Naszr-ed-din Sah, Iran mostani uralkodója, még csak 16 éves volt, midőn az 1848-ik szept. 6. atyja, Mohammed Sahnak haláláról értesült. Nem, mintha talán az valami nagyon szerette volna, hanem más egyéb vetélytársa nem lévén, Veli Ahd-dá (trónörökös) neveztetett ki, s mint ilyennek, át kellett venni törvényes szokás szerint Azerbaidzsan tartományának kormányzatát. A trónváltozás Iranban rendesen zűrzavarokkal, küzdelmekkel, sőt véres polgárháborúkkal szokott egybekötve lenni. Az uj uralkodónak kiváltképen teli erszénynyel kell ellátva lennie, hogy az egyéb követelőket eltehesse láb alól, – Naszr-ed-din Sahnál azonban épen ez hiányzott legjobban. Az egész piszkosságig zsugori Hadzsi Mirza Agaszi, atyjának vezirje, soha sem juttatta pénzhez, s midőn most Teheranba akart menni, a trónt elfoglalandó, minden szükséges, sőt nélkülözhetlen eszköznek hiányával volt. Kölcsönt akart kieszközölni a tebrizi kereskedőknél; de a persák nem merték pénzüket neki adni, s csak is a görög Ralli és társa kereskedő-háznak köszönheté, hogy az attól nyert pár ezer aranynyal útnak indulhatott. Naszr-ed-din Sah nem is feledkezett meg ezen szivességről, s fél év mulva gazdag ajándék kiséretében küldé meg tartozását. Az első csomagra ez volt irva: „Ezt Naszr-ed-din herczeg küldi“, a másikra „Ezt Naszr-ed-din király.“
A tizennyolcz éves uralkodó, ki e fölött annakelőtte még a legnagyobb elvonultságban és félelemben is élt, nem tarthatta volna kezében sükeresen a kormány-gyeplőt, ha olyan férfiú nem állt volna oldalánál, mint Mirza Taki Khan, kivel Tebrizben ismerkedett meg, s ki őt veziri minőségben követé Teheranba. Ezen férfiú, ki egyenesszivűségére, hazája szeretetére, ritka belátására és statusbölcseségére nézve, nem Persia történelmében, hanem az egész kelet ujabb korszakában valóban páratlan, vaskézzel ragadta meg Iran regeneratiójának óriási munkáját. Igazán csodálatra méltó, hogy rövid idő alatt mennyit tett a földmüvelés és kereskedelem emelésére, azon terhek könnyitésére, melyek a földmüvelőt már-már tönkre tették, s a Persa befolyásnak s tekintélynek az ország határain tul való sokasbitására. Még az olyas meggyökerezett hibákat is, minők a megvesztegethetés, a fényüzés s némely osztályok veszedelmes kiváltságai, ezeket is meg akará semmisíteni s a szerénység példájával maga járván elől, a Nagy-vezir czimet visszautasitá s helyébe Emiri Nizan, rend-felügyelő, nevet vőn fel, s csakis utóbb, midőn tettei a világot bámulatra ragadták, maga a nép, Emiri Kebir (nagy Emir) dísznévvel tisztelé meg őt. Nem csoda tehát, hogy e férfiúnak a nagyok elvetemedett és romlott körében sok és hatalmas ellensége támadt. Ezeknek élén maga az anya-királynő állott. Az ifjú király sokáig siket volt minden sugarlás ellen, s midőn e féfiút legjobban vádolnák előtte, épen akkor adta neki nőül tulajdon testvérét, – de végre gyenge jelleme mégis eltérité az igaz utról. A tevékeny vezir kegyvesztetté lőn, a városból száműzeték s utóbb halálra is itéltetett. A nagy férfiú, ki a halál nemét maga választhatá, fürdőjében életerét nyitotta meg, Fin kastélyában, Kasanhoz közel. Elvérzett s vére nyomai a most nevezett helyiségben mind e mai napig láthatók, de kora halálának nyomait, az egész ország még sokáig fogja viselni; mert ha Emiri Kebir még nehány évig a kormány élén állhat, Iran ma bizonyára tekintélyes állam keleten. A mint Polak mondja, s én magam is hallám Teheranban, a király utóbb megbánta volna elhamarkodott itéletét. Ügyes vezirjének elhunyta óta az országnak igen sok veszedelmet kellett viselnie, s a Turkomanokkal való szakadatlan küzdelmeken kivül, kivált Oroszország ösztönzésére Iran gyakran háborúba bonyolult Herattal, a mi hosszas küzdelmekre szolgáltatott okot mind az Afghanok, sőt még az angolok ellen is. A király, minden tekintet nélkül országának zilált állapotára, leginkább hóditási tervekkel, kedvencz eszméivel, foglalkozott, s minthogy a pénzvágyó miniszterek a hadjáratokban gazdagodhatnak meg leginkább, a fiatal fejedelem hiú óhajtásai minden oldalról pártfogoltattak. Ezer meg ezer aranyat s még több vért pazaroltak el hiába, sőt azon szakadatlan támadási kisérletek folytán, melyeket a szent pétervári udvar az indiai és közép-ázsiai britt uralom ellen intézett, Persia Oroszországnak egészen közönséges eszközévé alacsonyult, s annak korlátlan befolyása alatt áll mind e mai napiglan.
Ennyit a király politikájáról. A mi személyiségét illeti, Naszr-ed-din Sah, ki sokkal idősebbnek néz ki, semmint a mily koros, közép termetű férfiú, igen kellemes külsővel, szabályos arczvonásokkal, szép szemekkel, ajkai körül nyájas mosolylyal, gyönyörű bajuszszal s egészen kurtára nyirt szakállal. Magatartása valóban fejedelmi, ugyszinte társalgási modora is, csak beszéde gyors egy kissé, ugy hogy a ki először beszél vele, nehezen fogja megérteni. A mi szellemi képzettségét illeti, minden hizelgés nélkül mondva, – egész Iranban bizonyára ő a legmüveltebb férfiú. Meglehetősen jártas mind az arabok, mind tulajdon országának irodalmában, folyékony, jó irálya van, kalligraphicus irása, meglehetősen rajzol is14), e mellett a franczia nyelvben is jártassága, de különös bámulatos földirati ismeretei, a miről saját magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Senkit sem találtam egész Iranban, a ki Közép-Ázsiáról oly alaposan tudott volna beszélni, mint ő, de e mellett a többi világrészek földrajzát is tökéletesen ismeri s tulajdonképen ez képezi kiválólag kedvencz tanulmányát.
Minthogy szellemi képzettségének fensőbbsége folytán sem udvaránál, sem miniszterei között nem igen talál olyanokat, kikkel hasznos mulatságban tölthetné idejét, nem is csoda, ha udvari környezetét unalmas etiquettjével nem szereti valami nagyon, s inkább Teheran környékén tesz kirándulásokat, vagy, ha csak szerét teheti, vadászni megy. Az évnek legalább is háromnegyed részét ezen szenvedélye kielégitésének szenteli, a mi kitünő vadászszá tette, s minthogy az idő minden viszontagságával daczolni megtanult, testileg sokkal edzettebb, mint sokan nagyjai közül, kikre nézve nem lehet gyötrelmesebb kötelesség, mint urokat fagyban s hőségben a szabadba követni. A mily jól érzi magát annakokáért a király e kirándulások alkalmával, ép oly kellemetlen neki palotája benseje, nagyjai ármánykodásai, nejei cselszövényei, az őt környező tisztek csúszás-mászásai, kikben egyébiránt oly kevéssé bízik, hogy magán kincseit nem egyszer még vadászataira s egyéb utazásai alkalmával is magával viszi.
Nagyon meglepett engem általában az a különbség is, mely a török és persa birodalom uralkodóinak mind személye, mind általában egész udvari élete között létezik. Azt a nymbust, mely Oszman régi dynastiáját mind e napiglan dicsőséggel és hódolattal környezi a Boszporusz partinál, az oly sokszor előfordult trónváltozások folytán hiában keresnők Iranban. Igy az udvari etiquette, bárha külsőleg modernizálva van is, alapjában véve most is a régi még, a mi Persiában lehetetlenné lett, Törökországban nemcsak magát az uralkodót, hanem még rokonait is a legnagyobb tisztelet illeti. Ezek a külvilágtól egészen elzártan élnek, s bárha több évig laktam Konstantinápolyban, ritkán találkoztam egy-egy olyan pasával, ki az uralkodó testvéreivel érintkezhetett volna. A Kadzsar dynasztiában épen ellenkezőleg áll az eset. Minthogy itt a fejedelmek, alatvalóik közül is házasodhatnak, a királyi rokonság aránytalanul jobban el van terjedve. Különös például kivált Fethali sahot emlegetik, ki, a mint mondják, száznál több törvényes gyermeket hagyott maga után. Testvérei hasonlóképen nem csekélyebb számú utódoknak örvendhetének, s így nem csoda, ha a királyi család tagjai annyira megszaporodtak, hogy az uralkodó fejedelemnek csak legközelebbi atyjafiaira lehet gondja, s ha az államkincstárt nem akarja nagyon igénybe venni, mi egyébiránt Iranban nem is jut eszébe senkinek sem, – kénytelen egy egész csomó királyi herczeget minden figyelem nélkül hagyni. Ezek annakokáért, hogy megélhessenek, kénytelenek sokszor minden osztályba bevegyülni, mindenféle életmódot megragadni, s képzelhető, milyen csodálkozva néz itt az olyan utazó, ki Konstantinápolyban huzamosb időt töltött, egy-egy asztalosra, szakácsra vagy lovászlegényre, ki neve után oda teszi a Mirza czimet, mi ebben az esetben herczeget jelent, s mostani alacsony állása daczára, az ereiben folyó királyi vérre utal.
Természetesen az irani királyi család magán vagyona is sokkal kevesebb, mint a törökországi oszman dynastiáé, mely utóbbinak minden tagja a szép és gazdag birtokokon, vám-jövedelmeken, s bizonyos városokon és tartományokon kivül, miket mindjárt születése után mintegy zsebpénzül kap, az állampénztárból azonkivül még busás havi pénzben is részesül. A kadzsarok gazdagsága kiváltképen a király magán kincstárából áll, mely pénzül a legjobb időkben sem igen megy többre öt-hat millió aranynál, drága ékszerekben azonban valósággal gazdag. Oly szerencsés voltam, hogy ezt egykor a török követ kiséretében megláthatám, s azon rövid jegyzetek után, miket magamnak hamarjában tehettem, némelyeket közölni is akarok felőle. Első s legszebb darabja e kincstárnak a nagy Derjai-nur-gyémánt (világosság tengere), melyet Nadir Sah hozott Indiából, s melynek egyedüli vetélytársa csupán az angol kincstárban létező Kuhinur (világosság hegye.) Mikor én láttam, egy övbe volt foglalva, s a nagy, hosszúdad s közepén emelt drága kő valóban csak olyannak látszék előttem, mint valami közönséges hegyjegecz. Van itt azután egy értékes rubin, melyet Tavernier a hires franczia utazó adott el, s úgy szinte van több más gyémánt s három nagy smaragd, melyeket Nadir Sah hozott Indiából. Mondják, hogy azon igaz gyöngyök is igen nagy értéküek, melyeket közbe-közbe egy-egy smaragddal füzötten, nagy ünnepélyek alkalmával a király mellén szokott hordani. A gyémántok közül, az előbb emlitett nagyon kivül, leghiresebbnek mondják azon másik tizet, miket a király egy díszruháján gombok gyanánt szokott viselni ötösével egy-egy oldalon. Van ezeken kivül még számos öltönydarab, melyek a leggazdagabb drágakövekkel egészen elborítvák, – ilyenek például: egy küledzse (felöltöny), kiválólag szép sawlból, melynek nyaka, hajtókája s melle tele vannak gyémántokkal. Ilyen a Tadzsi kejvan (korona alakú kucsma), melynek csúcsán kis tojás nagyságú smaragd van, több gömbölyű vánkos, szőnyeg s más egyéb ruhaneműek, mik drága ékességeikkel a szemet majd hogy meg nem vakitják. Van ezeken kivül hat vagy nyolcz királyi pálcza több gazdagon diszített fogantyús kama, nagyszámú drága öv s más egyéb sulyos arany és ezüstneműek.
A dynasztia ezen magán birtoka fölött mindig maga az uralkodó rendelkezik korlátlanul s a család egyéb tagjainak, valamint tulajdon nejeinek is be kell érniök azzal, mit az ő nagylelkűsége nekik ajándékul juttat. A herczegek ennek folytán csak úgy lehetnek gazdagokká, ha maguknak vagy szorgalmuk, vagy valami zsiros hivatal által szereznek birtokot, s a király nejeiről tudva levő dolog, hogy ezek zsebpénze gyakran oly csekély, hogy toilettejük legszükségesebb kellékeit is alig tudják megszerezni. Már maga e most emlitett körülmény is elegendő ok arra, hogy Iran előkelő leányai nem tartják különös szerencséjüknek, ha a királyi kegy őket tiszteli meg, sőt van akarhány olyan szülő, a kit egészen boldogtalanná tesz az a körülmény, ha a király az ő gyermeküket akarja nőül venni, minthogy szülöttüket nem örömest teszik ki az udvari ármányoknak, s az uralkodó változékony szeszélyének.
Senki előtt sem lehet tehát feltünő, ha azt mondjuk, hogy a teheráni királyi harem nagyban különbözik a boszporusz-parti gynaczeatól. Bárha ez utóbbinak tagjai egyesegyedül pénzen vett csirkaszi leányokból állanak (mert a török szultánok alattvalóik családjából nem házasodhatnak), a mi a szabadságot, pompát, fényt és befolyást illeti, a konstantinápolyi hárem-hölgyek állapota sokkal fényesebb, mint irani hasonfeleiké. Emlékezem, hogy Abdul Medzsid szultánsága korában, több, bárha pénzen vásárolt Kadin, hihetlen mértékben uralkodott mind a szultán, mind az egész ország fölött. A többi között csak az egy Szerfiraz Hanimot akarom például felhozni, ki fejedelmi urát oly rettegésben tartotta, hogy ennek a nő tulajdon kértére bele kellett egyeznie a Tewfik bey-el, titkos kedvesével, kötendő házasságába, miután a szultán magát tőle törvényesen elválasztatta. Ilyesmi Persiában hallatlan. A király egészen kénye-kedve szerint rendelkezik nővérei, nagynénjei s tulajdon leánya keze és szive fölött, s testvéreinek egyike semmi kifogást sem tehetett ellene, midőn nem nagyon rég, a király három olyan magasb rangú hivatalnoknak jegyezte el egymásután, kiket ezen kitüntetésre méltóknak itélt. Egyébiránt azon körülménynek is igen sokat lehet tulajdonítani, hogy Naszr-ed-din sah, a mi a keletieknél vajmi nagy ritkaság, nem kedveli különösen az asszonyokat, s igy a haremet elhanyagolja. Nagyon ingatag lévén szerelmében, a király néha mindent el szokott követni, hogy egyik-másik irani szépséget, kinek tekintete királyi szivét véletlenül megsebezte, hatalmába kerithessen. A legkisebb bú nélkül elvál egyiktől, hogy a másikat elvehesse, de a kegyencznők szerencsecsillaga rendesen csak igen rövid ideig szokott tündökleni; mert a király rabja lévén a vadászatnak és a katonai életnek, csakhamar megunja a haremet és annak bájos lakóit, s örül, ha tőlük megszabadulhat.
A teherani királyi család körében tehát teljesen hiányzik a bensőség és bizalmasság azon köteléke, mely Konstantinápolyban mind a kegyencznőt, mind az exkadin-eket urokkal egybefűzi. A teherani királyi család minden tagja arra törekszik, hogy egyik a másik rovására meggazdaguljon. Minden egyesnek lelkében bizalmatlanság és vak önzés honol. A szigorú, erélyes fejedelem félelmet gerjeszthet ugyan személye iránt, de szeretetet soha sem, s ennél fogva könnyen érthető, hogy a fiatal Naszr-ed-din sah, ki bárha nem mutatja is, keresztül lát családi életének nyomorult viszonyain, csak akkor érzi egészen jól magát, ha távol a palota dögleletes légkörétől, távol az őt körüldongó tömeg ármánykodásaitól, künn a szabad természet ölén magán élvezeteit felkeresheti. Hogy a királyi nőkre térjünk vissza, ezekről meg kell jegyeznünk, miszerint eltekintve azon eszközök korlátoltságától, melyek szolgálatukra állanak, személyes szabadságuk is sokkal lebilincseltebb, mint a konstantinápolyi császári urhölgyeké. A ki e most emlitett városban ünnepnapokon a császári fogatok gyakran nagyon is hosszú menetét látja, a legszebb lovak által vont díszkocsikat, melyekből gazdagon öltözött, drága kövek és más ékszerek fényében uszó hölgyek, minden őket környező eunuchok daczára, egészen fesztelenül űzik szerelmi tréfáikat, a ki tudja, hogy Göttsuban vagy az édes vizeknél hogyan enyelegnek és tréfálnak ezek az őket körülzsibongó ifju efendi-világgal, azt bizonyára igen meg fogja lepni, ha Teheranban egy kék zsákba öltözött királyi hölgygyel találkozik. Állása fényét semmi sem mutatja, ha csak azon ütések nem, melyeket az őt környező ferrasok osztogatnak a tömegnek, hogy minden tekintetet elfordítsanak róla. S még az ilyen kalitkában való sétálás is igen nagy ritkaság, mert az egyiknek vagy nincs meg szükséges ruhaneműje, a másik talán ékszereit zálogosította el, s valóban e nők sorsa egyáltalában nem irigylésre méltó, s hogy rangjuk mily jelentéktelen, semmi sem bizonyítja meg jobban, mint azon kettőnek példája, kikről Polak azon tudósitást közli, hogy a királytól elválván, egyik egy könyvkötőhöz ment utóbb nőül, a másik pedig a királyi kollegium valamely növendékéhez.
Valamint az egész persa nemzet sokal távolabb van Európától, semhogy a mi institutióinkkal közelebbről megismerkedhetnék, vagy az európai politika ostoraitól annálinkább félhetne, ép ugy a Teherani udvar is sokkal fesztelenebbül megtarthatja keleti jellemét, mint a török udvar szerailja, mely az európai diplomatia tekíntetének s az odavaló és külföldi ujságirók argus-szemeinek szakadatlanul ki van tétetve. Azon időben, midőn Morier közzé tette csipős satyráját Persiáról, a teherani udvar, nehogy olyannak láttassék, kiben semmi önérzet nincs, erélyes tiltakozást bocsátott közre a hajdani angol követségi tagnak tolla ellen. Mondják, hogy Naszr-ed-din Sah ujabb időben is nagyon felgerjedt Gobineau Persiáról szóló legujabb könyve ellen, minthogy a franczia gróf, ki a teherani udvarnál a legnagyobb tiszteletben állott, némely viszonynak fátyolát nem a leggyengédebben lebegteté. Azt is mondják, hogy a király felgerjedésében valamennyi franczia tisztet el akart bocsátani szolgálatából, de én azt hiszem, hogy mind ez csak prima furia történhetett, s mindenki azzal a gondolattal nyugtatá meg magát: „Páris sokkal távolabbra van mi tőlünk, semhogy az a rosz hir, melyet felőlünk ott költenek, minekünk valami komoly aggodalmakat okozhatna.“ S valóban, nemcsak Páris, hanem az egész európai szellem is nagyon távol van a teherani udvari élettől. S valamint a Boszporus mellett azon mértékben csökken a háremélet histoire scandaleuse-e, a mily mértékben a nyugati befolyás terjed, ép úgy a teherani udvar visszaélései is csak akkor fognak megszünni, ha ez Európával közelebbi érintkezésbe jövend. Ez azonban aligha fog egyhamar megtörténni.