Ez emlékbeszéd46) az akadémia idei ünnepélyes közülésén olvastatott föl s nem csak az Akadémia Évkönyveiben jelent meg, hanem külön kiadásban is, Ipolyi arczképével. Fraknói minden oldalról és nagy lelkesedéssel igyekszik rajzolni Ipolyi pályáját és sokkal inkább nagyítja a körvonalokat, mintsem az a kegyelet szempontjából is igazolható volna. De nem ez oldalról akarjuk bírálni emlékbeszédét. Előttünk s talán olvasóink előtt is érdekesebb azon szellemnek és iránynak vizsgálata, a mely az egészen elvonúl, mely a magyar történetírás vezérelvéűl kiválóan egyházi szempontokat tűz ki s nemzetünk történelmét egészen felekezetivé akarja átalakítani. Ezt dicsőíti leginkább Ipolyiban a szónok s ennek buzgó híve maga is.
Fraknói beszédében néhány vonással jellemzi a magyar történetírás főbb képviselőit a múlt század közepétől fogva egész napjainkig: Timont, Kazyt, Prayt, Katonát, Horvát Istvánt s végül Horváth Mihályt, kinek pályáját a száműzés szakítja meg. Ekkor, Fraknói szerint, Ipolyi lép helyébe s mintegy betölti az űrt 1849-től napjainkig. Szorosabban vett történetírói pályáját a következőkben világítja meg:
«Ipolyi az úgynevezett kath. ellenreformatio történetírója kívánt lenni, első föllépésétől a véglegesen biztosított diadalig, Oláh, Veresmarty és Hajnal képezték volna főalakjait. Ezen trilogiának csak középső része látott napvilágot. Az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. A mint az ősmondák ködében világosan fölismerte a magyar szellem körvonalait és megértette a kőemlékek néma ékesszólását, szintúgy a vallásháborúk gyászos jeleneteiben azon nagy nemzeti mozgalom ragadta meg lelkét, melynek közepette a magyar irodalom szebb hajnala hasad. A vallásfelekezeti küzdelmek uralkodtak a XVI. és XVII. század folyamán az állami és népélet, a tudomány és iskola fölött. Csak történetök világánál vethetni mélyebb pillantást a küzdelem és elmék forrongására. Ipolyi a legszélesebb alapra fektette munkáját, a közélet minden mozzanatát összefoglalta és kimagasló alakjait kimerítő jellemrajzokban a megillető helyre állította. Neki nem voltak chablonjai, melyeknek Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni. Az ethika és jogosság elveinek érvényesítésében nem ignorálta a viszonyok és helyzetek igényeit. Épen úgy tudja méltányolni a XVI. századbeli főpapok mérsékelt szellemét, Pázmány Péternek a transactiókban tanúsított ügyességeit, a mint nem tagadja meg csodálatát Forgách Ferencz primás hősiesen koczkáztató cselekvésétől, melylyel a rábízott ügyet annyi vész között, erélyesen és sikeresen megoltalmazta.
«Ipolyi fölfogása a XVI. és XVII. századbeli főpapság politikájáról kifogásokat provokált többfelől és oly nézetek is nyilvánúltak, mintha az ellenmondásban állana élete tevékenységének nemzeti irányával. Azon politika alapvonása: a ragaszkodás a dynastiához, de a kik azt fölkarolták, abban nem csak a magyarországi kath. egyház fönnmaradásának követelményét, hanem egyszersmind a nemzet érdekeinek biztosítékát is látták. Választani kellett a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti védnökség és zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és civilisatióval az ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani, természetszerűen erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben legkiválóbb támaszát látták. Az ellenfél támadásainak hevessége még inkább fokozta ragaszkodásukat, túlzásra is vitte. Tévedhettek a mértékben és eszközökben, de czéljok nemes, szándékuk tiszta, érzésök hazafias volt. Egyébiránt a reactio, a mely a magyar állameszme ellenében I. Leopold kormánya alatt uralomra jutott, nem a kath. főpapság bűne, ellenben, hogy már félszázad előtt nem diadalmaskodott, mikor veszélyesebbek lettek volna következményei – a kath. főpapság érdeme. Az uralkodó eszmék áramlata az absolutismus karjaiba sodorta ellenállhatlanúl a népeket. A legműveltebbek is, Cervantes, Molière nemzete az uralkodók önkényének legzsarnokibb és szégyenítőbb nyilatkozata előtt ellenszegűlés, talán pirulás nélkül hajoltak meg. Magyarországon a Forgáchok, Pázmányok és Széchenyiek politikája megmentette a historiai hagyományok folytonosságával az alkotmányos intézmények életét, mely csak tengődés volt ugyan, de jövendőben lehetővé tette a magyar állam függetlenségének és a magyar nemzetiség uralmának maradandó visszaállítását.»
Feltünő, hogy Fraknói elősorolva a magyar történetírás múlt és jelen századi főbb képviselőit, mellőzi Bél Mátyást, Fesslert és Engelt, a kik minden esetre mélyebb kutatók és jelesebb írók voltak, mint akár Timon, akár Kazy. De legfeltünőbb Szalay László mellőzése, a ki közvetlen a forradalom után kezdte írni és kiadni Magyarország történelmét, nagyobb tárgyilagossággal és mélyebb politikai fölfogással elődeinél, a ki az ötvenes és hatvanas években a magyar történelmi kutatás és írás élén állott s az akadémiában sürgette és megkezdte a történelmi kútfők kiadását. Ipolyi ez időtájt mythologiai és műtörténelmi tanulmányokkal foglalkozott s meglehetős távol állott történetirodalmi mozgalmainktól. Tulajdonkép később sem vált szorosabb értelemben vett történetíróvá. Az a munkája is, Veresmarty Mihály élete és munkái, melyből őt Fraknói mint történetírót jellemzi, inkább irodalomtörténeti munka és Szalay halála után 1875-ben jelent meg a Szent-István-társulat kiadásában. Maga Fraknói megjegyzi beszéde másik felében, hogy «a szoros értelemben vett hadi és politikai események története Ipolyi irodalmi föladatának körén kívül esett, csak annyiban volt azokra tekintettel, a mennyiben a kulturai fejlődések vagy a műtörténet alkotásainak magyarázata szükségessé tette». Miért kell hát mégis a szoros értelemben vett történetírók közé igtatni Ipolyit és első helyen, mint egy egész korszak képviselőjét? Fraknói változtatja a szempontokat szüksége szerint, hogy hol itt, hol ott minél fényesebb világításba helyezze Ipolyi érdemeit, pedig valódi érdemeinek kiemelése inkább kitüntette volna őt, mint a képzelteké, a melyek bajosan fognak hitelre találni.
Veresmarty Mihály élete és munkái méltánylásában is hasonló eljárást tapasztalunk. Fraknói szerint Ipolyi a kath. ellenreformatió történetírója kívánt lenni, első fölléptétől végleges diadaláig; Oláh, Veresmarty, Hajnal lettek volna főalakjai, e trilogiának csak középső része látott napvilágot, az első megkezdve, a harmadik majdnem teljesen elkészülve maradt irodalmi hagyatékában. Bizonyára a kath. ellenreformatio megírása nagyon óhajtandó munka volna, de vajon meg lehet-e azt írni, habár a legszélesebb háttérrel, három oly életrajzban, a melynek hősei csak másod vagy harmadrangú tényezők voltak, úgy politikai, mint irodalmi téren? Fraknói Ipolyinak különösen tárgyilagosságát emeli ki, mint a kinek nincsenek chablonjai, melyeknek Procrustes-ágyába szokták a történelmi egyéniségeket beerőszakolni, pedig alig van irodalmunkban mű, a melyben annyira hiányoznék a tárgyilagosság s az egyházi szempontok Procrustes-ágyába annyira be volnának erőszakolva egyének, tények és viszonyok, mint Ipolyi művében. Módszere föltünően kritikátlan s hol akarva, hol akaratlan részrehajló. Nem tényekből indul ki, hanem már kész meggyőződésből s általában az egész mű nem a kath. ellenreformatio történelme, hanem legegyoldalúbb s legszenvedélyesebb védirata.
De Fraknói épen ezt bámulja leginkább benne, ezt nevezi tárgyilagosságnak, sőt kizáróan nemzeti és hazafias szempontnak. Hirdeti, hogy a mohácsi vész után egész a XVII. század végéig a főpapok politikája volt irányadó, nekik köszönhetni minden üdvöst, ők mentették meg a magyar alkotmányt és nemzeti műveltséget. «Választani kellett – úgy mond – a nyugoti szövetség és gyámság vagy a keleti védnökség és zsarnokság között. A kik a nyugoti államélettel és civilisatióval az ötszázados kapcsolatot fönn óhajtották tartani, természetszerűen erősíteni igyekeztek azon tényezőt, melyben leginkább támaszát látták». Valóban ez minden lehet, csak nem történelmi fölfogás. Fraknói úgy tünteti föl Magyarország állapotát a mohácsi vész után egész a XVII. század végeig, mintha minden a nemzet szabad akaratától függött volna s a viszonyok kényszerűségének alig lett volna szerepe. Mintha szabadon választhatott volna a nyugati szövetség és keleti védnökség között, s a kik amazt választottak, a katholikus főpapok, jó hazafiak voltak, a kik az utóbbihoz csatlakoztak, az erdélyi protestáns fejedelmek, nemzetellenes politikát követtek.
Magyarország a mohácsi vész után bizonyára nem örömest szakadt ketté s örömest maradt volna együtt akár Ferdinánd, akár János király alatt, ha mint egészet bármelyikök meg tudta volna védeni a töröktől. De egyik sem tudta s ezen fordúlt meg az egész. Mindazoknak, a kik nyugot felé közelebb laktak Ferdinánd tartományaihoz, a nyugoti szövetséget kellett elfogadniok, és mindazok, a kik kelet felé közelebb estek a török birodalomhoz, kénytelenek voltak a védnökség alá menekülni, a mi mégis jobb volt, mint hódolt tartománynyá válni. A viszonyok kényszerűsége, a nemzeti önfentartás ösztöne határozta el mindkét fél politikáját, melynek az államférfiak inkább csak kifejezői voltak. A földrajzi helyzet volt a döntő s a vallási mozzanat alig szerepelt. János király és főtanácsosai, Verbőczy és Martinuzzi, buzgó katholikusok voltak, sőt épen Martinuzzi, a püspök, majd bíboros, volt az, a ki Erdély s a részek politikáját egy egész századra mintegy megszabta, azt a súlyegyenre törekvő irányt, a mely Bécs ellen Konstantinápolyra, a szultán ellen a magyar királylyal kötött titkos szövetségekre támaszkodott, hogy megvédhesse az ország mindkét felében a nemzet érdekeit. E politikát még inkább kifejtették az erdélyi protestáns fejedelmek, a mikor már a vallási érdek is jobban előtérbe lépett. A politika ekkor annyira összeolvadt a vallással, hogy nehéz megkülönböztetni, hogy a politikai irány visel-e vallási színt, vagy a vallási politikait, de annyi bizonyos, hogy az erdélyi fejedelmek akár a diplomatia békés útján, akár a harcz mezején nemcsak vallások szabadságáért emeltek szót és fegyvert, hanem a magyar alkotmány védelmeért is s a magyar Corpus juris lapjain, a XVI. század közepétől a XVII. végeig, nem csak a lelkiismeret szabadságára, hanem a politikai szabadságra vonatkozó törvények többnyire Erdély segítségével vagy erkölcsi befolyásával vívattak ki. A nemzeti műveltség terén is hasonló jelenséggel találkozunk. Erdély a török védnökség alatt, mint Fraknói hiszi, épen nem szüntette meg ötszázados kapcsolatát a nyugati polgárosodással, sőt erősítette. Maga a protestantizmus nem a keleti barbárság, hanem a nyugoti polgárosodás szülötte volt s az élénk irodalmi élet, iskolák emelkedése és alapítása, hasonlóra ösztönözte s mintegy versenyre hívta Magyarország másik felében az ellenreformatio bajnokait. A két nagy párt katholikus-német és protestáns-török pártnak nevezgette egymást, de szívében mindenik magyar volt s küzdelmök eredménye mentette meg a nemzet létét és alkotmányát; amaz nélkül Erdély könnyen török hódoltsággá válik, mint Bulgária, Szerbia, emez nélkül Magyarország mint osztrák tartomány, könnyen Csehország sorsára jut. A haza egységének eszméje és vágya soha sem halt ki egyik párt kebléből sem s az alkotmányhoz való ragaszkodás mindkét részről folyvást élénkült, mert az nemcsak a politikai jogok képviselője volt, hanem a nemzeti önállásé is.
Fraknói mindazt, a mi a XVI. és XVII. században két nagy pártnak volt műve, egyedül a kath. főpapságnak tulajdonítja. Bizonyára a főpapság élén állott az ellenreformatiónak s közülök egy-kettő nevezetes politikai szerepet is játszott, de a katholikus pártnak voltak kitünő világi államférfiai is, a kik szintén döntő befolyást gyakoroltak a dolgok menetére, mérsékelve és közvetítve a szélsőségeket. A főpapság elvben nem volt ellensége az alkotmánynak, hiszen mint nagybirtokos főrend benne lelte jogi biztosítékát, de a protestáns vallásszabadságra vonatkozó törvényeket folyvást megdönteni igyekezett. Tanújelét adta hazafiságának, de egyházi szempontoknak rendelvén alá mindent, kevésbbé vette számba az állam nagy érdekeit. Koronként szószólója volt a nemzet sérelmeinek, de ha a bécsi udvar szabad kezet engedett a protestánsok elnyomására, elnézte a magyar közjog gyöngítését. Fraknói Forgáchot, Pázmányt és Szelepcsényit a magyar alkotmány megmentőinek nevezi. E három főpap tehetségre, hatásra, hazafiságra nézve egyaránt különbözött egymástól. Nem egészen egy sorba valók, de bár hogyan ítéljünk rólok, annyi bizonyosnak látszik, hogy ha egyedül tőlök függ, a magyar alkotmány nem úgy marad reánk, a mint maradt.
Nem folytatjuk tovább. Messze vezetne bennünket, ha bele bocsátkoznánk e küzdelmes korszak részletes fejtegetésébe. Csak általánosságban és röviden akartuk kimutatni, hogy az a szempont, a melyből Fraknói kiindúl, merev egyházi és nem nemzeti. Nem örvendünk, ha íróink, akár katholikus, akár protestáns részről, nemzetünk történelmét egészen felekezetivé akarják átalakítani. A harczok rég lezajlottak s bármely felekezethez tartozzunk, nyugodtan, elfogultság nélkül tekinthetünk vissza a múltra. Legalább tartoznánk erre törekedni, ezt tűzni ki czélúl, ha emberi gyöngeségeinknél fogva nem tudnók is mindig megközelíteni. A történetíró föladata nem az, hogy valamely rend vagy felekezet dicsőítővé váljék, hanem hogy nyomozza az állami, társadalmi és műveltségi fejlődés folyamát és föltételeit, összeolvasztva a nemzeti és emberiségi szempontokat. A vallásfelekezetek nevezetes tényezők mindebben, de nem egyetlenek s egyedül uralkodók. Ipolyi és Fraknói történetírásunkban Timon és Kazy irányát élesztették föl tetszetősb és tudományosabb alakban. Nyer-e ezzel a magyar történelem? Mi azt hiszszük nem, legföljebb napjaink klerikális törekvéseinek szolgálhat némi gyönge támaszúl.