Újra hét szám jelent meg e füzetes vállalatból, melynek czélja jó és olcsó könyveket juttatni a magyar nép kezébe és kiszorítani a ponyvairodalmat. A czél minden esetre méltánylandó, azonban nem oly könnyen elérhető, mint a vállalat kiadói és írói gondolják. A kik a népnek akarnak írni, jól kell ismerniök gondolkozásmódját, érzelemvilágát s behatóan tanulmányozniok azon irodalmi formát, melylyel leginkább hatni reá. Úgy látszik, hogy e vállalat írói épen e kettővel gondolnak legkevesebbet. Leereszkednek ugyan a néphez, jól-rosszul utánozni igyekeznek nyelvét, szólásmódjait, de csakis a külsőségeknél maradnak. A benső formára nem igen van gondjok, sőt azt látszanak hinni, hogy a népnek épen az való, a miben a műveltebbek nem találhatnak gyönyört, pedig az írói és költői művészet alapjában ugyanegy, akár a népnek, akár a műveltebb közönségnek írunk, leginkább csak a tárgy megválasztásában s a forma némely sajátságaiban van a különbség.
A vállalat nagyrészt elbeszélések és költői beszélyek gyűjteménye. Általában erkölcsi vagy hazafias irányúak, de nem szólnak se a szívhez, se a képzelethez. Különösen hiányzik bennök a jól szőtt kerek mese, mely felkölti, fokozza és kielégíti az érdekeltséget. Példa reá mindjárt Jókai Puskás Kalárija, (11. sz.). A költő hangzatos sándor-versben elég jól elbeszél egy székely mondát, de igen kevés benne a lelemény, a monda hősnője pedig, a ki egymaga föltartóztat egy egész tatárcsapatot, hetet közülök megöl, azután hazamegy, megmosdik, bedagaszt, bevet, vacsorát készít az aratóknak, megmosogat, azután lefekszik és három fiút szül, minden nyögés nélkül, se képzeletünket el nem hiteti, se szívünket meg nem indítja, legföljebb csak mint curiosum hat reánk. Szathmáry Károly Varga Jánosa (12. sz.), a kit a természet megbélyegzett, oly bajokba esik, a melyekbe arcza vörös foltja nélkül is könnyen bele eshetett volna, azonban legnagyobb baj az, hogy se küzdelme, se egyénisége nem igen érdekelheti az olvasót. Folyvást a véletlen sodorja bajba, s nem saját lelkiereje, hanem szintén csak a véletlen segíti ki belőle. E mellett inkább csak gondolva van s nem egyszersmind átérezve az egész történet. Mayer Miksa A lutri koldusa czím alatt (14. sz.) a lutri mételyéből akarná kigyógyítani olvasóit. Kár, hogy Vámos András uram története nehézkesen, rosszul van elbeszélve s inkább a morál szüli benne a cselekvényt, mint a cselekvény a morált. Mayer helyesen okoskodik, de rosszúl rajzol, tiszteletre méltó moralista, de gyönge költő. Az események logikain folynak egymásból, de a hős csak abstractio, szenvedélyének nincs természetes s költőileg érdekes fejlődése s lelki állapota és az események között, melyek tönkre teszik, csak külső kapcsolat van s nem egyszersmind belső.
Szathmáry és Mayer prózában írták elbeszélésöket, a többi mind verses dolgozat. Rudnyánszky Gyulának Az áruló guzsaly (15. sz.) czímű költői elbeszélése nagyon bőbeszédű a leírásban és mellékeseményekben, de a fődologban meglehetős hallgatag. Egy kaczér és kapaszkodó parasztlány történetét beszéli el, a ki egész kisasszonynyá válik, válogat kérőiben és vén leány marad. A morál itt is a cselekvényre van erőltetve s a leány kedélyvilágának rajza egészen elhanyagolva. Aztán azt sem értjük egészen, hogy a leány csak kaczér-e, a ki játszik a legényekkel, mint a macska az egérrel, vagy inkább uraskodó, a ki körén kívül keres vőlegényt. A két motivum nem tud egymásba olvadni s inkább az első van hatással a cselekvényre. Egyszerű, de világos, és jól gondolt, erős mesét kedvel a nép, minél kevesebb czifrasággal elbeszélve. S erre törekednek legkevésbbé e vállalat írói. Reviczky Gyulának Edelény a hű szerető (9. sz.) czímű költői beszélyében sem találhatni jó mesét. Ez egy rege akar lenni Szent László idejéből. Edelény, egy árva nemes fiú, együtt nevekedik Ilonával, a király leányával; beleszeret, azonban Ilona Zvojnimir horvát fejedelemhez megy férjhez. Magának Edelénynek kell őt Zágrábba kísérnie; ott mulat egy darabig a horvát udvarban s midőn a királyné egy este fölkéri, hogy énekeljen neki valamit, egy dalt énekel a szerető szívek boldogságáról, aztán széttöri kobzát, elbúcsuzik tőle azzal az óhajtással és igérettel, hogy szerelme sohasem teremjen töviset, s ha baja lesz, reá mindig számíthat. Ekkor aztán visszamegy László udvarába, a ki őt, mint a költő mondja, zsíros hivatalba teszi; lassankint sebe begyógyul, mert meggondolja, a költő nem épen költői kifejezése szerint, hogy az élet mégsem oly «komisz portéka». Azon közben Zvojnimir meghal, a horvátok föllázadnak, sőt elfogják az özvegy királynét. A hír első részének megörül Edelény, mert most már reménye lehet az özvegy királyné keze megnyeréséhez, de a második rész elbúsítja. Ő is László seregéhez csatlakozik, mely a királyné kiszabadítására indúl, sőt megelőzve a sereget, mint álbörtönőr, a királyné börtönébe lopódzik, hogy jó hirt vigyen neki s oltalmazza. László serege legyőzi a horvátokat, néhány vitéz a királyné börtönébe siet, hogy kiszabadítsa. Edelény az álbörtönőr, ott alszik a börtön küszöbén, mert a mint a költő mondja, törődött volt az utazástól. A berohanó vitézek azt hivén, hogy valóságos horvát börtönőr, megölik. A szörnyű tévedés csakhamar kiderül. A haldokló Edelény bevallja titkolt szerelmét a királynénak s meghal. A királyné sohasem megy férjhez; Borsodmegyébe vonul s a falut és kastélyt, a holtig hű szerető emlékére, Edelénynek nevezi el.
Íme az egész költői beszélynek alig van valami bonyodalma, inkább külső események sorozata, mint küzdelem szülte fejlődés. Edelény semmit sem hat Ilona királyné sorsára s a királyné is keveset az Edelényére, mert Edelénynyel néma szerelme nélkül is könnyen megtörténhetett volna az, a mi megtörtént, tudniillik véletlen meggyilkoltatása. Edelény az álbörtönőr szerepét lovagiasságból vagy a király iránti hálából is eljátszotta volna. Szerelme csak külső diszítmény, melyben alig hiszünk. Ily sovány és érdektelen mesét csak az előadással lehetett volna valamennyire érdekessé tenni, de Reviczky sehogy sem tudta eltalálni a rege hangját, elbeszélése kellemtelen, verselése gyönge, népiessége affectált.
Inczédi László A kocsis és királyleány (10. sz.) czímű művében bonyodalmasabb, kerekebb mesére törekszik, népmesei motivumokat dolgozva föl. Azonban csodálkozunk, hogy a magyar népmeseköltészet kincstárában nem talált egyebet, mint egy pár színes üvegdarabot. Van ott elég gyémánt és arany is, mely megérdemli az aranyműves munkát. Inczédi népmeséje nem elég érdekes, s nincs elég jól elbeszélve. Népmeséinkben a paraszt-suhancz, a ki földi vagy tündérkirálylyá emelkedik, több és érdekesebb kalandokat él át s több részvétet gerjeszt maga iránt. Aztán a népmese kedveli az egyszerű, élénk, de keresetlen elbeszélést, a kevésbbé festői, de annál plasztikaibb rajzot, a naiv nagyítást, a derült humor szikráit, de minden erőlködés nélkül.
Mikszáth Kálmán nem elbeszéléssel kinálja meg a vállalat olvasóit, hanem egy verses élterajzzal, Jókai életrajzával. Nem mondjuk, hogy e kétes becsű műfaj nem való e vállalatba, sőt ha valahol, talán leginkább itt van helyén, de az ilyen, mely tele léhasággal, hízelgéssel és valótlansággal, bizonyára nem a nép kezébe adandó. Valóban meg nem foghatjuk, hogy Mikszáth, a ki néhány sikerült rajzával méltán magára vonta a közönség figyelmét, hogyan tudta ide alázni tollát. A mű így kezdődik:
E szerint Magyarországnak, mióta áll, csak egy igazi nagy embere volt, s ez Jókai Mór. Elhiszi-e ezt valaki Magyarországon? Bizonyára Mikszáth sem hiszi el, a ki leírta. A léha kezdetnek megfelel a folytatás. A gyermek Jókai nem fojtogat ugyan kígyót bölcsőjében, de egy czigányasszony nagy dolgokat jósol felőle, a melyek természetesen mind beteljesednek. Az ifjúról csak annyit tudunk meg, hogy félbehagyta az ügyvédséget lágy szíve miatt s egyszerre csak nagy író lett belőle. Már 1848 előtt csak két nagy ember volt Magyarországon, bár fönnebb csak egyről van szó, Kossuth és Jókai:
Aztán áttér Mikszáth Jókai nagy tetteire, melyek a következők: először fölszabadítja a népet, megcsinálja a forradalmat; másodszor az elnyomatás idejében föntartja a nemzeti szellemet, hirdetve a türelmet, reményt és hazafiságot; harmadszor a király szíve hajolni kezdvén a magyar nemzethez, Jókai kibékíti vele, reá veszi a száműzöttek hazahívására; negyedszer legyőzi Gorovét a Terézvárosban; ötödször látogatást tesz a királynénál, a ki Magyarország legnagyobb emberét a legnagyobb tisztelettel fogadja, így szólván:
Ne gondolja az olvasó, hogy tréfálunk; mindez benne van a verses életrajzban; hanem az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Mikszáth itt-ott le is von valamit Jókai nagy érdemeiből. Hirdeti ugyan, hogy Jókai az első volt az elsők között, a kik a népet fölszabadították, de elismeri, hogy a forradalomnak mégis Kossuth volt legfőbb vezére; a kiegyezéshez érve, egy szóval sem említi ugyan Deákot, nem mondja világosan, hogy az Jókai műve, de sejteti, mert egyedül csak Jókaira hallgat a király. Gorove legyőzését, a királynénál tett látogatást roppant nagy dolgoknak kürtöli ugyan, de nem mondja, hogy egyiknek is, másiknak is bármely csekély következése is lett volna.
Valóban, ha ez is jó könyv, úgy nem tudjuk, hogy mi a rossz. Minden esetre a vállalat fontos s megérdemlené, hogy írói komolyabban vegyék, szerkesztője pedig szigorúbb kritikát gyakoroljon.