A mult év végén a Harmonia kritikai lappá változván, Pulszkynak egy a kritikáról írt czikkével kezdette meg új pályafutását. Kritikai lapjaink rendesen azzal szoktak beköszönteni, hogy nincs magyar kritika, sőt nem is volt s Hamlet szavait ismétlik:
Pulszky is e themát fejtegeti és egész ifjú hévvel. Valóban ő az örök ifjúság szerencséjével van megáldva; most is oly élénk, szikrázó szellemű, szeles, meggondolatlan, mint ezelőtt negyven évvel. Könnyen fölindul és könnyen itél; csak abból vehetni észre némi vénülését, hogy igen dicséri a régi időt. Laudator temporis acti. Most is egész lelkesüléssel emlegeti, hogy csak az ő ifjú korában, az Athenaeum idejében volt kritika, a midőn Bajza, Vörösmarty és Toldy, a kritika szövetséges nagymesterei, uralkodtak. Azóta nincs, először a politika szorította háttérbe, azután a kritika is inkább hanyatlott, mint haladt s bár most évenként több könyv jelen meg, mint azelőtt egy évtizedben, mégis oda jutottunk, hogy kritikánk az irodalom újabb termékeit inkább csak bejelenti, ismerteti, de behatóan nem foglalkozik vele, csak a színműveket birálja terjedelmesebben, a bukott művek iránt különös szívességet tanusítva. Momus, a kritika istene, nálunk kiejtette ostorát elvénült kezeiből, csak időnként kapja azt föl a Budapesti Szemle, de ez is nagyobbakat csattant, mint sujt.
Csodálkozunk, hogy Pulszky oly igazságtalan önmaga iránt, annyira megfeledkezik saját érdemeiről, annyival inkább, mert ez, a mint emlékiratai mutatják, épen nem tartozik hibái közé. Egészen feledi, hogy az Athenæum után is voltak kritikai lapjaink, a melyek nyomot hagytak fejlődésünkben. Nehány évvel az Athenæum megszünte után megindult a Szépirodalmi Szemle Erdélyi János szerkesztésében, maga köré gyűjtve a jelesebb kritikusokat. Magának Pulszky Ferencznek is itt jelent meg néhány birálata és ezek némely tévedések mellett is sokkal többet érnek, mint azok, a melyeket most ír a Harmoniába. Az ötvenes években a Pesti Napló összpontosította a kritikai erőket, 1860-ban pedig Arany János indította meg Figyelőjét, a mely épen oly rendszeres közlönye volt kivált a szépirodalmi kritikának, mint az Athenaeum és Szépirodalmi Szemle. Hogy most nincs ily folyóiratunk, abban igaza van Pulszkynak, de félünk, a Harmonia sem fog ilyenné válni, az pedig épen nem áll, hogy a behatóbb kritika teljesen hiányzanék irodalmunkban. Ha összevesszük mind azon behatóbb birálatokat, a melyek évenként a lapok tárczáiban és a folyóiratokban szétszórva megjelennek, mennyiségre jóval fölulmulják az Athenaeum-korabelieket, sőt sokszor minőségre is versenyeznek velök. E mellett most sokkal több irodalmi és irodalomtörténeti nagyobb tanulmány jelen meg, mint irodalmunk bármely korszakában.
Mindezzel nem akarjuk se szépíteni fogyatkozásainkat, se tagadni némely vádak igazságát. Egyszerűen csak helyreigazítjuk Pulszky könnyed itéletét, a kinek szokása, nem eléggé ismert vagy vizsgált részletekből emelkedni általánosságra. Minden esetre rendszeresebb kritikára van szükségünk, s nem a multhoz kell mérni teendőinket, hanem a jelen és jövő követelményeihez. Nem a reclame, az írók és kiadók érdekében szükséges a kritika, a mint Pulszky véli, hanem az irodalom és tudomány fejlődése végett. A pajtáskodó cliqueket sem tartjuk oly nagy bajnak, mint ő, csak emelkedjenek a cliquek elvi álláspontra s a személyek rokonszenve eszmék cultusában lelje támaszát. Az annyira óhajtott ostoros és sujtó kritikától sem rettenünk vissza, néha szükség is lehet reá, de ez igen mellékes dolog, a fő a komoly, lelkiismeretes fejtegetés és helyes módszer.
Azonban honnan szállotta meg Pulszkyt egyszerre ez az erős kritikai szellem? Előttünk egy kissé gyanus s nem igen hiszünk benne. Azt elhiszszük, hogy Pulszky örömest szemlélné, ha neki nem tetsző írók ledorongoltatnának, de azt már kötve hiszszük, hogy örömet okozna neki, ha kedvelt íróit vagy őt magát erősen birálgatnák. Ez különben természetes, de az már nem természetes, hogy erős kritikát óhajtsunk s ha az kedvünk ellen üt ki, türelmetlenkedjünk, antikritikának tartsunk egy pár élczet, egy kis ferdítést s holmi gyanusítást. Pedig Pulszky épen nem ment e gyöngeségtől. Mindig rossz néven vette a Budapesti Szemlétől, ha benne oly czikkek jelentek meg, a melyek Kossuth munkáit vagy pályáját birálni merték s rossz kedvének néha oly módon adott kifejezést, a mely épen nem illett ily erős szellemű kritikushoz.
Példával szolgálunk. A mult év végén a Budapesti Szemlében Csengerynek egy még 1850-ben írt jellemrajza jelent meg Adalék Kossuth jellemzéséhez czím alatt. Csengery néhány nagy és biztos vonással igyekszik Kossuthot jellemezni, kiemeli nagy szónoki tehetségét, hazafiúi érdemeit, de mint államférfiúról kevésbbé kedvezően nyilatkozik. Kimagyarázza az okokat, a melyeknél fogva a nagy izgató a forradalom élére emelkedett, de egyszersmind azt is vizsgálja, hogy mennyiben hiányoztak Kossuthban azon tulajdonok, melyek nélkül bajosan vezethetni ki valamely nemzetet forradalmi küzdelmeiből. Megjegyzi, hogy Kossuthot rendszeretlen kapkodás a kezdeményezésben, ingadozás, habozás jellemezte intézkedéseiben s nem csekély mértékben hiányzott benne az emberismeret, a szervező és alkotó erő, a személyes bátorság, a mérséklet és eszély. És e szempontból végig tekintvén a történelem nagy emberein, a kik forradalmakat vezéreltek, összehasonlítja Kossuthot Rienzivel, Cromwellel, Washingtonnal s úgy találja, hogy leginkább hasonlított Rienzihez, de épen nem Cromwellhez, a kiben a becsvágy szint’ oly nagy volt, mint az eszély, a ki egyaránt képes volt pártot és sereget vezetni, sem Washingtonhoz, a ki nem volt szónok s bár heves szenvedélyek zaklatták, jellemének legerősebb vonása mégis eszélyességében állott, a kiben a türelem és bátorság, az ügyes időzés és merész vállalkozás, bölcseség és erély különös módon egyesültek. S e párhuzam után, mintegy következtetéskép, azzal végzi be Csengery vázlatát, hogy a lelkesedés, a szónak hatalma egymagában soha egy nemzet szabadságát nem vívta ki, nem biztosította.
Pulszky, a ki erős kritikát kíván, megbotránkozott ez elég erős, de épen nem igazságtalan kritikán s egy Hazánk czímű új lapban a forradalomról írt bevezető czikkében – mert úgy látszik, hogy ő már egész heroldja az új lapoknak – egy pár oldaldöféssel megtámadja Csengeryt. «A forradalom – úgymond – sok érdeket sértett, sok ármánynak, irígységnek, nagyravágyásnak melegágya lett s a német reactio a forradalom legyőzése után mély sebeket vert a nemzet testén. Midőn a szolgaság második évtizedének vége felé megtörtént a kiegyezés, akkor lehetett már szabadabban írni a hazában is s a doctrinairek vizsgálgatni kezdték: nem lehetett volna-e forradalom nélkül is ugyanazon eredményre jutni s a politikai csillagvizsgálók, a kik különös előszeretettel a napnak foltjait tanulmányozzák, keresték a hibákat s fogyatkozásokat, hogy a vezérférfi nagyságát tulajdon kicsinységök színvonalára lehúzzák. Azzal foglalkoznak, hogy mi történt volna, ha az adott előzményekből más következményeket lehetett volna kivonni s ha Kossuthról szólnak, szeretik összehasonlítani Cromwellel, Mirabeauval, Washingtonnal s örülnek, ha bebizonyították, hogy ő nem volt se Cromwell, se Mirabeau, se Washington, hanem megmaradott külön egyéniségében az, a ki volt.»
E szerint legalább is nem tisztességes dolog, valamely nevezetes embes pályáját vagy műveit bírálni, bennök fogyatkozásokat, hibákat keresni, ezzel csak írigységünket áruljuk el és saját kicsinységünk színvonalára húzzuk le a nagyságot. E szerint a kritikus és történetíró tiszte nem más, mint a kitünő vagy épen nagy emberek bámulása s maga Pulszky nagy hibát követett el, a midőn Széchenyit, Petőfit, Eötvöst bírálni merte és saját kicsinysége színvonalára húzta le őket. S mindezt Pulszky hirdeti, a ki csak az imént nagy garral panaszkodott, hogy Momus, a kritika istene, nálunk kiejtette ostorát elvénült kezeiből. Távol van tőlünk, hogy azért hibáztassuk Pulszkyt, mert máskép itél Kossuthról, mint Csengery. De miért tagadja meg a kritika jogát, a helyett, hogy Csengeryt czáfolná, s miért ferdíti el Csengery itéletét, a mikor az oly világos? Csengery a nagy szónokban és izgatóban nem találja meg egyszersmind a nagy államférfiút s azt hiszi, hogy hiányoztak benne azon tulajdonok, melyek a forradalmak diadalra juttatására szükségesek s a világtörténeti nagy példákat csak ez itéletének élénkebb megvilágítására hozza föl. Pulszky reá fogja, hogy csak azt hibáztatja Kossuthban, miért nem volt tetőtől talpig Cromwell vagy Washington, a mi valóságos képtelenség.
Pulszky Hazánkbeli czikke folyamán még más oldalról is megtámadja Csengeryt, vele együtt Keményt s az egész debreczeni mérsékelt pártot. Fejtegetvén azt az erős ellentétet, mely Bécsben és Pesten uralkodott 1848-iki törvényeink fölfogására nézve, tudniillik, hogy Bécsben azokat forradalmiaknak nézték, mi pedig a szokott alkotmányos módon keletkezetteknek, a többiek közt ezt jegyzi meg: «A fölfogás e kiegyenlíthetetlen különbsége magyarázza ki mindazt, a mi később bekövetkezett. Voltak ugyan köztünk lágy szívű optimisták, a kik mindíg azt hitték, hogy a kiegyezés, a melyet oly annyira kívántak, lehetséges volna, sőt még azon túl is, hogy Windischgrätz büszkén kimondta a szavakat: «Rebellisekkel nem alkudozom» folyvást csüggtek az alkudozás lehetőségén, és Kossuth ellen ármánykodtak, mivel azt hitték, hogy csak az ő személyisége akadályozza meg az alkudozások és kiegyezés lehetőségét.» Alább ismét ezt írja: «Hiábavaló volt az úgynevezett békepártnak rövidlátású törekvése Debreczenben, mely, ha erélyesebben szervezkedik, képes lehetett volna akadályokat gördíteni a honvédelem elébe az által, hogy a bizalmat megrendíti s az egyetértést megzavarja a nélkül, hogy eljárásának sikerét remélhette volna, mert a támadó sereg és fél nem ismert más megoldást, mint a teljes föltétel nélküli megadást. Ez ellentét nem volt kiegyenlíthető, de a doctrinair bölcsek Debreczenben ezt nem fogták föl soha, sőt, a mint tapasztaljuk, azóta sem józanodtak ki nyárspolgári mámorukból.»
Hogy az 1848-iki törvényeket alkotmányos úton hozottaknak és teljes érvényűeknek tartotta mindig a magyar országgyűlés, és joggal, az nem szenved kétséget. Azonban a mélyebben látók már 1848-ban is észrevették hiányait és érezték, hogy úgy, a mint vannak, meg nem állhatnak s némi pótlások és módosítások szükségesek. Mellőzve az államadósságok kérdését, a melyről hallgatnak e törvények, különösen föltünő volt bennök az, hogy közös ügyekről szólanak, de nem határozzák meg, mik azok s mikép elintézendők. A dolgok rendes menetén, kölcsönös jóakarattal, mindez kiegyenlíthető lett volna, de épen ez hiányzott mindkét részen s a szenvedélyek és érdekek összeütközése oly bonyodalmat teremtett, a melyben a kardnak kellett dönteni. Bécsben a reactio mindinkább erősödött, egész a beolvasztási törekvésig. De hogy a kiegyenlítést nemcsak a lágyszívű optimisták óhajtották, hanem az egész ország, sőt szívből vagy kénytelenségből maga Kossuth is, bizonyítja az 1848 október 8-dikán tartott országos ülés, melyben Kossuth indítványára elhatároztatott, hogy «a mint Magyarország az absolut iránynyal és annak eszközeivel alkura lépni nem fog, úgy szabad néphez illőn az ausztriai népekkel bizonyára a legbarátságosabb úton ki fogja egyenlíteni mindazon érdekeket, a melyek három százados viszonyainkból erednek».
Kemény mint képviselő, Csengery mint egyszerű hirlapíró, nem foglaltak el akkor külön állást. Minden békekísérlet meghiusulta után ők is azt tartották, hogy fegyverrel kell védni az alkotmányt s követték a kormányt Debreczenbe is. De itt mindkettő azon új párthoz csatlakozott, a mely kettős czélt tűzött maga elébe: megbuktatni Madarász László rendőrministert, a kiről nem alap nélkül hitték, hogy compromittálja a forradalmat; másfelől megakadályozni minden oly közjogi határozatot, a mely kizárja a kiegyenlítés lehetőségét, megosztva a nemzetet, gyöngíti az erőkifejtést és irántunk közönyös vagy épen jóakaratú külhatalmakat is ellenünk hangolhatja. Első czéljok sikerült, a második nem, mert Kossuth meglepte őket az április 14-iki államcsínynyel.
Pulszky gúnyolódik velök, mint rövidlátókkal és együgyűekkel, a kik Windischgrätz büszke szavai után is hittek a kiegyezés lehetőségében s nem fogták föl a kiegyenlíthetetlen ellentétet. Hogy a győzelmesen előre nyomuló Windischgrätz nem akart békülni, az természetes. Kossuth sem volt erre hajlandó, a mikor győzött, de mindig békülni akart, valahányszor rosszra fordultak dolgaink, előbb az osztrák népekkel, aztán Windischgrätzzel, végre az oroszokkal s még Görgeit is felelőssé tette, hogy mentsen meg valamit, a mikor semmit sem lehetett megmenteni. Így hát volt benne némi valószínűség, hogy a bécsi körök is hajlandóbbak lesznek a békére, a mikor rosszul foly dolguk, de a kiegyenlítés lehetősége vagy lehetetlensége semmit sem változtatott e párt politikáján, melynek az volt vezéreszméje, hogy ne adjunk ellenségeink kezébe semmi fölhasználható ürügyet, ne gyöngítsük szükségtelen határzatokkal erőnk kifejtését, küzdjünk egész erőnkből, aztan cselekedjünk a körülmények szerint. Azt hiszszük, hogy ebben több bölcseség volt, mint Pulszkynak akár akkori, akár mostani gúnyjában. Mindenesetre jobb volna, ha gúny helyett arról adna fölvilágosítást, hogy mint a magyar kormány küldötte Angolországban minő biztatásokat, tanácsokat nyert Palmerstontól, a ki némi jóindulatot tanusított irántunk, tanácsolta-e Palmerston az april 14-iki végzést vagy nem? megírta-e ezt Debreczenbe? Kossuth Pulszky tanácsa szerint vagy ellenére cselekedett-e? Minderről nem igen emlékeznek meg Pulszky emlékiratai.
Pulszky doctrinair nyárspolgároknak is gúnyolja Keményt és Csengeryt. De a nyárspolgár Kemény már 1851-ben azt merte tanácsolni egyik röpiratában a dynastiának, hogy térjen vissza a Pragmatica sanctio alapjaira, 1860-ban pedig mint a Pesti Napló szerkesztője, szintén nyárspolgár dolgozó társával, Csengeryvel, egész lélekkel küzdött az 1848-iki törvények mellett és nem siker nélkül. Nem tudjuk, hogy a mai Pesti Napló, a melybe Pulszky is irogat néha, fog-e ennyi sikert fölmutatni. Bezzeg Urváry Lajos, Kaas Ivor és Ábrányi Kornél nem nyárspolgárok, nem doctrinairek, nincs semmi doctrinájok, elvök, hanem elszedik minden laptól, minden párttól, a mi bennök balgaság: a Függetlenségtől az antisemitismust, az Egyetértéstől a Kossuth-rajongást, a Magyar Államtól a klerikális irányt, az ifjú mágnásoktól a megemésztetlen agrarius eszméket s hozzá teszik saját vak szenvedélyű álmodozásaikat.
Ha Pulszky annyira óhajtja az erős kritikát, Momus ostorával forduljon ezek ellen, sújtsa ezeket. Bizonyára ez inkább illenék hozzá, mint az, hogy velök egy gyékényen árul.