– Paul Bourget föllépése. –
Minden korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, melyek a kor aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy vagyunk ezekkel a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó ismerőseinkkel, akikkel rövid ideig találkozunk egy kissé mindenütt; egy darabig otthon vannak minden társaságban, ahol megfordulunk; mindennap váltunk velük egy-két szót, mert divatos és jó modoru emberek; egyszerre csak eszünkbe jut, hogy ismerőseinket nem látjuk többé és – ezt valóban nem hittük volna – félév óta nem vettük észre hiányát; a neve sem akar eszünkbe jutni. Jött és ment, mint Arthus király, senki sem tudja, honnan hová. Ez a mai jó ismerősünk, a mai analizáló kor képviselője egy kissé felületes, de különben igen elmés ember, foglalkozására nézve orvos. Szeret egy kissé pózba állani boncoló késével, de egyébként igen finom ember; amit az is bizonyit, hogy még nem untuk meg, noha már eleget láttuk. Láttuk, amint kidugta fejét egyik-másik nagy folió tudományos könyv mögül, hallottuk, amint kritikusokkal és irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük szereplését tömérdek regényben, minden este mint „rezonnőrt“ köszöntjük a szinházban, sőt meglepetésünkre, néha, mikor falura rándulunk egyik vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez, gazdánk helyett őt találjuk, szép verseket szavalva, melyek mindegyikének refrénje: Névrose.8) Egy szép napon persze el fog tünni, mint a többiek. Où sont les neiges d’antan? Hol van Bietris, hol van Allys? – mint Villon mester mondaná. Ki emlékszik még azokra, akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik még azokkal a perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly szeretetre méltók voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy ifju, zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az akkori irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma már, ha Stendhal hőse, a Rouge et le Noir Julienje ránk nem marad, nem is tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen forradalmak után, az általános politikai enerváció idején, egy nemzedék, mely kimerülten a nagyratörés küzdelmeitől, a semmittevés és semmire vágyódás furiáival adta össze magát, rajongott a blaséért, aki csak annyit hisz, mint a sevillai burlador, hogy: kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem becsüli, mint ezt a mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak volt egy ideálja, aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt ifjuságát, akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a szerelem, aki laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, frakkosan és fehérnyakkendősen hever az utca sarában, mindannyiszor, ahányszor csak megjelen a maga frisseségében a rózsaujju hajnal. Az apró Rollák megnépesitették a regényeket és szinházakat épp ugy, mint a kártyabarlangokat és a Pandarusok termeit. Persze, hamar kimultak, végelgyöngülésben. Helyettük uj emberek jöttek, egészen más természetüek, de nem kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki emlékezhetik; még nem is veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a demokrácia izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy Demos könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged meg magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a Suez-csatornát csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat készitettek, nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak kormosan és széntől sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, akik mind alagutakat furtak ki és grófkisasszonyokat vettek feleségül, minek utána elmondták nézeteiket a születés és a munka arisztokráciájáról. A „munka“ (elől egy, néha két, sőt néha három „m“ betüvel) – volt a devise, melynek csak a szinpadon való hangoztatása is sokunk életét keseritette meg. Szerencsére, a gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma már a leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell olvasniok. A tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy gyermekeknek, Guignolra van szükségünk, de unjuk Guignolt mindig ugyanabban a ruhában. Most a dottore kosztümjében látjuk a legszivesebben.
Az uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, lancettájával, sőt egész nécessairejével együtt is jobban elszivelhető, mint elődei. Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, mint régebbi ismerőseinké. Nem tolja eszméit nyakunkra, s ha valamiben feszélyez, ugy azáltal teszi, hogy engedelemkérés nélkül kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat, megvillanyoz, s aztán kijelenti, hogy betegek az idegeink, nekem is, önnek is, mindnyájunknak. Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele. Nem ad tanácsokat, csak tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az egyén érdektelen előtte; csak tényeket keres, minél több apró, világos kis tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok után járva, mint a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes értekezést tart a társadalom vibrióiról, regényekben legörömestebb mutogatja a szerelem klinikáját, tudósok és bölcselők előtt szivesen beszél az uj törvényeket jelző uj kór-jelenségekről s ha verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy valamit megtudjon általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé mindig affektál, de azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt nem valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint a régi könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép rajongó papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok legfőbb érdeme egy érzelem volt, egy misztikus vonzalom a müvészihez, életük szeretkezés az irodalommal, magáért az irodalomért és az élvezetért, melyet nekik az nyujtott. Az uj emberek más fából valók. Hidegek, mint maga a tudomány, melynek önző szeretői, mig elődeik a szépnek lángoló trubadurjai voltak. Az irodalom nem céljuk, csak egy mező, melyen kutatásaiknak tér nyilik. Nem érdekli őket jobban, mint a társadalmi tudományok, vagy a statisztika s ha mégis vizsgálódásra készti őket, csak annak tulajdonitható, hogy az irodalom tükörnek látszik, melyben a morális élet mindenféle természetü tüneményei a legszembetünőbben mutatkoznak. Minthogy eszközük éppen az általánositás, nem zárkóznak egy irodalomba s nem táplálnak hazafias előitéleteket. Az alakot számitáson kivül hagyják, a költőt megfosztják fényes szavaitól, mint vén Aeskuláp a szégyenkező fiatal női pácienst ruháitól, és az egyes esetekben csak általánosabb tünemények jeleit keresve, kapcsolatos okokat találnak s azok alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy közbetegséget, mely ellen nem tudnak orvosságot.
Efféle orvos a kritikusok közt Bourget Pál,9) aki öt különleges eset, öt modern iró lelki életéből következtetve, egy általános betegséget bizonyit ránk, melyben mindnyájan szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt nem valami „ouvrage à longue haleine“-ben, hanem egy könnyü, látszólag egység nélküli, elegáns könyvben, melynek érdekelnie kell minden mai olvasót. Hogyne, mikor egy még alig ismert közös gyöngeségünkről van szó, mikor a boncoló asztalra feszitett lelkek legkedvesebb iróinké s mikor maga az értekező legkevésbbé sem az utolsó ember.
Aki csak egy kissé szemügyre veszi a doktor urat, az első pillanatra láthatja, hogy egészen beleillik a Nouvelle Revue finom szalonjába. Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben „bien ganté et bien coiffé“. Szeretetreméltóan beszél mindenről, amire a szó kerül, mint aki járatos a politikában, ért a képzőmüvészetekhez, sokat utazott és teljesen a mai tudomány szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik, hogy nagyon helyén van a Journal des Débats kitünő tudósainak és szépiróinak diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok irodalmat ismer, nem olyan formán, mint az irodalmi „kőmüvesek“, – hogy a Taine szavát használjam – hanem amint az „épitőmesterek“ szokták azokat ismerni. Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a jellemzetest, világos feje: elrendezni az észlelt jelenségeket s különös adománya a kifejezésben: költői és mégis geometriailag szabatos alakot adni érzéseinek, gondolatainak. Ilyen választékosan csak a választottak szólnak. Nem csodálnám, ha fiatal asszonyok rajonganának a doktor urért. Ők azon sem akadnának fönn, hogy némelykor egy kissé keresetten képletes és mesterkélten költőieskedő, máskor meg nagyon is elvont és homályos, ámbár jóhiszemüen és nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja a szavait, de legalább glaszé-keztyübe.
Az, amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt
iró, akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak
elhomályosuló foltjairól leolvashassuk közös betegségüket,
választott iróink, akik mindannyian befolyással voltak képzeteink,
érzéseink alakulásaira. Ki ne ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a
kép, mely mindenikünket megragadott tizennyolcéves korunkban, Don
Juan aux enfers, a Styxen átkelt és áldozataira hidegen, büszkén
visszatekintő csábitó képe felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz
emberek közt is, akiknek életében az egyetlen kaland az volt, hogy
a lépcsőn összeütköztek a mosónéjuk lányával, sokan lesznek, akik
kivülről tudják a Vámpirt: Toi,
qui comme un coup de couteau
Dans mon
coeur plaintif es entrée,
Toi, qui
forte comme un troupeau
De démons,
vins, folle et parée… etc.
s hevültek az abban
égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is mindenkinek ismernie
és szeretnie kell, aki életében csak három regényt olvasott, hiszen
Bovary Emma – e szegény női Don Quijote – történetét épp ugy
fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a
Caractèrest, persze „ad usum Delphini“ kiadásokban. És
Renan? Ő a század szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben
világos, kritikus elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális
lelkülete állottak és állanak egymással szemben. Vagy Taine?
Akiben, ha a tudós nem érdekel, érdekel a bölcselő, ha az sem,
akkor a nép-pszichológ vagy a történetiró, az irodalombuvár vagy a
mükritikus, de mindenesetre az iró, aki elsősorban és
mindenekfölött a szó legnagyobb müvészei közül való. Ami Stendhalt
illeti, neki valóban joga van kettőzött figyelemre. Könyvei
félszázados álmot aludtak, de uj életre keltek s a Dornröschen
bennük rejlett örök fiatalságával ingerelnek, hogy foglalkozzunk
velük s helyrehozzuk egész nemzedékek mulasztását. „1880 táján
fognak engem olvasni“ – irta volt Balzacnak: s a világ most igazat
adni kénytelen neki, aki annyi igazságot adott a világnak. Ez a
csodás szellem, aki mint az arab regékben szokott történni, eleinte
egy pár poros kötetbe volt elzárva, aztán kitörve azokból, hirtelen
megnőtt s föléje kerekedve egykoron győztes vetélytársainak,
melléje nőtt a század legnagyobb szellemeinek: csak most lett
igazán modern, holtan is közelebb álló korunk lelkéhez, mint sokan
a nagy élők közül.
Vagy talán nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje és müvészete, amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, de meg nem talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban fejezték ki el nem rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami más az, ami egy titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü „homme supérieur“-ök és névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad meg bennünket Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi természetü, finoman érzéki képzelem, mely a kedves boudoirját indus pagodává változtatja át, ahol homályos világnál rejtelmes illatok szállnak a légben s egy titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó tánczát igézetéül szegény, megittasult redingoteos kigyóknak? Egészen más, mondja doktor Bourget. Ő is, mint a többiek, egyéniségök varázsával csak békóban tartanak, ha már egyszer le tudtak kötni; ami e zseniális elmék rabjaivá tesz bennünket, az: betegségök. A kóranyag, mely bennök dult, minket is emészt s a közös szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb összeköttetésbe.
Azért – igy folyik a következtetés – ezek a kivételes, beteg szellemek nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden varázsuk, csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a gyöngéket. Aki közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. – Nézzék önök azt a piros arczu fiatal embert – figyelmeztet orvosunk – aki, nem látva a lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a közelében röpködő fiatal lánykák boldog csicsergését, tanulóasztalára dőlve bujja a Fleurs du mal-t, vagy a Jézus életét: el fog veszni. Rövid időn intoxicálva lesz. Kérem: „intoxicálva“.
Látni való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e könyvekben afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő kérdéssé sápad ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az orvos urtól. A ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson rengeteg könyvét elolvastuk (az „ideges jelenségekről“) s ebben bebizonyitva láttuk, hogy az ideg betegségei mennyire kontagiózusak, mindannyiszor megijedünk, ha valahol uj ismeretséget kell kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy kézszoritás által valami myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges meningitis?! Oh, nekünk avatatlanoknak, roppant respektusunk van az orvosi tudomány iránt!
Bourget kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s második szavával megmondja, hogy a betegség, melyről beszél: a pesszimizmus.
Zavarba esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és sokszor vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést követtek el: a „reál“ és az „ideál“. Ezekről már azt is olvastuk valahol, hogy nagy tévedés azt hinni, mintha a „reális“ volna a „reál“ s az „ideális“ az „ideál“. Ellenkezőleg, az egyik a másik, és a másik az egyik. A „pesszimizmus“-sal még nem jutottunk ennyire, de bizonyos, hogy ha tizen összeállunk róla vitatkozni, nem leszünk ketten, akik ugyanegy dolgot értsünk alatta. Kérdezzünk meg egy bölcselkedőt, talán: „az élethez való akarat tagadását“ fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében Hartmannból vagy Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró előtt: „ah, igen – fog kiáltani örvendve – a század betegsége!“ És szép tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, be fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a „század betegsége“ ölte meg s mi cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz, hogy voltakép az Apulejus arany szamarát is a század betegsége hajtotta a mágiára, mikor még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette köztudomásu sorsát. Forduljunk egy világfihoz, mosolyogni fog. „Pesszimizmus – ugymond – szó, melyet a költők találtak ki. Azok, akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes részeikben burleszk arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel emlitik azt a kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak mondunk.“ Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán buvik ki a felelet alól: „Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint idegesség, a nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges állapotát. Mindenki tudja, hogy ennek milyen befolyása van az agyvelő müködésére. A többi mind lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne hallja a fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka.“
Bourget Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki emellett még az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét sem, sőt általában nem ad világos választ erre a legfontosabb kérdésre. Kétségen kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy látszik, ez az ördöngős szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére szolgál. Mint a katholikus dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb értelemben kell venni, hogy megérthessük. Bourget valószinüleg valamely rejtelmes aeont képzel alatta, mely mindig más-más alakba öltözik: Baudelaire előtt Mephisto selyem köpenyével, keztyüsen jelenik meg, kezében arany billikommal, melyben tüznyelvü xeresi és bóditó mákony keverednek; a croisseti remetét ellenben a pusztai szent Antal hiányos kosztümjében kisérti. Legalább a megszállottakon egészen más és más természetü hatások mutatkoznak. Bourget apróra elemzi e hatásokat, de adós marad annak megfejtésével, mi teszi a misztikus aeon lényegét. Hogy a könyv hangulatában maradjunk: a kórtünetek fölsorolása kiszoritja annak a magyarázatát, mennyiben azonos eredetüek és természetüek ezek az oly különböző jelekben nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző bajról van szó, mely egyik sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik rokon valamiben egy hatodikhoz, amelyről csak a sorok között olvashatni. Ez magának Bourgetnak a „pesszimizmus“-a. A sok közül ezt lehet a legkomolyabban venni, noha Bourget a tárgyilagosság finom leplével takargatja. Akármilyen feketéknek irja is le a dolgokat, nem akarja bevallani, hogy fekete üvegen át szemlélődve értekezik róluk. Még könyve resuméjében is kitér a határozott szinvallás elől:
„Vizsgáltam egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; egy regényirót, Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most jutottam végére egy szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, amelyikben a kritikus és a képzelmi iró a legszorosabban egyesülnek, és ennél az öt nagy franciánál ugyanarra az általános semmiségtől megundorodott filozófiára találtam. Ez a filozófia, mely érzéki és romlott Baudelairenél, megfinomitott s kissé föllengős Renannál, tudatos és fölháborodott Flaubertnél, szintén tudatos, de egyszersmind lemondó Tainenél, épp oly sötét, de bátrabb a Rouge et le Noir irójánál. Igazat kell-e adnunk e rémületes csömörnek, melyet a legmagasztosabb elmék éreznek az élet hiába való erőlködéseivel szemben? És az ember a müvelődés által valóban nem ért-e el egyebet, mint hogy bonyolultabbá tette barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt hiszem, hogy azok kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak, éppen ugy, mint én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott fölkiáltással válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már megoldás, ha valaki, mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz érzéseinek ellenébe állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki látja végzete sötét örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény és aki nem fél.“
Ez a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó csaknem kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, hogy maga Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva int. Annál rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha szubjektiv érzései segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük érteni és ismerni a „pirosarcu fiatal embert“, aki ahelyett, hogy üde kis lánykáknak udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes mérget. És ha az epilogusból felénk sugárzó kevés világnál ujra nézzük és egymáshoz hasonlitjuk a meglepő és szellemes ötleteket, melyekkel a szerző bennünket meghajigált, s melyek, miután kezünkből kisiklottak, most körülöttünk szétszórtan hevernek, kezd derengeni előttünk végre az is, mi lehet az az „általános semmiségtől való megcsömörlés“, amely mindnyájunkat fenyeget, ha a veszedelmes könyvek egyikét-másikát kezünkbe veszszük. Valóban, ujra meg kell szerkesztenünk magunkban a Bourget zseniális, de konfuzus könyvét, hogy tisztán felállithassuk az alapvető igazságot, melyre szükségünk van. Lehetetlen belőle egyetlen passzust idézni, melyben a könyv eszméjét összpontositva találhatnók. Álljon itt egy pár szó a sokat emlitett baj eredetéről s egy gondolatsor annak hatásáról, amint azt az egész könyvből kivehettük.
Mindnyájan vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben részesültünk. A benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden bizonynyal elhatározó volt életünkre. A szellemi világ megismerése, bármiképp talált is az bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. Kétféle eset szokott bekövetkezni. Vagy alkalmas anyagok voltunk e revelációhoz, vagy nem. Ha természetünk a misztikusra hajló, lelkünk, midőn hisz, nem elégszik meg egy eszmében való hittel. Látjuk az Istent. Nem szó, nem jelkép, nem elvont fogalom az ránk nézve, hanem valóságos lény, melynek társaságában ugy élünk, mint egy atyával, aki minket szeret, ismer és megért. Ez az illuzió oly édes és oly erős, hogy ha egyszer eltünt, nem lehet azt alsóbbrendü, kevésbbé intenziv képzetekkel helyettesiteni. Aki a mákony mámorát megismerte, annak a bor hitvány, émelyitő. És amidőn lépést tartunk századunkkal, megfosztjuk magunkat e kedves képzetektől; lelkünk sérülést szenved, melyen át elillan minden gyönyör. A másik eset nem jobb emennél. Lehet, hogy a szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel ismertük meg. Hittünk Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük azt élőnek és személynek. Kielégitett bennünket egy hit az eszmékben, elvont hit, mely mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak dogma kellett, nem látomány. Első hitünket könnyen helyettesitjük más hittel; egyikünk hisz a szabadságban, másikunk a társadalmi rendben; ez a forradalomban, az a tudományban. Ezeket azonban sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a másikat, amelynek gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S amint a sok foghuzás fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos fájdalommal jár, melyet rendesen általános melancholia követ.
Láthatni, Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen kacérkodik a vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az urias, izléses, vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem hasonlit ama jó papok naiv rajongásához, akiktől a magasztos eszmevilágot megismerni tanultuk. Jól berendezett embernek van vallása, amint van kényelmes lakása, lovai és ismeretsége a balletben. Mert illik, hogy minden legyen, amire kényelmi tekintetből szüksége van. Bourget Pál ugy találja, hogy vallás nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az ő szellemes ajánlatára bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen kényelmi szert megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is tiszteletre méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja is.
De egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság nemcsak a mi századunk büne – ettől az elmélettől Bourget még igen távol van – miért nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly pregnánsul, miért halványitja el éppen a mi időnk arculatát? Lapozgassunk; a Bourget könyve erre is igyekszik megfelelni.
A pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a társadalmak gyökerén. Hogy mégis ez a „finom szörny“ soha sem tátogatta nyomorát erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában, akkor, mikor az életnek annyi föltétele tökéletesedik, annak nem lehet egyéb oka, mint maga ez a tökéletesedés, mely ugy elkényezteti lelkünket, hogy azt képtelenné teszi a boldogságra. Azok, akik hisznek a haladásban, nem akarták észre venni kényelmesebb létünk és teljesebb neveltetésünk e rémitő váltságdiját. Irodalmunk elsötétedésében korunk társadalmi rázkódtatásainak muló hatását látták. Sokkal inkább valószinü, hogy ez a melancholia kikerülhetetlen következménye annak az ellentétnek, mely a civilizáció szülte vágyak s a külső okok valósága közt áll be, annyival inkább, mert Európa egyik végétől a másikig a modern társadalom ennek a melancholiának ugyanazokat a lényegükben megegyező s csak a fajok szerint egyes árnyalatokban különböző jeleit mutatja. Általános elteltség e világ elégtelenségeivel szemben lázitja föl a szlávokat, a germánokat és latinokat, s nyilvánul az elsőknél a nihilizmusban, amazoknál a pesszimizmusban, emezeknél a névrose különféle, rendkivüli nemeiben. A szentpétervári összeesküvők gyilkos dühe, Schopenhauer könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s a naturalista regényirók bőszült embergyülölete – az élet megtagadásának ugyanazt a szellemét tüntetik föl, mely minden nap jobban elhomályositja a nyugati civilizációt. Kétségen kivül távol vagyunk a planéta öngyilkosságától, a kétségbeesés theoretikusainak legfőbb vágyától. De lassan s biztosan növekszik a hit a természet nagy banqueroutejában, mely ugy látszik, a huszadik század szomoru hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár betörés meg nem menti a nagyon elgondolkozott emberiséget a maga gondolatának fáradtságától.
Tehát a vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz után, amelynek azt mondhassuk: „maradj, oly szép vagy!“ – egy szóval, a régi dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az országutra lehet tévedni.
Ez a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, hanem az öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt kidühöngte magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik legjelentősebb karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen e pesszimizmus elleni visszahatásban találhatjuk föl legkönnyebben. Sőt erős a hitünk, hogy az, ami Stendhalt ma oly közel hozza sziveinkhez, első sorban éppen az, hogy ama beteges áramlatban is meg tudta óvni lelki egészségét. Átjárhatatlan iróniával vette körül magát!
Valóban, se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a többi négy iróról el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan megtámadta volna őket a „század baja“, mint amilyen szépen kiszinezve előadja. De legkevésbbé Beyleről. Az öt iró közül talán ő – a leghosszabb idő óta halott – áll legközelebb korunkhoz szellemének irányánál és természeténél fogva. Könyvei, ellentétben azokkal a hires munkákkal, melyek rövid ideig királyi ünnepeltetést élnek, mig egyik napról a másikra megvénülve ébrednek föl, mint a szép Pécopin, most élik másodvirágzásukat. Nemcsak azért, mert Taine egy egész iskolát nevelt föl abban a hitben, mely Stendhalt a század legnagyobb psychologjának vallja, s talán azért sem, mert a regényben – figyelmen kivül hagyva e helyt az artisztikus tekinteteket – a legnagyobbat alkotta meg, amire a század képes volt. (A legnagyobb értelmi erők a képzelmi világban az ő teremtményei; hősei éppen oly zseniálisak, éppen ugy rendelkeznek a mély lelki látással s elemző hatalommal, mint ő maga.) A világ ujra előveszi könyveit, mert miután átszenvedte a sensualismust és az ecclecticismust (és még egyéb izmus-okat is, köztük a Bourget kedves pesszimizmusát) fölemelkedett ahhoz a racionalizmus rostáján átszürt pozitiv filozófiához, melyet egy jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte fog rendszerbe önteni s melyet Beyle előre látott s alkalmazott.
Ennek a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli éleslátásával velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha sem méltányoltak eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni megkisérlették. Lelki egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, melylyel fölül tudott emelkedni az elméje előtt összeütköző ellentéteken – azt a készséget, melylyel mélyére nyult az igazságnak, nem félve, hogy megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, – azt a bátorságot, melylyel fölhagyta a czéltalan küzdelmet, – iróniáját, melylyel hidegen birálni tudta olyan érzéseit, amilyenek a gyöngébbeknek életébe kerülnek. Ha valaki, ugy bizonyára ő ment volt ama hányattatástól, amelyet, legyen az bármily természetü, a pesszimizmus fogalma kifejez. Nyugodt szellem volt. Ugy látszik, Bourget is érezte ezt, midőn megjegyezte a különbséget közte és Byron közt, „akinek hasztalan küzdéseitől Stendhal vele született finomsága s még inkább átható elemző ereje által meg volt óva“. Igy hát bátran olvashatják fiatal embereink a Rouge et le Noir-t, még nem ég Ucalegon.
(1884.)