A költői beszély kezd divatos műfaj lenni nálunk. A múlt évtizedben alig jelent meg kettő-három, újabban egy évben is többel ajándékoz meg bennünket költőink termékenysége. Most is három költő lépett föl e téren, egy régibb s két egészen új: Vajda János Alfréd regényével,25) Bulla János a Tündérővvel26) és Koroda Pál egy egész kis gyűjteménynyel.27) Követi-e a törekvést siker, a mennyiség arányban van-e a minőséggel, az egészen más kérdés; annyi bizonyos, hogy e költői beszélyek egy s más oldalról jellemzik napjaink költészetét s így minden esetre figyelmet érdemelnek.
Vajda Jánost harmincz év óta ismeri a közönség. Mint lángész lépett föl, maig sem mondott le ez igényről, sőt legújabb munkájában jobban ragaszkodik hozzá, mint valaha. Verses előszavában különös, szokatlan, csodálatos történetnek nevezi költői beszélyét s előre megmondja, hogy vakmerőségéért alkalmasint vesszőt fog futni az akadémiai kritika fegyelmezett rabszolga népe között. Taineből vesz mottót, a ki Olaszországi utazásában a többek között megjegyzi, hogy az emberi leleménynek nincs határa s a szabályok megsértésével is lehet tökélyes művet teremteni. Valóban az emberi lelemény határtalanságát bajos tagadni, de vajon a különböző művészeti iskolák szabályain kívül nincsenek-e a művészetnek, mint a természetnek, örök törvényei is, a melyeket épen a lángész szokott leginkább betölteni. Az ízlés módosul; az iskolák és korok divatos szabályai változók, de az örök szép lényege változhatatlan. Sophocles és Shakespeare drámája két különböző forma és rendszer, de mind a kettő az emberi szív meginditó rajzát tárja föl. A költő mindent merhet, de a természethez és az emberi szívhez, a melyet rajzolnia kell, nem lehet hűtelen s a czélt, a melyet maga elébe tűzött, csak oly eszközökkel érheti el, a melyek azzal nincsenek ellenkezésben.
Mi épen nem tiltjuk meg Vajdának, hogy valami szokatlanba fogjon, de bizonyára megkívánhatjuk, hogy gyönyörködtessen bennünket. Mit ér a szokatlan, a csodálatos történet, ha egyszersmind unalmas és ízetlen is? Mi nem bánjuk, ha Vajda a költői beszély új formájával lepi is meg a világot, csak tudja rajzolni a természetet, az emberi szívet és társadalmat. De épen az a baj, hogy mind ebből igen keveset találunk Alfréd regényében. Az egész cselekvény holmi bizarr véletlenen alapszik, a mi pedig a jellemrajzot illeti, az teljesen elhibázott, de úgy látszik, hogy a költő általában nem is törekszik ilyesmire, mintha azt a lángész méltóságán alul álló dolognak tartaná.
Alfréd úr, a mű hőse, csodálatos keveréke a hóbortos eszményiségnek s az állatias érzékiségnek. Komikain vagy humorosan tárgyalva talán lehetne belőle valami, de így semmi. Minden esetre inkább visszatetszést kelt, mint részvétet. Alfréd úr udvarol Izidórának, de ez kineveti. Ezért bújában megútálja az egész emberiséget, óhajtja bár vége volna a világnak s álomba szenderűl. Álmában belép hozzá a halál; ennek elmondja, hogy nem bánja, ha meghal, de haljon meg Izidóra is, mert ha csak ő hal meg s Izidóra a más karjai közt él, hijába temeti el őt a föld kellő közepébe, ott is meghallja Izidóra szűz ajka első csókjának csattanását s úgy fellobban reá szíve, mint millió mázsa dynamit, szétdúlja a világot s legalább is egy miriad évre a halálnak nem lesz dolga. Erre a halál megszeppen, de hogy is ne, s oda adja neki kaszáját, bár Alfréd úr erre nem igen szorúlt, mert ha hatalmasabb a halálnál, bizony kaszája nélkül is szörnyű dolgokat vihet véghez. Alfréd úr a halál kaszájával kaszabolni kezdi az embereket, elébb a Duna-parton, azután a váczi-útczában, de hajh, ott találkozik Izidórával, bájai megbűvölik, a kasza kifordúl kezéből és másodszor is Izidóra gúnykaczaját kell hallania. Azonban, hogy s hogy nem, a világ Alfréd úr hősködése nélkül is pusztúlni kezd. A föld inog, a tisztelendő úr a szószéken tengeri betegségbe esik, a szélvész a fákat gyökerestűl kitépi, templomok, házak összeomolnak, az ősvadon meggyúl
Az egész emberiség kipusztúl, csak Izidóra és Alfréd maradnak meg, a ki egy új Ádám akar lenni. Izidóra ott szendereg virághímes átlátszó szövetben. Alfrédot elragadják «Izidóra ittasító rohamra lelkesítő bájai»; de ím egyszerre csak visszaretten, azt hiszi, hogy Izidóra meg van ölve, mert testén «a szív mögött vagy kissé még alantabb, nagyságra, színre egy epernyi bimbó, egy tőrszúráshoz teljesen hasonló» sebhely látszik. Majd reá borúl, vonagló ajakkal csókolja a sebnek vélt jelt. Izidóra szégyentől és haragtól villámló szemekkel ébred föl és nagyot sikolt.
Eddig Alfréd úr álma, most következik már tulajdonkép regénye, a mely szint’ oly ízetlen. Alfréd úr két hét múlva meglátogatja Izidorát, ismét udvarolni kezd s tréfából elbeszéli neki álmát; ez örömest hallgatja, de a midőn a tőrszúráshoz hasonló sebhely emlegetését hallja, szégyentől és haragtól villámló szemekkel ijed föl és nagyot sikolt. Majd mosolyt erőltet, de nem tud uralkodni magán s izgatottan az előszobába lépő Kiátszky Oszkár dzsidás hadnagy elébe siet, s őt belső szobájába vezeti. Alfréd úr hallgatózik, hallja, hogy Izidóra Kiátszkyt nyomorúlt alávalónak nevezi. Kezdi érteni a dolgot; tehát a sebhely, a melyet álmában látott, csakugyan való, s most Izidóra gyanakszik, hogy titkát a dicsekedő hadnagy elárulta. Később maga a hadnagy is felvilágosítja Alfréd urat, a midőn lakására törve, tudakolja tőle, hogy kitől tudta meg a sebhelyet, egy édes pillanat e drága emlékét, a melyről azt hitte, hogy csak maga ismerheti. Alfréd úr dühében úgy viseli magát, mintha ő volna a sértett fél. Párbajra hívják egymást, Alfréd úr megöli Kiátszkyt, azután útazni megy s lassankint kigyógyul szerelméből és csalódásából. Azonban külföldön találkozik Izidórával, a ki tagad mindent s a rút gyanút rágalomnak bélyegzi. Alfréd úr hisz neki, térdre esik előtte, de Izidóra ismét a régi, büszke, gőgös, kérlelhetetlen, s csak arra várt, hogy ismét meghódítsa s megalázhassa őt. A faképnél hagyott hős végre fölkel s így szól: «Most már kvittek vagyunk», s többé nem látja őt.
Íme Vajda különös, szokatlan és csodálatos története. De vajon csakugyan oly szokatlan-e? A mű alapeszméje az volna, hogy egy mélyen érző szívre mily varázshatást gyakorolhat egy kaczér nő bája. Ezt Molière már ezelőtt két századdal feldolgozta Mizantrop czímű művében. Később mások is megkísérlették, s újabb meg újabb leleménynyel még ezután is meg fogják kísérleni. De hogyan dolgozta fel Vajda? Egy részvétre érdemes férfiú helyett egy futó bolondot rajzol, a kinek sorsa nem igen érdekelheti az embert. S vajon rajzolja-e csak egy vonással is úgy a nőt, hogy megérthessük az általa fölkeltett szenvedélyt. Csak azt írja róla, hogy fehér volt, mint a Kordilerák hava, szemöldje sürű fekete és lobogó láng a haja. Izidóra egy vöröses hajú báb, kellem és szellemi báj nélkül. Egyébiránt alig szól egy pár szót az egész beszélyben s a költő a helyett, hogy lelkét tárná fel, leginkább csak átlátszó ruhaszövetével bajlódik. Tulajdonkép hiányzik e beszélyből a szív, a szenvedély rajza, mert Alfréd úr őrült álma és féleszű éber töprengése a szenvedélynek nem annyira rajza, mint paródiája. A szerelmi mámorban harapott sebet is megtalálhatni Heinenál a Hastingsi csatatér czímű balladájában, midőn a hattyúnyakú Edith a halottak között erről ismer a Harold király holt testére. De Heinenál ez egy megható mellékvonás, itt pedig bizarr és frivol központ, a mely körűl az egész cselekvény forog. Hogy az ember álma néha megvalósúl, ez ismét nem szokatlan, de hogy ebből álljon egy költői beszély egész leleménye, az, ha szokatlan is, igen szegény leleményre mutat, kivált oly költőnél, a ki az emberi lelemény határtalanságát emlegeti.
A cselekvénynél és jellemrajznál az elbeszélés és hangja sem különb. Alfréd úr maga beszéli el történetét, de nem annyira páthoszt vegyít gúnyorral, mint dagályt prózával. Nem mondjuk, hogy nem akad meg egy-egy sikerültebb hely is e beszélyben, de egészben véve e mű jellemvonása erőlködés érzésben, gondolatban és kifejezésben egyaránt. A költő erőteljes akar lenni s nyerssé válik, nagyot szeretne mondani s dagályba téved, vadászsza a maró gúnyt s majdnem azt a hatást teszi reánk, mintha káromkodnék. A fák és templomok neki fájó fogak, a melyeket fundamentomostúl tép ki a vihar; a szenvedély kályhafűtő ördög; az afrikai oroszlánok éhe és a bengali tigris vérszomja csak szúnyogcsípés okozta viszketegség az irigységhez és boszúvágyhoz képest, a mely hősét kínozza; kedvvel emlegeti a prózai szegénység rühelődző élczét; a dörgő vihart durrogónak nevezi. Izidóra arany haja úgy lobog, mint a midőn nyári éjben szakadatlan villámtűzben égni látszik föld és ég; balzsamos lehelete gyémántszívet megolvasztó kohó; Alfréd úr úgy mered maga elébe, mint egy ősvilági kövület és gyönyörvágya a rablánczát tépő tigris dühe. A mi tisztán a nyelvét illeti, az jobb, mint hasonlatai; minden esetre jellemzetes, de kevés benne az erő és báj. Néha áradozó és nehézkes; nem igen fordulatos s kifejezései gyakran vagy feljebb vagy alább járnak, mint a hogy a tárgy megkívánná. Mondatai mintegy összetörve nyúlnak egyik jambus-sorból a másikba; a nyelv hangzatosságával, a verselés zenéjével nem sokat gondol vagy nincs hozzá elég ereje. És ezt a nyelvet, ezt a verselést tartja a Pesti Napló egyrangúnak Arany és Vörösmarty nyelvével. Valóban csodálkoznunk kellene rajta, ha nem tudnók, hogy a Pesti Napló, a mióta Tóth Kálmánt a szerelmi lyrában Petőfi fölébe helyezte, az ilyesekben keresi az eredetiséget, az emberi lelemény határtalanságát.
Vajda költői beszélyéhez egy pár lyrai költeményt is csatolt, de ezek csekélyebb becsűek, mint régibb lyrai költeményei, a melyek között van néhány sikerűlt is. A Végtelenség czímű egy hosszú szentiváni énekszerű áradozás az örökkévalóságról, halálról és hitről. Formátlan költemény, a melyben több az elmefuttatás, mint a philosophia, s a homály, mint a mélység. A Kárhozat helyén nem egyéb, mint Alfréd regénye lyrai formában; legjobb az utolsó, a Vaáli erdőben, már egyszerűségénél fogva is.
Bulla Jánosnak több ízlése és elbeszélő tehetsége van, mint Vajdának, bár meg kell vallanunk, hogy a Tündérőv sem sikerült költői beszély. Különben Bulla nagyon egyenetlen tehetség. Van hajlama a humorhoz, játszik elemeivel, de nem tud valóban humoros lenni. Gondolatai néha meglepők, de többször köznapiak, épen mint nyelve és verselése. A nehéz ottava rímában itt-ott nagy technikai készséget árul el, de nem egyszer nehézkes, bágyadt vagy épen eröltetett. Nyelvében nem hiányzik bizonyos erély, fordulatosság, de kevés az önkénytelenség és kellem. Olykor emelkedni látszik, de hamar elhagyja ereje, biztossága. Rajzaiban nem hiányzanak a jó vonások, de nem igen tudnak képpé válni. Meséje bonyodalmát jól kezdi, de csakhamar elrontja. Ez művének legnagyobb hibája; hasonlít az a hegyi forráshoz, a mely alig kerűlve meg egy pár halmot, alig futva át egy pár völgyzugot, ellankad és posványba vesz.
A Tündérőv összeolvaszt földet és eget, emberi társadalmat és tündérvilágot, mint a népmesék szokása, de nem annyira naiv, mint inkább elmélkedő és gúnyoros felfogással. Idylli és hősies, pathosz és sarcasmus, érzelmes és komikai váltakoznak itt tárgyban, érzésben és gondolatban, de nem találják meg a formát, a melyben kristályosodhatnának. A költő gondol, érez, de nincs vezéreszméje, alakítana, de nem tudja mit akar. A megindított bonyodalomból, bizonyos vezéreszmék nyomán, két irányban is válhatnék kerek mese, de a költő oly irányba sodródik, a mely semmihez sem vezet. A mű hősnője Gyöngyvér, egy tündérleány, a kinek ha tündéröve elvesz, oda tündérsége és földi lény sorsára jut. S csakugyan tündérövét elveszti egy deli ifjú, Adorján, miatt, a kibe bele szeret. Tündérország épen királynőjévé akarja őt választani, de Gyöngyvér nem térhet vissza többé hazájába, s kedvesével az adorjáni várban marad. Eddig minden jól megy, bár a fejlődő szerelem rajza egy kissé bágyadt s mögötte marad tündérország leírásának, a mely legsikerültebb az egész költeményben, de ezen túl megromlik az egész bonyodalom. Bulla előtt két út állott, vagy úgy rajzolni Gyöngyvért, mint a ki földi nővé válva, sok szenvedésen megy át, de szerelmi boldogságában feledi tündérországot és kibékül sorsával, vagy úgy, hogy finom természete, eszményies lelke nem bírja meg a földi küzdelmeket és elhervad. Természetesen mind két eszme oly bonyodalmat kívánt, a mely a szerelem, a társadalom ellentétei és összeütközéseiből szövődött volna. Bulla e helyett kalandot kalandra halmoz, a melyek úgy szólva csak történetesek, s nincs bennök semmi lélektani, eszmei jelentőség. Adorján ugyanis várába viszi föl a földi lénynyé vált tündérleányt s nőül akarja venni, de nagybátyja és a házi pap bevádolják mint boszorkányt, s a szent szék máglyára ítéli. A szerelmes vőlegény mindezt tűri, a mi nem mutat nagy szerelemre. Gyöngyvért tündértestvére, Hajnalka, menti meg, épen akkor, a midőn a máglyára viszik s egy erdőbe helyezi el, a hová számára egy tündérpalotát varázsol, a melyben teljes biztosságban töltheti napjait s honnan legfeljebb csak egy hetedik fiú, burokban született, talizmános ifjú vihetné el. De Hajnalka testvéréért egyszersmind boszút akar állani s egy tatár khánt beütésre s az adorjáni vár ellen ostromra ingerel. A khán csakugyan a vár ostromára indúl. Ekközben egyik vezére, Rizát, a ki heted fiú, burokban született s e mellett talizmánja is van, az erdőben reá bukkan Gyöngyvérre, elrabolja és a khánnak ajándékozza, a ki bele szeret. Az ostrom megkezdődik, a várbeliek kicsapnak, Adorján vitézűl viseli magát, azonban a tatár khán halálos csapást mér fejének s ím azt Gyöngyvér fogja fel, a khán rabnője, Adorján kedvese. Adorján megszabadúl, Gyöngyvér meghal, a tatárok elvonúlnak a vár alól. Adorján eltemeti Gyöngyvért s bújában sírjánál megöli magát.
E bonyodalom és kifejlés nincs benső kapcsolatban az előzménynyel és semmi nemű eszmét nem fejez ki; e mellett eltörpíti Adorjánt s általában a többi személy kiemelkedését is akadályozza. Maga Gyöngyvér is elveszti részvétünket, mindegy, akármi válik belőle, meghal-e vagy megél, többé nem érdeklődünk iránta. Nagy baj, ha az elbeszélő költő keveset gondol a mese lényegével. Bonyodalmat kezdeni könnyű, de jól folytatni és megoldani nehéz. Nem érdekes események és váratlan kalandok halmazában áll a valódi lelemény, hanem egy kerek, bármely egyszerű mese erős megalkotásában, ezt aztán lehet érdekes eseményekkel tarkázni, episodokkal tele szőni, de az események elvesztik érdekességöket, ha nem egy erős szervezet alkatrészei, az episodokból pedig soha sem válhatik kerek egész.
Koroda Pál költői beszélyeit talán említenünk sem kellene, a mellőzés volna a legillőbb birálat, de mégis szólanunk kell rólok, mert mutatják, hogy ifjabb költőink mind inkább csatlakoznak ahhoz az irányhoz, a mely költészetünknek legújabb betegsége. Lyránk már nem szívja többé táplálékát a népnemzeti elem hagyományos földéből, drámai és elbeszélő költészetünk nem igen veszi többé tárgyait a magyar társadalom múltjából és jelenéből, hanem bekalandozva a világ minden részét, idegen nemzetekhez fordúl. Hagyján, még nem volna baj, ha e visszahatás, korábbi költészetünk talán túlságos nemzetiessége ellen, valami életre valót tudna teremteni. De mit mondjunk arról az irányról, a mely Dantéval és Goethével akar versenyezni, a százados műveket mindennaposokká szeretné átvarázsolni, szűk látkörrel s kevés erővel a legnagyobb conceptiókat vadásza s a mi egy-egy élet eredménye szokott lenni, azt egy pár hét alatt, húsz-huszonöt éves korban hiszi létre hozni. Ide járul még egy másik irány, a mely eddig inkább lyránkban volt itt-ott honos, de most erőt vesz elbeszélőinken is: a hóbortosság bizonyos cultusa, a mely arra készti a költőt, hogy lehetetlen erényeket és bűnöket rajzoljon s a szenvedélyeket eltorzulásukban mutassa fel.
Koroda mind két iránynak a legtúlzóbb képviselője. A Túlvilág komédiája28) czímű művel lépett föl, a melynek se czímét, se alapeszméjét nem érthetni. Drámai formában van írva, de nincs semmi nemű cselekvénye, fejlődése. A személyek összebeszélnek egy csoport badarságot, ennyi az egész. Ha valamit mégis kivehetni belőle, az nem egyéb, mint az, hogy a keresztény isten a legdicsekvőbb, legkegyetlenebb és legléhább lény a világon; a derék emberek és a lángelmék Homéren kezdve Dantéig mind a pokolban szenvednek, a gazemberek pedig, ha lemorzsolták olvasójokat, a mennyországot élvezik. Nem kevés csodálkozásunkra a mű végén megjelen a Krisztus is, elsorolja a maga kitünő érdemeit s a végítélet napján vigaszt igér a világnak.
De ha Koroda komédiájában az istent hitvány embernek rajzolta, mintegy kárpótlásúl költői beszélyeiben az embereket rajzolja most angyaloknak, majd ördögöknek, de folyvást őrülteknek. Az Igazok jutalmának hőse egy pap, a ki mindenkivel jót tesz, a világ legjobb embere, de a kit épen egy jó tette miatt elrágalmaznak. Könnyen kitisztíthatná magát a rágalmakból, de nem teszi. Anyja elhagyja, jó emberei elfordulnak tőle: nincs mit ennie, egyik hallgatójához fordúl, de ez még egy falat kenyeret sem ad neki; a szomszédfaluba megy egyik paptársához, ott épen lakoma van, de őt le nem ültetik, a konyhába útasítják, így nem akar enni, kifekszik a hóra s ott meghal. A Démonban egy nő, Adél, szíve ellenére férjhez megy egy gazdag emberhez, hogy szülőit a nyomortól megmentse. Azon kezdi a házas életet, hogy férjét a legdurvábban szidja, sőt midőn gyermeke születik, ezt is csak félig szereti, félig pedig gyülöli. A férj megúnja a dolgot s egy más asszonynak kezd udvarolni s találkozást is nyer tőle, de ennek mostoha leánya besúgja ezt Adélnek, a ki meglepi őket. A férj neje lábához borul, örvend, hogy félti; Adél otthon tetteti is mintha szeretné férjét, de aztán kikaczagja. Így telnek évek, gyermekök nőni kezd; a nő, hogy boszantsa férjét, a gyermek nevelőjével kaczérkodik, sőt férje szeme láttára nyakába borul. A férj erre kést ragad, át akarja döfni Adélt, de a fiút döfi át, a ki anyjára borúlt. A férj kétségbeesésében megőrül, a nő pedig megátkozva az istent, vízbe ugrik. A Világok alkotójában Alice alig várja férje, a tábornagy, elutazását, hogy költő kedvese nyakába borúlhasson s elszökjék vele, de meglepi két grófnő látogatója. Alice ezért nem jő zavarba, bemutatja kedvesét s csak azt bánja, hogy nem szökhetett el, pedig úgy látszik, hogy ebben a két hölgy nem akadályozta volna, vagy eltávoztok után kényelmesen végrehajtható lett volna szándéka. Hogy hogy nem, Alice nem szökött el, megvárta férjét. Nagy estély van nálok. A társaság Alice viszonyáról beszél, ezt a férj is meghallja és nejének szemrehányást tesz. De ez válópert emleget, a belépő költőt megcsókolja s bemutatja mint jövendőbelijét. A költő összetűz a tábornagygyal; párbajt vívnak, ott az estélyen. A költő elesik, a nő kardjába dől és meghal, a költő pedig feltámad, mert sebe nem volt halálos s könnyen kiheverte a bajt. Az Arthur czímű költői beszélynek Arthur a hőse, egy elvetemedett kéjencz, a ki halálos ágyán gúnyolja nagybátyját, a kitől tömérdeket örököl; aztán orgiákat csap korhely pajtásaival, szórja a pénzt, de egy leányt megszeretvén, a ki őt nem szereti, megcsappan a kedve. Orgiáin nem ízlik a bor, egy szép fiatal leányt drága pénzen megvesz, egy szép özvegyet elcsábít férje koporsója mellől. De mindez nem enyhíti s végre a szerző szerint szerelmi bánatjában, szerintünk pedig a korhelység következtében, megőrül.
Íme a tárgyak. Hát még minő a tárgyalás. Minő magán és párbeszédeket hallunk. Azt hiszi az ember, hogy az őrültek házában van. Vajon ez a hatás volna-e a költészet czélja? Koroda Pál, úgy látszik, ily meggyőződésben van.