Az utazónak e nevezetes sikságon először azon mausoleum tűnik szemeibe, melyet a persák Salamon anyjának siremléke gyanánt tartanak, a mi régiségbuváraink azonban mindezideig vitatkoznak a fölött, vajon Cyrus sirja-e, vagy a hajdankor más valamely nevezetes egyéniségeé. Az a kérdés, melyet Ouseley, Morier s más régibb és ujabb utazók gyakran megvitattak, az én igénytelen véleményem szerint annyi bizonyossággal mégis bir, hogy ezen épület nem az Iszlam utáni korból, hanem Délpersia egyéb monumentumaihoz hasonlóan, Iran fénykorából származik. Ezt legjobban azon óriási márványkövek bizonyítják meg, melyekből épült s a mely épitkezési módnak, az iszlam korszakból egyetlen egy példánya sincsen. Hat, piedestalszerűleg egymásra fektetett óriási márvány-táblákon nyugszik, melyek legalsója majdnem egy ölnyi magas, a többiek sem vékonyabbak négy lábnyinál s a mellett oly nagyok, hogy minden emelkedés, mely egyszersmind lépcső gyanánt szolgál, legfölebb két, három vagy négy darabból áll. A négyszögletes házikó maga, egyes szobát képez, melynek hossza 20 láb, széle pedig 16, – kivülről. Padló, tető és padlás egyes óriási darabokból illesztvék össze s a keskeny, alacsony bejárás, melyet hajdan ajtó zárt, ma azonban nyitva van, a hideg és komor bensőbe vezet, hol is, az a mohammedanok imádkozási helye lévén, egypár korán fekszik, mai napság az egész épületet alacsony fakerités környezi, melynek közelében mesterségesen faragott márványdarabok, hajdan büszke szobrok darabjai hevernek.
Cyrus állitólagos sírja
Midőn nagy nehezen felvetém magam az első lépcsőre s a sima márványkövön felkusztam az épülethez, tiszteletteljes borzalom hatotta át egész valómat. Akármennyit olvassunk is a hajdankor ilyes emlékeiről, mégis a tulajdon szemünkkel látás benyomása valóban igen csodálatos. Sokáig bámulva néztem a massiv márványtömegeket, mert majdnem lehetlenségnek látszik, hogy azok helyükről mégcsak megmozdíttassanak is, annál kevésbbé, hogy mint épitészeti anyag, egyik helyről a másikra vitessenek. Az ötödik lépcsőn Rich, Told és Hyde neveit pillantám meg, kik 1821-ben járván itt, nevüket akkor vésték a kemény márványba. A falat azonkivül sok arab és persa felirat is boritja, s én épen ezek olvasásához fogtám, midőn egy persa, hihetőleg az ezen tájon sátorozó nomadokhoz tartozó, azon czélból, hogy cicerone-szolgálata egy kis enam-ot (ajándék) fog neki szerezni, nyájas, barátságos hangon igy szólitott meg: „Hadzsi, ugy-e Bagdadban nincsenek ilyen nagy kövek? de jöszte, mutatok én neked még másokat is, nézd meg csak a régi Guzin városának romjait.“ Az ő társaságában a hajdani palota s más egyéb ezzel összeköttetésben álló oszlopok és portalék balkézfelől terjedő romjaihoz mentem. Maga a palota, melyet Tachti Szulejmannak (Salamon trónja) is neveznek, alacsony hegyfok végén épült s hajdani fényét 10 – 12 öl magas, 5 öl széles portál mutatja, melynek kövei majdnem oly nagyok, mint a mauzoleuméi, s minden ragacs vagy bármely egyéb összekötő anyag nélkül csak úgy vannak pusztán egymásra fektetve. Nem nagyon távolra innen egy másik portale is látható, mely fekete márványkövekből épült, s ma már csak egy grifláb legalsó óriási alakját mutatja. Körülbelől öt lábnyira ettől, fekete piedestalon (talapzaton) négy darabból egybeillesztett igen magas szobor áll, melynek legalsó része a legnagyobb, legfelső a legkisebb s a mely oly vastag, hogy a szobrot két ember alig foghatja át. Hajdan négy ilyen szobornak kellett itt emelkednie, legalább erre mutatnak a még meglevő talapzatok. Egy órajárásnyinál tovább, egyes romok láthatók, melyek a nép mesés véleménye szerint hajdan a Takhti Szulejmannal összeköttetésben állottak volna, s ha az ember az épitmények természetfölötti nagyságán csodálkozik, a persa rendesen azonnal azzal szokta az embert rendre utasitani: „Nem tudod-e, hogy Salamon szabadon rendelkezett a divekkel s az alvilág minden szellemeivel? Csak egy fejbiczczentésébe került, s ezek a legnagyobb köveket s a legdrágább tárgyakat hozták át neki a levegőn keresztül Indiából Csin-u Macsin (Khina) és Kuhi Kaffból.“ Nemcsak a mai romok két vége, hanem a néphagyomány szerint az egész völgység egyetlen várost képezett volna s ez az, mit ők Guzin néven neveznek.
Igen hihető, hogy a Takhti Szulejman palota, a mint Ouseley helyesen megjegyzi, a maga terrasseával igen alkalmas pontot képezett, honnan a király a nagy sikságon összegyült hadserege fölött átnézetet gyakorolhatott, vagy azt maga előtt sorban defiliroztathatta. Ez annyival is inkább hihető, minthogy a király, magas ülése által az alant álló tömegnek egészen szemébe tünhetett, a minek kiváltképen a noruzi ünnepélyek alkalmával, midőn az egész világ az uralkodó körébe ügyekszik, igen nagy hasznát veheték.
Igen sajnálom, hogy kénytelen vagyok megjegyezni, miszerint a Maderi Szulejman, vagy a mint egy közeli falu nevéről is nevezik, a Meshedi Murgab romjai óriási léptekkel sietnek végpusztulásuk felé. Ouseley már csak felét találta azon emlékeknek, melyeket elődje megírt, én pedig azon romnak csak felét láthatám, melyről a most felhozottnak utazási müve 2-dik kötete 425-dik lapján Zindani Szulejman név alatt tetetik emlités. S ez nem is csoda. Igen feltünő, hogy Iran romjai közelében majdnem mindenütt nomád néptörzsek tanyáznak. A kincs és más egyéb babonás gondolatok hajhászása sokkal többet árt ezen régiségeknek, mint maguk az ott megtelepült persák, kiket hazájuk multja mindig eléggé érdekel, s annak emlékeit tiszteletben is tartják.
Bár ha az egészen át feltünő volt előttem, hogy karavanunk mintegy készakarva kerüli a romokat s engem e kellemes foglalkozásban egészen magamra hagy, mindazáltal e tünemény oka felől senkitől sem kérdezősködtem. Midőn beesteledett, a mauzoleum közelében szerény vacsorát főztem magamnak, s különös hiúságtól ösztönöztetve, a bográcsot és kenyeret felczipeltem magammal a sir bensejébe. Az a gondolat, estebédemet egy legalább ezredéves épületben tölthetni el, túlboldoggá tett, s pihenő helyemet bizonyára fel nem cseréltem volna bármely európai főváros legpompásabb vendéglőjével. Sokáig ültem a csodálatos épület lépcsőzetén, hogy – az ég csillagfényébe merülve – ifjúkorom azon napjaira gondoljak vissza, melyekben a Persia név már is varázshatást gyakorolt reám s midőn mostani élvezetem előérzetét még legvakmerőbb álmaimban sem mertem táplálni. Soká, soká ültem ott. Az álom már-már erőt vett rajtam, s bizonyára alá is hajtom vala fejemet, ha eszembe nem jut, hogy a hideg kő azon vékony szőnyeg mellett, mely tulajdonom vala, káros lehet egészségemnek. Leszálltam azért, s valami húsz lépésnyi távolban puha gyeppázsitot találván, ott lefeküdtem. De nem pihentem még tiz perczig, s minden oldalról oly rémitő tömeg bolha boritott el, hogy mérges csipésüket lehetetlen levén kiállanom, haladéktalanul fel kelle kelnem. Másutt teritém le aztán szőnyegemet, de itt sem lőn egyébként. Mint valami eszeveszett, futkostam fel s alá a romok körül valami egy negyedóráig, lefeküdtem itt is, ott is, de mind nem használt semmit. Most jutott már eszembe, miért volt a mi karavanunk oly tartózkodó! Az egyik közeli sátorhoz mentem, hogy a nomadoktól tanácsot kérjek a támadó rovarok ellen; de ezek azt válaszolák, hogy számomra, mint idegen számára, nincsen semmi mentő eszköz. Az odavalókat megkimélik, de a vándornak drága áron kell fizetnie az álmot, e történelmileg oly nevezetes térségen. Szerencsémre már csak két óra kellett a karavan indulásához. Ezen egesz időt talpon kelle töltenem, s a legunalmasabb régiségbuvárnak sem kivánnám, hogy e könnyelmű, barnaruhás állatocskáktól annyira kinoztassék, mint a mennyire, fájdalom, én gyötrettem.
Innen Szivend felé folytatók utunkat, egy több óráig tartó hegyszakadékon át, melynek phantasztikus kőszirtjei, s az azok lábainál vadul alárohanó patak a csendes éjben igen szép regényes képet mutattak. Magát Szivendet, a falut, nem látogattuk meg, hanem a helyett a lakosok nyárilakához mentük, mely egy magaslaton két sorban sürűen egymásmellé helyezett mintegy 120 nádgunyhóból áll. Az egész valamely Bazarhoz hasonlít, s minthogy minden gunyhó csak három oldalról van zárva, a negyedikről pedig sem ajtó, sem függöny nem csukja, a bennük levő holmikhez oly szabadon hozzájuk férhet mindenki, mintha az egész gyarmat egyetlen egy házat képezne. 120 család él itt ilyen viszonyban egymással, vannak közöttük szegények és gazdagok s mégis igen ritkán fordul elő valami tolvajlás. Egyébiránt azt mondják, hogy ezen emberek egyetlen egy férfiúi ivadékai a legszorosabb rokonságban élnek egymással s a család mostani fejének is, egy fehér sátra vala felvonva a sornak élén. Ő az egész község birája, papja és családfője.
Október másodika volt, midőn innen útra keltem, hogy Persiában tett minden állomásaim legérdekesbikére induljak. A karavan ugyanis Kenare felé tartott, mely ide négy ferszakh távolságra van. Kenare felé, melynek közelében Persepolis hires romjai fekszenek. Azt gondolám magamban, minek menjek én ezekkel az emberekkel, hiszen az út eléggé biztos, s igy megkérvén nehányat utitársaim közül, mutatnák meg azon pontot utunkon, honnan a romokat leghamarább érhetem, elhatározám magamban minden kiséret nélkül látogatni e nevezetes régiségeket, melyek kiváncsiságomat oly régtől fogva ingerlék. A karavan éjfél előtt indult útnak Szivendből, s midőn azon hegyfokot elértük volna, hol a mardesti nagy sikság kezdődik, nehány persa utitársam jelenté, hogy csak balra a hegynek mentén haladjak mindenütt, s rövid félóra mulva vágyaim czélját érendem.
A karavan, délirányban szelve át a sikságot, tovavonult. A csengők egyhangú szólása a csendes éjben sokáig felém hangzott még a távolból, s ki irhatná le azon érzelmeket, melyeket ekkor éreztem, midőn alázatos állatkámon csendesen ügetve a kelet felé terjedő alacsony hegység aljában, vizsgaszemekkel körültekintgetve, tova haladtam. Nem félelem volt ez, hogy netalán kiraboltatom, hiszen összes birtokom legfölebb négy aranyat tett, utikészleteim és paripácskám alig két annyit; a mit én kerestem, azok Persepolis oly sokat emlegetett romjai valának; az ős hajdankor e nevezetes műemlékei. Nevezetes, hogy a sziklák, nekem legalább úgy látszott, itt oly imposans külalaknak s ugy körvonalzottak, hogy az ember, a nélkül hogy valami rendkivülit keresne, nagyszerű látványok előérzetére buzdul. Alig haladtam egy óranegyedet, s im a legelső regkorányban, magas, igen magas alakok merültek fel egyszerre szemeim előtt, melyek mindannyi kisértet gyanánt, az első pillanatban borzalomra gerjesztettek. Egészen egyesegyedül lévén, állatocskám piczi patkója messze, messze visszhangzott a vidéken. Már jó közel valék s bárha tökéletes jól tudám, hol járok, nem tagadhatom, hogy a hires lépcsőfeljáratnál leirhatatlan meghatottsággal állottam meg nehány perczig, mielőtt tovább haladni merészeltem volna.
Leirhatatlan a tiszteletnek, a határtalan tiszteletnek azon érzete, melylyel a lépcsőn fel, az óriási kapun át az oszlopzatos részhez jutottam. Itt az imposans tünemény kifejezése annyira meghatott, hogy egy kődarabra leülvén, mind az oszlopokat, mind a körülfekvő romokat néma csodálattal szemlélve, egy óranegyednél tovább oly nyugodtan, oly mozdulatlanul ültem, mintha e homályos alakok megpillantása engem magamat is szoborrá változtatott volna. Akár a délről, akár az éjszakról jőjön is az utazó, ki Persepolis romjait nappal látja is meg először, nem kevésbbé lesz meglepetve e régi emlékek fenséges benyomása által. Elképzelhető, mennyivel inkább az, ki ezeket túlkifeszített érzelmekkel, a homályosság kisérteties világában egészen hirtelen látja maga előtt felmerülni. A mint igy ültömben a magas oszlopokra bámulnék, valóban olyanokul látszának előttem, mintha óriási alakok volnának, melyek 4000 éves multnak sirlakából a végett keltek ki, hogy a távoli nyugat utazója előtt kelet multjának csodáit bárha néma, de mégis oly beszédes szavakban tárják fel. Azt mondám: egy óranegyedig ültem ott, de őszintén megvallva, csendes bámulásom idejére igen kevéssé emlékezem. Azt tudom azonban mégis, hogy a hideg levegő daczára, mely a hajnal keltével éjszakkeletről áramlott, csak akkor ébredtem föl álmodozásaimból, midőn a setét árnyak lassankint tünedezni kezdének a romok közül és Phoebus felemelkedvén a hegyek fölé, a nagy oszlopok mesterileg készült fejezeteit első sugaraival megvilágositá. Ugy lászott, mintha a csodálatos szinmű függönye egyszerre felemelkedett volna, uj jelenet tárult fel előttem: Persepolis, a fénytengerbe fürödve. Más szine lőn mindennek. Ott, hol előbb komor tekintetű márványkövek, magas oszlopok vagy falak bámultak le reám, most bájoló, müvészileg faragott idomokat láttam, melyek 1 vagy 1½ hüvelyk magas domborműbe vésve, oly hiveknek, oly friseknek és oly élénkeknek látszának, mintha a véső-hangok csak tegnap némultak volna el. Itt egy hosszú ünnepi menet látható, melynek egyes tagjai kimért léptekben haladnak, amott egy csoport fogoly, kik nyakukon egymáshoz lánczolva, a kevély győző előtt lépdelnek, másutt megint egy szörnyeteggel athletai bajvivás, a magasságban pedig több helyen valamely királyi alak foglal helyet a trónon, előtte a szent tűz lobog, mögötte két szolga áll, kiknek egyike hosszú botot, másika ernyőt tart. Nemcsak a ruházat, a tagok, hanem az arczvonások is oly müvészileg vésettek, a képek ajkai körül oly báj ömlik el, hogy az ember azt hiszi, hogy a hideg márvány azonnal meg fog szólalni. Különös! ezen emlékek 4000 évesek, s mégis az idő ott, hol az emberek vandalismusa nem dulongott, mindent oly hiven megőrizett, mint másutt sehol a világon.
Nyájas olvasóm bizonyára mosolyogni fog elragadtatásom és ábrándozásom fölött. Igaz, nehéz az embernek magát kimentenie, s nehéz még csak távolról is képét adni azon benyomásnak, melyet ezen hideg márványkövek reánk gyakorolnak. Nem költői ábránd, nem túlheves véralkat szükséges, hogy Persepolis elragadjon bennünket. Láttam egyszerű keletieket, kik előtt a történelem merőben ismeretlen s mégis e romok alatt nem kevésbbé valának meghatottak. Hát még a nyugati mit mondjon, ki a mult század egy-egy érmét is csodálja, mit mondjon akkor, midőn a müvészet és pompa ily páratlanul szép emlékeit látja maga előtt.
Valóban, Persepolis igazán nagyszerű, s épen azért igen vakmerőnek nevezhető azon tervünk, hogy annyi utazó kimeritő és alapos tudósitása után, kik Persepolist előttünk láttánk, mégis leirni szándékozunk. Nem, ezen munka fölötte áll a mi képességünkön, s hogy csak halavány vázlatot adhassak is, a hazai olvasót azon vezérfonalon akarom e nevezetes helyen átvezetni, melyet egyik itten járt elődöm16) nyujtott.