Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetiró, Firduszi remekmüvéből „A királyok könyvéből“ meríti az ó-persa történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi lelkesedéssel megirt eseményeit. A későbbi chronisták, ugy mint: a Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a „Khulaszet ül Akhbar“ (ujdonságok kivonata) és a „Zinet et-tevarikh“ (a történelem disze) szerzői, e fent nevezett művet használtak fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és Szaszanidák négy dynastiájára osztani.
A pisdadida, vagyis legelső dynasztia Kajomerszszel kezdődik, ki a királyi család alapítója; neki földfeletti szellemekkel kellett küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánai és tigrisei szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sükerrel koronázott vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s uralkodása – állitólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása után, mint szelid esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a kovaköveket széttörné, ő készitteté az első vizvezetékeket, s harmincz évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek Divbend (ördögszelidítő) lőn a mellékneve, azon sükeres harczai folytán, melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az irani mondák legünnepeltebb hőse: „a fenséges.“
A „Takht-i-dzsemsid“ (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája, melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az allegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a „persa Salamon“nak nevezhetnők. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és elbizottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kigyókat hordott magával mind szüntelen, melyeket naponkint embervérrel kellett táplálnia; az áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tüzvén, ezt használta a támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett, mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odalánczoltan. Elég az hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel himezteté ki, s ezt „Dirafsi Kejvani“ név alatt drága ereklye gyanánt hagyta az utókorra4). Feridun, ki még ma is az igazság, bölcseség és hirnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban sok családi szomoruság keserité meg. Legifjabb gyermeke, Erics, megyilkoltaték, s igy a király halála után, ennek unokája Minucsehr lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős, Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás munkássága, a Sahnahme legkedvenczebb tárgyait képezik.
A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének tartatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó egész uralkodását szelidsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp következik, a kit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses: Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s igy ezzel vége szakad a Pisdadidák uralmának, mely Persa számitás szerint 2450 évig tartott. „Ezen családból – mondja Malcolm – csupán tizenkét királynév maradt fenn, Kaveh lázadásán kivül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, a mely történelmi hitelességre tarthatna számot.“
A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind ujabb történészek a Méd-dynasztiát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei Moses Dejoces-ével) kezdődnek, a ki Kr. e. 710-ben választatott királylyá, midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen5) s fővezére Rusztem volt, kinek hirneves hőstettei épen az ő korára esnek. Őt fia Kej Kausz (I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a harczot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban, Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s a mint Firduszi elbeszéli, hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természettüneményt sokan a Kr. e 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek harczban álltak a Lydiaiak ellenében, s épen ezt hozzák fel azon állitás alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása, Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tiz hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomad életet éltek, s kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig és Oxusig terjedt6). A haláláról szóló tudósitásokban, mely igen sokáig tartó uralkodása után következett be, a történetirók nagyon eltérnek egymástól. Herodot, Jusztin és szicziliai Diodor ugy adják elő, hogy elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állitják, hogy nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temetteték el, mely állitás valósága mellett az tanuskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz évvel azután, sirját még a fenebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses következék, a szentirás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjencz fejedelem, ki éjszaki Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere által veszett el, nevezetesen ugy, hogy a midőn lovára akarna ülni, kardja halálos sebet ejtett czombján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés ideig tarthatá fenn magát a trónon őutána pártja segedelmével; ugyanis felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy kettük között annak igérték a trónt, kinek lova a jövő reggel napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő ép oly szerencsés törvényhozó volt, mint hóditó; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a földmüvelést elősegité, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott tudósitására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapitá. Mikor azonban a marathoni vereséget megboszulandó, ujabb hadjáratra készülne Görögország ellenében: a halál hirtelen meglepte, s igy trónját azon parancsolattal adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken boszút állana. A persa történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állitólagos Cyrus) után Lohraszb, ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius Hystaspesnek gondolnak, a mi nem is lehetetlen. Erről itt különösen azért tétetik emlités, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter a nagy bölcsész és vallásalapitó épen Gustaszb uralkodása alatt lépett fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes eseményt épenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről hires, melyet testvéröcscse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harczáról; életének vége is igen tragikus volt, a mennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint – 20-dik esztendejében. Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir, dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög irók Artaxerxes Longimanus-a. Uralkodása olyan volt mint a könnyed álom, hatalma olyan mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – a mint tudva lévő dolog – nagy Sándor adta meg, a ki Iszkender néven szerepelvén a keletiek hagyományaiban, csodatevő erejü hősnek mondatik és ismertetik. A mint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén, gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték. A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s ajka utolsó lehellete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. „Nyujtsd kezedet Sándornak, mint a hogy én nyujtom neked – mondá Polystratesnek – ez hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki nyujthatok.“ Ezen szavakkal megszünt élni, s egyszersmind ő zárja be a Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát, kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.
Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dynasztiájuk a Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá meg, mig végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest választván vezérökül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon családját Iran trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a koronát testvéröcscsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces, Praepacius és Phraates követének, mig végre a parth-birodalom legnagyobb fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el, ki Iran határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi alatt a parth-ok először érintkeztek a rómaiakkal, s csakugy az Arsacida ház ezen kilenczedik fejedelme volt az, a ki Sullához követséget küldött. Harminczhét évvel utóbb, Licinius Crassus consulsága alatt, a római hadsereg I. Orodes király idejében a legnagyobb vereségek egyikét szenvedé Mesopotamia sikságán, mely győzelem annyira elbizottakká tette a parthokat, hogy be nem érvén legujabb hóditásaikkal, Julius Caesar és Pompejus ellen közti villongásokba is beleavatkoztak, sőt Syrian át egész kis Azsiáig nyomultak elő, s bárha Antonius alvezérei viszszaüzték is őket, a most következő uralkodás idejében Antonius nem vala képes a Crassuson ejtett gyalázatot lemosni. Csak huzamosb idő után, az Arsacida ház 15-ik uralkodója azonban, Augusztus fenyegetéseitől megrettenve, hogy boszújának magát ki ne tegye, a Crassustól elfoglalt lobogót Augusztusnak visszaküldötte.
S igy a következő két évszázad, szakadatlan lánczolatát képezi a Roma és Parthia között meg megujuló ellenségeskedések, – megbékülések és kiegyezkedéseknek, mig végre Artabanes, a harminczadik s legutósó Arsacida, a fellázadt parthus törzsfőnök Ardesir vagy Artaxerxes ellen három egész napig folytatott csatában elesett. Vele megszünik ezen egész dynastia is, mely 180 évig ült Iran királyi trónusán.
„Nagy Sándor halálától kezdve Ardesir Babegan uralkodásáig – mondja Malcolm – majdnem 500 év folyt le, ezen nevezetes időszak, a keleti történelmi iratokban, majdnem egészen üres lapot képez. De ha a római történetiróknál kutatunk: olyan tetteket találunk feljegyezve ezen időszak folytában, minőkre a leghiúbb nemzet is méltán büszke lehet; ilyen az, hogy a parthus uralkodók, kiknek hazájuk történelme még csak nevüket sem őrzé meg, valának egyedül azon fejedelmek, kikre a római fegyverek, dicsőségük tetőpontján, semmi maradandó befolyást nem gyakorolhatának.“
Szaszanidák. Ezen uralkodó ház Ardesir Babegannal veszi kezdetét, Isfendiar unokájának, Szaszannak egyik utódjától. A parth uralkodás alatt történt felléptéről már tettünk emlitést; ő három diadalmas csatája után „Sehin-sah“ (királyok királya) czimet vőn fel, s uralkodása kivált azon keserü gyülöletnél fogva emlékezetes, melylyel a megbukott dynasztia ellen viselteték, s továbbá azon buzgalmáról, melylyel Zoroaszter vallását, a maga eredeti tisztaságában visszaállitani akará. Ő egy Mobed – (papi) gyülést hítt egybe, melyen a hagyomány szerint 40000-en jelentek meg, ezek közül először 400, azután 40, végül pedig 3 egyén bizatott meg a legfőbb hatalommal. Azonban azon nagy feladat, az igazságot kitalálni, végre is egyetlen férfiúnak jutott, Erdeviraszphnak. Ez füszeres bort ivott, aludt hét nap és hét éjjel s azután előszámlálta Zoroaszter vallásának igazi tanait.
A most említett királyt, fia Sapur (Kr. u. 242.) követé az uralkodásban, ki egy a rómaik ellen nagy szerencsével küzdött csatában azok császárát Valerianust fogolylyá tette; azonban a kegyetlenség, melylyel vele bánt volna, bizonyára tulozva van. Odenatus, Palmyra kormányzója állt boszút a rómaiak sérelméért. Sapur, fiának Bahram-nak hagyta az uralkodást, ki leginkább arról nevezetes, hogy az ő parancsolatára végeztetett ki Mani, a manichaeus hitfelekezet alapitója, ki az ő tanaiban, a hinduk lélekvándorlását akarta a keresztyén vallás tanitásaival egybeolvasztani. Utána még két Bahram következék, s ezek után Narses lépett a trónra, ki ugyanazon mezőn ütközött meg Galerius római császárral, melyen hajdan Crassus ama roppant vereséget szenvedé.
Sapur Zulektaf (III. Sapores) azaz vállas-Sapur, mely nevét onnan nyerte, minthogy a kezébe esett foglyok vállait kifuratá, s azután őket a nyilásokon keresztülhúzott kötelekkel kinozta. Persa történetirók tudósításai nyomán 70 évig uralkodott, s bárha Konstantinban hatalmas ellenségre talált, még is 350-ben Kr. u. a Szingara melletti csatában boszút állt a szenvedett vereségért; ugyancsak ő vette vissza ismét a Tigris-en tuli mindazon tartományokat, melyeket elődei egykoron elvesztettek.
Ugyanezen uralkodó ház tagjai közül meg kell még említenünk: Bahram Gur-t (V. Varanesz), kinek mellékneve (gur. = vad.) rendkivüli vadászat kedvelésére czéloz; Khoszru Nusirvan-t, kinek neve még ma is úgy él minden Persának ajkán, mint a bölcseség, igazságszeretet és bőkezüség mintaképeé. Ő Kr. u. 531-ben lépett a trónra, s a későbbi mohammedán történetirók azt állítják róla, hogy bárha mint pogány élt és halt is meg, igazságszeretete s azon körülmény folytán, hogy Mohammed idejében uralkodott: érdemes a muszulman disznévre. Mikor ő trónra lépett, az egész ország tömérdek ferdeség sulyos járma alatt nyögött, de ő mindenen a lehető legjobban segített, a vérző sebeket begyógyítá, a kereskedelmet és tudományokat virágzásra juttatá, s udvarába a görög bölcsészetet vezeté be. Minden alkotásában igen hatalmas segitséget szolgáltatott neki a bölcsességéről hires minisztere: Buzurdzsmihr, ki a legalacsonyabb sorsból a legmagasb állásra emelkedett. A rómaiakkal való érintkezés is sokkal lényegesebb előnyöket nyujtott az ő uralkodása alatt, mint annakelőtte Justinian kénytelen volt a békét 30000 darab aranyon vásárlani meg, – s ezen kivül egész Syriának elfoglalása, Antiochia megvétele, s az Irani határoknak a Phasistól egész a Jaxartes és Indusig való kiterjesztése, elegendő tanúságot szolgáltatnak Nusirvan hadvezéri tehetségéről.
A szaszanidák dicsősége ő alatta érte el legmagasb fokát, ő utána pedig napról napra mindinkább hanyatlott. Khoszro Perviz-nek II. Hormusz-Nusirvan egyik meggyilkoltatott fia – gyermekének, sükerült ugyan a régi fényt egy időre még helyreállítani, ki betört a római birodalomba, megrabolta Darat, Mardunt, Edessat és Amidát s el is pusztitá, úgy szinte Syriát is; bevette Jerusalemet, hol a harcz dulongása közben szent-Ilona és Konstantin fényes templomai a lángok martalékává lőnek. Azonban hadi szerencséje csakhamar elkábította, a legkicsapongóbb s legköltségesebb élveknek adta át magát, s számos pompás palotája, 12000 neje, mindmegannyi egy-egy rendkivüli szépség, 50,000 nemes lova, 1200 elefántja, Sebdiz nevű arabméne, mely a szélnél is gyorsabb vala, mindenek fölött pedig bűbájos kedvese: Sirin, mindmegannyi emlékezetes tárgy, melyekkel a Kelet költői és történetirói számtalan izben foglalkoztak. Harmincz évig tartott a szerencse szakadatlan kedvezése; azonban ekkor csatát csatára vesztett a rómaiak ellenében, s hat év leforgása alatt, minden birtokát, kincseit és hadseregét elveszté, – sőt tulajdon alattvalóitól még el is fogatott, – és saját fia szolgáltatta át az apát a bakó bárdjának.7)
Mindazon uralkodók, a kik ezután egész Jezdedzsird-ig (III. Isdigertes) uralkodtak, alig méltók az emlitésre. A szaszanidák uralma nyilsebesen hanyatlott alá, s midőn az arab kalandorok telve prófétájuk vallása iránti lelkesedéssel, szerte jártak az egész keleten s betörtek Persiába is, csak egyetlen gyenge lökésre volt szükség, hogy a parsz birodalom és a zoroaszteri vallás épülete, ezer meg ezer darabban omoljon össze. Mohammed – a mint tudva van – Nusirván idejében született, a keresztyén évszámlálás 569-dik évében, s uj tanait negyven év mulva kezdé hirdetni. Mindenféle követeket küldött, kik vallását ajánló s annak felvételére szólító iratokat vittek magukkal. A büszke Khoszru sah-hoz is küldött egy ilyet. A király épen a Karaszú partján ült, midőn a „mekkai tevehajcsár“ – mint Mahommedet gunyolni szokták – követeit jelenték előtte; a merész felszólításra annyira felgerjedt, hogy a térítő iratot darabokra szaggatá és szétszórta a levegőbe, s bele a viznek árjába. Ezen idő óta – mondják a Mohommedanok, átok fogta meg a Karaszú partjait, átok nehezedik azon helyen, mely hajdan a legvirulóbb vidék egyikét képezé.
Igaz ugyan, hogy az arabok első támadása szerencsésen visszaveretett; de azok Kadesszia sikján csakhamar véres boszut álltak a szenvedett vereségért, és Persia dicsősége, örök időkre oda lett. Dirafsi Kejvani hirneves nemzeti lobogója az ellenség kezébe esett, „s a puszta meztelen rablói – mondja Gibbon – minden reményen felüli gazdagsághoz jutottak.“ Jezdedzsird – az utósó szaszanida – seregének százezer harczosa borítá a csatatért, maga a király Merv felé menekül, melynek közelében egy molnár által megöletik. Vele együtt ért véget egyszersmind Zoroaszter vallása is, azon vallás, mely bárha némely ujabb alakulásokkal – egyidejünek tekinthető a föld özönviz utáni megnépesülésével, s mely Persiában tovább fenállt 1200 esztendőnél.
Ezen korszak első évei – mely kor az Iszlamnak Perzsiába hozatalával veszi kezdetét – az egész országban a legiszonyúbb pusztításnak, dúlásnak és rombolásnak rémképeit mutatják. Az arabok, a régi korszaknak legparányibb emlékjelét is, a vallásos fanatismus legiszonyúbb dühével semmisíték meg, s Ó-Iran annyi nevezetes műkincsének, a régi kor oly felséges emlékeinek, majdnem mind el kelle enyészniök!
Nem lehet tehát csodálni, ha az iraniak mélyen sértett nemzeti büszkesége, a fájdalom nagyságának megfelelő boszút szomjazott. Az első Khalifak virágzásban állt uralkodása alatt, gondolni sem lehetett az elszakadásra; azonban alig mutatkozott az első gyengeség a bagdadi udvarnál és Persiában már is nyiltan kitört a lázadás. Jakub ben Leis egy szegisztani czinöntő fia volt a legelső, ki a lázadás zászlaját kitűzte; ő volt az első mohammedan vallású független uralkodó Persiában, azonban dynasztiát nem alapíthatott, s 877-ben meghalván az uralkodást öcscsére Amer-re hagyta, ki Iszmail Szamani Sah által meggyőzetvén, ezen Szefarieh névvel jelzett uralkodó ház utósó tagja volt.8)
Iszmail személyében a Szaman ház lépett most uralkodásra, melyek egymásra következő tagjai: Ahmed Naszr, Nuh, Abdul melik, Nuh bin Manszur s végül Manszur bin Nuh váltották fel egymás a trónon, mig végre a nagy Giznei Mahmud, néhány rövid év lefolyta alatt hatalmas országot alapitott Bagdadtól Kasgarig, s Georgiától Bengáliaig; s figyelmét Iranra is kiterjeszteni kezdé. Ez időközben ott a dilemita-ház uralkodott, melynek sorát Ali bin Buje nyitja meg. Iran ezen időben részint egészen független fejedelemségekből, részint pedig olyanokból állott, melyek uralkodói még mindig a bagdadi udvartól nyerték hatalmukat. Giznei Mahmud hatalma utóbb, egészen véget vett Iranban a dilemita Dynasztiának. Hogy ezen fejedelemnek dicsvágya és vallásos buzgalma mennyi mindent alkotott: az sokkal több, semmint hogy e történeti képek szük keretébe foglalható lenne: korának történészei hatalma nagyságát, kegyességét és igazságszeretét igen kiemelik, daczára annak, hogy nem maradt ment egyszer másszor a fösvénység és kapzsiság vádjától. Az ő uralkodása alatt élt és halt meg Firduszi a hires költő, kit, a mint ez eléggé ismeretes, ő oly kicsinyes fukarsággal jutalmazott. Mondják hogy székhelye, Gizni, a maga idejében sok szép épülettel ékeskedett, ma már csupán mausoleuma áll fenn. 1032-ben történt halála után hatalma is ép oly gyorsan elenyészett, mint a mily hirtelen támadott. Utódját, Meszud-ot, Togrulbej, a szeldzsuk törzs egyik főnöke fosztotta meg trónjától. Ezen tatár fejedelem, kit a középázsiai sivatagok legbátrabbjainak százezrei követtek, nem csak magát Iránt hóditá meg rövid idő alatt, hanem Bagdadot is; s még abban a szerencsében is részesült, hogy utódjává oly jeles férfiú vállt, mint fia Arszlán, ki maga volt a megtestesült lovagiasság. Arszlán, nagy lelküségét, a többi között, Romanus Diogenes byzanti császár irányában is megbizonyitá, ki fennhéjázó büszkeséget tanusíta előbb ellenében, utóbb azonban foglyává lett: „Mit tettél volna velem – kérdé Arszlán emezt – ha sorsunk épen ellenkezőleg fordúl vala?“ „Megkorbácsoltattalak volna“ – viszonzá Romanus. „S minő bánásmódot vársz most éntőlem?“ – Kérdé a tatár fejdelem. „Ha kegyetlen vagy és vérszomjazó: – válaszolt a császár – akkor megöletsz; hahogy hiú: akkor lánczokra veretsz, és diadalszekered előtt rabszolga gyanánt hajtatsz; de ha nemesszivü és bölcs vagy: akkor elfogadod a váltságdijat és visszaadod szabadságomat.“ Arszlán ez utóbbi módon cselekvék s hazaküldé a byzanti császárt; sőt már már intézkedéseket is tőn, hogy trónjára még visszasegitse, azonban nemes tervét Romanus meggyilkoltatásának hire meghiusitotta.
Fia Meliksah, atyjához hasonló bölcs államférfiú, hatalmas hős és bátor harczos volt. Az erkölcsösség és becsületesség ritka példái élnek még e mai napiglan a népnek ajkán e fejedelemről, ki élte virágában, 38 éves korában halt el.
Őutána kezdődik a nagy zavarok korszaka, nem csak Iranban, hanem a szeldzsuk birodalom minden tartományában. Fiai szakadatlanúl háborukba valának bonyolódva egymás ellen, s az uralkodó ház utósó tagját, Szandzsart, a Kharezmi fejedelem fegyvere ejté el, midőn amaz ittas állapotban rohanna a csatába.
Persia, ezen időtől fogva, egész Helgau Khan (Dzsingisz-fia) hóditásaig, mintegy évszázadon keresztül azon zavargások és kölcsönös hadviselések szinhelye volt, melyeket az Ata-bey-ek, a tartományi kormányzók támasztottak egymás ellen. Helagu, ki Persia teljes meghódoltatását hatalmas atyjától öröklé: nem csak ezen országban volt diadalmas, hanem romba dönté Mutassim-Billahnak bagdadi árny-khalifatusát is; benne azonban nem hiányzott azon szép tulajdonság sem, hogy a pusztitás kardját néha-néha hüvelyébe is rejté, s magát az irodalom és tudományok élvezetének engedte át. Tudva levő dolog felőle, hogy a hires csillagász Naszr-eddin-Tuszi számára Maragaban csillagdát épittetett, s az ő korából származó csillagászati táblák, miket Ilkhanie-táblázatoknak is szokás nevezni, mind e mai napig tiszteletben állanak. Fiáról, a szelid lelkü Abaka-khanról, úgy szinte egyéb utódairól igen kevés érdekes tárgyat lehet feljegyezni, s ha Gazan-Khant, Tebrisz szépitőjét, és Sah Khudabendet, Persia első siíta fejedelmét kiveszszük, nyugodtan elmondjuk, hogy az ő halála után, mind egész Timur felléptéig, Iran évkönyveiben pártoskodásnál és belháborúknál egyéb alig van feljegyezve, mint a melyek minden nagyszerü forradalmat rendesen meg szoktak előzni.
Timur vagy Timurlenk (Sánta Timur) nálunk Tamerlannak is nevezve, Sehri-Szebz-ben, egy Szamarkand közelében lévő kisded városkában született. Élettörténete sok tekintetben hasonlít más egyéb ázsiai hóditók és országrenditőkéihez. Előbb jelentéktelen törzsfőnök, aztán tekintélyes saját tartományában, utóbb hatalmas az egész országban, végre ott áll a vért és zsákmányt szomjazó tömeg élén, milyen Ázsia azon részeiben mindig könnyen feltalálható, s velük tartományokat hódit és birodalmakat forgat fel. Iran – mely épen nyugat felé vett utjában feküdt, s a nélkül is apró tartományocskákká volt elforgácsolva, csakhamar prédájává lőn féktelen csordájának; sok régi várost megraboltak s egészen porrá hamvasztottak, sőt még Timur halála után sem lőn nyugta Persiának, mert a világhóditónak fiai elkeseredett harczokat folytattak egymással az örökségért, mig végre az erényes Sah-rukh a béke malasztjait árasztá ez ország egy kis részecskéjére. Khoraszan, Merv és Herat akkori fővárosaival képezé a bölcsek, a tudomány és költészet férfiainak gyülhelyét. Igy szinte Szultán Huszein Mirza is, kinek uralkodása mintegy fénypontját képezi a timuridák dynasztiájának, mint a müvészetek és tudományok Maecenása, némi nevet hagyott maga után. Mindamellett, általában véve a Timuridak uralma alatt, Persia majd részekre szakadva, majd a belháboruknak, majd a szomszéd turkomantörzsek pusztitásának vala szakadatlanul kitétetve, s igy előre sejthető volt, hogy az állandó nyugalom és rend csak valamely benszülött hatalmas fejedelem kormánybotja alatt fog helyreállhatni.
Ilyen után epedt egész Persia, ilyent talált is Iszmail Sah-ban a szeferi dynasztia tulajdonképeni megalapitójában, kiknek uralkodása, a mint látni fogjuk, valóságos fénypontját képezi Iran ujabbkori történelmének. Ezen uralkodó ház fejedelmei, kik egy Szofi-eddin nevű erdebil-i kegyes Seikhtől vették származásukat, az éjszaki Azerbaidzsanból, maguk is török eredetüek lévén, jókorán körükbe vonták éjszaki Irán harczias török törzseit. Ismeretes dolog, hogy a törökök akkor, két felekezetre oszlottak: a kara kojunlu-k (fekete juh) kik leginkább szunniták lévén, az ottoman fejedelmek lobogói alatt harczoltak; és az Ak-Kojunlu-k (fehér juh)9), kik bárha amazoknak rokonai, mindazáltal utóbb Uzun-Haszán alatt, azoknak leghatalmasabb ellenségei s ennélfogva a siíszmus legfanatikusabb védelmezői.10) Iszmail Sah felhasználva párthiveinek vallásos lelkesültségét, országát kelet felé Mehemmed Seibani, Bokhara hatalmas szultánja ellenében megvédelmezé, valamint Szelim szultan ellen is, ha talán nem oly sükerrel is, de nem kevesebb erélylyel, ki őt Azerbaidzsan felől támadá meg. A Csaldirim-i hires csatában hada ugyan tönkre tétetett a bátor ottoman császár által, mely veszteség őt igen keserité, bárha amannak halála után megint átment az Araxesen s a meghódoltatott tartományok egyrészét ismét visszafoglalá. Egész Persiának teljes birtokosaképen halt meg nyugodtan Erdebilben, s azon nevet hagyta maga után, mint a ki Iran egykori határait ujra visszállitá, és a nemzeti hitnek megalapitója lőn.
Ép oly szerencsés volt fiának, Tahmasbnak uralkodása is, ki bárha fiatalon jutott is a trónra, mindazáltal szunnita ellenségeit, mind nyugaton mind keleten megverte. Hadi szerencséje oly nagy hirnevet szerzett számára, hogy Humajun, India császára, midőn országa lázongó nagyjai elől futni kellene, ennek udvarába menekült, s ugyancsak az ő segedelmével nyerte utóbb ujolag vissza fejedelmi trónusát.
A nyugati hatalmasságokkal megkezdődött az összeköttetés. Erzsébet, Angolország királynője küldé az első követet Persiába, Jenkinson Antal személyében, ki ott huzamosb ideig tartózkodván ezen ország egyik legkorábbi s legérdekesebb ismertetését irta.
A király utódjai azonban, Iran veszedelmére, nagy versengésben éltek egymással; Haider és Iszmael, mint utódai alig méltók az emlitésre. De annál dicsőségesebb volt e most emlitett fiának, Abbasznak uralkodása, ki méltán megérdemli az utóbb melléknévűl kapott nagy nevezetet. Az 1582-dik évben jutván a trónra, uralkodása első éveit kénytelen volt az ország határaira csapott ellenségek ellenei harczokban tölteni: de meg is győzte valamennyit. Helyreállítván a nyugalmat, tartományainak belső szervezéséhez fogott, s a földmüvelés, kereskedelem és ipar felvirágoztatására annyit tett, mint sem előtte, sem utána senki többet Iranban mind e mai napiglan. Atyáskodó gondosságának legfényesebb tanujelei, a még mai napig fenálló, s az egész országban szétszórt Kervanszeraj-ok, jó országutak és vizvezetékek; legtöbb gondot azonban székhelyének, Iszfahannak csinosbitására forditott, mely az ő idejében nemcsak Ázsiának volt legszebb fővárosa, hanem hozzá hasonló, Europában is alig találtaték, mely oly virágzásnak örvendett volna, s oly gazdag lett volna pompás épületekben mint Iszfahan. Sir Dodmore Cotton angol követ, kit I. Jakab küldött Abbasz sah-hoz, csodadolgokat beszél azon pompáról és fényüzésről, mely ennek udvaránál uralkodott, ki már ekkor mélyen átértette, mennyire szükséges a nyugati fejedelmekkel jó lábon állani, s velük kereskedelmi szerződéseket kötni. A keresztyének iránt is különösen türelmes volt, sőt azt is mondják, hogy Sir Robert Shirleyt, különös kedvenczét, egy szép csirkaszi nővel megajándékozván, utóbb született gyermeküknél még a keresztapai tisztet is ő maga töltötte be. De ezen türelmi-érzelmei daczára különös buzgalmat tanusitott a Persák nemzeti vallása iránt is, és hogy a Siítakat a Mekka és Medina sirjaihoz való szenvedélyes zarándoklástól visszatartsa, Imam Rizának Meshedben, s Alinak Nedzsefben fekvő eddig jelentéktelen sirjait, kitünő pompával ékesítteté föl. Uralkodását egyaránt igazságosság és jó szerencse teszik nevezetessé, s ha a mai kor persája az igazi fejedelem mintaképét akarja emliteni: mindjárt Abbasz sah nevét hordozza ajkain.
Nevezetes és feltünő azonban, hogy házi magán körében ép oly vad és barbar volt, mint a külvilággal érintkeztében a mily szelid és kegyelmes. Legkedvesb fiát kivégezteté, másoknak szemük világát véteté, s kegyetlensége őrjöngésében legkedvesb unokaleányát, ki egész ártatlanúl közelíte nagyatyjához, hogy vele enyelegjen, tulajdon kezével fojtá meg. Végre maga is mérget vett, és Malcolmnak igaza van, midőn azt mondja: „Mikor ezen nagy fejedelem megszünt uralkodni, ugyanakkor megszünt uralkodni Persia is.“ Utódai, kik magukat a teljes elpuhultságnak s a leggyalázatosabb kicsapongásoknak engedték át: virágzó országutaikat is a veszedelem örvényének szélére juttatták. A hanyatló hatalommal, együtt növekvék az előbb elnyomott népek vakmerősége, s a harczias afghanok voltak az elsők kelet felől, kik nemcsak függetlenekké tették magukat, sőt nemsokára, egyik vezérük, Mahmud vezérlete alatt még Persiára is ráütöttek és a fővárost, Iszfahant ostromolták. Ez időben a jólelkü de gyenge Huszein Sah ült a trónon. A minden oldalról megszoritott főváros, mely a hanyatló Rómához hasonlóan csak panem et circenses – után epedt, képtelen volt a védelemre, ugy hogy a jó ideig tartó sulyos ostrom után, maga a szeferi család utósó királya volt kénytelen a durva Afghanok táborában megjelenni s könnyes szemekkel kegyelemért esedezni.
Huszein tömlöczbe vetteték, hol azután nemsokára el is veszett. A kincsszomjas afghanok nagy mohón rajta törtek az elhagyott fővároson. Kényük kedvük szerint dultak és raboltak, s miután több évig az ő kezükben volt e hely: a szefevi dynastia majdnem minden alkotványa, az országnak majdnem birtoka elpusztult, ugy hogy mindenütt csak siralom és pusztulás volt található. A porig megalázott ország boszút akart állani és Nadir Kulit az Afsar-törzs egy főnöke állt az elégületlenek élére Khoraszanban, és sükerült is neki a mazendraniak segedelmével az idegen dulárok hatalmát megtörni. Több izben tönkre verte az Afghanokat, ugy hogy ezek végre futásnak eredtek, azonban csak igen kevés menekült meg közülök.
Nadir, ki eddigelé csak is mint Huszein fiának Tahmaszbnak vezére szerepelt: diadalaitól megittasultan nem tudott sokáig ellenállani uralkodási vágyának, s 1736-ban, csakugyan Iran trónjára is ült, s ezen ázsiai utósó világverőnek haditettei valóban ép oly bámulatra méltók, mint a minő csodálatos volt egész kalandos pályája, az egyszerű rablófőnöktől, fel egész a királyi méltóságig. Nadir nem csak nyugaton a törököket verte meg, nemcsak éjszakon a tatárokat, nem csak visszaállitotta az ország régi határait: hanem még Indiába is becsapott, s diadalmenete Delhibe, mely ez időben egy millió lakost számlált, s honnan a legdusabb s legértékesebb kincsekkel megrakottan tért vissza, valósággal oly meseszerünek hangzik, minő csak is keleten fordulhat elő. Iran, őalatta, bárha csak rövid időre, még nagyobb volt, mint Abbasz sah korában; azonban országának belső felvirágoztatására semmit sem tett, azon egy kisérleten kivül, hogy t. i. a siítákat, a szunnitákkal ki akarta békíteni, mi azonban teljességgel nem sükerült.
A mily dicsőséges volt e hóditónak nyilvános pályája: ép oly gyalázatteljesek uralkodásának utósó napjai és tulajdon életének vége is. Azt képzelte, hogy szakadatlanúl életére törnek, s ezen rémképektől gyötretve, a legirtózatosabb módon dühöngött környezete ellen. Fiát, Riza Kulit szeme világától fosztatá meg; legközelebbi rokonait és barátait rakásra gyilkoltatá, és egész városok estek dühének áldozatául, s midőn őrjöngésének tetőfokán azt határozta volna magában, hogy minden Persát ki fog irtani a földszinéről: tulajdon törzsének egy fia verte őt át fegyverével. Hatalmának kártyavára ép oly hamar roskadt is össze, mint a mily gyorsan felépűlt. Utódjai csak alig-alig tudtak megtartani néhány tartományt hatalmas vetélytársaik ellen, Mazendran és Asztrabad ez időben a Kadzsartörzs egy főnökének, Mohammed Huszein khannak uralma alatt állott; Azer bajdzsan az afghan Azad-Khant uralta, Gilanban Hidajet Khan volt független, Khoraszant pedig Sahrukh tartotta birtokában. Délen Ali Merdun Khan, a bakhtiari főnök foglalta el Iszfahan fővárost, mig ezt végre a bátor Kerim Khan Zend győzte le, ki a független fejedelmek ellen folytatott sok sulyos harcz után, királyi hatalmát ismét egész Iran fölött kiterjeszté. Kerim Khant, mint született első persa királyt, kiváltképen a déli Iran magasztalja és dicsőiti leginkább, mint a melynek vidékéért ő maga is igen sokat tett, s minthogy a becsületességgel és mérséklettel a dicsvágyat és hősiséget igen alkalmasan tudta egyesíteni: méltán megérdemli az „igazságos“ nevet, melylyel őt az utókor feldiszité. Közkatonából lévén királylyá, pályafutása telve van a legérdekesebb kalandokkal, s ha Siraz lakói, hol fővárosát is tartotta, kedvencz fejedelmükről kezdenek beszélni az ember alig győzi végig hallgatni magasztalásukat.
Mint minden ideig óráig tartó nagyságoknál rendesen történni szokott: itt is az az eset állott elő, hogy az őt tulélő négy fia, nem volt képes atyjának trónját, a hatalmas főnökök tőrei és ármányai ellen megvédeni. Kerim Khan halála után, ismét kitört az Iran fölötti uralkodásért küzdő háború. A Zend család, mely a túlvakmerő Lulf Ali Khan személyében hatalmas védelmezőt birt ugyan, nem juttathatá érvényre a maga jogát a kadzsartörzs hatalmas főnöke, Aga Mehemmed Khan ellenében, kinek lobogói alatt, az ország legharcziasabb népei, a törökök egyesültek. Amazok legyőzettek, és Aga Mehemmed Khannal a Kadzsar dynasztia jutott a trónra, mely mind e mái napiglan uralkodik. Ezen fejedelem, ki férfiúságától kora ifjuságában megfosztaték, utóbb pedig ellenségei foglyává lőn, sok viszontagságon ment keresztül, s jellemében ritka erélyt és dicsvágyat egyesitett tigris-kegyetlenséggel és bosszúállással, s igen hihető, hogy ama rémület, melyet maga iránt a legyőzötteken elkövetett hallatlan kegyetlensége folytán gerjesztett, talán még fegyvereinél is többet tett hatalmának megalapitására nézve. Hajmeresztő olvasni azon városok sorát, melyeket e barbar főnök feldulatott, s azon lemészárolt tömeg számát, kiket kardélre hányatott. Még tulajdon rokonai ellenében is a legbaromibb módon viselteték, egy unokaöcscse az egyetlen Baba Khan kivételével, ki atyjának 1797-ben Sise mellett történt halála után, Feth Ali Sah néven jutott a trónra, mint mind e tartományok egyetlen örököse. Őalatta kezd az európávali diplomatiai közlekedés igazán állandóvá és szakadatlanná lenni; Gardanne és Jaubert tábornokok követsége, kiket I. Napoleon küldött udvarához, ugyszinte Malcolmnak, a hires diplomata és tudósnak küldetése, mind őt közelebb hozták Európához, mind pedig minket jobban és jobban megismertetének ezen ország milyen-voltával és institutióval. Utóbb az oroszokkal is érintkezésbe jutott, sőt egy hosszadalmas háboruba is bonyolult velük, melyben a persák legyőzettek és 1828-ban a turkmacsaji11) megalázó szerződést elfogadni kényszerültek. A tetemes veszteség igen bántá Feth Ali Sahot, ki nagyon szerette magát a „fenséges“nek nevezni, mindazáltal a háborut nem lehetett többé megujitani, s még fia Mehemmed Sah alatt is, hiába óhajtoztak, az elvesztett tartományokat visszanyerni. Persia, mind jobban és jobban elhomályosítva az éjszaki Kolosz által, mostani uralkodójának, Naszr ed din Sahnak uralkodása alatt teljesen belépett ugyan, a nyugati hatalmasságok államcsoportjába, s bárha igen nagy gond fordittatik is rá, az európai institutiók átültetésével megkönnyiteni a nyugati civilisatióval való összeolvadást: mindazáltal jövendője főleg a szent-pétervári udvar óriási befolyásától függ, s ha erélyes módon nem lát hozzá, regeneratióját önön erejéből megalkotni, igen könnyen a mai török birodalom sorsára juthat, melynek létezése, a nyugati hatalmasságok kegyelmétől függ egyedül.