Ebbe a nótába felejtette bele három nap óta minden szívbeli gyötrődését. Minden pillanatban csak megállott, elgondolkozott s busongóan rágyújtott, hogy:
Ez a nóta, meg ez a kacagó piros kislány volt az egyetlen üdülése. Ez a gyerek, ez még ártatlan volt, mint egy tavaszi barka, s még nem tudott semmiről semmit, gyerek volt s üdítően nem nőstény.
Jó volt, szórakozottságát s a nagy gondok feszültségét abba a csábult nótába s borba, mindig tele kancsóba s ennek a lánynak a sikongató dévajságába ölni… mintha otthon volna Ecseden, gyerekül, a csikászok, pákászok lányaival a fonóban, orsót lesni a többi parasztfiú dühére… Aj de bestia is ez a hölgy: … hanem lesz az még máskép is… mert:
A lány végre egy túlgoromba markolásra úgy feltaszította, hogy hanyatt esett s falba vágta a fejét. De ezért se haragudott el, kacagott hangosan, mint egy lurkó, azon, hogy a lány is lezuhant a földre.
Abban a pillanatban belépett az asszony.
Belépett s vér öntötte el az agyát, ahogy látta a hugát feltápászkodni, pirosan, kócosan s tőle megijedve sunyi pusmogósan.
Most először támadt fel benne féltékenység a lánnyal szemben, hiszen napok óta ezt használta csemegének, csalogatónak, mert érezte a fiúban az erkölcsi csömörlést. Folyton Évuskát küldte, Évuskával üzent, Évuskát tolta előre; a hugát használta arra, hogy felébressze az étvágyát a kedvre… De most, hogy ezt a nyers és jóízű dulakodást megérezte, elsivította magát:
– Ki!… Ki!… Ki innen!…
S utat mutatott a lánynak, aki körülkerülte a szobát s nem mert mellette az ajtón kimenni, mert félt a veréstől…
Az asszony hirtelen felvette a fejedelem kurta korbácsát az asztalról, utána ment s egy pillanat mulva hallatszott a csattogás s a kislány fojtott, fogaszorított nyögése…
A fejedelem felült s hallgatta, ahogy az asszony minden csattanás után egy-egy szót vetett:
– Te eb… te eb… te kapca…
Most fel kellene állani, kimenni s egypár pofonnal igazságot tenni, dehát… a gyereket úgyis verni szokás… s nem jó az asszonyt mérgesíteni.
Az asszony nem fért a bőrébe, ahelyett, hogy ment volna dolgára, visszajött s dühvel kezdett lármázni:
– Nagyságod is jobb tenné, ha már felöltöznék rendesen, menne ki, levegőre, lovagolni, megmoccanni, olyan büdös van itt mint egy cigányputriba, három napja ajtó se nyílt… ez a fa is füstöl, mint a… vesztés…
A fejedelem megérezte, hogy a szavak közt az asszony megbotlott, mint a karókban, sövényben; elbotlott s amilyen fennyen kezdte, olyan csinnyán végezte, erre ő is adott egy vágást:
– Én nem éreztem itt semmi büdösséget: a fiatalságnak jó szagja van.
Gyorsan elfordította a szemét.
Az asszony sápadt lett.
– Ó, a cafrang, – dünnyögte – nyár ótátul nem mosdott meg.
A fejedelem kibuggyanó komiszsággal folytatta:
– Lehet, hogy nem mosdott… de nem is vénült meg…
– S én megvénültem?! – csattant ki az asszonyból… – Ha megvénültem, Nagyságod vénített meg.
A fejedelem felállott. Csizma volt a lábán, nadrág, selyeminge bőséges volt, a nyakában nyitva volt, a kis piros selyem madzag, amivel meg szokás kötni, el volt tépve s a nyaka szabadon volt s veres az előbbi dulakodás után, mintha megmarkolászták volna.
– Mi vagyok én! – mondta hányivetien, – kapucinusbarát?… vezekelni jöttem én a pusztába?…
– És én nem vénültem meg! – kiáltotta telitüdővel. – Nem vagyok vén!… Tudja meg nagyságod!… Azt hiszem, megbizonyítottam itt csak most három nap óta is… Nincs még egy asszony Erdélyben, aki ezt kibirta volna… ezt a szekaturát…
A fejedelem mosolygott. Már jól vagyunk, mondta magában s únta, hogy jön a nagy vihar, aminek se vége, se hossza… Éppen még ez kell, azt se tudja, hol áll a feje, három napja nem tud se a feleségéről, se az ország dolgáról s most patvarkodást…
– Hát nem gondol Nagyságod magára? Nem tudja Nagyságod, mi a Nagyságod dolga? Ilyen rusnyácskákkal kell Nagyságodnak lealázni magát?
Már egészen úgy kiabált rá, mint egy gyerekre.
– Ezt várja Nagyságodtól az ország? ezt várja Nagyságodtól a világ? Ijen cigányköjkökkel fogja Nagyságod elkápráztatni Erdélyt? ezek lesznek tündérek az Nagyságod kertjében?…
Tombolásában fékezni nem bírta magát.
– Ilyen nagyságos úr, olyan nagyságos úr! hát külömb ez, mint valami garádjaalatti martalóc?… Tudja meg Nagyságod, hogy mindenki annyit ér, amennyit maga mellé állít…
– No akkor nekem ugyancsak nem nagy becsem fog lenni, mert én téged állítottalak magam mellé.
Az asszony elnémult.
A fejedelem túlzott dühöngéssel:
– Hanem az a bestye lélekadta Lukácsa, az még kirepül az ablakon, ha egyszer jókedvembe talál… – s hozzáfogott dühösen, öltözni.
Az asszony egyre sápadtabb lett: megértette, hogy a hajduról van szó, aki öltözéskor az ajtót őtőle őrizte.
– Mert engem beeresztett ugye?… Nagyságodhoz… Mert énnekem csak akkor szabad bemenni, Nagyságodhoz, mikor a hajduk cipelnek be? mikor jámbor asszony voltam s Nagyságod Ecsedében járt utánam, akkor szabad lett volna bemenni: de akkor Imreffyné asszony nem ment, hiába esküdözött a nagyságos úrfi, hiába csúszott a térgyin, mint egy kis eb… Már akkor is lehetett volna más után futni: mégis Imreffyné után futott valaki s nem a nagykisasszony mátka után… Most kevesli Nagyságod, hova tette a böcsületet? akkor nem kevesellette? akkor tudott falat átvágatni s átbujkálni, tudta hajdukkal lefogatni az Imreffy úr jámbor feleségét, tudta cédává tenni s tudná most megútálni s felhányni?…
Az asszony üvöltött, fakó volt, a fürtei szerte, mint egy boszorkány…
– Hát ha megvan, megvan s így is marad! tudja meg Nagyságod: nincsen menekvés: Sólyomkőn van a fejedelem! s Kolozsváron az felesége!
– Hallgass, – ordította el magát a fejedelem, s megragadta az asszony karját, megrázta, mint egy bábot, – a Fejedelemasszony Őnagysága nevét a szádba ne vedd… mert kettészakasztalak… erdei farkasverem… piszkos nyakú kálomista asszony… ahogy Kornis Boldizsár mondta… de jól mondta… itt kell nekem elvesztegetni az időm…
– Kinek milyen a nyaka? – kiáltotta Imreffyné.
– Kérdezd meg Kornis uramat, milyen a református asszonyoké!
– Ó az ocsmány pápista! a festett arcú feleségével! három gyereke van, de írja az orcáját! husvétkor beírja pirossal, pünkösdkor is tart rajta.
– Piros szín is szebb szín, mint a fekete retek színje.5)
Felcsatolta kardját s csak azon félt, hogy valami okon el fog csendesedni a veszedelem, s nem tud elmenekedni innen, pedig már örült, hogy ma aztán igazán végez a hölggyel.
– Változik a gusztus, – szólt élesen Imreffyné – hallottuk s láttuk es, mekkora patikaládával jöttek Somlyóról…
Ez a szemtelen célzás a feleségére, ismét kirobbantotta a fejedelemből a dühöt.
– Fogd meg a nyelved, – rivallt rá, belevörösödve, – vagy kivonatom…
Homlokon csapta magát:
– Ó hogy én itt pusztítom az életemet!…
– De pusztítja!… s ki hijta ide!…
– S még hogy ki hijt!… Ki lopott ki a palotából? ki öltöztetett fel, ültetett lóra, ki csábított ki az emberek világából… Erre vagyok én?
– S ki adta ide a kulcsot?
– S ki vette el?!… Nem azt kellett volna mondani, hogy… nem neked kellett volna eszednek lenni?… Illik ez?… Igy kell ezt?… Mondják, az asszonynépnek hamarább érik az esze, no a tied már megéredhetett volna, öt esztendővel vagy nálam öregebb.
– Hazugság!
– Micsoda?
– Hazugság!… Hazudik, hazudik!
– Ki hazudik? Az erdélyi fejedelem hazudik?
Az asszony elnyelte:
– Téved!… Téved, – mondta gőgösen, – Nagyságod téved.
– Tévedsz te, ha azt hiszed, hogy oroszlánt pántlikán lehet tartani, – s kevélyen csapta fel süvegét, – míg kölök: ebecskének hijhadd; de mégis ő lesz a végin a puszta királya.
Az asszony erre élesen, metszően felkacagott.
A fejedelem kezet emelt rá. Ha megüti, vége. Vére fakad, ahogy rettentő öklét az iszonyú gyűrűvel, visszakézzel, arcának szánta… De ereje féken maradt s csak dühödt gúnnyal nézett végig rajta, aztán kardjára csapva így szólt:
– Itt is voltunk!
Ezzel kinyitta az ajtót; végig vágta, sarkig, s döngő léptekkel kiment.
A másik szobában ott állt az Imreffyné vénasszonya s hangtalanul tördelte a kezét.
A Kancellárné érezte, amint a fejedelem tőle elfordul s elmegy, hogy borul rá a semmiség setét éjszakája, érezte a zuhanást a mélybe, a feneketlenbe…
– Engem többet nem látsz, – morogta a fejedelem búcsú helyett.
Észrevette a kislányt, aki a sarokban guggolt, mint egy csomó szennyes ruha.
– Nyergelni! – kiáltott ki az ablakon, amely nyitva volt az udvarra.
S a lány felé billentett kicsit.
– Áldjon isten kismadár…
A harmadik szoba volt a ház közepe, s nagy ebédlő. Mire belépett, Kereki Ferenc úrfi, Kiskos János hadnagy s Kristóf deák, akik kockáztak, avval ütötték agyon az időt, már talpon állottak, a belőlről való lármára.
– Nyergeljetek! gyerünk innen! – kiáltott a fejedelem s kiment a tornácra.
Az úrfiak utána siettek s pár pillanat mulva már hozták kifelé a lovakat az ólakból. A fejedelem török lovát Lukács hozta, az ecsedi legény.
– Átkozott kutya, – kiáltott rá a fejedelem a hajdura, – pusztulj a szememből, te vagy oka ennek…
A legény mint egy eb hátra kotródott.
Akkor Imreffyné kirohant, úgy ahogy volt, egy szál vékony háziruhájában, a törökveres kendővel s jobb kezében a fejedelem adta kis selyem kendőcskéjét emelve magasra:
– Gábor! – kiáltotta magamegfeledetten, – ne menj el Gábor! – sikoltott mindenki fülehallatára, – ne menj el Gábor!
– Elmegyek! – kiáltott vissza a fejedelem, – soha többet nem látsz!
– Nem lehet Gábor, – sikított Imreffyné, s lehajolt a havas korlátról s eszeveszejtőn bámult a fejedelem szemébe, – nem lehet!… – és különös, elnyujtott, boszorkányozó hangon vonította, hogy a girincébe állt a hideg, aki hallotta: – Nem mehetsz bé Kolozsvárra mámma!… – s a kis tarka selyemkendőn mindenek szemeláttára három gömöt kötött: – Vissza fogsz fordulni Gábor! ha meglátod a kaput, vissza fogsz fordulni, s ebédre visszajössz!…
És az ajka még soká mozgott, nem hallható szavakat rebegve.
De a fejedelem örült, hogy kint volt a házból, felőle boszorkányozhat, felpattant a lóra s köszönés nélkül el kivágtatott.
Kereki Ferenc visszanézett a hegyoldalból s még látta a vörös asszonyt a hóbafúlt kastély tornáca közepén, ahogy állott s felemelt karral utánuk meredt.
De a fejedelem lóhalálig vágtatott, fel a hegynek, le a hegyről, míg csak a Bodonkuti dülőn a lova a csúszós szakadékba nem zuhant.
Lassan érték be az emberei, akik egyenként eredtek utána. Vezetéklovat adtak alá s a szegény Emirt, a török lovat ketten kezdték lecsutakolni…
Ettől kezdve lassabban poroszkált a fejedelem, fejét lesütötte, nagyokat lélekzett s csak most kezdte igazában szidni magát e bitang asszonyért.
Ha ez így ment volna tovább, ország világ jussal meg fogta volna vetni… Hú csak soha többet. Fertő, feneketlen sár, zsombék, mint az ecsedi határ, virágos bürü, ha rálépsz, beleszakadsz, hogy a csíkok esznek meg… Hó, cudar bestye, nem elég, hogy egész esztendőben ez szakajtotta el a feleségétől… minden praktikát kifundált, hogy tőle ment legyen, még a patikaládát hozza elé: mintha Palotsay Anna pingálná orcáját… Hűj, hogy meg nem korbácsolta: azt a kislányt is, ostorral hogy verte, csak úgy csattogott; rút némber; hugát mocskos cselédnél mocskosabban tartja… uhh, csak erre a napokra, erre ne kelljen gondolni többet…
Mikor Kájántó határán túl a völgy egyre szélesedett, a vérében kezdte érezni Kolozsvár közeledését s csodálatosmód, egyre lassabban jártatta a lovát.
Be haszontalan egy játék is volt ez most… Hogy fog bemenni a városba… üres kézzel… s a felesége s a Bethlen Gábor szeme elé…
Süvegét egyre jobban szemébe húzta, a kis szél is szembe vágott, de nagyon szép napsütés volt, vakított a hó s csapata, kísérői szépen utána léptettek.
A legények igen jól érezték magukat, hogy hazafelé húznak s valamelyik elkezdte, aztán elébb halkan, majd egyre hangosabban kezdték dalolni a virágéneket:
A dal oly édes volt s oly szépen zengett a tavaszias napfényben, hogy egyszer csak őrá is elragadt s velek dúdolta:
De csodálatos, nem Imreffynére gondolt, hanem a feleségére…
A fejedelem hirtelen, megütődve egyenesedett föl.
Most jut eszébe, ebben a pillanatban, ami egész idő alatt szorítja…
Hiszen ő Sólyomkőre hivatta be Géczyt, Nagy Andrást…
Ó az a sok italbéli… s ez a hasztalan asszonydolog… Amint hétfőn Sólyomkőre beért, rögtön küldte Szilassy János udvari hajdu hadnagyát stafétának Zilajra, ahol ott volt Nagy András, a hajduk vezérlő kapitánya s üzenetére várt, s alkalmasint ott volt már Géczy András is, a máramarosi főispán, aki a palatinus levelére kellett hogy ott várjon… Nagyon alkalmasint jött, hogy a közeleső s eldugott Sólyomkőn tanácskozhat velük, sietett azért ide rendelni őket. Ki tudja, a mai napon nem érkeznek-e meg már?…
Most mi a csudát míveljen… Se Géczyt, se különösen a hajdukat nem rendelheti be Kolozsvárra, egész világ szeme s nyelve elébe…
Csöndesen s egyre csöndesebben ballagott tovább s nem hallotta már háta megett a csapat dúdolását… Menjen be Kolozsvárra? ahol minden ijjedezik a háborúnak még gondolatjától is… hogy inkább nyelvét harapnák az emberek, minthogy hadat kiáltsanak… A tavalyi rossz termés után, a szűk télben megijedve… S ott van maga a Főkapitány, aki Szász Lónán úgy kipakolni merészelt ellene… S a fejedelemasszony… Hiszen ha a hajdukapitányok csak végiglovagolnak Kolozsvár utcáján, ki van dobolva a nagy háború kerek világ előtt…
Szóval, amint meglátta a kolozsvári torony hegyit, ijedten állította meg a lovát s visszakapta a zaboláját, mintha az ítélet helyét látta vón.
A vitézek, akik hallották az Imreffyné boszorkányozását, megértették.
Ijedten néztek össze: hogy bámulja a fejedelem Kolozsvárt.
Egyszerre ütődtek meg mind s gondoltak a sólyomkői boszorkányra, de még idejük se volt elmosolyítani magukat, a fejedelem megfordította a lova száját s korbácsával egyet suhintott.
– Fordujj! Vissza!…
Kereky Feri félreugratott, hogy utat adjon a fejedelemnek.
– Sólyomkőre? – kiáltotta Kiskos János hadnagy.
A fejedelem elkurjantotta magát.
– Ha Sólyomkőre, Sólyomkőre, ha Brassóba, Brassóba! ha a pokolba, a pokolba!… Utánam!
– Vivát! – kiáltották a legények egy szívvel s lélekkel s mind utána káromkodták: – Átkozott kutya boszorkánya!
A fejedelem egy emelkedésen megállott:
A fejedelem egy emelkedésen megállott, visszanézett embereire, kit küldjön Imreffyhez. Lukács leselkedő arcáról elfordította szemét:
– Sárkány! – mondta egy vén katonának, – eredj le Kolozsvárra, mondd meg Imreffy uramnak, hogy igyók jöjjön Sólyomkőre fel. Még ma éjjelre ott kell legyen… Nesze, itt a pecsét.
Zsebébe nyúlt s kis rézpecsétnyomót adott a markába, hogy ezzel igazolja magát a kancellár előtt.
A vén katona fordult s elvágtatott.
A többiek annál kíváncsibban néztek össze, csiklandósnak tetszett, hogy a fejedelem a férjet is felrendeli s még ilyen hamar…
Visszafelé aztán ugyancsak ügetve mentek. Szép volt a kis csapat, ahogy követték a dali fejedelmet. Hetyke magyar vitézek voltak ezek, mind más volt, mind egyéniség, mind magára kevély vitéz. Fegyverük is, kinek lándsája, kinek pallosa, fustélya s puskája, kinek furcsa karcsú íjja, s olyiknak két öles hosszú dárdája vala, hogy a faágaktól erdőben alig tudott menni. A fák pergették a zuzmarát s behintették süvegüket, vállukat fehér ezüstporral.
Most bezzeg nem dalolt senki, haladtak szaporán.
Mikor aztán jó déltájban feltűnt újra előttük a sólyomkői kis kastély, úgy látszott, mintha a piros pont még mindig ott tüzelne a tornácán… De ahogy soká nézték, eltűnt, mintha csak a szemük káprázott volna.
Átkozott boszorkányfészek, morogták, s dühösen nézték. Ez is a Rákóczy Zsigmond fejedelemé volt, csak az ősszel kapta volt Imreffy uram, amikor a megegyezést perfectuálták… S már hogy belefészkelte magát…
Mikor leértek, senki sem volt sehol. Üres volt a kastély, mintha kihalt volna, de a konyhán annál jobban sütöttek-főztek a szakácsok s nemcsak a fejedelemnek, de mind a vitézeknek is. Nagy bográcsokban főtt a vadhús, s be az asztalra készült a sok jobbnál jobb étel.
– No ezek biztosra dógoztak, – csóválták a fejüket a vitézek s meghaltak volna, hogy hallják: ugyan hogy s mit beszélnek? hogy békülnek? s vajjon mit csinálnak odabenn?…
Ebből ugyan mit se hallottak, hanem azért, mikor ebédelés után, ejtőzve hevertek el a lovak mellett s ki a szénába feküdt, ki a zsuppon üldögélt, ki ácsorogva dugta össze fejét a lófarkánál, míg a paripák csendesen hersegtették a rossz csátét, a jó meleg istállóban suttogva beszéltek:
Körtvélyesi Gyurkó, a fejedelem ajtónállója, sok szóbeszéd után nagy titokkal s esküdözéssel mondta:
– Emlékezem reá, bizonyosan, hogy egyszer mondja vala Vinczen Móré Gáspár: Imrefiné asszonyom házában volt, senki se volt bent s ilyen szózatot hallott a pad alól: »Gábor, Gábor, Gábor!…« A pad alá tekintvén, hát egy fazekat lát s az fedőt levevén róla, mellyel be volt fedve, gyorsan kezdé mondani a szózat, hogy: »Gábor, Gábor, Gábor!…« Azonközben a dajka bejutván, mond: »mit csinálsz az istenért?« s mondja Móré Gáspár: »mi dolog ez?…« S ez vén dajka a fedőt kapván ráfedé az fazékra s mond: »ebbe a nyomba úgy kell jönni, majd nyaka szakad a fejedelemnek!«6)
Kimeredt szemmel, hallgatva, suttogva, titkosan néztek egymásra a legények s úgy érezték, mint ha a pokol tornácában volnának…
Mikor ebéd után Kereki úrfi kinézett, kíváncsian kérdezgették, mit csinál a fejedelem? az úrfi csak mosolygott, ebből gondolták, hogy még nem ették meg a boszorkányok…
Estefelé néhány lovas érkezett, Szilassy János jött a hajduvezérekkel. Négy idegen volt köztük, keménykötésű nagy emberek.
Nagy András jött, Csonka Bálint alkapitányával, s Foktűi Mátéval a híres kálomista pappal; s Géczy András.
A fejedelem már nagyon sokat ivott s kábuló fejjel ült a nagy karosszékben. Mikor a vendégeket jelentették, tétova kézzel legyintett, hogy jól van, s keményen fogadta, nem bocsátotta maga elé őket, előbb enniek adatott s maga más ajtón kiment a friss levegőre, egyet mozdulni. A hideg dermesztő volt, szinte érezni lehetett, hogy most röptében megfagy a madár; távolról farkasüvöltés hallatszott a hegyekből és a kutyák eszeveszetten vonítottak.
Tántorgó lábakkal ment át a havon, sajnálta, hogy ily hamar készen van, de nem hitte, hogy már ma megjönnek a hajduk… Irtózatos sok bort döntött magába s a bor sátáni lelke horgas körmökkel vájt az agyába.
Nagyokat lélekzett és érezte, hogy a hideg oltja a mámor tüzét.
Benézett az istállóba: »Hé fiúk, van-e enni, innyavaló?« A legények felugrottak s lelkesen igenlették s vivát.
A fejedelem nem sietett; megállt köztük, szeretett a legényekkel lenni; itt volt ő igazán itthon s első ember! Köztük nőtt, effajta emberek között Ecseden, ahova a nagybátyja mint árvafiút hozatta s minden nevelése a vitézek közt folyt. Velük versenyt tudott lovat csutakolni, udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni, lovat, ebet tanítani, vadászni, halászni, sólymászni, csónakot faragni, ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni… Köztük tanulta a meséket, nótákat, a tündérhistóriákat s babonákat, tőlük szijta be az ősmagyar világ igéit s velük egy érzés lobogott benne, a politikában való gondolataiban is.
– Hát a lónak van-e abrak?
– Dehogy is van, – s erre kitört a panasz. Se széna, se szalma; valami rossz csátén kínlódnak a szegény párák, s gyerünk már innend, mert ez itt veszett üres világ…
– Sehol sincsen, – mondta a fejedelem, – nincs az idén takarmány, eleség a baromnak…
– Dehogy nincsen, – mondta hátrább a sötétből egy vastag hang.
A fejedelem ugyanarra gondolt, amire az s odanézett. Az olajmécses gyenge, imbolygó világán mint ördögfiak néztek s vigyorogtak a katonák.
Csak nézett, nem is kérdezte a fejedelem s azok feleltek:
– Van a szászoknál!
– Ott van.
– Van ott!
– Micsoda rakott csüreik vagynak ott!…
Igy szólogattak s maguk sem tudták, mennyire duzzasztják, növelik a fejedelemben a bent forrongó akaratot.
– Ott minden van: bor, eleség, széna, zab, füstölt sunka, aranyezüstmarha, rakott ládák; a szásznak még a bőre alatt is pénze vagyon.
– Mikor Szebenbe voltunk a multiba, ugyihé láttuk szemünkkel.
– Tán még bele is akartál markolni.
– Én akartam vóna, de nem hatta az szász.
– Bion nagyon hidegek vótak a konyha mindenütt.
– Aszonták, coki pajtás, tágasabb kivel.
– Nem a te bendődbe győtötték.
– Tilos vót a körmünknek az arany.
– De még a réz is.
– De még a kenyér is.
– Mán én megkövetem nagyságos fejedelem, én csak szegény kódus vitéz vagyok, hanem az akkor nem vót becsület… Szász uraméktul… Se bor, se kenyér, se széna, se abrak, akinek adtak, morogva attak?… Tisztafejű ember érthetett ebbül, nem kell sokat beszélni az ilyen felül…
– Nekem csak a vót nehéz, hogy mikor megjöttünk, ágyúval lőttek!… harmincat lőttek a kőfalrul! Harminc ágyúlövést cselekedtek!… Nem vót az istenes, bármit beszél bárki… Mert tisztességlövés: lőjjön bár hatot, jó; vagy hetet, jó… Vagy tizenkettőt… az is jó… De harmincat lőttetni!… Krisztus urunkat is harminc pénzért adták el: nem jó numerus a magyarnak a harminc azóta!
A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta s nem figyelte meg, senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás. Ő persze nem vette észre, hogy barátságtalanul fogadták, neki csak lövésnek és tisztességadásnak tűnt fel: most minden kifordult, más értelmet kapott… az igazság értelmét… S mámora még fáklyázott ez igazságnak és nagy tüzek lángoltak…
– A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a had: mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdur, semmi marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba…
– Csak én egyszer vethessem csákányom neki ama bakszász ajtójának, de recsegni fog a palló, de zuhogni fog a sárgacsikó…
Hogy a fejedelem nem szólt, egyre nyersebb s egyre tüzesebb lett a szó. Végül már káromkodva s dühöngve, olyan sérelmeket soroltak fel, amikre csak most gondoltak s amiknek talán oka sem volt. A fejedelem hallgatása olaj volt a tűzre s a vitézek lelkében mint a puskaropogás sistergett ki az idegen faj elleni gyűlölet, a szegényeknek a gazdagokkal szemben érzett vadsága, a heverő katonának a szorgalmas polgárság elleni féktelensége s káröröme, a rombolás szédítő gyönyöre a csöndes és unalmas építkezők világa ellen…
A fejedelemben nőttön nőtt a láz s az elszánt akarat.
Ezt jobb volt hallgatni, mint a Bethlen Gábor szónoklatát vasárnap Szászlónán s érezte, hogy a vendégek, kik odabenn vannak: azok a háborút hozzák, azok fegyvert hoznak, harcot hoznak… Ugyan mi mást hozna Nagy András s a hajduk… Jól ismerte a hajduerkölcsöt: Bocskay le akarta őket telepíteni, hogy röghöz kösse s háztűzhöz láncolja e vad s kósza népet, amely csak a rablásnak örül s nem nézi se fajtáját, se vallását, se igazságát: üsd, vágd, nem apád…
Benne is valami ilyen vad érzés szertelenedett föl s a tömérdek bor, amely már testét ma is átitatta, előbb a hidegben, most az istállómelegben mámorba borította: egyre jobban kilobbantotta a »lóra hajdu, lóra«… veszekedett kedvet…
Mintha ördögök ezredei tombolnának a lelkében, csak hallgatott s itta, mint táltos a tüzes abrakot, itta a szavak mérgét…
Jöjjenek, csak jöjjenek a hajduk tízezrei, víg aratás lesz itt… Farsang lesz Erdélyben… s hátraszegte fejét és érezte, már hallotta a hideg szászok fogcsikorgatását s vájákoló ivöltését… s kacagott rá a szíve s gondolatban, képzeletben csatabárdjával, buzogányával mutatta az utat… A keleti úr Atilla-álma burjánzott fel benne: lóháton ülni s végigrepülni a nyomorék rongy emberi világ rakott hátán…
A napkeleti urak gőgje és vére buzdult föl benne, ilyen harcos sereggel e rothadt Európát végig lehetne még egyszer lovagolni…
– Hujjáhuj!…
S lova patkója már ott csattogott Szeben kövén, Brassó kövén, Tergovistye kövén…
– Hujjáhuj!…
Maga mögött egy határtalan sereg, amely felsodorja az egész szilaj világot, a fészken ülő másik világ ellen…
– Hujjáhuj!
Mintha megindulnának szívében s szíve szárnyán a büszke, bús fellegeken szálló sasmadarak, s a rabló király dögleső serege, a kaparók, gázolók, fészken tojók, rögben búvók ellen…
– Hujjáhuj…
A fejedelemasszony a szoba sarkában egy öreg karosszékben ült. Megfeszített érzésekkel nézte az igazságot, mintha csak az akaraton múlna: készen s felvont idegekkel várta a pillanatot, hogy megértse, ami történik…
Senkit sem tűrt a szobában, udvari népe előtt nem mutatkozott: sértette, hogy azok, akik tanuja voltak egy hosszú éven át szenvedéseinek a számkivetésben s akik annyi várakozással s örömmel kísérték az úton s valahogy úgy képzelték, a paradicsom felé: hogy azok most arcát lássák, halványságát s bármit gondoljanak…
De most nem volt már oly zsibbadt, kábult, mint az elmult két napon: az éjjel megtörtént a csoda, amely új emberré tette.
Aludni nem bírván, vénasszonyát felébresztette s bibliát olvastatott vele. Az asszony nehezen sillabizált s ő értetlenül hallgatta a szavakat. De mikor a vénasszony azt olvasta, hogy:
»Megjelenék pedig az Ur Salamonnak azon éjjel s mondá neki…«, akkor felijedt s kibuggyant belőle a keserűség az élet ellen, a világ ellen, az isten ellen, aki neki íme nem jelenik meg s hirtelen váratlan azt mondta:
– Mondjadsza Kegyes…: vót-e mán valaha ily kemény szív?…
A vénasszony ijedten állott meg az olvasásban: soha, soha még ennyi idő alatt, egyetlen egyszer sem fakadt ki a fejedelemasszony s ettől könny borította el a szemét, hiszen ő csak egy vénasszony, akinek mindene megvan s akinek akkor se volna jobb dolga, ha máskép volna, de bizony jobban szenved, mintha a saját vérént való gyermekét kellene siratni…
Lehajtotta a fejét a szentkönyvre, soká pityergett s csak lassan bírt annyira erőt venni magán, hogy szót dadogjon.
De elébb a kezét a szájára tette, hogy a szavak mérgét elvegye, ha már ki kell mondani… bár ő alázatos cselédlelkével sohasem merészelte volna, hogy megbírálja az urai életét, s hogy beleszóljon asszonya sorsába…
– Nagyságos és méltóságos úr, Báthory István uram, országbíró uram őkegyelme, a fejedelem őnagyságának apja helyett apja aki vót, olyan ember vót, hogy utolsó öt esztendejébe csak egyszer se szólott hitves feleségéhez…
Mély csönd lett; szú percegett valahol a régi bútorban, az is tisztán hallatszott. A fiatal asszonyban a vér lefolyt lassan a szívéből, valahol le mélyre.
A vénasszony, aki csodálatos módon tudott kísérteti titkosan mesélni, halkan, egész lélekkel, szívvel és kétségbeeséssel, ünnepélyesen mondta:
– S mikoron halálos óráját víjja, bémene hozzá az asszony őnagysága s mondja neki:… »jaj te kemény szívű…«
Erre az ő öreg szíve újra elfacsarodott az uraknak e régi s elmúlt kínján, szeméből könnyek futottak ki s halkan, pisszegve mondta:
– S az úr… csak befordula a falnak;… egy szó nélkül;… és meghala.
A fejedelemasszony megértette. Ez volt nevelőatyja az ő urának…
Dermedten feküdött, ujjai melle alatt összekulcsolva: s kiverte a halálos hideg; mintha a koporsó fedelét most tették volna rá…
Mit keres akkor ő ez életben. Mi várni s remélni valója van. Elevennek kriptája lőn e világ, melyből nincsen menekvés…
Mért jön a holnap, a holnapután, mért a többi élet…
Ó; asszonynak lenni ilyen ember mellett… Ilyen világban, ilyen életek között…
Mint valami zűrzavar s hűhó, lármázott fel a lelkében az ecsedi élet emléke… Vad s félelmes tanya a rettentő mocsár közepén, gémek s vadmadarak sűrű serege fogja el a napot s korhely és fekete emberek, marcona réti farkasok büdös és piszkos kastélya a vár… Iszonyatos híre a régi úrnak, az országbiró-nak, akinek nevében benne van, hogy: ő bír az országgal s minden benne valókkal…
A vénasszony, fejét ingatva ült, ölében a szentkönyvvel s így mesélt s hangja nyíltabb lett és derűsebb:
– Rodolfus császár komiszáriusa, mikor Erdéjbe jűne, tért volt be Ecsedbe, Bátori Estván uram őnagyságáhol, hogy a császár szükségire pénzt kérjen tűle. No, Ecsedben megszállt, Bátori uram gazdálkodtatott neki tisztességesen az városában ételvel, italval, abrakval, de harmadnapig audenciát nem ád vala neki: akkor béhivatja vala… Ó, lelkemadta; micsoda nagy úripompával fogadja vala. Mind az szolgák s urak, nemesek, vitézlők bé vannak rendelve az várba, háromezren fejül, s mind új ruháson, fegyveresen, módosan, frissen őtözve… Szalutájja nagyon a komiszárus eztet is, aztat is, a tizenkét szobán; míg eltolják az úr elébe… Se feje, se lába már nem vót, hát osztán lehet gondolni, hogy mely szörnyen szalutájja az urat őnagyságát: és kéri, ahogy meg vólt parancsolva neki, adna a császárnak az úr százezer aranyat levélre, kőcsönre, annyi meg annyi birodalmat ád a császár érette…
Az öreg asszony elmosolyodik: hazafi büszkeségének szolgál a dicsőség; szerette, hogy magyar volt a nagyúr s magyarán cselekedett:
– Felfelelé pedig Bátori Estvány az komiszárosnak: »Komiszáros uram, császárodat tisztelem; pénzen az én eleim sem nem vöttenek, sem nem adtanak birodalmat, mert kalmárok sose vóltanak: én is, eleimnek tisztességes szokásitul nem akarok el térnem: hát pénzt nem adhatok… Mondd meg neki, hogy látod, sok cselédjeim vagynak, akiket az ország szükségire tartok s akiknek a császár soha egy batkát sem ád fizetésbe, magamnak kell ez hitvány rossz jószágomból ünekik gyűtenem… Mondd meg, hogy ami jószágom vagyon s mibül kellene, hogy a pénz begyüljön: az mind égett, puszta, hitván. S nem török, se tatár mívelte, ű császári felségének hadjai mívelték, németek mívelték, vallonok mívelték, hajduk miegymás, dúlók, kóborlók, császár kenyeresi pusztították el. Eredj hát komiszárus uram a te császárodhoz; mondd meg: Bátori Estvány tiszteli, de pénzt egy fiát se ad… Hanem neked adok két arany ökröt, kivel elvonattathatod magad keresztül az sáron…
A vénasszony fogatlan szájjal nevetett:
– S ada neki két olyan kis öklömnyi aranyökröt, kibe vót egyikbe-egyikbe ezer arany; olyan módjával vótanak csenálva, hogy le tergyepűtek a kisjézus előtt a jászojho; oláj templomból hozta vót Bátori uram, mikor Mihály vajdát űzte ki az országbul; csak akkor üres vót a kis aranyökröcske… No az komiszárus azt mondá: »nem urak szálájába jártam, kirájok gyülekezettyibe álltam«… Ijen úr vót a szegény bódogult: erős természetű úr…
Aztán újra felsóhajtott:
– Ennek keze alatt nyőlt… ennek nevelésse a mi fejedelmünk…
A fejedelemasszony megvonaglott:
Egyszerre megkeményedett a szíve, erős lett ő is, ércerejű… Nem!… Ha tíz évig… száz évig… ha százszor száz esztendeig kell is így feküdnie: akkor sem fog szólani, sem kérni… Nem, még halottas ágyához sem menne bé, még ha halottaiban tizenöt évig feküdne eltemetetlen, akkor sem menne hozzája, hogy panaszt tegyen s sírjon: »Jaj te kemény szívű…«
Nincs. Soha. Nincs ura, férje többé…
– Olvasd Kegyes, tovább a bibliát…
Úgy érezte, most itt a csodák perce s feszült figyelemmel figyelt: a vénasszony tovább olvasgat a bibliában, ahol abbahagyta:
– »Meghallgattam a te könyörgésedet…«
A szívét ütötte ez a szó. Mintha csak őhozzá szólana az ige; felelet gondolataira; megdöbbent:
– »és választottam ez helyet magamnak áldozatnak házának…«
az ő szívét… az ő életét…
– »Ha mikor az eget megtartóztatandom, hogy esőt ne adjon: és ha mikor az sáskának meghagyandom, hogy az földet megeméssze: isméglen, mikor döghalált bocsátandok az én népemre…«
Összekulcsolta a kezét, értette, igen, ez mind el fog, ennek mindnek el kell következnie: bosszúállás és káröröm csirázott a szívében s ime itt van az isten igéje, amely máris igéri a beteljesíttetést… Ó, a biblia csodálatos könyv, isteni hangok valóban: ha a megfájdult szívű ember felüti bármely fokán: közvetlen és egyenes üzenetet kap az égtől… Nem lehet azt a rémülettel teljes elragadtatást kimondani, amely e szavaknak hallatára eltöltötte a fejedelemasszony szívét: van isten, valóban van hát isten, aki igazságot tesz érettünk, úgy amint mi magunk reméljük az igazságot.
– »És megalázandgyák ő magokat, akik az én nevemről neveztetnek…«
Örökkévaló isten! egész teteme vonaglott: megalázza még magát előttem… Megalázza magát… megalázza még előttem magát.
– »és az én orcámat megkeresendik…«
És az én orcámat megkeresendi, – utána rebegte.
– »megtérendnek az ő gonosz utokról…«
Szíve fenekéről lihegett fel a kevély könyörgés: megtér az ő gonosz utjáról…
S ekkor az olvasóasszony akaratlan emeltebb hangon mondta:
– »Én is meghallgatom őket az mennyből…« »kedvezek az ő bűnöknek…« »földüket is megszabadítom…«
Mint villámütés sujtott le rá a váratlan fordulat, amely pedig a szívben ott van: bocsánat a megtérő bűnösnek… S már visszahanyatlott a párnára s most már megindult a könnyehullása…
Az asszony észrevette, felneszelt, abbahagyta a sillabizálást s várta, hogy olvasson-e még?
De ő intett, hogy elég. »Feküdj le…«
A vénasszony fejére húzta szoknyája szárnyát s ott az ágy előtt abbanyomba lefeküdt a vastag török pokrócra s mindjárt el is aludt…
Ő pedig a gyertya bolygó fényén elmeredve, hitt a szent könyvnek és odaadta magát és könnyek s édes elalélás közben a tündéri boldogságról ábrándozott: mikor a gonosz megtér a gonosz útról s orcája orcánk felé folyamodik s én meghallgatom őtet a mennyből s kedvezek az ő bűnüknek…
Most először aludt el annyi idő óta megint boldogan, mint kislány korában, sírásra biggyedt ajkkal s álmában meg-megpihegő lélekkel, mint a gyermek a nagy verés után, a boldog felébredés reményében…
Bethlen komoran, sőt szomorúan, lehajtott fővel járkált a szomorú utcákon.
A város belsejében már nem igen látszott a török dúlások nyoma, a templomot, a palotákat már mind rendbeszedték, de itt kint, a várfal felé sok volt az égett ház. Némely helyen tíz-tizenöt puszta udvar volt, kormos gerendák, amelyek évek óta úgy állottak, s lakatlan udvarok, aztán egy-egy hirtelen épült faház…
Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték, azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél s nem tudja, mely percben kapja be.
Egy szász polgár jött szembe, megállította:
– Halljad csak; – mondta neki, – mért nem építettétek fel még a várost?
A szász összehúzta magát ahogy tudta s alázattal mondta:
– Nem tud, nem tud…
A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb zavarba jött s egészen belesápadva ismételte, hogy: Iweesznit, iweesznit…
A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét… Megharagudott, érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak tetteti magát.
Szegény nép kezdett összegyűlni körülöttük s kíváncsian lesték az urat, aki a szásszal megállt.
A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján piszkos kis gyereket tartott. Éhes, fakó arccal vizslatott, a gyerek iszonyodva meredt a feketementés úrra.
– Gyere csak ide, – intett az asszonynak a főkapitány.
Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná ki rögtön.
A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy s körülnézett, gyerekek futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit fedezékül véve bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot.
– Hol van egy értelmes, becsületes magyar ember itt? – kiáltott felindulva.
A csoportból kiállott egy kékkezű öreg ember, a süvegét kihúzta a fejéből s két lépést közelebb jött:
– Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit, – dörmögte félnyakkal, az egész állát betakaró nagy bajusza alól.
– Mondsza csak öreg, mért nem építették itt még fel ezeket a leégett házakat?
Az öreg keserűen legyintett.
– Mán aztat nagyságos uram, csókolom a kegyes kezeit nagyságodnak, azt mán csak a könyörülő jó isten tudná, kezit csókolom…
– Mikor volt az, hogy leégett a város! azóta fel kellett volna halottaiból is támasztani.
Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött s egyszerre többen is elkezdtek kiabálni, úgy hogy nem lehetett érteni:
– Isten ellen való… égi fődi zsiványság… sok a latorság… nem hagyták megrakatni… ólba kell nekünk a teleken át kucorogni… – s más efféle szavakat hallott.
Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a szó az emberekből.
A nagybajuszú timár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind arcátlanabbak lettek s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már egyszerre tizen, huszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen a közeledés.
A főkapitány lassan megértette, hogy a városi előljáróság bizonyára új utcarendezést akart csinálni s nem engedte, hogy az emberek a maguk régi telkén, a régi módon felépítsék apró s tűzveszedelmes házacskáikat, mivel pedig bizonyára a város szegénysége s a közdolgok miatt, arra nem volt sem erő, sem idő, hogy nagyszabású építkezésbe kezdjenek, csak haladt, maradt s a régi leégett házak lakói sötét s szomorú zugolyokban töltötték az éveket…
A népek elkeseredése érthető volt:
– Jöjjön ükeme lakjon itt, tessen megnézni nagyságos uram, mien helyen kell nekünk lakni, a sertésdisznó is jobb ólba lakik a szászoknál, de a szásztanácsúr ijen helyet ad minekünk…
A főkapitány lassú léptekkel tovább ment, de most már mint az üstökös farka, húzódott utána a népség. Az emberek, asszonyok, gyerekek, látva, hogy ez a jó úr, nem olyan, mint a többi kardos nemes, aki csak átszáguld közöttük s épenúgy nem veszi észre a szegény emberek koldus raját, mint az utca porában hempergő kuvaszokat s békákat és hangyákat, legfeljebb kardját megzörgetve ijeszti el őket magától, vagy ragyogó csizmájával rátapod… Hanem ez az úr, ez megnyitja szívét a bajoknak s panaszoknak s ki tudja, hátha ennek a segítségével egyszerre minden jó lesz, jön a szép ház, jó koszt, pénz, gazdagság, becsület… Most már valamennyien beszéltek s hogy még hathatósabbá tegyék a szót, sírtak s jajgattak…
– Megfúlunk a füsttől… meghalunk a büdösségtül… nincsen tüzelőfánk… nincsen ennivalónk… ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink… kenyeret nem láttunk ősztül óta… fakéregből csinálják a sütők a lepényt… A szegénységnek siralmas verítékéből lakodalmaskodnak s menyegzősködnek a tanácsbéliek… elfogyván a tehénhús, lóhúsra szorulánk… elfogyván a lóhús, ebhúsra s valamennyi eb leve az városon, mind megevők… az macskát is mind megevők már… már az egerek, patkányok vagynak becsben nagyuram… az a főbb mester, ki hamarább s több egeret foghat, mert az lakik hamarabb jól… a puszta város helyen, ami leégett, az udvarhelyeken régi hitván megrothadott bőröket ha találunk, megmossuk nagyságos uram, bévisszük, szárasztjuk, vagdaljuk, őrjük s esszük… Boldog ki ökörbőrt, lóbőrt, juhbőrt, kecskebőrt megfőzhet s megöhet… a lenyírott szőr ihon repül nagyságos uram… Van már, aki hitvány sarujokat s cipellőjüket megfőzték s megötték… kiszedjük a ganéjból nagyságos uram a hitván sarutalpat és dirib-darab régi hitván rohadt falat bőröcskéket, megmossuk, megfőzzük s esszük… még jó aki kap, nagyságos uram, ökör szarvát, juh szarvát, kecske szarvát megpörköljük a tűzön s meglágyítjuk s a gyerekecskék azt öszik, rágják szegények…
Mint az őrülteknek kisértetes vonítása, hangos jajveszéklés, sírás, üvöltés töltötte be a levegőt s a főkapitány sápadtan s kétségbeesve hallgatott…
– Nem vagytok talán ostromlott várban… – kiáltotta.
– Dehogy nem vagyunk, dehogynem vagyunk, bizony ostromlott várban vagyunk nagyságos uram, a mi szegénységünk a vár, amibe bele vagyunk szorítva, nagyságos uram…
Mint kísértetes rossz álomból, ki akarta magát szakítani ebből az iszonyú csoportból, amely egyre dagadt s egyre szörnyűbb lett. Nyomorult alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó, meztelen térdű, hasú, didergő nyomorultak…
– Vétkezett Izráel s lopott, azért nem állhat meg, ellensége előtt – kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót…
– Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt, – kiáltotta a másik.
– Kétszázezer aranyat küldött Mátyás az bécsi fejedelem, – harsogta a harmadik, – huszonkilenc szekérrel, sok posztóval együtt, hogy avval fizessenek annak, aki az Básta dúláskor szenvedett, kőházom volt s kertem, udvarom volt, két tehenem volt s három fiatal csikóm volt s disznóm, tyúkom, ruhám, mindenem volt s az Áchánok mind az aranyakat s pénzeket ellopák…
A főkapitány a szemébe nézett az embernek, nagy, sovány, ősz ember volt, mintha már látta volna valaha… Míg beszélt az ember s újra meg újra elmondta a kétszázezer arany s a saját vesztesége lisztáját: egyszerre föl villant előtte egy régi kép, mikor nyolc évvel ezelőtt ki bujdosni indult, tejet kapott egy jóravaló embernél a Rézmálon…
– Rézmálon? – kérdezte.
Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva ordította:
– Rézmálon bizony, kertem, kőházom, két tehenem, három fiatal csitkóm, feleségem négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus…
A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül…
Akkor trombitaszó hallatszott s egy csapat lovas darabant vágtatott be az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.
A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is.
– Ájjon meg kend! – szólt rá a vezetőjökre.
A lovasok megálltak.
– Kik vagytok?
– A fejedelem őnagysága hajdui.
– Hová mentek?
– Takarítunk a községbe, – mondta a porkoláb, – nagyon cudarzavargós aljasnép lakik itt nagyságos uram, ha egy nap kétszer-háromszor be nem járjuk a várost, könnyen vérszemet kapnak s bajt kezdenek.
A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül, tolongva félelmesen, vadul mentek tova.
A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra kibujnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje közelíteni.
Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas testőrséget szavazott meg az országgyűlés. E katonák jóllakottsága ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben.
Már tegnap deputatióban volt nála a városi tanács s könyörgött, hogy vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a mult évi nyomorúság után itt nincs semmi s a szegények élelmét is meg kellett vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak meg. Még így is már napról-napra rekvirálni kell a polgároktól, akik zúgnak s már épúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a kamarákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig s akinél szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég… Nem bírja a város a vendégséget…
A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a leigázók erejét… Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhinségét szenvedi… Mit segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a városnak…
Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.
Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak.
– Törjétek be a kapuját, – vonították asszonyok s gyerekek, – odabenn minden van. Kihordjátok-e má a szászok pincéjébül a kenyeret?… A szászoknak minden, a magyaroknak semmi?…
A nagyúr megjelenésére eszeveszetten futottak el. Bethlen még szomorúbban ment tovább, föl a Piac felé, a templom irányában, a fejedelmi palota elé. Csatlósa a ház előtt állott a lóval, intett neki, hogy várjon rá s fölment reggeli látogatásra, mint minden nap, a fejedelemasszonyhoz.
Eddig egy nap sem fogadta.
A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos, bolthajtásos szoba mélyén, mint aki a fény elől rejtőzik.
Az éjféli érzés még reggel is tartott s e délelőtti órán, fényes és csillogó szemmel ül:
Hol van hát? hova lett? mért hagyta itt? mit akar? meddig kell várni s mire végzi? mire végzi?
Nem lehet ezt egy emberi szívvel felérni, nem lehet egy magános lélekkel kibogozni…
Ezért lassan, mégis, lankadni kezd a lelke s egyre azt mondogatja magában, hogy: majd, majd… majd az isteni gondviselés megmutatja, megsegíti…
Ekkor nyílik az ajtó s bejön rajta a vénasszony, a csöndes és jóságos lélek, aki valahogy elviselhetővé teszi az életet, mert levesz a válláról minden házi terhet, gondoskodik és figyelmes és nem-alkalmatlan tud lenni…
– Bethlen uram esmég itt vagyon, – mondja csöndesen.
A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket s egy rázkódással újra fel tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a hattyútollakat s azzal elfedi sebesült szűz lelkét… De ma már meg tudja tenni, tegnap, tegnapelőtt bizony nem bírta még: most elfogadja a látogatót…
– Ereszd be Kegyes… várj… nézd meg, kócos vagyok-é?
A vénasszony gyöngéden körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábbadozó ül ott, törődötten, gyengén.
Aztán várja, míg bejön a fekete nagy ember.
Úgy fél tőle s mikor meglátja, úgy megörül…
A Főkapitány komolyan, nyugodtan, lelki zavar nélkül lép be s jő előre. Körül kell néznie, hogy meglássa őt a sötét zugolyban, de tétova nélkül jön felé, de oly megnyugtató a bátorsága s a férfias deréksége. Latinul köszönti, a szokásos hivatalos cerimóniával, aztán elmosolyodik kicsit, kedvesen s bátorítóan, mint a felnőtt ember, ha a beteg gyerekhez jön a betegágyhoz:
– Nagy szép s jó üdőnk van. Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap feljő, úgy kisüt s oly kellemetes, hogy még a csap is megcsordul az ereszben.
– Vegyen széket kegyelmed, – s üljön le kegyelmed.
Bethlen szeme szék után mozdul s a fejedelemasszony szemét elfutja a könny: már látja, érzi, nincs mondanivalója: őróla… Csak vigasztalni jött.
Bethlen széket fog, közelebb hozza s csak azért is úgy ül, hogy szembe legyen az ablak világosságával. Érzi, hogy mutatnia kell arcát, bátorságát, nyugalmát…
– Semmi különös? – szól a fejedelemasszony.
– Semmi különös, – mondja Bethlen s fejét valóban tétován oldalra ejti…
Aztán így beszél, ilyeneket mond.
– Asszonyok nehezen értik meg az férfiui dolgokat… Igaz, sokszor férfi is nehezen érti… Isten adja, hogy a tavalyi derék esztendő tovább haladjon… Nagy és szép esztendőnk vala… Erdély az elmult esztendőkben olyan volt, mint a felperzselt mező: de csak egy tavaszi újulást érjen, mind benövi a fű a fekete torzsákat s még annál kövérebben virágzik az erdő… Nem kellene untatnom Nagyságodat ilyenekkel, nem gyenge asszonyoknak valók az kormányzási dolgok: de én nem tudok jobbat s szebbet mondani Nagyságodnak, mint azt: hogy a tavalyi esztendőben a fejedelem olyan volt, mint egy orvos, aki a beteget síppal, nótával s jó kedvvel gyógyítja… Mikor bejött az országba virágvasárnapján, senkinek háztűzhelye békén nem volt, senkinek egészsége, bátorsága nem volt, sehol vetés nem volt, az aratás emiatt nagyon szomorú is lett. De mit kívánhat első évtől az ember… Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy lemondhatott s kitakarodhatott…
A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja s hogy meg is fogja őt nyugtatni…
Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túlnehéz, idegen volt neki az ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát, fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.
Aztán mégis kialakult a gyöngéd és értelmes beszédből valami határozott felfogás benne, csodálatosan rájött valamire, amit eddig nem értett s nem hitt volna: arra, hogy az ország dolgai, felülről nézve semmivel sem nehezebbek s megérthetetlenebbek, mint egy háztartásnak a dolgai… Erdély egy nagy kert, egy uradalom lett a Bethlen szavaiban, amelynek megvannak a fődolgai s minden egyes dolog ezer s tízezer embernek a dolga, de az ő szájában mégis csak egy idea s egy szám…
Mikor azt mondta Bethlen, hogy: »a tavalyi év farsangos esztendő volt…« már nem volt az neki az a távolról irígyelt mulatós dorbézolás: megértette, mit jelent a Bethlen szájában az a szó, hogy »ország farsangja«…
Már látta a végén, ő maga is, Erdélyt, a tönkrement s megijedt népet, amely tíz éven keresztül nem tudta, mi vár rá holnap, hogy nem lesz-e újra itt a török, a német: borzasztó zavarok voltak ezek…
– Gondolja csak el Nagyságod, – mondta Bethlen közvetlen egyszerű módján, – Báthory Zsigmondtól kezdődik az egész. Őnagysága úr volt, gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton törökkel, harccal kellett bajoskodni: pedig ő tanulni, mulatni, csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz s a bátyja, Boldizsár lesz a fejedelem… Erre elfutotta a sárga irígység, megfordult, visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni… Bizony kár volt; Boldizsár külömb legény volt, erős, okos, szép ember! megirígyelte… Kolozsváron a rendek nagy viváttal fogadták vissza… elébe mentek Szamosfalvára s nagy lakodalommal hozták be… Most tizennégy esztendeje… Én akkor mint árvafiú, (a nevelőatyám nagy mostohám volt, nem taníttatott bennünket István öcsémmel, s én, meggondolván, mint gyermek, hogy így csak vad leszek, tudatlan: beszereztettem magam a fejedelemhez apródnak) s ezidőbe már agarak komiszáriusa voltam… Láttam a fejedelmet eleget, sovány sápadt ember volt, hirtelen dühű, fiatal, nálam hét vagy nyolc esztendővel volt üdősebb, de nem látszott meg rajta; nagyon bántotta, hogy itthon kellett maradni s gyűlölte Báthory Boldizsárt… Akkor rájöttek egy nagy praktikára! Kendy Sándor, ennek a mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor, Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis direktor; mind nagy hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek… Azt beszélték, hogy meg akarták a fejedelmet fojtani.
A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a puskalövés csapott reá.
Bethlen nyugodtan magyarázott: (Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni, ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát)…
Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell. A hideg borzongatta a kegyetlen jövőtől…
– Bocskay István uram akkor németes lelkű volt. Mert Prágába nőtt, s Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére s a praktikásokat, (így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál, ellene esküszik…) mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta: Boldizsárt Újvárba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt levágták…
A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva a sors kérlelhetetlenségén.
Bethlen halkan folytatta:
– Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők, szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták… akkor volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.
A fejedelemasszony hallgatott.
A fejedelemasszony valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a fejedelem-gyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült és ha ily boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan…
– Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind egytől-egyig hasonló szomorú véggel végezték…, – mondta Bethlen.
De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében ellenmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta:
– No akkor felrugták a békességet a török császárral… Nem akarom mindet végire beszélleni: Báthory Sigmond uram állhatatlan elméjű siheder fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött, ránk hozta Básta hadát. Darabig itt fejedelmeskedett, akkor társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s elszökött véglegesen Prágába. Mehetett, Erdély immár el volt foglalva, Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból, Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni… Lehetett is, mert a vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s minden élőt kiöltek és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni?… Még rosszabb lett; Mihály vajda bejött az olájokkal a Básta segedelmére: a megijedt, elaljasodott urak ijedtükbe megválasztották fejedelemnek, Kornis Gáspár s Sennyey Pongrác addig hajták praktikával a dolgot, a német gyomor s az olasz szív addig nyughatatlankodának, német császár pénze s praktikák által, hogy a vajda levágta a kegyes Báthory Endre fejedelmet, aki Zsigmond után következett s maga ült helyibe s hazánkfiai dúltak, pusztítottak legjobban… Székely Mózes feltámadott, elébb jól ment, azután elesett ő is, a székelység fellázadt, az urakat ölték, a hajdukat behozták s azok hallatlan kegyetlenséggel túltettek az idegeneken… Sok volna ezt mind elbeszélni: Erdély úgy elrontaték, pusztíttaték, hogy azt mondták, soha vég nélkül többször meg nem épül, soha előbbi állapotjára vissza nem megy…
Nagyot sóhajtott, fejét lehajtotta, a fejedelemasszony dermedten ült s ereiben pezsgett a félelem, hogy: ha ez így megtörténhetett, akkor újra bekövetkezhetik…
– Én magam akkor mind csak a bujdosás kenyerét ettem. Én a némettől gyermekfővel iszonyodtam, hogy ennyi kegyetlenséget csinált, s a temesvári pasánál laktam, Konstantinápolyban jártam s istennek legyen hála, török uramékkal s a győzhetetlen császár vezérivel, basáival s hív emberivel akkor történt ismerkedésem és barátságom, úgyhogy alig van most már Konstantinápolyban vezető főember, akit személyszerint ne ismernék s barátságába ne számíthatnám magam…
A fejedelemasszony összehúzott szemmel nézett Bethlenre: első eset volt életében, hogy a törökről valaki ne iszonyattal, reszketéssel, s gyűlölettel beszéljen, hanem ekkora megbecsüléssel, sőt meghajoló barátsággal…
– Akkor hoztuk vissza a magyar ügyhöz Bocskai uramat, aki látva szerelmes hazájának romlását, istentől visszanyerte magyar szívét s két kis esztendő alatt a megpusztított s rombadőlt Erdélyből, amelyikből Básta uram, mint főtudós katona, ezer főnyi állandó katonaságot se mert várni: úgy megűzte a németet, hogy az Bástástul, vallonostul, plundrástul mind Bécsig szaladott… Bocskai uram egész magyarság szívét megvette, s akkora erejű békekötéseket csinált, hogy azokon lesz a magyaroknak országos fundamentuma, míg csak a hitetlen törökkel s kemény szivű Ausztriával kételen szövetkezésbe kell lennünk… És kivált ez: mert a magyarnak Szent István óta más ellensége nincs, csak Ausztria, mert a magyar országa határán kívül sose törekedett, ez is sok volt neki, ez a kerek föld, ezt sem bírta teleszaporítani, de Ausztria mind a világgal bírni akar és a magyar fajta állította meg a politikáját kelet felé.
A fejedelemasszony hallgatott, nehéz volt neki.
Bethlen komoly szavait azonban nem akarta könnyű beszédre fordítani.
– Minden ember ember, kegyelmes asszonyom, a legkisebb plebejus önnön magának épp olyan bibliai ember, mint a római császár: de az emberek csoportja közös dolgaiban mintha ismét egy emberré lenne: egy város, mint város, egy ember és egy ország is, mint ország, egy ember… Igy szemben állanak egymással az országok s a kis Erdély úgy áll a nagy rettenetes török birodalom és a hatalmas, páncélos német birodalom között, mint egy gyermek az öklöző, bajvívó, csatázó gladiátorok közt… De a gyermek Dávid parittyája leterítette Góliátot és a kicsiny Erdély lehet még a nagy birodalmak között valakivé… De csak akkor, ha nem felejti gyermek voltát, erőinek vékonyságát és nem akar többre nézni, mint amit Isten rábízott… Még Mátyás király is elvesztette birodalmát; mihelyt meghalt, vége lett, összedőlt, mert nem volt egy test, egy lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész test tovább élését: szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített vasvesszője alatt s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön megszünt az ágyúkkal kierőszakolt törvény… A magyarságnak ura és fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népét idebent erősítse, kifelé való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt. István vajda, a nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda s nagy volt, mint lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is lengyel királyok vágytak lenni s ezzel vesztegették el a gyermek Erdélyt. Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele. Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk.