Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári napon, egy közellátó, fázékony, éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken szorongatva zsebében az utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; Nimes-ből jött, a „dallal telt mezők“ vidékéről; az irodalomnak és az irodalomból akart élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog mentek a Quartier Latin felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy hordár targoncán vitte utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse szemében gazdagnak tünt fel, a kocsi fényűzését még nem engedhette meg magának. Titkári állást töltött be egy öreg ur mellett, aki az emlékiratait mondta tollba neki s e munkájáért hetvenöt frank havi fizetést kapott az öreg urtól. Ebből a hetvenöt frankból szándékoztak megélni addig, amig a szerencse az ifjabbikra is rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig váratott magára. A lányos arcu fiatalabbik testvér hónapokon át dologtalanul kóborolt az Odéon körül; az egyetlen foglalkozása az volt, hogy a hires embereket leste. Verseit és cikkeit az ujságok nem közölték. Egyszer egy tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy cikkét elfogadta. De Orsini éppen akkor hajitotta el bombáját; a megbizhatatlan hirlapokat üldözni kezdték, a tizedrangu ujság megjelenését örökre eltiltották, s a cikk nem jelenhetett meg. E katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és a henyélésnek élt; egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul hűséges közönsége volt a Gambetta kávéházi orációinak. Közben egy verskötetet állitott össze. Amoureuses cimen. Házalni kezdett vele, sorra járta az összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik kiadónál, csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet kapta: „Az ur nincs itthon.“ Végre véletlenül megismerkedett egy obskurus kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent. Ettől fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró elbeszéléseit; bejutott a Figaro-hoz s az Odéon előadatta egy egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire Algériában érte utól, mert a bohém-élet megrenditette egészségét s már huszonkét éves korában hozzá kellett látnia, hogy a gyógyulást keresse.
Most már nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e nagy kedvnek meg nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó sikerrel. Második szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek rendkivüli értékét csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor szegődött hozzá állandó kisérőül, mikor megirta első regényét s ez a regény a francia akadémia feltünően hangzó dicséretét szerezte meg neki.
Időközben bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s ez a gyakorlati érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett magának „pozició“-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén nagyobb polcra jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert „név“-re. Ujságcikkeit mindenütt szivesen fogadták, szindarabjait sikerrel adták elő, regényei hamar találtak kiadót és olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató, elmeélre és tanultságra valló munkái meg is érdemelték a közönség figyelmét. De a sors csak hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha emezt megvárakoztatta, kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér huzta a rövidebbet. Gyorsan tett szert a közepes sikerre, de aztán örökre ott rekedt azon a pozición, ahová hamarosan jutott el; a fiatalabbik testvér ellenben, miután sokáig küzdött a balszerencsével és nem egy szűk esztendőt bőjtölt át, olyan sikereket ért meg, aminőket a végzet csak a kiválasztottak számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt a francia irodalom egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse Daudet nevét pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik testvér mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét, mint jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert Fromont óta maga a vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik testvért jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a vésővel dolgozó Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül a legszükségesebbet, nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla, hogy: Alphonse Daudet, francia regényiró, Nimes városában született 1840-ben.
Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi ki, annak elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig ketten-hárman tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan általános hatást, amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, amilyen kivételes, olyan megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez az oly sokáig hiába várt, de aztán annál gazdagabb kárpótlással érkezett, kivételes és megérdemelt siker? Mi magyarázza meg Daudet kései, de szinte páratlanul messze terjedő hatását? Minő tulajdonságok erejénél fogva küzdötte fel magát a megpróbáltatások sebesültje az irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az irásaiban, ami végre is megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami okos, ügyes, elmés bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a bátyja munkáival hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü felelni. Elég általánosságban annyit mondani, hogy: Alphonse Daudet költő volt, a bátyja pedig csak jó iró-mesterember, amilyen akad száz meg száz; vagy igy distingválni: Erneste Daudet: a jó iró-munkás, akiből nem hiányzik se a tartalmasság, se az érdekesség, csak a kiváló egyéniség, Alphonse Daudet pedig: a zseni. De ha Alphonse Daudet-t a francia regényirodalom korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását emezek sikereihez mérjük: a feleletet már nem üthetjük el ily rövidesen.
Olyan általános tetszés, amilyen Daudetnak, a többi nagy francia regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy hatást tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak távoleső régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség zömét soha se tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a Goncourt-okat mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja értékelni. Zola az olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint előtte senki, de munkássága majdnem ugyanannyi gyülölettel találkozott, mint amennyi méltánylással. A hatás általánossága dolgában csak Guy de Maupassant vetekedhetik Daudetval, de Daudet több szivet hóditott meg, mint Maupassant. Daudet mindenkit elragadott. A legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A művésziért rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg lelkeket, akik az olvasmányban csak a szórakozás vagy az elérzékenyülés szerét keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb franciákra is elfogult itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet diadallal járta be. Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész világot.
Pedig irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói egyénisége nem oly eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A többiek mind uj ösvényeket nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, érzésvilágunk számára uj területeket fedeztek fel. Daudet a régi nyomokon járt s csak egy zsenivel gazdagitotta a francia irodalmat. Azért irói egyénisége nem határozható meg oly kevés szóval, mint a többieké. Hogy miben állott Balzacnak, Stendhalnak, Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és Maupassantnak az eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak ama tulajdonságaik, amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány szóval el lehet mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg ily könnyedén; neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé.
Hogy az imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: még egy nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes népszerüségét Fromont és Jack alapitották meg. Ezek a regények nem tökéletes munkák, talán nem is legelső rangu alkotások. Mind a kettőn nagyon érezhető Dickens és Flaubert hatása. De Fromont nem vetekedhetik Bovaryné-val. Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos tanulmány a kicsinyes viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről. Csakhogy Fromont-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz, nem oly minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint Bovaryné-ban, hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről, amelynek erejénél fogva néha egy pár szóval nagy perspektivákat nyit és egész horizonokat világit meg, ne is beszéljünk. A mese Fromont-ban inkább a szórakoztatás célját, mint az igazságot szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak a külsőségeikkel hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra termett; aki a szerencsétlenségben „átalakul“; aki sokáig kicsinyes, de alkalomadtán fenségessé válik. Fromont-ban a tárgy se egységes; az alap-problémának természetes kifejlesztését előbb késlelteti, majd zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit nyomon követő második probléma: a kereskedelmi becsület problémája. Egészben Fromont inkább finom és érdekes, mint hatalmas munka. Ha mégis sokkal általánosabban tetszett, mint Bovaryné: ezt nem tulajdonithatjuk a Fromont-ban is bőven található artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, mely Dickens figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői alakját Daudet már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett végtelenül finom szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet Fromont-ban kibékiti a hétköznapi morált, tartózkodik a szerelmi élet rejtelmeinek az érintésétől, kigyomlálja megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s mint igazságosztó azok álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben csak angyalokat vagy ördögöket látnak.
Jack se kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü részletekben; Dargenton alakja bármely mesterhez méltó – Jack anyjának alakja már kissé felszinesen rajzolt – de az első résznek akaratlanul Nickleby-ból kölcsönzött milieuje itt nem hat az igazság erejével. Az elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen gimnáziumában karrikaturákat találunk, melyeknek külsőségein meglátszik az angol eredet. És Jack aligha tett volna olyan nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény gyönyörü részletei megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen, akiknek jól esett elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek a sirás is „mulatság“, élvezet.
Alphonse Daudetban több az érzelmesség s különösen több a szabadon bugyogó, könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia regényirók bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el látását s megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi nyomon, amely irónia kellemesen ringatja át az olvasót a meghatottságból egy másik, az előbbivel szinte ellentétes szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s ért a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy több benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu rá: Tartarin: s hogy több érzéke van a humor, az érzelmességből fakadó nemesebb vidámság iránt is, mint amennyit a franciákban rendesen találunk, annak számtalan kis elbeszélése, regényalakjainak egész sokasága s nagyobb műveinek akárhány részlete fényes bizonyságai. Megvan benne, ami csaknem az egész francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen, hogy lelki rokonságra közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy vetélytársaihoz, akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy célra tört és egy ösvényen haladt.
Ez bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a felviditó elemet keresik, – akiknél a történetben az a fő, hogy „jól végződjék“, vagyis, hogy a szerző, miután alaposan meginditotta, összefacsargatta, agyon ijesztgette szivünket, miután egy párszor jól megnevettetett és jól megríkatott, a mindnyájunkban élő boldogulási ösztön szerint mérje ki alakjai számára az „igazságot“ s a maga világában a gondviselést pótolja, amit a való világban az élet rendesen elmulaszt, – azoknak az olvasóknak, akik a regényt aszerint értékelik, amint több vagy kevesebb, és jobb vagy kevésbé jólelkü alakok szerepelnek benne, akik nem bocsátják meg az irónak, ha annyi rossz embert szerepeltet, mint amennyit az élet produkál, – azoknak az olvasóknak végül, akiknek esztetikai elve mindössze annyi, hogy: az élet csunya oldalairól pedig a regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen ezek elől menekül az ember a könyvek közé, – azoknak az olvasóknak, akik a regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig mindenekfelett illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett Fromont, Jack és A nábob hol elérzékenyitő, hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató, érdekes és illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, – ha ez utóbbiak nem is éppen tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos idealizmusnak élnek – az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb korukban is gyermekek maradnak, szóval mindazokat, akik a könyvekben leginkább azt keresik, amivel az élet többnyire adós marad: Daudetnak könnyü volt meghóditania. És ez a sokaság hiven kitartott mellette Numa Roumestan. Sapho, a Királyok a számüzetésben, az Evangelista nő, a Halhatatlan, stb. megjelenésének idején is, bár e későbbi munkáiban Daudet már kevésbé tartotta számon a nagyközönség sokféle érzékenységét s bár e regények egyike-másika – Sapho például – a benne felhalmozódott keserüséggel és váratlan szókimondásával megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen elveszitheti a sokaság kegyét.
De mivel nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben elégithetők ki, a válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik munkáiban főképpen az életigazságot és a művészetet keresték, a komplikáltabb lelküeket, akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották össze?
Mindenekelőtt: irásművészetével. Sokáig tartott, mig ennek elismerését kivivhatta. Fromont megjelenése idején még nagy nyelvbeli helytelenségeket, hibákat vetettek a szemére. De aztán észre kellett venni, hogy ez az iró, akit délvidéki szabadosságaiért egy párszor közepes birálók leckéztettek, mestere a szavakkal való megelevenités müvészetének, a szófüzés egy bizonyos fokon tul éppen nem egyszerü, szép játékának. Észre kellett venni, hogy e tekintetben is egészen sajátos intuició lakik benne. Hogy olyan szavakat talál, amelyek mélyen bevilágitanak egy-egy alak lelkébe, s olyanokat, melyek az olvasónak emlékezetébe vésik valamely cselekvés egyes jeleneteit. Zsenijének ezzel a feltünő vonásával vivta ki, hogy, miután Fromont és Jack kiemelték az ismeretlenségből, nemsokára „az irodalomban is“ általánosan elismerték. Bajos lett volna tovább is lekicsinyelni, mert nyilvánvalóvá lett, hogy irásművészet dolgában sok nagy riválisát tulszárnyalja. És jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes betegség, mely harminc esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s mely nemcsak testét őrölte meg, hanem végezetül lelkére is rásulyosodott, – megtámadta ugyan tehetségét, olyannyira, hogy utolsó éveiben keletkezett munkái erőtlenség és fáradtság nyomait viselik magukon, de irásművészete, adományainak e legfeltűnőbbje, végig nem lankadt, nemcsak hogy nem lankadt, ellenkezőleg annyira tulfinomodott, mint néha haldokló szivbajosoknál látni, hogy náluk az öt érzék valamelyike annyira kiélesedik, amennyire ez az egészséges embernél nem tapasztalható. Érdekes képet ad erről a rendkivüli irásművészetről A három csöndes mise cimü karácsonyi meséje, melyben a szavak ritmusa valami stilszerüen misztikus, és mégis élénk melodiával kiséri a misztikus és egyszersmind tréfásan hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet már félig zene; a mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a Provence-ról van szó, Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő is.
A másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: előadásának kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan eredt ez a megnyerő és ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a leghamarább ugy adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez a sajátság hol tünt fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, amelyeknek nagy részét még fiatalkorában irta meg, s amelyeket később Contes du lundi, Lettres de mon moulin, Le Petit Chose, Les Femmes d’artistes stb. cimen adott ki. Ezekben a kis elbeszélésekben legelőször a fiatal álmodozó, a költő szólalt meg. Az álmodozó, aki szinte fél a valóságtól, aki csupa érzékenység, aki kicsinységek miatt szenved és kicsinységekben tud gyönyörködni, aki megsiratja gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a szülőföldtől, melyet elhagyott, attól a kis világtól, melynek fölfedezője és királya volt. A költő, akinek érzékenysége oly nagy, mint a gyermekeké, s akinek, mert maga is tud sirni, megvan az az adománya, hogy meg tudja rikatni az embereket s gyermekességeivel kövér, meleg könycseppeket csal ki a szemükből. És ez a poéta, akit ismeretlensége, a sorssal küzködése, éveken át tétlenségre, henyélésre, ácsorgásra, szemlélődésre kárhoztatott, mikor irni kezd, mikor már megirhatja, ami foglalkoztatja: csak azt irja meg, amit látott, a Provence-ot, Algériát, Páris bohémvilágát, a kicsinyes embereket, akik között él, a furcsa szalónokat, ahova bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy amit az ember lát, érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak elképzel. Észreveszi milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, – hogy az élet mulatságos látvány, – hogy minden emberben bolondos ellentétek rejtőznek, – hogy semmi se oly megkapó, mint az a játék, amelyet az élet és a halál játszanak az emberrel, olyan dolgokat találva ki számunkra, amelyek mindig meglepnek, s hol megnevettetnek, hol meginditanak. Az, amit lát, nem sorvasztja el benne az álmodozót. A sok megfigyelés után is megmarad költőnek, aki, mialatt hiven irja le, amit látott, közben nem rejti el megindulását; s mert nem titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az olvasóban is. De egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki semmit, csak azt irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne magában visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek meghatóaknak tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését célozzák; ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is elérzékenyitette, élénk szeme fölfedezi a megható jelenséget környező élet derüs momentumait, iróniája ellenőrzi a tragikumba belekukkanó furcsaságokat, tetten éri a legszomorubb dolgok közelében is ott rejtőzködő humort, s valami veleszületett könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden csipős tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy’ egy könnyü ekipázs hajtat el a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken keresztül, a mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át.
És nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. Tagadhatatlan, hogy nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint apróságai. A nagy ideák nem igen csábitották; nem voltak világ-reformáló eszméi, gondolkozása mindvégig fölötte konzervativ maradt, s csak a maga körének kisebb-nagyobb dolgai foglalkoztatták, a világnak az a része, mely ezen kivül esett, nem igen érdekelte. Iratainak összességéből, de kivált egyik-másik regényének alapeszméjéből azt lehet következtetni, hogy az ismeretek világában meglehetősen tájékozatlan volt, s hogy az őt közelebbről nem érdeklő dolgokról naivan, felületesen gondolkozott. Valószinü, hogy nem sokkal több „ideá“-ja volt, mint amennyi egy provence-i troubadour-nak. De ha e tekintetben gazdagabb: ennek aligha látta volna hasznát. A nagy ideák kifejtéséhez ereje elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az arányos fölépités, a logikus elrendezés művészete sohase volt erős oldala; a művészi oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány regényéből még az egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek tulajdonképpen hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között jóformán csak az alakok vissza-visszatérése alkotja meg az összefüggést. Tehetségének ebből a fogyatékából ered, hogy nagy munkái éppen nem egyenlő értéküek; hogy van regénye, amelyik csupa gyönyörüség, s van, amelyik csupán néhány fényes lapjával különbözik a regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered, hogy java regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró néhány szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, a továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett érdeklődés kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy regény helyett két-három regényt ad, melyek közül legalább egy befejezetlen marad; néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja el. Innen ered végül, hogy több regényében van – s nem egy – néha ragyogó, néha gyöngébb fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem tartozik a tárgyhoz. Utolsó regényei szinben is halványabbak, mint az elsők; kevesebb bennök az elevenség, de ez már a kifejlődött betegség árnyéka. Daudet azok közé az irók közé tartozik, akik munkájukkal a legjobban megdolgoztatták az idegeiket; az utolsó stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot kellett hagynia az irásain is.
De a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy munkái gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott is ugyanaz az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó elbeszélő, aki izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses megfigyelést kapunk, amelyeket egy nagyon izgékony képzeletü, finom érzéseknek élő poéta ad elő, a legtökéletesebb irásmüvészettel. Az a mindig munkás képzelet, mely a köznapi jelenségekben is divinálja a költői vonást, s az az aeol-hárfaszerüen finom érzékenység, mely a legcsekélyebb benyomásra is megremeg, ritkán jár együtt magasfoku éleslátással. Daudetban együtt vannak ezek a tulajdonságok, s talán Jules Lemaitre4) világitja meg legjobban ezt az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis eredeti, pár szóval nem könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor azt mondja: Daudet-t nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül kifejlődöttsége különbözteti meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem különböző, szinte ellentétes tehetségeknek összetalálkozása, és az, hogy ezek az együtt ritkán jelentkező tehetségek mind igen nagy mértékben vannak meg benne. Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike, hogy aki csupa képzelet, érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel sohase szolgált egyebet, csak: a valóság folytonos figyelésével koronkint megpillantható egyetemes örök igazságot.