel. Aztán meg egy korty alamázia.

– Mondsza csak, kérdé György, miféle ördöngős ordítozás volt itt az elébb?

– A Molsamert büntették meg, a ki a Csercsent elárulta az iltiseknek.

– Hogy tudták meg, hogy ki volt az áruló?

– Nagyon ravaszul. Összeterelték a Csercsen czimboráit, a kik neki a templomrablásnál segíteni szoktak. Azok közül kellett egynek a Molsamernek lenni. Tagadta valamennyi. A Malach szidta, átkozta őket. Egyszer aztán azt mondta: «hogy a devla növeszszen rókaszőrt az orrán annak, a ki áruló volt!» S erre egy a czimborák közül egyszerre az orrához kapott. «Te vagy a Molsamer!» kiáltott rá egyszerre minden ember.

– Hát aztán mit csináltak vele? Megölték?

– Dehogy ölték! Mi nálunk vért ontani nem szabad. Hanem azt tették vele, hogy felakasztották a lábainál fogva oda arra a keresztvasra, s aztán a bajuszát, meg a szakállát szálankint huzogatták ki, s az alatt meg a talpait csiklandozták. A ficzkó kaczagott is, meg ordított is egyszerre. Úgy kellett a csórnak!97) Rászolgált.

– De hát a Csercsennel mi történt?

– Azt viszik akasztani. Nem használt semmit a hamis igazság. Ki lett mondva a fejére a sententia.

– S nem tesznek semmit a megszabadítására?

– Dehogy nem tesznek! De nagyon is tesznek. Minden kavarodás el van már csinálva. A mi fajtánk maga nem verekedik, hanem tud verekedést csinálni. Ma reggel elhiresztelték a péklegények között, hogy a vörös barátok elraboltak egy apáczát, most azok fellármázták a többi mesterlegényeket s meg akarják ostromolni a klastromot. A vásárpiaczon meg azt tették az embereink, hogy egy medvetánczoltató medvéjét megölték, levágták a fejét, lehúzták a bőrét, s aztán a nyúzott medvét felakasztották egy hentesnek az ajtajára. Akkor aztán nagy lármát csaptak, hogy a hentes emberhúst árul, azzal készíti a hires virstlijeit. Most az egész vásáros nép fel van dühödve a hentesekre, s rombolja szét a bódéikat.

– Ebben a zavargásban meg lehetne szabadítani a Csercsent, mikor a szekéren viszik.

– Az a szándék. De oda is legény kell a gátra. Mink magunk nem veszszük kezünkbe a khandót. Nekünk nincs khandónk. De van a diákoknak. Van itten sok diák, magyar, lengyel, cseh. Azok mind kardot hordanak. Elhiresztelték közöttük, hogy a Rákóczy fiát viszik veszteni. Azok nem engedik, mert közülük való. Összeröffentek, hogy elállják az utat a csatorna hidjánál, s mikor jön a hidra a szekér, odarohannak. A lovas katonák elé hegyes háromszögletű vas gáncsokat szórnak, a mitől a lovak megsántulnak, s aztán a Csercsent kiszabadítják: beledobják egy csónakba s elmenekülnek vele a Dunára.

– Ez nagyon jó terv.

– Csak egy hiba van benne. A diákok pennás emberek Nem hagyják magukat olyan könnyen fellovalni, mint a parasztok. Azt mondják, hogy ki áll annak a szónak, hogy a kit veszteni visznek, csakugyan a Rákóczy fia, s nem valami zsivány? Ki ismeri a Rákóczy fiát?

– Ismerem én.

– No hát épen így főzte ki a dádé. Azt kiabálta nekem. Azért mondtam én, hogy «náné», «náné».

– De hát miért mondtad, hogy «náné».

– Mert én nem akarom, hogy odamenj.

– Miért?

– Hallgasd csak, mit akarnak? Hogy te eredj oda a hidhoz, a hol a diákok gyülekeznek. Téged már ismernek. Láttak lovasjátékban. Mind rád mutogatnak. «Ez az egyik». «Ez a kisebb». Akkor aztán mikor megérkezik a szekér a hóhérral, a baráttal, meg a szegény bűnössel: te egyszerre felhajítod a tollas süvegedet s elkiáltod magadat: «frater meus!» Arra a diákok mind előrerohannak a kardjaikkal s megszabadítják a Csercsent.

– Azt fogom tenni.

– Csitt! Ne kotyogj! Nem fogod azt tenni.

– Ki mondja?

– Én mondom. Nem eresztelek oda.

– Miért nem?

– Miért nem? Hát azért nem, hogy egy arany anguszterint98) nem adok cserébe egy ezüst anguszterinért. A Csercsen az ezüst gyűrű, te vagy az arany gyűrű.

A vadember logikája!

És György nem volt eléggé jártas a philosophiában, hogy ennek a tételnek a hamisságát be tudja bizonyítani.

– Hát te kit szeretsz inkább, a phrálodat, vagy a phénádat, kérdé, hizelgően odatapadva az ifjuhoz a leány.

– Bár ne volnál a phénám!

– Akkor jobban szeretnél? Szebb volnék, ha nem lennék a phénád?

– Csak olyan szép volnál, mint most, de nem volna bűn, hogy szeresselek.

– Bűn? Milyen az a bűn?

– Bűn az, a mi rossz.

– Miért rossz a bűn? Keserű a bűn? vagy büdös? Vagy harap? Ha se nem keserű, se nem büdös, se nem harap: akkor hogy volna rossz?

– Tiltja az Isten.

– A «Devla?» A Devla azért adta a fogat, hogy harapjunk vele, a szemet, hogy nézzünk vele, a szájat, hogy csókoljunk vele. A szivet azért adta, hogy dobogjon.

– De az én szivem azt dobogja most, hogy a bátyámat ölni viszik s nem szomjazom most a csókot, hanem a vért!

– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol! Haragudjál még egy kicsit. Hadd szeresselek még jobban. Én is tudok ám szebb lenni, mint most vagyok. Nézd: egészen egyedül vagyunk. Senki sincs kettőnkön kívül az egész mirákelpalotában. A tüzek mind kialudtak, csak a kürtőnyiláson át süt be a nap. Oda abba a szegletbe: egy kerek folton. A többi mind sötét. Várj egy kissé. Ne készülj még. Az én akaratom ellen úgy sem mehetsz el innen, mert nem tudod a csapóajtó nyitját. Ülj le. Itt a sonka. Itt a karafina. Egyél, igyál. Én majd eljárom előtted a «nángonicséri» tánczot.

A leány egy alacsony vasajtón át eltünt. György körüljárta a csodapalotát s meggyőződött róla, hogy innen csakugyan nem tud a maga eszétől kiszabadulni.

Valami csengés-bongás zavarta ki a fürkészéséből. A «czáj»99) jött elő.

A míg a nagy körönd sötétjében járt, alig volt látható, mikor aztán abba a fénykörbe belelépett, melyet a kürtőn át besütő nap vetett a szögletbe, olyan volt, mintha a földből bujt volna elő. A pokolból.

Pokolbeli tünemény volt!

Sűrű fekete haja szétszórva s a homlokán egy ezüst abroncscsal átszorítva; nyakát és keblét tíz sor ezüstpénzfűzér takarta. Karjait és bokáit kigyóalakú kösöntyük szoríták; karcsú derekáról domború csipőin kezdve a térdéig száz szalag csüggött alá, a hány, annyi szinű, mindegyiknek a végén egy kis ezüst csengetyű. Ez volt az egész öltözete.

Egy kosár volt a kezében, teli csinált virággal.

Először azzal a kosárral csinált mindenféle játékot. Majd a fején, majd az öt ujja hegyén egyensúlyozta. Odakinálta, meg elkapta; karcsú, hajló termete a csábtáncz minden mozdulataira alakult egyre. Mosolygásában a kárhozat minden édessége együtt volt.

Egyszer aztán, mintha véletlenből, ügyetlenségből történnék, kiesett a kosár a kezéből, a virágok szétszóródtak.

Azokat aztán egyenkint felszedegette, ügyes taglejtéssel, a lába ujjai közé csiptetve s úgy szedte fel a kezébe, s valamennyiből egy koszorút font. Mikor aztán az a koszoru készen volt, akkor lekapta a fejéről az ezüst abroncsot s átkötötte vele a derekát. (Olyan karcsú volt az, hogy övnek viselhette a diadémot.) A koszorut pedig a feje körül fonta.

Akkor aztán neki szilajult a legőrjöngőbb táncznak. Vad szökéseiben csengett rajta a száz csörgő, s mikor sebesen körülforgott, mint az orsó, valamennyi szines szalag, mint a virágszirmok kelyhe, szétterült körülötte. Olyan volt, mint egy kinyilt virág.

S aztán, mikor a táncz végeztével odaomlott a Jiló ölébe, olyan volt, mint egy elhervadt virág. Ez a «nángónicséri» táncz.

Szólni nem tudott, csak pihegett.

György maga is olyan extasisban volt, hogy azt hitte, az egész világ abból a kis kerek szérüből áll, a mit a nap e föld alatti boltozat sötétségéből kigömbölyített.

– Hajh! Csak ne volnál a phénám! Hajh! csak ne várna rám a phrálom.

– Hát mégis itt hagysz? Mégis el akarsz menni? Hát nem tudlak semmivel visszatartani. Pedig úgy fáj érted a szivem. Mert tudom, hogy soha sem foglak látni többet.

– De én visszajövök hozzád, Mirikló.

– Nem te többet. Mesterségem a jövendőmondás. Tudom, hogy soha sem látlak többet. De neked is megjövendölöm, hogy meg fogod bánni, hogy itt nem maradtál. Majd sajnálni fogod, hogy eldobtad azt a poharat, a mi most tele volt töltve a számodra avginnal.100) Mikor meg fogod tudni, hogy nem volt benne méreg. De már akkor későn lesz. Te nem jösz vissza ide többet, mint a hogy nem megy vissza az ember az álmába soha, ha egyszer fölébredt. Hát csak eredj. Nem tartalak vissza.

S azzal ledobta fejéről a koszorút.

– Hanem így nem mehetsz ki a világba, a hogy most vagy. Ma már nincs maskarák napja. Ebben a kantusban megkergetnének, elfognának. Majd én felöltöztetlek. Diákok közé akarsz menni. Neked is diákruhába kell bújnod.

– Hol vegyem azt?

– Van mi nálunk mindenféle gúnya. Ne kérdezd: hol vettük? A Devla adta. Majd kiválasztok egyet a számodra.

A Mirikló ismét bement a vasajtón. S nem sokára visszatért a keresett jelmezzel. A magyar és cseh diákok viselete volt ez. Gombos dolmány, szűk nadrág, puliderrel; vörös süveg fehér ludtollal. Keskeny görbe kard hozzá.

Elébb a tarka ó-egyiptomi maskarától kellett Györgynek megválni.

A phéna segített neki.

– Oh milyen szép vagy! sóhajtá a leány, kezét feje fölé kulcsolva! Mért kell te neked elveszned?

S aztán végig csókolta a szemein elkezdve a lába hegyéig.

Akkor aztán felöltöztette a diákgúnyába. A piros süveget is feltette a fejére, szépen féloldalra nyomva.

– Most már mehetsz.

Aztán elvezette a csapóajtóig s azt felnyitotta előtte.

Ott még egyszer eléje állt.

– Legalább hát üss meg egyszer, hogy arról tudjam meg, hogy szerettél!

Dehogy ütötte meg!