(Születésem. – A halálra itélt katona megmentése. – Latour a lámpásra akasztva. – Elfognak bennünket. – Jegyzet: Ki volt a halálra itélt?)
1841-ik évi november hó 19-én születtem. Ugyanazon a napon, melyen Kossuth Ferencz is született. Az én keresztapám volt gróf Széchenyi István, keresztanyám pedig Széchenyi neje Seilern Krescentia grófné. Kossuth Ferencz keresztapja Deák Ferencz volt, azért is keresztelték Ferencznek. Azt már nem tudom, ki volt keresztanyja.
Engem másnap 20-án kereszteltek meg apám palotájában. Ki volt a keresztelő pap, nem tudom. Nem is törődöm vele többet, mint akkor törődtem. Hanem mikor már eszemet tudtam, közöltek velem egy érdekes dolgot, mely születésemmel összeesett.
Ugyanazon a napon ugyanis, melyen én születtem, egy katonát valami bűntény miatt itt a pesti helyőrségben halálra itéltek. Akkor még fennállott az a szokás, hogy ha egy anya, ki akkor szül, a mikor a halálos itéletet kimondják, a halálra itélt katona érdekében kegyelemért folyamodik, a katonának megkegyelmeznek. Az én születésemet tehát Bezerédy István felhasználta, irt egy kegyelmi kérvényt s azt elhozta a palotába s apám engedelmével azt édesanyámmal személyesen iratta alá. Anyám szivesen megtette. Bezerédy sietett a kérvénynyel az ezredeshez s teljes sikere lett vállalkozásának.
Anyám tehát egyszerre két életet alkotott. Az enyémet, a ki ott nyöszörögtem mellette és egy közkatonáét, a ki talán valami cseh vagy német cserepár volt. A nevét nem tudom. Ha nem röstelsz vele vesződni, édes vajdám, keresd meg nevét. Megtalálod Kovács Pál verses könyvében. Ez a Kovács Pál nemrég halt meg Győrben, valami iró ember volt vagy doktor.1)
Mint gyermek: nőttem, nőttem ugyan, de nagyon gyönge, beteges, vézna kölyök voltam s az orvosok azt tanácsolták anyámnak, hogy vigyen el valami enyhébb, déli vidékre.
El is vitt 1847-ben Velenczébe. Ebben az utban született Bergamóban egy kedves kis hugocskám. Velenczébe eljött utánunk apám is és eljött anyám testvérje, gróf Zichy János, valamint gróf Batthyány Lajos, anyám testvérének, Antónia nagynénémnek férje. Azt tudom, hogy valami családi perpatvart egyenlitettek ki, de hogy mit, azt nem tudom.
Az 1847-ik év vége felé visszajöttünk. Pestről lementünk Nagy-Károlyba s onnan késő őszszel Pozsonyba az országgyülésre. Innen gyakran átrándultunk Bécsbe is.
Nevelőm Kovács Károly volt, a ki Gyula és Viktor bátyámnak is nevelője volt. Ez kisérgetett Bécsben azon a napon is, a melyen Latour grófot, a hadügyminisztert az utczán fölakasztották. Hogyan kerültünk oda, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy egy csomó ember zajongott az utczán nem is valami nagy lármával s egy kapu mellett egy ember felállott egy padra, másik két-három ember fölemelte Latourt, a padon álló neki nyakába akasztott egy szijat s azzal fölakasztotta egy lámpásra. Az a fölakasztott ember se nem szólt, se nem rugdalózott, hanem már akkor egész arcza, ruhája véres volt. A katonák a kapu aljából nézték, de az egészbe bele nem szóltak.
Másnap Sopronba mentünk s onnan kocsin Csurgóra igyekeztünk, mikor meghallottuk, hogy Jellasich közeledik, a ki akkor már a pákozdi csatából menekült Bécs felé.
Iszka-Szent-Györgyön majdnem bajba kerültünk. A parasztok ugyanis Jellasich elszökése után minden járókelő ismeretlen uri embert elfogtak s mikor Iszka-Szent-Györgyre értünk, a mi kocsinkat is körülfogták, megállitottak bennünket s azt kiabálta egyik-másik, hogy mi is gróf Zichy Eugén spionjai vagyunk. Alig hallgatták meg nevelőmet, a ki azt kérte, vigyenek a falu házához, majd ott megmondja és igazolja, hogy mi kik vagyunk.
Ugy is lett.
De azért nem hitték el, hogy mi vagyunk a csurgói uraság. Csurgói uradalmunk és kastélyunk szomszédos Iszka-Szent-Györgygyel s a parasztok előbb oda akartak kérdezősködés végett hirmondót küldeni. Azonban beesteledett s nevelőm azt kérte, hogy legalább tisztességes, kényelmes helyen tölthessük az éjszakát. Ezt megenged ték s beszállásoltak bennünket éjszakára báró Bajzáth kastélyába, de ott azután őriztek is reggelig.
Az őrök jól ettek-ittak a mi költségünkre egész éjjel, mi pedig jól aludtunk. Kovács Károly sokáig kedélyesen beszélgetett az őrökkel. Reggelre megjött a hirmondó, egy tisztünk is jött vele s mi aztán vigan mentünk át Csurgóra.
Mikor házunknál gróf Batthyány Lajost elfogták, akkor otthon voltam s arra meglehetősen emlékszem. Elmondom ugy, a hogy emlékszem.
* * *
Jegyzet.
1) Én bizony kerestem Kovács Pál verses könyvét a Nemzeti Muzeumban, de Szinnyei bácsi előadni nem tudta, mert ott nincs meg. Hanem utasitott az Egyetemi Könyvtárhoz, a hol – szerinte – Kovács Pál verses kéziratai megvannak. Bizony nem találtuk ott se, pedig Ballagi Aladár barátom is segitett a keresésben.
Hanem Baksay Sándor jeles irónk és költőnk megtalálta a megkegyelmezett katona nevét. Regényes alak ez a katona s azért közlöm Baksaynak hozzám erre nézve intézett szép levelét.
A levél igy szól:
»Kedves barátom! Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni. Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott a hol a többi sok elfér, elfér ez a kevés.
Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának. Kalandos hajlamu, de nem incorrect ember. Már deákkorában megtette, hogy az utonállás és utonállók impressióit ex concreto ismerni vágyván, két babkáros krányicznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a két károsult, visszaparancsolta őket, fölszedette minden portékájukat s minden vám nélkül elbocsátotta. Katonának állva, több izben megszökött Olaszországból; mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt érte utól végzete egy izben Pápán. Vesszőfutások, végre kötél. A megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem. Magas, barna, sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami alsóbb rendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.
– Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?
Volt nekem két kedves öreg barátom.
Bernáth István az egyik, felső-baranyai pap, ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá testálván, ezelőtt két évvel halt meg (1897-ben). És Szőke Gábor a másik, ki 1848 előtt valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a maga kedvenczét Nyékre rendelte papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra és elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.
Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette, hogy Nyéknek ő sem most sem soha papja nem lészen, hiába is kérlelték, ölbe szedte könyveit, leszaladt az orgoványi patrimóniumába, 40 esztendeig ott szántott-vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában is lehetett volna bátran minden tanszéken, – a magyar irodalmon is – professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a minőt sohasem hallottam.
Tehát ez a két ur, mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük hallottam.
Van azután a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.
Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban, erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman, késő vénségig még a finom humor adományával is birtak.
Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták, talán mint végzett diákok, vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében. Fölvetették a kérdést: hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották, hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnának (akkor jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire) gróf Károlyi Györgynek, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni, hogy mire használhatja őket, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg!
Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez két szeretetre méltó ember, jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. április 10. Hű barátod
BAKSAY SÁNDOR.«
– – E levelet, mint érdekes felvilágositást, nyomban közöltem hozzám érkeztekor az »Egyetértés« napilapban.
Még egy megjegyzésem van. Gróf Károlyi Gábor ugy beszéli, hogy ő 1841. évi november 19-én született azon a napon, a melyen Kossuth Ferencz. Kossuth Ferencz azonban november 16-án tartja születésnapját. Valahol tehát tévedésnek kell lenni.
Eötvös Károly.