(A pápai diák-adoma. – A kézcsók. – Kossuth Lajos könnyei. – Soha nem látott többé bennünket.)
Beszélgetésünk a Kormányzóval vége felé járt. Hat órakor akartunk eltávozni tőle s ez az idő mind inkább közelgetett. Az elválás gondolata lassanként lelkünkre kezdett nehezedni. A társalgás perczről perczre szaggatottabbá vált.
A vajda látta, érezte, hogy az elbucsuzás érzékeny jelenet lehet. Még csak futó bánatnak se akarta a Kormányzót kitenni. Azt akarta, vidám legyen a bucsuzás.
Gondolt ki valamit.
Azt gondolta ki a vajda, hogy a Kormányzót az elbucsuzás pillanatában derült lélekállapotba kell hozni, – ha lehet, kaczagásra kell inditani. Ha együtt létünk utolsó pillanata jut eszébe: vidám legyen emlékezete, ne bánatos.
Várta az alkalmat.
Perczről-perczre késett az alkalom. A Kormányzó beszédes volt s édesen közlékeny. Mintha ő is érezte volna, hogy az előző napokban talán nagyon hideg s kevés szavu volt hozzánk.
Elővette talán legnagyobb ereklyéjét. Washingtonnak, Amerika szabaditó hősének hajfürtét. Ezüst ékitménynyel körülvett kristályüveg tokban van ez. Fényes fehér hajfürt talán husz-huszonöt hajszálból. Az amerikai szövetséges államok adományozták ezt a Kormányzónak ez előtt negyven évvel örök emlékül s egyuttal emberi és történeti nagyságának elismeréséül. Ugyanakkor adományozták neki Washington kardját is. A szabad államok szövetsége s függetlensége több mint száz év óta áll fenn: ekkora ajándékot s ily kitüntetést se az előtt, se azóta nem nyujtott senkinek.
Röviden elmondta a Kormányzó az ajándékozás nemzeti ünnepének részleteit. Ezeket nem irom le. Legalább most nem. A történetirás megörökitette már e részletek legnagyobb részét.
Felálltunk mindannyian, hogy a Kormányzótól bucsut vegyünk.
A Kormányzó egyik szekrényéhez ment, legszebb fényiratos képét előkereste, valamit irt rá s nevét is ráirta s ezt átadta Eötvös Bálintnak.
– Fogadja el ön tőlem emlékül. Csekélység, de barátságból adom.
A fiu megköszönte s kezet csókolt a Kormányzónak.
A Kormányzó ujra hozzánk fordult s a vajda ezt a pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy hiressé vált s utóbb az egész országban csakhamar elterjedt adomáját elmondja:
– Kormányzó ur, ön tegnapelőtt azt kérdezte tőlem, mennyit érő ember az a Polónyi, mi róla a véleményem? Nem feleltem kérdésére, sőt fölmentést kértem a felelet alól. Tegnap is előhozta Kormányzó ur, mikor a legutóbbi »Egyetértést« megkapta s abból Justhnak és Polónyinak szolnoki beszédeit áttekintette, de én akkor se feleltem se jót, se rosszat.3) Most mégis, mielőtt elválnánk, felelni akarok valamit. Feltünhetett a Kormányzó ur előtt s ezentul is fel fog tünni, hogy Polónyi mindig mindenütt ott van s minden sikert a látszat az ő nevéhez kapcsol az országházban is, a fővárosnál is. Bizonyára nagy sikerekhez jut, de ezek rendszerint furcsa sikerek. Engedje meg, hogy e sikereket egy adomával világitsam meg. A pápai kálvinista kollégium konviktusán négy ember tesz egy-egy asztalt, négy emberre tálalnak egy tálból. Szerdán és pénteken van turós csusza s a pápai diák nagyon szereti a turós csuszát. A ki leggyorsabban tud enni, természetesen annak jut legtöbb csusza. Volt egy Nagy Sigmond nevü nagy fejü, nagy termetü és nagy gyomru theológus diák, a ki csak ugy nyelte az ételt s a ki a csusza felét rendesen maga költötte el. De azért a másik felét is sajnálta asztaltársaitól. Megtette tehát igen gyakran, hogy a mikor a famulus diák hozta be a csuszás tálat, Nagy Sigmond beleköpött a tálba. Igaz, hogy kés, villa, tányér ilyenkor a fejéhez röpült, de ő azzal nem törődött semmit, letörülte az arczát, nagyot nevetett s övé lett az egész csusza.
Ez a nem épen finom illatu diák-adoma, az ünnepi hangulat ellentéte gyanánt, valóságos kitörésre birta a Kormányzó nevető idegeit. Felkaczagott. De oly erős, mély és csengő hangon kaczagott, hogy valamennyien meglepődve néztük és hallottuk. Én is elnevettem magam, csak a vajda maradt komoly. Végre azt mondta a Kormányzó:
– No, ne féljenek hát önök tőle. Beleköp az a Nagy Sigmond ur még a klerikálisok turóscsuszájába is.
De azért ez az adoma, ez a jelenet se használt sokat. Az elválás mégis érzelmes lett.
A Kormányzó nem akarta megengedni, hogy neki kezet csókoljunk. Csak ifjak és gyermekek csókolnak kezet szülőiknek, öreg rokonuknak. Csak miniszterek s udvari emberek csókolnak kezet császároknak, királyoknak. A minden oroszok czárjának kezet csókolt Bismarck herczeg is, Andrássy gróf is. Hát mi hogyne csókolnánk kezet nemzeti függetlenségünk utolsó és legnagyobb hősének, a kilenczvenegy éves szent öregnek?
Őszintén megvallom, nekem nem jutott volna eszembe Nem ugy neveltek engem, nem ugy nevelik a grófcsemetéket, hogy azok öreg embereknek, nagy hazafiaknak kezet csókoljanak. Asszonynak, papnak igenis kezet csókolunk akár kell, akár nem kell. Néha nagy ritkán valamelyik nagybácsinak is, a ki után egy vagy két uradalom néz ránk. De én már sokszor találkoztam a Kormányzóval, sokszor megtisztelt azzal, hogy kezet fogott velem. Sohase jutott eszembe, hogy kezét megcsókoljam. Külföldön nincs is szokásban. Volt idő, a mikor mindenféle orvosok, nevelők, világjavitók és bölcselkedők elhirdették, hogy kezet csókolni s a tüsszentés után jó egészséget kivánni, ellenkezik az egészséggel és okossággal. Ez óta a magasabb társadalmi körökben nincs se kézcsók, se tüsszentés.
De azért a vajda után rajtam is erőt vett a régi jó szokás.
A Kormányzó mereven tartotta kezét, mikor a vajda megfogta s föl akarta emelni, de nem szólt. Szólt a vajda:
– Engedje meg, Kormányzó ur, hadd csókoljam meg ezt a kezet. E pillanatban nem vagyok egyéb én se, mint minden más jó magyar.
A Kormányzó magához ölelte a vajdát. Átkarolta nyakát két kezével, magához szoritotta s pufók arczát melegen megcsókolta jobbról-balról. S még azután is ott tartotta egy pillanatig, mig könyei el nem boritották szemeit s a vajdának arczát.
Mindnyájan meghatva álltunk ott s néztük a két férfit.
Sohase láttam ezen kivül Kossuth Lajos könyeit.
De azért a Kormányzó arcza nem változott. Nem is szólt perczekig. Nem engedte mélységes érzése.
Csak a mikor elbocsátotta a vajda kezeit, akkor mondta fojtott, mély hangon:
– Utoljára látjuk egymást. Én már önt nem látom többé.
A vajdán is mély érzés vett erőt. Ő se tudta könnyeit visszatartani. Fölkiáltott:
– Nem utoljára! Én eljövök még ide!
A Kormányzó fejét csóválta.
– De erős. Az Isten meg jó s megtartja önt. Eljövök még, nemsokára.
A vajda szentül hitte, a mit mondott. Este elmagyarázta nekünk, hogy oly hatalmas, erős, érczes és mély hang, a minő a Kormányzó kaczagása volt, csak erős férfiszervezettől telik. Még hosszu időhöz van reményünk.
A Kormányzó, mikor végre a vajda kezeit elbocsátotta, engem ölelt meg s az én arczomat csókolta meg.
– Isten önnel édes Gábor! Ha jöhetnek: jőjjenek minél előbb.
Hivatalos jelentésünkben, melyet pártunkhoz intéztünk s melyet a Kormányzónak is megküldtünk, ez a jelenet ebben a két sorban van megirva:
»Az e napi kihallgatások délután 6 óráig tartottak, a mikor a Kormányzótól bucsut vettünk s ő Eötvöst és gróf Károlyit bucsuzás közben érzékenyen megölelte és megcsókolta.«
Eleget mondtam a vajdának, hogy a bucsuzás részleteit irjuk meg bővebben. Hadd értse meg a nemzet s értsék meg az álorczások, mily közel eresztett minket szivéhez a Kormányzó, de a vajda nem állt rá.
– A mi szent titkunk ez édes Gáborom; még hivalkodásnak vehetnék sokan.
Ezt felelte.
Igaza lett a Kormányzónak is, a vajdának is.
Elmentünk mi még Turinba, láttuk is mi még a Kormányzót, de ő többé nem látott már bennünket. Ő haldoklott már akkor s révedező szemeit az egekre függeszté, nem mi reánk gyarló emberekre.
De utolsó levelét a vajdához irta s utolsó kézszoritása az enyém volt.
Majd elbeszélem ezt abban a följegyzésben, melynek ez lesz czime: »Az utolsó ut Kossuth-hoz.«
Ha élek addig.
Giorgiót megajándékoztuk.
Basso barátunk eljött velünk szállásunkra, együtt költötte el velünk vacsoráját s kikisért a vasutra.
Másnap pihenőül Triesztben kiszálltunk, a tengerben megfürödtünk s a fővendéglőben lakomát csaptunk. A vajda sokáig gunyolt érte, mert én apró tengeri rákot rendeltem, a melyre a vajda rá sem tudott nézni. Azt mondta, nem egyéb az, mint sáska, Keresztelő Jánosnak jó lehetett, de neki az öreg apja se evett afféle ocsmány férget.
Junius 23-án értünk Budapestre, 24-én pártgyülést hivtam össze s az értekezlet elé terjesztettük jelentésünket.
Jelen voltak elnökletem alatt: Horváth Ádám mint jegyző, Eötvös Károly, Madarász József, Herman Ottó, Veres József, Pogrányi József, Benitzky Árpád, Kiss Albert, Rigó Lajos, Madarász Imre, Sturmán György, Luby Géza és Uray Imre. Följegyzem nevüket.
Derék, nemes férfiak s tiszta lelkü igaz függetlenségiek valamennyien. Hejh ha pártunk minden tagja olyan lett volna, mint ezek!
Szent fogadásunk volt a vajdával, hogy még ez év őszén elmegyünk Turinba.
Miért maradt el ez az utunk?
Nagyon szomoru e kérdésnek története. Talán följegyzem, talán föl se jegyzem.
* * *
Jegyzet.
3) Justh Gyula 1893. junius 18-án tartott beszámolót Szolnokon. Erről a tudósitás lapunkban junius 19-én jelent meg. Ez a lap 20-án dél tájban ért Turinba s délután vitte a póstás Kossuthhoz, ki épen olvasta, mikor d. u. 3 óra körül hozzá mentünk.
Eötvös Károly.