Az írói betegségek egyik legjárványosabbika a morbus biographicus. Leghamarabb bele esnek a könnyen és nagyon is lelkesülő természetűek, de a ravasz hizelgők sem kerülhetik el. Alig észrevehető, de folytonos lázzal kezdődik, a mely folyvást emelkedőben s gyakran a negyven fokot is meghaladja. A könyvés levéltárak levegője nagyon elősegíti e betegség fejlődését. A beteg fölhevült képzelme folyvást egy személylyel foglalkozva, az egész rögeszméjévé válik. Alakját óriás arányban nagyítja és sok mindent képzel hozzá, szintén óriás arányban. Kedveli a superlativust és dagályt, gyakran félre is beszél, de nem minden rendszer nélkül; hangja mind harsányabb, de azért még sem fárad el. Nem épen halálos, de nehezen gyógyítható betegség. A kritika hideg vízzuhanya legföllebb mérsékli, de ki nem irthatja. A lelkesülő természetűek idő folytán és gondos orvosi kezelés mellett kigyógyulhatnak belőle, de a hizelgők soha.
Pór Antal legújabb munkája e járványos betegség szüleménye, a mely úgy látszik, leginkább Pozsonyban dühöng s a Kortársaink czímű vállalat íróit mindinkább magával ragadja. Bizonyára kortárstól még élő kortársról nem igen várhatni teljesen tárgyilagos életrajzot, még kevésbbé jó baráttól jó barátjáról, kanonoktól püspökéről. Azonban mindenkitől nemcsak megvárhatni, de megkövetelhetni is bizonyos mérsékletet, egy kis igazságszeretetet, némi ízlést, Ám mellőzzön az életrajzíró mindent, a mi árnyoldal, de amit kiemel, az legyen valóban fényoldal, s azt ne túlozza oly módon, hogy egész hihetetlenné váljék. Ezzel épen oly kevés tiszteletet tanusít olvasói, mint az iránt, a kit munkájával meg akar tisztelni. Ipolyinak, mint hazafinak, főpapnak és tudósnak oly érdemei vannak, a melyek illő megvilágításban csak nyerhetnek. De Pórnak egész fényözön kell, hogy kápráztassa az olvasók szemét; neki kevés az ember, neki bálvány kell, a kinek hymnusokat zengjen; nem elégszik meg egy nemes arcz körvonalaival, hanem addig szépítgeti, eszményíti, a míg egészen eltorzítja.
Az életrajzi styl Pór könyvében alig több a bókoló udvarlás és a nagyhangú toaszt keverékénél. Czifránál czifrább epithetonokat találunk benne s a túlzást is túlozva. Neki Ipolyi csodás lény, egész legendaszerű hős. A mit Ipolyi mond, ír és tesz, az mind monumentalis, epochalis, classikus, mintaszerű, remek. Szerinte Ipolyi oly lángész, a minő sohasem volt a világon, a ki minden téren egyenlő nagy, a kinek minden műve egyenlő remek. E mellett majd minden szava és műve egyszersmind egy nagy tett, a mely a magyar közélet és tudomány korszakos fordulatait jelöli. Új eszméket hirdet, a melyek egyszerre közvéleménynyé válva, tettre ragadják nemzetünket. Midőn 1854-ben kiadja Magyar mythologiáját s mindjárt a mű elején így szól: «Ha a zivatar elviharzott, a férfikarok új erővel fognak a munkához», e mondat Pór szerint mint vezényszó hangzott végig a dévényi hegytől a Brassó fölötti Czenkig, visszhangot keltve minden hazafi éledő keblében. Számos nagyszerű tanulmányaival minden előzmény nélkül, örökre, változatlanul megállapította a magyar műtörténelmet. Akadémiai emlékbeszédei egészen új irányt jelölnek e nálunk eléggé művelt írásnemben. Mint a történelmi társulat elnöke az enyészet porából új világokat alkot s a történelem tanulságaiból új irányokat tűz ki nemzetének. 1876-ban a Rimaszombaton tartott nagy gyűlésen a magyar államegység és államnyelv actualis kérdést történelmi mély belátásával és bölcs mérsékletével eldöntötte. 1879-ben Pozsonyban a magyar iparélet történelméről értekezve, mint történetíró és nemzetgazda kijelölte nemzetének az útat, a melyen haladva, virágzásának biztosan nézhet elébe. Kimondotta, hogy mint agricol állam ipar nélkül tovább nem létezhetünk. Ma már az országos tárlat után mindenki meg van győződve erről, de akkor jóformán még csak ő kezdette hirdetni. Nem soká azután Maros-Vásárhelyt a magyar hadképességről értekezve, nagyot lendített a haza védelmén és fönmaradásán azzal, hogy irányt adott számos magyar családnak, sőt az összes magyar ifjúságnak és megtörte azon, immár előítéletté kövesült ellenszenvet, a mely nálunk a katonáskodás ellen kezdett meggyökerezni…
De nem folytatjuk tovább. Elég, ha fájlaljuk, hogy Ipolyi nem talált derekabb életrajzíróra; elég ha sajnálkozunk, hogy Pór Antal, mint történetíró és akadémiai tag oly kevésre becsüli írói tolla méltóságát. S ezzel be is fejezhetnők rövid ismertetésünket, ha a könyv egyik szaka nem követelne bővebb tárgyalást. Ez a Magyar mythologiáról írt szakasz. Pór ebben nemcsak a mű dicsőítésével, hanem annak bírálójával, Csengery Antallal, is foglalkozik. Úgy tünteti föl 1855-ben megjelent birálatát, mint valamely merényt, a mely nagyon megcsorbította Ipolyi örömét. Ezért természetesen Csengerynek, mint nagy bűnösnek, lakolni kell. Pór nem érzi ugyan hivatva magát, hogy bírálatot mondjon Csengery írói egyéniségéről s utasítja olvasóit a Budapesti társaság czímű férczműre, a melyet különös következetességgel a maga személyére megbizhatatlannak, de Csengeryére nézve nagyon is megbízhatónak tart: mind a mellett hol leplezve, hol nyiltan úgy rajzolja Csengeryt, mint a ki elfogultan, igazságtalanul birálta meg Ipolyit, megkisebbíteni merte a nagyszerű művet, sárral dobálta a triumphatort s később mintegy megbánva tévedését, mindenkép azon igyekezett, hogy Ipolyival s a közönséggel elfeledtesse a múltat. Helyeseljük, hogy Pór nem mellőzte Csengery bírálatát; egy életrajzírónak számba kell venni mindazt, a mi fontosabbat kortársai hőse egyik vagy másik művéről írtak, hogy fejtegetéseiben elfogadva a helyest, vagy czáfolva a helytelent, annál biztosabban megállapíthassa az igazat. Azonban Pór semmit sem fejteget, nemcsak azt nem mondja meg, hogy miben tévedett Csengery, hanem azt sem, hogy mit mondott s mi tulajdonkép bírálatának lényege. Pótolni akarjuk e hiányt s röviden megismertetjük olvasóinkkal Csengery szempontjait, melyekből bírálatában kiindul s melyeket Pór úgy látszik örök feledékenységre szeretne kárhoztatni.
Midőn 1854-ben a Magyar mythologia megjelent, Csengery nem ismerte Ipolyit. Először az Új Magyar Muzeumban olvasta nevét, a melyben Toldy a munka megjelenését hírül adta a közönségnek. Toldy épen, mint Kazinczy, könnyen lelkesült és hajlandó volt írót és művet túlbecsülni, ha az irodalom valamely hézagát betölteni látszott. Úgy hirdette Ipolyi művét, mint a történelmi tudomány nagyszerű fölfedezményét, a tudomány Colnmbusának nevezte s öröme határt nem ismert, hogy nemzeti mythologiánk immár meg van fejtve, kiderítve. Csengery megvette a munkát s hibásoknak találván kiinduló pontjait, ne hogy ily nevezetes kérdés minden vita nélkül dőljön el, birálatot írt róla. Csengeryt tehát semmi személyes elfogultság, ellenszenv nem vezette, hanem Toldy buzgósága ellenében egy más, szintén tiszteletre méltó buzgóság, a mely a tudomány terén a nemzeti érzést nem tudja elválasztani a tudomány szoros követelményeitől. – Csengery birálata komoly és tárgyilagos, s bizonyos tekintetben méltányoló is. Mindjárt elején kimondja, hogy irodalmunk sok részben mostoha körülményeit figyelembe véve, nem lehet eléggé méltányolni azon készültséget, a melylyel Ipolyi munkájához fogott; tömérdek a bel- és külföldi anyag, a melyet oly rövid időn egybehordott s bárhogyan itéljünk a földolgozásról, maga az anyag összehordása is oly érdem, a melyet lehetetlen el nem ismerni. Az is elismerendő, hogy Ipolyi azt a módszert követte a magyar mythologia összealkotására, a mit Grimm Jakab követett a német mythologiára nézve. Azonban e helyes módszert Ipolyi nem alkalmazta helyesen s épen azért egészen más eredményre jutott. Nem levén közvetlen kútfőink, Ipolyi is Grimm példáját követve, kútfőül tekinti az élő néphagyományt, a regét, a mondát, mesét, népdalt, népszokásokat, erkölcsöket, babonás hiedelmeket, előitéleteket, különös népies szólásokat, példabeszédeket és közmondásokat. S tagadhatatlan, hogy ezek népünk képzelet- és gondolatvilágára nem egy fénysugárt vethetnek s bennök a régi magyar világnézlet töredékei is lehetnek. De éles kritikai pillantás képes csupán kiszemelni e töredékekből a tisztán magyar elemeket, elkülönözve mindattól, a mi a keresztyénséggel jött közénk, a mit részint távolabb, európai érintkezésekből, részint a köztünk és körülünk lakó népfajoktól kölcsönöztünk. Ipolyi e kölcsönözéseket nem igen akarja elismerni, sőt azon meglepő állítással lép föl mindjárt munkája kezdetén, hogy népünknél majdnem minden a régi kerékvágásban van, hogy szokásai, öltözete, eledele, gondolkodása, természeti világnézlete még nagyobbára a régi, a mint volt századok előtt. S e szempontból aztán minden közmondásban, népies szólásban, mesében stb., a mi népünk közt jelenleg él, mind magyar, ősmythologiai nyomokat lát, még akkor is, ha a közöttünk és körülünk lakó népeknél ama közmondásokat, szokásokat, meséket mind föltaláljuk. Mennyire kritikaiatlan ez eljárás, első tekintetre föltetszik mindenkinek, a ki némikép jártas a történelemben. Az elvet, mely Grimm nyomozásaiban oly termékenynek mutatkozott, Ipolyi mindjárt munkája kezdetén túlságig viszi, a mi aztán szükségeskép képtelenre vezet.
S itt bővebben kifejti Csengery, hogy ember embertől, nép néptől hogyan vesz át szókat, eszméket. E kölcsönzés, e külső hatások eredménye egy részben a belfejlődés, a haladás. Miért legyen e törvény alól, a melyet örök igazságnak mutat a történelem, csak a magyar kivétel? Elmondja, hogy különböző hatások alatt hogyan alakulnak, változnak a mondák, vándorolnak a népmesék s ennélfogva igen óvatos és éles kritikával elkülönözendő a kölcsönzéstől az eredeti, hogy a nemzeti mythologia alapjául szolgálhasson. Ipolyi magyar mythologiájában összezavarja a különböző elemeket, úgy szólva nem is akar elismerni idegen befolyást, azon hiúságunknak hizelgő állítással igazolván nézetét, hogy a magyarság oly élénk erélylyel nyilatkozott a téren, melyet hazánknak nevezünk, hogy gyakran nemzetünk fogadtatá el nyelvét, szokását stb. a köztük lakó népiségekkel, s nem volt oly lélekszegény, hogy mások meséire, mondáira, babonáira szorúlt volna. De ha a köztűnk lakó népiségek oly mértékben olvadtak volna is a magyarságba, a mint Ipolyi állítja, nem épen azt bizonyítja-e ez, hogy szükségkép tömegestül vette föl a néphit az idegen elemeket? Mert lehetetlen föltennünk, hogy a nyelvcserével valamely népfaj egész szellemi világa azonnal átváltozzék, hogy a megmagyarosodott helységekben a dajkák azonnal megszüntek volna mesélni s az öregek és az átváltozott új ivadék között egyszerre szakadt légyen meg minden szellemi közlekedés. Bizonyára sohasem nyilatkozott erélyesebben a magyarság azon népfajok irányában, a melyek között élünk, mint a germán szellem nyilatkozott a középkoron át, midőn lassanként a szlávokat tömegestül olvasztá föl magában, s a celta elemeket, a melyek Németország több helyén beszögellettek, egészen fölemészté. Az erély ily élénk jelenségei mellett sem bírt a németség minden szláv és celta elemeket végkép kiirtani. Megvannak azok maiglan s különösen a celta befolyásról nagy elismeréssel nyilatkozik Grimm. Nemcsak az élő néphagyománynyal bánik el így Ipolyi; hanem többé-kevésbbé az irott emlékekkel is, s kevés érzéket tanusít az ősinek, eredetinek kiismerésében, szemközt azzal, a mi későbbi származású vagy nem is a népképzelem alkotása.
Azonban Ipolyi csak az európai hitkörök és mondák, mesék befolyását vonja kétségbe: az ázsiai mythosokat oly szoros kapcsolatban látja az általa úgynevezett magyar mythologiával, hogy azon hitkörök befolyását minden lépten-nyomon fejtegeti. A közös ősvallás és nyelv eszméiből indul ki. Az emberiség ősvallásának a monotheismust mondja, melynek lassú elhalványulásával a pantheismus, polytheismus kerekedett fölül, egész azon végső elaljasodásig, midőn az ember a durva, értelmetlen magiában, sabæismusban, állattisztelet- és fetisben kereste üdvét. Csengery ezzel szemben kimutatni igyekszik, hogy a fejődésnek épen ellenkező fokozata van: nyers természetimádás, fetisismus, samanismus vagy dæmonok cultusa, polytheismus, a mely hitbölcselmi úton pantheismussá fejlődik, és végre monotheismus. S egyszersmind nem fogadja el Ipolyi hypothesisét, a mely a magyar őshitet az ősvallás monotheismusával hozza kapcsolatba.
Az ősnyelv Ipolyi szerint a szanszkrit vagy azzal legközelebb rokon, mire Csengery megjegyzi: annyi kétségtelen, hogy minden gondolható történelmi tudás fölteszi már a nyelvek létezését s ha fölállítjuk is egy ősnyelv elméletét, kétségtelen, hogy mihelyt különböző háznépek állottak elő, melyek különböző helyekre vetődtek egymástól, e külön lakás külön természeti hatásoknak tette ki őket, mi által fejlődésök s így nyelvök is szükségeskép különbözővé vált. Ennélfogva föl kell vennünk, hogy mind a sémi, mind az indogermán, mind az altaj népek és nyelvek külön-külön helyeken alakultak, különben a nyelvfajok különbségeit nem tudnók megfejteni. S ha minden nemzet legősibb történetei okvetetlenül rokon nemzetek kebelében folytak le: a magyar nemzet legősiebb történeteit sem kereshetjük se a sémi, se az indogermán népek közt, s ha nyelvhasonlítás útján akarunk eredményhez jutni, a hasonlítás törvényei azt parancsolják, hogy valamely nyelvet elsőben is azzal hasonlítsunk, a melynek rokonsága előttünk nem csupán az anyag, hanem idom tekintetében is bizonyos. S Ipolyi mythologiai rendszere nagyrészt ellenkező nyelvészkedésen alapszik. Majd egy indogermán, majd egy sémi nyelvben keresi egyik vagy másik magyar szó gyökét; az ural-altáji nyelvekhez, nyelvészeti párhuzamaiban, fölvilágosításaiban csak igen ritkán, mondhatni kivételesen, folyamodik. Megesik, hogy a hol egy rokon hangzású és értelmű szó valamely altaji nyelvből, más által figyelmeztetve, megüti fülét, azt legfölebb jegyzetben említi meg, míg a munka szövegében más, nem rokon nyelvcsalád köréből igyekszik kiokoskodni egy vagy más ős szavunk értelmét.
Mindezt bővebben fejtegetve s néhány példával fölvilágosítva, azzal végzi birálatát Csengery, hogy Ipolyinak kétségtelen érdemei vannak a magyar mythologiai nyomok gyűjtésében, de az adatok egybeállításában nem járt el azzal a kritikával, melyet a nyomozó történetírótól várhatni. S ezért ingatagnak kell lenni azon épületnek, mely kritikátlanul egybehordott anyagokon, tág alapú mythologiai párhuzamokon és helytelen nyelvészkedésen alapszik.
Ime Csengery bírálata, a mely Ipolyinak inkább csak kiinduló pontjait, módszerét birálja, példákkal világosítva ugyan, de nem ereszkedve a részletek bővebb fejtegetésébe. Ez a bírálat hiánya. Csengery egy újabb czikksorozatban szándékozott a részleteket fejtegetni, de ezt nem írta meg. Helyette Altáji párhuzamok czíme alatt az általa ajánlott módszer alapján kifejteni törekedett, hogy az összes altaji népek ősvallása azon természet-cultus volt, melyet a legalsó fokon samanismusnak neveznek, mely a fensőbb fokon a polytheismussal érintkezik s melyben az izlám és keresztyénség monotheisticus befolyása alatt azonnal megszakad a polytheisticus képződés. Alapjában eredetileg a magyarok ősvallása sem lehetett más, mint a népeké, melyek között, a nyelvrokonság újjmutatása szerint, nemzetünk legősibb történetei szükségkép lefolytak s a mely népek egy részehez, nemzeti hagyományaink szerint is, rokonság kötelékei fűznek.
Pór Antalnak mindezt czáfolnia kellett volna, ha röviden is vagy legalább főbb pontjaiban előadni azon ellenbírálat lényegét, a mely 1855-ben a Religióban megjelent s melynek írásában Ipolyinak is része volt. Pór e helyett idézeteket közöl néhány akkortájt Ipolyihoz intézett magánlevélből, mintha azok sokat bizonyítanának a dolog érdemére nézve. «Nincs senki, ki bensőbb érdekkel és méltánylással ne kísérné ön nemes és hatalmas futását – irja Kazinczy Gábor Ipolyihoz Bánfalváról 1855 julius 31-dikén. A Capitolium vár s útban ez felé, ki méltatná észrevevésre a plebs sárdobálásait.» Greguss Ágost így ír Ipolyinak Pestről 1885 szeptember 15-dikén: «Az itteni irodalmi körökben nagy zajt üt s minden jóra való embernek jól esik azon elégtét, melyet a Religio mostani számai az ügynek szolgáltatnak, azon tudomány tettető áltekintély leálarczozásával, a melynek fő képviselője nálunk Csengery.» Haas Mihály is nagyon lenézi Csengeryt. «Meghallgattam – írja szintén Ipolyinak – Csengerynek az akadémiában barátom uram Mythologiájára fölolvasott kritikáját. Nem méltó lábsaruja szíját megoldani, mondhatom.»
Ha azon űdvözletekből, vigaszokból akarnók megítélni valamely munka becsét, a melyeket a jó barátok az írókhoz intéznek munkájok megjelenése vagy megbiráltatása alkalmával, bizonyára minden munka jeles, kitünő vagy épen remek volna. A jó barátok kötelességöknek tartják rokonszenvből vagy udvariasságból méltánylatuk kifejezését. Az ily nyilatkozatoknak csak akkor van súlyok, ha némi eszmei tartalmuk is van. Az obligat bókok semmit sem bizonyítók. E mellett itt még némi bosszús fölindulások is szerepet játszanak. Kazinczy Gábornak szokása volt olympi dagálylyal bámulni vagy nézni le némely írót. Csengeryvel akkortájt egy kissé feszült viszonyban állott, s bosszús volt reá, hogy Ipolyi művére nézve más véleményben mert lenni, mint Toldy, a kihez őt mind szorosabb barátság kötelékei fűzték. Greguss fő dolgozótársa volt akkor Török János Magyar Sajtójának, mely politikai és irodalmi tekintetben nem egyszer éles ellenkezésben állott Kemény Pesti Naplójával, a melynek Csengery volt fő dolgozótársa. Haas Mihályról jobb hallgatnunk. E jó úrnak hazafisága s idevágó szaktudománya nemcsak egy fél sarut, de még egy fél saruszíjat sem ért meg.
De ha hibáztatták is némelyek Csengery bírálatát, nem egy tekintélyes író helyeselte s a következés megmutatta, hogy kinek volt igaza. Összehasonlítható nyelvészetünk nem Ipolyi nyomán indult. Nyelvészeink nem a közös nyelvre hivatkoznak, a midőn a szláv kölcsönzéseket kiderítik. A hún-magyar monda nyomozói más utat követnek, mint Ipolyi. A Toldi-mondára nézve az újabb kutatás nem Ipolyi hypothesisét igazolja, a ki Toldi Miklóst mythologiai személynek hirdette, hanem Keményt és Csengeryt, a kik történelmi személyiségét vitatták. S Barna Ferdinánd, bármennyire magasztalja is Ipolyi Mythologiáját mint a magyar mythologiai nyomok gyűjteményét, nem az ind, hanem az altaji népek közt keresi mythologiánk ősforrásait.
Pór azt is fölhozza, hogy Csengery mintegy megbánva tévedését, igyekezett elfeledtetni a múltat, mert az ő indítványára tartott Ipolyi 1862-ben az akadémiai nagygyűlésen értekezést a középkori építészetről s egy hozzá írott levélben, mint «igaz tisztelője» kérte a szerzőtől értekezése kivonatát az akkor általa szerkesztett Budapesti Szemle számára. Csengerynek eszébe sem jutott a múlt feledtetése. Annyira nem igyekezett jóvá tenni tévedését, hogy az Ipolyi művéről írt birálatát tizenöt év mulva Történelmi tanulmányok és jellemrajzok czímű gyűjteményében újra kiadta. Hogy Ipolyi iránt udvarias volt, hogy tisztelte hazafiságát, hogy sok becsülni valót talált műtörténelmi munkásságában, sőt mint anyaggyűjteményt Magyar mythologiáját is méltányolta, az mind igaz, de ez nem szolgál kisebbségére, s csak tárgyilagossága mellett tanúskodik.
Nem örömest elevenítettük föl e rég elhangzott polemiákat. Ha másoknak kellemetlen, nekünk sem kellemes. De kénytelenek voltunk vele. Pór Antal kényszerített reá, a kinek könyvét szó nélkül hagyni annyi lett volna, mint elősegíteni a morbus biographicus járvány terjedését, a mely különben is eléggé pusztít irodalmunkban.