– Még akkor nem volt Moldva fejedelme, – szúrta közbe Imreffy, – de hogy az ősszel az olá vajda úgy szorította a moldvai vajdát ez hatalmunk alá adta magát s felvettük ennek is a címjét azóta… No, majd felvesszük úgylehet egy hét mulva, kettő mulván Olájország vajdaságát is! – s titokzatosan mosolygott, aztán tovább olvasta a levelet:

Mikor a fejedelem bejött, Imreffy látta, hogy a friss levegő egészen rendbehozta az elmebéli állapotját.

– Nagyságod parancsolatjára abb a nyomba jöttem, – mondta Imreffy, – ahogy pecsétjit vevém… – zavarodottan megállott, s úgy tett s úgy forgatta szavát, mintha a fejedelem előtt valamit titkolni akarna.

De ez oly ártatlan volt s a hideg után olyan jókedvű, hogy nem vette észre a mesterkedését. Erre ő magától folytatta:

– Hát iszen el is jöhettem könnyen… ami igaz, igaz… nem maradt hijunk Kolozsvárott…

A fejedelem odapillantott rá.

Imreffy tovább szurkálódott, a papirosokkal motozva.

– Nagyon javallom magam is, hogy Nagyságod Kendyt hijtassa, mert ha az ember egy tromfot elvesztett, másat szerez helyébe… Itt van az Nagyságod őszi levele, evvel bizvást el lehet hivatni Kendy uramat.

– Őszi levél? – kérdezte Báthory, aki már régen elfelejtette azt a levelet, de aztán ráismert a saját írására, – Irja meg neki kegyelmed, hogy hozza magával feleségét, mert kegyelmednek szigorú parancsolatja vagyon, hogy odaadja a donatios levelet az Katus nevű rézágyúról, amit az ő felesége kapott meg, tűpénznek valónak.

Imreffy nagyon felmeresztette a szemét, visszaemlékezett arra a fecsegésre, amit Szász Lóna felé folytatott a fejedelem az urakkal… Nem szerette ezt az ajándékozást, mert ez nagy recenzust fog kelteni az országban: de mit tegyen a cseléd… hallgat…

– Igenis… Jól is teszi Nagyságod, hogy fejedelmi jogaiban másokat is osztoztat, úgyis mások is gyakorolják mán kéretlen…

A fejedelem megérezte, hogy valamin piszkálódik s rászólt:

– Mit zagyválsz? – avval poharat vett s egy kicsit szájöblítésformán ivott.

– Betlehem uram!… – morogta Imreffy.

– Hugyan?

– Betlehem uram fejedelemnek képzi magát Kolozsvárott… Hogy épen jöttemfele, nagy hangosan parancsolta ki a katonaságot a városbul…

– Megbolondult az ember? – hördült fel a fejedelem.

– Hogy: holnap reggel pitymallatra egy fia katonája a fejedelemnek bent a várba ne legyen!

A fejedelem azt hitte álmodik:

– Ezt Bethlen tette vóna?…

– Valamit főznek a palotában…

A fejedelem lángvörös lett: a felesége!

Villámló szemmel ordított rá Imreffyre.

– De beszélj essez bestye lélekadta rossz bocskora, mert meglapítom az agyad.

– Ha kettőbe metsz is Nagyságod, egyebet nem mondhatok, csak hogy a fejedelemasszonyt az egész város népe a palota kapuja előtt zsoltároskodva imádja, s térdreborulva, mint egy szentet s Bethlen uram a katonaságot ki akarja tudni, mán hogy ki is rendelte a városból.

A fejedelem sötéten, vértódulásosan nézett rá, szinte a hév ütötte, aztán hosszú léptekkel járkálni kezdett.

– A fejedelemasszony igenis megérdemli a dicséretet s dicsőséget, – mondta fojtottan – s Bethlen uram is tudja mit csinál… Egyéb ujságja nincs kegyelmednek Kolozsvárrul?

Imreffy hallgatott, aztán szólt vontatva:

– Nagyságodtul engedelmesen bocsánatot kérek, de igenis hogy van s pedig nagy: ma reggel befutottak Brassóbul a moldvai vajda követei, hogy az napra virradólag, mikor az erdélyi fejedelem fejedelemasszonyát várta Szász Lónán: akkor éjcaka az olá vajda fegyverrel támadta meg… Ahelyett, hogy követit ajándokkal küldte volna az ünnepségre, – haddal támadta meg a moldovaiakat a fejedelem hív alattvalóját, s a moldvai gyermekfejedelemnek, anyjával együtt, menekülnie kellett… Brassóig meg sem álltak; ott éjszaka be nem eresztették őket s reggel Fejér Mihály brassai bíró rögtön követeket küldött, moldvaiakkal együtt, hogy jelentést tegyen…

– Bethlenhez?! – kérdezte ingerülten a fejedelem.

– Isten őrözz! – kiáltott Imreffy, – a követeket én fogadám s mindjárt bezárattam őköt a setét udvarba. Rajtam kívül más még nem tudja a dolgokat.

A fejedelem soká járkált, akkor így kiáltott:

– Bárhogy s mint, nekem reggelre ideteremtsétek Kendyt, Kornist s Boncidáról, Bánffyt… A nagy isten küldi ez dolgot nekem…

Fogta a serleget, fenékig itta. Az urak érezték: itt valami nagy dolog készül.

Egyéb azonban nem történt egyelőre, mint hogy a bor újra megtette hatását. A fejedelem szemmel láthatóan elvesztette energiáját, ajka félrefitult s a szavak hebetölve jöttek ki a száján.

Érezte maga is s asztal szélébe fogózva, székkarján araszolva átevezett a pamlaghoz s nehéz fejét újra leejtette.

Imreffyné, aki közben házi dolgok után nézett, bejött hozzá:

A fejedelem intett:

– Ki, ki már… menjenek…

Géczy s Imreffy összenéztek.

A fejedelem már nem törődött velük. Imreffy fogta az írószeres holmikat s átköltözött a nagy szobába, az ebédlőbe.

Imreffyné ott akart maradni, de a fejedelem észrevette, álmos nagy szemeit rátámasztotta s azt mondta:

– Évuskát akarom…

Az asszony azt hitte, nem jól hall, s csitította:

– Elaltatjuk a fejedelem őnagyságát, lefektetjük a fejedelem őnagyságát…

– Évuskát akarom! – a fejedelem vastag, buja ajka, mint a litániában duruzsolta: – Évuskát akarom…

– Jójójó, csak aludjon a nagyságos kisbaba…

– Évuskát akarom! – csikarította fogát az ittas s félő volt, hogy botrányt csinál. Nem is nyugodott meg, míg be nem jött a lány. Csíkosan szőtt, feketével tarka sávolyos abroszba volt burkolva, ijedt volt és kócos.

Egyedül jött. A fejedelem intett neki, szinte maguktól mozgó ujjaival, hogy dobja le a kendőt. A lányka szepegve leeresztette; véres kifakadt vérhurkák voltak a vállán.

A fejedelem mintha csak ezt akarta volna látni, talán homályosan visszaemlékezett a lány reggeli megkorbácsolására… mikor volt már az… feltámasztotta fejét, úgy nézte dermedő pillákkal:

– Vér… – motyogta, – vvér…

Aztán valami káromkodó szavakat dadogott:

– E, boszorkány híres bestye… sánta koszos tipertes boszorkány… – aztán intett – ereggy aludni…

Elkergette a lányt; aki nem ment messze, csak a kandallóig, onnan nézte iszonyodva és keserű szerelemmel, hogy a kedves fejedelem fejét elejtette, elbicsaklította s felfordult szemmel már aludt is…

VI.

Hajnalban, ahogy az ablakok elkezdtek kicsit világosra izzani, a fejedelem iszonyodva, hörögve riadt fel.

Azt álmodta, hogy dulakodott, verekedett, vagy mi is volt… Irtóztató rossz álma volt, meg akarták ölni. Átkozott kegyetlen álom, tüdejét szorították s a kard hegye már torkán volt…

Érezte, mint hervadott színe, mint hidegült s merevedett lába, mint kékült keze, mint béestek s nagy kínok miatt kifordultak szemei, mint vonódott s keményedett homloka, mint feketült nyelve, mint röhögött mellye, mint fakadoztak könnyei, mint folynak hideg izzadási, mint fárad lélegzése… s akkor kiszakítja magát s mégis felszökik az életre mint a sárkány tarajára…

Szörnyű nagy lélekzeteket vesz, hév örömmel issza magába újra az életet.

Géczy volt: érzi, tudja, Géczy volt: az álom… Géczy emelte rá a kardot s döfködte, oldalába, tüdejébe, torkába s szorította hosszú karjaival, hogy szinte beledöglött.

– Átkozott nyilvánvaló boszorkány, lidérces álomnyomás… inkább laknám egy házban egy ebbel, mint mégegyszer itten megháljak…

Törölte a hideg tajtékot homlokáról, akkor az ő mozgolódásira s sóhajtásira valaki elébe szökik s ő nagy markaival megmarkolja a vállát, mire egy fojtott s iszonyú s fájdalmas sikoltás:

– Évuska!… te mit keresel itt…

A lány szipogva sír s térdre esik az ágy előtt; a fejedelem ujjai maguktól eresztik el a pillanatban, ahogy felismeri a fájós testecskét.

Homályosan valami felverődik a fejedelem agyában: korbácsütésekről, amelyek vérbarázdákat hagytak a lányka fejér vállán, s nem tudja hol s honnan… mikor s mért látta volna… de elfelejti már az álmot s valami annál kínosabbra, az éberlétre eszmél…

Nem, még egyszer itt meg nem hálal, ebbe a setét boszorkány bűvös tanyába… s már Kolozsváron van s már Szebenben van, már hadak élén áll, s szinte kiugrik az erős bundák közül, amelyekbe be van takarva… Csizma is lehúzva lábáról, ugyan ki mívelte s mikor, ingujjba fekszik a medvebőrön, nadrágja azonban rajta vagyon…

– Eregy ki innen, – mondja a lánynak nyersen, – erigy a jányszobába, hagyj engem…

A kislány szepegve feláll, elmenne, akkor meggondolja, a kandallóhoz megy, felszítja a tüzet, s fával jó megrakja, aztán visszakucorodik a helyére, a kandallósarokba a tőcre, ahol ülve, szunyókálva húzta ki az éccakát… valami öreg nagy décbundába fülig burkolózva.

A fejedelem észre sem veszi többet, feje fájdul, nagy gondban s nagy tünődésben van.

Szeben várát ostrommal be nem veszi senki, de ha megveszi is, amiben nem kétkedik, sok idő és sok veszteség… Mikor a mult esztendőben aratás után először volt Szebenben, még ma is érzi az ütést, szíven találta az irígység, mert a Székelyföldről jött s amerre járt, az az ország mind el volt dúlva, pusztítva, egy falu nem volt leégetetlenül, kirablatlanul, mindenütt sírással folyt a vivát, s minden arcon több volt a szomorúság, mint az elevenség: de Szebennek nagy fekete várbástyái büszkén állottak s mikor harmincad magával bément, mert az átkozott szászok törvénye szerint még a fejedelem sem mehet be harmincnál több kísérettel a városba, hol magyar embernek sem házat venni, sem vásárlani, sem eladni, sem lábát csak be is tenni a városi tanács írásbeli engedelme nélkül tilos: úgy érezte magát, mint egér a csapdában.

Hogy szét tudta volna rúgni azt a várost, mint kakas a szemétrakást s látta a szászok arcán, hogy ezek félnek, reszketnek ezek, hogy felkeltik az irígységet maguk ellen… koncukat féltő ebek voltak, éljenüket foguk közül eresztették ki…

Átengedte magát a féktelen haragnak, amely elfolyt ereiben s mint a tűz csörgött minden tagjaiban.

Bárhogy s mint, de úrnak kellett lenni e városon.

E pillanatban egy nagyszerű idea jutott eszébe.

A sipos!

Felpattant helyéből: Szeben be van véve.

A sipos! az olasz sipos!

Mikor először volt Szebenben, ahogy kifelé költözött hadaival a várból, kedvetlen volt s már gyűlölködő: sértette a szászok szabadsága, magukba zárkózottsága, bántotta, hogy ennyire szabad törvényeik s rendjük van: mégis csak hallatlan, hogy magyar ember házat, földet nem vehet köztük, s hogy a fejedelem maga is csak vendégképen mehet be hozzájuk. Sértette, hogy: ez nem az övé! Ez nem az ő országa… Mi dolog az! Hát az erdélyi fejedelem csak rongyos vitézein, égett házu parasztjain, vedlett, kopott nemesein uralkodhatik s velük fog harcolni az egész világgal: de ím a gazdag s jóruhás szászokkal nem bír? Ezek csak a maguk jószántából járulhatnak hozzá az ő kiadásaihoz?… Forralta, égette a vérét, hogy az országának egy-egy foltja ki van szakítva kezéből, s ép a kincsek, az ékszerek! »Mit kezdjek ez nyűtt mentével, ha a forgókat s boglárokat fel nem tehetem, csak ha az uzsorás egy avagy két napra kölcsön adja… Mit csináljak kertemmel, ha csak a parlagok s tarlók enyéimek, de a gyümölcsös kertek s a halastavak nem…« Az egész országot azért járta volt be, hogy lássa, érezze, az egész testében feligya a birtoklás gyönyörűségét; érezze, hogy ez az egész terület úgy az övé, mint maga a teste, a karjai s lábai; ruhája s vagyonja… Nem fért a fejébe, hogy nőtt, hogy történt ez, kik voltak ama balga fejedelmek, akik együgyűségből, tehetetlenségből, baromságból, megengedték, hogy kiszakítva maradjanak s magukban nőjenek, hízzanak, éljenek a szász városok… De ahogy volt, volt, ezután ez másmint lesz: érezte minden idegében, hogy ő véget fog szakítani ez dolognak.

És ha tönkre fog menni, menjen tönkre.

Ha az egész magyarságnak jó, koldusan, szegényen, s nyomorultan élni, legyen akkor koldus, szegény, s nyomorult az egész lakosság: a szász is… Már otthon, árvagyerekkorábban, Ecsedben, a parasztok csácsogása és sápítása közben hozzáedződött, hogy nem igazság s nincs rendjén, hogy az édes haza édes gyermekeit nyomorúságban, tudatlanságban s rabbilincsekben tartja, de idegeneknek megengedi, hogy e bolond paraszt nemzet fölött jóllétben, díszruhásan, vigadozó pofával tündököljön… Ő, ha már nem tudja egy csapásra megszüntetni a nyomort s felemelni a setétségből a maga véreit, akkor legalább eltörli ezt az ordító ellenképét az ő életüknek: kimossa a szászság boldog hetvenkedését a nyomorúságoknak e siralomvölgyéből…

Csak ügyesen… csak okosan…

Mikor először járt Szebenben, előbb körüljárt farsangos útján, körül az országon, körül a székely hegyek völgyén, Csíkszéken, Udvarszéken, Háromszéken húzott át s csak mikor a vígan indult s keserűen, fájó szívvel végzett út után, haraggal csordultig volt, csak akkor ment be a fényes Brassóba, ahol epével és méreggel telt meg; s a hatalmas és komoly Szebenbe, ahol gyűlöletre s égő bosszúvágyra fordult minden indulata…

Akkor történt, mikor Szebenből kifelé jőne, hogy észrevette, hogy a város kapujából nem látszik a serege, a várfal alatti tíz öles lejtő bokrai miatt… Ez mint egy tündéri villanás, egy fényes haditervet keltett benne… S most farsangon azért látogatott el Szebenbe, hogy bentről megnézze a kapukat: a felséges csel számára, a mesébevaló cselcsinálás kedvéért, amelyről még a saját süvegének sem mer beszélni, mert fél, hogy idő előtt elárulja…

Hiszen míg köztük volt, forrt az indulata, hogy megcsúfolja őket, hogy szétüssön köztük s csak a jövő reménysége tartotta vissza, hogy uralkodjék magán s tisztességesen hagyja el forró indulatai mellett is a szászokat… Láncot vetett lázongó dühére s mosolygott, mikor harapni szeretett volna, mert várt a holnapra: mikor mindenestől bekapja s lenyeli ez várat, polgárostól, törvényestől, s úgy fogja megrágni, mint a duránci barackot s mint a gyümölcs kemény magvát, kipöki majd a híres szász statutumokat, privilégiumokat, törvényeket…

A sipos, a sipos!…

A sipos fog játszani a kapupiacon, míg az egész szász népség, s a várfalakról a szász katonaság, mind odabámul: azalatt kint a magyar sereg… No, de várjunk sorára… meg kell ezt gondolni, hátha kevés egy trufa s még más is kell…

Végig se merte gondolni a gondolatot, annyira féltette; felpattant az ágyból, ököllel dörgölte fejét, kábult nehéz agyát, aztán csizmát húzott, bundáját vállára vette s kiment.

Az ebédelőházon kellett keresztülmennie; ismerte már az ajtózárakat s kinyitotta a nagy kapcsokat s tolóreteszeket, amelyekkel éjszakára, mint valami kis vár, el volt torlaszolva a ház bejárata…

– Hujhó, – kiáltott kint a virrasztó, mikor az ajtócsikorgást hallotta s ő viszonozta a kiáltást: hujhó…

A reggel jobban itt volt, mint az apró ablakokon át gondolni lehetett, az istállókban s a konyhaházban világosság volt s mozogtak az emberek. A hó világosságát a felkelni készülő nap fénye már kavarta. Báthory tele szíjta tüdejét hideg szúrós levegővel s nagyokat itt a szabadságból s a közeli, távoli hegyeket felhabzsolta; úgy érezte, mintha most lett volna az övé végre az országja…

Csak addig volt kint, míg jól át nem fázott; félmeztelen állott a tornácon szétlógó bundaszárnyakkal, belőlről forralta az izgalom s a tűz…

Aztán hirtelen ráérzett a kegyetlen fagyra, összeborzongott, összekapta magán a bundát s visszafordult, visszament a házba.

Az ebédelőház büdös volt s a gyenge világosságban látta az alvókat. A hajduk ott feküdtek a lócákon, a karos ládákon, csak úgy bundába, csizmásan, fejükbe húzott süvegben s horkoltak.

– Csak aluggyatok, – mondta magában, – jó farkasim, majd fogtok még paplanos ágyban nyugodni.

Mosolyogva gondolt a gazdag szászok szokásaira, akik este levetkeznek s hálóimegben búnak be a pelyhes, paplanos ágyakba… Erre kell nekik az erős várfal s a biztos törvény, hogy ilyen puhaságban fetrenghessenek… Báthory férfibbnak, keményebbnek, emberebbnek érezte magát, hogy elgondolta, hogy ő, mióta fejedelem, talán tízszer sem vetkőzött le este az alvás kedveért: egy medvebőr, vagy egy láda elég, feje alá gyűrt kisködmön s magára rántott mente a legnagyobb hidegben is…

Az ő szobája meleg volt, a kandallóban nagy fahasábok égtek s ez jó volt… Körülnézett, s meglátta a kandalló-kuckóban a lányt. Elmosolyodott: ez olyan ím, mint a jó kutya…

– Vigyázol a tűzre, kis szógám? – mondta neki.

A lány kicsire gubbaszkodott, hogy valahogy ki ne verjék innen…

A fejedelem nem törődött vele: nagyobb dolgok forralták most a vérét, leült a kanapé szélén, s maga elé meredt…

Már szomjúsága is felébredt, balkézzel kutatva babrált az asztalkán s meglelte előbb a kardját, azután a kupát…

– Az egész várost kipusztítani!… Minden szásznak menni kell!… Elég sokáig éltek a jó hajlékokban s a gazdagságban, most menjenek ők szét a csíki havasokba, a fakalyibákba s tanuljanak meg faragni, fát vontatni, kecskét legeltetni s éhkoppot nyelni…

Visszafeküdt a fekvőhelyére, magára húzta a meleg bundát s elvetve magát a kemény deszkán, a melegen gyűrődő nagy medvebőrön, dermedt testtel, lehúnyt szemmel várt új gondolatot.

Hosszú-hosszú ideig feküdt így, míg csak meg nem világosodott. Közben szunnyadásig elmerült gondolataiba, anélkül hogy aludt volna, de oly mélyen belekábult a tervezgetésekbe, hogy alvással felért a kábultsága.

Haditervet csinált s végiggondolta az időt: a hajduk felkészüléséhez, az országgyűlés összehívásához, a fegyveres felkelés kihirdetéséhez, a katonaság, a vitézi rend egybegyűjtéséhez idő kell. Ma február 13 vagy 14; két hét, három hét kevés erre, március eleje előtt ki tudja, bent tud-e lenni Szebenben?… Szeben annyira lekötötte, lenyűgözte, hogy Brassóval nem is bírt törődni… Pedig arra is rá fog terülni a vizes lepedő…

Kint csattogás, morgás, beszédek voltak. Visszahangozott a boltozatos szobák fala, aztán ő is felkelt s álmélkodva látta, hogy a lány még mindig itt van s most kábultan s mélyen alszik a kialvó tűz mellett: nyilván egész éjszaka virrasztott s rakta a fát a tűzre. Szegény kis lány, szép gyerek… A válláról lecsúszott a kendő s a ködmön, s látszik a véres seb: csakugyan egy átkozott boszorkány az asszony: ily pogány kegyetlenül verni egy gyenge leányt… No, nem soká fogja már látni a bestyét… érezte, hogy most aztán örökre s tökéletesen szakított vele, nincs hatalom, hogy még egyszer egybefonódjék vele…

Míg készült s magát rendezgette, oda-oda pillantott a leányra, de mely csudálatos, most ez nem volt neki leány: egy szegény gyerek volt, egy kis inas volt, egy kis ember volt…

A lány csak akkor ébredt fel, mikor Imreffyné bejött.

– Nos, – kérdezte kimondhatatlan gúnnyal, – jól vigadott-e nagyságod?

A fejedelem végignézte, hideg s ellenséges szemmel.

Nem szólt s nem tudta maga sem, mért, Géczy jutott eszébe… Indulatosan intett s kiutasította az asszonyt.

– Hm, be rátartós a lelkem, – mondta az asszony, aki érezte, hogy valahogyan kitelt az ideje s nem merte feszíteni. – Küldöm a Nagyságod mosdóvizét, no.

– Géczyt az isten küldte, – mondta magában a fejedelem, – s most érezte meg először, hogy Bethlen nem fog beleegyezni, nemcsak a szászok kipörkölésébe, de a háborúba se… Pedig a török szultán engedelme nélkül hadat az országból kivinni nem lehet s a török ez fene Bethlen tanácsa szerint igazodik: isten küldte, vagy ördög küldte, ez a Géczy épen jókor jött… Ez ki fogja a portán csinálni… Géczyvel szemben másképp érezte magát mint Bethlen előtt, érezte az egyforma gondolkozást, a cimboraságot, előtte semmit sem restellt s nem szégyenkezett…

A dajka behozta a tálban a vizet, mert ő ezt az egyet el nem hagyta, a mindennapi lemosódást. Nagy tót csapott a szoba földjén, s kemény vászony kendővel törülközte magát…

Közben jött udvari inasa s a borbély. Hogy az idegen férfiak bejöttek, ijedten nézett a kályhasutra, de a lány már nem volt a szobában, észre sem vette mikor ment ki, de örvendett rajta, hogy elment.

A hajduk odakint nagyon morózusak voltak. Fejüket lógatták. Dolmányukat helyre rángatták, üstöküket tenyérrel ellapogatták s ezzel megvolt a reggeli munka. Nagy András uram kint volt s a hóban megdörzsölte kezét, Foktüi Máté sápadtan s dideregve húzódott össze; Csonka Bálint egy nagy turhát kiköpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodása.

Odakint csengettek a konyhán.

– Mi az e? – kérdezte Csonka Bálint, egy házhoz tartozót,

– Cipó, – felelte ez vigyorogva. – Meleg cipó!

Értették, ez idők jó szokása volt, hogy a kenyérsütő mester, minden háznál, minden reggel egy-egy cipót sütött minden személy számára, aki a házban tartózkodott. Avval kellett beérni egész napon át. A fejedelemtől kezdve végig az utolsó béresig kiki megkapta a maga cipóját.

– Ugyan szógám, – hozd fel nekünk is azmi jussonkat, – mondta Csonka Bálint a darabontnak, amit az jószívvel meg is ígért.

Később forralt bort kaptak a meleg cipóhoz; keveset törtek a kenyérből, a többit eltették a tarsolyba, mert meglehetős szűkecske volt a kenyérbéli prebenda, takarítani kellett belőle az ebédhez, meg a vacsorához is.

Rövid időre kijött hozzájuk a fejedelem.

Most a fejedelem egész más volt, mint az este.

Mintha nem is ivott volna tegnap, friss volt s jókedvű, de rendkívül komoly, a szeme égett, az arca éle piros volt s szórakozott volt beszédben, mozgásban.

Kérdezte s hallgatta őket. Ők elmondták a hajduvilág állapotját. Nagy a harag s a keserűség a hajdunép között, mert hiába volt a Bocskai végrendeletje, nem kapták meg sem Kállót, sem a hajduföldet. Hiába volt Imreffy uram tavalyi alkuvása is a császáriakkal, csak bitangjába laknak ők s országfutóbolondjai, ahogy Nagy András uram dörmögte…

– Bizony nehéz az hajduk élete, Nagyságos uram, – szólt Csonka Bálint s szokása szerint maga elé köpött, – télen, nyáron kint a szabadban él a hajdulegény a füvellő helyeken. Most is mely nagy hó van, soká kell a marhával járni, míg füvet kapar magának a hó alól. Sokat kell ám a farkasokkal küszködni, nem tudják azt a várasokba lakó népek, mer a farkas a mi nagy ellenségünk, csak még egy nagyobb van annál is: a kóbor latrok, tolvaj, pribék, utonálló katonák, uram; most is, mikor az őszen a felhízott gőbölyöket magam hajtattam a bécsi kőre, rajtunk ütöttek a latrak: iszeng nem űtüllek ijed meg az ember, mer üket szétugratni, a csak gyerekség, hanem osztán a megjesztett marhát egybe terelni, az a dolog…

A hajdut csak meg kell piszkálni, a hajduból mindenkor ömlik a panasz, mert a hajduk élete a legnehezebb élet a világon.

– Próbáljuk, próbáljuk, katonának állnak a fiaink, de ott még csak evesebb a soruk… A várbeli katonaság sora alábbvaló az erdei állatnál, az éhség kerget immár koldulni menni, ilyen szűk időben feleségünket, gyermekünket éhhel nem ölhetjük meg…

A fejedelem értette őket, hogy ez a háború után, a hadizsákmány után való kesergő vágy panasza:

– Nem kell félnetek, – mondta a komor, vén embereknek, – olyan országokra viszlek én még benneteket, ahol tejjel virágzik a patak is.

– Nem is lesz Nagyságodnak, Nagyságos uram, fejedelmem, nem lesz Nagyságodnak soha panasza a hajdukra, mer mánis úgy imággyák az hajdubéliek a Nagyságod felséges nevét, hogy elébb imádkoznak az fejedelemhez, mint az istenhez, Nagyságos uram, – hálálkodott Csonka Bálint s leemelte süvegét.

Most, most lett ura ez embereknek! érezte, a markában vannak: s érezte, hogy soha még fejedelem szilajabb sereggel Atilla óta nem indult hadnak: ezek az emberek, akiket Bocskai azért akart letelepíteni, hogy kiüsse a kezükből a kardot, ezek nem akarják megérteni az új időket, nem akarnak csahos paraszttá lenni, vér van bennük s erő, s nem kedvelik se a szántást, se a kapálást, de kedvelik a rablást és vérontást… Ezek mint egy szív, egy lélek fognak talpra szökni, hívni sem kell, csak engedni, hogy jöhessenek harcolni…

Volt köztük eleget, tudta, a hajdu nem gyűjt, se nem takarít; az a szava, hogy addig nem takarékoskodik a hajdu, míg másnak van falatja… Hogy fognak ezek rászabadulni a világra, úristen: a fejedelemnek a szeme lobogásában benne volt népek veszedelme, tüzek erdőzése, siralmak orgonázása.

De egyúttal a gazda megérezte a veszedelmes játékot s birtokát féltette. Mindjárt kereste az utat, hol s merre vezesse a hajduságot, hogy a maga kertjének, a maga országjának ne árthasson… Mert ha egyszer betette a lábát a határon, azontúl csak a jóisten ha bír velük, vagy asse…

De csak várjunk a szóval; majd a szerződésben…

Nagy András is hallgatott; ez nem tárgyalás, nem ez annak a módja; tartogatta erejét s gondolatait.

A fejedelem kiment, a vitézeket nézte, míg a szobáját kitakarították.

Imreffy kísérte. Imreffy elmondta, hogy az éjjel a leveleket elküldte s nagyon hiszi, hogy foganatja lesz, mert még tegnap megtudta, hogy az egész társaság Bánffyéknál van Boncidán. Ha a levél ott érte őket, akkor két avagy három óra mulva itt is lehetnek.

A fejedelem szórakozott s komoly volt. Az udvar közepén csak így szólt:

– Március elsejére megvehetjük-e Szebent?

– Brassót is Nagyságos uram, – mondta Imreffy féltréfával, felelősség nélkül.

Nem beszéltek tovább, járták az istállókat. Mikor a másikból is kijöttek, a fejedelem szólt:

– Megvenni, megveszem, de: megtartani!…

Imreffy csak ennyit mondott rá:

– Dissipáltassék…

Szét kell szórni a népet belőle…

A fejedelem szeme lobbot vetett: ez volt az ő gondolata is hajnalban, de azóta sok mindenre fordult már: ha szétszórja Szebent s a többi szászságot, akkor ki fogja fizetni a nagy adókat, a tízezer aranyakat, beszolgáltatni a fegyverek garmadáit, s mindenféle mívek s eszközök bőségét… A magyar jobbágysága csak termésével segítheti, a paraszttól nem lehet mestermunkát várni… Harcolt benne a lázadó s irígy magyar a szásszal szemben; szívesen szétszórta volna őket, hogy magjuk se maradjon: de a gazda megérezte, hogy még csak ennyi háborúba se foghat a szász céhek segítsége nélkül… Elfordult hát lelkében Imreffytől s nem vitatkozott és nem tanácskozott vele…

Mikor szobájába bément, Géczyt kérette.

Géczy komolyan jött. A fejedelem az ablaknál állott, onnan fordult vissza. Mikor meglátta Géczyt, megütötte a szívét valami ijedtségféle, nem tudta mi. Ez az ember valami iszonyattal teljes vonzódást keltett benne. Úgy nézte, mintha valami veszedelmet nézne mögötte: síma volt az arca, a jött-ment vidám legénynek, s e világban forgott, mindent értő, mindenben otthonos embernek izgató titkai lehettek: a gonoszság, a ravaszság, a barát-gyilkosság tőre villant ki a mindent eltakaró derült mosoly alól…

– Jól tudsz e németek nyelvén? – kérdezte tőle.

– Tudok, Nagyságos uram.

A fejedelem hallgatott s gondolkozva nézte az arcát.

Ez bátor ember, ügyes fickó, ezzel végbeviheti amin az esze jár. Hirtelen másra fordította:

– Nádor uram üzenetjét várom.

Géczy, mint mindig, ha zavarba jött, nevetni kezdett. Elhatározta ugyan, hogy a fejedelemnek nem mutatja meg a levelet, míg Imreffyvel meg nem értették egymást, de Imreffy az éjszaka úgy el volt foglalva a postával, hogy nem gondolt rá… Most valahogy úgy érezte, evvel a fiatal fejedelemmel jobban dűlőre lehet vinni, mint a kancellárral… Hirtelen tehát arra döntött magában, hogy megpróbálja: evvel beszél…

– Nádor uram?… Nádor uram sok liku ravasz, de minden lika csak egy palotába szolgál.

A fejedelem gúnyosan nézett:

– Nádor uram, hallom praktikál az én pápistáimmal… De ha ő paktál velük: én markomba tartom őket…

Géczy meglepődött ezen a váratlan nyiltságon, nem tudta, kiadja-e már a kezéből a tromfot, vajjon őt is csak markában tartja-e a fejedelem, vagy lehet-e számítani rá… Vajjon tudja a fejedelem, hogy a nádor ugyanakkor küldött levelet Kendy Istvánnak, mikor neki, s lehet, hogy Kendyék már meg is kapták a nádor levelét azóta…

A fejedelem újra a szebeni tervére gondolt:

– Hol vagyon a feleséged, gyerekid? – kérdezte Géczyt hirtelen.

Géczy újra nevetett, ezzel keresett utat, hogy meggondolja közben a választ.

– Az én szegény feleségem s két kicsi boccsom, – mondta vontatva, – azok most testvéröcsémnek, Mágócsy uram őnagyságának várában vagynak, Munkácsban… Vagyon ott nekem derék kőházam, akit pénzemen vöttem, fődjeim s rétjeim, asszonyfeleségem azon mívelkedik, hogy rendbe tartsa, gazda nélkül szegény sokat törődik.

A fejedelem erősen a szemébe nézett Géczynek:

– Irj levelet feleséged asszonyodnak s postán hozasd bé az országba… Neked adom tövisi udvarházamat, kinél derekabb ház Erdélyben nincsen. Vagynak hozzá szántók, erdők, s hatvan jobbágy, malom s vásár is.

Géczy szeme tágra nyílt: Munkácson ő ugyancsak alárendelt állapotban van: itt most megnyílik az útja az emberek közé?… A fejedelem kegyéből, már van úri titulusa: máramarosi főispán bár a megyét még pozsonyi útja s megbizatása miatt nem is látta, most mit tevő legyen: odahaza a nagy semmi, itt egy gazdag, szabad s uras jövő… A szíve dagadt; szegénységből indult ki, apja, anyja részegesen s condrában haltak el: s fiok, a törvénytelen gyerek, ahogy mindenki tudta, s maga is hirdette, a Mágócsiak zabigyereke, most itt van egy pompás út fordulóján… Most aztán nem bánta, hogy nem maradt meg ispánnak Munkácson, bár sokat vetették ezt szemére, hogy mért van oly nyughatatlan vére; magyar főúri szokás levén, hogy a bastardokat a grófok gazdaságba vették s mint maguk vérének, nagyobb bizalmat és befolyást engedtek nekik, úgy hogy az uradalmak dolgát ritkán is intézték maguk az urak, hanem e szerelemgyermekekből kialakult gazdatiszti osztály. Géczy azonban nem tudott megmaradni a pontos, serény, engedelmes szolga, uradalmi ispán életében, hanem folyton zsarolta az apját s az egész világot bejárta szerencse után. Mióta az öreg Mágócsy meghalt, rossz dolga volt, mert a fiatal még igen ifjú s a gyámok nem tűrték az ő követelésit… Ej, ha felvirrad egyszer a nap őreá is…

– Nagyságod parancsol: a szolga engedelmeskedik, – mondta a szokásos mondást, amit mindenki szokott a fejedelem előtt.

A fejedelem kevés vártatra szólt:

– Akarom, hogy még mai napon levelet küldjön kegyelmed feleségeért.

– Oly sietős? – kérdezte Géczy.

– Sietős, mert sietős időket élünk… Kegyelmednek sebesen el kell mennie nagy paranccsal, titkos paranccsal…

– Értem Nagyságos uram.

– Németek közé fog menni kegyelmed… – majd megérti a mai nap folyamatán, hogy mit s mért…

Nem akarta s még nem tudta kimondani, mit akar.

Géczy feszülten hallgatott. Gondolta, hogy Brassóról van szó.

– Weiss Mihály testi-lelki jóbarátom, – mondta, mert tudta, hogy a híres brassai bírót gyűlöli a fejedelem legjobban s bizonnyal ellene kell gyanakodni, – asszonyfeleségéhez nincs több bizodalma, mint velem.

A fejedelem élesen nézett rá.

– Hogyan s milyen módon tudja meg kegyelmed lisztáját amaz ötven polgárnak, akiknek legfőbb vagyonuk van egy városban.

Géczy egyszerre mindent értett, most már aztán mohón vetette rá magát, most már aztán nem szerette volna elveszíteni ezt a megbizatást és a fejedelmét. Ez igen: espion lenni, proscribálást előkészíteni, vagy titkos praktikát: mindig ez volt a lelkében a legmohóbb vágy, csak még sehol sem becsülte egy fejedelmi személy sem annyira, hogy erre méltassa…

Már nem habozott s nem kerülgette, itt már egészen otthon érezte magát.

– Huszonnégy óra alatt választ hozok Nagyságod parancsolatjára.

A fejedelem bólintott, elfordult, az ablakon kinézett. Soká állott így, akkor hirtelen valami szorongás és rettegés fogta el s hirtelen vissza kellett fordulnia, mert úgy érezte, valaki hátulról le akarja döfni…

Semmi sem volt. Géczy mosolyogva, boldog derűvel állott hátrább, mint akinek végre kisütött az életében a nap.

Aztán közvetlen hangon, mintha már teljesen magához tartozónak tekintené, szólt:

– Küldd be Nagy Andrást egymagát.

Géczy prágai módra meghajlott s frissen kiment. Nem bírt annyira uralkodni magán, hogy arcáról ne virítson a megelégedés s odakint csodálkozva néztek rá.

– Nagy András uram őkegyelmét kéreti fejedelem urunk őnagysága.

Nagy András nehézkesen mozdult, Imreffy sértődötten hallgatott.

Mikor a hajduvezér a fejedelemmel szemben volt, az még mindig az ablakban állott, háttal az ablaknak, amely nem volt átlátszó, nem lehetett rajta kinézni, mert nem üveggel volt behúzva, hanem áttetsző hólyaggal, lantornával. A fejedelem önkénytelen azért állott itt, hogy az arca sötétben maradjon s a szemben állót világosban lássa.

– Nagy András uram, – mondta komolyan, – mi régen ismerjük egymást, kegyelmed tudja, hogy én nem vagyok a sok szóbeszéd embere. Én azt kérdem kendtől, hány emberre ad parolát?

Nagy András, aki az este hatvanezer kardról beszélt, tünődve nézett maga elé a földre.

– Nagyságos uram, – mondta, – az a beszíd, hogy hát mire való nézvíst… Tudni kell azt, – hun? merre? s mér?

A fejedelem hosszan, élesen nézett az arcába. Hallgatott.

– És ha én azt kegyelmeteknek ma még meg nem mondom?

Nagy András hallgatott.

– Az is lehetséges… Mer vagy a fejedelem fizet, vagy a főd nípe…

A fejedelem bólintott.

– Csak mondja kend, – biztatta a hajdut s élesen vizsgálgatta annak a hidegtől, melegtől feketére perzselt arcát, amely olyan volt, mint a kordovány, nem ártott neki se szél, se jégeső; víz nem érte, csak ha eső verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés érte.

Nagy András nem nézett szembe. Néha fel-felvetette a pillantását a fejedelemre, de csak épp egy villanásig, különben maga elé kalandozott s lassú, tempós, higgadt szóval bötyögte, amit mondani hajlandó volt.

– Mer aztat kérdezi Nagyságod, – mondta, – hogy hát mennyi vón a szálkard?!… Hát uram, Nagyságod, könnyű annak válaszja: ahány s amennyi szám köböl búzát ad Nagyságod előre ki: annyi szál kard pattan az fődbül ki…

– Búzát? – álmélkodott el a fejedelem.

– Mer nagy az inség, nagy a szükség… Ha az erdéli fejedelem őnagyságja ötvenezer köböl búzát béküld a hajduságra, akkor ippeg annyi kard fog kiállani; ha többet: több…

– Ötvenezer köböl búzát, – mondta a fejedelem megdühödve. – Hogy gondolja kegyelmed?! Hogy én itt a magtárakból csak úgy kiveszek, szekérre rakatok ötvenezer köböl búzát s azt futva küldöm… Tízezer vagy húszezer szekeret rakatok meg búzával, állítok minden szekér mellé tíz katonát, avagy huszat, hogy az latroktól ment legyen ez szűk világban: vagyis küldjek bé nektek instanciával ötvenezer köböl búzát százezer kísérővel, akkor tik felültök s úri mód tíz- vagy tizenkétezren elsétáltok utánam, azt a lélekadta… így gondolja kend?

Nagy Andrásnak még a szeme se rebbent.

– Nagyságos uram, én Nagyságodat szómról megkövetem: nem kell késérő, sem tíz-, sem húszezer, sem ezer, sem ötszáz: rakassa Nagyságod szekerekre, a többi a mi dólgunk.

– Azt elhiszem, – kiáltotta magából kikelve a fejedelem – rakassak szekérre ötvenezer köböl búzát, nem is kevesebbet, ötvenezer köblöt! akkor aztán eljönnek a hajduk s majd elviszik; nem kell busúlni; elviszik ők szekerestül lovastól, még attul se félnek, hogy szerezzenek hozzája egy kis vágómarhát, disznót, récét, ezt azt, ami a körmük alá kerül… Hogyan is? avval kezdem-é az hadat, hogy először is fejemre gyújtom a házat? Nem úgy, lélekadta! hanem, ha egy szál hajdu beteszi az lábát fődemre, parancsok parancsát hirdettetem meg, hogy mindennek kuttyakötelessége miszlikbe vágni még az lelkit is!…

Nagy András jól tudta, hogy ez így van rendén. Rendületlen hidegvérrel, éles gúnnyal vont vállat:

– Nono, ídes nagyságám, nem kell tüzelni, kár egy szót is vesztegetni… Nincs ebbe semmi… Jövő-menő ember vagyok én: ahogy gyüttem, el is mehetek: én nagyságod parancsolatjára mindenkor szívessen átgyüvök az országba egy kis reggeli cipóér.

A fejedelem forró lázban intett:

– Hagyja kend a cigánybéli nyelvelést! Tudja kend, mi mindenkor megértettük egymást!… Én megmondom kendnek, mit akarok, ki ellen és hol fogok harcolni, de esküszöm kendnek, hogyha kend nekem káromra s ellenemre tesz az tudományával: isten istenem ne legyen: én kendet felkutatom még a bécsi császár udvarába, még a réti bokor alatt is, s evvel a tulajdon szablyámmal szegem fejét kendnek: értette?

Villámló szemét belemeresztette a konok hajdu mozdulatlan, apró fekete szemébe…

– Velem nem lehet se alkudni, se huzakodni: hadat viszek Moldovára… az olára… Értette kend?… Én kednek adom Havaselvét… Azt kelmetek devastálhatják, felszedhetik, még a földjét is, ha kell, haza takaríthatják: De nekem, az én Erdélyországomba, hajdu az én parancsom nélkül, lábát be ne tegye, mert ha kendtek még egyszer úgy megdúlják, mint az mult esztendőkben, isten ne legyen az atyám, de én kendnek torkán leszek s otthon maradtjaikat, még a csecsszopókat is, mind ebek koncára vettetem… Értette kend?

Nagy András, mintha széldöngicsélést hallana.

– Nono, – dörmögte, – szóbul ért az ember…

– Én kegyelmedet kinevezem hajduk főparancsolójának, Nagy András uram! de semmi packázást! ég roggyon le, főd szakaggyon meg inkább az alatt, aki szembe szegül… Most mondja meg kend, hány szál kardot hoz?…

Nagy András fejét leeresztette:

– Uram, nagyságos uram, Erdély vezérelő csillaga… ha én úgy mégyek haza az én népem elébe, hogy még egy véka élést se ígérhetek… engem az én embereim koncok koncára hánynak s nem kell akkor Nagyságodnak fáradni az én megmetszetésemmel…

Báthory elértette:

– Igérni!… – mondta higgadtabban, – ígérni!… Igéretből még nem vagyunk szegények… Ezt azonban kincstartónkkal, tanácsunkkal, kancellárunkkal mind meg kell beszélni… Sokat nem, de ami erőnktől telik, el nem vonom kelmetektül… A dolog sürgős: Ma februárius 15 s március elsejére Tergovistyébe kell lenni mind az hajduságnak…

Nagy András hallgatott.

– Milyen utakon parancsolja Nagyságod?

– Átmennek kendtek a Kőrös vizeken, Maros vízen, egyenest Lugosnak: onnan a legkurtább úton ki az olá fődre.

Nagy András fejét csóválta.

– Nagyságod háborút nem akar! Nagyságod csak jót akar!… De abbul nem élünk meg Nagyságos uram… Otthol az asszonycselédek, míg mink odajárunk, éhhel vesznek el, mind pulyástul, gyerekestül egybe… De még mink is, ha ez szegény éhholt utakon csavarogjuk el az havas időket… Nagy sor ez, Nagyságos uram…

– Ha otthon maradnak az emberek, a legnagyobb kenyérpusztítók, akkor több jut a gyerekeknek?… – kérdezte a fejedelem győztes örömmel, mert már tagadhatatlan, hogy fölébe került a hajdukirálynak. – Ez mind nem én dógom: én kedteknek hadat adok, jó bőséges háborúval szolgálok: a többi, a hadak felültetése a ked dólga…

Aztán gondolkodva keményen mondta:

– Tudja meg kegyelmed, hogy én kegyelmedet kinevezem nemcsak hajduk főparancsolójának, de hajduk főispánjának s tanácsombélinek is…

Nagy András, aki evvel régi követeléseit beteljesedve látta, egy percre elhallgatott…

A fejedelem elébe tartotta tenyerét:

– Csapjon bele kend, hány szál kardot paroláz le kegyelmed?

Nagy András lassan, vontatottan beletette a kezét a fejedelem hatalmas markába: a két kéz, a fiatal, meg az öreg egyforma erős volt, egyforma nagy s egyforma férfikéz.

Úgy érintette egymást a két kéz, mint két életre-halálra elszánt ellenség, aki most méri, tapintja, próbálja egymást, mielőtt ökölbe vágva egymás agyának rontanának…

Elhallgattak, mint ahogy elhallgat az ember, ha idegen jön be a szobába.

Imreffyné suhogott be; elszántan mosolygott, de a csönd, mint ellenség kelepcéje, megijesztette.

– Mit akar Nagyságod ebédre? – kérdezte kedveskedő módján.

A fejedelem szintén mosolyogni kezdett, de ez a mosoly álarc volt s védekezés:

– Kegyelmed számára van valamink, kedves, – mondta hirtelen s a kisasztalról felvett egy boglárt, amely dolmányáról szakadt le.

Az asszony nevetve szólt:

– Felvarrjam? – s nézegette a gyönyörű kis ékszert.

– Csináltass magadnak belőle násfát…

Az asszony nagyon megörült, mintha minden baj elmult volna; ez a kegy, hogy neki adta, hogy rágondolt, hogy foglalkozik vele, hogy nem utálja, ez a szívébe nyilamlott s mindent, mindent elfelejtett érte…

– Mit főzzek én ezért Nagyságodnak, kegyelmes uram, – mondta szerelmes boldogsággal, a komor, oda sem figyelő, magában tünődő hajduvezér előtt.

– Lásd el a vendégidet!… Ebédre tíz avagy tizenkét evő jön, úgy lehet…

Az asszony megütődve hallotta, de ennek sem volt keserű íze, a fejedelem kegyének új megnyilatkozása a tegnapi s mai történetek után, ez nagyon felüdítette.

Mikor kiment, a fejedelem befelé mosolygott: megérezte, hogy: a színes képmutatásnál s az ajándéknál nagyobb fegyver nincsen.

VII.

Bánffy Pál a bonchidai kastélyt csak most kapta volt meg apjától, az öreg Bánffy Györgytől, fiatal házasul, maga kezére. Most, hogy a fejedelem Kolozsvárról oly botrányosan eltűnt, felszólította barátait, hogy jöjjenek ki vele Bonchidára s egy véletlen jókedvben hozzá csaptak Kamuthy Farkas, a két Kornis, Kendy, Kapy, vegyesen pápista és kálomista népek, mind feleségestől. Három napot vigadtak át, az asszonyokat azonban már nem lehetett tartani, mind hazavágyott, mert nem lehet soká bírni az olyan társaságot, ahol hithívek eretnekekkel vannak összezárva. Nem szólhat az ember szabadon.

Épen fel voltak készülve, hogy hajnalhasadásra eloszlanak, mikor éjjel megérkeztek Imreffy hajdui s deákja, a meghívó levéllel.

Kapyék már elszöktek volt, de a többiek itt voltak s nagy csodálkozással vették az Imreffy merészségét, hogy Kendy Istvánt feleségével együtt meghívni meri a szemetenszedett sehonnai Imreffy! Ha még akkora öreg ágyut prezentelt volna is a fejedelem, akkor is alávaló bátorság e külföldi, Magyarországról ide kuncsorgott rongy embertül, – mondták s hogy megtromfolják, az egész társaság elhatározta, a háromnapos mulatás gőzével s mámorával, hogy mindnyájan szánba ülnek s elmennek Sólyomkőre.

Igy is állítottak be. A szánakról az asszonyságok nem szállottak ki, bundáikba burkolózva kint maradtak, hogy rögtön tovább haladnak, csak Kendy, Kornis, meg Bánffy Pál mentek fel a tornácra, s be a házba, hogy átvegyék azt a híres adományozó levelet a Katus nevű rézágyuról.

Itt azonban nagy meglepetés érte őket; az ebédelőházban ott találták a hajdukat, azután Géczyt lelték itt. Ez külön bosszuság volt Kendynek, mert nekik is volt két barátjuk Pozsonyban ország követeképen, Sennyey Miklós, meg a váradi kapitány Rédey, de azok még hírt sem adtak magukról. Mindjárt felszúrta az orrukat, hogy mért jött meg ily hamar Géczy, akiről tudták, hogy ez a fejedelem külön követje, titkos embere…

Most már nem is volt meglepetés, hogy itt van maga a fejedelem is!

Nem szóltak, csak összenéztek.

A fejedelem azonnal magához hivatta az urakat, megölelte, megcsókolta őket s teljes kitüntetéssel vette jöttüket; meghagyta, hogy mindannyian lepakoljanak a szánakról, lovakról s itt maradjanak.

Ennek ellentmondani nem lehetett, úgy érezték mindnyájan, rút kelepcébe estek.

Az asszonyok csaknem sírva fakadtak, hogy nekik az Iffjú Kata házában kell tiszteletet cselekedni, mert ők a kancellárnét csak a régi nevén emlegették: mikor ugyanis, most tíz éve Ifju Jánost a kolozsvári piacon lefejezték fejedelemgyilkosságért, a testvéröccse, Benedek, levetette az Ifju nevet s Csuthynak nevezte magát; de az urak csak a fejedelemgyilkos Ifju nevén emlegették… Bár hiszen ez csak tisztesség volt olykor, hiszen a Kendy István apja is ugyanabban a nótában veszett el…

Úgy vonultak be a házba, mint akinek az orra vére eredt el. Nem ült volna le a világért senki, gőgösen s mereven ácsorogtak az előkelő dámák, de mindenekfelett a volt fejedelem gyermeke, a szőke Csáky Krisztinka, aki amilyen fiatal, oly gőgös és megközelíthetetlen volt.

Kornisné, a melegszívű kedves családanya törekedett enyhíteni egy kicsit a kedvüket; mint kotlós a csibéit, gyöngéd kotyogással hijta egybe a fiatal asszonyokat, akik csakugyan szárnya alá menekültek, bár hiszen Kornisné is szép, fiatal asszony, de mégis három gyereke van már.

Másfelől az urak állottak karakán hegyesen s világért szót nem vetettek volna a hajduk felé; Kornis Boldizsár mint egy kanpulyka fujta fel tokáját: őt épen tavaly rabolták ki a Nagy András hajdui Szolnoknál, mikor a budai basánál volt, hogy a fejedelem ajándékit megvigye. Nem hogy szót váltson a martalócvezetővel, de szerette volna inkább torkon metszeni a derekán levő vaddisznóölőkéssel.

Géczyt kénytelen-kelletlen elfogadták, a fejedelem miatt, de úgy tartózkodtak tőle, mintha tetves volna, Géczy azonban igyekezett ezt észre nem venni, s végre Kamuthy Farkas szóba kezdett vele; Kamuthy már ép torkig jóllakott három nap alatt a pápistákkal, s már csak azért is otthonabb volt itt, mert a pápistákon lehetetlen volt nem látni a megrőkönyödést.

– Magam is véletlenségből vetődtem most ide, a fejedelem hívására, – mondta Géczy, lehárítva magáról a hajdukkal való közösséget, s azoknak hátat fordított, mintha sose látta volna őket.

A hajduk szerencsére nem hallhatták, de sejtették mi van itt; Foktűi Máté, mikor megtudta, hogy ezek a pápás urak, olyan vérbenforgó szemeket vetett rájuk, mint a basiliskus, a tekintetével akarta felperzselni őket. Csonka Bálint flegmával nézdelte a pápistákat, Nagy András, aki már aláírta a fejedelemmel a megegyezést, most már igazán sajnállotta, hogy nem jöhet be a hazába: nagyon egészséges lett volna meglátogatni ez uri főnépeket…

– Alig várom, hogy az híres erdélyi agarakkal megesmerkedjek, – mondta Géczy, – a felföldi uraknál most mind kihullottak az agárebek e zürzavaros világba.

– Nahát ha még őkemek is zavarosnak mondják, mit beszéljünk mink, mikor én magam is négy esztendőkig voltam bujdosásba, – kiáltott Kamuthy Farkas s nagyot nevetett, fekete cigányképű ember volt s ha nevetett, a sok fehér foga virított, – azér akad, akad még egy-kettő az jovából…

– Csudálva beszélik, hogy erdélyi uraimék nemcsak nyulat, hanem őzet, szarvast is fognak az agarakkal.

– Medvét! – vetette oda önkéntelen dicsekvéssel a gőgös tokájú Kornis Boldizsár.

– Medvét! – kiáltotta Kamuthy is, – medvét, barátom! Farkast, medvét, a csillagát neki! Kendy Imre is a mult nyáron kölyökmedvét hozott, be az agaraival, Sennyey Pali meg farkast űzött velek s le is fogatta a rusnya férget, most a farsangon.

Ez egy olyatén téma volt, hogy az erdélyi urak nem bírták el hallgatással, Kornis György is beleszólt, ez még gőgösebb volt talán az öccsénél is, de formátlan, vastag, kövér pofájú s kisorrú ember:

– Szarvast, farkast, rókát, őzet, nyulat egyaránt fogdostatunk, üzetünk velek, sőt láttam oly agarat, a ki személyszerint elfogta a hiuzt.

– Farkast, medvét, hiuzt! – mondta Géczy túlzott álmélkodással s boldog volt, hogy sikerült az urakat belevinni a diskurzusba, – nálunk bizony inkább csak nyúlra tartják az agarat.

Hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy hol van az a »nálunk«, de persze belejátszotta magát a felsőmagyarországi urak körébe, ahol még sokkal inkább tűrt s lenézett ember volt, mint itt, de ott meg erdélyinek játszotta ki magát.

– Csizijó e! – ujjongott Kamuthy Farkas s a tenyerével csapkodta boldogságában a csizma szárát, – lélekadta, kétféle agarunk vagyon nekönk: egyik az nagy vadra, másik az apróvadra!

Még a hölgyek is megelevenedtek egy parányit, egy csoportban álltak, elhúzódva sértőn Imreffynétől s mindnyájan inkább az urakat figyelték, minthogy a háziasszonnyal beszélni kelljen; büszkék voltak az erdélyi dicsőségre s szerették, hogy ez a magyarországi így el van ájulva.

– Feleségem Poltháry Soós Fruzina asszonyom, – mondta Géczy, túlkiabálva őket kellemes éles hangján, – Révay Péter urammal igen jó sógorságban levén, mert Révay Péterné Forgách Mária és az öccse ura, trencséni főispány Révay Ferenc uram felesége Forgách Zsuzsanna, a világszép asszony (csak az urával rosszul él), Poltháry Soós anyátul valók…

Kendy Istvánné, a szép és jéghideg Csáky Krisztina odanézett, mert ők a Polthári Soósokkal közel atyafiságban vannak s most először méltatta Géczyt pillantására.

De Géczy, aki ezt igen jól tudta, s ép ezért szúrta közbe, a legnagyobb nyugalommal folytatta a csevegdélést:

– Sokat hijtak velek agarázásra, de azért nem is ez: hanem az prágai agárversengés! az volt a legszebb, amit agártul láttam…

– Gyere hozzám testvér! – kurjantotta Kamuthy, – a jövő héten csenálok neked oly agárversent, azki még nem vólt plundrás nimetbelieknél.

De Géczy nem hagyta:

– Nagy becsöletes versengés volt pedig az is, egy sarampó volt felállítva, s a megett az agarak, belül. Kürtszóra voltak kapatva… De elébb azt hagy mongyam meg, hogy: az dámák mind ott voltak a versenygésen, mert odafent az impériumon az a szokás, hogy a dámák minden udvari mulatságon jelen vagynak, nem ülnek ám otthon a suton, hogy mind csak süssenek, főzzenek, szőjjenek s fonjanak; hej, a legszebben felöltözve mennek az urak mulatságiba, s itt is: magasra csinált létrás állásokból nézték, legalább is kétszázan, a versengést… No a pecérek, mindegyforma ződbe öltözködve, tiszta ződ az egész ruházat, csak a saru s a főrevaló barett sárga, mint a tengeri fütyülő madár színe… Hát mondom, felvonják a sarampót…

Kamuthy Farkas ingerülten hallgatta s belevágott:

– Kézen vóltak az agarak?… Kézen vótak-e? vagy csak úgy vótak?

Géczy, aki nem volt jelen ezen a versenyen, csak elbeszélni hallotta, ezt nem tudta, hát azt mondta:

– Tudomány agarak vóltak! Bédresszirt főagarak.

– Jól van, de kézen tartották?

– A sarampón belől vóltak.

– Igen, de az isten, istened ne legyen kedves komám; kézen vótak?

– Há mér lettek vóna, ha sarampó vólt.

Kamuthy Farkas nagyot csapott újra a csizmaszárára s hatalmasat, harsogósat röhintett:

– Kuttyafarkát se ér az egész: az agarat nem úgy kell tartani, mint ökröt az vásárba, sarampó megett: kézen kell tartani!

– Hogy lehet kézen tartani huszonnégy agarat, – indulatoskodott Géczy.

– Huszonnégy milliomot is, komám! Nem az agárra bízzuk a kürtszót, hanem az pecérre: Gyere csak, gyere Egerbegyre s láss csudát… Agáreresztő szíjjal, úgy-e Nagyságod? – s tele szájjal kacagva fordult a belépő fejedelem felé.

Mindenki a fejedelemre nézett, Kamuthy üvöltő vidámsággal folytatta:

– Igy tartom e! Párba az ides anyja ne legyen vele, vagy pórázon két párt s ahogy a jel adódik, egyszeribe csak egy rántás s neki a vadnak!… ez döfi. Ez embernek való öröm… De azok az plundrás veszett nimetfélék, baromállat az mind az agárho!…

Géczy a fejedelem kedveért röviden rekapitulálni akarta a dolgot s szokott udvariasságával deferált:

– Nem akarom tanétani Nagyságotokat, – mondta bókolva, – inkábhogy azért gyöttem bé Erdélbe, mert itt vagyon az vadászatnak, agarászatnak igaz paradicsomfőldje.

A fejedelem az asszonyokat nézte s nyitott buja ajkai mint a vadat álló ebé lefittyentek s szagot álltak, orrlikai tágultak s szeme nedvesen izzott, négy új s gyönyörű fiatal asszony volt előtte. Csáky Krisztinát már úgy nézte, mint magáét, hogy im ily hamar megjött az édességes tiszta fülecskéjéért kapott donátiós levél után…

Sorra megfogta a kezüket, szót se tudott szólani, csak nézett s egész testében, arcában, feszült, lecsapó, ragadozó mozdulásában, benne volt a leső sólyom készsége, aki a levegőégben egy pillanatra megáll, kóválygás után, hogy melyre hulljon le az alatta kerengő galambocskák közül…

Az asszonyok megérezték s a szívük kéjesen elzsibbadt a gyönyörtől, mert ellenállhatatlan volt a Báthory Gábor szívdöglesztő bátorsága; Csáky Krisztina vékony s fejér kezét odahagyta, s az arca ijedten tündöklő lángszín lett s fejét meghajtva, úgy fogadta a fejedelem köszöntését, hogy kigyult, mint a rét a hajnali napsütésen.

De Bánffy Pálné is lázba gyúlt, sőt a derék Kornisné is végigborzongott; oly csudálatos mód tudta mívelni a fejedelem a dolgát, hogy mindenik asszony csak magára s csak saját magára vette minden hőségét és szíveszerelmét, vágyát…

– Gyere má tésis Kata, – kiáltott Kamuthy a feleségecskéjére, aki oldalaslag állott, – ne szégyeld magad, mutasd meg kiskivagy.

A parasztripők szóra a fejedelem odanézett a negyedik asszonykára, kit eddig számba se vett, oly homályban állt, s ismeretlen volt, bár már látta egyszer-kétszer: de amint most ránézett, az ajkai megdermedtek s a szíve görcsös ütést kapott: egy alig kivirult, édes, szinte harmattal begyöngyözött, édes ifjú nőcske állt előtte.

Abban a pillanatban halálosan beleszeretett.

Itt nem ő támadott, ő volt a megtámadott; a szíve dobogása megállt s szerencse, hogy setétben s ablakoknak háttal volt, mert most mindenki meglátta volna rajta a megdöbbenést s elváltozást.

De senki se figyelt rá, mikor megfogta az asszony nem kicsiny, de meleg s puha jó kezét: mindkettejükön forró lázak rohantak keresztül.

Csak Imreffyné, aki hallgatva állott az asszonyok között, lett sápadt s a szemére lehullott a szempilla, mint koporsófedél: ő volt az egyetlen, aki látta, tudta, érezte mi történt.

– Isten adta Nagyságtokat hozzánk, – mondta a fejedelem s úgy állott középütt, oly óriás, amellett oly ragyogó s nyájas volt, minden szem rajta függött s érezni lehetett, hogy ez valóban a fejedelem, aki itt mindenekkel bír.

– Bizony nem mondhatjuk, hogy ez szerencsét remélltük vólna, – szólt legelébb Kornis Boldizsár, akinek a legtöbb szabadott, – nem tudtunk Nagyságod itt való lételérül.

– De pedig milyen jó, hogy kegyelmetek betoppantanak, immár bízom szerencsém csillagában, – s titkosan mosolyodott.

– De visszük is Nagyságodat magunkkal, – mondta Kendy István.

Imreffy idegesen mozdult meg.

– Ebédre Újvárban várnak, – szólt a férje pillantása után, Kendyné.

A fejedelem úgy pillantott oda, mintha váratlan volna a fiatal asszony szava, s melegen gyönyörködte a kis zavarát.

– Ne fussanak Nagyságuk, – szólt Imreffyné kissé gőgösmézesen – szegénységünktől is kitelik egysmás.

Ha a fejedelem nem szólt, olyankor valami fanyar izgalom, feszültség volt köztük, csak addig voltak egy úri társaság, míg a fejedelem személyes varázsa kötötte össze őket, különben feneketlen gyűlölet vetett köztük ellenséges sáncot.

– El, el, elmegyünk, – mond a fejedelem széles és nyilt nyájasságával, mindnyájuk felett szinte széthintve a kegyeit, mint egy fiatal nap, – csak előbb örvendek, hogy együtt vagyunk!

Valahogy, szinte önkéntelen jelt adott a kancellárnak, aki száraz módján előre lépett s nyekegve, de szapora szóval szólt:

– Megvallom, hogy nincs módom, kedvek ellen megtartani kegyelmeteket, de hasznos és szükséges, hogy Isten egybevezérlette ez kompániát, mert az országról kelletik beszélni… Kérem azért az urakat, uraimat, mint őfelsége tanácsát, hogy a benyíló házban pár percenetre egybegyűlni méltóztassék, hogy referatumot tehessek az ország fontos és súlyos dolgairól.

Annyira biztos és kényszerítő volt a szava, hogy mindenki fontosnak s elkerülhetetlennek érezte.

– Ej, rázzuk le magunkról ezt a kis alkalmatlanságot, – mondta a fejedelem, újra sorra bókolva a dámáknak. Mikor Kamuthynéra kellett néznie, szemét lehúnyta s pillái közül itta fel az asszony csudálatos, tündéri varázsát, amit reá gyakorolt s ami oly erős volt, hogy nem mert nyilvánossá lenni benne saját magában sem, hanem inkább oda menekült a tekintete s az érzése, ahol biztonságban volt s Csáky Krisztinákhoz szólott és őt becézte:

– Hogy érzi magát édes atyámfia ez mi országunkban? – mondta s hirtelen meg is fogta az asszonyka kezét.

Csáky Krisztina fülig pirult s kezét vonta, nem akarta engedni, de a fejedelem óriási tenyerében elveszett a keze, mint egy gyermekkéz. S a fejedelem, érezve e vonakodást, annál támadóbb lett s játékból az asszonynak tenyerét vakarintá. Pedig hiába nézett úgy rá s hiába árult el az egész világ előtt nem levő forróságokat, ez az egész csak védekezés volt a másik asszony, a Kamuthyné bűbája ellen, amely úgy sütötte s perzselte, hogy sem holt, sem eleven nem volt.

Kendy István fakó olajbarna arca még egy fokkal fakóbb s ónosabb lett. Kezét kardjának markolatjára tette; nem markolta azt, de nyomta, lenyomta, hogy a kard hüvelye hátul a hosszú mentét magasra emelte. Mély lélekzetet vett s szédület környékezte az agyát.

– Noshát gyerönk, – mondta a fejedelem s eleresztette a Csáky Krisztina kezét, aki tizenhét éves ifjúságában úgy állott, mint akit súlyos inzultus ért, lángoló arccal, lihegő kebellel, főve, forrva teljes izgalomban.

A fejedelem még annyit szólt:

– Aztán mulassanak jól kemetek, hugaimasszonyomék, míg mink odabent ez nyomorúságban senylődünk.

Nevetett s mindenki vele nevetett.

– Ez lator elveszt bennünket mind országostul, – morogta Kendy István Kornis Boldizsárnak.

Bent a fejedelem leült helyére, az asztal belső oldalára, középen, szembe vele úgy helyezkedtek el az urak, hogy középen széket fogott Kornis Boldizsár, mellette jobbról Kendy, balról Bánffy Pál. E mellett Kornis György ült le s Kamuthy állva maradt, mert nem akart, maga sem tudta mért, Kendy mellé ülni. Imreffy az asztal felső végét foglalta el s iratainak bőrzsákját maga elé tette.

– Magnifici domini generosi, fideles, nobis sincere dilecti, – kezdte a fejedelem, – Kancellarios uramnak vagyon referálni valója kegyelmeteknek az országról; hallgassák meg kegyelmetek s ámbátor ez jelenlévők száma gyűlésnek non valet, meg nem érő, azért mondják ki kegyelmetek gondolatjaikat országúl.

Imreffy felállt s papirosait soká rakosgatta, rendezgette, úgyhogy mindenkire lassan valami szorongó s kényelmetlen érzés telepedett. Mikor aztán elkezdte lassan s latinul a beszédét, a nehezen kialakuló mondatokból annál feszítőbb lett a história.

Előadta a moldvai eseményeket. Bőven elmondta, hogy úgy-e mindenki jól tudja, a fejedelemnek legelső szándéka az volt, mikor a fejedelmi széket elfoglalta, hogy Oláhországot megtámadja s Serbán Radult elkergesse s evvel elégtételt vegyen a Mihály vajda szörnyűségeiért, aki a tizenötéves háború alatt folyton átkozottul beleavatkozott Erdély ügyeibe s némely alacsony, hitvány s hazájaáruló magyarnak segítségével Erdély fejedelmi címét is elragadta. Beszélt a sok dúlásról, fosztogatásról, sarcolásról, amit sokkal inkább a vad oláhnak kell tulajdonítani, mint a töröknek s a nemzeti kétségbeesésről, amely soha ki nem fog aludni az oláhval szemben, kivált míg ilyenfajta vajdák ülnek Havaselve felett, mint ez a Serbán Radul is, aki a Mihály politikáját folytatja… A fejedelemnek akkor nem engedte meg az ország a hadat, mert azt mondták: még nem elég erős arra a megkínzott s vérevett ország… A fejedelem engedett. Sőt békét és szerződést kötött a vajdával…

– Ugyvan, – szólott Kamuthy, aki a legelső pillanatot megragadta, hogy a fejedelem mellett vivátozzon.

– Az urak jól tudják, hogy az ősszel Konstantin, a moldvai hospodár alávetette magát az erdélyi fejedelemnek s országával egybe Erdély vazallusává, a fejedelem birtokává lett… Most vasárnap is követei feles ajándokkal itt voltak Kolozsvárott s a fejedelemasszonynak bőven kedveskedtek kincsekkel, pokrócokkal s más drága marhákkal… De hol voltak az olá vajda követei?… Mindenki kérdezte vasárnap, hogy hol az olá vajda, hogy semmi hír felőle… Talám hogy elkéstek, mondta az ország.