UTAZÁSAINK.

(A spanyol határon magyar zsidó. – Gróf Batthyányi Iván. – Gibraltárból Malagába. – Spanyolországban. – Átmegyünk Algirba. – Egy nagynénémet fölfedezem az arabok közt. – Mulatságaink. – Orvul meglőnek. – Bonbonnel barátom és rettentő vadászesete. – Megmentjük őt a gyilkostól. – Havas tél szorit meg Afrikában.)

Mikor az utazás végleg el lett határozva, Genfből Párisba mentünk s ott szereltük fel magunkat. Ajánló levelünk Wodianer Móricztól volt Madridba Weiszweiler bankárhoz, ki aztán ellátott bennünket egész Spanyolországba a kellő ajánlatokkal.

De el is láthatott, mert a királyi udvarnál csaknem mindenható volt. Abban a hirben állott ugyanis, hogy ő Izabella királynőnek egyik kegyencze, még pedig nagy kegyencze s a királyné legbensőbb titkainak is részese.

Párisból Bordeauxba, onnan Biarritzba mentünk. Itt találkoztunk véletlenül gróf Károlyi Alajos unokatestvéremmel.

Spanyolországi utazásunkat részletesen elbeszélni nem akarom. Nem is volt az nagyon érdekes, mert gyorsan végeztük s különös ismerkedésre nem volt se időnk, se alkalmunk.

Hogy miként hatoltunk át a franczia-spanyol határon, ezt mégis megemlitem.

A finánczok és vámőrök mindenünket apróra át akarták kutatni s minden podgyászunkat tizszer is össze-vissza turkálták. Én nem vagyok nagy türelmű ember s utóbb el kezdtem őket szidni francziául is, németül is, magyarul is, a hogy a nyelvemre jött. Már épen büntetni és letartóztatni akartak, mikor magyar káromkodásomra egy véletlenül ott ácsorgó ur figyelni kezdett s kérdezte, hogy kik vagyunk? Megmondtuk nevünket s arra bemutatta magát: ő Raschowitz nevü pesti zsidó s most Spanyolországban tartózkodik.

Ezután egy-két szót intézett a vámtisztekhez s arra azok félben hagytak minden fürkészést s nagy udvariassággal kértek bocsánatot.

Néztem ezt a pesti zsidót. Ördöge van ennek? Nem volt az neki, hanem Narvaez generálisnak volt kedvencze s attól volt levele. E félelmes névre megjuhászodtak a finánczok.

Két Raschovitz élt egykor Budapesten. Testvérek voltak. Az egyik terménykereskedő lett s itthon maradt. Vagyonra és tekintélyre tett szert s mint hallom, valamikor hitközségi elnök is volt.

A másik Raschovitz Párisba költözött s ott harmad-negyedrangu bankárrá lett. Csinos vagyonra tett szert. Spanyolországnak mindig kölcsönre volt szüksége s ez a Raschovitz közbenjáró volt a kölcsönök kötésében. Ez okból járt gyakran Spanyolországban s igy ismerkedett meg a rettenetes Narvaez generálissal is.

Jó hasznát vettük ott a vámhatáron.

Ugy hallom, mind a két testvér utóbb tönkrement s családjuk elszéledt.

Spanyolországi utazásunk nem tanulmányozási utazás volt. Nem vizsgálgattuk mi se az embereket, se az intézményeket, se az ipart, se a földmivelést. Alkotmány, törvénykezés, közigazgatás s egyéb efféle eszünkbe se jutott. Csak jöttünk, mentünk egyik városból a másikba. Az utczákat, a város fekvését, a hiresebb palotákat és templomokat megnéztük; a vendéglők kényelmét vagy kényelmetlenségét végig élveztük; mulattunk, ha lehetett, minden kicsapongás nélkül; – ha ismerősre akadtunk, azzal elbeszélgettünk; – akármit láttunk vagy néztünk, semmit föl nem jegyeztünk. Nem volt utazásunknak semmi más czélja, mint utazás által tölteni az időt s az unalmat az utközben talált dolgok megtekintésével elüzni. Nem használtunk mi Baedeckert sem, sőt azt se tudom, hogy akkor már volt-e Baedecker.

Igy barangoltuk be Madridot, Cordovát, Sevillát és Cadixot. Egészségben, jó kedvben, pénzben nem volt fogyatkozásunk.

Cadixból hajón mentünk át Lissabonba, Portugallia fővárosába, hol véletlenül ugyanabba a vendéglőbe szálltunk, a hol szegény gróf Batthyányi is szállva volt.

Nagy örömöt okozott neki, hogy velünk találkozott. Érdeklődött irántunk s ezer kisebb-nagyobb dolog iránt kérdezősködött. Ő már akkor hosszabb idő óta volt külföldön, a minthogy élete nagy részét külföldön töltötte. De azt mondotta nekünk, hogy már készül haza, már megunta a künlétet. Csak azt várja, hogy az egészsége jobbra forduljon.

– De hogyan jösz haza, hiszen régen elszoktál te már a hazától s az is tetőled.

– Dehogy szoktam, majd visszaszokom, aztán az igaz, hogy sohase vágyakoztam azelőtt ugy haza, mint most. Ugy látszik, ha megvénül és elgyengül az ember, megváltozik a természetünk. Én legalább most már minden esetre haza megyek, csak azt várom, hogy kissé megerősödjem.

Az igaz, hogy kiszáradt, elerőtlenedett, elaggott ember szinében volt. Hiszen öreg ember is volt. Lehetett már hetven-nyolczvan éves is. De azért többször előhozta, hogy csak haza, csak haza!

De nem lett ebből semmi. Akkor is utban volt Madeira felé. A tüdővész már nagyon elhatalmasodott rajta, a párisi orvosok azt mondták, hogy Madeira tengeri levegője még segithet rajta. Maga mellé vett egy franczia orvost s azzal utazott Madeirába. Igy találkoztunk vele véletlenül.

Sohase jött haza, de a kontinensre se. Meghalt Madeirán.8)

Benéztünk Gibraltárba is az ottani angol állomáson. Nagy előzékenységgel fogadtak az angolok s mutatták meg erődüket, majmaikat és rettentő sorhajóikat. Legalább ezer ágyut láttunk az erődökön és sorhajókon.

Volt oka az előzékenységnek. Gibraltárban volt Codrington, a ki a walesi herczeg udvarához tartozott, a herczegnek kisérője s voltaképen udvarnagyja volt. Ez valamikor a bonni egyetemet járta s Bonnban Deuchmann barátunk apjánál, ennek házában volt szállva s a családdal jó ismeretségbe jutott. Ehhez volt utitársunknak, Deuchmannak ajánló levele.

Codrington ismeretsége vagy legalább jó tanácsa életünket mentette meg.

Innen ugyanis hajón akartunk menni Malagába. Valami Louise nevü franczia hajó indult oda s mi meg is váltottuk e hajóra jegyeinket. A hajónak éjfélkor vagy hajnalban kellett elindulni.

A bucsuebédet este együtt ettük meg Codringtonnal. Ebéd alatt a nemes lord lebeszélt hajón való utazási szándékunkról. Azt mondta, hogy okos ember, ha csupán szórakozni akar, csak ott megy hajón, a hol ki nem kerülheti s akkor megy postakocsin, a mikor kevés a pénze. Menjünk mi lóháton.

Elfogadtuk tanácsát, noha hajójegyünk értékét elvesztettük. Még az este intézkedtünk Codrington segélyével nyerges lovak iránt s másnap vidáman elindultunk lóháton.

Azonban podgyászunk is volt s málhás lóval vesződni nem akartunk. Felfogadtunk hát a hotelben egy bérszolgát, átadtuk neki podgyászunkat s hajójegyeinket, hogy ő hajón menjen Malagába s ott várjon be bennünket, – ha esetleg előbb Algesirásban nem találkoznánk. A podgyász közt egy kis eleven kutya is volt, melyet én ajándékba akartam vinni Lyonba egy barátomnak.

Iszonyu zivatar, eső, felhőszakadás, árvíz lepett meg bennünket mindjárt elindulásunk után. Három álló napig mindig áztunk, mindennap csuronvíz lettünk s lovaink néhol hasig gázolták a vizet. No hiszen áldottuk mi Codringtont ezért a bolond tanácsért.

Malagába érünk, keressük a bérszolgát, keressük podgyászunkat, egyiknek sincs se híre, se hamva.

Hanem azt igenis meghallottuk, hogy utközben a Louise hajótörést szenvedett s emberestül, patkányostul, mindenestül elveszett. Két holttestet már ki is vetett a tenger, s bár egyik se a mi bérszolgánk volt, mindamellett őt podgyászunkkal együtt elveszettnek tartottuk. Ha hajón utazunk, minket is ez a sors ér s én neked, édes vajdám, most nem mesélgetnék, Tisza Kálmánt nem hajszolnám és Samu infámis karczosát nem az én asztalomnál inná a jó Ada.9)

No hiszen áldottuk most Codringtont bölcs tanácsáért.

De még bérszolgánk és podgyászunk is megkerült. A bérszolga ugyanis a jó borravalóból annyit ivott, hogy elaludt és a hajóról lekésett s kocsira kapva, a következő napon szerencsésen megérkezett. Épen uj felszereléssel akartuk már magunkat ellátni, mikor hozzánk betoppant. Tibor öcsém ugy megszoritotta a kezét, hogy fölsikoltott s féllábon tánczolt előttünk.

Innen Granadába mentünk. Ennek már emlékeit s minden nevezetességét jól megnéztük. Deuchmann barátunkban itt különösen fölébredt a jó német tudnivágyás s hurczolt bennünket mindenhova s magyarázott és magyaráztatott vég nélkül.

Megnéztük a czigányokat is. Muzsikájukat, tánczukat, lakásukat, szép lányaikat. Az igaz, hogy öltözetük a mulatóban szebb és gazdagabb, mint a mi czigányainké, de lakásuk ép oly piszkos, öregjeik ép oly rongyosak, mint minálunk. Hanem hegedülni nem tudnak, csak holmi cziterát, hárfát pöngetnek.

Utba ejtettük Valencziát is s ugy mentünk Marseillebe s onnan a kis kutyát Lyonba expediálva, mentünk Nizzába.

Itt találtuk édes anyámat, kinél ott volt Pálma hugom. De épen ott volt Viktor bátyám is, ki e tájban házasodott s nászutjában nejével együtt meglátogatta édes anyámat. Augusztus végén vagy szeptember elején volt, a mikor itt családunk tagjai közül vagy hatan összekerültünk.

Itt határoztuk el véglegesen afrikai utazásunkat. S itt is szereltük fel magunkat az utazásra.

Vettünk sátrat, vadászati szereket, ágynemüeket, pokróczokat. Volt egy Ábel nevü régi franczia komornyikom, ezt vittük magunkkal hárman s több szolgánk egyelőre nem is volt.

Marseilleben szálltunk hajóra. Egy Tiber nevü franczia hajó vitorlázott el velünk Afrikába, hol mindenek előtt Algirba siettünk.

Algir kormányzója akkor Mac-Mahon volt, a későbbi köztársasági elnök. Volt hozzá ajánló levelünk Malaez grófnőtől, ki a florenczi udvarnál székelő akkori franczia követ neje volt. Anyám ismeretsége volt ez a grófnő.

Mac-Mahon nagyon szivélyesen fogadott bennünket, mintha csak régi ismerősek lettünk volna. Rólunk magyarokról ugyan átkozottul keveset tudott a már akkor is hires generális, de tudatlansága szivélyességét nem zavarta. Egyszer például ebédközben jó kedvében azt kérdezte tőlem, hogy nekem miféle magyar foglalkozásom van?

– Semmi sem. De hogy jut e kérdés Önnek eszébe?

– Bocsánat, de én ugy tudom, hogy a magyar vagy huszár, vagy muzsikus, vagy czirkuszlovas és állatszeliditő.

Persze Mac-Mahon más magyart alig látott, mint huszár-egyenruhát. Ilyet visel a huszár s Párisban ilyet visel minden magyar muzsikus czigány és igen sok czirkuszlovas és állatszeliditő, a ki különben még hirét se hallotta a magyar nemzetnek.

Adott Mac-Mahon fölötte kitüntető ajánló leveleket nekünk Afrika, illetőleg Algir belsejébe, a hová csak menni akartunk, az összes arab bürókba. Vettük is ezek hasznát nem egy helyütt.

Mielőtt azonban afrikai élményeinket lejegyezném, meg kell emlitenem egy rokonommal való találkozásunkat.

Volt anyai nagyapámnak, gróf Zichy Károlynak egy nővére, gróf Zichy Leopoldina, ki báró Kresz Károlynak, később lovassági tábornoknak volt felesége. Ez a Kresz báró már régen meghalt, még az 50-es években. Én nem is igen ismertem, csak egyszer találkoztam vele, mint gyerek, ha jól emlékszem, Bécsben vagy valahol Bécs környékén. Bajorországi báró volt eredetileg Kressensteini előnévvel, de a neve után mindig odatette egyéb német nemességi czimeit is. »Herr auf Kraftshof und Röttenbach bei St.-Wolfgang.« Magyarul: »Kresszensteini báró, Kraftshófnak és a szent Farkas mellett való Röttenbachnak ura.« Pedig bizony nem volt ő semminek se ura, még a feleségének se. Elmult már negyven éves, mikor nagyapai nagynénémet elvette. Ez meg akkor még 22–23 éves televérü Zichy-lány volt, s férje egyebet se hozott a házhoz, mint katonai csillogó egyenruháját. Különben a franczia háborukban vitézül verekedett s utóbb egy ulánus ezredet is kapott Ferencz császártól. Házasságuk első évében mégis született egy lányuk, a kit Leontine névre kereszteltek, s ki később gróf Khevenhüller-Metsch Otmár felesége lett. Ő vele többször találkozhattam volna, találkoztam is, de a köztünk levő atyafiságról soha nem emlékeztünk meg.

Mi mágnások ugy vagyunk az atyafisággal, mint a zsidók. A szegény atyafit, ha már másod vagy harmad ízbeni a rokonság, sehogy se akarjuk vérrokonnak elfogadni. Mint a kinek sok pénz van zsebjében, nem szivesen ül le kártyázni oly emberrel, a kiről tudja, hogy semmi pénze sincs. A legjobb esetben is mit nyerhessen tőle?

Erre a kresszensteini bajor bárócska sógorra is csak azért emlékezem ily elevenen, mert ha valami kis vagyonu mágnásról volt köztünk, gyerekek közt szó, nem egyszer kérdeztük dévajkodva egymástól, vajjon nem kraftshófi és röttenbachi uraság az illető?

Ez a Kresz báróné nagynéném 1830-ban sulyosan megbetegedett, s orvosai tanácsára Montpellierbe, Francziaországba ment üdülni. Innen, mikor már jobban érezte magát, egy alkalommal áthajózott látogatás végett Algirba s onnan nem is jött többé vissza soha. Pedig jó hosszu ideig élt, az 1872-ik év végén halt meg. Anyámnál láttam a franczia nyelven irt halotti jelentést.

Benső barátságba keveredett egy hegedüvirtuózzal, vett birtokot Algirban s birtokán Bonfarikban épitett kastélyt, de tartott házat Algirban is. A virtuóz utóbb elhalt, vagy elhagyta őt s akkor arabokkal vette magát körül s tökéletesen megtanulta az arab nyelvet is.

Az igaz, hogy magyarul beszélni vagy sohasem tudott, vagy teljesen elfelejtett.

Meglátogattam. Ekkor már igen öreg volt, hiszen még a mult században született. Elkérdezte tőlem az egész gróf Zichy-atyafiságot, mintha én azt tudtam volna.

Szivesen fogadott, de többé én se láttam. Ugy tudom, ott halt meg Bonfarikban. Egész regény volt élete. Szép sudár termetü arab imádói voltak, de csak szegényebb sorsuak. Ha megunta őket vagy ha azok unták meg őt, vett nekik egy kis házat, kertet, földet s adott hozzá egy lovat vagy öszvért s ezzel elbocsátotta őket.

Enyelegtem vele imádói miatt. De nagyon meg tudott felelni.

– Ne fecsegj öcsém. Különb legények ezek imádónak, mint ti vagytok otthon Európában. Ha szeretnek és a mig szeretnek: igazán szeretnek s más nő után nem futkosnak. Ha pedig nem szeretnek: megmondják nyiltan. Nem is hazudnak, nem is féltékenykednek, nem is viszálykodnak. És ha szeretnek, nem a grófnét szeretik, hanem az asszonyt, a valóságos asszonyt.

Volt vele Bonfarikban egy öreg huszár is. Ezt magával vitte még Francziaországba s azután Áfrikába is. Magyar huszáros, zsinóros ruhában volt s magyarul szólítottam meg. De ő francziául felelte, hogy nem tud magyarul.

Jól összeszidtam.

– Micsoda magyar vagy te, hogy nem tudsz magyarul?

– Hát hiszen cseh vagyok én, nem magyar!

– – – No Isten áldjon meg jó öreg néném. Maradj hát te csak arabusnak. Sohase láttam többé!

Rendszeres uti naplót ne várj tőlem édes vajdám. Mondtam már, hogy naplót nem vezettünk. Én csak egyszerüen, minden összefüggés nélkül elbeszélem azt, a mi fontosabb dolog történt velem, vagy a mire élénkebben emlékezem. Még az időrendről, kalendáriumról, egymásutánról se állok jót egészen, nem is tartom fontos dolognak. A mi pedig barangolásunk geografiáját illeti: ezt majd te fogod üres óráidban – ha lesznek ilyenek – összeállitani.10) Én bizony a térképeket se igen nézegettem, a városok és hegységek nevének helyesirásáról se vagyok biztos. Mit tudom én, hogy a francziák szeleburdi s az arabok, mórok, kabylok torokhangu, suttogó kiejtését jó helyesirással jegyeztem-e föl?

Algirban, a tengerparti városban tudniillik, hetekig mulattunk. Megismerkedtünk s összebarátkoztunk a helyőrség sok tisztjével, fiatal, könnyü vérü legényekkel. Elvittek ezek bennünket minden mulatóhelyre, kávéházakba, táncztermekbe, érzéki látványosságok és szórakozások helyiségeibe s bemutatták nekünk a könnyü erkölcsü arab, mór és zsidó női szépségek egész algiri gyüjteményét. E nők különben se ivásban, se tánczban, se énekben nem oly zajosak, tobzódók és ugrándozók, mint a hasonló életmódu párisi és budapesti leányok. Akár természetük, akár tettetés náluk, de a komolyság látszatát jobban megőrzik. Az igaz, hogy zenejátékuk se klarinéttal és hegedüvel dolgozik. Még csak nem is zongorával.

Nekem akkor nagyon megtetszett ez a katonaélet.

Mi itthon nem voltunk katonák. Olyan légkörben növekedtünk, mely gyülölte a katonát, minthogy az a katona akkor osztrák volt. Még csak gondolnunk se lehetett arra, hogy katonáskodjunk. A katona valódi feladatáról fogalmam se volt, vagy ha volt, nagyon félszeg. Azt gondoltam, az az igazi katona, a minőt Algirban láttam.

Karddal, pisztolylyal bánni tudni; diszes egyenruhában fesziteni, sétálni, udvarolni; a hátas lovat az utczán és tengerparton végig finczoltatni; naponkint egy-két órai gyakorlatot megcsinálni; ebédnél enni, inni, élczeskedni és nevetni; éjfélig vig lányok közt lenni, ha pedig az arabok és a kabylok békétlenkednek, azokat rettentő hideg vérrel legyilkolni, összelőni, agyonkaszabolni: ebből áll a katonáskodás.

Az ördög gondolt arra, hogy a katonának tanulni is kell. A tudós katonáról ugy beszéltek algiri uj barátaink, mint valami pápaszemes, tobákos, csoszogó iskolamesterről. Nekem, akkori eszemmel és tapasztalásommal nagyon tetszett ez a felfogás. De a társaság is nagyon tetszett. Karddal, pisztolylyal mi is tudtunk ugy bánni, mint ők, talán még jobban is. Tibor öcsém edzett izmai nem utolsók voltak, a mi pedig a tudományokban való jártasságot illeti, mi ugyan semmit se tudtunk, de annyit mégis tudtunk, mint algiri franczia barátaink.

Elvégre mi utazni és vadászni akartunk, ki kellett tehát tekinteni a vidékre is. Meg akartuk járni nemcsak az algiri, hanem a constantinei és esetleg oráni tartományt is s az Atlashegység néhány ágazatát, a kis Saharát s ha lehet, egy kissé a nagy Saharát is megismerni. Mindebből kevés történt meg, de mégis csak megtörtént valami.

Legelőször is elbeszélem meglövetésem történetét.

Milianában s annak környékén időztünk egy alkalommal. S egyszer Milianától 47 kilométernyire lovagoltunk ki egy jó vadászterületre.

Én a ló hátáról egy nagy csapat foglyot vettem észre a harasztban. Leszálltam a lóról, lovamat átadtam egy arab szolgának, közel mentem a fogoly csapathoz, mely be is várt jó közelre s egy követ a foglyok közé hajitottam, hogy repüljenek föl s közibük lőhessek. A foglyok felröppentek, én kapom a puskát s lövésre vállamhoz szoritom, mielőtt azonban lőhettem volna, jobb karom csak leesett s a puskát balkezemmel alig tudtam megtartani. Első pillanatra nem tudtam mi történt. A másik pillanatban fájdalmat éreztem jobb vállamban a hónalj táján, oda tekintek s látom, a ruhám csupa vér.

Puskagolyó talált a felkaromon a bicepsizom felső széle mellett s keresztülhatolt karomon.

Honnan jött a golyó, sohase tudtuk kipuhatolni. Igaz, hogy nem is volt idő a vizsgálódásra. Előttem senkise állt. Nem valószinü, hogy társaim valamelyike hibázott rám. Valami kósza arab lőhetett meg.

Sebem nagy volt, a vérzés is nagy volt. Hol lovon, hol kézen azonnal visszavittek Algirba s Mac-Mahon, mihelyt balesetemről értesült, azonnal saját orvosát küldte hozzám ápolni és gyógyitani.

Az orvosi tanácskozás arra az eredményre jutott, hogy ha életemet meg akarják menteni, karomat okvetlenül le kell vágni, még pedig tőben. Közölték velem.

De ebbe én semmiképen bele nem egyeztem. Én tőben levágott karral élni nem akartam. De bántott az aggodalom, hogy narkotizálnak, elkábitanak s azalatt vágják le karomat. Ezt meg kellett akadályoznom.

Tibor öcsémet érzékenyen megkértem, hogy ezt semmiképen meg ne engedje. Megigérte. De én becsületszavát is kértem erre. Egyuttal becsületszóra fogadást tettem előtte én is, hogy ha karomat levágják s életben maradok, nyomban agyon lövöm magam. Tibor öcsém becsületszavát adta s ezzel megnyugodtam.

Csakugyan nem is volt szükség a kaszabolásra. Mac-Mahon orvosa, fiatalságom s a jó természet gyorsan és alaposan segitett s én három hét alatt rendbe jöttem. Üdülés közben igen gyakran voltunk Mac-Mahon vendégei s mindig szives házi gazdánk volt.

Betegségem alatt ismerkedtem meg a hires párduczvadászszal, Bonbonnellel. Sokkal idősebb volt, mint én, de azért benső, igaz rokonszenv és barátság fejlődött ki köztünk, mely fennállott haláláig. Arczképével is megajándékozott, ismered te is édes vajdám. Közöltem veled, hogy mint öreg ember, tavaly halt meg s kivánatára családja nekem is megküldte a halottjelentést. Szegény kis Endre fiammal kapcsolatban sok emlék köt ez öreg nemes barátomhoz s azért elmondok róla egyet és mást.

Volt egy életveszélyes kalandja egykor egy óriási párduczczal.

A Ben-Assenatt arab törzs vidékén vadászott s egy párduczra, mely az arabok marháiban sok kárt tett, harminczhárom éjszakán át ment ki lesre. Végre egy éjszakán a csalétekül kikötött kecskére csakugyan oda ment a párducz, Bonbonneltől hat méternyire, levágta a kecskét s kezdte vinni. Nagyon sötét volt az éj, Bonbonnel a párduczot nem láthatta s jól czélba nem vehette, tehát nem volt czélszerü rá lőni. Bonbonnelt azonban arra a gondolatra, hogy harminczhárom éjszakát már hiába virrasztott át s most mégis az orra elől menekül a párducz, elhagyta hidegvére és okossága és csupán csak a sötét körvonalaiban látott állattömegre rálőtt. Eltalálta ugyan a fenevadat, de annak csak az első két lábán levő csülkét törte össze golyója. A párducz nagyot orditva, a kecskére rogyott.

Pár percznyi néma várakozás után Bonbonnel – megint a vadász-okosság ellenére – megmozdult s erre a párducz két hátulsó ép lábán vonszolva magát, rárohant, feldöntötte s minden védekezése daczára balkezét és arczizmait összemarczangolta, a pofacsontot és egyik állkapczáját fogaival összetörte, koponyáját is itt-amott összeharapdálta, mig végre Bonbonnel által meglökve, a meredek sziklaoldalon nagy orditozás mellett lezuhant.

Bonbonnel kigyógyult iszonyu sebjeiből, de arczán és koponyáján örökre megmaradtak a nagy csont-, izom- és bőrhegedések s arczvonásai is lényegesen megváltoztak. Balkarja örökre béna maradt.

Hosszu betegsége alatt Algirba szállitották, hol dr. Bodichon kezelte szerencsével. Ez az orvos az én betegségem feletti tanácskozásban is részt vett később, s Bonbonnel ennek utján tudta meg az én meglövetésemet s jutottunk el egymás ismeretségébe.11)

Bonbonnel megszerezte magának a párducz koponyáját.

Hajnal felé ugyanis az arabok fölkeresték őt s elvitték duárjukba, egy Corso nevü gazdasági telepre, hol a legnagyobb gonddal s testvéri szeretettel ápolták. Ő még később is, betegsége sulyos napjaiban is dühbe jött arra a gondolatra, hogy a párduczczal szemben vigyázatlan volt s azt nem ölhette meg. S naponként többször kérte és biztatta az arabokat, hogy a párduczot nyomon kisérjék, minthogy összetört két első lábával messze az nem mehetett.

Nem is ment.

Másnap az arabok s néhány franczia jól fölfegyverkezve s nagy, erős vérebekkel megszaporodva, kimentek a küzdelem szinhelyére. Meg is találták azt a helyet. Onnan leszálltak a hegyszakadék fenekére s ott megtalálták a vérnyomokat s Bonbonnel köpönyegének kámzsáját. Ezt a fenevad akkor szakitotta le, mikor Bonbonnel koponyáját utoljára befalta és összeharapta. Itt a mélységben sok vére elfolyt, de a jelek azt is kétségtelenné tették, hogy a párducz többször megkisérlette a fölmenetelt a meredeken, hogy Bonbonnelt végkép megölje. De nem volt képes, mert első lábait kapaszkodásra nem használhatta.

Tovább nyomoztak. A vérnyomok messze be az erdőbe vezettek. Elől a kutyák. Egyszerre azonban a kutyák elkezdettek vonitani s felborzolt szőrrel, behuzott farkkal, rémülten futottak vissza. Ők szagról s talán látásból is felismerték a vad közellétét. A franczia vadász urak sem voltak bátrabbak, mint a kutyák s töltött puskáikat átadták az araboknak, hogy ezek menjenek be a sürübe. De ők is megköszönték e megbizatást s kijelentették, hogy Allah nem akarja, hogy a fenevadat a mai napon keressék föl. A kutyák magukviselete is bizonyitja ezt.

Bonbonnel azonban tovább biztatta az arabokat s ezek leskelődtek is a párducz után. S megtudták, hogy ez egy vad-vizes nagy szakadékba vánszorgott. Itt a vizben, bozótban nyomát vesztették és csak tizennégy nap mulva jelentették a kecskeőrző arab gyerekek, hogy ők látták a párduczot holtan s már rothadó állapotban. Bonbonnel pénzt igért nekik, ha elhozzák fejét. El is hozták.

Ő a fejet aztán kifőzette s a koponya- és állkapocscsontokat tisztára kikészitette. Ez később Párisban is mindig ott volt iróasztalán. Homlokára ráirta e két szót: memento mori. Barátai előtt a párduczfejet, mint valami sisakot, föltátott szájjal rátette saját fejére, a fogakat beleigazitotta a saját koponyáján behegedt sebekbe s igy mutatta meg az életre-halálra való küzdelem egyik-másik pillanatát.

Nekem is megmutatta többször is.

Egy alkalommal én és Tibor öcsém mentettük meg az én öreg barátom életét. De ez már nem vadászat közben volt.

Egyik reggel egyáltalán nem volt kedvem kimenni vadászni. Tibor öcsém Deuchmannal jókor kiment kis vadra s engem is hivtak. Nem akartam. Fáradtnak éreztem-e magam, valami előérzet bántott-e, egyáltalán nem volt kedvem, hanem e helyett bevonultam közös sátorunkba, leheveredtem s nyugodtam és nyujtózkodtam.

Bonbonnel sátora, mert ő is velünk volt, nem messze volt felütve. Vele volt egy komornyikja, valami Blachair nevü franczia. Fekete, vad arczu ficzkó, ugy negyven év körüli életkorú.

A mint sátramban heverészek, egyszer csak hangokat hallok:

– Megőrültél fiam? Mit akarsz? Miért akarsz te engem megölni? Megbolondultál édes fiam, Blachair?

Fölismertem: ezek Bonbonnel szavai.

De e szavak közben vad, dühös, rikácsoló szavakat is hallottam, melyeket azonban nem értettem.

Fölkelek, kimegyek, hát csak látom ám, hogy Blachair egy éles, hegyes késsel az öreg Bonbonnelt akarja megölni. Ennek nem volt puska keze ügyében, egyébként pedig az erős, vad ficzkóval nem birhatott.

Első pillanatban én is azt hittem, hogy ez az ember megőrült. Oda ugrottam hozzá s hátulról elkaptam azt a kezét, melyben a kés volt. Akkor pedig nekem fordult s velem kezdett viaskodni. Nem tudom, mi történt volna, ha véletlenül segitség nem érkezik.

Honnan, honnan nem, Tibor öcsém egyszer csak ott termett, mint a villám. Kicsavarta a kést Blachair kezéből, azt eldobta s azután megfogta a nyakánál fogva a gazembert s ugy vágta a földhöz, csak ugy nyekkent. Akkor oda fordult hozzánk:

– Most ne keveredjetek ti a dologba, majd én végzek magam.

Oda állt Blachair elé, boxoló állásba helyezkedett, két kezét ökölre szoritá:

– No kutya, most gyere hát, én velem próbálkozzál.

De bizony nem próbálkozott ő vele. Föltápászkodott a földről, szügyébe vágta a fejét, Tibor öcsémnek szeme közé se mert nézni, elsompolygott, félreállt.

Akkor kérdeztük Bonbonnelt, hogy mi történt hát voltaképen? Hogy eshetett az meg, hogy az ő hű Blachairje, ki vele annyi vadászati kirándulásban vett részt s mindig hüségesen viselte magát, most őt meg akarta ölni?

Öreg barátunk védte a szolgát. Maga se érti az esetet. Bizonyosan megőrült a ficzkó. Valószinüleg a forró nap nagyon megsütötte a fejét, a vér a fejébe ment s ettől megbolondult.

Minket nem nyugtatott meg ez a megoldás.

Eszünkbe jutott, hogy ez az ember, mikor fecsegő kedvében volt, sokat beszélt nekünk is, Abel komornyikomnak is utazásairól, de soha se emlegetett más helyet, mint Toulont, Brestet és Cayennét. Elkezdtük őt vallatni.

Kisült, hogy nem is franczia, hanem arab.

Kisült, hogy gályarab volt, a bagnóban volt sok éven át és csakis onnan ismerte Toulont, Brestet és Cayennét.

És kisült, hogy már két gyilkosságot is követett el. Megölt egy idegent, mint ő mondotta, boszuból és megölte saját sógorát is, egy arabot, hogy annak lovát, puskáját és burnuszát megkaparinthassa.

Miként szabadult a gályarabságból: erre már nem igen voltunk kiváncsiak. Belátta öreg barátunk is, hogy e romlott lelkü és veszedelmes embert el kell bocsátania. A mi még az napon meg is történt.

Megmondtuk neki, ha még szemünk elé mer kerülni: lelőjjük, mint a kutyát. Nem is láttuk többé.

Az a vidék, a hol ez történt, csak kis vadra volt jó vadászterület. Mi azonban nagyobb vadra is vadászni akartunk. Vaddisznóra, párduczra, sőt oroszlánra.

Tovább vonultunk. Folytattuk utunkat az Atlász-hegység belső részeibe. Behatoltunk a Laures nevü hegységekbe.

Itt nagy és több napig tartó hóesés lepett meg bennünket. Az ördög számitott erre. Nekem mindig azt mondták, az iskolában azt tanitották is, hogy Áfrikában olyan nagy a hőség, hogy az ember majd elolvad, itt meg a hó se akart elolvadni.

Nem voltunk mi szibériai utra felkészülve. Bunda épen nem volt velünk. Se füthető szoba, se kályha. Hanem volt egy-egy pokróczunk, közönséges nyári vadászruhánk s becsületes szellős sátorunk, mely a szél és hideg ellen nem sokkal ért többet, mint itthon Magyarországon a czigánysátor.

Nekünk pedig se a sok nevelő, se a piarista professzorok soha se tanitották a czigánymesterséget s bőrünk egyáltalán nem akart a téli förgeteghez hozzá szokni.

Kivált nem az enyém. Iszonyuan fáztunk s ébren is, alva is folyton dideregtünk. Nappal még csak türhető volt, mert a tűz mellett tölthettük az időt, de éjjel a sátorban csakugyan nem tüzelhettünk. Elmenekülni azonban nem akartunk, de nem is lehetett volna hamarjában – hova.

Végre is én irtóztató csuzt, rheumát kaptam, mely egész testemet agyon gyötörte. Én csak tudom állni a testi fájdalmat, volt benne részem elég, de ez a fájdalom kiállhatatlan volt. S legalább tizennégy napig tartott a sulyosabb része. E tizennégy napon át vagy a sátorban feküdtem, vagy kitettek a hóra a tűz mellé.

Pedig vadászatunknak szép része volt ez az idő. Velünk volt Chassing is, hires oroszlánvadász e hegységben. E derék vadásztársunkról, kinek élete és boldogsága borzasztó véget ért, többet kell közölnöm. Most betegségem kapcsán csak annyit jegyzek meg, hogy Tibor öcsém ennek társaságában lőtt egy oroszlánt, de e nevezetes kirándulásban én részt nem vehettem. Ez ok miatt e lövés részleteit nem is tudom hiven előadni.

* * *

Jegyzet.

---