Az akadémiát, a mióta csak fönnáll, nem egyszer támadták meg hevesen és minél ritkábban bírálták behatóbban. Ha bele tekintünk a harminczas–negyvenes évek hirlapjai- és folyóirataiba, itt-ott szörnyű zsivaj üti meg fülünket. A tagválasztások és jutalmazások alkalmával néhány elégületlen író koronként neki ront az akadémiának. Vörösmartyt, Bajzát és Toldyt egy irigy és önző cotteria vezéreinek nevezik, a kik elnyomják a tehetségeket és részvénytársaságot alkotnak az akadémiából. E hagyományos szokás csonkítatlanul szállott apáról fiúra. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes években szintén meg-megújultak az ily támadások, kivált a drámai pályázatok eldöntésekor. Némely író, kivált hirlapíró, azt hiszi, hogy a sajtó eszmék nélkül is hatalom és néhány hasáb tele írva a hízelgés és rágalom szószátyárságával, mert nyomtatva van, épen oly értékű, mintha elvek- és eszméket szolgálna.
Ily író az is, a ki a Pesti Napló 96-ik számában Az akadémiai pályázatok és nemzeti szinház czikket írta, megtámadva az akadémiát az idei Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt. La bourse ou la vie a czikk igen egyszerű s igen érthető alapeszméje, de logikája, fejtegetése oly zavaros és együgyű, hogy alig értheti meg az ember. Párhuzamot von az akadémia és nemzeti szinház között: ez egy minta-intézet, az a tehetlenség és rosszakarat fészke, kivált az első osztály, a szépirodalmi írók csoportja. Ime a nemzeti szinház a mult évben hét eredeti drámát adatott elő, az akadémia a Karátsonyi-pályázaton egyet sem jutalmazott meg. Embertelenség, hazafiatlanság! De boldog Isten, mit bizonyít mindez? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a nemzeti szinház kénytelen új eredeti és fordított színművekkel élénkíteni műsorát, olyanokkal, a milyeneket talál; az akadémia nem tartván színelőadásokat, nem köteles új színművekkel szolgálni a közönségnek, hanem köteles drámai pályázatokat hirdetni s a pályaművek közül megjutalmazni azt, a mely drámai, színi és nyelvi tekintetben becsesnek s így kitüntetésre méltónak bizonyul be. Vagy ha ilyen nincs, nem adni ki a jutalmat. E szerint az akadémia a legkedvezőbb körülmények között évenként csak egy-két drámát hozhat napfényre, teljességgel nem versenyezhet a színházzal, más is a hivatása és jutalmazásait nem sülyesztheti le a puszta előadhatás mértékéig.
A Pesti Napló tárczaírója még tovább folytatja a párhuzamot. Nagy garral hirdeti, hogy az akadémia I-ső osztályának szépirodalmi tagjai mily középszerű írók, mily gonosz szivü emberek, ellenben a nemzeti szinház tagjai a tehetség, szorgalom és erény mily magas fokán állanak. Egy szóval a két intézet két ellenkező égalj: «itt arany kalászok hajtanak termő talajon, ott csak a jeges medvék érzik jól magokat». Bármily együgyű e párhuzam, egy pontban igazat kell adnunk a czikkírónak, mert azt hiszszük, hogy az I-ső osztály szépirodalmi tagjai, ha kiállják is a versenyt mind tehetség, mind jellem tekintetében a nemzeti szinház tagjaival, de minthogy az akadémiának nincsenek nőtagjai, ifjúság- és bájra nézve messze maradnak a nemzeti szinház nőtagjaitól. Ez az egyetlen igazság az egész czikkben, a melyre úgy látszik a czikkíró legkevésbbé gondolt.
De térjünk a czikk igen egyszerű, igen érthető alapeszméjére: La bourse ou la vie. A Karátsonyi-pályadíjat azért nem szokták kiadni, a mikor nem adják ki – fejtegeti a czikk, – mert a birálók magoknak vagy czéhbeliöknek akarják kiadatni utólagos jutalmul; ily önző, irígy, cselszövő cotteria uralkodik az akadémia I-ső osztályában. Ki kell adnotok a dijat bármely rossz drámának, a pályázati szabályok ellenére is, különben éltetökkel vagy ennél drágábbal, becsületetökkel fogtok lakolni, mi mondjuk ezt, a Pesti Napló, a politikai és irodalmi morál kiváltságos képviselői, mi, a kik pártatlanul egyszerre hirdetjük Kossuth, Deák s Apponyi politikáját, mi, a kik részrehajlatlanul a legellenkezőbb irányu birálatokat is kiadjuk, s reclamot csak saját ügyefogyott dolgozótársaink érdekében ütünk. Azonban, úgy látszik, hogy a Pesti Napló nem tudja, hogy az I-ső osztálynak nemcsak drámai pályadíjai vannak, hanem mások is, s nemcsak az I-ső osztályban vannak pályadíjak, hanem a II-ik, III-ik osztályban is és azok sem adatnak ki mindig, s ki nem adatva az akadémia tőkéjéhez csatoltatnak. Egyedül a Karátsonyi-díj az, a melyről a szabályok máskép rendelkeznek, a mely ki nem adatva, újra kitüzetik ugyanarra a czélra s ha ekkor sem adatik ki, utólagos drámai jutalomra fordíttatik és ha ekkor sem találtatnék jutalmazható drámai mű, csak ez esetben esik az osztály rendelkezése alá a jutalom összege, a melyet a kitünő drámai művek fordíttatására vagy dramaturgiai munkák iratására tartozik fordítani, a mint azt tette is három izben: először, a midőn Arany Jánost bizta meg Aristophanes fordításával, másodszor, a midőn Gregussal iratott egy munkát Shakespeareről, harmadszor, a midőn Csikyt szólította fel Plautus-fordítása bevégzésére s mindezzel bizonyára a magyar irodalom gyarapításán munkált.
Miért vádolja hát a Pesti Napló egyedül csak a Karátsonyi-pályázat birálóit és minden alap nélkül a legerkölcstelenebb eljárással, miért nem vádolja a többi biráló bizottságokat is, a melyek szintén nem mindég adják ki a pályadíjt s azt az akadémia alaptőkéjéhez csatoltatják, hogy kamatai akadémiai kiadványokra fordíttassanak? Miért nem támogatja vádját némi bizonyítékkal, megczáfolni törekedve a biráló-bizottság jelentéseinek érveit, ellenvetéseit, a melyeknél fogva a pályadíj ki nem adását ajánlotta az akadémiának? De vajon akarva is tehette-e volna ezt? Ismeri, olvasta-e a Pesti Napló a leginkább szóba jött s meg nem jutalmazott drámát? Hogyan lehet megtámadni egy birálatot, a midőn a birálat tárgyát még nem ismerjük? Itélhet-e a közönség, a mely épen mint a Pesti Napló, csak a birálatot ismeri s nem egyszersmind a birált művet? Ily körülmények között ily súlyos vádat emelni, egyéb-e irodalmi szószátyárságnál? A megtámadott birálók több joggal vádaskodhatnának, jogosabban mondhatnák: ime a Pesti Napló dolgozótársai között három drámaíró van: Kaas Ivor, Acsády Ignácz, Ábrányi Kornél, a kik elég rossz drámákat írva, teljesen feljogosítva érezhetik magokat arra, hogy jutalmat követeljenek, bosszút álljanak a multért s megfélemlítsék a birálókat a jövőre nézve, de az ily beszéd is csak szószátyárság volna, nem méltó valódi írókhoz.
Az irodalmi vitában okot okkal, fejtegetést fejtegetéssel kell szembe állítani, nem pedig puszta vádat és rágalmat puszta váddal és rágalommal. A mig a mellőzött pályamű ki nem nyomatik vagy szinpadra nem kerül, addig nincs tárgya a vitának s csak szószátyárkodni lehet. Mennyiben van igaza a biráló-bizottságnak és mennyiben nincs, mindaddig nem dönthetni el. Csodálatos jelenség hirlapirodalmunkban, hogy az ily viták mindig akkor keletkeznek, a mikor a közönségnek teljességgel nincs módjában ítélni. Épen nem ellenezzük, sőt óhajtjuk, hogy a sajtó ellenőrizze az akadémiát s birálja munkásságát, de mindenesetre értenie kell a dologhoz s komoly szándékkal fognia hozzá. Azért azt tanácsoljuk a Pesti Naplónak, ha komoly irodalmi közlönynek kiván tartatni, hogy akkor álljon elő vádjával, a mikor a kérdéses mű kinyomatik, vagy szinpadra kerül, kövesse nyomról-nyomra a birálatot s tegye tönkre, ha tudja. Ekkor legalább némi bizonyítékkal támogathatja súlyos vádjait, bár az esetben is, ha a birálók tévedése kiderülne, még nem következik, hogy erkölcstelen indokok vezették volna őket.
Egy másik lap, a Pesti Napló kisöcscse, a Budapesti Hirlap is megtámadja az akadémiát (103. sz. Az akadémia és a magyar nemzetiség), de nem a Karátsonyi-pályadíj ki nem adása miatt, hanem azért, hogy nem eléggé nemzeti, s majd semmi befolyása nincs a nemzeti műveltség fejlesztésére. E lap semmit sem tud arról, hogy az akadémia a magyar nyelvészet, történelem, Magyarország archæologiája és természetrajza köréből mily nevezetes munkákat adott ki s e tudományok újabb fejlődése mind az akadémiából indult ki. Úgy látszik, hogy nem is olvassa az akadémia kiadványait, a mit azzal is tanusít, hogy czikkében legtöbbet foglalkozik a Budapesti Szemlével, a mely nem akadémiai kiadvány s bár az akadémia némi támogatásával jelen meg, de a mint borítékán rövid programmjában olvasható, a czikkek irányáért és tartalmáért egyedül a szerkesztőség felelős. S vajon mit hibáztat a Budapesti Szemlében. Azt, hogy a külföld tudományos és irodalmi mozgalmaival is foglalkozik, a mint programmjában kifejezte, a mely szerint mintegy közvetítő törekszik lenni a külföldi és hazai irodalom között. Természetesen a Budapesti Hirlap ezt nem így adja elő, s úgy tüntet föl bennünket, mintha hazai dolgokkal nem is foglalkoznánk. Elmondja, hogy Gudrunról és a Percival-mondáról s tudja Isten minő német archæologiai (?) tárgyakról egész czikksorozatokat közöltünk, de a húnmagyar mondákról mélyen hallgatunk, Perz Monumenta germanicaját ismertettük, de Fejér György Codex diplomaticusáról nem emlékeztünk meg. Az igaz, hogy a Tristán-mondáról kiadtunk egy tanulmányt, de az is igaz, hogy a magyarhún-mondát is több ízben fejtegettük. Azt sem tagadjuk, hogy a Perz Monumentait ismertettük, de ismertettük a Monumenta hungaricát is. Hogy Fejérről nem írtunk, az igaz, de hogy mindenről írjunk, a mi ezelőtt évtizedekkel történt vagy a mi csak napjainkban is történik, már csak azért sem lehető, mert nincs elég terünk, még ha elég írónk volna is hozzá.
Azonban a Budapesti Hirlap akaratja ellenére is kénytelen elismerni, hogy hazai dolgokkal is foglalkozunk, mert nagy hűhóval emlegeti, hogy azon örök törvénynél fogva, a melylyel a középszerüség a lángészt gyülöli, a Budapesti Szemle üldözi Kossuthot s történeti nagy alakját kicsinyíteni meri. Ritkán olvashatni ily szolgalelkű ömlengést. Kossuth egy nagy könyvet ad ki, olvasni, dicsőíteni szabad, de birálni tilos. Kossuth birálja politikai viszonyainkat, de nekünk nem szabad birálni az ő nyilatkozatait, Kossuth történeti nagy alak, de a történetíró csak bámulatra van feljogosítva. Hogy Kossuth szónoki lángész és nagy izgató, azt senki sem hozta kétségbe, de hogy nagy államférfiú volna, abban sokan kétkednek. De volna még két akkora szónoki és államférfiúi lángész, mint a minő nem az, a sajtó és a történelem soha sem mondhat le a kritika jogáról bárki ellenében. Ha a Budapesti Hirlap kárhoztatja Kossuthról írt tanulmányainkat, tessék megczáfolni, kimutatni alaptalanságukat, de ne támadja meg a kritika jogát, a sajtó szabadságát. Bizonyára a Budapesti Hirlap szerkesztője és dolgozó társai sokkal csekélyebb tehetségü emberek, mint azok a bel- és külföldi államférfiak és írók, a kiket naponként birálnak, de úgy látszik, hogy egy csöpp kedvök sincs ez okból lemondani a kritika jogáról, legfeljebb csak magoknak követelik a jogot és másoktól örömest megvonnák.
A főeszme egyébiránt, a mi a Budapesti Hirlap czikkein átvonul az, hogy az akadémia nem ismeri nemzeti hivatását. S miben helyezi azt a czikkíró? Abban, hogy az akadémia első teendője volna classikusaink olcsó kiadása, hogy azokat mindenki megszerezhesse, másodszor egy colportage-üzlet czélszerű berendezése, hogy az olcsó könyvet mindenki megkaphassa, bárhol lakik. Lám, mily Columbus-tojás a legfontosabb fölfedezés is. Az akadémia már egy félszázad óta fennáll s ez még senkinek sem jutott eszébe, a Budapesti Hirlap már egy néhány év óta virágzik s csak most találta fel a puskaport. Minden arra mutat, hogy a Budapesti Hirlap épen úgy nem érti az akadémia hivatását, mint nem ismeri munkásságát. Úgy látszik azt sem tudja, hogy az akadémia a Régi magyar költők tára czím alatt már ezelőtt több évvel egy oly vállalatot indított meg, a mely a középkori maradványokon kezdve a XVIII-ik századig, irodalomtörténeti bevezetések és jegyzetek kiséretében, magában fog foglalni minden magyar költőt; hogy az irodalomtörténeti bizottság fölvette programmjába egy-egy kitünőbb régi vagy újabb író kritikai kiadását is. Az igaz, arra nem gondolt, hogy Vörösmartyt, Aranyt, Eötvöst az örökösöktől, Petőfit az Athenæumtól megvegye, mert nem tudná jobban megfizetni és terjeszteni, mint a könyvárusok; arra sem, hogy megbuktassa a Franklin-Társulat, Ráth, Aigner A magyar nemzet classikusai, Családi, Nemzeti és Olcsó könyvtár czimü vállalatait, a melyek elég olcsón nyujtják a magyar közönségnek a legnevezetesebb magyar írók munkáit. Azt sem tervezi, hogy átvévén a Budapesti Hirlapot, azt jobb szerkesztésben és olcsóbb kiadásban juttassa minden ember kezébe. A colportagenak is békét hagy, mert azt hiszi, hogy nemcsak neki kell élni, hanem másoknak is.
A Pesti Napló és a Budapesti Hirlap gyakran hirdetik, hogy Magyarországon a közszellem hanyatlik; nekünk úgy tetszik, hogy nem annyira a közszellem hanyatlik, mint némely hirlapíró itélő tehetsége, ha ugyan azelőtt is teljes erejében volt.