A Nyelvőr ez évi V. füzetében Frecskay Jánostól Egy tudós, a ki szépíró czímű czikk olvasható. A czikk tulajdonképen nem egyéb, mint szertelen dicsőítése nyelv, stylus s általában írói művészet tekintetében Herman Ottó A magyar halászat könyve czímű munkájának, a melyet mintegy követendő példányúl állít föl szépirodalmi íróinknak. Frecskay nagyon elégedetlen a szépirodalmi írókkal s midőn czikke végén nyelvünk és eredeti szellemének diadalra jutását a költészetben is a Herman Ottó munkája világlása mellett csak a jövőtől várja, úgy látszik Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt sem tartja magyar nyelvművészeknek s így Herman Ottó nemcsak a jelen, hanem a mult költőit is fölülmúlja, mint szépíró.
S vajon miben áll Herman Ottó szépírósága? A czikk szerint először is abban, hogy a Nyelvőr híve s nem használ oly szót és kifejezést, a mely a Nyelvőr elveivel ellenkezik, másodszor: mert Frecskay szépírónak tartja, a ki maga meglehetős lapos és nehézkes nyelven ír. Úgy hiszszük, hogy e két körülmény még senkit sem tett szépíróvá. Így nagyon könnyű volna a szépíróság. Csak emlékezetbe kellene tartanunk a Nyelvőr hibáztatta szókat és kifejezéseket, csak idény helyett évadot, tömkeleg helyett útvesztőt, láthatár helyett látóhatárt, elnök helyett előlülőt, pénztárnok, fegyvernök, asztalnok, helyett pénztárost, fegyverest, asztalost, indokol helyett megokolt, tehetségre mutat helyett tehetségre vallt stb. kellene írnunk s tüstént szépírók vagyunk. Csodálkozunk, hogy Frecskay nem hirdeti szépíróknak azokat az ujdonságírókat is, a kik a pénz-, ruhatáros, hordáros, pinczés stb. szók használatával oly nagyra vannak, mintha már legalább is a hazát mentették volna meg.
Azonban sajnos, senki sem oly nagy, mint amilyennek mondják, s a napban is vannak foltok. Ha ki egy kissé figyelmesen olvasgatjuk Herman Ottó munkáját s a Nyelvőrnek azt a fűzetét, melyben Frecskay panegyrise megjelent, azt tapasztaljuk, hogy ezek sem mentek a nyelvrontás bűnétől vagy helyesebben szólva, nem egy helyt ellenkeznek a Nyelvőr elveivel. Herman például ily szókat is használ: ön (Sie, Vous értelmében), elem, tömeg, tan, lény, eszme, viszony, szellem, szenvedély, roham, szilárd, alap, szabály, áram, tömb, emlék, zöm, ipar, telep, szerv, regényes rajz, ábra stb. Sőt itt-ott megakad oly mondat is, melyet a Nyelvőr uralkodása előtt sem igen tartottak magyarosnak, péld.: Mind ezek fölött lehetne megdöbbenni, e helyett mindezen meg lehetne döbbenni vagy mindez megdöbbentő volna. A Nyelvőr V. füzetében pedig a következő nyelvőrellenes szókat találtuk: tan, keret, viszony, anyag, elv, elmélet, árnyal, de a mi több, magának a szerkesztőnek a füzetben megjelent czikkeiben sem hiányzanak oly szók, a melyeket elvben kárhoztatni szokott. Ilyenek: Ön (Sie, Vous értelmében), elem, tan, alany, tény. Ha már Szarvas Gábor is használja a tan elvont gyököt, vajon miért ne használhatnók mi is az indokolni szót, a melynek első része szintén ily elvont gyök, hisz a népnyelvben is találunk gyökelvonást s az ajánlott megokolni bizony nem pótolja az indokolni szót, mert indok helyett nem mondhatjuk: megok. Továbbá, ha Szarvas Gábor nem veti meg az úgynevezett kihalt képzővel alkotott szókat, mint tény, alany, miért vetnők meg mi is az idény szót, midőn a helyette ajánlott évad szónak értelmét voltakép maig sem tudjuk s minden esetre az idény sokkal érthetőbb, mert bizonyos kapcsolatban van az idén szóval, a melyet a nép ragozni is szokott (ebben az idénben) és a mely Csokonai Dorottyájában (IV. könyv) már majdnem a saison értelmében olvasható:
Mindezzel nem becsmérelni akarjuk Herman Ottó munkáját, sőt szivesen elismerjük, hogy az jeles munka, nemcsak természet- és néprajzi, hanem nyelvészeti tekintetben is, a mennyiben szerzője a halászat körébe tartozó népi műszókat összegyűjtötte s egész mesterszótárt igyekszik megállapítani. Azonban mint szépmű nem igen jöhet szóba. Herman Ottó elég világosan, folyékonyan s nyelvtanilag elég szabatosan ír, van néhány élénkebb lapja is, de nyelvének épen nincs valami különösebb fordulatossága, festőisége, plasztikaisága, hangzatossága, kelleme. Mindez hagyján; van a munkának nagyobb baja is s ez a szerkezet lazasága s a szertelen bőbeszédűség. Herman Ottó az előadás szempontjából nem ura tárgyának; sok mindent megfigyelt, összeolvasott, gondolatai sem hiányoznak, de hogy mit hol és hogyan mondjon el, azzal nincs eléggé tisztában. Tárgya és szeszélye ide-oda ragadják s mint az úszót az ár hullámai mind messzebb hajtják a parttól, a hova igyekszik. Innen művében a lényegest gyakran háttérbe szorítja a kevésbbé lényeges; innen, hogy a mit el lehetne mondani néhány lapon, íveken mondja el; innen nem egy helyt az ismétlések; innen a szövegbe nyomott terjedelmes okiratok, idézetek, a melyek inkább a függelékben foglalhatnának helyet; innen néha a tárgyalás hézagossága, az átmenetek nehézkessége, sőt erőltetettsége, melyek untalan magyarázatra szorulnak. Ide járul még a szerzőnek nem épen vonzó alanyisága, a melyet művébe be-bevegyít. Bizonyos hol negédes, hol követelő hang épen nem emeli a munka művészi hatását. Egy szóval a könyv tartalmilag érdekes, de formailag nem valami sikerült.
Mégis mi az oka, hogy Frecskay oly szép műnek hirdeti, a mely korszakot alkot irodalmunkban és példányúl szolgálhat tudományos és szépirodalmi íróinknak egyaránt? Már fönnebb megmondottuk. Frecskaynak tetszik, hogy Herman Ottó az orthologusokhoz hajlik, megörvendett, hogy könyvében láthatár helyett látóhatárt olvashat, az pedig épen elragadta, hogy a czímlap hátulján a Franklin-Társulat nyomdája helyett Franklin társulat könyvsajtója áll. Mi kell ennél több, hogy Herman Ottó a legkitünőbb szépíró legyen mindazok között, a kik valaha csak a négy folyam partján éltek?
Valóban ujabb orthologusaink egy pár pontban szakasztott másai a régieknek. Épen úgy nincs érzékök a stylus művészi oldalához, épen úgy kedvelik az idiotismust, a közmondásos, népies kifejezést, ha nem illik is a stylus tárgyához vagy hangulatába, épen úgy megtagadják a költői nyelv sajátságait és ellenségei a költői szabadságnak. Társaságukban úgy érezzük magunkat, mintha egy rég elmúlt korban élnénk, mintha nyom nélkül viharzott volna el Magyarország fölött egy egész század, mintha velök szemben újra hirdetni kellene, mint egykor Kazinczynak, az irodalom azon elemi igazságait, melyekről irodalmi fölvirágzásunkat tekintve, azt hittük, hogy immár vérré váltak. T. i. hogy a szépprózában és költészetben egyaránt, minden műnemnek, műfajnak megvan a maga stylusa: az ódát nem lehet a dal nyelvén írni, az epikai előadás különbözik a drámaitól, más az elbeszélő, más a szónoki, más az értekező próza; a beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is s a magyaros magában még nem művészi; a költői nyelvnek vannak oly sajátságai is, melyek prózában épen nem vagy csak kivételesen alkalmazhatók; a költői szabadság nem szeszély, önkény, hanem a művészet adta jog, sőt kényszerűség, a melyet minden nemzet nép- és műköltészete használt, s melyet nálunk Gyöngyösi már a XVII-ik században rendszerbe kezdett foglalni, egy egész értekezést írva róla. Jól tudjuk, hogy Kazinczy a magyarost és művészit nem tudta kibékéltetni, s ez utóbbit, kivált fordításaiban, az idegenszerűben kereste, de nem azért törtük össze a neologusok igáját, hogy az orthologusokéba hajoljunk.
Frecskay, mint telivér orthologus, nem kedveli e század magyar költőit. Kölcsönbe esik, ezek sem barátjai az orthologusoknak s nem is hiszszük, hogy valaha kibéküljenek velök. Azonban Frecskay téved azt hirdetve, hogy a neologia túlságai ellen való visszahatás csak ezelött tizenöt évvel kezdődött a Nyelvőr megindulásával. Régibb dolog az, nem is a nyelvészek kezdették, hanem a költők: Vörösmarty, Petőfi, Arany; csak azután jöttek a nyelvészek: Brassai, Imre Sándor és mások, míg végre a múlt évtizedben egy egész orthologus párt alakult. Azt hiszszük, hogy se Herman, se Frecskay, sőt még maga Szarvas Gábor sem merítettek többet s annyi ízléssel és oly sikerrel a régi és népi nyelvből mint ama három költő. De ők nem voltak orthologusok, épen nem vetették meg a neologia vívmányait, a régi népi és a megújított nyelv összeolvasztásából alkották meg költői nyelvüket. E hagyományhoz ragaszkodnak a mostani jobb költők is s épen nem akarnak az orthologia zászlaja alá esküdni. Azt hiszik, hogy a nyelv nemcsak a természet, hanem a történelem alkotása is, sőt bizonyos tekintetben, kivált a mi a szókat illeti, része van benne a conventiónak is. Azt hiszik, hogy a népnyelv szükségből vagy szeszélyből hibás analogiába téved, szabálytalanságot követ el a szóalkotásban, az írói nép ily alkotásait is szentesítheti egy egész század szokása vagy a mint Horatius mondja:
Si volet usus,
Quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi.
Azt hiszik, hogy a neologusok sokkal merészebbek voltak gyakorlatban, mint elméletben, ellenben az orthologusok az elméletben merészebbek s gyakorlatban meglehetős ellenkeznek elveikkel. Azt hiszik, hogy mind a két részen sok a túlság s csak művészetöknek ártanak, ha bármelyik túlsághoz szegődnek. Becsülik a Nyelvőrt, mert gyűjti a néphagyományokat és sikerrel műveli a szorosabb értelemben vett magyar nyelvtudományt, hanem azt tartják, hogy egy egész század neologiája ellen indított irtó hadjáratában oly tételekből indul ki, a melyekhez sok szó fér, sőt vannak köztök meglehetős önkényesek is, mint példáúl az idegen származású szóképzők és a gyökelvonás elvi elítélése, s a kihalt képzőkről szóló elmélet. Azt tartják, hogy az orthologia teljes sikere e század elejére vetné vissza nyelvünket a nélkül, hogy új fejlődést indíthatna meg. Az irodalmi és politikai életben nem ismétlődnek a korszakok, a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni s az orthologia törekvése igen hasonlít azon meg sem kisérlett politikai irányhoz, mely alkotmányunkat az 1792-iki állapotra akarná visszahelyezni, mert a reformerek hibákat, nagy hibákat követtek el.
Frecskay mindent szentírásnak tart, a mit a Nyelvőr hirdet. Épen ezért nem veszszük tőle rossz néven, ha haragszik a költőkre, a kik nem hajlanak az orthologiához. Azonban saját érdekében tanácsoljuk neki, hogy ha a szépprózáról akar itélni, ne csak a Nyelvőrtől tanuljon, hanem az annyira lenézett Kazinczytól is, a ki jól értette a nyelv æsthetikai oldalát s a széppróza elméletét először hirdette irodalmunkban.