Jókai összegyűjtött hirlapi czikkei fekszenek előttünk három kötetben. A gyűjtemény épen nem teljes, sőt a kötetek sem egymás folytatásai. Egyik a szerző kiadása; ez a forradalom alatt írt politikai czikkeit foglalja magában, egy pár ugyanakkori beszély és számos humoros apróság kiséretében, saját maga által rajzolt 1849-iki arczképével.16) Nem épen illő ugyan, hogy az ember maga adja ki saját arczképét, hanem Jókai az ilyesmin már rég túltette magát; nagyobb baj az, hogy a rajz rossz, s igen keveset hasonlít a huszonöt éves Jókaihoz.
A más két kötet Ráth Mór kiadása.17) Ez igen tarka gyűjtemény, legkevesebb benne a politikai czikk, legtöbb az adoma. Különben van itt minden, valóságos vegyes kereskedés. Jókai összegyűjtötte más gyűjteményeiből kimaradt különféle apróságait, oly czímek alá osztályozva, a melyek igen ritkán illenek a művekre. Például a Koreszmék czíme alatt, nehány politikai czikk mellett, ott találjuk az Adomák Széchenyiről, Liszt hangversenye, Potifár kis fia sat. czíműeket is, a melyek csakugyan nem koreszmékről szólanak. Az évszám is, tudniillik, hogy valamely czikk mikor iratott, nagyrészt hiányzik, pedig némely czikket inkább érthetnénk, ha tudnók, hogy a szerző melyik évet érti a mult év, s melyik év napját a tegnap alatt.
Azonban a gondosabb szerkesztés sem tette volna értékesebbé e gyűjteményt. A czikkek legnagyobb része csekély becsű: necrologok jellemző eszme nélkül, obligát pathoszszal; írói jellemrajzok, a melyek legfeljebb csinos toasztoknak illenek be; igaz történetek, a melyeknek fele sem igaz, de azért nem mindig mulatságosak; naplótöredékek, uti-rajzok, a melyeken épen úgy megérzik a képzelgés szeszélye, mint az írói hiúság kaczérsága; egy akadémiai értekezés, a melyben a szerző csak az adomákban keresi a néphumort, s egyszersmind oly vallomást tesz, a melyet maga sem igen hisz, tudniillik, hogy nem regényei fogják fentartani nevét az irodalomban, hanem adomagyűjteményei; továbbá egy Petőfiről írt s már más gyűjteményben is kiadott czikk, a mely minden alap nélkül kétségbe vonja Petőfi halálát, s könnyelműen azt hirdeti, hogy az oroszok őt magokkal hurczolták, s a szerencsétlen most talán Kamcsatka hómezőin siratja sorsát, vagy lassú, emésztő munkában görnyed az uráli ólombányák munkásai között. Jókait e gondolat nem hagyja alunni, elrabolja éjszakáit; felindulva kéri a kormányt, hogy tegyen lépéseket diplomatiai úton Petőfi holléte kinyomozására nézve. És mégis az az író, a ki így ír, mint képviselő, mindeddig nem interpellálta a ministerelnököt, mint népszónok, egyszer sem hívott össze népgyűlést ez ügyben, alunni hagyta az egészet, csak maga nem alhatik, de alkalmasint nem Petőfi miatt.
Legsikerültebb az egész gyűjteményben nehány humoros rajz: Jakli, Utolsó napjai a fürdői idénynek, A míg a termő rügyből körte lesz. Az első egy házi szarka csínyeit beszéli el, a második a balatoni fürdői élet fokozatos kihalását, a harmadik egy körte története. Mind naiv élmények, jókedvű, s önmérséklő humorral elbeszélve, Könnyedén, de biztosan oda vetett rajzok. Nincs bennök túlzás, affectatió, a mitől Jókainak még jobb munkái is ritkán mentek. Kétszer, háromszor is gyönyörködve olvastuk el, s mintegy kárpótlást találtunk az egész kötetre vesztegetett időért. A mi a gyűjtemény politikai czikkeit illeti, nemcsak gyér számúak, hanem nem is jellemzők Jókai 1861–1875-iki politikai pályájára nézve. Még azt is alig vehetni ki belőlök, hogy a szerző ez időszakban minő pártállást foglalt el. Közönyös elmélkedések, vagy jámbor elmefuttatások. Általában az Emlékeim két kötete sokkal kevesebb anyagot nyujt a hirlapíró Jókai jellemrajzához, mint a forradalom alatt írt czikkei gyűjteménye. De e két rendbeli gyűjtemény elég arra, hogy kiinduló pontul szolgáljon e kísérlethez, a mely nehány vonással Jókai hirlapírói pályáját szándékszik rajzolni.
Jókai mint politikai hirlapíró, a forradalom szülötte, épen mint Pálfy Albert és Csernátony. Társaikat a politikai téren találta a forradalom, ők akkor léptek fel arra. A két első szépirodalmi iró volt, s mint jeles beszélyírókat ismerte a közönség; Csernátony még nem emelkedett ki a homályból, legfeljebb nehány erdélyi ember ismerte, mint 1847 óta az Erdélyi Hiradó pesti levelezőjét. Jókai az Életképek czímű szépirodalmi lapot szerkesztette, midőn 1848-ban a márcziusi mozgalmak őt is magukkal ragadták. Mint a pesti ifjúság egyik vezére, ő olvasta fel a népnek a tizenkét pontot, beszédeket tartott a múzeum terén s lapjába politikai czikkeket kezdett írni. Azonban az Életképek nem vált politikai lappá, csak némi politikai színezetet nyert, a mennyiben Lamennais-féle modorban dicsőítette a forradalmat, s lelkesítette az ifjúságot és nőnemet. Tulajdonkép nem volt szoros értelemben vett politikai iránya; czikkei inkább lelkes és ábrándos általánosságok voltak, mint politikai tények és eszmék bírálatai, szerelmes levelek a szabadsághoz, az elragadtatás felkiáltásai a forradalom mézes heteiben. Legtöbbet értek humoros apróságai, a melyek mai élczlapjainkat pótolták, s már akkor kitünt, hogy Jókai itt sokkal inkább helyén van, mint a politikai vezérczikkek terén.
Pálfy Albert, mint politikai hirlapíró, már első fölléptével legtehetségesebbnek tünt fel társai közt. Míveltsége ugyan neki is inkább szépirodalmi volt, mint politikai, de kora ifjúságától fogva figyelemmel kísérte a hazai és európai eseményeket, buzgó olvasója volt a franczia hirlapoknak, és részletesen ismerte a franczia forradalom történetét. Nem volt szónok, nem igen tudott magyar módon lelkesedni, de annál szenvedélyesebben gyűlölt s jól értette a gúny művészetét. Ez volt tulajdonkép éltető eleme. Nem gondolkozott mélyen, de élesen látott s hamar tisztába jött magával és a dolgokkal. Erősen meg volt győződve arról, hogy Ausztria mindent vissza fog venni, a mit tőle Magyarország kivívott, s ha egy kis erőre kap, végkép megdönteni igyekszik a magyar alkotmányt. Az élet-halálharczot kikerülhetetlennek látta. Épen azért folyvást szította a gyanut, bizalmatlanságot, táplálta a forradalmi szellemet, táblabiró politikának gúnyolta a törvényekbe vetett bizalmat, szép beszéd helyett gyors tettet követelt, senkit sem kímélt, csak Kossuthot, a kit mintegy kijelölt a forradalom vezéreül. Lapja, a Márczius tizenötödike, melynek irányát minden nap igazolták az események, lassanként mindinkább terjedt s mind nagyobb befolyást gyakorolt a közönségre. S ezt nemcsak irányának köszönhette, hanem szerkesztője írói tehetségének is. Pálfy nem bővelkedett eszmékben, de főeszméjét ezer változatban, s mindig új ingerrel tudta ismételni. Egyszerűen és világosan írt, szónoki hevület nélkül, de rendkívül csinosan s bizonyos magyar ízzel; inkább elmés és szellemes társalgónak tetszett, mint veszélyes izgatónak. De gúny ömlött el minden során, gondolatján és érzésén. Ebből merítette lelkesedését, ezzel született logikája s egész gondolatmenete. Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai itéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit a nélkül, hogy fárasztotta volna. E stil irodalmi szempontból is feltünő jelenség volt, s csodálni lehetett, hogy erős gúnya bizonyos mérsékletet tartott, s ritkán vált egészen nyerssé. Azonban azzá is vált, s a mi még rosszabb, néha lesülyedt a cynismus- és frivolitásig, de e tekintetben a Márczius tizenötödikét nem annyira Pálfy keverte rossz hírbe, mint dolgozó társai és levelezői. Ő mindig rossz szerkesztő volt, s ha megírta a maga főczikkét, keveset gondolt egyébre, s nem bánta, ha együgyűséggel és otrombasággal telik is meg lapja. Dolgozótársai között Csernátony volt a legtehetségesebb, de ekkor még csak irodalmi suhanczéveit élte. Merészségre felülmulta Pálfyt, de minden más tekintetben messze maradt tőle. Leginkább Mákvirágaival ébresztett figyelmet, a melyek nem voltak egyebek, mint személyek ellen intézett gúnyiratok tele epével, rosszakarattal, de kevés ízléssel. Stilje nehézkes volt, gúnyja inkább goromba, mint elmés, élczei erőltetettek, kedvelte az idézeteket, különösen a bécsi bon mot-kat, s néha igenis kirítt czikkeiből bizonyos öntetszelgő hiúság, hogy mennyire meg van elégedve magával és szerepével. Később Csernátony fejlett és emelkedett, de mindebből maig is maradt benne valami, csakhogy Mákvirágai Apróságokká váltak; most az angol adomákat és idézeteket kedveli, stilje könnyedebbé vált, de, talán hosszas külföldi tartózkodása miatt, vesztett magyarosságából.
Alig telt el egy félév s Jókai maga sem tudta hogyan, egyszer csak szemben állott e hirlapírókkal, a kiktől irányra nézve, legalább nagyjában, keveset különbözött. Pálfy és Csernátony Debreczenben még inkább szították a forradalmi tüzet, ellenben Jókai egy bizonyos pontig mérsékelni akarta. Ily szellemben nehány czikket írt a Közlönybe, majd a Márczius tizenötödike ellen az Esti Lapokat alapította. Kezünk alatti gyűjteménye egyik jegyzetében elbeszéli e fordulat körülményeit, azonban az ő adatai soha sem eléggé biztosak. Mozgékony képzelődése hamar átalakítja mindazt, a mit látott és hallott s néha igen nehéz kivenni, mi az, a mit akaratból s a mit akaratlanul ferdít. «Deczember 30-án (1848) – úgy mond Jókai, – meglátogattam Nyáryt azért, hogy megmutassam neki azokat a vezérczikkeket, a melyekkel a Pesti Hirlap új szerkesztőségét be akarom vezetni. A Pesti Hirlap akkori tulajdonosai, miután Csengery Antal kormányhivatalba lépett, engem szólítottak fel e lap szerkesztésére. Jan. 1-én, tehát holnapután kellett volna azt már megkezdenem. Nyáry nyugalommal olvasta el a czikkeket s véleményt mondott rólok». Ezután elmondja Jókai, hogy Windischgrätz elfoglalván Buda-Pestet, hogyan menekült Debreczenbe, a hol febr. elején (1849) Nyáry előkerestette vele Pesten írt czikkeit s kiadatta a hivatalos Közlönyben. E tizennégy czikkben három főeszme vonul keresztül: lelkesítés az önvédelmi harczra; jóakarat a dynastia iránt, mint a ki nem maga folytat harczot a magyar nemzet ellen, hanem nevében a reactió, amazzal még kiegyezhetni, emezzel soha; és végre: Magyarország megtámadott alkotmányos jogaiért fogott fegyvert s mihelyt azok biztosítva lesznek, megszünik áldozni fiai vérével. Mindez összhangzott Görgey váczi kiáltványával, de a két utolsó pont éles ellentétben állott a Márczius tizenötödike irányával, sőt magának Kossuthnak is titkos czéljaival. A czikksorozat zajt ütött, némelyek nyugtalankodtak, az országgyűlésen interpellálták miatta a kormányt. Kossuth hivatta és megdorgálta Jókait, majd febr. 16-án felelt az interpellatióra egy mindent elsimítni akaró beszéddel, kifejtvén, hogy Pest odahagyása után Debreczenben eleinte, az Alföldi Hirlapot kivéve, csak egyetlen magyar lap volt, a hivatalos Közlöny; ezért a nem hivatalos részben eszmesurlódás kedvéért kiadattak oly czikkek is, a melyeket a kormány minden pontjában nem helyeselt; a mi egyébiránt a kormány politikáját illeti, az nem más, mint óvakodni attól, hogy a jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen.
Jókai vallomása egy pár adatot összezavar. Csengery 1848 deczemberében nem volt kormányhivatalnok; 1849 májusában neveztetett ki codifikáló tanácsossá; a Pesti Hirlap tulajdonosai az 1849-iki újévre a régi szerkesztővel hirdettek új előfizetést; Jókai szerkesztője lett ugyan a Pesti Hirlapnak, de később, Buda ostroma alatt, midőn Debreczenből Pestre jött. Nekünk sokkal valószínűbbnek látszik, hogy Jókai nem Pesten, hanem Debreczenben írta mérséklő czikkeit s épen a Nyáry sugalmazására, a ki részint személyes, részint politikai okok miatt félig meghasonlott Kossuthtal, s a kire Görgey váczi kiáltványa mély benyomást tett. Görgey főleg az általa vezérlett hadsereg megnyugtatására adta ki kiáltványát s mellesleg óvatosságra intette a kormányt is, a melynek Madarász László is tagja volt s befolyásosabb mint bármely szempontból óhajtandó lett volna. Nyáry a Jókaival iratott czikkeivel részint viszhangja akart lenni Görgey kiáltványának, másrészről pedig hatni akart úgy az országgyűlésre, mint a dynastiára és az osztrák ministerekre. Jókai most mindenkép el akarja hitetni velünk, hogy a Közlöny czikksorozata eredetileg az ő gondolatja volt s Nyáry csak helyeselte, de mi azt hiszszük, hogy az Nyárytól eredt s Jókai volt, a ki helyeselte és megírta. Különben is Jókai a marcziusi napok óta többé-kevésbbé Nyáry befolyása alatt állott; ezt maga is megvallja, midőn Nyáryról írt necrologjában őt mint politikust vezérének s mint jellemet eszményének nevezi. S valóban egy pár pontban egészen elsajátította Nyáry természetét, a ki a forradalmi időben mérsékelni akart, békében pedig a forradalommal kaczérkodott. Jókai kedélye a debreczeni két első szomorú hónap benyomásai alatt a Nyáry társaságában némi átalakuláson ment át, a melyet táplált az országgyűlés nehány kitünő tagja, az úgynevezett békepárt, különösen Kazinczy Gábor és Kovács Lajos. Ezek voltak az Esti Lapok fődolgozótársai s emelték politikai jelentőségre. Czéljok volt megbuktatni Madarász Lászlót, a rendőrministert s ebben czélt is értek, de főleg mérsékelni Kossuthot, hogy a kiegyenlítés ne váljék lehetetlenné, s hogy a marczius 4-iki alkotmány, mely Ausztriába olvasztotta Magyarországot, ne ragadja őt meggondolatlan visszatorlásra. Ebben épen nem értek czélt, sőt komolyabban még csak meg sem kísérlették. A ki a forradalmat mérsékelni akarja, bátornak és forraradalmi erélyűnek kell lennie. Ez egészen hiányzott e pártban s Kossuthnak egy könnyed cselfogása semmivé tette őket. Kossuth ugyanis azt mondotta Görgeynek, azt híresztelte a táborban, hogy Debreczenben van egy párt, a mely minden áron békülni akar, majd Debreczenben azt hirdette, hogy a hadsereg kívánja a függetlenségi nyilatkozatot s ezzel gyakorolt nyomást az országgyűlésre. Görgey akkor világosodott fel e párt czélja felől, midőn mint hadügyminister Debreczenbe jött, e párt ekkor értette meg, hogy Görgey nem barátja a függetlenségi nyilatkozatnak, de midőn ez erélyesebb fellépésre sarkalta őket, vonakodtak, nem akartak szakadást előidézni s az egész párt elpárolgott.
Jókai számos czikket írt az Esti Lapokba, de politikai tekintetben nem kitünőket. Nagy részt ezek is élénk és lendületes stilben írt ömledezések voltak inkább, mint egy valódi publicista nyilatkozatai. Jókai még mindig kedvelte a prófétai hangot, lelkesített, jövendölt, intett, átkozódott, s ha egy-egy eszmét érintett, a mely bővebb kifejtést igényelt, átsiklott rajta. A míg a lap első hasábjain majd mindig magas pathoszból írta vezérczikkeit, addig hátul az apróságok között adomákat mondott, gúnyolt és humoroskodott s ez most is, mint azelőtt, sőt később is, többet ért komoly czikkeinél. De éles polemiákat is folytatott Pálfy és Csernátony ellen. Azonban április 14-ike után alább hagyott a mérséklettel, mintegy örvendve, hogy megszabadult a talán már nem kedvére való szereptől, így kiáltott fel: a dynastia kimondá, hogy számára nem létezik többé Magyarország, erre nem lehet más felelet, mint ugyanaz megfordítva. Ez inkább a Pálfy szájába illett, a ki a mily kikerülhetetlennek látta a harczot a mult év békés napjaiban, most épen oly lehetetlennek tartott bárminő kiegyenlítést a dynastiával s legfőbb feladatnak hirdette a forradalom erejének fokozását. Különben belátta a helyzet veszélyeit, s kevés illusiót táplált, mindenre el volt készülve, de egyszersmind minden erő felhasználására izgatott. Azonban egy nagy illusió sokáig elvakította. Azt hitte, hogy Kossuth épen oly nagy államférfiú, mint izgató, s az izgatásaival felköltött forradalmi erőt vezetni is képes valamely eredmény biztosítására. A magyar fegyverek szerencséje után a kormány tétlen és tehetetlen volt, s nagy hibákat és tévedéseket követett el. Pálfy nemcsak a ministerelnököt, Szemerét támadta meg, hanem Kossuthot is, a kormányzót. Lapja betiltatott s ő maga rendőri felügyelet alatt kisértetett Szegedre; a világosi nap után elrejtőzött s négy évíg lappangott a vidéken. Jókai egy pár havi bujdosás után Pestre került; Csernátony még a forradalom alatt Párisba küldetett és kinn szorult. Így szóratott szét e három hirlapíró, hogy évek mulva ugyanegy szerkesztőségben, bár rövid időre, ismét találkozzanak.
Jókainak e rövid hirlapírói pályája politikai életének mintegy naiv korszaka volt. Ifjú lelkesedése, fogékony kedélye hol ide, hol oda ragadta, de majd minden becsvágy és önző számítás nélkül. Évek teltek el s ő felhagyni látszott a politikával. Szépirodalmi lapokat szerkesztett, regényeket írt s a közönség legnépszerűbb regényköltőjévé és humoristájává emelkedett. Költészetének fény- és árnyoldala egyaránt elősegítette népszerűségét, sőt emez talán inkább, mint amaz. Azonban oly író, a ki egészen az irodalomból él, alig lehet el Magyarországon politikai lap nélkül, a mely siker esetében legtöbbet jövedelmez, de másfelől egy népszerű írónak szintén szüksége van reá népszerűsége fentartása végett. Jókai az ötvenes évek vége felé átvette a Magyar Sajtó czímű politikai lapot, de nem nagy sikerrel; sehogy sem tudta politikai fontosságra emelni, sokkal jobban sikerült az Üstökös élczlap, a melyet szintén ez időtájt alapított.
Azonban megnyílt az 1861-iki országgyűlés, megalakult a határzati párt, mely később közjogi ellenzék, balközép nevet vett föl. E pártnak kevés eszméje és hite volt; politikája a fődologra inkább érzelmeken és személyes érdekeken alapult, mint komolyan átgondolt terven, a viszonyok és tényleges erő felhasználásán Magyarország alkotmánya visszaszerzésére és biztosítására nézve. Ide csatlakozott minden bús magyar, a ki csak a tizenkét éves szenvedés haragját tartotta igaz hazafiságnak; a ki az emigratió hatása alatt külföldbe vetette reményét; a ki a törvények betűiből indult ki, s a jogi abstractiók finomságait többre becsülte az élő érdekeknél; a ki a Deák-párton, mely magában foglalta Magyarország majd minden kitünő tehetségét, nem remélt feltünőbb szerepet; a kit a pártvezérekhez rokonság, barátság, vagy megyei pajtáskodás kötelékei csatoltak; a ki hiúságánál vagy egyéb oknál fogva ide sodródva, becsületbeli kötelességének tartotta ott maradni, a meddig lehet. E párt már első fölléptével tapintatlanságot követett el a dynastia irányában, melynek a Lajthán túl leginkább állott érdekében a kibékülés, s később mind inkább kitünt, hogy nem biztos se czéljaiban, se eszközeiben s épen nincsenek positiv eszméi. Hajlott a kiegyezés felé, de folyvást habozva, új meg új tervvel állott elő, még pedig olyanokkal, melyek nem kimélték ugyan Ausztriát, de Magyarország, sőt az alkotmányosság érdekeit sem elégítették ki. Nem akarta a forradalmat, de kaczérkodott vele, hízelgett a nemzetiségeknek, de épen oly kevéssé volt hajlandó szövetkezni velök, mint Ausztriával. A parlamenti kormány barátjának vallotta magát, de megyei politikájával akarva, nem akarva mintegy ellene dolgozott. A kiegyezkedés megtörténte után, annak megdöntését írta zászlójára, fennen hirdette, hogy mi nem kell a kiegyezkedés pontjaiból, de hogy mit tenne helyébe, arról hallgatott, mert régibb terveibe maga sem látszott hinni. E negativ irányban új meg új programmot adott ki s könnyelműen felidézett egy végzetes harczot, mely őt épen úgy megrontotta, mint a Deák-pártot s veszélyeztette Magyarország legéletbevágóbb érdekeit. Valóban a magyar közélet sajátságos képet nyujt. A Deákpárt egész erejéből védi a kiegyezkedést, a mely kevesebb veszélyben forgott, mint hitte, de más irányban elmulasztja megvédeni úgy az ország, mint a saját érdekeit; a balközép egész dühvel ostromolja a kiegyezkedést, benső hit nélkül, saját eszméibe s inkább a személyes hiúság, mint a hazafiság ösztönzései közt s egyszer csak azt veszi észre, hogy a hazára nem a kiegyezkedésből árad a veszély. Mily komikai kép, ha nem volna oly szomorú. Végre mind két párt leteszi a fegyvert, győzőnek, egyszersmind győzöttnek vallja magát, de a mi tulajdonkép győzött, az egy eszme volt, a kiegyezkedés, az újabb magyar közélet egyetlen államférfiúi nagy eszméje.
Jókai 1861-ben a határzati párthoz csatlakozott, s mint balközép pártot egész felbomlásáig szolgálta. Egyaránt ide ragadta a népszerűség csábja és szerkesztői érdeke, mert a Deák-párton a Kemény Pesti Naplója mellett nem volt jövője Jókai Magyar Sajtójának. Majd 1863-ban a Hont alapította, 1867-ben az Igazmondó néplapot, rá metszetve saját arczképét, hogy mélyen a nép emlékébe vésődjenek tribunja arczvonásai. E mellett az Üstököst is folytatta. Jókai nagyban szokott dolgozni; potentes potenter agunt. Négy kerületben lép föl egyszerre mint jelölt, egyszerre három lapot szerkeszt, legalább névleg, egyszerre két regényt ír, de ezt saját kezével. Egész 1867-ig hirlapírói munkássága kevésbbé követelő, mint később. Regényeibe merülve kábult fővel olykor belátogat a clubba, a pártértekezletre, s a körülmények szerint egy-egy pathoszos vagy humoros czikket penderít, ha a tárgynak vannak népszerű oldalai. Rendesen általánosságban marad, ha a részletekbe téved, akkor el is szokott tévedni. Megesett rajta, hogy a midőn a baloldal kiegyezkedési tervét védte, egy pár pontban a Deákét védte és saját pártjáét támadta meg. Ösztönből vagy számításból néha mérsékelten, majd hevesen írt, egyszerre hideget és meleget fújt szájával. Ezzel a hevesebb főket akarta megnyerni, azzal a mérsékeltebbeket. Nem egyszer megengedte dolgozótársainak, hogy akár elragadják Hon kocsiját, akkor aztán kezébe vette a gyeplőt és lépésben hajtott. Különböző ízléseket, sőt néha irányokat igyekezvén kielégíteni, innen is, onnan is nyert egy kis népszerűséget. A három lapba még különbözőbb hangon írt. A Honban egy kissé tartózkodó volt, az Igazmondóban már többet mert, ezt úgy sem olvassák műveltebb körök, az Üstökösben kedvére ferdített, torzított és képzelgett. Polemiáit rendesen ide vitte át s győzőnek maradhatott, mert élczlapokkal nem szokás vitatkozni.
Pálfy 1867-ig dolgozótársa volt Jókainak, lapszemlét írt a Honba, de leginkább csak a bécsi lapok, Schmerling közlönyei ellen folytatott polemiát. Nem adott sokat a baloldali programmokra, sőt a két pártot bizonyos tekintetben egynek tekintette. Nem hitt a kiegyenlítés lehetőségébe, neki mindegy volt, ha a nemzet két csoportozatban ostromolja is Ausztriát, csak ostromolja. De a midőn a kiegyenlítés ténynyé lett, hamar tisztába jött a helyzettel, épen, mint 1848-ban, s a jelen körülmények között épen oly nemzeti politikának tartotta a Deákét, mint a Kossuthét hajdan. Csakhamar visszavonult a Hontól, hol sohasem tartották valódi baloldalinak, sőt titkos Deák-pártisággal is gyanusították. Itt találkozott a külföldről haza tért Csernátonyval, egy pár napig még együtt voltak, hogy mint elkeseredett ellenségek örökre elváljanak egymástól.
Csernátony, az emigransok szokása szerint, ott kezdte a dolgot, a hol elhagyta. Azt hitte, hogy 1848-kan él, s valóban a körülményekhez képest, fejlettebb tehetséggel a Márczius tizenötödikét látszott folytatni a Honban. Erélyes és őszinte szelleme hamar háttérbe szorította Jókai engedékenyebb, bár két szín modorát. Fennen hirdette, hogy a kiegyezkedés alapján soha semmi, de semmi jó nem jöhet létre; üdvözölte Kossuth levelét, a melyen a forradalem fuvallata érzett; védte Bihar- és Komárom-megyéknek nemcsak a kiegyezkedés, hanem a parlamentarismus ellen is intézett merényleteit, sőt a Hevesmegyéét is, a Németh Albert bölcseségét. Egy sokáig Angolországban élt emberhez épen illett, hogy e megyei határzatokból merítse a parlamentarismus elméletét. E hevesség és zaj Jókait is magával ragadta, a ki a honvédügyben, az adóbehajtás elleni izgatásban s más népszerű kérdésekben, ekkor kezdett szinésziesb pathoszszal s keserűbb humorral ömledezni és próbálgatni a néptribun szerepét. E mellett Csernátony mint morum censor is föllépett, Kevés kivétellel majd minden kitünőbb embert megbélyegezni törekedett, a ki nem tartozott pártjához. Majd minden nap hadi törvényszéket tartott s mint Haynau igen kurtán bánt el a vádlottakkal. Az itélet ritkán hangzott máskép, mint lőpor és golyó vagy kötél erkölcsileg. Pedig az erkölcsi és politikai censorság több okból nem illette meg őt, de ha megillette volna is, azt senkinek sem szabad ily cynismussal és részrehajlással gyakorolni. Természetes, hogy az ellenpárt lapjai sem maradtak adósok, s minthogy Csernátony a legtöbbször hajlandó merényletnek tekinteni, ha valaki oly fegyvert használ ellene, a minőt ő használt mások ellen, indulatossága határt nem ismert. Ideges ember levén, nem tudott magán uralkodni s mintegy bele bőszült a vitába. De egész váratlanul adta mérsékeltsége, sőt lovagiassága jelét is. A Hon ez idő tájt folytonos lázban hánykódott, talán épen azért volt legtöbb hatása a közönségre. Két erő mozgatta, mintegy kiegészítve egymást: a Jókai politikai könnyelműsége érzelmes páthoszba vagy jó képű humorba burkolva és Csernátony politikai dühe, folyvást kiméletlen támadva elvet, de kivált személyt.
Pálfy főleg a Hon ez újabb iránya ellen indította meg lapját, az Esti Lapot. Pesten ismétlődött a debreczeni eset, csakhogy most Pálfy volt a mérséklő Esti Lap szerkesztője és Csernátony a Jókai oldalán küzdött. Pálfy nem vesztett régi erejéből s forma és tartalom tekintetében felülmulta ellenfeleit. A hirlapírók között most is ő értette legjobban a gúny művészetét. Ghyczy és Tisza politikájában reá ismert a régi táblabiró-politikára, a mely ellen egész életén át küzdött. Senki sem tudta nevetségesebbé tenni a baloldal hypokrisisét, Nyáry megyei doctrináit, Jókai szinészkedését, Csernátony dühös modorát és hiú öntetszelgését. De nem volt oly hatása, mint 1848-ban, mert mozgalmas időben a mérséklet nem divatos. Inkább a műveltebb körökre hatott, mint a nagy közönségre. Kis lap levén, a vidéken nem terjedhetett el; e mellett Pálfy most is rossz szerkesztő volt, főczikkei kitünők voltak, de a többi rovat nagyrészt ügyetlenséggel és otrombasággal telt meg.
Azonban a Honnal az ellenzék sem volt megelégedve. Úgy tetszett neki, hogy kissé igen sokat ád a jóból. Mérsékeltebb lapot alapított elébb a Podmaniczky, majd a Szathmáry szerkesztése alatt, de siker nélkül. Ez alatt Csernátony is megvált a Hontól, mert nem dolgozhatott sokáig szabadon a maga kezére a más felelőssége alatt. Egy új lapot alapított, az Ellenőrt. A két ellenzéki lap nyájas volt ugyan egymáshoz a közönség előtt, de négyszem közt annál kevésbbé szerették egymást. A Hon mindig több előfizetőt számlált, mint az Ellenőr; ez mindinkább a párt hivatalos lapjává vált, amaz lassanként előcsapattá sülyedt, a párt basi-bozuk vagy kozákcsoportjává, mely szabadon és rendetlenül csatangol hol jobbra, hol balra. Jókai most a szélső baloldal, majd a Deák-párt iránt mutatott nagyobb nyájasságot, mintsem kellett volna. Egyszer épen ez utóbbival létre jövendő fusióra izgatott, Csernátony reá ijesztett s Jókai visszavonult. Mikor nemrég Csernátony indított meg hasonló mozgalmat, Jókai nem tudván, hogy áll a helyzet, ellenkezni akart, de elvégre is kénytelen volt Csernátonyt követni. Csernátony nehány év alatt szabályozta őszinteségét és dühét, beélte magát az ellenzék tekervényes közjogi politikájába, s a hirlapirodalom terén sok szerencsével volt képviselője és vezetője pártja taktikájának egész a fusióig. Dühöt és mérsékeltséget, őszinteséget és képmutatást, önzést és hazafiságot illő arányban vegyítve haladt előre pályáján. A régi dühvel ostromolta a kormányt s a Deák-párt gyönge oldalát; a választások idején s némely fordulatoknál fennen lobogtatta a közös ellenzéki zászlót s kedvébe járt a szélső baloldalnak, de azután mindinkább háttérbe tolta pártja közjogi programmját vagy enyhébben magyarázta. Érezte a haza veszélyét, de egyszersmind azt is, hogy a pártja a régi alapon sokáig fenn nem állhat. A fusio életkérdés volt pártjára nézve, de azt egyszersmind a haza érdeke is sürgette. Pártja az eredeti Deák-párttal óhajtott volna egyesülni, de az nem ment oly könnyen, azért Sennyeyvel kezdett kaczérkodni. Végre megtörtént a fusio s Csernátony örvendett, hogy Tisza személyes vágyainak s a haza érdekének egyszerre és egyaránt szolgálatot tehetett.
Ha a régi ellenzék e két hírlapíróját összehasonlítjuk, csakhamar kitünik a Csernátony politikai fensősége Jókai felett. Mindkettőnek kevés szakismerete van a politikai tudományok bármelyik ágában, de Csernátonynak több a politikai míveltsége és érzéke. Ha összegyűjtve olvashatnók mindkettő czikkeit, láthatnók, mily messze maradnak az angol vagy franczia hirlapírók hasonló gyűjteményeitől, hogy nem épen széles tudománynyal s nagy írói művészettel szolgálták pártjok eszméit s egyetlen specialis kérdést sem tudtak tisztázni. De Csernátonynak szélesebb látóköre van, otthonosabb az általános politika mezején, érti a helyzetet s tudja, hogy mit mikor kell írni. Jókai soha sincs eléggé tájékozva s csak félig sejt a dologhoz, a midőn hozzá szól. Stil, elmésség s általában irói tehetség tekintetében felülmulja Csernátonyt, de ez ereje kevésbbé nyilatkozik politikai, mint más munkáiban. Mint humorista megszokván a tréfás fogásokat, merész fordulatokat, a dolgok és emberek furcsa ellentéteit, a gondolatmenet és logika politikai czikkeiben is hasonlít a Tallérosy Zebulon-félékhez, csakhogy itt víg akar lenni, ott pedig komoly. A Csernátony pathosza fagyos; hosszú czikkei nem eszmétlenek, de unalmasak, azonban a rövidebbek nem egyszer szellemesek s erős világot vetnek dolgokra és emberekre. Jókai czikkeiben alig van eszme, de mulattatók; pathosza szinészies, mint a jó szinész belemelegül s érezni látszik, a mit ír. Csernátonyban több a komoly tartalom, de irói egyénisége nem szeretetreméltó, Jókain némi léha színezet ömlik el, de szeretetreméltósággal párosul. Csernátonynak van politikai bátorsága lefelé is s mer visszaéléseket leleplezni, ha egyedül marad is; Jókai inkább felfelé bátor s a tört úton szeret haladni. Mindkettő egy csoport fiatal hirlapírót nevelt a maga képére és hasonlatosságára. Csernátony ebben szerencsétlenebb, mint Jókai. Növendékei nagyrészt hűtlenek lettek hozzá, a szélső baloldalhoz pártoltak s legelkeseredettebb ellenségei: ellenben a Jókaiéi hívek maradtak, utánozzák és bámulják mesteröket, lakomákat rendeznek tiszteletére, kortesei a választáskor s dicsőítik minden lapban, még saját lapjában is. Csernátony eddig ment volt e rút szokástól, azonban nemrég ő is eltűrte, hogy saját lapjában nagy embernek nevezzék. Csernátonyt a szerkesztésben nem vezeti üzleti szempont s legfőbb becsvágya, hogy féljenek tőle s hogy tényező lehessen miniszterek buktatásában és emelésében. Jókai az üzletre is tekint, de nincs valóságos politikai becsvágya, ő csak folyvást népszerű akar lenni, politikai szerepével népszerűsítni regényeit s regényeivel népszerűsítni politikai pályáját. Épen azért elemében van, ha résztvehet a népgyűlésekben, körutakat tehet négy-öt választókerületben és ünnepeltetheti magát.
Bizonyára Jókai jó hazafi és szereti hazáját, de még jobban a népszerűséget. Ha Robespierreről méltán mondották, hogy a szabadság rabszolgája, Jókairól is elmondhatni, hogy a népszerűség rabszolgája. Ez nála ösztön és számítás egyszersmind, egyik a másikra visszahatva annyira összeolvadt, hogy maga is alig tudja megkülönböztetni. Nem a meggyőződés és elvek embere, hanem a benyomások és hangulatoké, de mindig arrafelé hajlik, a merről a népszerűség szele fúj. A körülmények, a helyzet pillanatnyi uralma alatt áll s nem tud ellene állani, hogy közönsége kedvére ne beszéljen vagy írjon. Ha például a képviselőválasztáskor meglát nehány józsefvárosi elégedetlen szatócsot, nem restelli elkiáltani: legyen akár német kereskedelmünk, csakhogy valóban legyen. A pillanat tapsáért kész megtagadni hűségét a nemzetiséghez, nem érzi az ily nyilatkozat fontosságát, másnap már elfelejti s másutt akár ellenkezőt mond. A magyar irodalmi és politikai világ elkényeztetett gyermeke, a kinek sok szabad s a kitől alig vesznek valamit rossz néven, habár e jóakarat nem épen megtisztelő. Midőn a mult tavaszon születése ötvenedik napját nyilvánosan ünnepelte, beszédében felemlíté, hogy nem szegődött el más nagyobb nemzet írójának, bár ott aranyat talán többet talált volna s a t. Minden értelmes ember tudta, hogy ha akart, sem lehetett volna német vagy franczia író, mert meglett korban lehetetlen úgy elsajátítani egy idegen nyelvet, hogy rajta költői műveket írhassunk. De ha igaza lett volna is, illik-e ez egy magyar író szájába? Azonban senki se vette rossz néven: neki sok szabad. Másnap a hirlapokban megköszönte megünnepeltetését s egyszersmind, mint az uralkodók nagy öröm alkalmával, amnestiát adott mindazon írótársainak, a kik neki keserűséget okoztak. Ezt sem vette rossz néven senki: neki sok szabad.
Nem tudjuk, kiknek bocsátott meg Jókai: azoknak-e, a kik regényeiben nagy hibákat találnak vagy a kik pálczát törnek politikai pályája felett? Minden esetre, annyi előttünk bizonyosnak látszik, hogy őt inkább a bocsánatkérés illeti meg, mint a kegyelemosztogatás, mert senki sem szorul inkább a bocsánatra, mint az oly író, a ki irodalmi s politikai munkásságától nem egyszer mintegy elszakítja a lelkiismeretet.