– Bourget és Feuillet. –
A nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek beszélni Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a legnagyobb irói dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az egész fiatal Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a Fourchambault-család hires szerzője előtt is. „Hagyjanak nekem békét – dörmögött Augier – azzal a szomoru disznó-val!… Később, mikor arról volt szó, hogy Balzac-nak szobrot kell emelni, ugyanezzel az okadással tagadta meg az aláirást. „Balzac – szólt kategoricze – csak egy szomoru disznó volt.“ S végre, mikor a Vitel-dijat, a franczia akadémia legnagyobb jutalmát, Paul Bourgetnak adták ki, a következetes drámairó ismét ezzel a kritikával kisérte votum separatum-át. „Bourget – szólt – csak egy szomoru disznó“. Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a pittoreszk mondást.
(S mily fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső utódja az akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!)
Nem mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna feljebbezhetetlen. Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü stilusában maradjunk, inkább azt lehetne mondani, hogy Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem disznó, hogy Balzac talán disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre: vadkan), de egy cseppet sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt elmondhatjuk akárminek, csak szomorunak és disznónak nem. Hanem hát a kritika szabad és független, különösen az akadémiai.
Stendhal-nak és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit mondanak róluk. De Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a sodrából. Nem mintha nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. Mert bár az ifjabb Dumas óta nem volt példa gyorsabb irodalmi karrierre, mint aminőt az ujabbkori franczia irodalomnak ez az enfant gâté-ja csinált: nemcsak a magasztalásokból vette ki a részét, hanem a tüszurásokból is. A könnyedébb irodalmi enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a kritika kissé erős volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t, mint az a másik kritika, mely a Mensonges egy jelentéktelennek látszó passzusát vette czélba.
A Mensonges ugyanis valóságos elragadtatásba ejtette a kritikusokat. Csak a Figaro egyik névtelen olvasónője tett egy gonosz megjegyzést a regény hősnőjének, Madame de Moraines-nek a füzőjére. Ha Bourget ur azt hiszi – igy hangzott a kegyetlen kritika – hogy egy hölgy, aki a Faubourg-Saint-Germain világához tartozik, képes magára venni – fekete selyemfüzőt (ilyet dob le magáról Moraines-né asszony a Mensonges-ban) akkor Bourget ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott – füzőben.
A megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt és tapasztalt. A Cruelle Énigme, a Crime d’amour és a Mensonges épp ugy föltételezik a galáns multat, mint az Essais de psychologie contemporaine az École Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az Essais sikere óta az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett a Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, mint akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami hiba, ugy ez nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes marquis volt. Az igazi marquis-k nem tökéletesek.
Az a „füző“-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De ez se hozta ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az Augier mot-ja, melyet a Physiologie de l’amour moderne-ben felpanaszol. Persze, az obszczénitás vádja kétszeresen fájhat annak, akinek egész életében csak egy határozott eszménye volt: a Választékosság, s aki akkor, amikor ezt a kritikát mondják róla, egy milliomos és igen jó házból való kisasszonynak a vőlegénye.
Annyira bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a Physiologie-ban egyszer s mindenkorra átadta szerelmi tapasztalatainak apró eredményeit az olvasóközönségnek10) (mint ahogy más ember elégeti a szerelmes leveleit): jónak látja az Augier mot-jára (bár diszkrét és rejtett formában) egy vallomást tenni. E vallomás szerint az Augier vádja annál igazságtalanabb, mert ő, ha könyveiben merész szavu is, a valóságban tiszta életü.
Ez a vallomás annál érdekesebb, mert nem egyetlen a maga nemében. Zola ugyanezzel dicsekedett. Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant koronkint „csak az tette álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni valója, semmi kedves kis vétke, amire nem is olyan rosszul esnék visszaemlékezni“… Folytatni lehetne egészen Antoine-ig, a Théâtre Libre igazgatójáig, aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt, ha nem él tiszta életet, az igazgató simpliciter elkergeti… Amire még Paphnucius, az alexandriai anachoréta se mert volna gondolni.
Mindenesetre jellemző, hogy a fin de siècle irodalmát, mely a „merészség“-eket illetőleg elment a legutolsó határokig, olyanoknak köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros kávéházi nótát juttatják eszünkbe: „Jesszesz, jesszesz, so solid!“ Bezzeg a romantikusok, akik nagy eszmék felhőin lovagoltak, egészen máskép szórakoztak entre eux, mint a bün mai vizionáriusai. Maxime Du Camp egyik könyvében (Théophile Gautier) érdekes eseteket beszél el arról, hogy miképpen mulattak az iró-emberek e század első felében. Alton-Shée meg még egy páran – irja Maxime Du Camp – mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a bourgeois-t. Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel állitottak be a Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött, a fekete dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok, akik közt számos „Ifju Francziaország“ volt, járták javában. Egyszerre a fekete dominó kivált a többi közül, lelökte magáról a fekete dominót s a következő pillanatban olyan kosztümben állt a bámészkodó bourgeois-k között, mint amilyet Éva viselhetett, a fügefalevél divat előtt. A rendőrök tulságosnak találták a kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az Ifju Francziaország kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy egész rendőrcsapat nem érkezett, a mikor aztán a hölgyet visszabujtatták dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban igy értették az irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon gondolkoztak.
A fin de siècle irók (ezt a kifejezést, mely azóta banálissá lett, tudvalevőleg Bourget találta ki) ha könyveikben merészek is, mindenesetre hivatkozhatnak rá, hogy ugy könyveikben, mint a valóságban, komolyabban veszik az életet, mint elődeik. Ha szabadszájuak, ebben csak az egyházatyákhoz hasonlitanak. És őszintébbek is elődeiknél. Nem hallgatják el ama morális kérdéseket, amelyek bizonyára minden czivilizáltabb embert nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne történjék, ősi konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános nagy nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az egészségesebbek közül valók.
A Bourget komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, semhogy az Augier gyakran használt ötlete vele szemben igazolható volna. Már csak azért is, mert Bourget, amily komoly, épp oly illedelmes, s ha őszinte, őszinteségét nem mondhatni olyan meztelennek, mint a naturalisták némely revelációit.
A Physiologie de l’amour moderne-ben, mely legintimusabb gondolatait tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik alakját, a Mensonges-beli Claude Larchert beszélteti. A Mensonges olvasói emlékeznek, hogy René de Vincinek, a regény hősének, kinek Madame de Moraines-vel való szerencsétlen szerelmi története a regénynek főtárgya, van egy idősebb jó barátja, akinek a neve Claude Larcher. Ez a Claude a Mensonges-ban egy Colette Rigaud nevü kis szinésznőbe szerelmes; Colette szereti is Larchert a maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes szerelemtől, de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold Harfagar király homlokán és Harold Harfagar király ismét békésen ül a tengerfenéken.
A Physiologie-ban Bourget ugy szerepel, mint ennek a Claude Larchernek a végrendeleti végrehajtója és kiadója. Nem rejtőzik el, hanem elburkolózik. Ami izlésre vall. Mert ha egy-egy szót tulságosan bizalmasnak kellene tartanunk, nem tehetnők érte felelőssé az irót magát, hanem csak az alakot, akit beszéltet.
S Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A Mensonges Larcher-je szól e könyv lapjairól, akinek a szava sokban különböző a Bourget szavától. Bourget regényeinek előadásában mindig megőrzi a filozóf közömbösségét, Claude Larcher-ban sok a keserüség és az önguny, sőt van némi póz is.
De akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, hogy e gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos megfigyelések, melyeket egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne tessék e könyvben egy nagy ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját mindenki könyv nélkül tudja) s még kevésbbé azokat az axiomákat, melyek kerek, rövid és fordulatos alakban semmit sem mondanak. Nem egy „bölcs mondás“-gyártó könyve ez, hanem egy filozófusé, aki mellesleg költő is.
*
Bourgetnak a Barricade-ig sok nagy sikerben volt része. De sikereit a Mensonges és a Physiologie de l’amour moderne után csak szaporithatta, már nem növelhette. A Mensonges és a Physiologie megjelenésének idején volt a legdivatosabb; minden alakja közül irodalmi alteregojának, Claude Larchernek sikerült a legtöbbet beszéltetnie magáról. És – különös találkozása az irodalmi elmulásnak meg az egész élet elmulásának! – Feuillet Octave, akit Bourget szoritott ki az előkelő világ kegyéből, éppen az nap halt meg, amikor a Physiologie megjelent s az egyszerre sokat emlegetett Claude Larcher a maga elméletével, elmés paradoxonaival, s egész szerelmi filozófiájával elözönlötte a párisi könyvkereskedők és bukinisták kirakatait. Feuillet hetvennyolcz éves korában halt meg s a halálával nagy szenvedésekből szabadult ki. Amióta fia, akit valósággal bálványozott, hirtelen meghalt, a testben-lélekben megtört öreg iró folyton betegeskedett; s életének ebben a szomoru, végső időszakában meg kellett érnie hajdani dicsőségének tökéletes elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s az elegáns világ agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül állott, kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények, hidegebb, tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg tudtak felelni az uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete utolsó évtizedeiben a világ sora nagyot változott. Ő, akinek Camors ur-a a második császárság idejében (a Feydeau Fanny-jával) hallatlan realitás számba ment, csak mint a Szegény ifju legendárius szerzője, mint az elvirágzott idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az uj, idegen generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori kisérleteit a realitásra élesen kritizálták; Camors ur-ban, Julia Tréceur-ben, meg a többi ujabb stilü regényében „a vitriolnak és az opoponaxnak olyan furcsa keverékét“ találták, mely egy cseppet sem volt inyére a körülötte egyre növekedő kritikus generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak hivek hozzá, akik régebben is a romantikust, a Szegény ifju érzelmes iróját szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák mulnak, de ennek az izlésnek, mely előszeretettel keresi az érzelmes, a meginditó, a gyöngéd és nemes vonásokat, ha kell, az irreálisban is: ennek az izlésnek mindig lesznek és pedig állhatatos hivei. Az irreális iránti érzéket mindnyájan ott hordjuk lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv és gyöngéd lelkek, akik a költészetben nem keresnek egyebet, mint épp ama vigasztalást, melyet csak az irreális adhat meg az embernek. Mindnyájan az illuziók Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az ujabb irók közül senkinek a hivására sem jelent meg oly készségesen, oly gyakran, oly fényes öltözetben, mint éppen a Szegény ifju költőjének. A lovagiasságnak és a kötelesség-érzetnek egész kodexét össze lehet állitani a Feuillet regényeiből; a vallásos, a finom, a gyöngéd és a lángoló érzelmeket, ezeket a fájdalom, oly ritka, de egyszersmind oly szép érzéseket a modern regényirodalomban Feuillet szólaltatta meg a legékesebben, a legmelegebb s legszinesebb szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt; hőseiül csak keztyüs kezü embereket választott; a Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia császárné udvarának irt; de az elegáns világban, melyet képzelme kreált, mely a valóságban tán sohase létezett, s mely kicsinyes választékosságaival a mai kritikus szemek előtt tán avultas izlésünek tünik fel: ebben a képzelt világban a kicsiny emberek tán még jobban gyönyörködtek, mint azok, akiknek első sorban szólott. Leányának szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye valóban még inkább megértette, mint a leánya. A Szegény ifju története csak a franczia közönség kezén több mint egy millió példányban forog. S leforditották minden európai nyelvre; még ázsiai nyelveken is megjelent e könyv. Későbbi regényei közül csak a materiálizmus ellen irt Camors ur közelitette meg a Szegény ifju sikerét. De nagyon tetszettek: a vallásos irányu Szibill története is, meg a nagyvilági házasság kérdését tárgyaló regényei, melyek a következő sorrendben jelentek meg: A kis grófnő, Trécoeur Julia, Fülöp szerelme, Egy nő naplója, Nagyvilági házasság, Egy párisi nő története, Az özvegy, A halott. Ez elbeszéléseknek egyik legnagyobb érdekességét drámaiságuk teszi; s valóban Feuillet mint drámairó is az elsők sorába tartozik. A Szegény ifju-n kivül, mely csak szinre alkalmazása hires regényének, a következő szinmüvei arattak sikert: A fehér hajszál, A kisértés, Az erdő szépe, Julia, A sphynx, Egy párisi regény és főkép Montjoye. Fia halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak „Serment d’artiste“ volt, két évvel később megirta az Honneur d’artiste-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt, mint ameddig zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig fogják gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket.