Kossuth a Budapesti Szemle februári füzetének azon czikkét,31) mely az általa Deák ellen emelt vádakat igyekezett megczáfolni, egy Helfyhez intézett levélben terjedelmes válaszra méltatja. A levél a szélső baloldali lapokban jelent meg először s utánok kivonatosan vagy egész terjedelmében közölték a többi lapok is; különösen a Pesti Napló sietett azt egész terjedelmében és minden megjegyzés nélkül átvenni, az a lap, mely egykor a Deák közlönye volt, most pedig a maga módja szerint Kossuth izgatásainak hódol, bár olykor phariseus módon esküdözik, hogy ő a Deák-párt hagyományait őrzi. Mihelyt Kossuth levele megjelent, felszólítottuk a Budapesti Szemle említett czikkének szerzőjét, hogy válaszoljon Kossuth levelére; ő azonban úgy nyilatkozott, hogy a maga részéről fölöslegesnek tart minden további vitát, kivált Salamon felszólalása után, a ki a Hon 78-ik számában Kossuth főállítását tüzetes birálat alá vette; a kérdés különben is oly tiszta, Kossuth vádja oly alaptalan, hogy csak a teljesen elfogult ember hiheti el, a ki nem akar felvilágosodni. Mi más nézetben vagyunk, azt hisszük, hogy a Budapesti Szemle nem hagyhatja szó nélkül Kossuth levelét, részint felszólalása igazolása végett, részint pedig a vádaskodás azon sajátságos módja miatt, melyet Kossuth Deák ellen folytat. Ezért magunk folytatjuk a vitát, bár nem örömest, de a szerkesztők szükség esetében nem egyszer kénytelenek magok megirni azt, a mit mások sokkal jobban megirhatnának.
Kossuth polemiáját legérthetőbben lehet jellemezni azzal, ha guerilla-harczhoz hasonlítjuk. Kossuth csak támad, de vádjainak helyt nem áll; a hol támadása ellenvetésbe ütközik, ott szó nélkül visszavonul; előbbi positióit egymásután oda hagyja, de megújítja a támadást más oldalon. Hadd tekintsünk végig a támadás egész vonalán.
Az Irataiban közzétett s állítólag 1867-ben kelt vádirat eszmefonala, logikai rendje és leglényegesebb állításai a következők voltak:
A magyar országgyülés mostanában (1867) meg akarja vizsgálni, mi is az a sokat emlegetett «Figaro.» A pragmatica sanctio nem egyéb, mint a Habsburg-háznak 1713-ban önhatalmulag kibocsátott házi törvénye. Ennek, mint házi törvénynek is, keletkezése gyanus; kétséges az is, vajon 1713-ban kelt-e vagy később. Gyanus azonban az 1723-ban hozott magyar törvény is, mert annak nincs értelme. Az ellenben minden kétségen felül van, hogy a pragmatica sanctio a magyar törvénykönyvben nincs benne. Annak értéke Magyarországra nézve = 0. És mégis az 1867-iki országgyülés egyenesen e magyar jogilag nem is létező pragmatica sanctio alapján Magyarországot az államok sorából kitörülve, az egységes birodalom alkatrészévé tette. A pragmatica sanctio becsempészése a magyar államjogba valóságos államcsíny. E becsempészést nem lehet védeni azzal, hogy Magyarországon, midőn pragmatica sanctioról szólanak, nem az 1713-iki házi törvényt értik alatta, hanem az 1723-ki magyar törvényczikket. Még ha úgy volna is, megbocsáthatatlan hiba, bűnös gondatlanság volna az absolut hatalom ilyen termékének nevét átruházni egy magyar törvényre, mert a hol államjogokról van szó, nem szabad a szavakkal könnyelműen játszani. De nem is igaz, hogy az 1867-iki országgyülés a pragmatica sanctio alatt az 1723-iki magyar törvényt értette. Ennél sokkal rosszabbat tett, azt fogta reá az 1723-iki törvényre, hogy az a világosan contradistingvált pragmatica sanctiót fogadta el; továbbá azt igtatta törvénybe, hogy Magyarország és ő felsége többi országai között jogilag fönnálló kapcsolat létezik. Ezzel Deák történeti falsumot követett el, a mit Deák 1861 május 13-iki beszédéből egy idézettel könnyen ki lehet mutatni. És ez annak volt következése, mert Deák bele hagyta magát abba a hálóba szédíttetni, hogy közjogi alapul azt a pragmatica sanctiót fogadta el, a mit egy osztrák kényúr az ő absolut teljhatalmával decretált. Pedig ezt a pragmatica sanctiót sohasem látta se Deák se az 1867-ik országgyülés egyik tagja sem. Meri ezt mondani Kossuth, mert ő százezernyi kötetekre menő könyvtárakat kutatott föl, hogy láthassa, de minden fáradsága hasztalan volt; ő a pragmatica sanctiót nem látta soha és hitet tenne reá, hogy nem látták azok sem, a kik azt a magyar államjogba befogadták.
Ezek voltak Kossuth vádjai. Hiven adtuk elő, lelkiismeretesen ügyelvén mind a gondolatmenet, mind a kifejezések hűségére. Kossuth iratai közkézen forognak, a kit érdekel, könnyen meggyőződhetik róla.
E vádakkal szemben a Budapesti Szemle februári füzetében közlött czáfolat a következőket bizonyította:
hogy a Habsburg-ház házi törvénye nem később keletkezett, mint 1713-ban;
hogy az 1723-iki magyar törvény azon szakaszának, a melynek Kossuth nem leli meg értelmét, igen is van értelme;
hogy a pragmatica sanctio benne van a magyar törvénykönyvben, maga Kossuth igtatta bele;
hogy az 1723-iki magyar törvénybe foglalt trónöröklési megállapodásokat, e kétoldalú alapszerződést, pragmatica sanctiónak nevezték már a mult század óta; úgy nevezte maga Kossuth is a legfontosabb alkalmak idején;
hogy e szerint a pragmatica sanctio nem 1867-ben csempésztetett be a magyar államjogba; az 1723-iki törvényre nem akkor ruháztatott át ez elnevezés;
hogy az az állítás, mintha az 1867-ki országgyülés nem az 1723-ki törvényben foglalt határozatokat értené a pragmatica sanctio nevezet alatt, hanem egy contradistingvált más valamit, magából az 1867: XII-ik törvényczikkből megczáfolható;
hogy a Magyarország és ő felsége többi országai közt fönnálló kapcsolat létezését törvénybe igtatta már az 1848-ki országgyülés; hirdette maga Kossuth 1848-ban is, 1849-ben is; elismerték az 1859-ki mozgalmak vezetői az ő legfontosabb memorandumokban; elismerte a Ghyczy–Nyáry–Bónis-féle kisebbségi vélemény 1865-ben;
hogy tehát ennek hirdetése 1867-ben sem lehetett történelmi falsum, annyival kevésbbé, mert Deáknak önmagával való ellenmondása bebizonyítása végett idézett 1861-ki beszédét Kossuth nem híven idézte, hanem oly szavakat hagyott ki abból, melyeknek kihagyása az egész mondat értelmét megváltoztatja;
hogy Kossuth, ha a pragmatica sanctio keresésében százezernyi kötetekből álló könyvtárakat végig kutatott is, de azon jelentékenyebb magyar közjogi műveket, a melyek ezt a kérdést tüzetesen tárgyalják, czikke irásakor nem vette figyelembe.
Ezek bizonyításával tisztázta a Budapesti Szemle irója a kérdést. Kossuth válaszirata szerint azonban mind e bizonyítékok az ő jegyzékének tárgyára csak igen kis részben tartoznak s mindezek bebizonyításával a Budapesti Szemle irója olyforma hiábavaló dolgot vitt végbe, a mit a francziák úgy szoktak kifejezni, hogy» betöri a nyitott ajtót.» Mert hiszen ő nem vonja kétségbe, hogy az 1723: I. és II. törvényczikkeket régóta pragmatica sanctiónak hivják. Soha esze ágában sem volt ezért az 1867-iki kiegyezés létrehozóit tenni felelőssé. Jól tudja, hogy úgy nevezte ő is, más is, úgy nevezte az 1790-ki országgyülés is, az 1858-ki sajtótörvény is. Hanem hát «hibásan tette ő, hibásan Deák és hibásan mindenki, a ki valaha hasonlót tőn.» Sőt Deák az 1867-iki XII. törvényczikk fogalmazásakor sem czélzatosan, rosszakaratból használta az itt annyira végzetes pragmatica sanctio szót; ember volt, tévedhetett, nagyot is tévedett, de önzetlen indulattal, becsületes szándékkal tévedett.
Íme, most már csak hiba a pragmatica sanctio használata, többé nem «könnyelmű játék a magyar alkotmányról szóló szavakkal», nem «megbocsáthatatlan» hiba, nem «bűnös gondatlanság.» Deák nem csempésző, hamisító többé, csak együgyű ember, a ki nem tudja mit csinál, kontár jogász, a ki kétoldalú államszerződést vitat s egyoldalú családi törvényt igtat a magyar törvénykönyvbe, bárgyú államférfiú, a ki az októberi diploma ellen egész erejével küzd, s midőn győz, elfogadja kiinduló pontul.
Így védekezve, vagy épen nem is védekezve adja fel többi positióit is Kossuth, támadása egész vonalán, s azok hosszú sorozatából csak azt az egyet tartja még fönn, hogy az 1867: XII. t. cz. 1-ső §-a, midőn a pragmatica sanctio nevét használja, nem az 1723. évi magyar törvények megállapodásait érti alatta, hanem egy ezektől contradistingvált valamit, a mi persze nem lehet egyéb, mint a Habsburgház házi törvénye. Ez állításának védelme végett pedig mereven ragaszkodik amaz 1-ső §-nak egyetlen egy szavához az elfogadott szóhoz; a mi elfogadott, az nem lehet elfogadó, mondja és ismétli többszörösen. Pedig hiába ismétli. A szó egérfarkával ily súlyos vádat nem lehet fönntartani, a mit pedig még ezen kívül mond, az nem törvénymagyarázat, hanem politikai nézet. De halljuk magát Kossuthot:
«Állítottam és állítom, hogy az 1867-diki törvény nem a (hibásan pragmatica sanctiónak nevezgetett) 1723-diki törvényt vette föl kiindulási pontnak, hanem azt a pragmatica sanctiót, melyre az októberi diploma utal s reá fogta, egyenesen reá fogta az 1723-diki törvényre, hogy ezt a pragmatika sanctiót elfogadta. Erre tettem azt a megjegyzést, hogy ez nem igaz; az 1723-diki törvényben szó sincs pragmatica sanctióról, az codicem domesticum ingressa non est, az törvény az örökös tartományoknak, de Magyarországnak semmi.
«És erre irtam, hogy az európaszerte pragmatica sanctio név alatt ismeretes fejedelmi házi törvénynek a magyar államjogba ekként történt becsempészésével sikerült a hatalomnak a Habsburg-házi családi politika régi vezéreszméjét, a reáluniót, Magyarországon az 1723-diki törvény ellenére keresztülvinni.
«Nem látok semmi okot felhozni, minélfogva e nézetemen változtathatnék. Mert az értekezés irójának e nézetem ellen felhozott egész okoskodása ennyiből áll: «Az 1867: XII. t. cz. 3-ik §-a azt mondja, hogy a pragmatica sanctio azon föltételt is kikötötte, hogy Magyarország közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fenntartassék; ez nem vonatkozhatik az 1713-iki házi törvényre, nem arra, hanem az 1723-diki törvényre vonatkozik; tehát az 1-ső §-ban is ezt kell a pragmatica sanctio alatt érteni, mert oly törvénymagyarázó elvet nem ismerünk, mely megengedné, hogy egyazon törvénynek egyazon kifejezése egyik szakaszban egyféle, másik szakaszban másféle jelentéssel értelmeztessék.»
«Ennyiből áll a dolog érdemére tartozó egész okoskodás. Egy elméleti inductio, és egyéb semmi. Ha az értekezés irója amolyan törvénymagyarázó elvet nem ismer, én viszont olyat nem ismerek, mely megengedné, hogy az elfogadott alatt az elfogadó értessék. Már pedig annak a fatalis XII. törvényczikknek 1-ső §-ában a pragmatica sanctio tisztán és világosan mint elfogadott, az 1723-diki törvény pedig tisztán és világosan mint elfogadó szerepel.
«Aztán engedje megjegyeznem, hogy ha valamely törvény egyes szavainak értelme körül kétség forog fenn, azt nem kathedratikus elméletekkel, melyeken a gyakorlati élet magát igen gyakran túlteszi, hanem a kérdésben forgó törvény complexumának, horderejének, szellemének s positiv határozatainak tekintetbe vételével lehet csak s kell eloszlatni. No már kérdem én, az 1723-diki törvénynek felel-e meg az 1867-diki XII. t. cz.? Nem, mert ez realis uniot formuláz, azt pedig 1861-ben maga Deák Ferencz kétségbevonhatatlan világosságba helyezte, hogy reálunionak sem az 1723-diki törvényben, sem általában a magyar corpus jurisban semmi nyoma. Feltartja-e az 1867: XII. t. cz. Magyarország azon közjogi önállását, melyre a harmadik §. hivatkozik? Fájdalom, nem tartja fel; az egész XII. t. cz. oly pragmatica sanctio nyomán jár, mely nem az 1723-diki törvény; oly közjogi állapotot foganatosít, mely a personalis uniónak, tehát az 1723-diki törvénynek megtagadása.»
A Budapesti Szemle irója épen azt tette, a mit Kossuth kiván, nem egyes szókból indult ki, hanem a törvény complexumából, s abból igyekezett kimagyarázni, hogy az 1867: XII. t. cz. a pragmatica sanctio neve alatt nem a Habsburg-ház házi törvényét érti, hanem az 1723-iki törvényt, mert ez s nem a házi törvény köti ki Magyarország közjogi és belkormányzati önállásának sérthetetlenségét, melyre a XII. t. cz. 3. §-a hivatkozik. Kossuth ezzel nem elégszik meg. Jól van, jelöljünk hát ki még több pontot a XII. t. cz. complexumából.
A XII. törvényczikknek mindjárt bevezetése így szól: «Ő császári s apostoli királyi felsége, miután többi országait és tartományait alkotmányos jogokkal ruházta föl, legmagasb trónbeszédében, melylyel a jelen országgyülést megnyitni méltóztatott: felszólítá az országgyülést, hogy a pragmatica sanctiónak, mint különösen elismert jogalapnak elveiből kiindulva, gondoskodjék oly módokról, melyeknél fogva mind Magyarország és társországainak a pragmatica sanctio által is biztosított közjogi és belkormányzati önállósága, mind a birodalom biztosságának és együttmaradásának életföltételei sértetlenül megóvassanak.» A házi törvény van-e itt értve, mely nem említi Magyarország közjogi és belkormányzati önállóságát, vagy az 1723-iki, mely mindezt világosan kiköti.
De menjünk tovább. Ugyancsak a bevezetés alább így szól: «Magyarország főrendei és képviselői nem mulaszthaták el gondoskodni oly módokról, a melyek lehetővé tegyék, hogy azon alapszerződés, a mely az 1723-ik évi I., II. és III-ik t.-czikkek által a felséges uralkodóház és Magyarország közt létrejött, a mely egyrészről a birodalmi kapcsolathoz tartozó országok és tartományoknak az 1723: I. és II. t.-czikkek értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészről pedig Magyorországnak önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét biztosította, lényegében jövőre is sértetlenül fönntartassék.» Világos ebből, hogy alapszerződés és pragmatica sanctio ugyanegy értelmüek az 1867: XII. törvényben, s úgy hisszük, hogy ezt teljesen bebizonyítottuk, ha még e törvénynek 2-ik §-ára hivatkozunk, mely így kezdődik:»… ez ünnepélyes alapszerződés» s érti alatta a pragmatica sanctiót, a mely szó épen az 1-ső §. végén fordul elő, s melyet a második szakasz így megmagyaráz.
E szerint a magyar közjog (az 1848. és 1867-iki törvények) csak egy ünnepélyes alapszerződést ért a pragmatica sanctio alatt, mely az uralkodóház és Magyarország között 1723-ban országgyülési egyezkedések (tractatus diætales) után létre jött, s a magyar corpus jurisba beczikkelyeztetett. A XII. t. cz. 1-ső §-nak e kifejezésében «azon kapcsolat, mely egyrészről a magyar korona országai, másrészről ő felségének többi országai és tartományai között jogilag fönnáll, az 1723: I., II. és III. t.-czikkek által elfogadott pragmatica sanctión alapszik», nincs tehát semmi olynemű contradistinctio, a minőt Kossuth vitat. A XII. t.-cz. nem contradistingválja az uralkodó ház házi törvényét, hanem csak egy az uralkodó ház és Magyarország között létre jött ünnepélyes alapszerződést, azaz pragmatica sanctiót distingvál, melyet az 1723-iki I., II. és III. t.-czikkek elfogadtak. S épen azért világosan distingválja az uralkodó ház házi törvényét a magyar közjogi törvénytől, vagy más szóval a családi pragmatica sanctiót a magyar pragmatica sanctiótól.
De adjunk Kossuthnak igazat, fogadjuk el az ő nézetét, higyjük el neki, hogy Deák a XII. t.-czikk 1-ső §-ában a pragmatica sanctio neve alatt csakugyan a családi törvényt értette s ennek elfogadását fogta reá az 1723-iki törvényczikkekre. Vajon akkor is származnék-e ebből baj s változtatna-e ez valamit a dolog lényegén? Semmit sem. Az 1723-iki törvények világosan kifejezik, hogy mit fogadtak el, hogy mily módosítással és mily kikötéssel fogadták el az uralkodó ház házi törvényét, oly módosítással, hogy az örökösödés nincs a Habsburg-háznak mindazon ágára kiterjesztve, melyek az 1713-ban kihirdetett házi törvény szerint az örökösödésre jogosítva vannak, s oly kikötéssel, hogy Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fönntartassék. Íme, ez esetben is, az így elfogadott családi törvény semmit sem különbözik az uralkodó ház és Magyarország között létre jött alapszerződéstől, vagy a kettő tulajdonkép egy. Csak akkor volna az idézett helynek más értelme, ha Deák az 1723-ki törvényekre nem hivatkozva, pusztán csak a pragmatica sanctiót említi vala, de akkor is a törvény többi szakaszai eloszlatnának minden kétséget.
Deák nem bűnös gondatlanságból, sem értelmetlenségből, hanem tudatosan, megfontolva s alapos okból használta a pragmatica sanctio szót a XII. törvényczikkben. E szó már előfordult az 1848-ik törvényekben, Kossuth igtatta belé, természetesen mindig az 1723-iki alapszerződést értve alatta. Használták mások is, de az 1861-iki országgyülésen némelyek kifogást tettek ellene. Deák szükségesnek tartotta, hogy a szó értelme felől maga a törvény oszlasson el minden kétséget. Ezért a XII. t.-czikkben az alapszerződés és pragmatica sanctio szót felváltva használja, de folyvást az 1723-iki törvényekre hivatkozva. E szerint e szónak van törvényes magyarázata, a mi a Kossuth alkotta 1848-iki törvényekben hiányzik. Deák e szándékát bizonyítja az a beszéd is, melyet 1861-ben Révész ellen tartott, a ki a pragmatica sanctio szó használatát megtámadta Deák felirati javaslatában.
«Annyi igaz – mond Deák többek közt – hogy a Habsburg-ház nőágának örökösödésére vonatkozó szabályokat vagy törvényeket Európa most már sanctio pragmatica név alatt ismeri. Mi magunk úgy neveztük azt az 1848-iki törvényekben, világosan és határozottan, és pedig nemcsak úgy odavetőleg megemlítve. Úgy nevezték őseink 1790-ben egy fontos feliratban; nem jobb-e tehát világosan kifejtenünk, mi az a sanctio pragmatica Magyarországon, minők annak föltételei, mikép alakult? Nem jobb-e fölvilágosítani e részben a külföldet, mint rémet látva a névben, kerülni annak megemlítését, zavarba hozni a külföldet az iránt, hogy miért nem merünk mi azon szóval élni, melyet ők mindnyájan ismernek, melyet törvényeink, pedig épen törvényeink, melyekbe annyi fontosságot helyezhetünk, ismételve használnak? Én meg vagyok győződve, hogy midőn a világ közjogi nyelvén valamely kifejezést vagy nevezetet megszokott, ha talán azzal egyre-másra vonatkozólag hibás fogalmat köt is össze, könnyebb ama hibás fogalmat rectifikálni, mint a név használatától az embereket elszoktatni. És ha mi azt mondanók a külföldnek: Uraim, az, a mit ti pragmatica sanctiónak neveztek, Magyarországon nem sanctio pragmatica, hanem az 1723-diki I., II., III., IV., V., VII. törvényczikkely; az 1848-diki törvények sanctio pragmaticának nevezik ugyan azt, de ez hiba volt s mi ezt a szót használni soha többé nem fogjuk, mert annak használata veszedelmes lehetne, a külföld semmi esetre nem fogna megérteni bennünket. Ha ellenben azt mondjuk: az a sanctio pragmatica, mely a magyar törvényben megemlíttetik, lényegesen különbözik azon sanctio pragmaticától, mely 1713-ban ápril 19-én állapíttatott meg; ha elmondjuk egyszersmind a lényeges különbség részleteit s jogalapját, a külföld jobban meg fog érteni bennünket, mert nagyjában, úgy hiszem, már is tudja, hogy a különbség létezik.»
Midőn Deák e beszédet mondotta s később a XII. törvényczikket ez értelemben szerkesztette, távolról sem gondolta, hogy épen Kossuth fog e miatt vádat emelni ellene, az a Kossuth, a ki 1848-ban minden magyarázat nélkül igtatta be a pragmatica sanctio szót a magyar corpus jurisba s kinek hibáját Deák jóvá tenni igyekezett.
Íme, követtük Kossuth tanácsát, s az 1867: XII. törvényczikkben előforduló pragmatica sanctio szónak értelmét a törvény complexumából igyekeztünk kimagyarázni. Jól tudjuk, hogy ezzel ő nem elégszik meg, s a törvény complexuma alatt még mást is ért. Érti szellemét, positiv határozatait s különösen arra helyezi a fősulyt, hogy az 1723-iki törvényczikkek personaluniót alapítanak meg, az 1867-iki XII. törvényczikk pedig reáluniót, ennélfogva Deák nem az 1723-ki törvényczikkből indult ki, hanem az 1713-ki házi törvényből. Először is megjegyezzük, hogy a personalunio épen úgy nem fordul elő az 1723-ki törvényczikkben, mint a reálunio az 1867-ikiben. Ezek igazán kathedrai meghatározások, melyeket használhatni ugyan a tárgy megvilágítása végett, de a törvénymagyarázatot teljesen ki nem merítik, annyival kevésbbé, mert mind a personal-, mind a reáluniónak különböző fokozatai, árnyalatai vannak. E műszavakat azért mellőzzük s csak azt vizsgáljuk: vajon eltért-e Deák Magyarországnak a pragmatica sanctióból folyó kötelezettségei meghatározásában attól, a mint azt Kossuth az 1848-ki törvényekbe igtatta? Az 1723-iki törvényczikk együttes és elválaszthatatlan birtoklást állapít meg, tehát a közös biztosságnak együttes erővel való védelmét és fönntartását, miből mind a két félt közösen érdeklő viszonyok támadnak. E közösen érdeklő viszonyokat, mint az együttes és elválaszthatatlan birtoklás következményeit, kifejezik az 1848-ki törvények is a nélkül, hogy szabatosan meghatároznák. E közösen érdeklő viszonyokat határozza meg szabatosan az 1867: XII. t. czikk, hiszen czíme is a következő: «A magyar korona országai és ő felsége uralkodása alatt álló többi országok közt fönnforgó közös érdekű viszonyokról s azok elintézése módjáról.» Azonban Deák csak a közös érdekű viszonyokat vonja le a pragmatica sanctióból, de elintézésök módját nem a pragmatica sanctióból következteti. Világosan kifejezi ezt a XII. t. cz. 23-ik §-a: «A mi a fönnebb körülírt tárgyak (t. i. közös érdekű viszonyok) kezelését illeti: az e részben ezelőtt törvényesen fönnállott módnak megváltoztatása szorosan véve nem a pragmatica sanctióban meghatározott kötelezettségből foly, hanem: a helyzetnek azon változása, mely a fönnebbi 5-ik pont alatt elmondatott, teszi ezt czélszerűvé. Kimondja az országgyülés, hogy ő felsége többi országaival érintkezni akar, mint alkotmányos népekkel, mindkét fél függetlenségének megóvása mellett.» S mi van az 5. §-ban? A következő: «Ezelőtt Magyarországot illetőleg mindazokra nézve, mik az érintett viszonyokra vonatkoznak, a magyar országgyülés s a magyar király közt egyetértéssel intézkedtek és ez intézkedések megállapításánál más ország befolyással nem birt, mert a magyar király, mint az uralkodása alatt álló többi országok absolut fejedelme, azon országoknak érdekeiről és teendőiről absolut hatalommal rendelkezett. Most azonban a legmagasabb trónbeszéd szerint lényegesen változott a helyzet az által, hogy ő felsége alkotmányos jogokkal ruházta föl többi országait, azokat tehát absolut hatalommal ezentul nem képviselheti s azok alkotmányos befolyását nem mellőzheti.»
Ez idézetekből kitetszik, hogy Deák a XII. törvényben az 1723-diki I., II. és III. t.-czikkekből, a magyar pragmatica sanctióból nem vont le többet, mint Kossuth az 1848-diki törvényekben, a ki először igtatta törvénykönyvünkbe mind a pragmatica sanctio, mind pedig a közösen érdeklő viszonyok kifejezéseit; továbbá Deák a közös ministeriumokat és delegatiókat nem a pragmatica sanctióból vonta le, hanem a változott viszonyokból s általában a czélszerűség szempontjából indult ki. Épen azért a közös intézmények megalapításakor nem volt szüksége se a házi törvényre, se az 1723-diki törvényczikkekre. Ez intézmények lehetnek hibásak, czéljoknak meg nem felelők, veszélyesek, eltörlendők, de senkinek nem adnak jogot arra a gyanusításra vagy vádra, hogy indítványozójok létesítésök végett a két pragmatica sanctiót akár rosszakaratból, akár bárgyúságból összezavarta, kicserélte volna s a kétoldalú szerződés helyett egy egyszerű házi törvényt fogadott volna el alapul. Ám küzdjön Kossuth ez intézmények ellen, mi legkevésbbé veszszük rosz néven tőle, de ne igyekezzék a multat, a jelent a valóval ellenkező színben tüntetni föl s vegye lelkére azt, a mit Deák Lustkandlnak mondott, a ki szintén saját nézetéhez idomította törvényeinket. «A ki», úgymond Deák, «a jövendőről s a politikai teendőkről szól, ki arról értekezik, minő törvényeket kell alkotni, vagy a már létezőket miként kell módosítani, – az vélekedhetik saját fölfogása szerint sokféleképen; változtathatja s időnként a körülményekhez alkalmazhatja nézeteit: de a ki a multról szól s azt adja elő, a mi megtörtént, a ki valamely létező törvényt idéz, annak se a törvény szövegét, se a történt dolgokat nem lehet saját nézetéhez idomítani, hanem úgy kell azokat előadnia, a mint valósággal állanak. S ha e részben tévedés történik, a tudomány érdekében fekszik, a tévedést kimutatni s arra megjegyzést tenni».
Ezzel be is fejezhetnők polemiánkat, de még egy pár megjegyzést nem nyomhatunk el. Kossuth rosz néven veszi a Budapesti Szemle írójától, hogy őt feledékenynek tartja, a ki nem emlékszik már arra, hogy Deák előtt ő is használta a pragmatica sanctio szót, sőt törvénybe is igtatta, mindig az 1723-diki törvényeket értve alatta. Azt mondja, hogy ő mindezt tudta, minderről nem feledkezett meg, de azért nem említette, mert nem tartozott tárgyához. Különös, valóban különös. Kossuth Iratai-ban vádat emel Deák ellen, fülünkbe dörgi: bűnös gondatlanság, hogy midőn a hatalom a pragmatica sanctio nevezet alatt azt a «Geheimrathsstübl»-beli «Hausgesetz»-et érti, mi ugyan e névvel nevezzük egy országos törvényünket s ezzel okot adunk a törvényes fogalmak összezavarására, mert úgy mond: «ha az 1723-dik törvényre a pragmatica sanctio neve illesztetik, az ez által a családi «Hausgesetz» mezébe öltöztetik, a minek aztán természetes következése, hogy az elválaszthatatlan birtoklásból elválaszthatatlan kormányzás, közös ministerium s delegatio név alatt birodalmi gyűlés lesz». S midőn erre a Budapesti Szemle írója azt mondja: e vádra legkevésbbé Kossuth jogosult, mert ő is használta e szót, sőt törvénybe igtatta, Kossuth azt feleli reá, nem tartozott tárgyára, nem ez a főkérdés. Megengedjük, hogy van más főkérdés is, de a vád egyik főkérdése ez volt. Valóban úgy látszik, hogy Kossuth e dologról nem feledkezett meg, de mintha titkolni akarta volna könyve olvasói előtt. Legalább erre mutatnak Iratai II. kötetének 351–353. lapjai, hol Cantu Caesart czáfolja. Ez olasz történetíró ugyanis történeti művében azt írván, hogy a magyar országgyűlés 1848 juliusában Kossuth indítványára Ausztriának az olaszok ellen segélyhadat adott, e vád megczáfolása végett Kossuth épen azon ünnepélyes nyilatkozatot idézi, a melyet 1848 juliusában ő a magyar országgyűlésen a kormány nevében előterjesztett, s a melyben a pragmatica sanctióból folyó közös védelmi kötelezettség gyakorlatilag tűzpróbára tétetett. Idézi pedig e nevezetes nyilatkozatot akként, hogy a hol abban a pragmatica sanctio neve előfordul, zárjel között egy-egy jelzőt tesz eléje, ilyen formán: «helytelenül úgynevezett) pragmatica sanctio» vagy «(sokak által balul pragmatica sanctiónak nevezett) 1723-diki törvények», de sehol sem vallja be, hogy e szót maga is használta. Általában Irataiban az úgynevezett bűnös gondatlanságot, történeti falsumot, a mit maga is elkövetett, Deákban élesen feltünteti, de a magáéról hallgat. Akár feledékenységből, akár szándékosan történt, semmiesetre sem méltányos eljárás.
A másik megjegyzésünk az: vajon Kossuth e fejtegetéseinek, a XII. törvényczikk ily magyarázatának mi gyakorlati haszna lehet? Kossuth nagy fáradsággal, a dialectika legfurfangosabb módjaival igyekszik bebizonyítani, hogy Magyarország feladta az uralkodóházzal kötött két-oldalú szerződést, egész alkotmányunk egy családi törvényen alapszik, octroiált alapon állunk, mint a minővel az októberi diploma kinált meg bennünket. Ki hiszi el ezt Magyarországon? Még a szélső baloldal sem, mert nincs párt hazánkban, mely az 1867. XII. törvényczikket, ha már magyarázni kell, Magyarország kárára akarná magyarázni. Máskép fogja föl az egész nemzet, máskép maga a dynastia, máskép a külföldi diplomatia. Kossuth egyedül áll felfogásával s adja Isten, hogy tovább is egyedül álljon. E felfogásnak szerintünk más gyakorlati haszna nem lehet, mint az, hogy ha valaha még közjogi összeütközésünk lesz az összpontosítás és beolvasztás irányával, egy új Lustkandl Kossuthra, a nagy magyar hazafira fog hivatkozni, ki vele együtt hirdeti, hogy Magyarország 1867-ben két-oldalú szerződését széttépte, jogait feladta s a birodalomba törvényesen beolvadt.
Méltó szerep-e ez egy Kossuthoz? Mi azt hiszszük, nem, s ezzel csak tiszteletünket fejezzük ki Kossuth iránt.