JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXVI. KÖTET

A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL * EGY ASSZONYI HAJSZÁL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL

*

EGY ASSZONYI HAJSZÁL

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A MAGYAR ELŐIDŐKBŐL

EGY BUKOTT ANGYAL.

Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.

A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány szétszórt falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.

Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak…

Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripáikon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait.

A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér?

A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:

– Ne bántsd egymást, testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!

Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük.

* * *

A mogyoródi csata megvívatott. Magyar győzött, magyar vesztett.

A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett ránézve a korona is örökre.

Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette útját az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon gondolkozott, mint lehetne azt újra kezdeni.

A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt, csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába ügetni képzelt, a csöndes, hallgatag völgyek.

Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte, még kardját apródjai kötötték föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e a vezérnek is együtt veszni vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni?

A király lélekben, testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró könyekkel áztatták azt.

Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a királynak még is úgy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok dalait hordozná hozzáig, tündéries töredékben. – Figyelni kezde s ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a «de profundis»-t.

Az üldözöttnek jól esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak ellenségei üldözték, hanem saját lelke is.

Fölkelt s követve a szent hangokat, egy völgy hajlásában kisded fehér keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifjú leány térdelt, – tán inkább örökké ifjú angyal, vagy valaki a túlvilágról.

A király döbbenve állt meg, félve háborítni a szent hölgy áhitatát, s míg annak csengő éneklése hangzott, úgy érzé, mintha lelke megfürödnék e hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt.

A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is friss lomb árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős szarvastehén bejárt hozzá reggel, este, édes tejével adózni.

A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá pillantani.

– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szűz, kit társai elhagytak a vadászaton, s ki nálad menedékért esd.

A szent szűz csendes szemrehányással viszonzá:

– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva jösz.

Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni.

– Ha ismersz, rejts el és szabadíts meg, s ha ura leszek egykor e földnek, kolostort építtetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend menedéke.

A nő jóslatterhesen felelt:

– Ura nem lész te e földnek, s nem kőfal az, a mi a világ elől menedéket ad, hanem az erény.

– Nem rémítesz el szavaiddal. Ha elhagyott az Isten, nem hagytam el magamat én.

– Nem Isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek keze, az Istené ejte el téged.

Salamon összeborzadt.

– Ki adott neked hatalmat szivembe és jövendőmbe látni?

– Az, a kinek keze megszabadíta tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: «te, ki mindenkit üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor?»

– Jehova Istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt.

– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, szólt a szent szűz, felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az térdre hullott.

Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen volt az, mint az angyaloké, kik csak Istennel beszélnek, hajfürtei hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott, mint egy álomkép, mit a szellő jobbra, balra ingat. A király halvány dicsfényt vélt homloka körül látni.

– Teljesüljön jóslatod egészen! szólt a király meghajolva. Mondád: «te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e nő előtt fogsz térdelni magad». Im itt térdelek előtted.

– Kelj fel, oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott. Irmén megátkozott, Charitas imádkozik érted; Irmén gyűlölte szerelmedet, Charitas szeretni tanít.

A szűz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szorítá azt; mintha soha sem akart volna tőle megválni.

– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a világból.

– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az Istenhez közelebb. Oh, Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a túlvilág gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az Isten közellétét. Én boldogabb vagyok, mint voltam.

– És mégis miattad vert meg Isten. Egy átok sem eshetett rám oly keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először ingadozni. Im most azért találtalak fel újra, hogy megmondhassam: lásd, országom elveszett.

– Van egy boldogabb ország, oh király! melyet nem szerez meg kard, s nem vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik azt, kik nem sóhajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a bűn előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés üdvözültek ajkairól; hol az öröm mindig új és soha el nem fogy, angyalok hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak koszorút csillagokból homlokodra s Isten mosolygása napként süt reád, ki ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel titkos sóhajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el számodra, oh király!

Salamon elmélázva hallgatta a szűz szavait, lelkében új hurokat halla megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szűz által illatos diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behúnyt szemére leszálltak az álom tündérei s megnyílt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb jönni, a felhőket mosolyogni, megannyi angyalarczczá válva, hallá a nyájas köszöntéseket láthatatlan ajkakról suhanó szellő képében, látta a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyű cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak repült, egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte benne a kedves leányt, kit a világból rút szenvedélyével kiüldözött, s ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta Salamon, és csodálkozott rajta; hosszú, ősz ezüst szakáll borult mellére, hófehér haj vállaira s a fényes királyi öltöny helyett durva szőrkámzsa volt tagjain.

Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó király egy csoport lovagot láta a barlang felé sietni, kiknek vezérében Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen, a legvitézebb lovagot, ki valaha hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le.

A hű lovag összegyűjté a csata után Salamon híveinek megmaradt töredékeit és elindult a királyt fölkeresni.

Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sírt örömében, midőn meglátta királyát s leborult, annak kezét csókjaival s könyeivel elhalmozni.

– Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon.

– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, én nem hagylak el s ha az egész világ rád támad, én megvédlek, vagy elveszek.

Salamon a mint a kivont kardot látta megvillanni, elfeledé boldog álmát, újra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megújult büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve, felkiálta:

– Elbuktam, de nem törtem össze!

A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszín felhőcskék úsztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszú ezüst szakállát végig simítandó.

Azzal csüggedten tekinte szét, szemeivel Charitast keresve, a szent szűz nem volt látható sehol; Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza sem tekinte többet.

Már látszottak Pozsony vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmű vad kedve annál erősebben tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas túlvilági arczának körrajzait elmosták szivében a szép királyné, Judith ragyogó vonásai.

Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon új bajnokokkal szaporodott; a vár, melyhez közelíte, azon időben Magyarország legbiztosabb erőssége, hívei által volt megszállva, a császár, hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is beszórva.

– Nyargalj előre, Opos, szólt a király a kapuhoz érve, gondod legyen rá, hogy midőn megérkezünk, temetés vagy barát, vagy vén asszony ne jőjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza.

És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy agg nő jött ki reá szemközt, nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt körítve.

Opos megdöbbenve rántá vissza lovát. A király anyja volt a nő.

Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott gyermekies zugolódással mondá:

– Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz?

– Nem illet már az engemet, szólt reszketeg hangon a matrona, mankó illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra jutott.

– Minő háborodottul beszélsz, anyám?

– Hát nem vesztéd el a koronát?

– Azt igen, de megmaradt a kard.

– Vesztetted volna el inkább a kardot!

– Asszonyok így szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék.

– A kard az átok a földön, a béke az áldás.

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten hajított alá, mely a félvilágot tanítá remegni, s melyet négy századon át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán állasz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen eszik meg egymást: így legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak. Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba megölte Pétert, az ő feje is legördült. Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a csatában. Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón omladékai zúzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! kiálta föl elszilajult daczczal a király.

Az agg királyné eltaszítá fia kezét, s eliszonyodva fordítá el tőle arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad a hol jársz; ellenséget találj akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sírrá akarsz ontani, ne találj magadnak egy sírt, melyben megpihenj!

– Asszony, ne tovább! ordíta Salamon magán kívül, s ádáz dühében annyira elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével föltartóztatá annak öklét.

– Uram, anyádat látod magad előtt.

– Még pedig utoljára! szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását vidámabb gondolatokkal csillapítva. Első kérdése volt odafenn:

– Hol van nőm?

Az udvarmester kedvetlenül felelt:

– Az éjjel elutazott Regensburgba.

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszontlátás öröme volt benne az egyetlen világos kép s most ez is kitörlődött…

– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanítá, hogy jövök.

– Sőt hallotta, uram, balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve, mert félt, hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Úgy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

Az udvarnagy hallgatott. És Salamon úgy szeretett volna kérdezősködni.

– Nem volt-e beteg? Nem érte-e az úton valami baj? volt-e elegendő kísérete?

– Volt uram. Ulrich herczeg kísérte el.

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sírjon. Rögtön leült levelet írni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által, lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes férjek szoktak nejeiknek levelet írni.

Salamon nem volt ember addig, míg a hirnök válaszszal vissza nem érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kívül, tízszer fölment egy órában a vároromra, vizsgálva, hogy nem jön-e futárja? Kiszámítá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett nejének, hogy levelet írjon, s azután vissza az útat. S midőn elmult az óra, nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő. Tán a hirnököt fogták el az úton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a víz elvitte a kompokat s a hirnök tulnan rekedt.

Oh, az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet, mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a hogy a másnap is elmult, nem állhatá tovább; új hirnököt küldött új levéllel, harmadnap harmadikat, s ez így ment egy hétig, a levelek mind panaszosabbak, mindig szemrehányóbbak kezdtek lenni.

Salamon elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni, kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden izgatta. Végre mintegy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke, egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon tudósítja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza elvesztett országát.

Ez keserű orvosság volt, de használt.

Salamon egy ideig zúgolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis szerelmi, vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a Duna balpartján, veje országát visszahódítani.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre, mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok híre elterjedt a katonák közt, s azok az út felén megálltak vezéreik ellen fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban láttak.

Salamont elhagyta Isten és ember.

A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet, ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hírére mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől futni látott.

A kún és bessenyő fajok, elűzve a Száván túli erdők menedékébe, összegyűjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett boszúállót meggázolni.

A király hívei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját elleneivel a sík mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos vazalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf, Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak úgy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival Mosonyba.

Derék, termetes ifjú vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős. Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszú bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt bedugva, nehogy valamibe találjon akadni.

Rettentő ereje híres volt hetedhét országon, mert a patkót csak úgy tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasítani a pánczélos embert. Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet felkelni, s ha egyszer lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s másnap mindjárt neki indult, megtudva, hol az ellenség, s igérte keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő partja mellett tartva s naponként elismerést érdemlő óvatossággal és körültekintéssel nem téve több útat két órainál, végre egy szép esti órában meglátta a túlsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit, miknél e barbár emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a víz nagyon széles volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is veretve mellé, azon hadi tervet készítvén magában, hogy onnan addig meg nem mozdul, míg ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem kényszeríti, hogy sánczait megrohanja a vízen keresztül, vagy pedig megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezérei kisétálának a tópartra, fölállítának egy hordót s azt körülülvén, poharazának emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörűen behinté aranynyal a Fertő síma tükrét.

A Fertő síma tükrén itt-ott egy úszó lápot hajtogatott a föltámadó szél. Mjeskó, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől megmagyaráztatni, hogy azok tündérnádasok, miket az elfek és érlek, s más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet, mint békát és szunyogot.

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni, hogy úsznak erre-arra! bárcsak egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket, és spiritusba téve bemutatnánk a synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani szép egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a víz színe felett csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná őket alól.

Már egészen közel ért az úszó nádberek.

– Sehol sem látom a tündéreket, – szóla Mjeskó. – Hja azok a víz alatt vannak, ott készítenek sípot és dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálót kell alájok vetni s elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a nádberek, s helyette száz torzpofájú rémalak bukott föl a víz színére, vad ordítással rohanva a parton iddogálókra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjeskó táborát, a tóba bocsátkoztak, mindegyik egy hosszú nádszálat fogva szájába s azon keresztül szíva levegőt a víz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek volna, rajtuk rohantak görbe fűrészfogú késeikkel, s kikeresték a helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak; a pokoli lárma, e vízből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket, hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vízbe s átúsztak, a honnan jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlük fogságra, ki Mjeskóval magával eredvén birkozásba, azt ugyan fel bírta taszítani, hanem a herculesi erejű ember ekkor úgy magához szorította őt két kezével, hogy az meg sem bírt mocczanni, s ha Mjeskónak azon már elébb említett sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem tudott, legyürhette volna ellenségét; így azonban be kellett érnie azzal, hogy őt ott tartsa magán, míg emberei oda érnek s elébb azt jól megkötözve, őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rúgták vagy ütötték, semmi jelét sem adta az életnek.

– Ebből ugyan kiszorítád a lelket uram. Mondának Mjeskónak.

– Nem kell neki hinni, kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de készakarva nem tevém, hogy tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet. Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt, az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és szakálla leégett, a tűz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta, hogy él, míg a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor egyszerre felugrott a tűz közül, s egy égő hasábbal szétcsapva maga körül, a felriadt csoporton keresztül, összeégett testtel kirohant és beleveté magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes kaczagással fordítá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, kikben hülni kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk, mondának Mjeskó zsoldosai, ha csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek világosan ördögök, kik tűzben, vízben hadakoznak. Te is fogj magadnak ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjeskó mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen volt őket visszavezetni Mosonyra.

A király már azt hivé, hogy az ellenséget hozzák.

– Derék szomszéd, monda Mjeskó szörnyűképen kegyes képpel. Tudod, hogy én a múlt husvét előtt való nagyhéten bűnös vallástalansággal vadászatot tartván, lovamról leestem s kimarjítám a bokámat; akkor fogadást tevék szent Hubertusra, hogy soha az egész nagybőjtön keresztül semmiféle vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólítál, nem jutott eszembe, hogy épen a nagybőjtben vagyunk, most figyelmeztet reá a castellanusom. Én kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagybőjt végit, hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácslom neked, állj ki te magad a mennyi embered van e gaz pogányok ellen, így te fogod kezdeni a harczot, nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, én bele elegyedem a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kívül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hová neki tetszik, maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s összegyűjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd reszketéstelen hangon szólt:

– Itt az idő, hogy meghaljak, a ki halni akar, velem jön utánam.

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra, de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámította volna mindegyik: hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem úgy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém országomat, szólt a király, az a gondolat is nehezen ül szivemen; hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki száműzött, ez fáj és kétségbeejt; de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem a magyar királyt, s bepiszkolja nemzetemet, azt nem tűröm, s ha nem maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvívok, vagy elveszek.

A harczosok elkeserült ordítása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók, megmutatom, hogy még nem gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Ezalatt a Hanság téreit e barbár gyülevész ellepé.

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad térre kapott az erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak süppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép, magok is rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers húst nyergeik alá tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra fordíták; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre, hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült, egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédítő sánczormokat is lóháton nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre kezdtek átlövöldözni nyíllal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbókba kötve, mely jobbra, balra fityegett.

Középen feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike képes volt lovon nyargaltában ellőni nyíllal a repülő fecskét s egy kötéllel elkerített térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszú kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek, a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s úgy csüngtek végig hátaikon, úgy, hogy messziről két szarvú ördögcsordának lehete őket bátran nézni. Köröskörül iszonyú tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem azért, hogy süssenek nálok valamit, hanem hogy megvilágítsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt, mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle, engedék gyanítani mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni, hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot, melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király saját harczias leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyzett vőlegénye, Zolta segélyére.

Hadilán volt a neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó rendet nézzük, ismeretség előtt gyanítanunk kell, hogy nevét megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul «hadi lányt».

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek visszaérkeztek azon hírrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (így hívták a tábori gyűlést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg-megmozdult, jót rugott azon, a ki költögette s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a riadót, s a mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s egyszerre kijózanulva tekinte szét.

– Mi hír? kérdé, meglátva kémeit.

– Salamon közeleg hadával.

– Mennyit tesz e had?

– Mehet mindössze nyolczszázra.

Zolta felkaczagott.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök. Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak Hadilánra várakoztak még. Ezalatt zajgott, lármázott mindenki; minden vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket csalni a Hanságba s ott megszorítani; a jászok rögtön akartak menni, a kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között, végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart hátul, vagy oldalvást állni, hanem valamennyi első akart lenni, ki az ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállítani csordáikat s behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok észrevéve, hogy őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek, előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, míg a kazarok, kik a magyar sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenvén a lármás korultájon, a hol már akkor senki sem hallotta saját szavát.

A magas, karcsú amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, miknek villanása többször tudott győzni, mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja, mint egy palást borult le kereken domború csipejéig, s utána lobogott, ha vágtatott a csatában. Gömbölyű karjai fedetlenek voltak, arany pereczekkel körülszorítva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez csattos boglárokkal. Gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon, s nem véve észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

Zolta durva tréfával fordult arájához.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagyon sokáig piperézted magad. Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

– Ma ránk nézve nem lesz csatanap, – viszonzá Hadilán komolyan.

– Mit mondasz?

Az éjjel kimentek a jósok a berkekbe a farkasok szavait hallgatni, és megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot lemenni, s kezdj harczot azután.

– Vessz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, s engedik magukat asszonytól vezérelni, gyávák valamennyien. Szállj le lovadról némber, s végy guzsalyt és pártát, kard és sisak helyett, és ti gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán felemelve fokosát; megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva, Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába; hanem azt nem gátolhatták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros kiabálással és fütytyel ne boszantsa a kunokat s egy merész ficzkó szekérsánczuk szélére egy kopjára szúrt szoknyát zászló gyanánt fel ne tűzzön.

Ezalatt lassankint előre mozdult a tábor, nagy hühó és rikoltozás között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékutait, ha sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor csak a közepén járható az út.

E síkon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől volt, míg a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek, hadseregfelállításnak, haditervnek híre sem volt. Iparkodott mindenki mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mind elszánt bátor vitézek, – azonban hátukat egy fűzes dombnak vetve, várták ellenségeiket, készek vagy győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyíl őt keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataordítás. Az elősietett jászok kibukkantak a fűzerdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad süvöltéssel kapták le vállaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi távolból sűrű nyílfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémíteni akarnák elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul hullottak le Salamon harczosai lábaihoz, egy-kettő megüté a király pánczélját is és visszapatant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyílzáporral rémíté a magyarokat, mintha Isten szavára viszhangoznának, megdördültek egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva, a villám végig czikázott az égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg legfélelmesebb fegyvere, a nyíl, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani többé.

– Isten harczol velünk! kiáltá a király s megeresztve lova zabláját, lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak aprítva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek e borzalmas alakok, ágas szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve, hogy ördögök jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint az elsővel találkozék, azt úgy találta két szarva közt ütni buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe, oly pusztítást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetségessé vált előttük.

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött Bátor Opos, neki fordítá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyú csapást mért vele Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját rántá ki ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő kopjája elől megóvja, de az elhajított gerely keresztül törte a tizenkét bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezdett veszélyes ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a barbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak, visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, míg alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe csalhatták az utánok rohanókat, s akkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadó zápor megárasztá az ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat legeltették, süppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt s elnyelte a lovagot lovastul; a mocsárnak szorított nyirek nem birtak kihatolni a dágványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az iszapba, míg Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt járható ily időben, bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissza Hadilán szekérsánczáig, segélyt és menedéket könyörögve arájától.

– Eredj tova! – szólt az amazon, elutasítva őt onnan. – Bolond voltál a harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állíthatva meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult s szemeivel látva, mint vesznek el a többiek, kik a mellékutakon rohanva, a mocsárba tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb a víz, s annál kevesebb a fő, nagy messze alig látszik még egynehány, kik beúsztak a Fertő közepébe, ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikaíró mondja: «az ellenség elolvadt a király arcza előtt, mint a viasz a tűz színétől». Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent a győztesek rohamának. A kunok hosszú dárdákra kapva, szekereiken álltak s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet elfútta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesíté a diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyíl haszontalan fegyver volt e perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek fektetve víttak, csattogott az érczpaizsokon a buzogány s ki-kihallatszott a harczból, mint a menykőcsattanás, Bátor Opos harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok a szekereken állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve, csengő hangja bátorítá a harczolókat; hosszú langos haja lobogott mint egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanásai versenyeztek a villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán, midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá föl a reáirányzott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakítva a szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott vívott Hadilán, ércz szavával bátorítva mellette harczoló híveit. Mindig apadt azoknak száma, alig vívott még nehány ifju, egyenként elhulltak ők is, egyedül maradt az amazon, a győztes magyaroktól körülfogva.

– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját s úgy állt fedetlenül, ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője odavilágított a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen közelíte a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjeskó gróf arcza is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól viseltük magunkat, s kivánta immár, hogy miután az ellenség meg van verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott segítségért.

A király elbámult: hisz te csak nézni segítettél.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress ki magadnak kincstáramból – ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagybőjt alatt vérengzést nem kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált az el tőle. A király nem látta e könyet.

A kit a korona gondja foglal el, nem lát az álmában rózsakoszorúkat.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy búcsúztában, jer mi hozzánk s ott új hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott fogsz találni, a ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte; a mint elfeledett annyi mindent!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segíté őt többé a király ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem lehetett más, mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszögű rom Visegrád tövében szomorúan tekint alá az örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel nevet adva börtönének.

Fogva volt, de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap.

Egész nap szőtte, fonta terveit, és az mind háború volt. Várta, mint fognak egy napon hívei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül a háborgó nép s László ellen őt hívja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az idő csendesen múlt. Hívei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja volt saját pártos vazalljaival és a magyar megnyugodott valahára; királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy vadász és tegezét megfeszítve felczéloz. Ez titkos hirnök, gondolá, ki nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy vadlúd után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez tán nejének küldötte, ki titkos örömhírt fog énekszóban tudtára adni. Csalatkozott. Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete végnélkül. Majd pihegő galamb csapódott ablakához. – Ez galambpósta, gondolá repesve, pedig csak vadgalamb volt, mely az ölyv elől menekült oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében megvívott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségű nőn, kivel megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s sokszor midőn aludni lefeküdt, könyezve imádkozék Istenhez, hogy bár csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt megnyilt az álmok világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol az egyik, hol a másik; két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s kiket hogyha fölébredt, újra elfeledett: Charitás és Hadilán.

Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza glóriájával megvilágítá annak sötétjét s intve a hűs pálmaággal, vezeté őt maga után fényes menyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők közől.

Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete szemei lobogtak, mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára, nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül, gomolygó csaták viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé: – levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Csak neje nem jelent meg neki álmában soha.

Egy napon nagy nemzeti ünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István királyt a szentek közé sorozta s az összegyűlt főpapok leszálltak a királyi sírboltba a király holttestét koporsójából felveendők.

De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ súlya feküdnék rajta, hiuvá lőn minden erő, a követ nem lehete arról leemelni.

Mindenki megütközve látta rajta Isten csudáját, s nem segített ima és bőjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ megmozdítani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szűz, Charitas, s a koporsóhoz lépve monda:

– E kövön Isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét egyesítenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az örömnapon minden fogoly börtönét megnyitátok, bűnbocsánatot adva gyilkosnak és istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönében; bűnös ő is, de ma bűnbocsánat napja van, s Isten nem akarja, hogy midőn a felemelt örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja megnyilék, a köről is lehull a láthatlan zár.

Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról.

Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott, láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki koronát.

De ha nem volt is korona, meg volt még a szív s csendes nyugodt boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak szerelmét vitte magával.

Alig vett időt magának megpihenni, míg Regensburgba nem ért, hova neje vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomorúan emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn este megérkezve, messziről kivilágítva láta minden ablakot s víg zene harsogott elé. Bámulva, ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált, megszólítá:

– Keresd fel úrnődet, és mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett.

Az apród vállat vont; – mit tudom én, ki az a Salamon? ha látni akarod úrnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.

Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, úti köntöse hasonlóvá tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori úrlakokba bejáratuk volt.

Az apród megmutatta neki nejét. Egy víg, mosolygó asszony enyelgett ott nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jóizűen nevetett rajta; mellette ült Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, míg a hölgy megengedé, hogy lehúzza róla azt a kis gyémántos gyűrűt, mely legkisebb ujján fénylett. E gyűrűnek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrűjök volt az.

– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólíthatod, unszolá őt az apród.

– Sajnálom háborítani, mert jól mulat, szólt Salamon s levonva gyűrűjét ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrűt asszonyod veszté el valahol, vidd oda neki és kivánj nevemben jó estét.

Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a kantárszárat s ment a világba, a merre látott.

Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit a sors elhagyott, a haza számüzött, az anya megátkozott és a nő megcsalt.

Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy rabló kún csapat útját állta. Salamon megismerteté magát velük: azt hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg, hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghódítá számára a kún népet, s midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a számüzött királyt, eszébe juta: «ha egykor minden ország számüzött, jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj és megtalálod, a ki örökké fog szeretni».

Salamon nőül kérte a kún királytól szép leányát, vőlegényi ajándékul elvesztett országát igérve neki s lett újra szép menyasszonya s csatára kész hadserege.

Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorútlanul hagyta homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon s kiverte onnan.

Salamon mindig alább sülyedt. Menyasszonya új hadat gyűjte számára kóbor kúnok és kazarokból, hozzájok csatlakozott Celgu vezér egy nagy bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon a fővezére.

Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát, kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték, szive elszorult, félre fordítá az utat, s a helyett hogy Erdélynek vezetné őket, levitte Görögországba s neki zúdult egykori elleneinek, azon gyönyörűségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi keserves csatát vívott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.

Aligha be nem teljesült, a mit magában óhajtott, mert egész serege ott veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba menekültek s ott három napig dühösen védték magokat ostromlóik ellen.

Negyed napon kényszeríté őket az éhség ellenségeikre kirontani, és Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, vérrel befestett mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé tartá paizsát s kardjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől, a midőn egyszerre egy nyíl a leányt szive fölött találta.

A paripa megérzé úrnője veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje fölött, kiálta:

– Csak előre Salamon! ne rettegj.

S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával holtan a sík harczmezőn keresztül.

Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kisérője maradt, a többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta heted magával.

Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürű erdő mellett elhaladtak, megállítá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az erdőbe, azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürű rengetegben, míg egyszerre úgy rémlék neki, mintha ismerős volna előtte a tájék, a zuzmarás fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak, mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sírdomb előtt kis fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: «Charitas».

A király térdre rogyott a sír előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak vezére a boldogabb hazákba.

Kisérői soha sem látták őt többet.

Évek multak, változott a világ arcza, elfeledték Salamont; már boldog volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.

Egy napon diadalútról térve meg a szent király, Te Deumot tarta a fehérvári székesegyházban. Együtt volt az ország színe-java, s gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hívei bocsátának színe elé.

Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt közöttük egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére húzva, buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.

Az elűzött Salamon volt az imádkozó.

Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként most.

Az isteni tiszteletnek vége lőn; a főurak egyenként lépdeltek végig a koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét, nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.

Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a miként jobb és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelíd szemekből.

A mint végigment a lépcsőn, egyenként lehajolt a koldusokhoz, pénzt osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze kezére hullani.

László a meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a számüzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja megosztását igérte neki.

– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én országom nem e világból való, ő birja azt, mit Isten neki adott s legyen megáldva örökké!

S visszament magányos erdejébe ismét.

S hosszú évek mulva a környék lakói egy ősz szent sírjához jártak el zarándokolni, melynek ellenségeket kibékítő erőt tulajdonítának. E sír Salamon sírja volt.

Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak, egyik sír eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön maradt még fenn, az is pusztulóra vált már. A Salamon tornya.

Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is sokat szenvedett; adja Isten, hogy sokáig éljen.