VADÁSZATOM AFRIKÁBAN.

(Miként lőttem oroszlánt? – Chassaing. – Négy oroszlán jött rám. – Chassaing barátom iszonyu sorsa. – Karthágó romjai. – Nem gyönyörködöm a multban. – A kutyám oroszlánkalandja.)

Ez a betegség engem nagyon megviselt. Mikor már lázaim és fájdalmaim csillapodni kezdettek, én is, de társaim is sürgették, hogy valamerre mozduljunk ki, hogy födél alá juthassanak s orvos is legyen rendelkezésemre. Legközelebb volt hozzánk Batna, egyik jelentékenyebb város a constantini tartományban, oda igyekeztünk. Engem felkötöttek egy lóra s ugy hurczoltak oda.

Itt felüdültem ugyan annyira, hogy a további vadászatokban és utazásokban részt vehettem, de ettől az átkozott bajtól egészen sohase tudtam megmenekülni s időnkint ujra meg ujra visszatért. Emlékszel édes vajdám, mikor pár év előtt abban a bordaközi neuralgiában annyit szenvedtem s mikor Bolfras12) barátunk annyit vesződött velem, a bordáimmal is, a lábaimmal is, melyek akkor is tele voltak rheumával. Hát ezt a rheumát onnan hoztam a Laures13) hegységből s épen harmincz esztendeje hurczolom magammal, mint az adósságaimat.

Elmondom most oroszlánlövésemet.

A mint én tudom, az európai vadász urak az oroszlánvadászattal, mint tourista kirándulással mi előttünk alig öt-hat év óta kezdtek foglalkozni. Gerardnak, a leghiresebb oroszlánvadásznak tudósitásai keltették föl a kiváncsiságot és a vágyat sok franczia, angol és orosz s néhány német vadászban. Bonbonnel és Chassaing, s több más franczia barátunk nem egy vadászkalandot közöltek velünk, sikereset is, gyászosat is, komikusat is.

Magyar vadász kevés járt ott mi előttünk. Gróf Forgách Károly négy-öt évvel előbb járt ott, mint mi, de inkább sasokra, gazellákra, bivalyokra vadászott. Gróf Széchenyi Béla és gróf Erdődy Gyula épen velünk egy időben vadásztak s velük nagy, de kellemes meglepetésünkre épen Batnában találkoztunk, mikor engem lóháton oda vittek. Látogatásuk, társalgásuk, adomáik nekem a betegnek különösen jól estek.

Az oroszlánvadászatnak nem egy módja van.

Egyik módja az arabok régi szokása.

Az arab sohase keresi föl az oroszlánt azért, hogy oroszlánt lőjjön. Hanem mikor valamely oroszlán akár magánosan, akár családjával együtt rászokik egy arab telepre s ott a tevét, juhot, kecskét, egyéb lábas jószágot tömegesen rabolja és pusztitja: harmincz-negyven arab puskás összebeszél, lesbe áll az oroszlán jól ismert utján s ha jön az oroszlán, azt tömeges lövéssel addig lövi, mig agyon nem lövi. Ha jól nem találják, az oroszlán közibük megy s egy-két arabot ő is levág vagy csuffá tesz rendesen.

Ezt a módot mi nem próbáltuk.

A másik módja az, a melyet kezdetben Gerard követett, a ki magánosan kereste fel éjjeli lesen az orszlánt s lövését mindig biztosnak tartotta.

Egyik módja az is, a melyet utóbb Gerard is követett, hogy a vadász vagy a vadászok hajtókkal zavarják föl és keritik az oroszlánt, kivált ha az nőstény s fiai vele vannak. A hajtás gyakran kutyákkal és trombitával történik. A kutyát ugyan, akármennyi, kutyába se veszi az oroszlán s a kutyák nem is mernek hozzá közel menni, de a trombitahangot ki nem állja a fenevad s az elől lassu menésben meghátrál s akkor a kutyák tisztes távolban s ugatva utána mennek, látszólag hajtják.

Mi ehhez se folyamodtunk. Hanem lesből lőttünk. A lesnek is több módja van. Engem Bonbonnel barátom vezetett. Összesen három vadászaton voltam jelen, a hol oroszlánra lövés esett. Egyet én lőttem.

Az araboktól biztosan kitudtuk az oroszlán ottlétét, járását, éjjeli utját. Éjjeli utja közelében kiválasztottunk egy hatalmas lantiszk-bokrot s abban készitettük el a leshelyet.

Hogy a lantiszk micsoda fanem vagy facsalád s mi a tudományos neve, én neked, édes vajdám, meg nem mondhatom. Cserjeszerü növése van, száz szál nől egy bokorból olyan formán, mint nálunk a mogyoró vagy orgonafa; minden szála ujjnyi vastag s roppant erős, szivós fa, mint nálunk a somfa. Ennek a közepébe ugyan beugrani az oroszlán se képes.

Tehát ennek a közepébe napközben fejszével vágtunk egy bejáró utat s belül annyi helyet, a mennyi egy embernek ülésre szükséges volt. A csalétkül használt rossz lovat a bokortól tíz lépésnyire kikötöttük, én estennen beültem a bokor közepére s ébren, nyugodtan, mozdulatlanul vártam az oroszlánt. Jó puska, biztos és hatalmas töltéssel a kezemben.

Több éjen át vártam hiában, mig végre egy éjjel megérkezett az oroszlán. Orditása már messziről hangzott időközönkint.

Csakhogy nem egy jött, hanem négy. A him, a nőstény és két kölyök, de a kölykek is oly nagyok már, mint a legnagyobb mészáros kutya.

De mit csináljak én egymagam négy oroszlánnal? Azt nem mondhatom, hogy nagyon féltem, de azért elhatároztam, ha ők engem nem bántanak: akkor én sem bántom őket. Különben még éjszaka volt, a hold gyönyörüen sütött. Menekülésről szó sem lehetett, mert akkor vagy az oroszlánok ölnek meg, vagy a szégyen. Chassaing barátom szemeitől és szájától még jobban féltem volna, mint az oroszlánoktól. Meg kell ugyanis jegyeznem, hogy Chassaing is ott volt, de velem nem egy bokorban.

Az oroszlánok vigan dudorászva jöttek felém és csak akkor hallatta a him borzasztó morgását, mikor a lovat észrevette. Rögtön el is vált családjától s lehajtott fejjel, elnyult testtel, orozva tett lassu lépésekkel közelgett a ló felé, mely iszonyu nyugtalansággal és rémülettel el akarta kötelékét szakgatni, hogy menekülhessen. Nem tudott menekülni.

Nagy távolságról ugrott az oroszlán neki a lónak, a mely ágaskodni próbált. A másik szempillantásban a ló már hason feküdt s az oroszlán irtóztató morgással marczangolta nyakát, szinte hallottam, a mint a ló csontjai csikorogtak és töredeztek fogai alatt. Mondhatom, furcsa néhány percz volt ez rám nézve. Ilyen szinpadi látványban kevés embernek volt része. Majdnem megmeredtem a bámulattól s alig hiszem, hogyha az oroszlán leugrik a lóról s gyorsan nekem ront: tudtam volna lőni. Biztosan lőni épen nem. Bizonyos, hogy az első pillanatokban egészen elfeledtem a másik három oroszlánt. Azok engem szépen fel is falhattak volna hátul; szemem és fülem és minden idegem csak arra a halálos küzdelemre ügyelt mereven.

Hátha még időm lett volna arra gondolni, hogy most egyedül vagyok a vad afrikai sivatagban, sötét éjszakában, fenevadak közelében, minden segitség és minden menekülés nélkül!

Végre néhány percznyi vonaglás után a ló nyeritése, hörgése és vonaglása megszünt, oldalára fordult s lábait messze kinyujtotta s az oroszlán se morgott tovább oly rémitőn. Nyilván észrevette, hogy a ló már kimult. El is kezdett belőle nyugodtan falatozni.

Ekkor jöttem én is magamhoz egészen. Idegeim feszültsége ekkor szünt meg igazán s ekkor lettem megint vadász. Ekkor vettem észre a másik három oroszlánt.

De lehetetlen is lett volna észre nem vennem. Ezek a betyárok a ló és az én bokrom közti szük térre egészen az orrom elé telepedtek s ott el is kezdtek játszani. Szerencse, hogy nem volt velük kártya. Az anya leült s nézte jó kedvvel öregjét, a mint az tépte a lovat. A két kölyök keresztül ugrált rajta is, egymáson is, néha anyjuk játszó farkát kapkodták el. Oly közel voltak hozzám, hogy a szó teljes értelmében éreztem testük melegét. Szentül hiszem, hogy észrevettem, hogy a kölykek néhányszor rám is néztek és észre is vettek, de mint könnyelmü ficzkók, nem adtak rám semmit. A mit ugyan okosan tettek.

Mikor a hím jóllakott, akkor a másik három oroszlán is oda ment a lóhoz s körülszaglálta. De nem ettek belőle, fölkerekedett az egész család s eltávozott.

Ekkor én is kijöttem a bokorból és Chassaingnel beszéltem. Mentegetni kezdtem magam, hogy nem lőttem. Azt hittem, a hires vadász előtt mentségre van szükségem.

– Jól tette ön, végzetes lehetett volna a lövés. Hanem bravo, fiatal barátunk, ön tökéletesen megőrizte nyugalmát a négy oroszlán közelében.

Az igaz. Akkor jutott magamnak is eszembe, mily tökéletes mozdulatlanságban lehettem, hogy az egy lépésnyire mellettem üldögélő nőoroszlán észre nem vett, noha az oroszlán hallása ugyancsak tökéletes. De ma is kételkedem abban, hogy ez számitás és hősiesség volt nálam. Inkább ösztön, azt hiszem.

– Azonban foglaljuk el ismét helyünket, – ugymond Chassaing, – mert az oroszlánok még visszajöhetnek.

Nem sok kedvem volt hozzá, de engedelmeskedtem. Nekem elég volt ez éjszakára ez a mulatság, de azért csak bemásztam eleven sövénysátoromba. És csakugyan a himoroszlán másfél óra mulva visszajött. Talán csak inni ment valahová, de magányosan jött vissza.

Chassaing is az én bokromban volt ez alkalommal.

Az oroszlán megállt a lónál s körül nézett. Velem épen szemközt állott, nem egészen tiz lépésről. Mellének, szivének czéloztam s lőttem. A következő pillanatban Chassaing is lőtt. Az oroszlán elesett. Keze-lába alig mozgott egy szempillantásig. Meg volt halva.

– Én sziven lőttem, – mondtam Chassaingnek.

– Én homlokon, – felelte ő.

Jó darabig várakoztunk még a bokorban ujra töltött s lövésre fogott fegyverekkel. Az oroszlán végre is fene állat, magához jöhet egy pillanatra még haldoklása közben is s az a pillanat is elég, hogy olyan férgeket, mint hozzá képest mi vagyunk, agyon üssön.

Azonban nem mozdult s mi hajnal felé nagy óvatosan kimásztunk s lovainkhoz és a tanyára mentünk.

Reggel kiküldtük embereinket s az oroszlánt a tanyára hozattuk. Szép példány volt. Sziven is volt találva, fejen is. A szivlövés föltétlen halálos volt s azért vita nélkül az én lövésemet találtuk diadalmasnak. Bőrét kikészittettem s apámnak ajándékoztam. Szivesen vette.

E bőr még 1887-ben meg volt a palotában, azt hiszem, most is meg van.

Batnában, mikor már felüdültem, egy szép családi jelenetnek is tanuja voltam. Ámbár igazán habozok, hogy ez Batnában történt-e?

Chassaing ez időben állandóan Batnában lakott. Vele volt szép ifju neje is. Neje szült, egészséges szép fiut hozott világra s a keresztelés ünnepélyességgel történt. Öreg barátom Bonbonnel volt a keresztapa s én is, mint barátilag meghivott és szivesen látott vendég, ott voltam.

Minő boldog család volt ez s minő vége lett e kedves családnak!

Az arabok és kabylok engesztelhetlenül gyülölték a francziákat, mint durva, kegyetlen és kapzsi hóditókat s minden alkalommal föllázadtak s egy csomó francziát kiraboltak s agyonvertek. Mikor mi ott voltunk: akkor épen békesség volt s nekünk nem kellett félni. De az előző évben 1863-ban és 1864-ben is azon a vidéken, a hol jártunk, lázadás volt. Mi ugyan már nem voltunk akkor Algirban, de 1865-ben, alig ment onnan haza Napoleon császár a látogatásból, az arabok megint előtörtek a pusztaságból s egy hires főnökük: Szi-Hamed Ben-Hamza ugyancsak lazsnakolta a francziákat. Csaknem minden második, harmadik évben kitört a lázadás. Ily alkalommal a magányosan élő francziákat mindig halál fenyegette.

Chassaing barátunk nem félt az araboktól. Pedig Bonbonnel figyelmeztette. De ő annyi oroszlánt és párduczot lőtt, annyi arab vagyont megmentett a ragadozóktól, hogy szentül számithatott arra, hogy őt az arabok szeretik és tisztelik, érte rajonganak s őt se nem bántják, se bántani nem engedik.

Mit ért e bizalom?

Egy fölkelésnél egy kabyl főnök kezébe került. A főnök egész családjával együtt – feleségből és kis gyerekből állt a család – elfogta őt s táborába hurczolta. S most olyan jelenet következett, a minőt csak ember képes, vad állat nem képes előidézni.

Chassaingt egy fához kötötték. Nejét előtte mezitelenre vetkőztették s erőszakkal addig becstelenitették, mig meg nem halt. Kis fiát elevenen megnyuzták szeme láttára. Természetesen az is meghalt. S mikor mindez megtörtént: akkor kötelékeit feloldozták s őt a legközelebbi franczia telepre vitték.

Chassaing megőrült. Mint őrültet a marseillei őrültek házában helyezték el s ott meg is halt. A gondviselés megmentette őt attól, hogy a hihetetlen jelenetre öntudattal visszaemlékezhessék.

– – Batnából mi még egy utat és vadászkirándulást tettünk Biskarába.14) A L’Aures hegység nyugati kiágazatait még egyszer megjártuk s a biskarai helyőrség némely tisztjével jól mulattunk. Érdekes város ez a közel fekvő oázisokkal. Itt már a kis Sahara sivatag van s ezt itt-ott meg is jártuk, ha már a nagy Saharát meg nem nézhettük. Egyébiránt ez is csak olyan, mint a nagy, csak kisebb.

Innen Constantinba és azután Bonába mentünk s itt hajóra szálltunk, hogy Tunisba vitorlázzunk. Tengeri utunkról nincs mit megjegyeznem.

Tunisban néhány napot töltöttünk el. Itt már ujságokat is kaptunk Franczia- és Olaszországból. Nem tegnapiakat ugyan, de mégis csak ujságokat. Az angol s kivált a franczia konzulátusnál könnyen szert tettünk ujabb ismeretségre. Az a néhány nap igen jól telt el.

Megnéztük Karthágó romjait is. Mi nem sirtunk, mint Marius, e romok fölött, nekem inkább nevető kedvem támadt. Talán okom is volt rá.

Nemcsak uj keletü franczia ismerőseink, de Deuchmann barátunk is fontosnak tartotta, hogy a romokat megszemléljük. Kérdezősködtem, hol vannak azok a romok. Azt mondták, részint Tunisban, részint egy nem messze levő faluban, a melynek neve Szidi-Bu-Szaid. No isten neki, keressük meg hát. Deuchmann valami könyvet szerzett, a melyben le volnának irva ezek a romok.

Rossz, rongyos düledező viskót ugyan a város hátulsó részeiben eleget találtunk; zsidó, arab, berber koldust is eleget láttunk a viskók körül, de se Hannibálnak se Scipionak semmi nyomára nem akadtunk.

El-kimentünk Szidi-Bu-Szaidba is. Ez már igazán rongyos fészek volt. Itt már arab vezetők is ajánlkoztak megmutatni a régi Karthágót. Itt-ott látszott a harasztban olyan régi faltörmelék-féle, mint egy régi-régi tégla-égetőnek a nyoma, mikor azt már a fű és csalit benőtte. Ásatásból eredő árok és gödör azonban sok volt, mert valami angol tudósok csak pár évvel előbb is sok ásatást végeztek.

Bizony nem állhattam én meg a nevetést, mikor nekünk holmi hitvány cserepekről azt mondták: ez még Hamilkár idejéből, ez meg már Hannibal vagy Massinissa idejéből való; – ezt az épületet Julius Caesar emeltette, a másikat Geiserich vandal király vagy a vak Belizár döntötte romba. Voltaképen pedig se épület, se rom, se oszloptöredék sehol, csak felturkált törmelék, tele avarral, skorpióval és futkározó gyíkkal. Egy gyorsan czikázó nagy szürkevörös gyikot leütöttem pálczámmal, elszédült egy pillanatra s fölvettem kezembe. De magához jött gyorsan, kegyetlenül megharapta ujjamat s kiugrott kezemből. Alig tudtam a vérzést elállitani.

Én elhiszem, hogy tanult és gyakorlott szakemberek még ily helyeken is becses és tanulságos dolgot tudnak találni, de mi bizony nem tudtunk. Nem is hoztam én Karthágó romjairól emlékül se cserepet, se aszu füvet vagy virágot. Hanem a helyett irtam egy pár sort Bonbonnelnek, kitől, majdnem elfeledtem mondani, azzal a szivélyes és kölcsönös igérettel váltunk és bucsuztunk el, hogy Párisban találkozni fogunk s barátságunkat tovább ápoljuk.

Én nem is értem egészen, mi az a multért való rajongás? Mi különösen ott, a hol a messze multnak plasztikai emlékei, képek, szobrok, épületromok, edények, fegyverek, ezer éves iratok nincsenek szemünk előtt? Kairó körül a piramisoknál s Balbek omladékai közt én is elbámultam, engem is megrohant valami érzés, a mit a multak iránt való kegyeletnek szoktak nevezni, de én bizonyosan tudom, hogy ez is más érzés volt. Az óriási épületek és szobrok művészi összhangja által keltett megnevezhetlen érzés volt ez, mely meglepi az embert. Olaszországban például nem egy óriási műbecsü épületnél s meglepi itt Budapesten is a lánczhid oszlopainak szemléleténél.

Karthágó helyét nekem hiába mutogatták, ott nem lepett meg semmi.

Azt még értem, ha az ember édes vagy bus kegyeletet táplál szivében azok iránt, a kiket szeret s a kik már rég elmultak. Szegény kis Endre fiamtól minden kis emlék szivemhez van nőve. Az apámra, anyámra emlékeztető tárgyakat is szives érzéssel látom. Ámbár az apámtól nincsen egyebem, mint egy házi sapkám, melyet egy komornyik lopott el a számomra s adott át, mikor apám örökségéből kidobtak. De ennek történetét később mondom el, ha ugyan el nem felejtem, mikor rá kerül a sor.

Gyerek koromban, Szatmár vármegyében papok, bejárók sokszor emlegették talán hizelgésképen is előttem, hogy a mi családunk milyen régi, milyen hatalmas, mily vér szerint való rokonságban van sok európai uralkodó családdal, királyokkal, császárokkal. Valami különös hatást ez se tett rám.

Igaz-e, nem igaz-e az ősöknek e gazdag és hatalmas sorozata: én bizony ezt soha nem buvároltam, nem is tudom, de nem is vagyok rá kiváncsi.

Testvéreim, kivált Pista öcsém, gyakran emlitették, hogy mi például a Koburg herczegekkel s ezek által a belga, portugalli, angol sőt Habsburg uralkodó családok némely sarjadékával is atyafiságban vagyunk.

Egyszer valami nagy vita után kiváncsi lettem erre az atyafiságra s kisült, hogy az én déd-ükanyám Barkóczy Krisztina, az én dédős apámnak, a hires kurucz generálisnak felesége Koháry Judit leánya, a ki pedig testvérje volt Koháry Györgynek, Koburg Fülöp herczeg anyai ősapjának.

Már most miféle atyafiság ez? Ügyvéd legyen a javából, a ki ezt meg tudja mondani.

A közös ős Koháry Farkas gróf. Ennek én leány ágon második dédősunokája vagyok, a bolgár fejedelem Koburg Ferdinánd pedig harmadik dédősunokája. Én tehát a bolgár fejedelemnek második dédősnagybátyja volnék, ha volnék. Az volnék akkor, ha az ősök és ükök sorába valahol valami véletlen asszonyi tévedés nem történt.

De hát nem történt. Nos, hát akkor is min alapszik az atyafiság?

Papiroson. A melyet se nem érzek, se nem értek, s a melyről a Koburgok se tudnak semmit. S arra, hogy én harmadik vagy második dédősnagybátyjuk vagyok, bizonyára ők se büszkébbek, mint én, s hasznuk és gyönyörüségük nekik sincs több benne, mint nekem.

Mit ér az a vérrokonság, a melyet csak az ügyvédek tudnak nagy nehezen kikeresni, s a melyről a vérrokonoknak sejtelmük sincs?

Az ily rokonság kegyeletet nem szülhet s a multért való rajongást meg nem teremtheti. Pedig ebben még az egyéni hiuság nyerhet némi kielégitést, a mit Karthágó romjaiban ugyan sehogy se nyerhet.

Szóval: a hideg, rideg tudomány dolga az a rajongás.

Más dolog az, ha nekünk lettek volna puszta váraink, szirtek tetején mohos és hatalmas omladékok, őseink dicső halálának, honvédő hőstetteinek szinterei. Ha élne még Hunyady, Zrinyi, Dobó-ivadék: büszke lélekkel, forró kegyelettel nézhetné Nándor-Fehérvár, Szigetvár és Eger düledező falait s ha egy tört buzogányt találna a romok között: eltehetné azt családi emlékei közé.

De az én őseim okos emberek voltak. Nem ott foglaltak birtokot, a hol a szikla terem, hanem ott, a hol a buza terem. S ha gyönyörködtek a holdnak méla fényén: nem ott gyönyörködtek, a hol az a romba dölt ősi várak falnyilásain kandikál át, hanem ott, a hol kérődző gulyákra, ébren alvó ménesekre s tüsszögő juhnyájakra hinti szelid fényét.

Talán csak egyetlen félig puszta, félig eleven vár van a mi családunk birtokában. Ez az ecsedi vár, a Báthoryak egykori hires fészke, az ecsedi lápok szunyog tanyája. De engem oda gyerek koromban nem vittek el, magam jószántából pedig el nem mentem. Hol fejlődött volna tehát ki bennem a multért való rajongás?

Tunisból Szicziliába hajóztunk s Marsalában kötöttünk ki. Palermoban pár napot töltöttünk s igen jól mulattunk. Messinából az Ethnára tettünk kirándulást.

Ez az öreg hegy, azt mondták, ritkán szokott háborogni, de épen akkor nagy kitörése volt. Épen jó okunk volt tehát, hogy megmásszuk öszvéren is, gyalog is, a hogy lehet. Hogy tüzet okádott volna: azt mi nem láttuk. Nem láttunk folyó lávát se. Hanem valami belső morgást csakugyan hallottunk, mint mikor a vasuti vonat valami vashidon megy át. Azután a föld is mozgott alattunk s én, ha leültem, csaknem ugy éreztem a föld mozgását vagyis inkább reszketését, mint mikor egyenes, jó uton, robogó hintóban ül az ember. Tibor öcsém is, de magam is nem egy rossz élczet röppentettünk föl a magunk mulatságára az ilyen gyenge tűzokádás ellen. Füstje, az igaz, volt elég, éjjel is, nappal is.

Messinából indultunk egyiptomi utunkra. A hajó neve, mely átszállitott bennünket, »Moeris« volt. E hajón, mig Alexandriába ért velünk, fölötte érdekes és mulatságos ismerkedésekbe bonyolódtunk. Mielőtt azonban ezeket elbeszélném, Medor kutyámnak egyik kalandját el kell mondanom.

Jó kutya volt, nagyon szerettem. Francziaországból vittem magammal afrikai utamra. Vizsla volt, de volt talán valamelyes kopó vér is benne.

Egyik oroszlánnak meglövésekor ő is ott volt. Az oroszlán feküdt már, fölkelni nem tudott s utolsó végvonaglásaiban volt. Medor oda ment hozzá szaglászni. A haldokló oroszlán nyitott szeme észrevette, egyik első lábát megmozditotta s oda ütött vele a kutya farára. A kutya természetesen összeesett, aztán orditva elhenteredett onnan, de a farán azért kegyetlen szaggatásokat okozott az oroszlán tenyere.

Gyógyitottuk aztán Medort és pedig sikerrel. Ugy látszott, egészen elfelejtette esetét.

A »Moeris« hajó födélzetén, a kapitányi pad feljáró lépcsőjénél egy ülő oroszlán-szobor volt diszül csaknem életnagyságban felállitva. A mint belépünk a hajóra, Medor meglátja a szobrot. Uczczu neki, elsikoltja magát s behuzott farkkal menekül a hajó orrára s bujik a málhák, kötelek közé.

Alig tudtuk megnyugtatni, de azért az egész uton gondosan elkerülte azt a szobrot. Átkozottul hasonlitott szerinte ahhoz a haldokló oroszlánhoz, mely őt ugy megcsufolta.

* * *

Jegyzet.

---