A rablóvezér nehány szót váltott halkan a bérlővel, s aztán kiválasztott még két rablót a társai közül s nem sokára lehetett hallani a lépteik recsegését a falépcsőn.
Az ajtó nyitva volt előttük: nem kellett betörniök. György ott állt, az asztalnak támaszkodva, összefont karokkal.
Mind a három rabló a mellének szegezte a puskája tölcsérvégét.
György elnevette magát.
– Cospetto! Így szoktak jó reggelt kivánni Siciliában? Fra Barbarigo!
A nevetés erős fegyver.
A rablóvezér visszanevetett rá. Szőrrel benőtt pofájából csak a két szem, meg a fehér fogsor villogott elő.
– Én igenis Fra Barbarigo vagyok, de hát önt kinek hívják?
– Engem pedig Giorgiónak hívnak: a többi nevem beleveszett a tengerbe.
– Ez tetszik nekem! mondá a rablóvezér. Semmi duca, semmi marchese?
– Az mind belefulladt a tengerbe. Csak afféle contadinó! A mit mindjárt megtudnak az urak, mihelyt poharat koczintanak velem. Ilyen bort csak a parasztok isznak.
A pohárkinálásra a rabló urak véleménye egészen megváltozott az új földesúr irányában. Minthogy ő maga ürítette ki elébb a poharát, bizton lehetett utána inni: nincs megmérgezve a bor.
– Eh, ez jól esett! mondá Fra Barbarigo.
– A mai heves ütközet után! Önök elfogták mind a tizenkét zaffómat.
– A miért utólagosan engedelmet kérünk.
– Sőt nagyon leköteleztek vele. Igen alkalmatlan ficzkók. Minden lépten-nyomon elől-hátul párosával kisértek. Az ember egy kis kalandra se vállalkozhatik. Ki az ördög fog egy szép leány ablaka alatt serenadot tartani, négy puskással a háta mögött?
– No no! A szép leányok ablaka alatt való gitározástól óvom önt, signore. Az itt nagyon könnyen egy késdöfést jövedelmezhet.
– Hát én is ott leszek akkor. S mit fognak önök most csinálni ezekkel az elfogott zaffókkal?
– Elviszszük őket a hegyszakadékok közé: ott bezárjuk egy sziklavölgybe s ott tartjuk, a míg a messinai kormányzó megküldi értük a váltságdíjat, fejenkint száz scudit.
– Száz scudi! Az sok egy zaffóért.
– Hát mit akar a signore? Nekünk csak ötven marad belőle. Felét a zaffo kapja.
– Ahá! Értem. Hát közös üzlet?
– No hát a szegény zaffóknak is csak kell élni valamiből. A zsoldját soha sem kapja. Ha hébehóba mi nem segítjük egy kis keresethez, éhen döglik a szegény állat.
– Egészen helyeslem a felfogást. Hát tudja mit, signore Fra Barbarigo! Ha a messinai kormányzó megtagadná a száz scudit a zaffókért fejenkint…
– Akkor a zaffók fejeit fogjuk mi a kormányzónak beküldeni.
– Ne kegyeskedjenek ehhez a módszerhez folyamodni. Akkor én kifizetem uraságtoknak az illetékes 50 scudit a zaffókért fejenkint.
– Akkor mi visszahozzuk signorenak a zaffókat.
– Ezer köszönet. Nem kérek belőlük. Tessék őket utasítani, hogy menjenek kapálni. Én örülök, hogy megszabadultam tőlük s nem taposnak többé a sarkamra.
A rablóknak tetszett ez az utasítás s már erre csakugyan nagyot ittak.
– És most beszéljünk a saját affárénkról. Signorik valószínüleg az osztalékuk átvételéért kegyeskedtek idefáradni. Mennyi is az?
– Kerek számban hatszáz huszonöt scudi. Egy negyedrésze a birtok jövedelmének. Ebből egy baioccot sem engedünk lealkudni.
Fra Barbarigo nem érte be azzal, hogy a szemeit forgatta dühösen; hanem még a tőrének a markolatát is kezébe fogta.
– Csak hagyja ön azt a kést a hüvelyében, signore Barbarigo.
– No mert a bérlőnek az a szokása, hogy minden idejövetelünk alkalmával újra kezdi az alkudozást, mintha mi komisz saracénok volnánk, s addig soha sem fizet, a míg a kést a torkára nem teszszük. Megkivánja a természete, hogy annyi ütést kapjon a hátára, a hány erszényt kitesz az asztalra, s a míg leszámlálja a scudikat, folyvást kell egy úrnak a nyakán tartani a kezét.
– No hát ez most mind fölösleges czeremonia lesz, miután én magam fizetem az angariát; s az még nemes ember koromból megmaradt nálam, hogy a mit játékon vesztek, azt zúgolódás nélkül fizetnem kell.
– E szerint ön nem sokalja az angáriát?
– Sőt kevesellem. Önöknek több részt kellene kapni a jövedelemből.
– No ez már nemes emberhez illő beszéd.
– Hallgassák meg önök az én ajánlatomat. Jelenleg négyen osztozunk a Del Contrastói birtok jövedelmén. Önök, tisztelt uraim, én magam, signore Bonaventura, meg a fuggitivik. De hát mi szükségünk van nekünk erre a negyedik osztozó társra? Lökjük ki ezt magunk közül, s oszszuk fel a jövedelmet három részre. Akkor önök kapnak hatszáz huszonöt scudi helyett nyolczszáz harminczhármat: mondjuk kerek számmal kilenczszázat, s mi másik ketten is olyanformán kapunk.
Mind a három signore nagyot ugrott erre a szóra örömében.
– Hisz ön nagyobb számtudós Al-Gebernél, a számok feltalálójánál.
– Tehát elfogadják az ajánlatot?
– Szives örömmel.
– Ezért aztán az önök részéről azt a viszontszolgálatot várom, hogy mikor a fuggitivik alkalmatlankodnak nálunk, azokat kegyeskedjenek innen elkergetni, hogy engemet, akármerre bolyongok egyedül, erdők, hegyek között, se maguk nem bántanak, sem a fuggitivik által bántani nem engednek.
– Itt a kezem rá! szólt Fra Barbarigo, odanyujtva kérges tenyerét György elé. Mától fogva az ön vezényletére állunk.
S hogy igéretét biztosítsa, kihúzta a kebléből a zsinórra kötött érczsípját s átnyujtá Györgynek.
– Hordja ön ezt magával, signore. S akárhol jár ezentúl, ha valami veszély fenyegeti, csak ezt a sípot fújja meg, s tapasztalni fogja, hogy egyszerre, mintha a sziklaodukból bújnának elő, ott teremnek az én vörös sipkásaim s megvédelmezik önt akár a fuggitiviktól, akár a zaffóktól.
Egy pohár bor szentesítette a szerződést.
– Most még egy száz scudim volna elajándékozni való, monda György.
Erre a szóra Fra Barbarigo magasra emelte a fejét.
– Kinek néz ön minket, uram? Ajándékozni csak a szenteknek és a kolostoroknak szokás, nem olyan gavalléroknak, mint mi.
– Pardon! Gratia! Rosszul választottam a szót. Én ezzel egy szolgálatot akarok megfizetni. Az Aetnának a tetejére akarok felmenni; le akarok nézni a kráterébe: annak adom a száz scudit, a ki engem oda felvezet.
– De ez még nagyobb megbántás! Minket szolgálatért akarni megfizetni! Mi nem szolgálunk senkinek! Mi bérért nem teszünk semmit. Hanem ha az Aetna tölcséréhez akar ön feljutni, akkor lovagoljon el a San Nicolosi d’Arena kolostorhoz, ott ajándékozza ön a mezítlábos barátoknak azt a száz scudit. Azok aztán majd rendelnek ön mellé egy biztos vezetőt, a ki felsegíti önt a hegy tetejéig, megmutogatja a Monti Rosszit, a Val del Bóvét. Vigye ön magával ezt az én tőrömet: ennek a markolatába van vésve a nevem. Ezt mutassa meg a barátoknak. Akkor aztán minden utat nyitva fog maga előtt találni.
A haramiavezér még a kését is átadta Györgynek.
Akkor aztán szép egyetértésben lementek a földszintre, a hol signore Calzolaio főzte a vacsorát az úri vendégek számára.
Fra Barbarigo elmondta a bérlőnek, hogy minő új szerződés jött a signori malandrinik, meg az új földesúr között létre. A bérlő szeretett volna valami észrevételt tenni rá, de valahányszor felnyitotta a száját, mindannyiszor a nyakszirtjára ütöttek ököllel, megvonva tőle a szót.
Végül az új szerződés értelmében kifizették a malandriniknak a kilenczszáz scudit, mire azok a zaffókat maguk előtt terelve, nagy puskadurrogások közt eltávozának.
A bérlő egész a kapuig kisérte őket lámpással.
Mikor visszatért Györgyhöz, kétségbeesetten kiálta fel:
– Tudja ön, hogy mit csinált most, serenissime? Megtette magát a «Maffia» főnökének!
– Hát nagyon jó. Ha az a maffia engem megvédelmez a fuggitiviktól.
– Igen, de ha egyszer kormányváltozás lesz, a mi sokszor van Siciliában, akkor a fuggitivik visszatérnek erőhatalommal, s azok akkor engem felakasztanak.
– Hát azok akkor engem is felakasztanak. Hát nem elég dicsőség lesz kendre nézve, ha ott lóghat mellettem ugyanazon a gesztenyefán?
Györgynek olyan jó kedve volt ez után a kaland után, a minőt csak egy kis diák érez, mikor azt hallja, hogy bedűlt az iskolának az oldala. Sietett az örömét közölni a Künzli Péterrel.
A Péter azonban még mindig maródi volt, a megitatott keserű herbaték még jobban összehúzták a beleit. A szolgáló már reszelt tormát rakott a gyomrára. De az sem tetszett neki. Mindig azt hajtotta, hogy ő egy skorpiót nyelt el s most az marja odabelül.
Mind a mellett nagy figyelemmel hallgatta végig, a mit György elregélt neki az éjjeli kalandról: az elfogott zaffókról és a kedélyes malandrinikról, aztán meg arról a jó alkuról, a mit ez utóbbiakkal kötött.
Azt a tervét is közölte vele, hogy legközelebb fel fog mászni a Monte Gibellóra (a malandrino így nevezte előtte az Aetnát). Csak arra vár, hogy a Péter talpra álljon: őt is viszi magával.
Azután hagyta a Pétert izzadni s maga felült az öszvérre s elindult egyedül a környékben kalandozni. Nem jártak már a sarkában a zaffók.
Útközben járó-kelő parasztoktól kitudakolta, hogy merre az út a tűzhányó felé: azok megértették vele, hogy csak haladjon mindig napnyugat felé, ott majd talál egy várost: az Catania. Ott majd aztán megtudja, hogy merre van a mezítlábos barátok kolostora.
Estefelé hazavetődött a villába.
A Pétert nagy munkában találta: valamit irt.
György előtt ez volt a tökéletes egészségnek a legfőbb kriteriona, az irás. Magáról tudta, hogy már arra is nagy elszántság és duzzadó izomerő kell, hogy az ember a lúdtollat beledugja a kalamárisba: hát még azokat az engedetlen ákombákokat a papirosan megjelenésre kényszeríteni, egyiket a másikhoz hozzá támasztani, hogy el ne dűljenek; egyiknek a szarvát a másiknak a farkához hozzá kötni, s végül el tudni olvasni az embernek azt, a mit leirt. Vad lovat könnyebb rendes ügetésre birni, mint azt az átkozott kalamust. Azért nagyon meg volt nyugtatva a hű mindenesének az állapotja felől, mikor azt irni látta.
– No csak mulasd magad, Peti.
Reggelre kelve azonban azzal a hirrel fogadta signore Calzolaio, hogy annak a tedescónak beharangoztak. Az már deliriumban van, s nagy dicsekedésére fog válni, ha az estét megéri.
Odament hozzá.
Péter hagymázban volt: félrebeszélt. Nem ismerte már meg a gazdáját. Györgyöt nézte saját magának s beszélt hozzá, mint Künzli Péterhez; ő maga pedig Wammána személyébe képzelte át magát.
– Hol csavarogsz, te Bärenhäuter! Te Künzli Péter? rivalt rá Györgyre. Nem tudsz itt lenni, mikor én hívlak? Megint azzal a gézenguz czimboráddal játszottál? Majd adok én nektek, mind a kettőtöknek! Fogd rögtön ezt a levelet és vidd a consiliariusnak. Nem annak! Hanem a nagymesternek. Azért sem annak! A Lodoiszka herczegnőnek. De el ne veszítsd, mert ebben vannak megirva a Giorgio titkai. Tudod ki az a Giorgio? Azt gondolod, hogy Giunchi gróf? Nem az! Talán azt gondolod, hogy San Christina marchese? Nem az! Annak a Giorgiónak a neve felsővadászi Rákóczy princz! De el ne mondd senkinek, mert pórul jársz! A fejedet levágják, ha fecsegsz. No hát fogd ezt a levelet és szaladj vele. Tudod, kinek szól? A cancellárnak.
– Ez bizony félre beszél, mondá György.
A bérlő és a felesége nem eresztették közel a nyavalyáshoz: a patécs ragályos. Hanem a levelet elvették tőle. Azt is elébb megfüstölték borókabogyón: úgy adták át Györgynek.
A levél le volt pecsételve, de a borítékjára már nem volt felirva semmi czím.
György többször kérdezte a lázbetegtől, hogy kinek szól az a levél: az mind annyiszor leszidta. «Hát nem megmondtam?» Csakhogy mindig más nevet mondott. Utoljára a palermói kormányzóhoz utasítá vele.
– Pedig az nagyon fontos levél lehet, bizonyítá a bérlő, mert a német egész délután körmölte, a keze is reszketett, a foga is vaczogott bele, mégis csak irta.
György magához vette a levelet.
Aztán papot hivatott, az meggyóntatta a Pétert, feladta rá az utolsó kenetet: estére csakugyan meghalt a Péter.
Másnap szép énekszóval eltemették.
György ezzel egyes-egyedül maradt az idegen világban.
A míg a temetési szertartás huzódott, csak elmaradt még a villában: az a halott pajtás odakötötte ahhoz a szomorú helyhez; hanem a mint ráhányták a koporsóra a lávadarabokat, akkor elővette az a sivatag egyedüllét érzete, az a vágy az örök futás után: szaladni valamerre, fel a magasba! Még magasabbra! Ki a világba!
Még nem tudta, hogy egy szigeten van. Soha sem beszéltek előtte geographiáról, nem értett a mappához.
A temetés utáni nap felnyergelteté az öszvérét s azt mondá a bérlőjének, hogy ha éjszakára nem talál visszakerülni, ne keressék sehol: Cataniába megy.
A bérlőnek nem volt utasításába adva, hogy a földesura jártára-keltére vigyázzon. Mehetett, a hová akart. – A szigetről el nem futhat. – Legfeljebb agyonüthetik a fuggitivik, s akkor majd jön helyette új földesúr. Örökké nem tart semmi Siciliában: még a földesurak sem.
György egy parasztvezetőt fogadott fel, a ki jó fizetésért vállalkozott rá, hogy elkalauzolja őt egész Taormináig, de már azontul nem ismerős a vidékkel: ott fogadhat mást.
Ezek az itteni lakosok egy napi járó földnél többet nem ismernek az országukból. Az Aetna tövétől a tengerpartig: ez a jártasságuk. Hogy mi van a tűzhányó tulsó oldalán? arra semmi gondjuk. A tűzhányó tetejére pedig épen nem kivánkoznak.104)
Éjjelre érkezett meg György Taorminába.
A siciliai éjjel nem éjjel, az csak egy fényes álom. Az alkonyég fényváltozatai belenyulnak az éjszakába. A csillagok vezérei már odafenn ragyognak, s a firmamentum még folytatja az átborulását a karmazsinból a lilaszinbe, míg utoljára megáll a hasonlíthatatlan sötét-kékben, mely tele van szórva milliárd égi fénytől.
Még fényesebb a föld! A felséges Taormina romjai. Halhatatlan emlékei egy kétezer év előtti kornak, a mikor az istenek emberekké tudtak lenni s az emberek istenekké.
Egy város romja, mely nagyobb Bécsnél. A még fennálló oszlopok mutatják, milyen nagy lehetett – fölfelé? Az a felségesen nyugodt klasszikus építészi styl! Azok az emberentuli mértékek!
György az egész éjszakát ott töltötte a szabadban, az amphithearum még fennálló árkádjai alatt. Az öszvére legelt a fűben, a kalauza horkolt a bogáncsbozót alatt. Ő pedig bámulta a romokat, a csillagos eget, az Aetnát.
A mint besötétedett, a tűzhányó nyugati oldala, mely addig ónfeketének látszott, lassankint el kezdett világítani: egyre sugárzóbb lett, utoljára rózsaszinű fényben tündökölt. György felrázta az alvó kalauzt, követelve tőle, hogy magyarázza meg neki, miért világít ott a hegy oldala.
A kalauz elmondta nagy álmosan, hogy az ott a láva. Valamikor elöntötte egész Cataniát. Húszezer ember ott veszett benne. Még most sem hült ki egészen: éjente felvilágit.
– Mikor történt ez? kérdezé György.
– Nem tudom. Én még akkor gyermek voltam, mondá a kalauz s tovább aludt.
Arra a kérdésére, hogy mi volt ez óriási rom valaha? annyit tudott felelni a kalauz, hogy «theatrum».
Theatrum!
A bécsi Hanswurst színház után a taorminiai amphitheatrum, a hol húszezer görög tapsolt az olympi versenyek viadorainak! Hátterében a füstölgő Vulkán-óriással. A márvány boltivek, az oszlopcsarnokok, a gránit talapzatú scéna! A fülkékből hiányzanak már az istenszobrok, de szellemeik most is itt laknak a mohos falak között.
Az emberek nem építenek már, hanem az Aetna még mindig épít. Félszázadonkint eszébe jut valami. Kilódit egy nagy tömeget, tűzzé olvasztott kőből. Új hegyeket épít. Igy emelte fel a mult században a két ikerhegyet: a Monti Rossit. Egy fiók kemenczéje, a Monte Frumento most is eregeti ki a hasadékaiból a friss tűzfolyamot s építi az új köröndöt a kráterénél. A felhő, melyet az ég felé lódit, lángvörös, s oda világít az ősanya vulkán kupjára. Az pedig fényes fehér. Ott az örök jég országa van; csak a kürtője sárga a kéntől. De a füst, mely belőle felgomolyog, megint olyan fehér, mint a hófelhő, meg-megvillanva időközönkint a földalatti tűztől; s ez a fehér füst megáll a csillagos ég közepén mozdulatlanul, mint egy felhő, mely egy oszlopon nyugszik.
György ott virrasztotta végig az éjszakát a taorminai romok között s csak a pirkadó hajnal figyelmezteté a továbbutazásra.
Taorminán tul nem volt szüksége többé kalauzra. E dicsőséges romoktól kezdve egész Cataniáig egy szakadatlan gyöngysora következik a nyári palotáknak, kolostoroknak, melyek csodaszép délgyümölcskertek között feküsznek. Egyik falunak a végénél kezdődik a másik. Azok be sincsenek kerítve. A fákon annyi a gyümölcs, hogy minden arrajárónak jut belőle: meg sem látszik rajta. Egy baioccoért válogathat belőle, a ki lopni szégyenel.
Az első város, melyet Taorminán tul talált György, volt Aci Reale. Az egész város hét réteg lávaomladékon épült, a miknek óriási rétegeit ki lehet venni egy hosszú lépcsősoron, mely a városból a mélységbe vezet.
Ebbe a mélységbe rohan alá a kék Acys vize, melynek partjain egykor a cyclops Polyphem bámulta félszemével a nymfák tánczait.
Aci Realén tul emelkedik az út Aetna felé, folyvást gazdag termésű kertek között, melyeknek fényes lombozatából a kolostorok rézkupolái villognak elő. Az út maga fekete. Csupa lávatörmelék. S az útféli házak is olyanok, mintha a falaik vasdarabokból volnának összerakva. Minden kő itt láva rétegeiből van kifejtve. A természet nevet, a házak gyászolnak.
Ez a fekete út vezet egy fekete városba: ez San Nicolosi.
Az egész város egy sziget, melyet körülvesz egy folyam. Az Aetnából kitört láva folyama. Alatta száz meg száz épület romjai feküsznek: hajdan viruló kertek mulató tanyái. A város megmaradt közben. A felső részét ölelő láva-folyamág már kihült, azon keresztül lehet járni. Mezítlábat még most is éget. A szélesebb folyamág még éjente izzó fényt sugárzik ki s a faczipő talpát elszenesíti, a míg az ember keresztül szalad rajta.
E városka szélén áll a San Nicola d’Arena kolostor. Ide lett utasítva György Fra Barbarigo által.
A banditafőnök tőrének előmutatása után a legszívesebb fogadtatásban részesült s az igazi vendégszeretet fogalmát itt találta először megtestesülve.
A barátok, megértve a kivánságát, egy napi pihenés után rendelének melléje egy kalauzt, meg egy szerzetest. A kalauz az útjárás megmutatására, meg az élelmiszerek czipelésére szolgált, a szerzetes pedig a tájképi nevezetességek megmagyarázása végett lett hozzá csatolva.
Nevelte a barátságot az ajándékul átadott száz scudo, melyet – nagyon valószinűleg – a barátok a malandrinokkal meg szoktak osztani.105)
Az útitársul kirendelt benczésnek az arcza olyan ismerősnek tünt fel György előtt! Mintha már valaha, valami nevezetes alkalommal találkozott volna vele? Csakhogy annak bajusza volt, szakálla nem volt, mostan pedig szakálla van, bajusza nincs. És mégis úgy emlékeztet rá! Hisz akkor is csak álcza volt az.
Most az a neve, hogy Fra Oloferno.
Fra Oloferno alakja egészen elütött azoktól a sicilai barátoktól, a kikkel ez ideig György jártában-keltében mindenütt találkozott. Ez egy szelid, komoly ember volt: több nyelvet beszélt, s jártas volt a történelemben, földrajzban, csillagismeretben. Olvasta a régi klasszikusokat, s a görög és római mythologiát. – Györgyre nézve pedig ezek a dolgok épen olyan ismeretlenek voltak, mint maga az Aetna. Elhallgatta napestig a kolostor oszlopcsarnoka alatt a bölcs barát felfedezéseit. Ez neki mind új világ volt. – Két napot kellett ott vesztegelnie a kolostorban. Sirocco fujt: azt be kellett várni, míg elmulik, mert olyankor ködös a láthatár: a kilátás elvész. A hegymászót is eltikkasztja a hőség. Még az öszvér sem szeret ilyenkor utazni.
De az az idő nem veszett kárba. Először életében akadt György egy emberre, a ki «valót» beszél előtte. Egész ifju életében soha senkitől nem hallott valami igazat. Az mind mese volt: kápráztatás, hamis adat, irányzatos költemény.
Mint az égi malasztot, úgy szívta a lelkébe a tudomány új levegőjét.
Pater Oloferno elmondta előtte rövid vázlatban Sicilia történetét. A fénykorszakot, melynek emléke a taorminai romvilág. Egész a legujabb évekig. Hogyan került Sicilia a Bécsben uralkodó császár birtokába. Békekötési szerződmény: országcsere útján. Ép olyan ideiglenes birtoka a császárnak, mint az általa adományozott uradalmak az új földesuraknak. Ez a föld mozog a hódítók lába alatt. Lakott már itt mindenféle nemzete a két világrésznek. Mind elmult róla. Csak az ős siculus marad meg, a ki a lávarétegre, mely házát eltemette, mikor a láva kihül, megint új házat épít.
György megtudta, hogy ez a széles nagy völgy, melynek nappal fekete talaja éjjel rózsaszínben világít, még ötven év előtt gazdag buzatermő föld volt, szegélyezve olajfaerdőkkel, narancsligetekkel: ezernyi meg ezernyi boldog ember tanyája. Volt egy herczege, a ki annyi kincset gyűjtött a birtokából, hogy saját költségén építteté meg azt a roppant vízcsarnokot, mely a Vezuvról a hóolvadás áradatát a tengerbe levezette. Egész hajóraj jött, ment a cataniai kikötőben, mely az itt termett buzát, gyapotot, czukornádat szállítá messze földre. – Egy éjszaka meghasadt az Aetna oldala, s a kiömlő láva eltemette az egész viruló paradicsomot, kertjeivel, falvaival együtt. Olyan gyorsan jött a pokoltűz, hogy a lakosok nem birtak előle menekülni. Keresztül tört egy útjában álló hegyen; s két új hegyet torlasztott fel a völgy közepén. Onnan lerohant a tengerbe, s a kikötőt megnépesíté – szigetekkel. A dúsgazdag herczeg egy éjszaka koldussá lett. S azóta nem járnak a kikötőbe a gályák, nincs se buza, se gyapot, se czukornád többé.
A mint a sirocco elmult, pater Oloferno felkészíté Györgyöt az útra. Egy darabon öszvérrel, szamárral lehetett előre hatolni: odáig az út erdők között visz el. Ezt az utat éjszaka tették meg. Itt nincs semmi érdekes látni való. Hajnalhasadtával bukkantak ki a vigályos erdők és vulcáni sziklaszakadékok közül, az ég skarlátfényétől visszatündöklő Piano del Lago lonkás oldalán. Egy tó a vulkán oldalában. – Ez sem volt ott még ötven év előtt.
Ezt is a legutolsó vulkánkitörés teremté meg. Mikor a megrepedt hegy oldalából kiömlött a megolvadt ércz- és kősalak, ugyanakkor a kráter kitörő tüzétől megolvadt a hegy ormát borító jégtömeg, s aztán ez a két folyam rohant egymásra! Az lehetett hősköltemény! az lehetett a gigászok harcza, mikor ez a két istenerő egymással ölre kapott. A lávafolyam párafelhővé oszlatta a vízáradatot, s a jeges víz kővé fagyasztá az olvadt salakot. S utoljára is a víz maradt a győztes: medenczét vájt magának a lávatömegben, s azt megtölté szinültig. Aztán mind a ketten elpihentek, mikor belefáradtak a tusába.
A Piano del Lagon tul következik a Val de Bove, az a fölséges sziklaörvény, melynek széléhez csak hasmánt csuszva mer halandó ember közelíteni. A szédítő mélységben ott tátongnak a tűzhányó kemencze szádái, melyek az óriás érczfolyamot kiokádták a világra. Egy pillantás a föld mélyébe, a hol az örök tűz él. A mélységbe lenézőt úgy húzza valami varázs lefelé!
Itt egy ódon toronyépület következik: római emlék, egy görög tudósnak. Ez a bölcs is addig tanulmányozta az Aetna mélységét, míg egyszer nem birt ellenállani a vágynak, hogy e meredélyről leugorjon. Ez a torony szolgált pihenőül a tüzhányó látogatóinak.106)
Itt hátra hagyták az öszvért, szamarat, s élelmiszereiket a kalauz vállára bizva, gyalog indultak fel a felséges óriás kráterhez.
Itt már az örök hó és jég országa kezdődik.
A meddig a sziklarepedésekből, a melléktölcsérekből kipárolgó gőzök megolvasztják a jeget: ott sárgul a kénvirággal zománczozott szikla, a többi mind tükör-sima jég. A forró déli napsugár apró csermelykéket olvaszt meg belőle, de a jégréteg azért soha sem fogy el: egyre szaporodik. Csak a kráterből kihányt hamu rétegein lehet felhatolni a tűzhányó kámvájáig, melynek óriási kerületéből fenségesen emelkedik ki az örökké élő füstoszlop, felleg-üstökös fejét, míg a világ össze nem dűl, folyvást feltolva az égbe. Itt egyedül ő maga az élő: köröskörül minden halott. Az anya-vulkán oldalait egész raja fogja körül a leányoknak és dédunokáknak: apróbb-nagyobb nyitott kupok, a mik, ha haragba jönnek, maguk is tüzet okádnak.
Itt, a tizezer lábnyi magasból tekinte szét a fejedelemfi maga körül. És akkor azt hitte, hogy csakugyan egy más plánétába jutott. Egy egészen külön álló kis világ ez, egy háromszegletű csillag, mely a földtől külön van szakítva s forog körülötte, mint a hold.
Az Aetna magasáról mind a három tengert beláthatá, mely a szigetet körülveszi s még a tengeren túl a távol világ kék előfokait.
Arra a tudatra jött, hogy ő itt nem más, mint fogoly. Ez az egész világ csupán börtön ő rá nézve, a honnan nincsen szabadulás.
György arra kérte páter Olofernót, hogy vezesse őt le magának a tűzhányónak a kráterébe, a mennyire abba le lehet hatolni.
– Mit akarsz odalenn, grófom?
– Meg akarom kérdezni ettől az élő óriástól, hogy miért vagyok én itten?
A szerzetes nagyot bólintott a fejével.
– Elvezetlek, a hogy kivánod.
És aztán a kalauz segélyével levezette Györgyöt a kráter szakadékos párkányain keresztül annak az öblébe, mely sárga és vörös érczcsapadékokkal van berozsdázva egész addig a lángoló kerek kürtőig, mely lemegy a föld mélyébe s melyen át gomolyogva tör elő az örök tűz a föld alól.
György hosszasan elbámult a titokteljes látványon.
– Nos? Kaptál a kérdésedre választ? szólítá meg a szerzetes.
– Kaptam, mondá György. Az örök tűz egy szikrát adott kölcsön a magáéból. A tarsolyomban van egy levél, melyet a mellém rendelt szolgám irt nagy igyekezettel, mikor már a halál révén küzdött. Ebben a levélben kell annak a feleletnek lenni, hogy miért vagyok én itt? A levél rólam van irva. Ezt a haldokló elmondá. De már a czímet nem tudta rá irni a borítékra, s öt nevet elsorolt előttem, hogy kinek szól, de mind visszavonta. – Bűnt követek-e én el, ha ezt a levet felbontom és elolvasom.
– Ha bűnt követsz el, vezekléssel helyrehozod. De minthogy a levél senkinek nincs czímezve, én előre feloldalak a bűn alól.
György felszakítá a Künzli Péter által irt levelet.
György arcza egészen elsápadt, a midőn a megholt Péter levelét olvasá.
A levél a palermói alkirálynak szólt.
Abban le volt irva mind az, a mi György körül történt Palermóból elutazása óta a legapróbb körülményekig.
Az utolsó adat volt az, hogy György szövetséget kötött a siciliai malandrinókkal, azokat zsoldjába fogadta, a mellé adott zaffókat elzáratta és fogva tartja s a szigetről megszökni készül.
E szerint az ő kedves gyermekkori jó pajtása nem volt más, mint egy fizetett kém az udvari cancellária szolgálatában, a ki már gyermekkorától azon kezdte az irásgyakorlatot, hogy denunciált. Nyomorult zsoldért! Talán nem is azért, hanem vele született ösztönből, mint a hogy születik a jó tacskó-kutya borzfogónak.
Az a jó czimbora, a kivel minden falatját megosztá, a kiről azt hitte, hogy egyedül szereti a világon! Áruló! Kém!
De ennél a szívbeli keserűségnél még nehezebben feküdt a lelkére az a rettenetes tudat, a mit a levélből megértett, hogy ő itt ezen a szigeten csak egy jól elzárt fogoly, a kinek a személyleirását minden kikötőben ismerik, a kire nézve nincs remény ebből a kietlen nagy börtönből valaha kiszabadulhatni.
Tehát a kegylevelek, a grófi czímek, az adományozások, a kitüntetések mind csak a láncznak, a bilincsnek új meg új nemei. Ő már el van itélve a születése napján, a bölcsőjében, holtig tartó nehéz fogságra. Megbüntetve, condamnálva, mielőtt vétkezhetett volna.
Pater Oloferno ott ült mellette és figyelemmel nézte az ifjú arczszine változását, a levél olvasása közben.
György felvett egy lávadarabot a földről, belegöngyölte azt a levélbe, s aztán levelestől együtt belehajítá a nagy füstokádó kráterba.
De az a levél még a pokolnak sem kellett, még az is visszaokádta, s a hömpölygő füstoszlopban még sokáig ott lehetett látni a tánczoló papirdarabot, míg lángot nem vetett.
Ekkor aztán György fölegyenesedett, körülnézett a végtelen láthatáron. Valami kéjes szédülés fogta el. Félig akarva, félig öntudatlan maga is alábukott a meredélyről.
Ha pater Oloferno ott nincs és izmos karjaival meg nem ragadja, menthetetlenül bele hull a tűzokádó torkába.
Talán jobb lett volna neki!
A barát ölébe vette az alélt ifjút s úgy vitte ki a mély sziklaköröndből. Ott lefektette a jégre és megdörzsölte az arczát, a karjait hóval. Aztán, hogy magához kezdett térni, megnedvesíté az ajkait borszeszszel, a mit kobakjában hordott.
György föleszmélt s mind a két kezével megragadta a barát kezét s odavonta azt az ajkaihoz és megcsókolá.
– Miért akartál a tűzhányó torkába lerohanni? kérdezé Oloferno.
– Oh atyám, az olyan fájdalom volt, a minek nem lehet a nevét megmondani. – A régi istenekkel beszélni, rettenetes dolog. Ez itten Vulkánus úgy-e, a kit megszólítottam? Minő választ adott? – Az rosszabb a halálnál. – Az olyan, mint az élve-eltemettetés.
– A tűzisten haragos.
– Talán a jégisten kegyelmesebb. Hagyj itten feküdnöm a jégen. Hadd beszéljek vele. A jegek istene Neptun – úgy-e?
– Nem, fiam. Az Jupiter. Horácz irja: «Jam satis terris nivis atque diræ grandinis misit Pater». A hó és jég istene Jupiter volt.
– Hadd beszéljek vele!
Azzal végig feküdt arczczal a jégen, meleg ajkaival oda tapadva hozzá.
A vezető figyelmezteté a barátot, hogy jó lesz a visszatérésre gondolni, mert a nap lefelé hanyatlóban van már.
– Kibeszélted már magadat a jéggel? kérdezé Oloferno.
– Beszéltem vele.
– Adott választ?
– Adott. Mondsza csak, kié ez a tűzhányó hegy?
– Csodálatos kérdés! Ugyan ki akarná ezt a rettenetes csodát tulajdonának nevezni?
– De mégis kinek a birtokához tartozik ez?
– Beleesik a Del Contrasto uradalom határába.
– Tehát az enyim.
– Isten őrizzen tőle, hogy megkapd a részedet belőle.
– De akkor ez a jég is az enyim, a mi az Aetna csúcsát fedi.
– Mit akarsz ezzel a jéggel?
– Majd megmondom, mit akarok? Mikor én Bécsben laktam, a fényes főúri lakomák közepén jéghideg italt kaptak a vendégek poharakban, a minek a neve «aqua Bensari». Olasz találmány. – Egy hirhedett úrhölgy lakomája végén mindenféle gyümölcsöt hordtak körül, a miket, ha megkóstolt az ember, akkor vette észre, hogy jégből vannak. Ezeket meg úgy hívták, hogy «frutti di Procopi». Egy florenczi conditornak a találmánya. Uraknak való csemege! Mert nagyon drága. – Törvény van rá, hogy csak az esztendő három nyári hónapjában szabad készíteni és árulni. A nyári hónapokban. De nyáron meg nincs jég. A florenczi czukorsütőnek a távol Mont-Blancról kell öszvérháton hozatni a jeget az urak fagylaltjához és sorbetjéhez, s annak is fele elolvad, a míg odaér. – Hát nekem most az a gondolatom támadt, hogy ha mi ezt a jeget innen az Aetnáról hajóra rakatnánk, abból Olaszországban rengeteg pénzt lehetne szerezni. És akkor volna a gályáknak okuk a cataniai kikötőben horgonyt vetni ismét. Ha nincs buzánk, czukrunk, gyapotunk többé, van jegünk, eladjuk a gazdagoknak az Aetna jegét.
– Istennel beszéltél, fiam!
– Én megteszem az első kisérletet. Rád bizom a pénzt, a melylyel egy hajót ki lehet bérelni a jégszállításra – és aztán a jégkereskedésnek az egész hasznát odaadományozom a te kolostorodnak.107)
– Isten segítsen, fiam, a te gondolatodban!
Kitalálta-e pater Oloferno, hogy mi szikra rejlik a jégben? Hová gondol a fejedelemfi ezzel a tervével?
Ha az volt pater Oloferno, a kinek mi sejtjük, akkor bizonyosan kitalálta.
A börtönfalat lehet ezzel a jéggel keresztül törni!
A kolostorhoz visszaérkezve, György legelébb is misét szolgáltatott a szerencsés megmeneküléseért a pokol tornáczából. Azután rende szerint meggyónt pater Olofernónak. Majd kihallgatást kért a kolostor perjelétől s közölte vele a jégkereskedés tervét, a mit az nagy készséggel fogadott. Úgy szinte a hajóbérlésre szánt kétszáz scudit is.
Ezzel a fiatal úr el lett bocsájtva, hogy menjen haza és várja be otthon az utána küldendő értesítéseket.
«Haza!» – «Otthon!»
Hát létezett ilyen fogalom rá nézve?
Hol van az ő otthona? A Del Contrasto villájában? A feketeczukor gyártó Calzolaionál, s annak a csontváz feleségénél, meg a gugásnyakú szolgálójánál? – A malandrinik között? Azon az adományozott birtokon, melyet egy régi nemestől koboztak el, a ki maga most a hegyszakadékok barlangjaiban él? S a kinek ő most bitorolja a nevét és czímét, míg az igazi nevét és fejedelmi czímét viselő apa valahol a hitetlenek földén számlálja a napok jöttét és lementét!
El volt keseredve a jóltevője iránt, a ki őt ennyi kitüntetéssel elhalmozta. Két uradalmat és gazdag apanaget adott neki. Hagyta volna inkább a csodatanya koldusai között! Hisz az a bécsi csőcselék még válogatott társaság ezekhez a szigetlakókhoz képest! Az legalább kedélyes, tréfás, mulatságos és a mellett jó szivű, ez pedig unalmas és kegyetlen.
Folyvást az Aetnát látni maga előtt, folyvást a brigantikat tudni maga körül, folyvást a háborgó földet érezni a lába alatt. És soha egy mosolygó nő-arczot nem látni!
Ez az utolsó volt a legszomorúbb gondolat.
A siciliai leány is bizonyosan szép és kedves fiatal korában, csakhogy akkor azt a rideg féltékenység rostély mögött tartja. A miféle némberrel György még eddig találkozott, az mind csámpás, csipás, gugás volt, durva bőrű, mintha páczolva volna, a haja fakó, molyette, a szája széles, fekete fogú, melle lapos, háta domború, a hangja olyan, mint a ludgágogás, mint a megmerített korsó böfögése.
Ezek között töltse ő el ifjú életét? A mikor a szív tele van követeléssel.
Eszébe jutott a szép Mirikló!
Micsoda alak volt az? Arany testben gyémánt szív! A kis ujjában több volt a nő, mint az ittenieknek az egész testében. A császárnak mind a négy országában nincs ahhoz fogható bűbájos teremtés.
És őt most idedobták az idegen szigetre, a mint a mese hősét, Klimius Miklóst, a ki egy más plánétán csak majom alakú nőket talál, vagy olyanokat, a kik faderekúak, meg egylábúak.
A taorminai romokig nem volt szüksége kalauzra. Az út folyvást a tengerpart mentén kanyarodik, bekerített nyaralók, narancs-kertek közé határozva, csak a nagy görög városon túl kezd szerteszét elágazni.
Itt sem fogadott kalauzt. Rábízta magát az öszvérének a tájismeretére. Az aztán vitte őt a saját hajlandóságai szerint, az úteltérőnél azt az ösvényt választva, a mi neki inkább tetszett.
Dél lehetett, mikor György a taorminai arkádok alatt ellovagolt, s a míg a nyeregben ülve egyet szunyokált, egyszer csak arra ébredt fel, hogy már lement a nap.
Lehetetlen, hogy nyeregben ekkorát bólinthasson az ember.
Úgy volt az lehető, hogy az ösvény egy mély útba vezetett, melyet mind a két oldalán magasra felnyuló meredek sziklafalak szorítottak össze. Ott már délután három órakor is éjszaka van.
Nem emlékezett rá, hogy idejövet ehhez hasonló sziklafolyosón jött volna keresztül.
Mindegy volt neki, akárhová vezet az út. Másutt sem várja a megérkeztét senki. A félelemhez pedig teljesen hiányzott a fogékonysága. Külömben is nála volt a bandita sípja, a minek csodaerővel kell birni, s a saját jó öklében és az ólmos botjában is bizott valamelyest.
A szikla-út pedig, daczára annak, hogy egyre fölfelé vitt, mégis mindig mélyebb kezdett lenni. Egyike volt az az Aetna mély repedéseinek, a melyek utoljára egy megfagyott lávaréteg torlaszánál végződnek. A napvilág már ennek az útnak a fenekét nem éri soha.
Nemsokára megtudta György az öszvér eszejárásának az ethicai alapját.
Ebben a mély útban van az Aetna-vidék gyér hegyforrásainak az egyike. Olyan kis forrás, hogy útközben, a míg lefelé halad a forró sziklákon, elpárolog. De a felbugyogó forrásfőnél tágas völgyet nedvesít meg, s az tele van édes bogáncs és bojtorjánfélével. Erre emlékezett vissza a teherhordó állat.
A mint a forráshoz ért, nagy röhögéssel odavágtatott, s beleállt a kristálytiszta vízbe a négy lábával, úgy kezdte azt mohón szürcsölni, azután pedig neki állt a bogáncsbozótnak s nagy lakomát csapott belőle.
Hasztalan nógatta, ösztökélte a lovasa, nem mozdult ki onnan. Régi dolog az már. Bálám óta mindig, valahányszor egy szamár, meg egy próféta vitába keveredett egymással, mindig a próféta lett a vesztes.
Utoljára is azt kellett tenni Györgynek, hogy leszállva a nyeregből, ott hagyta az öszvért, a kantáránál fogva hozzákötve egy tamariskbokorhoz s maga elindult gyalog, tovább az ösvényen valami éjszakára való tanyát felfedezni.
Egy kanyarodásánál a sziklafolyosónak egyszerre megnyilt előtte a hegy vápája, magasan fenn az Aetna füstölgő csúcsát mutatva, alant pedig az út mentében egy amphitheatrumszerű félkört tüntetve fel, mely olyan képet mutatott, mintha nagy kőkolonczokból volna összerakva egy lépcsősorozat, mely utoljára elvész egy tágas sziklaboltozat sötét odújában.
A hegynyiláson át besütött a nap a sziklaköröndbe. Ismét nappal lett. S a nyirkos hideget felváltotta a fülledt forróság.
A körönd keleti oldalán volt egy kis házikó. Fekete falai lávából összerakva, a házacska ablakában megtüzött a napsugár, s az mint egy tűznégyszög világított alá a magasból. És a fekete ház egy kis kertecskével volt körülvéve, a meredek sziklapárkányon oleander bozót és gránátalma hajlott alá, a ház teteje papyrussással volt födve. Az útról a házig egy a sziklába vágott keskeny lépcsősor vezetett fel meredélyben.
A mint közelebbről nézte ezt a sziklafészket, egyre nagyobb talány lett az előtte.
Legelőször maga a hozzá felvezető út. Egy lépcsősor, mely a meredeken csapinós sziklafalba van vágva. De annak a lépcsőnek minden egyes foka olyan magas, hogy emberderékon fölül ér, arra az ember nem lép, hanem szökell. Egy hosszú kötél van legfenn megerősítve, s alant egy vaskarikába csomózva, ennek a segítségével lehet feldobálni magát az embernek. Ha odafenn azt a kötelet elvágják, akkor már két ember kell hozzá, a ki egymást felsegíti egyik kőpadról a másikra, mint az egyptomi piramidok megmászásánál.
Aztán az egész egyenes vonalú lépcső nem megy a ház ajtajának, hanem az utolsó foknál megtörik. Úgy, hogy ott egy ember, a ki bizik a jó két öklében, egyedül visszaverhet százakat, s sziklákkal agyonzúzhatja az ostromlókat, a nélkül, hogy azok őt czélba vehetnék.
Az is megfoghatatlan, hogy hogyan építették oda abba a sziklaoldalba azt a házat? De még rejtélyesebb volt a házat körülvevő kert. Honnan került ez oda? Egy óriási gesztenyefa egészen ráborul a házra sötétzöld lombkupolájával, két oldalán pedig ezüstzöld levelű olajfák hajlanak keresztül a kerítés párkányán, mely aztán egész hosszában tele van nőve szentjánoskenyér és fügefabozóttal, a gyümölcstermő cserjék úgy látszanak függeni a szikla oldalában.
Hogy ez nem vendégfogadó ház, azt onnan is sejthette György, hogy az út zsákutczává záródik e tájon. A megfagyott lávatömeg kolonczai elzárják két felől, s azokon túl egy tátongó hasadék sötétlik.
Ebben a házban olyan ember lakik, a ki nem szereti a látogatókat.
Ha rendes észjárású ember lett volna, azt teszi, hogy rögtön visszafordúl innen, felkeresi az öszvérét s míg az éj itt nem lepi, vágtat vissza hegynek alá az útválasztóig, a hol a járt ösvényről letért.
Talán elő is vette volna a jobbik eszét, ha egyszer csak meg nem szólal odafenn a függőkertben egy lélekfordító hang: egy dal, leányhang; csengő, édes hang: valami siciliai románcz. S ugyanazt a dalt háromszorosan adja vissza a sziklatheatrum, mintha három leány énekelne egymással versenybe, mindegyik fél hanggal alább, mint a másik.
Nemsokára az alakjából is láthatott meg valamit az éneklőnek. Egy fürtökkel körülárnyékolt fejet, meg két meztelen kart.
A nőalak kimosott fehér ruhákat tereget ki a szentjánoskenyérbokrokra, száradni.
A kik Siciliában gyolcs ruhát viselnek, azok nem lehetnek banditák.
A mint tovább hallgatta a dalt: feltünt neki, hogy ez még sem olasz néprománcz melodiája, hanem egyike azoknak a madrigáloknak, a miket valamikor Bécsben hallott a Méte-ünnepélyen.
Hátha hétfejű tűzokádó sárkány őrizte volna a házat, nem tört volna-e fel azokon a szédületes lépcsőkön, hogy meglássa ennek a dalnak az éneklőjét?
Az Aetnában sem ég akkora tűz, mint egy tizennyolcz éves fiu szívében.
Fokról-fokra felhajigálta magát a lépcsőzet legmagasabb párkányáig.
Ott azután látta, hogy hiába volt minden fáradsága.
Az utolsó lépcsőfoknál, derékszögben következik egy sziklába vágott gádor, melyet megszakít egy mély verem, a minek az oldalába kaszák vannak verve. – A vermet még csak át lehetne ugrani, de a mi azon híd gyanánt átvezet, a vas csapóajtó fel van húzva s elzárja a ház bejáratát.
A dal a kertben azonnal elhallgatott, a mint György el kezdett a lépcsőkön felmászni.
Eszébe jutott, hogy hiszen van ő neki egy varázssípja, a melyet a malandrino vezértől kapott. Hátha itt vehetné valami hasznát? Megeresztett rajta egy éles füttyöt.
S a sípszónak csakugyan volt hatása. A csapóajtó rögtön el kezdett alá ereszkedni s csendesen keresztül feküdt a mélységen s tárva hagyta a bejáratot.
De György ovakodó volt. Hátha ez csak fortély? A vasajtó lebillenik oldalvást a rálépő terhe alatt s azt aláküldi a kaszaverembe. Egy jó szökéssel átugrott a vasajtón a küszöbig.
Nem látott semmi élő lényt maga előtt, a ki üdvözlését viszonozza.
Ideje volt körülbámulni a rejtélyes kertet és házat.
Egy óriási boltozat domborult azok fölött: hasonló a siciliai «latomiákhoz», mint valami nagy barlangnak a száda; de elől szabályosan ki volt vágva félkerekre. Ugyanezen sötétkék sziklákból volt építve maga a ház is.
De az a nagy gesztenyefa felhatolt a lombjaival egész az üreg boltozatáig, onnan terült ki a ház fölé.
Hogy tudott ez a fa itten ily nagyra megnőni? azt csak azok értik meg, a kik látták a siciliai gesztenyeóriásokat a meztelen lávarétegből kiemelkedni, a hol egy fűszál nem talál földet a maga számára. Csodatenyészet van az Aetna körül, a minek a titkába ember nem képes lehatolni. A füge és narancs úgy díszlik a kopár sziklán, mint másutt a televényben.
A barlang padmalya még több ölnyire bemélyed a sziklafalba, a hol már fák nincsenek, s ennek a boltozatáról hull alá szakadatlan esőcsöppekben az Aetna jegének olvadéka, mely a talajban elszivárog. Talán ez a titka annak a mesés tenyészetnek.
Azoknak a folyton hulló esőcseppeknek a sugárai olyanok, mint egy nagy tündér-hárfa ezüst húrjaival; s most, midőn épen a hanyatló nap rájuk süt, egy lángoló szivárványt támasztanak a sötét barlang előtt, melynek kápráztató színpompája megrettent. Itt istenek laknak!
A régi görög mythos istenei!
A mint ott elámulva áll, egyszer csak megtörik a tündér húrszőnyeg, a szivárvány széttágul s előlép a vízsugarak közül: nem egy istennő, hanem egy szép leány.
Prózai dolgot végzett: egy muszelin szövetet mosott ki: azt hozta vissza kiteríteni. – Ehhez a munkához volt vetkőzve.
A mint azonban meglátta maga előtt Györgyöt, nagyot sikoltott, s hirtelen körülcsavarta a termetét azzal a nedves muszelinnal. Aztán egy perczig bámultak egymásra mind a ketten; aztán pedig el kezdtek kaczagni s kitárt karokkal rohantak egymás elé. – «Io!» kiálta elragadtatással György.
– Én vagyok az «Io!» A te Iód! S végre te is az én Abrekhem vagy!
Többet aztán nem mondtak egymásnak. Egyik sem kérdezte a másiktól: «hogy kerültél te ide?» – Mint a hogy két éjjeli pávaszempillangó: a «papilio Io» ráismer egymásra, mikor a geszt mélyéből összehozza őket a «mirabilis jalappának» az illata.
Egy darab paradicsom volt a számukra kiemelve a föld közepéből, beleépítve a szikla keblébe, beárnyékozva halhatatlan fák lombjától, beillatozva a rozmarinfák, narancsok, myrtusok ámbrájától.
Nem gondoltak ezek mostan se az életre, se a halálra, se a mi azután következik.
Csak a csókban kifáradt sohajtás suttogta: «te vagy az én Iom! Te vagy az én Abrekhem. Te vagy az én szerelmem!»
Ilyen nagy utat kellett nekik tenni, hogy ezt egymásnak megmondják? Nem tehették ezt a Méte-ünnep mysteriumai alatt?
Tündérálomnak, varázslatnak tetszett ez a találkozás. A vad fantasia véletlene-e ez? Mysticus romanticismus? Az olympi istenek fenséges tréfája? Cythere szeszélye? Talizmán? Fátum? Kizmet?
Egyik sem.
A legegyszerűbb megoldása volt ennek a találkozásnak. Ezúttal a földiek tréfálták meg a – magasban lakókat.
– Ne kérdezz semmit, mindent elmondok, én sem kérdek tőled semmit, mindent tudok, mondá a leány. Elébb láss a lakomához.
– Lakomához?
– Hát étlen-szomjan csak nem hagyom a vőlegényemet, a kit vártam.
– Te engem vártál?
– Ma estére vártalak. Ha magadtól nem jöttél volna, hoztak volna. Ki utasított ide? Oloferno? Akkor okos ember volt.
– Nem. Az öszvérem hozott ide.
– Akkor a szamár volt az okos. Ereszsz, hadd öltözzek fel!
– Igy szebb vagy.
– Hallgass!
Adott neki egy fricskát az orrára. S elfutott toilettet csinálni a házba. Nem sokára visszajött. No ugyan nagy toilettet csinált! A muszelin fölé egy vörös kendőből övet kötött a derekára.
Aztán felkapta a két karjára Györgyöt, úgy vitte a házba mint egy ölbeli babát.
Egyetlen szobából állt az egész lakás. A falak simára csiszolt kőből voltak rakva. Asztal, nyoszolya, székek mind kőből voltak, letakarva gyapjuszövetekkel. Zsákok, bőrtömlők, fa- és cserépedények voltak a szögletekben elhelyezve. A hátulsó falból egy ólomcső nyult ki s annak a nyilásán csorgott folytonosan egy vízsugár a szobába, mely a padlatba vágott kőmedenczét szinültig tölté, de azon túl soha sem csordult.
Négy sült madárféle volt egy cseréptálban, hozzá sült gesztenye. A madarak olajban voltak kisütve.
György esküdött rá, hogy ennél fölségesebb lakomát soha életében nem evett. Szerette volna tudni, hogy jutott ehez Io?
– Te csak egyél. Én tudom, hogy mire gondolsz. Mindenre felelek, mielőtt kérdeznél. Azt akarod tudni, hogy hol veszem én a pecsenyének való madarakat itt a sziklaodúban? Hát láttad a kövek közűl kinőve azt a sok borókabozótot, meg a medveszőlőt. Az egész esztendőben rakva van bogyókkal, folyvást terem. S a madarak mindig rájárnak. Azok ott megfogják magukat a kiakasztott tőrökben; s mikor szükségem van rájuk, csak kimegyek a bozóthoz s behozok belőlük, a mennyi a konyhámon kell. Ez minálunk a baromfi-udvar. Az olasz úgy hívja a kerítését, hogy «uccellaio». S onnan éldegél tisztességesen.
– E szerint most is megtörténik az a csoda, hogy fürjek hullanak az égből?
– És manna: gesztenye alakban. És olaj csordul ki az özvegyasszony kifogyhatlan korsójából. Azt ez a szép olajfa adja. – De már most azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogyan sütöm én meg a fürjeket, és a gesztenyét, mikor itt nem kapni tüzelőfát sehol? Hát hiszen itt van a tüzek atyja, a «Gibello». A fejünk fölött csurog le a forrás vize, az olvadó jégből a sziklahasadékokon keresztül, a lábunk alatt meg füstölög a Solfatara. Egy sziklarepedés van e házikó alatt, a minek katlant csináltak s azt lezárták egy agyagkondérral: onnan jön fel a föld alatti hőség. A katlan fölötti cserépkondér megolvadna a hőségtől, ha folyton nem csorogna belé az a felülről jövő vízsugár. Gyere, tekintsd meg.
Io felemelt egy csapóajtót, mely a padlattal egyenlő volt, s onnan kőlépcsőn szállt alá, maga után vezetve Györgyöt a ház alatti pinczébe. Másutt a pincze hideg: ez itt meleg volt. A tűzhely környékén olyan forró volt a szikla, mint a puzzuolei solfatara körül. Az üstben folyvást forrott a víz, s felülről folyvást ömlött bele annyi hideg víz, a mennyi elpárolgott belőle. Ha az olajjal tölt serpenyőt föléje tartották, az olaj is forró lett, s lehetett benne pecsenyét sütni, a gesztenyét pedig csak a katlan párkányára kellett rakni, hogy megsüljön.
– Már most látod, ugy-e hogy micsoda fejedelmi várkastély ez itten. Ezt bevenni egy hadsereggel sem lehet. Én magam: egy leány, az alkirály valamennyi katonáját mind agyonverem kövekkel. Kiéheztetni sem lehet ennek a várnak az urát, mert itt egész esztendőben friss eledel terem. Ital is van elég, úgy-e, jó volt az a narancs-sorbet, a mit a számodra készítettem. Hát még a gránátalmabor?
– De hát ki ennek a várnak az ura?
– Hallgass! Ne kérdezz! Ha megszólalsz, mindjárt bezárom a szádat: – egy csókkal.
Az ilyen fenyegetés hasonlít a jutalomkitűzéshez sűrű közbeszólásokra.
– Egymás után meg fogsz tudni mindent, de várd sorára. Te ostoba vagy, semmit sem tudsz. Úgy-e, mondtam, mikor legelőször találkoztunk, hogy én is olyan ostoba vagyok, mint te. Egymáshoz illünk, mert semmit sem tudunk. De én már akkor tudtam azt, hogy szeretlek; de te még nem tudtad. Te még akkor azt sem tudtad, hogy kinek hívnak? Azt mondtad, hogy te vagy Giunchi gróf. Hogy nevettem rajtad! És aztán haragudtam is rád! Hisz ez a Giunchi név az én családomnak a birtokneve. Minket hinak Abulfeda di Giunchinak. Akkor te neked az én bátyámnak kellene lenned. Én pedig nem akartam, hogy te az én bátyám légy. Én tudok valami más lenni te rád nézve, mint hugod. Azt is tudtam, hogy a Giunchi nevet a birtokkal együtt elvették az én családomtól, azért, mert a császár ellen rebelláltak a férfiaink. Azokat mind száműzték: engem pedig felvittek Bécsbe s ott rábíztak olyan jó gondviselő kezekre, mint Lodoiszka grófnő. Gondolsz még rá? Most is szebbnek találod még, mint én vagyok? Találhatod már! Levágták annak a haját s bedugták a karmelitanők kolostorába. – No már megint kérdezni akarsz? – Czupp! – Várd sorára! Mindent megtudsz. – Én hamarább megtudtam, hogy ki vagy te igazán, mint te magad. – S nem találod ki ezzel a te kondor fejeddel, hogy kitől tudtam meg? – Pedig olyan közel volt hozzád. A te testvérbátyádtól, a kit viszont marchese di San Carlónak czímeztek akkor, mikor te a San Christina nevet kaptad. – Akkor tudtam meg, hogy ő Rákóczy József fejedelemfi, te pedig Rákóczy György vagy. – A római császár udvaránál összekerültek mind azoknak a tartományoknak az előkelő fiai és leányai, a melyeken ő uralkodik. Annyi neki a trónusa, mint más császárnak a nyerges lova. Spanyolországban, Németalföldön, Ausztriában és Magyarországon, a két siciliai királyságban lobognak az ő kétfejű sasai. S mikor ezek a minden országból összejött idegenek, spanyolok, belgák, magyarok, olaszok egy helyen összegyülnek s találnak egy olyan nyelvet, a min egymást megértik, tudod, hogy miről beszélnek azok valamennyien egymás közt? – Czupp! – Most igazán ne szólj semmit.
Io úgy találta, tüzet oltani tűzzel igen rossz methodus. György nem bánta, akármi történik a római császárnak mind az öt trónusával. – Hűsítőt kellett a számára készíteni gránátalmából.
– Mikor te még nem tudtad, hogy ki vagy, mi már akkor azt mind tudtuk. Minden nemzet a magyarokra gondolt. Mikor azok el kezdik a lánczot törni, a többié is lehull. – De hát ki fogja kezdeni? – A fejedelem öreg ember, lemondott a világról. Messze is van s ott igen jól őrzik. De van két fia. József a legöregebb. Az már férfi. Hanem egy baja van. Az, hogy halott. Korán kezdett élni s elvégezte. Mihelyt lovagol, mellvérzést kap. A tábori élet megölné. Ő maga is tudja, hogy veszni indult s ettől ellágyult a lelke is. Hanem annak van egy öcscse: a György. Még gyermek, de egész dalia. Mennyit emlegették a nevedet! – De nem lehetett hozzád férni. Wammána őrzött s a Péter szolgád kémkedett. Minden szavad, minden gondolatod fel volt jegyezve. – És a bátyád, József látta, hogy téged is ugyanarra az útra visznek, mely őt ifjan megvénítette. – Ki akart ragadni kezeik közül. – Mindent tudott, a mi a Méte-ünnepélyen történt. Kitől tudta meg? Hát kitől mástól, mint én tőlem. – Szerettelek. – Nem akartam engedni, hogy a rossz tündér elvarázsoljon. Attól voltál megigézve: engem sem akartál látni. Mikor azt láttam, hogy csókolod az ajkát, olyan közel voltam hozzá, hogy ezt a tőrt az oldaladba fúrjam. Még most is szeretném ezt a szivedbe döfni, ha rá gondolok.
– No hát döfd oda! mondá György, szétnyitva a mellényét a szíve fölött.
– Kétszer ne mondd, mert megteszem.
– Döfd oda.
S a leány fogta a tőrt s el kezdte azt az ifju bőrébe lassan benyomni a hegyével; – de aztán csak eldobta a kezéből s más módját találta ki a boszúállásnak.
Azzal tovább folytatta a regemondást.
– Az a kutyás ember a bátyád szövetségese volt. Ő hivta azt fel a bécsi vásárra. Az volt a tervük, hogy téged odacsalnak a vad méneshez, s akkor a szilaj lovakkal együtt elragadnak magukkal Magyarországba. Minden jól ment a terv szerint. Csak egyet nem tudtak elszakítani: azt a lánczot, a mivel téged a szép Zsuzsanna a lábaihoz kötözött. Annak a foglya voltál. Mennyi tervet koholtunk, hogy ebből a hálóból kiszabadítsunk. És Wammána sejtette terveinket. Azzal hiusította azt meg, hogy téged összeveszített a testvéreddel; párviadalra hívtátok egymást. Ekkor mi viszont azt találtuk ki, hogy a mikor összejöttök a Spinnerin am Kreuz mellett, ott ragadtatunk el téged a kuruczokkal, kik a közelben rejtőznek éjjel-nappal. Azoknak a vezére volt a csikósgazda: a bécsiektől kutyás embernek gunyolva. – Wammana ezt az embert akarta ártalmatlanná tenni. – Ezért volt a népies maskaráda a vásárban; a csikós látogatás, a fogadás egy párviadalra kard bot ellen. Az alatt, míg a tündérnő csókjai téged vakítanak meg, Wammána tőrhegye a csikós szemeit szúrja ki. A te kiáltásod: «magyar, üsd» fordítá meg a rémkomédiát. A csikós agyonüté bottal az ellenfelét. Maga is híres bajvivó volt.
– Tudom. Atyám vezére volt. Pelargus a neve.
– Tehát ezt megtudtad?
– Igen. Az általános zűrzavarban nehány szót tudott velem váltani. Ő mondta meg, hogy San Carlo marchese az én bátyám. S aztán siettetett, hogy fussak onnan az ablakon át leereszkedve a kötélen. Ő addig védni fogja a karzat feljáratát. – Mi lett Pelargusból?
Erre a szóra el kezdett hangosan kaczagni Io.
– Hogy mi lett Perlagusból? Oh te majom! oh te szajkó! te bibasz! Azt kérded tőlem, hogy mi lett Pelargusból? Te kérded én tőlem, hogy mi lett Pelargusból? Hát engem ismersz-e? Hogy hívnak?
– Te vagy az én Iom.
– Bizony még is megvan a két szeme. Azt hittem, bagoly vagy, a ki csak éjjel lát.
– Nos, mi lett Pelargusból?
A leány még jobban kaczagott: «no ne csiklandozz ezzel a kérdéssel, mert kikaczagom a lelkemet».
– Csak annyit mondj, hogy nem ölték-e meg a Bafomet-lovagok?
– Eszükbe se volt. A rendőrség fel volt lármázva már: az egész Méte-ünnepély denunciálva volt egy, a császárhoz intézett levélben.
– Az a levél az én nevemben volt irva. De én azt nem irtam, mert még akkor nem is tudtam irni. Pedig azért nyertem jutalmul ezt a két grófságot Siciliában.
– Nehéz kitalálnod úgy-e, hogy ki volt az a nagylelkű ember, a ki helyetted és nevedben tette a feljelentést, s aztán neked engedte át a jutalmat, kitüntetést? Hát nem sugja meg a szived, hogy az a bátyád volt: József?
– S miért tette azt, hogy engem ide juttatott?
– Hát rosz helyen vagy? Háladatlan kigyó.
– Most egészen jó helyen vagyok. De mégis tömlöcz ez a sziget.
– Hogy volna tömlöcz, mikor tenger veszi körül? – Hát kérdesz még valamit? Ne kérdezz. Nincs ahhoz való eszed. A Méte-ünnepély hősei mind szétfutottak a catastropha után, s megtudva a följelentést, a kik bünösebbnek érezték magukat, siettek menekülni a határon keresztül, mások maguk mentek fel védekezni, s az elfutottakra hárítani a gonoszságokat. A császár nem engedte, hogy a törvényszék elé kerüljön az óriási botrány. Többet a hölgyek közül kolostorba dugtak. Én azok között voltam, a kik álruhában Olaszországon keresztül menekültek. De elébb tanácsot tartottam a bátyáddal, a ki téged, a Bafomet-templomból megmenekülésed után, nyomról nyomra követett: a csodatanyáig, a hol a czigány vajdát elfogadtad apádnak, s kicsiny hija, hogy zendülést nem kezdtél a csőcselékkel. Ezt is a bátyád akadályozta meg. – Ő volt a te gondviselésed. Ő volt az, a ki azt a dicső nagy szerepet, melyet a sors ő rá bizott s melyet ő elvesztegetett, terád ruházta át. Ha még valaha összetalálkoznál vele! Hát tudod-e már, mért jöttem én ide? Még sem tudod? – Hát hány ezer csóktól fogod megtanulni? Azért, mert szerettelek, azért mert féltettelek. Te azt a kastélyt, azt a birtokot kaptad hűbérül a császártól, a melyet az én családomtól koboztak el. Téged megölnének itten az én bátyáim, rokonaim az első holdvilágtalan éjszakán, ha én be nem takargatnálak.
S betakargatta az ifjút hosszú aranyba játszó hajának sátorával köröskörül. Ezt nem járja át a tőr!
– Jó szerencse hozta úgy; meg az a viaszgyertya, melyet a bambino képe előtt elégettem, hogy tégedet az öszvéred félretérített a rendes útról; mert a Domenichino bátyám ott lesett rád a gesztenye-erdőben, a Fiumara mellett, a fuggitivikkel, hogy útközben visszatérett elfogjanak. Tudva volt, hogy oda fenn jártál a Gibellón.
– De hátha nem hagytam volna magamat elfogni? Én sem vagyok viaszból, azt tudod. S nézd ezt a sipot; ha ezzel jelt adok, a malandrinik minden rejtekből előrohannak a védelemre.
– Ah! s te azt képzeled, hogy húsz malandrino meg mer támadni két fuggitivót? Azok csak alvó embereket mernek megrohanni. De a kard hegyétől csiklandik a bőrük. Kár volt velük azt az alkut kötnöd. Az uradalmad jövedelmének egy harmadát nekik kötötted le. A bátyáim ezért dühösek rád nagyon.
– Soha se legyenek azért dühösek; ott van még a harmadik rész. Azt meg nekik adom.
– Hát neked akkor mi marad?
– Nekem pedig marad ez az egész világ, a mit most a két karommal átölelek.
S ugyan átölelte.
– Hát te én velem is beéred?
– Nem kell nekem az egész Sicziliából egyéb; egyedül te. S már most nem börtön nekem ez a sziget; hanem paradicsom. Soha el nem kivánkozom innen.
– Azért mégis el fogsz menni, majd ha én küldelek.
Az édes álmokat egy puskalövés a völgyben zavarta fel, melyet sokszoros visszhangban adtak tovább a sziklák.
– Valamelyik megérkezett a két bátyám közül.
– S az ide fel fog jönni?
– Ez a mi közös menedékünk.
– S ha az engem meglát?
– Ki fogja rántani a kését és rád rohan.
– Akkor meg fogjuk tudni, hogy melyikünknek a kése élesebb?
– Igen; ha én nem volnék köztetek. Mind a kettőtöknek drágább a vére, mint hogy egymás tőre ontsa ki. Te maradj veszteg oda lenn a pinczében. Ott jól el vagy rejtve. Majd mikor én hivlak, akkor előjöhetsz. Szeretsz-e? Ha szeretsz, akkor most hagyd magad eltemetni s várd el, míg feltámasztalak.
S az ifju el hagyta magát temetni és hitt a feltámadásban.