Arany János született 1817 márcz. 2-án Nagy-Szalontán, Bihar megyében, hol atyja György földmívelő volt, egy kis ház és kevés föld birtokosa. A nemzetség, a melyből származott, eredetileg nemes volt, I. Rákóczi György, erdélyi fejedelemtől nyerte nemességét, azonban jogaitól megfosztva, bár a nemes levél birtokában, pör útján sem volt képes visszaszerezni régi kiváltságát. Anyját Megyeri Sárának hívták. A szülék már öregek voltak, a mikor János született; egyetlen fiok levén, a mennyiben legidősb leányuk már régóta férjnél vala, nála annyival korosb, hogy első gyermeke vele egykorú, a többi számos testvér pedig előtte mind elhalt, ő volt egyetlen reményük, vigaszuk és szeretetök főtárgya. Mindig körükben tartották s rendkívül vallásosak levén, e hajlam reá is korán elragadt. Az ének és a szentirás vonzóbb helyei voltak első táplálékai gyönge lelkének; a kis kunyhó szentegyház volt, hol füle soha egy trágár szót nem hallott, nem levén cseléd vagy más lakó, mint szülei és ő. Testvérei nem voltak, más gyermekekkel ritkábban volt alkalma játszani, s így lelke korán komoly irányt vett. A tanulékonyság is korán kifejlett benne. Atyja hamuba írt betűkön megtanította olvasni, úgy hogy a mikor hat éves korában iskolába adták, már csaknem tökéletesen tudott olvasni, sőt némi olvasottsággal is dicsekedhetett. Az iskolázás folyvást kitünő sikerrel haladt előre Szalontán, a hol egy rector s öt altanító alatt úgynevezett particula volt és lehetett végezni költészetet és rhetorikát. E mellett a tanulékony gyermek minden könyvet elolvasott, a mi kezébe került, Gvadányi műveit, a Hármas Historiát Haller átdolgozásában, Erbiát, Decsi Osmanographiáját, Fortunatust s a ponyvairodalom egész özönét. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer-háromszor is, s még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tartott a világon nagyobb embert, mint a könyv- vagy versirót. Maga is megkisérlette a rímelést, kivált a mikor az iskola költészeti osztályába jutott, halomra írta verseit.
Költészetünk új iskolája már akkor (1831) teljes virágzásban volt, de a tizennégy éves költő azt még nem ismerte. Tanítói, a Debreczenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elébe példányul, kit igen szeretett, és Kovács Józsefet, a kinek bámulta rímeit. Kovács Pálnak, a ki Szalontán conrector, majd rectora volt, részint társalgásából, részint tanításából sokat tanult a magyar költészetet illetőleg. De a római classikusokat is, névszerint Virgiliust és Horatiust, nemcsak örömmel tanulta, hanem igyekezett az iskolában nem olvasott helyeket átbuvárlani, valamint egyéb az iskolában nem tanítottakat is, mihez hozzáférhetett: Justinust, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust, Suetoniust, a skót Buchananus latin verseit olvasgatni, a mi által nagyon gyarapodott a latin nyelvben. Verseket is irogatott e nyelven. Magyar olvasmányait szintén folytatta. Megismerte Tassót Tanárky, Miltont Bessenyei és Henriást Péczely fordításában, Vályi Pártos Jeruzsálemét, Gathi Mármarosi éhségét, Dugonics regényeit s több hasonló termékeit az epikai múzsának: szóval oly magyar irodalmat, a mely ezelőtt félszázaddal volt divatban, mert a vidéki közönség jobbadán még mindezeken rágódott, az új iskola coriphæusai Szalontára nézve nem léteztek. Első tünemény előtte az új világból a Lant s egy Aurora volt, de az új modor, a melybe még nem nőtt bele, reá nézve inkább elidegenítő, mint vonzó vala.
Így folyt le a szalontai tanpálya (1823–33), melynek két utolsó éve már nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt el, mert hogy őket a további költségtől megkimélje, tudniillik ruházatra és könyvekre s a collegiumi tartózkodás egy pár évét is lehetővé tegye, a tanulás mellett tanított is s mint ilyen, az iskolában lakott. Azonban anyagi reménye igen szegényül ütött ki. Évi jövedelme alig ment száz váltó forintra, s ezzel sem igen tudott gazdálkodni. Midőn 1833 őszén Debreczenbe ment, alig vihetett oda annyit, hogy a deáki beöltözés költségeit fedezhesse, hazulról pedig semmit sem várhatott. Ily helyzetben elment a kedve a tanulástól. 1834. márcziusában Kis-Ujszállásra ment ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezzen tanulmányai folytatására, de a tél sem veszett el egészen, ha keveset tanult, annál többet olvasott. Megtörte a német nyelvet, megismerkedett a franczia nyelv elemeivel s olvasni kezdte az újabb költőket. Kis-Ujszálláson Török Pál volt a rector, később pesti pap és superintendens. Jeles könyvtára megnyilt Arany előtt, a ki éjjel-nappal olvasott, ha hivatala engedte; a hazai, főleg az új költői iskolához tartozó olvasmányait mindinkább kiegészítette. Virgil Aeneise pár könyvét lefordította s a németben Schillerig vitte. Új erővel, buzgalommal, de ismét sovány erszénynyel ment vissza Debreczenbe, oly jó ajánlatok kiséretében a kisujszállási pártfogók részéről, hogy tanárai különösebben figyeltek reá. Anyagi segélyt is nyert, a mennyiben egyik tanár (Erdélyi) kis leányát bizta tanítására, de ő kalandos életpályáról álmodozva, unni kezdette az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágyott lenni, a nélkül, hogy tudná, mint kezdjen hozzá. Végre 1836 februárjában önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagyta a collegiumot, soha vissza nem térendő. Fáncsi és László jeles szinésztársaságot tartván akkor Debreczenben, ha már szobrász nem lehetett Ferenczy mellett, könnyebbnek találta Thalia zászlaja alá esküdni. Elhatározása mindenkit meglepett. Magok a tanárok a szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulójok egyike, csupán a művészet iránti vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, szinészszé akar lenni, a hivatás kétségtelen jelének tekintették. Erdélyi pártfogója mitsem szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hivatta, megszavaltatta, énekeltette s elégülten ajánlá neki Shakespeare tanulmányozását. Így lett Arany szinész, azontúl is folytatva tanóráit Erdélyi leányánál, azontul is hozzá járt ebédre, míg Debreczenben volt. De a debreczeni társaságot egy szinészi cselszövény reá nézve egész váratlanul felbontotta s ápril 1-én szétoszlott az a nélkül, hogy hozzá valaki szólott vagy sorsáról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány ujonczot, egy pár más vidéki kóborral együvé szedvén, az indulás perczében őt is megszólították, hogy kövesse sorsukat. Nem volt mit tennie. Haza öreg szüleihez, a kik belőle papot vártak, vissza a collegiumba, honnan oly nagy reményekkel távozott? Mindkettő lehetetlennek tetszett előtte, így Hubayhoz csatlakozott, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásáról ágyát, ládáját, fehérnemüjét, könyveit magához vegye. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lett vándorlásuk eldorádója. Aranyra, a kit agg szülei minden vagyontalanságuk mellett kissé mégis elkényeztettek, a kinek érzékeny kedélyére minden legkisebb csekélység végtelenül hatott, mély benyomást tett a nyomor, a melybe sülyedni kezdett. Ha volt is kedve a szinészethez, végkép elment a nyomorban s a korhely kóborok között. E mellett az öntudat kígyói, szegény atyja sanyarú nyugtalansága marták éjjel-nappal. Egy nap hasonló gyötrelmek között azt álmodta, hogy jó édes anyja meghalt. Az álom benyomása oly erős volt, hogy többé nem verheté ki fejéből s elhatározta a hazamenetelt. Egy zsebkendőbe kötve egész vagyonát, kiment a piaczra, a hol nyolcz pengő krajczárból egy czipót, egy kevés szalonnát vett s azzal megindult egyedül gyalog. Az első éjt egy erdőben tölté, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit korcsmapadokon s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debreczenen át, hét napi gyalog vándorlás után hazaérkezett. (Ifjúsága ez epizódját elég átlátszóan leplezve olvashatni Bolond Istók II-ik énekében is.) De az 1836-ik év még nem merítette ki csapásait reá nézve. Alig pár héttel hazaérkezése után anyja csakugyan meghalt kolerában, hirtelen. Atyja szemevilágát teljesen elveszté (mi néhány év mulva ismét orvoslás nélkül megjött). Mindez fölébreszté kötelességérzetét, s meggyőzte őt arról, hogy ősz atyját többé nem szabad elhagynia. Elhatározá vele lakni a kis házikóban, melyet ez nem akart elhagyni, hogy leányához költözzék. A város és egyház előljárói részvéttel tekintették sorsát, még azon őszszel megválasztották úgynevezett conrectornak (tanító a rector után, de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi altanítók) – jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres s így az ő kedvéért egyszerre két conrector lett.
Egy darabig atyjánál maradt, majd nénje magához vevén az öreget, az iskola épületébe költözött. E hivatal, melyben a magyar és latin grammatikai osztályokat tanította, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig irnok vagy más néven segédjegyző lett a városnál, azután rendes aljegyző, de a főjegyző nem igen arra való ember levén, tényleg ő volt a főjegyző is. Így némi biztos álláshoz jutván, 1840 novemberében, szíve régi vágyát követvén, nőül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árva és vagyontalan leányát. Ez idő alatt (1836–40) nem szünt meg folytatni olvasmányait, inkább csak szórakozásból, mint komoly czelból, de ízlése így is a jobb könyvekre vezette választását s inkább olvasott olyat, a miről hallotta, hogy remekmű, mint olyat, a mi több mulatságot igért ugyan, de kevésbbé volt nevezetes, Shakespeare német fordításait akkor forgatta először. Homért is elővéve ottan-ottan, küzködvén a nyelvvel, melyből alig tudott többet, mint a mennyit az iskolában tanulhatott s az nem volt sok. Mindezek czéltalan erővesztéseknek látszottak s mégis ösztönt érzett tenni, keresni a nehezet még mulatságból is. A francziában Telemaque és Florian után Molièrebe kapott, a mi nagy feladat volt s Crébillon rémdrámáival gyötré magát. Mindez házasságáig tartott, akkor föltette magában, hogy nem olvas többet, hanem él hivatalának, családjának s lesz közönséges ember, mint más. Egy pár évig meg is állta fogadását. Az a kedves viszony, a melybe lépett, elszórta, boldogította, hirlap is alig fordult meg kezei közt. Szándéka volt gazdaság után látni, a melyhez nem volt elég ügyessége, aztán hivatala, apró dolgai folytonos jelenlétet igényeltek a tanácsháznál. Ide járult még, hogy jogot nem végezvén, azt magántanulmány utján kivánta pótolni. A hazai törvénytudomány mellett a mértanban is annyi jártasságot szerzett, hogy osztályos örökösödési ügyeknél az osztályos felek földjeit, ha arra fölkérték, egész pontossággal fölmérte, szétosztotta és arról, minthogy a rajzolásban is elég jártas volt, csinos térképeket készített. Jegyzői dolgozatai, a legegyszerűbb nyugtatványtól a legfontosabb közigazgatási vagy törvénykezési tárgyakig, kitünően szabatosak és pontosak voltak s egyszersmind szépen leírva, mert ritka szép írása volt. Az általa fogalmazott iratok a megyénél mindig annyira föltüntek, hogy a régi jó táblabirák Aranyt kitünő tisztviselői tehetségnek hiresztelték.
Az 1842-ik év tavaszán Szilágyi István egykori tanulótársa jött mint rector Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a Kisfaludy-társaságnál s az Akadémia épen Szalontán léte alatt száz aranynyal jutalmazta nyelvészeti munkáját. Barátja, később asztali társa, mindennapos vendége levén, természetes, hogy a társalgás legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Szilágyi minden könyvet, a mi szeme elé akadt, hozzá hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenére. Majd a görök tragikusok fordítására unszolta, a melyeket akkor a Kisfaludy-társaság kezdett kiadni (s így állott elő egy Philoctetes), majd dolgozatait olvasta fel s kérte ki rólok véleményét, majd angol nyelvtant hagyott nála, a mely nyelvet Szilágyi akkor még nem értett, curiosum gyanánt. Arany addig forgatta ez utóbbit, addig törte Hamlet magánbeszédét, a melynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányoznia, hogy kedvet kapott a német Shakespeare összevetésére az eredetivel. Így lassankint megtanult angolul is s újra belejött az olvasásba, az irodalommal való foglalkozásba. Egy falusi beszélye némi tetszéssel fogadtatott az Életképekben. Majd nagyobb munkába is fogott; 1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szeme előtt folytak, némi satyrikus hangulatot gerjesztének benne és megkezdé, minden előleges terv nélkül, írni az Elveszett alkotmányt. A mű nem volt közönség elébe szánva, csak magán időtöltésül írta, hogy kiöntse boszúságát. Időközben a Kisfaludy-társaság jutalomhirdetése víg eposzra, mely figyelmét először kikerülte volt, a nyár folytán ismételtetett, s Arany, a véletlen összetalálkozás által meglepetve, sietett satyrai eposzát befejezni és felküldeni. A jutalmat megnyerte, birálói közül egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről, de fülébe csak a harmadik, a Vörösmarty szava hangzott: a nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők. (Az elveszett alkotmány, víg eposz, hét énekben, a Kisfaludy-társaság évlapjai VII-ik kötetében. Pest 1849. A külön kiadást a régi censura megtiltotta.) Úgy vélte, hogy most már nem lehet megállapodnia, ki kell öntenie mindazt, a mi lelkében forr és a maga módja szerint. Petőfi sikere felbátorította s meg volt győződve, hogy Petőfi János vitéze után ő is merhet egy naiv költői beszélyt, mely a népköltészettől sugalmazva, hangban és jellemzésben egyaránt magyar legyen. A következő évben megírta Toldi első részét s nemcsak a pályadíjat nyerte meg (a kitűzött tizenöt arany kivételkép huszra emeltetett), hanem birálói bámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett s Petőfi volt az első, a ki üdvözlésére sietett. (Költői pályaművek, melyeket 1844-ben koszoruval is kitüntetett a Kisfaludy-társaság. Toldi, koszorúzott költői beszély tizenkét énekben. Pest, 1847. Másodszor Pest, 1854, harmadszor népszerű kiadás. Pest, 1858.)
Ez időtől fogva folyvást dolgozott az Életképekbe és Pesti-Divatlapba kisebb költeményeket, sőt a Kisfaludy-társaságnak 1847-ben hirdetett új jutalomtétele: «Készíttessék költői beszély, melynek tárgya Szécsi Mária,» egy újabb műre gerjesztette, a mely szintén akkor készülő Toldi estéje mellett el is készült, de a melylyel szerzője nem pályázott. (Murány ostroma, beszély négy szakaszban. Pest, 1848.) Petőfivel szoros barátságot kötött; sűrűn leveleztek egymással. E levelezés, a mely csak részben jutott a nyilvánosság elébe, világot vet mindkettő jellemére és irodalmi törekvésére. Az 1848-ik év mozgalmai félbeszakították Arany nyugodt munkásságát. A szalontaiak képviselőnek akarták választani, de ő nem fogadta el a jelöltséget, nem 1861 és 1869-ben sem, a midőn szintén kijelöltetett. A kormány által megindított Nép barátja czímű lap szerkesztését sem vállalta el, csak nevét kölcsönözte oda, mint szerkesztő, azaz mint dolgozó társ. A valóságos szerkesztő Vas Gereben volt, de kivált eleinte számos költeményt és czikket írt bele. Mint nemzetőr résztvett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli szolgálatban, mintegy 8–10 hétig. A kitört forradalom alatt is folyvást jegyző maradt egész 1849 tavaszáig. Azonban a zavaros időben alig kapott valamit jegyzői fizetéséből; a város belügyei is mindinkább bonyolódtak, egy szóval a hivatal mind terhesebbé vált, barátai is ösztönözték, hogy járjon valamely állomás után, mely a központhoz közelebb vigye s maga is vágyott az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Ez okokból 1849 tavaszán a belügyminiszteriumban fogalmazói hivatalt vállalt s elébb Debreczenbe, majd Pestre ment. Családja egyelőre Szalontán maradt, holmiját eladandó és készülve a felutazásra, a midőn a hírre, hogy az orosz Debreczen alatt van, búcsút vett a miniszteriumtól s június végén visszasietett családjához. Nem is foglalta el többet hivatalát a belügynél. Szegeden nem volt, Váradon már csak látogatni. Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magán ember lakott Szalontán. A betöltött jegyzői állásra nem mehetett vissza s minden más pálya bezárult előtte. Vagyona jóformán semmi s néhány száz forintja is, melyet a jegyzői hivatal elhagyásakor eladott felkelhetője árából magyar bankjegyben kapott, értéktelenné vált. Szerencsére 1849 júniusában Pesten 1200 forintot tett be a takarékpénztárba, mint a Nép barátjából, Vas Gerebentől vett tiszteletdíjat s a takarékpénztár a magyar bankjegyben betett összegeket is kifizetvén, ez összeg egy részéből egy kis házacskát vett magának és egyszersmind az akkori szalontai szolgabirónak, ki tanulótársa volt s kivel a városnál is együtt szolgált, egyben-másban csekély tiszteletdíj mellett fogalmazásbeli segítségére volt, s ez által a lehető üldöztetés ellen is némi védelmet, pártfogást talált. Így élt 1850 tavaszáig, a mikor Bihar megye egykori administratora, Tisza Lajos hívta meg a Szalontával határos Gesztre, hogy legkisebb fiát, Domokost, a költészettanra oktassa. Az 1851. év második felében a nagykőrösi gymnasiumhoz a magyar nyelv s irodalom és latin nyelv tanárává választatott, hova 1851 őszén egész családjával át is költözött.
Az 1850. évtől fogva újra dolgozgatott folyóiratokba és albumokba, de leginkább lyrai költeményeket. Megkisérlette a Toldi-trilogia középső részét is, sőt Daliás idők czíme alatt egy éneket közlött is belőle (Losonczi Phőnix Pest. 1851.), de részint a tárgy nehézsége, részint kedélyállapota miatt abban kellett hagynia. Bizonyos lyrai hangulat, meghasonlás, keserű humor vett erőt rajta, mely nem kedvezett az epikai nyugalomnak. Ez időszakból nagyobb művei: Katalin, költői beszély. Pest, 1850; Bolond Istók első éneke (Csokonai lapok. Debreczen 1850.), Nagy-idai czigányok, Vig hősköltemény. Pest 1852. Bolond Istókban nemcsak alanyi érzelmeit és élményeit akarta kifejezni, hanem a közhangulat humorát is, de a mű nagynak volt kezdve s érezte, mennél közelebb jőne az 1848-iki mozgalmakhoz, annál inkább mérsékelnie kellene humorát. Épen azért az első ének után félbehagyta s csak a hetvenes években írta meg második énekét. Pedig a forradalomból sok keserűség maradt a lelkén. Jobban szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit, a nagy küzdelem vezéreinek nemcsak fény-, hanem árnyoldalait is látta s nemzetének épen úgy bámulta hősiességét, mint fájlalta gyarlóságait. Csalálmokból ébredve, kegyetlen fájdalmat érzett. Enyhíteni akart sebzett lelkén. A szent romokra állva, mintegy vádat emelt a sors, nemzete és önmaga ellen. A távolba menekült s a Nagy-idai czigányokba öntötte ki keserű humorát, szabadon, semmitől sem korlátolva. Lyrai költeményei nagy részén is mély hazafi fájdalom borong. Dalai a «babyloni vizek» elegiái, melyek mint titkos fájdalom sajgának keresztül az ország egyik végétől a másikig. A hazafi érzés költészete sohasem hatott nálunk kevesebb zajjal, annyira saját nemesebb eszközeivel, mint e szomorú években Arany lantján. A lepel, a melybe a költő a censorok vizsga szemei elől elburkolta czélzatát, még szebben emelte ki gondolatait s a kénytelen távolság, a melyből a dal hangzott, még több varázst kölcsönzött elhaló hangjainak.
Mint nagykőrösi tanár, tanszékének élve, rendszeresebben kezdte tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat egész a középkori hagyományokig, a mi nyomot hagyott mind nyelvén, mind költészetén. A világirodalom nagy eposzait is újra olvasgatta és Tassóból, Dantéból és Ariostóból némi töredékeket is fordított. Zrinyi Szigeti veszedelmét, a melyet kiválóan kedvelt, nyelvi és verselési tekintetben újra átdolgozta, hogy az új kor jobban élvezhesse. A munkából egy pár ének elkészült, de mindamellett még mutatványt sem közölt belőle. Convulsiói csillapodtával nagyobb epikai munkáiba fogott. A Toldi-trilogia bevégzését s a hún-magyar monda trilogiájának megírását tűzte ki élete czéljául. Koronként mindkettőhöz hozzá fogott, de megint abban hagyta. Toldi középső részének cselekvényével elégületlen volt; a hún-magyar monda trilogiájából a Csaba-mondát dolgozta fel nehány énekben, nibelungi versszakban, de szintén abbanhagyta, csak a Keveháza epizódot adta ki a Szikszói enyhlapokban (Pest, 1853). Nem dolgozhatván folyvást nagy epikai munkáin s nem akarván átadni magát a lyrai ömledezéseknek, a balladához fordult, e vegyes műfajhoz, mely epikai töredékeket lyrai hangba olvaszt. Egészen modern műfaj ez, melyet a műköltészet mindenütt a néptől vett át. Nálunk is megvoltak a népnek a maga balladái, de költőink nem innen merítettek, hanem a német műköltészetből. Arany volt az első, a ki lehajlott a magyar népballadához, eltanulta hangját és szerkezete titkait és újjá, művészibbé szülte. Ez években adta ki a Toldi-trilogia harmadik részét: Toldi estéje, költői beszély hat énekben. Pest, 1854, népszerű kiadás. Pest, 1858 és költeményei első gyűjteményét: Kisebb költemények. Pest. 1856. Egy pár értekezést is írt: Valami az assonánczról. (Uj M. Muzeum 1854.) A magyar nemzeti versidomról. (A nagy-kőrösi nagy gymnasium Tudósítványa 1856 és Uj M. Muzeum 1857.) Ez utóbbi értekezésében a magyar rhythmus szabályait állapítja meg, melyet gyakorlatilag Petőfivel együtt uralomra emelt költészetünkben.
A M. T. Akadémia, tíz évi szünet után ismét nagy gyűlést tartván, Arany 1858 deczember 15-én elébb levelező, majd ugyanaznap rendes taggá választatott és székét 1859. október 31-én tartott ülésben Zrinyi és Tasso czímű értekezésével el is foglalta. (Budapesti Szemle VII. és VIII. k. 1859, 1860.) A nagy gyűlés Toldi estéjét a Marczibányi-jutalomban részesítette, Kisebb költeményeit pedig 1860-ban a nagy jutalommal koszorúzta. Majd az Akadémia Széchenyi-ünnepén személyesen és megható bensőséggel adta elő az Akadémia megbizásából készült gyönyörű ódáját (Széchenyi emlékezete. Pest, 1860). Ez idő tájt többször jött föl Pestre és barátai: Csengery és Kemény reá beszélni igyekeztek, hogy Pestre tegye át lakását s fogadja el az újra fölelevenítendő Kisfaludy-társaság igazgatói állását, a melyre való megválasztása több mint valószínű. Csakugyan 1860 júl. 15-én a Kisfaludy-társaság igazgatójának választotta s ő elfogadván az állást, Pestre költözött s egyszersmind 1860. novemberében egy lapot is indított meg Heckenastnál, a Szépirodalmi Figyelőt, melyet egész 1862. novemberig szerkesztett. E lap a magyar szépirodalmi kritika főközlönyévé vált s a nemzeti és művészeti irány összeolvasztása mellett küzdött. Fődolgozótársai Szász Károly, Salamon Ferencz és Gyulai Pál voltak. Arany számos értekezést és birálatot irt lapjába, melyet 1863-ban a Koszorúval váltott fel, mely szintén hetilap volt, (1865 június végén szünt meg) mintegy folytatása a Figyelőnek, csak szélesebb körrel, az általános míveltségterjesztést is bevonván előrajzába. Aranynak e lapokban s másutt megjelent æsthetikai és kritikai dolgozatai összegyűjtve is megjelentek: Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. Azonban e kötet nem foglalja magában minden prózai munkáját, számos álnév alatt írt birálata ki van hagyva, kivált olyanok, a melyeket még maig is élő írókról írt. A Kisfaludy-társaság kebelében nagy munkásságot fejtett ki, ő indította meg a társaság szépirodalmi kiadásait. Mindjárt az első cyklusban Madách Ember tragédiája jelent meg, melyet ő mutatott be először a társaságnak, megmentve az enyészettől, hova a művével elégületlen szerző szánta. A magyar Shakespeare és Molière kiadását is ő indította meg, a Shakespeare kiadást saját fordításaival is gazdagítva: Szentivánéji álom I. k. 1864; Hamlet, dán királyfi VIII. k. 1867; János király XIV. k. 1867. E mellett folyvást dolgozott a hún-magyar monda trilogiáján is. E mondát nemcsak azért szerette, mert leggazdagabb és legköltőibb mondáink között, hanem a jelennel érintkező pontjaiért is. A hún s magyar mondában mintegy jelképezve látta nemzete viszontagságait, tragikumát, vigaszát és reményét. A hún birodalom dicsősége, hatalma romlásnak indul, elhanyatlik, de a bujdosó Csaba unokája, Árpád, később visszaállítja, a kire századokon át várnak az erdélyi hegyek közé menekült húnok maradványai. A magyar birodalom is hanyatlásnak indult háromszáz év előtt s háromszáz év óta küzd és lelkesül a magyar abban a reményben, hogy visszafoglalhatja helyét az európai nemzetek nagy családjában. Arany nagy epopoeiája epiko-tragédiának készült s nem hasonlított volna a szokott műeposzokhoz, melyekben a végzetes hős fölemeli nemzetét. Etele is végzetes hős, nemzete fölemelésére van hivatva, föl is emeli, de csak pillanatra, testvérgyilkos bűne fiaiban ismétlődik s megrontja a nemzetet. A tragédiában csak a hős bukik, itt az egész nemzet vezére bűne miatt, a kit sok vakon követett s a végzet kiengesztelésére csak távol remény marad. A tragédia az eposzba van oltva, egy nemzet sorsa egy egyénhez kötve, ki teljes képviselőjévé vált, nagy erények és bűnök, nagy dicsőség és szenvedés egy fönséges képben. Nagy veszteség, hogy Arany e trilogiát be nem végezhette. Csak az első részt: Buda halálát írhatta meg, melylyel 1864-ben az Akadémia Nádasdy eposzi jutalmát nyerte el. (Buda halála, hún rege, tizenkét énekben. Pest, 1864.)
Szalay László halálával megürülvén az akadémiai titkárság, az intézet elegyes ülése 1865 január 26-án őt hívta meg a díszes helyre majdnem egyhangúlag, az új alapszabályok kihirdetése után pedig 1870-ben, január 17-iki elegyes ülésben főtitkárnak nyilvánította. Azonban az 1865-ik év nagy csapást mért reá: férjhez ment leánya, Julia, 1865 deczember 28-án Szalontán meghalt, egy kis árvát hagyva maga után. Aranyra mélyen hatott a veszteség, búskomolyságra hajló kedélye még búskomolyabb lett. Ide járultak még testi szenvedései is. 1853 óta koronkint megújuló fej- és fülzúgásban szenvedett s egy, még fiatalsága éveiben kapott tüdőhurutja a hajlott korral mind terhesebbé vált. A főtitkárság gondjai is elvonták a költészettől. Ez években keveset írt s leginkább összes költeményei összegyűjtésével foglalkozott, melyeket 1867-ben ki is adott: Arany János összes költeményei, negyedrétű díszkiadás egy kötetben, a költő fényképével. Pest, 1867, továbbá Arany János összes költeményei hat nyolczadrét kötetben. Pest, 1867. Ezekhez csatlakozott egy albumszerű kiadás is a költeményekből vett rajzokkal diszítve a jelesb magyar festészektől. Az Akadémia 1872-ben nagy jutalommal tüntette ki ez összes költeményeket. 1867-ben egy más kitüntetés is érte, ő felsége a koronázás alkalmával a Szent István-rend keresztjével diszítette fel az első magyar költőt. Lassanként valamennyire felüdülve lelki fájdalmából s beteg testét is valamennyire enyhítvén az évenként meglátogatott karlsbadi fürdő, jobb óráiban a Toldi-trilogia második részén dolgozgatott vagy ha ehhez nem volt kedve, az Aristophanes fordításában keresett szórakozást. 1871–1874-ben le is fordította Aristophanes összes vígjétékait, a miről hírből értesülvén az Akadémia I. osztálya, 1878-ban azt ajánlotta az Akadémiának, hogy az 1878-ban az Akadémia rendelkezése alá esett gróf Karátsonyi négyszáz arany, mely a drámai irodalom emelését eszközlő művek díjazására vagy utólagos jutalmazására fordítandó, ajánltassék föl Arany Jánosnak Aristophanes fordításaiért. Így jelentek meg Aristophanes vígjátékai, fordította Arany János. Budapest, 1880. három kötetben. E közben mindinkább érezvén egészsége hanyatlását, 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de az Akadémia nem fogadta el lemondását, helyettesítéséről gondoskodva, neki egy évre szabadságot adott. Arany 1878-ban ismételte lemondását, melyet az Akadémia akkor sem fogadott el s még egy évre meghosszabbította szabadságát. 1879-ben harmadizben kérte fölmentését a titkári hivataltól; az Akadémia akkor elfogadta lemondását, s minthogy kitünt, hogy főtitkári fizetését, a melyet az alapszabályok 58. §-a élethossziglan biztosít neki, már a lefolyt két év alatt sem vette igénybe, és ismételve kijelentette, hogy azt végleges visszalépése után sem fogja elfogadni, határoztatott, hogy legalább az Akadémia palotájában általa elfoglalt lakásnak további megtartására kéressék fel s egyszersmind tiszteletbeli főtitkár czímével ruháztatott fel. Ugyane nagygyűlésen igazgató taggá is választatott.
Hivatalától való visszavonulását teljes lelkéből élvezte és szabadságidejének első évében még egyszer visszamosolygott reá a múzsa a Margitsziget tölgyfái alatt. Számos lyrai költeményt, balladát írt, a melyekből néhányat közre is bocsátott. 1878-ban a Kisfaludy-társaság közgyűlésén Tetemre hivás czímű balladája olvastatott föl. A közönség szünni nem akaró tapsaival, az egyetemi ifjúság pedig ezüst-koszorúval tisztelte meg az újra megszólaló költőt, a ki erejéből semmit sem vesztett. A következő év tavaszán befejezte a Toldi-trilogia második részét, Toldi szerelmét is, s közölte egy pár barátjával, a kik el voltak ragadtatva a mű szépségétől. Mindamellett nem akarta kiadni, attól tartott, hogy a közönség kevesebb részvéttel fogja fogadni, a mint a már rég megjelent két részt. Végre a sok unszolásnak engedve, az év vége felé kinyomatta: Toldi szerelme. Elbeszélés tizenkét énekben. Budapest, 1879. A kiadás két hónap alatt elfogyott, az Akadémia pedig 1880-ban nagy jutalmával tüntette ki, valamint a Kisfaludy-társaság is ötvenaranyos jutalmával. Ez utóbbit a költő, mint alapítványt, visszaajándékozta a társaságnak. A Toldi-trilogia bevégzése egész esemény volt irodalmunkban. Egy oly művel gazdagodott költészetünk, mely örök dísze marad. A monda és történelem csodásan olvadnak benne össze. A magyar középkor eleven rajza, a melyben cselekvény és jellemrajz egymást emelik, s az élet mély benyomásaival, a szív állandó hangulataival vonzzák az olvasót. Általában Arany epikai költészetünknek mind tartalomban, mind formában nemzetibb irányt adott s egész költészetében mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása.
Ezután egész haláláig keveset dolgozott; szellemi ereje ugyan nem hanyatlott, de a testi napról-napra szemlátomást gyengült. Az 1868-ik évben veszélyes máj- és béllob-betegséget állott ki, kínos szenvedések között; 1869-ik évben kezdte a karlsbadi fürdőt látogatni s egy hónapig tartózkodott ott. Ezután még nyolczszor, összesen kilencz éven át járt Karlsbadba. 1870-ben Kovács Sebestyén Endre operálta, s a jobboldali bordák alól 3–4 darab epekövet távolított el. Még a későbbi napokban is jöttek ki epekövek 8–9 darab, a melyeknek legnagyobbika egy kis diónagyságú lehetett. Hallása is nehezedni, szeme is gyöngülni kezdett. Azonban mindezek mellett óvatos étrendszabályokat követve, az egyensúly roncsolt szervezetében helyreállott, úgy hogy hivatala teendőit teljesíthette és koronként dolgozhatott is. Régi betegsége a hevenyhörglob (bronchitis) az 1878-ik áprilisáben lépett fel első izben súlyos alakban, s habár az koronként enyhült, de a fulladozó nehéz lélegzet napközben, de különösen reggeli, hajnali két-három órától hét óráig gyakran kínozta. 1882 október 10-én egy kis sétát tévén a szabadban, hűvös és szeles időben zsebóráját akarván megtekinteni, kigombolta felső kabátját, a szél átjárta testét s megkapta a friss náthát. Egy pár nap mulva a nátha behuzódott a hörgökre és tüdőre, lázas jelenségek léptek föl s a nehéz fulladozó lélegzések fokozottabb mértékben jelentkeztek. Október 21-én az éjet nyugtalanul töltötte, nagy gyöngeség- és kimerülésnek jelei mutatkoztak; 22-én reggel a szív működése nagyon gyönge s az érlökés alig volt érezhető. Egy csésze kávé elfogyasztása után, a beteg fölkelt s átment a másik szobába. Innen fia segélyével, botra támaszkodva, még önerején tért vissza kiszellőztetett szobájába, de alig ért a szobába s ült le az ágy közelében levő székre, feje egyszerre lehanyatlott, eszméletét elvesztette, s egy mély sóhajtással, vagyis lélegzetvétellel megszüntek nála az élet minden jelenségei. (Lásd bővebben orvosa, Farkas Kálmán czikkét a Nemzet 1882 decz. 20-iki számában: Arany János betegségéről). Október 24-én temettetett el az Akadémia csarnokából ezrekre menő gyászos közönség részvéte mellett. Ő felsége is részvétét fejezte ki a miniszterelnök által az özvegynek. Az Akadémia október 23-án tartott ülésében emlékének érczszobor indítványoztatott s a szoborbizottság megalakult, mely megkezdte a gyűjtést. Az Akadémia ezer forinttal kezdte meg az aláirást. 1883 végeig hatvanezernél nagyobb összeg gyűlt be. A dicsőült végrendeletében az Akadémiának ezer forintot hagyott és a Kisfaludy-társaságnál tett ötven arany alapítványát száz aranyra egészítette ki. Összes munkái a Ráth kiadásában 1883-ban megindultak. (Arany János összes munkái, nyolcz kötetben. 1883.) Ezenkívül fia László irodalmi hagyatékát és levelezését szándékszik kiadni. Ez irodalmi hagyatékban számos, még ki nem adott költeményei vannak, melyek összes munkáiba, melyeket maga rendezett, nem vétettek föl, minthogy e gyűjtemény csak oly munkáit foglalja magában, melyek haláláig megjelentek.