Bartók Lajos nemcsak vigyorgó satyr, hanem sohajtozó, szerelmes pásztor is. Ha hetenként egyszer kidühöngte magát, ha nyelvet öltögetett a zsidókra, ha oly czímekkel illette Andrássyt, Tiszát, Trefortot, melyeket leírni restelünk, s néhány frivol rajzzal áldozott jó kedvének is, a hét többi napját szerelmi ömlengések között tölti szép nők lábainál vagy a szabadba menekül, hogy bámulja a természet szépségeit s elmélkedjék az emberi élet titkairól. Azonban őszintén megvalljuk, hogy nekünk inkább tetszik benne a vigyorgó satyr, mint a szerelmes pásztor és az álmodozó philosoph. Igaz ugyan, hogy humorában sok a vásottság, hogy satyrai költeményeit olvasva, nem egyszer eszünkbe jutnak Arany e szavai:
De találhatni bennök sikerült élczet, találó vonást, természetes és őszinte érzést is. Szerelmi lyrájáról és fellengős ódáiról mindezt kevésbbé mondhatni el. A legtöbbször erőlködés és bágyadtság vonúl el rajtok, s leginkább azok sikerülnek, melyek enyelgő vagy épen humoros hangba csapnak át. Az igazi dal Bartóknak oly kevéssé eleme, mint az igazi óda. Az egyszerű naiv érzés meleg ömledezése épen úgy hiányzik szívében, mint az óda viharos szárnyalása. A dal neki inkább csak a reflexio elméssége, az óda pedig üres, dagályos rhetorika. S a belső mintegy összhangzik a külsővel. Mint dal- és ódaköltőnek a nyelv és rhythmus sincs eléggé hatalmában; se szívünket, se fülünket nem tudja megigézni.
Bartók ez újabb költeményei három szakaszra oszolnak. Az első szakasz Kárpáti emlékek czíme alatt felföldi élményeit foglalja magában. Úgy látszik a felföld költője akar lenni és versenyezni Petőfivel, a ki az alföld költője volt. De, a tehetséget nem is említve, nagy különbség van köztök. Petőfi az alföldben szülőföldjét énekelte meg, Bartók csak mint tourista üdvözli Tátrafüredet, a poprádi völgyet. Petőfi a természet fia s mintegy az anyai kebelből szívja ihletét, Bartók egy fővárosi blasirt gavallér, a ki szórakozni megy a bérczek közé s kaczérkodik a természettel. Valóban e költeményekben több a czifra szó, mint az érzés és gondolat. A költő gyakran elmondja, mily nagyszerű, fönséges a táj, de nem tudja előnkbe rajzolni; ő maga sokat érezhet, de a mit elénkbe tár, az vagy köznapi rhetorika, vagy érthetetlen szódagály. A tourista könnyed élményei, minők: a Koritniczai út, a Rózsamenedékház Tátrafüreden, vagy egy-egy szerelmi óra emléke, minők: Jőj édes, Neved a fenyőbe véstem, még hagyján; ezek többé-kevésbbé élvezhetők, de ha egészen a természetbe mélyed, s mint symbolumot kezdi magyarázni vagy képeit szíve érzéseivel olvasztja össze, teljesen élvezhetetlenné válik. Vegyük föl például A bérczek a felhőkbe czímű költeményét és elemezzük egy kissé.
Leírja, hogy a bérczek a felhőkbe nyúlnak s a felhők ráborulnak a bérczekre, a felhő bércznek látszik, a bércz felhőnek. A bércz egy kőrengeteg, nincs sziv óriási keblében:
S mi a felhő a bércznek, hogy mintegy hozzája forr, el nem hagyja, ha összetépi is? Talán az öröklét szörnyű terhe vagy egy reá nehezedő átok? kérdi a költő. A bércz azt feleli:
Ki érti ezt? A sziklának nincs szíve s mégis szerelmi bánattal van megátkozva, nem érez s mégis sebző szerelem fér hozzá. Vagy talán nem a szikla szeret, hanem a sziklát szereti a felhő, s mert az nem akarja szeretni őt, ez könnyeivel áztatja, villámával sujtja? Vagy talán a felhő sem szeret és csak a szerelem bosszújának megszemélyesítése, a kinek meg kell büntetni az érzéketlen sziklát? De akár így, akár úgy, minek akar ez symboluma lenni? Úgy hiszszük maga Bartók sem tudja.
Ily követelő dagály és valaminek látszó érthetetlenség kiválóan jellemzi a gyűjtemény Képek és ódák czímű szakaszát. Általában új divatú ódaíróink a dagály szárnyain emelkedve, az érthetetlenségbe vesznek. Egy csoport nagy mondás, sok képtelen kép, néhány elrontott reminiscentia, a fölkiáltások és megszólítások egész özöne, erőlködés az egekig és kapaszkodás a semmibe, mintegy 10–15 versszakon át – és kész az óda. A Petőfi-szobor leleplezése alkalmával számos ily ódát olvashattunk s ilyen Bartóknak Petőfi szobra előtt czímű ódája is. Ime hogyan kezdi:
E szerint magának a szobornak kell megszólalni s elolvadnia lánghevében, mert csak ily lángoló lelkesedés méltó Petőfihez s erre ember nem képes, de azt hiszszük, hogy a szobor még kevésbbé. Azonban úgy látszik, hogy a szobor egy Petőfivel, tehát magának Petőfinek kell megszólalnia, mert mi dicsfényét nem láthatjuk a vesztéért omló könnyek miatt. Ennélfogva énekelje meg maga Petőfi saját dicsőségét, ez alatt pedig azt érti Bartók, hogy zengje Petőfi csatadalait, melyek ellenségeink várait romba döntötték, a hazát pedig, mint Orpheusz lantja, fölépítették. A baj csak az, hogy nem Orpheusz, hanem Amphion lantja épített városokat s hogy ez mikép illik Petőfire, bajosan megfogható. S így megy az óda egész végig, nincs abban egyetlen találó hasonlat, jellemző gondolat, természetes érzés.
A többi óda sem különb. Lendvay emlékezete, Prológ az országos dalegylet debreczeni ünnepén, A szegény gyermekek, Kossuth-nóta mind az erőlködés bágyadt szülöttei. A Lendvay-óda kevésbbé dagályos ugyan, de bágyadt s nincs benne semmi jellemzetes. Akár Egressyről is el lehetne mondani s inkább csak rhetorikai közhelyek mozaikja. A Prólog egész szentiváni ének, mely Debreczent csak azért, mert az országos dalegylet ott tartja ünnepélyes űlését, a puszták Memnon szobrának nevezi, aztán szélesen, hosszasan s meglehetős laposan dicsőíti a magyar népdalt és zenét. A Kossuth-nóta természetesen Kossuthot dicsőíti. Már az első versszak egy történelmi valószínűtlenség.
Bartók szerint tehát a magyar a mohácsi vész óta soha sem védte fegyverrel szabadságát, csak 1848-ban, midőn Kossuth a forradalom élére állott. Hát Bocskay, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Rákóczi Ferencz mit vétettek? Ha nem voltak is oly nagy szónokok, mint Kossuth, de minden esetre nagyobb államférfiak, diplomaták és hadvezérek voltak. S különös, maga Bartók czáfolja meg a negyedik versszakban azt, a mit az elsőben állít:
De hijába, ha az ember kedveli a nagyot mondást, semmitől sem riad vissza, még attól sem, hogy magát megczáfolja. De más baja is van az ódának. A költő nincs mélyen meghatva, lelkesülése csak olyan obligát lelkesülés, minő a Pulszkyé vagy Kaas Ivoré, ha Kossuthról vezérczikkeznek. Általában a Kossuthról és Kossuthhoz írt költemények nem igen sikerülnek. Azon kitünő költők közűl, a kik átélték a forradalmat, mint Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa s harczra lelkesítették a nemzetet, majd megsiratták gyászát, hallgatnak róla, a későbbiek közűl is nem a legtehetségesebbek zengik meg. Nem kutatjuk mélyebben e jelenség okait, de egy közel fekvőt mégis megemlítünk. Kossuth annyit beszél, oly ékesen szónokol magáról, annyit emlegeti való és nem való érdemeit, hogy a költők ódái mintegy fölöslegesekké válnak.
E szakaszban az úgynevezett ódáknál inkább sikerűltek az úgynevezett képek, minők Jég hátán, Mit suttognak a margitszigeti tölgyek. Mindkettő jól van gondolva, ha nincs is egész biztosan megírva. Amaz egy humoros kép, melyben egy pár nem találó vonás is van ugyan, de befejezése különösen sikerűlt. Emez egy elegia Arany temetésekor, van ugyan benne egy kis dagály, a tölgyek beszéde egyszerűbb lehetne, de egészben véve sikerült. Legsikerültebb azonban a gyűjteményben az a szakasz, melynek czíme Szívbajok. Itt már inkább elemében van Bartók s egy pár darabja valódi költői tehetségről tanuskodik. Különösen jól eltalál néha két hangot: a szerelmi enyelgés vídám s a szerelmi fájdalom gúnyos hangját. Amabban jelesek: Szerelmes levél, Esernyő alatt czíműek, emebben Mint az orvos, Ha szerettél és csalódol, Tolvaj nem üt zajt, Éjszemek czíműek. Különösen ki kell emelnünk a Szerelmes levél czíműt. Ez a legszebb költemény az egész gyűjteményben. Az enyelgésnek jól eltalált fél vídam, fél boszús hangja folyvást megmarad határai közt, az érzés és gondolat természetesen fejlődve s olvadva egymásba, egy kerek egészszé alakulnak. Semmi fölösleges szó, czifrázat, a külső a belsőnek teljesen megfelel. Ide igtatjuk az egészet; azt hiszszük, hogy olvasóink épen úgy élvezni fogják, mint mi:
Szerelmes levél.
Természetes, hogy e szakaszban is találhatni egy pár pöffeszkedő, dagályos költeményt. Mihelyt Bartók pathoszba burkolózik, ábrándokba sülyed, mélységet és rejtélyességet vadász, csak úgy ontja a sok éretlenséget, ízetlenséget és érthetetlenséget. Az ember csodálkozik, hogy satira-írónak hogy lehet oly kevés érzéke a nevetséges iránt. A Paradicsommadár czímű költeménye egy hosszú unalmas, érthetetlen árjongás a szerelemről, mert tulajdonkép ez a paradicsommadár nem madár, hanem a szerelem geniusza, olyan madár, a mely ha megrázkódik, csillag, ha újra megrázkódik, szép leány, még pedig tündérleány, a ki az ember szívét a csillagokba ragadja. Ez a madár aztán egy rengeteg erdőben egy hosszú dalt énekel a szerelemről egy ifjú szerzetesnek, a ki még soha sem szeretett. Az ifjú hallgatja és boldog, de egyszer csak zörg a lomb, a galyat léptek törik, a madár elrebben. És íme csodák csodája, azalatt évtizedek teltek el, az ifjú szerzetes egész ősz lett. S ez ízetlen és semmi eszmét ki nem fejező regét csak azért beszéli el a költő, hogy elmondhassa kedvesének:
Úgy látszik Bartók nem igen ismeri, hogy miben van ereje és miben nincs; s ízlését sem igen igyekszik művelni. Óhajtjuk, vajha jobban ismerné magát s tehetsége fejlesztését ízléssel párosítaná.